Egy pillanatra ugyan meghökkentem még én is azon, hogy mellékes lett az, hogy szarul érzem magam. Én csak szófordulatnak szántam, az emberek nagy többsége pedig egészen biztosan mondott volna valami biztatót, vagy érdeklődött volna arról, hogy mi bajom van, de Robert nem tartozott a többséghez. Ehhez már hozzászokhattam volna, de vannak dolgok, amik képesek meglepni még mindig. Szóvá azonban nem tettem, valószínűleg az arcomra se nagyon ültek ki a gondolataim, mert igyekeztem jól leplezni még most is, nem túl fényes állapotomban. Azt azonban láthatta, hogy kicsit feszült és ideges vagyok, de talán a körülményeket tekintve ez egyáltalán nem is volt olyan meglepő. Más is valószínűleg az lett volna a helyemben. Folyton attól féltem, hogy követ valaki, de próbáltam minden egyes pillanatban meggyőzni magam arról, hogy csak paranoiás vagyok, és ez nem a valóság. - Természetesen tudom a pontos címet, de ha te szeretnéd azt is kinyomozni, akkor felesleges bármit is mondanom. – tártam szét a kezeimet, mikor láttam rajta, hogy lelkesebb lett a cím kiderítése miatt, mint magától a szívességtől, amit kértem tőle. Pedig igazán érezhette magát fölényben tőle, még ha sejtettem is, hogy neki ez nem lesz nagy dolog. Nem véletlenül fordultam hozzá, sejtettem, hogy megoldja majd hip-hop. - Rendben! – biccentettem hálásan, kicsit talán megkönnyebbülve, hogy léptem valamit a célom felé. Még ha csak negyedlépésnek tűnt is, akkor is. – Jó, de tényleg át akarom nézni veled együtt én is! – ismételtem el újra a kérésem. Mindent látni akartam, legalább nem éreztem volna magam annyira haszontalannak és tehetetlennek. Oké, azért tényleg alakult már bennem a helyzet, de kiborított ez az egész. Ezúttal nem csak egyszerű nyomozásról volt szó, hanem én is érintett voltam, és ehhez egyáltalán nem szoktam még hozzá. Ezúttal még komolyabban próbáltam venni, ugyanakkor mégsem ment. - Már te is kezded?! – kérdeztem vissza reményvesztetten, még egy mélyről jövő sóhajt is eleresztettem. – Folyton csak azt hallom mindenkitől, hogy ne nyomozzak, bízzam ezt azokra, akik értenek hozzá, és még sorolhatnám. De azok az égvilágon semmit nem tesznek az ügyemben! Védik magukat, vagy a fene tudja, hogy kit! Elegem volt, hogy egy ilyen szemétláda minden további nélkül gyilkosságokat úszik meg, ráadásul engem is megtámadott! – magyaráztam kissé hevesebben, mint szerettem volna. Újra, és újra képes voltam felhúzni magam ezen az egészen. – Ez már személyes! És én nem fogom hagyni magam… - fel-alá kezdtem járkálni Robert közelében, szerencsére nem igazán voltak körülöttünk.
Összehúzom a szemeim egy pillanatra, ahogy nem válaszol a kijelentésre. Tehát, akkor így akarja, ezzel együtt lapozok is. - Megbeszélve! – felelem azonnal lelkesen. Ez sokkal érdekfeszítőbb lesz így, mint ha csak vissza kéne keresni felvételeket. Na, annyival nem sokkal. - Hát persze! – nézek rá értetlen döbbenettel. – Miből gondolod, hogy nem mutatom meg? – az, hogy ha illegálisan kell letölteni, megszerezni, két okból nem előtte mutatom meg. Három. Egy: szakmai titok, hogyan szerzek meg infókat; kettő: nem lesz egyértelműen bűnrészes; három: azért csak zsaru. De nem is értem, miből véli úgy, hogy nem nézheti meg a felvételeket, nahát! - Feleslegesen litániázol nekem – sóhajtva meresztem a szemem az ég felé, elég kérlelhetetlen képet vágva, majd elé lépek, ahogy mászkálni kezd. – A csini fejed mérges gondolatai elvették a hallásodat. Azt mondtam, egyedül ne nyomozz – nézek rá szuggerálva. Aztán pár másodperc után ismét egy sóhajt vágok ki magamból. – Úgy értettem, vegyél magad mellé valakit – vágom oda az egyértelmű válaszom, mert ezt mondtam neki. Ha nem egyedül, akkor többen. S a végtelen lehetőségből csak egy lehetőséget húzattam ki a listájáról. - Engem, például – vágok egyértelmű képet az egyenes következtetésemhez, majd egyből folytatva, meg sem várva a válaszát. - Huszonnégy óra múlva, ugyanitt.
