Eva C. Sterling irodája (Fort Lawton)

...

Mietta Halliwell, avagy álmok, rémálmok és egyéb titokzatos esetek

Elaludni könnyű. Ébredni nehéz. Álmodni pokol.
Valahol mulatságos, hogy nem is emlékszem már olyan álmomra, amit nyugodt szívvel jónak titulálhatnék. A mostani sem volt az, hiába indult egészen... nos, ismerősen. Aztán persze összezavarodott minden, és végül az ágy mellett hevertem a földön, szinte azonnal négykézlábra emelkedve, érzékeimmel a szoba homályát kutatva a fenyegetés után, ami nem akaródzik megérkezni. Vérem jégkása, tagjaim nehézkesek, miközben lassan seggreülök, hátam az ágy szélének vetem, ép kezem a hajamba markol, aztán az éjjeliszekrény lámpája után tapogatózik. A sárga fényben a tenyeremre meredek. "Küldetés teljesítve", azt mondja... a fájdalom nem érdekel, az annál inkább foglalkoztat, hogy a fenébe került a bőrömre a billog. És mit jelent? És az az álom is... összeszedegetem szilánkjait az agyamban, próbálom értelmezni, sikertelenül. Nem tudom, mi rémít meg. Az, hogy haboztam? Vagy az, hogy megtettem? Ez a dolgom, gyilkolok, ehhez értek legjobban. Nincs miatta lelkiismeretfurdalásom (hazudok magamnak): valakinek ezt a melót is el kell végeznie. Rendben vagyok azzal, hogy ez legyen a dolgom. Gép vagyok, fegyver vagyok, élettelen vagyok, övék vagyok... tarkómat az ágykeretnek koccantom. Egy dolog a meggyőzés és meggyőződés. De ez az álom... Nem emlékszem a parancsra. Szívem dobogásába dermed a rémület. Nem emlékszem a parancsra. Egyértelműnek tűnt, hogy a feladat létezik, hiszen mi mást kerestem volna a szobában, miért lett volna ott az áldozat, miért lett volna kezemben a kedvenc késem...? Nem emlékszem a parancsra. Volt egyáltalán? Nem emlékszem a parancsra. Végül megtettem? Öltem utasítás nélkül? Én leszek valamelyikünk következő célpontja? Nem emlékszem a parancsra. Meghibásodás. A felirat halványul a tenyeremben. Küldetésnek kellett lennie. Nem dolgozom a saját szakállamra. Azt sem tudom, ki volt az áldozat. Parancsnak kellett lennie. Nem emlékszem a parancsra. Nem számít. Létezett, akár emlékszem, akár nem.
Reggelre összeszedem magam. Csak egy ostoba álom. Nem jelentkezem kivizsgálásra.
A felirat emlékét az elmém mélyére száműzöm. Hülyeség. Nem jelennek meg sebek az emberen az álmából. Túlpörög a fantáziám. Majd több gyógyszert kérek, de csak a következő megbeszélt időpontban. Nem vagyok hajlandó soron kívüli karbantartásra menni. Meggyőzöm magam, hogy nincs rá okom. Nincs ok az aggodalomra.

De a napomra mégis rányomja a bélyegét az eset. Fáradtságomat némi sminkkel igyekszem palástolni - nem olyan nehéz, hiszen csak egy fél éjszaka esett ki a pihenésből, ami az esetemben gyakorlatilag a rendes ügymenethez is tartozhatna -, és hogy az uniformisomat húzom magamra, plusz egy nagy adag kávéval, amiről kész szerencse, hogy arról nem vagyok letiltva. Reggel magam elé húztam pár aktát, és beletemetkeztem; semmittevés iránti vágy helyett ma buzog bennem az igyekezet, hogy hasznos legyek ebben a végtelenül haszontalan helyzetben is. Igazából teljesen mindegy, hogy csinálok-e valamit ebben az irodában, vagy sem - utóbbi esetben úgyis elvégzi más -, ez az egész csak azért kell, hogy szem előtt legyek, s bármelyik pillanatban elérhető. De ma jólesik az önigazolásnak ez a gyerekes formája, így hát amikor bekopognak hozzám, ingerült morranás helyett udvarias "szabad" felszólítást küldök az ajtón túli idegennek.