- És nagyon zavarna, ha idővel becsatlakoznék hozzád az átnézés során? Mármint attól még, hogy nincs meg a felvétel… talán segíthetek én is végig böngészni, és nem is érzem magam annyira haszontalannak. – próbálkoztam egyezkedni. Nem tudtam, hogy mennyi sikert érhetek el, de egy próbát megért azért. Jó lett volna, ha meggyőzhető, mert jelenleg nagyon tehetetlennek éreztem magam, és ezt gyűlöltem. Mindig úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, és a jelenlegi helyzet még személyesen is érintett. - És akkor szerinted mégis kivel nyomozzak? A rendőrökkel, akik el akarnak tiltani? – vontam fel értetlenül a szemöldökömet, még a homlokom is ráncba szaladt. – Ugyan már, még az sem hajlandó segíteni, akiben teljesen megbízok. – utaltam itt Darrenre, akivel időről időre összeakadtunk egy-egy ügy kapcsán. Már inkább neveztem volna őt barátomnak is, de a többiekhez hasonlóan távol akart tartani a magánakcióktól. Azt hiszem, hogy túl jól ismert már, és azzal is tisztában volt, hogy pont egy ilyen során sikerült beszereznem ezt a remek fejsérülést is. - Mást meg nincs jogom ennyire aktívan belevonni. Nincs szükségem testőrre, és már így is elég baj, hogy téged is belerángattalak! – némi bűntudat azért felütötte a fejét bennem, noha tudtam, hogy Robertnek mindez nem okoz semmiféle gondot. Attól én még rosszul éreztem magam. Azért is, mert segítséget kértem mástól, és azért is, mert nem volt jogom ilyesmire kérni. Ettől függetlenül madarat lehetett volna fogatni velem, amiért belement. Igazából nagyon bíztam abban, hogy ez lesz a találkozó vége, és legalább én is úgy érezhettem, hogy történt némi előrelépés. Nem sok, de akkor is tettem valamit. - Hogy micsoda?! – kérdeztem vissza meglepetten. Erre aztán végképp nem számítottam, hogy fel fogja ajánlani a hathatósabb közreműködését is. – Nem kérhetlek erre, Robert! Már így is sokat segítesz, és ez veszélyes is lehet, hát látod! – böktem a fejemre. Oké, a sapka miatt nem láthatta, de a sztorit már tudta arról, hogy napokig feküdtem eszméletlenül. Az a fickó, aki ezt tette velem, tényleg veszélyes volt, és nem félt fegyvert használni. – Nem tudnám elviselni a gondolatot, ha miattam esne valami komolyabb bajod! – vallottam be őszintén, noha tényleg hálás voltam neki azért, amit értem tett. Nem is mertem ennyit sem remélni, erre tessék! - Ugyanitt? Miért, itt fogjuk átnézni a felvételeket? – megint megzavarodtam egy egészen kicsit. Azért ez nem volt valami kényelmes helyszínnek, és lehet, hogy órákig fogjuk böngészni a környék kameráinak felvételeit, vagy ki tudja. Nem tudtam pontosan, hogy mennek ezek a dolgok, de én már mindenre igyekeztem felkészülni.