Hogy aztán meg is dermedjek abban a pillanatban, hogy meglátom a nőt. Olyan érzés szembesülni vele, mint hirtelen a jégszaunába csöppenni. Szinte érzem a folyékony nitrogén égető hidegét minden porcikámban, ugyanakkor a kezem mozdul: az asztal lapjához alulról rögzített Sig Sauer pisztoly ismerős markolatára simul, készen rá, hogy előrántsam onnan. Nem kell kétszer rápillantanom a nőre, hogy felismerjem felzaklató álmomból: az idegen, aki rám lőtt, miközben elvégeztem a feladatom. Azt hiszem, az egész nézőpontváltás azért történt, mert sikerült neki. A sötétbe zuhanva meggyőződésem volt, hogy meghaltam. Vagyis az érkező... az álombéli gyilkosom.
Abszurd és őrült helyzet. De képtelen vagyok lefeszíteni ujjaimat a markolatról. A kifújt levegő helyére bő fél percig nem szívok be újabb adagot, nehogy a megmozduló mellkasom pontatlanná tegye a célzást. Meggyőződésem, hogy ő is felismer engem, ami még inkább alátámaszthatná, hogy megőrültem....
Még akkor sem mozdulok, amikor ő megteszi, csak végre levegőt veszek. Sápadtan bámulok rá, de legalább nem teszem láthatóvá a pisztolyt, az még mindig az asztal alatt, lapjának takarásában van. Lassan megnyalva benedvesítem ajkam, és megköszörülöm a torkom. - St-Sterling alezredes - nyögöm ki végül a nevem, miközben keze leereszkedik. Na, ilyenkor sajnálom, hogy a telepatikus kapcsolat csak a sci-fikben létezik. Ebben a pillanatban az összes hátulütőjét elfogadnám, csak azért, hogy észrevétlenül iránymutatást kérhessek a központtól. Létezik ez a nő egyáltalán, vagy teljesen elment az eszem? Lelőtt engem, vagy túlpörög a fantáziám? Köze van egy célpontomhoz, vagy sem? Ismernem kellene a nevét? Elküldjem? Működjek együtt vele? Lelőjem? Mi a kibaszott direktíva az álmokból előlépett gyilkosokra, mint amilyenek mi vagyunk? - Milyen ügyben keresi az aktát, Miss Halliwell? - kezdem összeszedni magam. A hangom már csaknem normális, de a végtagjaimat még mindig alig érzem. Azt kívánom, bár próbálkozna valamivel. Támadjon meg, vagy rántson fegyvert, vagy tegyen bármit, ami egyértelműsíti számomra a helyzetet. Egy pillanat alatt elmúlna minden kétségem, tehetetlenségem, nem kellene egy pislogás sem, hogy hatékony üzemmódba váltsak. Az önvédelem nem csak megengedett, de minden helyzetben kötelező számomra, és ha megtenné az első lépést, egy csomó agyalástól és nehézségtől megszabadítana. Általában nem kívánom, hogy megpróbáljanak megölni, már csak azért sem, mert kívánalom nélkül is sűrűn előfordul, de most... felüdülés lenne a kínzó kérdések helyett.

Ritkán érzem azt a fajta tehetetlenséget, ami most eluralkodik rajtam, és tisztán annak köszönhető, hogy a legminimálisabban sem vagyok képes átlátni, józanul felmérni a helyzetet. Nem, mert abban a pillanatban, hogy szembesülök a nővel, elöntenek az álomképek, s a hajnalomat fojtogató rettegés, amit feltételezett hibám okozott, tenyeremben érzem az irracionálisan belé égett sebhely/felirat szúrását, és tényleg meg kell erőltetnem magam, hogy ne szoruljon ujjam görcsösen a ravaszra, lazán és könnyedén tartsam ott a kezem, ahogyan kell. Nem tudom, ki ez a nő, de átfut a fejemen, vajon mennyire lenne nehéz eltüntetnem a hulláját, ha megtenném.