Ismét résnyire húzom szemeim, még a fejem is félrebiccentem gyanakvón. - Miért, mondtam olyat, hogy nem nézheted meg? – azzal tisztában vagyok, hogy nehéz néha megfogalmaznom, mit is akarok mondani, de szerintem most jó volt. Vagy nem? Hm... Az első kérdésre csak ránézek. A másodikra felvonom a jobb szemöldököm. A harmadik mondatra mérges döbbenettel vonom össze a szemöldököm. Ebugattát, hát nem most mondtam, hogy segítek?! - Téged tényleg jól kupán vágtak – jegyzem meg, kifejezve ezzel, mit is gondolok az előbbi levezetésére. Aztán közlöm vele, amit eddig is mondtam neki, szerintem nyilvánvaló, hogy mondtam, mert miért ne, egészen logikus. - Nem micsoda. Kicsoda. Nem is kértél. Én szállok bele a játékba. Mondtam, hogy szeretem a sakkot? A fejére mutat, még oda is hajolok, aztán elégedetten beleteszem a zsebembe a kezem. - Nos, nekem ettől nem kell tartanom. Elvégre jetik, akik nem is léteznek, tudnának csak így fejbe vágni – utalok a magasságomra. Aztán hangosan felnevetek arra, hogy nagyobb bajom esne. - Ez jó, ezt felvezetem az aranyköpések közé. Most kértél meg hackelésre az igazságszolgáltatásnál, szerinted ez, mennyire bajom esése? – kérdezem tőle vigyorogva. A kérdésre csak fújtatok egyet, s megfordulok, a kocsim felé veszem az irányt, úgy intek egyet. - Csak legyél itt. Padlógáz, tíz-fokos tekerés és máris eltűnök az autóúton.
//24 óra múlva//
- Pattanj be! – nyitom ki neki satufék után az ajtót. Ahogy megpillantottam, ahogy várakozik, máris mellé soroltam. - Figyelmeztetlek. Egy, kösd be magad. Kettő. Amit ott látsz és tudsz meg, az a küszöbön belül marad. Már ami nem az ügyedre vonatkozik. Három: sosem jártál ott, fogalmad sincs, merre van – komoly a hangom. Nem véletlenül. Nem azért vagyok ilyen szuperjó, mert hejjdejógyerek vagyok. Hanem mert zseni vagyok és a zseni nem tűr korlátokat, márpedig a törvény az. Hiába teszem mindezeket a jó ügy érdekében, attól még törvényszegés. Az egyik, téli faházikónak tűnő ház felé veszem az utam, úgy félórás vezetés után, majd a garázsba hajtok, de ha ki akarna szállni Elizabeth, a felkarjára teszem a kezem, majd beütök egy tizenkét jegyű számot, mire a garázs hátsó fala, egymás után három, felemelkedik, s tovább hajtok, míg végül öt, idegölő kanyarok után végre lefékezek, s leállítom a motort. - Most már kiszállhatsz. A falnál állva megnyomok egy részt, mire feltárul egy újabb beléptető, a kezem teszem rá, majd ismét kódot ütök be, hogy aztán a semmiből feltáruló ajtón belépjek, de meg is álljak. - Innen már nincs visszaút, azt tudod – nézek rá komolyan. Nem hoztam volna el ide, ha nem lett volna ennyire komoly. - Üdvözöllek szerény hajlékomban – tárom szét a karom boldog mosollyal. A terem nagy, eltartott jó ideig, mire sikerült a sziklába egy ekkora helyet belevájatnom. Remek búvóhely, földrengés-mentes. Munkaállomások, dolgozó gépek sokasága, s végül benyitok egy helyre, amely feleakkora, mint a kinti, de még így is lehetne tempózni benne, ha medencéről lenne szó. Több asztal, szék és egymás mellé állított, nagyméretű monitorok sorakoznak. Az egyik székre mutatok, majd a billentyűzetre. - Ha beírod a születési dátumod, megjelenik a felvétel. Paranoiás vagyok, ha volt rajta poloska, az döglött, és a telefonját, semmijét nem tudja használni, csak amit én adok neki most, jelen helyzetben.