Aztán fejbe kólint a józanság. Ha megtenném, éppen azt követném el, ami pánikot lopott a csontjaimba csupán néhány órával ezelőtt. Nincs parancsom és nincs felhatalmazásom likvidálni a nőt, és pillanatnyilag nem mutat fenyegető szándékot sem az én, sem bármilyen védelmemre szoruló személy vagy objektum irányában. A szívem lassan higgadt ritmusra vált, ahogy megvilágosodom: ez a csapda. Itt a teszt. Ezt a reakciómat monitorozzák.
Nem tudom, hogyan másztak a fejembe és generáltak egy olyan álmot, vagy hogy miért pont ez a jövevény lett a kiválasztott, akinek az életét veszélyeztetik azzal, hogy álombéli gyilkosom arcát adják neki - s őt valószínűleg nem is tájékoztatták a fenyegetettség mértékéről, mert milyen elmebeteg menne bele egy ilyenbe, ha ismerné a hatékonysági statisztikáimat? -, de nem adom meg azt az örömet senkinek, hogy elhasaljak ezen a vizsgán. Lassan, nagyon lassan húzom vissza a kezem a fegyverről, szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy bőröm elválik a hűvös markolattól. Amíg Halliwell kimegy számot ellenőrizni, addig is van lehetőségem rendezni soraimat, venni egy mély kortynyi levegőt, és pislogni kettőt, amit egészen eddig nem mertem, nehogy elszalasszam valamilyen szemvillanását, mikromimikáját miatta.
- Egyáltalán nem biztos... - dünnyögöm közben, olyan halkan, hogy talán nem is hallja. Mindegy. A kérdésére elmosolyodom, vérszegény gesztus ugyan, de a helyzethez képest szinte őszinte. A válaszom már kevésbé az. - Leszerelni az aktív szolgálatból, de nem kérni a tétlen nyugdíjaséveket. Mindenkinek találnak valami módot, hogy hasznos lehessen - felelek könnyedén. Ez a standard szöveg, kellően semmitmondó, de mégis valamennyi információt tartalmazó. Nem tudom, hogy mit és mennyit tud a nő, mibe van beavatva, valódi gondolatait mondja-e ki, netán irányítják, szóval ez tűnik a megfelelő viselkedésnek.
- Értem, elnézést, Mrs Halliwell. Üljön le kérem - biccentek elfogadón, engedelmesen ismételve a korrekciót, s az egyik szék felé intve. Aztán csendben hallgatom a magyarázatot. Semmi kivetnivalót nem találok benne, legfeljebb azt furcsállhatnám, hogy miért nem maga intézi ezt Mrs. Nolan (Tényleg, vajon az özvegységgel megmarad valakinek a férjezett neve? Még sosem gondolkodtam ilyesmin...), és küld valaki mást. Nyilván nem sokat tudok a gyász természetéről, hogy fel sem merül bennem, ez esetleg érzelmileg megterhelő lehet egy özvegynek, én tuti magam járnék el, sőt foggal-körömmel ragaszkodnék ahhoz, hogy minél több hatáskör megmaradjon a kezeim között. De hát nem vagyunk egyformák. - Mindenképpen ellenőrizném a meghatalmazást, ha nem bánja - mosolygok rá, és amíg előkapja a papírt, addig én felállok (örömmel tapasztalom, hogy térdem remegése szinte eltűnt), a fal mellett sorakozó irattartó szekrények egyikéhez lépek. Ujjaimat könnyedén futtatom végig a címkéken, míg megtalálom az N-t, aztán búvárkodom benne a kérdéses aktáig.
Hogy ezek miért itt vannak nálam, a franc se kérdezze, mert az istennek nem tudnám megmondani. Túlzás lenne azt mondani, hogy otthonosan mozognék a bürokrácia világában, vagy hogy különösebben figyelmet fordítanék ezekre a nyamvadt papírokra, amikkel időnként nagy kegyesen hajlandó vagyok foglalkozni. De kellően magabiztos a fellépésem ahhoz, hogy avatatlan szemek elől elrejtsem bizonytalanságaimat. Amikor ledobom magam elé az asztalra az aktát, akkor jut eszembe, hogy a gépben is ellenőrizhettem volna, de most már mindegy.
Először is ellenőrzöm az iratot minden szempontból és szemszögből - nézhetnek hülyének, amiért a lámpa felé tartom vízjel miatt, vagy megszagolom a papírost, ennyi belefér -, azután felütöm a mappácskát, hogy kiszedjem a kért iratokat.
Legalábbis ez lenne a tervem, de a szemem akaratlanul is végigsiklik a legfelső lapon, és ha nem lennék gyakorlott az információk gyors felmérésben és begyűjtésében, személyes érintettségem okán valószínűleg akkor is azonnal ordítana az "Operation Spotlight" szókapcsolat. Valószínűleg kifut minden szín az arcomból, becsapom a mappát és visszahúzom az ölembe, az asztallap takarásába.
- Elnézést, Mrs. Halliwell. Azt nem említették a könyvelésen, hogy Mr. Nolan munkája nemzetbiztonsági okok miatt az elkövetkezendő minimum harminc évre teljes titkosítás alatt áll, és a jelek szerint semmilyen anyagot vagy iratot nem áll módunkban kiadni az úr munkásságával kapcsolatban, beleértve annak anyagi vonzatait is? - érdeklődöm, próbálok higgadt hangot megütni.
Hát ezért volt nálam az akta. Csesszék meg!

//Borzasztóan sajnálom a sok késést, remélem még nem ment el tőlem teljesen a kedved!//

Ha egyszer ilyen szemmel néznék végig az irodámon, bizonyára nekem is feltűnne annak művisége. Tulajdonképpen nem csak olyan, mintha egy katalógusból húzták volna elő, közvetlenül a fotózás után, hanem valószínűleg tényleg ez történt. Militista minimalista dizájn, de akkor is dizájn. Én pedig sem magaménak nem éreztem eléggé, hogy különösebben feldúljam, sem szükségét nem láttam, hogy bármivel is személyessé tegyem e zugot, miként bármely normális ember tette volna.
Na meg valljuk be, hogyan is kiviteleztem volna? Nekem nincsenek cuki családi fotóim, nyaralások emlékét hordozó kavics- és kagylógyűjteményem, ismerősöktől kapott képeslap-színfoltom, nincs gyermekem, akinek keze-lába lenyomatát kitűzhetném a parafatáblára. Nem is lesz soha. És ha mégis lenne valaki, aki iránti érzéseimet szívesen magammal hurcolnám ebbe a szobába akkor is óva intene a kimutatástól a - szerintem - józan racionalitás, a - mások szerint - paranoid képzelgés: hogy mindez támadási felületet biztosítana bármiféle ellenségnek. Hiába, hogy arcom nem ismert, nevem is homály fedi, tetteim sosem kerülnek a sajtóba, mégsem szabadulnék soha az érzéstől, hogy veszélybe sodrom azokat, akik képét kiraknám itt, akár a célkeresztet.
Szeretem, hogy az irodám személytelen, tucattermék; hogy semmi sem utal rá, hogy éppen én használom, nem pedig bárki más. Legalábbis azt hittem, hogy nem utal rá semmi, de ez is csak azt bizonyítja, milyen kevés figyelmet szenteltem korábban az itt pihenő aktáknak. Kilétemről, státuszomról a vedég nem kérdez többet, én pedig boldogan hagyom elsikkadni a témát, miközben éber figyelemmel követem nyomon minden szavát és mozdulatát. Nyugodtabb vagyok most, hogy leült, bár saját példámon tudom, hogy különösebb biztonságérzetet nem kellene adjon az, hogy letette a fenekét. Ülő helyzetből is lehet robbanékony és hatékony támadásokat kivitelezni, de még milyeneket...