- Nem, persze, csak én is szeretnék segíteni! Muszáj tennem valamit! – mondtam el újra, mert ez volt az igazság. Alig bírtam magammal, csak úgy buzgott bennem a vágy, hogy segítsek magamon valamiképpen. Nem mondanám azt, hogy nem bíztam a rendőrökben, hiszen velük együtt dolgoztam szorosan a munkám során. Inkább arról volt szó, hogy láttam rajtuk, hogy nem hisznek nekem, illetve nem szívesen akarnának belső vizsgálatokba bonyolódni. - Megkérhetnélek, hogy ne sértegess, ha már hozzád fordultam? – forgattam kelletlenül a szemeimet. Nem voltam biztos benne, hogy mire kaptam ezt a reakciót, de nem is érdekelt. A lényeg az volt, hogy most nem voltam erre hangolódva. Alapvetően egyáltalán nem érdekeltek az efféle megjegyzések, de a jelenlegi szituációban nem éreztem túlzottan szórakoztatónak a dolgot. – Nem, még nem említetted. Hogy jön ide a sakk?! – kérdeztem vissza kissé türelmetlenül, mert kezdtem kissé elveszíteni a fonalat. Pedig nagyon igyekeztem koncentrálni, de talán még túl friss volt az a fejsérülés. - Hidd el, biztosan meg lehet oldani. Nem hiszem, hogy a magasságomból fakadóan kaptam ekkorát… - megint automatikusan a sebhez értem, de hősiesen visszafojtottam a kitörni készülő fájdalmas szisszenést. Az istennek se vallottam volna be, hogy nem vagyok még elég jól. Éppen elég baj az, hogy magamnak most már beismertem, szerintem ez is túl nagy szó. Nemhogy hangosan is kimondjam, ezzel ismerve be a gyengeségem! - Fizikailag értettem, Robert! És ezt te is nagyon jól tudod. Lehet, hogy nagyobb veszélynek teszlek ki ezzel az egésszel, mint ahogy eredetileg gondoltam. Arra azonban már feleslegesen kérnélek, hogy felejtsd el az egészet, igaz? – sóhajtottam beletörődően, mert ennyire azért már ismertem. Láttam rajta, hogy ráharapott a dologra, és most már nem fogja ereszteni. Egyfelől örültem ennek, mert reménykedhettem némi előre lépésben az ügyemben, másfelől tudtam, hogy valószínűleg hatalmas nagy ostobaság volt mást is belekeverni. - Jó… - motyogtam magam elé a hirtelen jött távozást követően. Néhány percig még a kocsi után néztem, aztán a tájra emeltem a tekintetem, azt latolgatva magamban, hogy egy egytől-tízig terjedő skálán ez vajon mekkora baromság volt most a részemről.
- Elárulnád, hogy miféle felgyülemlett agressziót vezetsz le a volán mögött ülve? – kérdeztem másnap, a nem túl feltűnésmentesen befutó Roberttől. Közben könnyedén behuppantam, vigyázva arra, hogy ne verjem be még véletlenül se a fejemet. A saját kocsimban ugyanis sikerült ezt az apró malőrt kiviteleznem, és nem esett túl jól, bevallom. - Most sincs fogalmam arról, hogy miről beszélsz, de rendben! – emeltem meg megadóan mind a két kezemet, miután becsatoltam a biztonsági övet. Még csak az kellett volna, hogy kirepüljek a szélvédőn a vezetési stílusát elnézve. Ha nem kérte volna, valószínűleg akkor is bekötöm magam, hogy elkerüljem a lehetséges katasztrófát. – És hová is megyünk? – kérdeztem érdeklődve, miután elindultunk. Talán nem tűnt úgy, hogy túlzottan érdekelne az útirány, ennek ellenére mégis megjegyeztem magamban, hogy merre kanyarogtunk. Az út során csendbe burkolóztam, nem láttam értelmét a felesleges fecsegésnek. Robert nem az a típusú ember volt, akivel ezt meg lehetett tenni, és különben is túl izgatottnak éreztem magam az ésszerű gondolatok alkotásához. - Olyan ez, mint valami CIA bunker… - nézelődtem körbe. Kezdtem aggódni, hogy valójában kinek dolgozhat, és hová hozott el engem, de egy rossz szavam sem lehetett. Én fordultam hozzá, és nem ő zaklatott azzal, hogy márpedig segíteni akar nekem. Mint egy atombiztos bunker, olyannak tűnt ez az egyszerűnek kinéző garázs. – Nem vagy te egy kicsit túl paranoiás? – szálltam ki, miután engedélyt kaptam rá. Automatikusan körül hordoztam a tekintetem a helyiségen, ahová csöppentem. - Akkor sem találnék vissza, ha akarnék. – ez persze nem volt igaz, de próbáltam oldani a saját feszültségemet is. Erősen kételkedtem benne, hogy értené, mire utaltam, de sebaj. Ha ideges vagyok, akkor összevissza szoktam beszélni. – Gyakran hozol ide embereket? – mert elég nagynak tűnt ahhoz, hogy legalább a hadsereg vezetőségének fele elférjen itt. – Rendben! – huppantam végül le a felkínált székre, aztán beírtam a megfelelő számkombinációt. - Mit fogok látni? Találtál valamit? – érdeklődtem komolyan, mielőtt elindítottam volna a videót.