A meghatalmazást lecsekkolom, semmi gyanúsat vagy rendelleneset nem látok rajta - mondjuk, mit kellene vagy lehetne? Ugyan már... tényleg túlságosan paranoiás vagyok, hűtöm le magam, csak azért, hogy rögtön meg is bánjam, amint az aktát veszem kezembe, s szembesülök a tartalmával. Basszus, basszus és harmadszor is basszus! - Akkor a könyvelés idióta - szisszen fogaim között frusztráltságom bizonyítéka, nagyon-nagyon nem professzionálisan. Merthogy ebben a helyzetben nem is vagyok az. Más lenne a helyzet, ha egyértelmű parancsaim lennének; más lenne a helyzet, ha a nőt egyértelműen ellenségesként azonosíthatnám; más lenne a helyzet, ha nem a rohadt személyes ügyemről lenne szó, hanem tényleg bármelyik másik átkozott hadműveletről vagy kísérletről, aminek ezreit végrehajtja a sereg. De nincsenek parancsaim - egyáltalán semmilyenek sem, amik erre a szituációra vonatkozhatnának -, a nőt nem tekinthetem ellenségnek, mert eddig nem adott rá okot, és nagyon is jól olvastam azt a két szót a papírokon, melyek személyessé teszik számomra a kérdést. Nem csak arról van szó, hogy egy katona akkor se teregeti ki a szervezet szennyesét, ha netán lehetősége nyílik rá, hanem arról is, hogy önmagamat ne adjam ki senkinek, soha. Azon kapom magam, hogy túl gyorsan szedem a levegőt, és ha nem kapom össze magam, akkor ez rövid úton hiperventillációba csaphatna át, úgyhogy megszorul öklöm a mappa körül, amit még mindig szorongatok, és mély lélegzeteket kényszerítek magamra. Elcseszett értékrendem mi sem bizonyítja jobban, hogy megnyugtatásul küldetésre képzelem magam, valahová a bozótosba a tűző napon a kényelmetlenül meleg álcaruhában, vállamhoz simuló mesterlövészpuskával, egy arctalan halántékkal a célkeresztben.
- Ez nem... sztenderd eljárás, Mrs. Halliwell - köszörülöm meg a torkom a mondat közepén, de sikerül befejeznem. Apró örömök az életben. - Nem vagyok benne biztos, hogy más esetben mi lenne az irányadó direktíva, de abban egészen biztos vagyok, hogy ezekbe az iratokba és papírokba nincsen jogosultsága belenézni sem Önnek, sem Mr. Nolan özvegyének. Amennyiben az adóhivatalnak dolga van ezekkel az iratokkal, kérjék a betekintést ők maguk, ne pedig közvetítőt - vagy, ha megbocsát, a közvetítő közvetítőjét - küldjék maguk helyett. - Próbálnék én érzelemmentes lenni, de akaratlanul is összevonom a szemöldököm, nem értem, eleve miért nem ez a helyzet. Mármint, én nem sokat tudok ezekről, de elvileg ha a hatóságnak megmondta az özvegy, hogy semmilyen papírokat nem tarthatott meg, a sereg mindent elkobzott, akkor onnantól már a hatóság dolga utánajárni, mivel neki van (vagy legalábbis lehet) illetékessége. Nem tudom, miért zavar ez a körülmény ennyire, de az biztos, hogy nem hagy nyugodni. Persze, az egész helyzet miatt úgy zúg az agyam, mint egy méhkas - egy igen dühös méhkas -, gondolataim száguldoznak, így nem meglepő, hogy leragadok egy-egy momentumnál.
Azután csendben hallgatom Mrs. Halliwell és Mrs. Nolan történetét. (De most komolyan, tényleg Mrs. Nolannak kell még mindig szólítani, amikor a férje már halott? Hogy van ez a nevekkel?) Özvegyi nyugdíj, értem én, a pénz mozgatja a világot. Nem kell ahhoz civil életbeli tapasztalatot szerezzek, hogy ezzel az örök igazsággal tisztában legyek. (Pillanatnyilag szívesebben ajánlanám fel annak az idióta nőnek a fél fizetésemet, mint hogy ebbe az egész beszélgetésbe bele kelljen mennem ezzel a Halliwell-nővel. Persze az csak még gyanúsabbá tenne mindent.) Megrándul az arcom a "magas rangú tisztek gyógyítására", mintha pofon vágott volna a feltételezés. (Jah, persze, pont azt tette. Micsoda megfogalmazás! Nem tudom, hogy ez most végtelenül okos vagy végtelenül ostoba következtetés-e.) Azonban a folytatásra némileg megélénkülök, fészkelődöm egy kicsit és enyhén előredőlök ültömben. Újat mond a nő és érdekeset. Olyannyira, hogy a végére már hajlandó vagyok elengedni az ölemben tartott mappát, és jól láthatóan, az asztal lapjára fektetetten egymásba kulcsolni a két kezem, miközben elgondolkodva szemlélem a velem szemben ülőt.
- Mrs. Halliwell... kérem, a helyzet érzelmi oldalát hagyjuk - ... mert azzal rohadtul nem tudok mit kezdeni, azon kívül, hogy a fejedre borítom az asztalt. Azt hiszem, jobb, hogy ezt a befejezést nem mondom ki hangosan. A gyerekekkel/anyasággal való ellentmondásos viszonyom nem publikus téma, és nem is tervezem azzá tenni mostanában, de érdekelne, vajon a nő csupán véletlen tippel tenyerelt ennyire bele a tutiba, vagy tud valamit rólam. Ha utóbbi, akkor egyrészt jobb színész, mint gondoltam volna, másrészt pedig mindketten nagy bajban vagyunk. Azonban most nem érek rá ilyesmin merengeni. - Az özvegy tudna esetleg személyleírást adni az őt meglátogató férfiakról? Emlékszik a nevükre, az igazolványszámukra, azonosító kódjaikra? Mindenképpen szeretném kideríteni, hogyan fordulhatott elő, hogy valakik ígéretet tettek a hölgynek, amit aztán nem tartottak be. Mrs. Nolan tud eleget néhai férje munkásságáról vagy a hadsereg protokolljairól, hogy felismerje, ha netán hamis személyazonossággal próbáltak információkat kicsalni tőle? - Nem tudom, bennük felmerült-e ez az opció, főleg ha tudják, hogy az elhunyt exférj bizalmas területen dolgozott... oké, lehet, hogy tényleg paranoiás vagyok. De nem ok nélkül. A további kérését mérlegelem magamban. Nehezemre esik nyugton maradni, úgyhogy a mappát fél karral magamhoz ölelve felállok, és járkálni kezdek az asztalom mögött, önkéntelenül úgy kalkulálva pár lépésnyi útvonalam, hogy a bútor mindvégig kettőnk között maradjon első védvonalként. - Igen, biztos vagyok benne, hogy az illetékeseket tájékoztatnom kell ezekről az információkról, de ezeket a kérdéseket mihamarabb tisztáznunk kell, hogy ezt megtehessem - állok meg végül töprengésem eredményeképpen. Hamis riadót nem akarok fújni, de abban is teljesen biztos vagyok, hogy az Operation Spotlight információi nem véletlenül titkosak, és semmi sem kerülhet napvilágra belőlük.
Na meg abban is, hogy ezt az egész eseménysort, ami pillanatnyilag az irodámban éri el tragikomikus csúcspontját, cseppet sem látom át még eléggé.

//Bocsi, kicsit gyenge lett, még igyekszem visszarázódni *.*//