Válaszul csak felvonom a szemöldököm, hiszen akkor sem haragudnék rá, ha azt mondta volna, hogy igen. Hiszen az emberi elme furmányosan csavarmányos, arra akar emlékezni, amire ő akar. Ezért jobbak a programok. Ott aztán nincs ilyen! 0 és 1, igen vagy nem. - Javaslom, ellenőrizd le a sértegetni szót az értelmező szótáradban – válaszom higgadt, hiszen nem sértegetek én senkit. Általában ők veszik annak a szavaimat. Még akkor is, ha tényleg nem akarok megsérteni senkit, mint ahogy most sem. Amúgy is, aszociális jellemű vagyok, s empátia kevés szorult belém. Azt a keveset, ami meg volt, Terry szorította belém, s halálával ismét eltűnt belőlem. Ettől még érzéketlen nem vagyok. Csak nem tudom, kell-e egyáltalán érzékelnem valamit. - Majd megtudod! – Csettintek elégedetten a kezemmel a sakkra való rákérdezéssel. - Ezt nem tudhatod – nézek rá sandán. Míg nincs minden információ a birtokában, ugyan honnan tudná pontosan, azért kapott-e ekkorát, mert....? Talán mégis szorult belém némi együttérzés, mert ahogy kifejezi, aggódik értem, őszinte, szívből jövő mosoly telepszik meg egy rövid időre a képemen, hogy aztán átvegye az izgatottság és magabiztosság a helyét. - Ahogy mondod! Ha egyszer elkezdtem valamit, azt be is fejezem! – Bólintok, egyetértve önmagammal.
- Szép időnk van – állapítom meg vigyorral a képemen a kifakadó kérdésére. Nem fogok erre válaszolni, nincs értelme. Cinkossá válik a vigyor, ahogy megkapom az igenlő válaszokat, majd még szélesebb vigyor ül ki az arcomra, arra kérdésre, hogy hová is megyünk. Minek mondjam el, ha úgyis megtudja? Rajongok ezért a járgányért, suhan, úgy fordul a kezem alatt, ahogy én akarom. Hiába, jórészt én terveztem hozzá a programokat, vagy legalábbis a cégem. Mindent én sem csinálhatok, a szintemnél lejjebb lévő dolgokat mások is képesek elvégezni, nem pazarolom rá az időmet. - Azok atomkorszakbeliek – biggyesztem le a szám szélét lekicsinylően, miközben kinyitom számára az ajtót. - Ha csúcstechnológiát jelent, akkor igen – felelem a paranoiára. Valójában az vagyok, mert féltem az én kicsikéimet, ami nem más, mint kódok, tervezések, tervek és ismét csak kódok. - Próbáld ki és majd megtudod – nem hiszek a lehetetlenben, vagyis hiszek abban, ha akar, akkor bizony eljut saját magától a kiindulópontra. - Igen. Magamat – vagyis nem mondom meg neki. - Nem is tudom – felelek bizonytalanságot adva. – Biteket, nullákat és egyeseket. Hát persze, hogy a felvételeket, amiket kértél! – Felelem bosszús, türelmetlen magától értetődéssel. – Elindítod, vagy inkább nyomjam meg a megsemmisítés gombot? – Ha nem akarja megnézni mégsem, most szóljon, indulunk azonnal vissza. Csak ne hezitáljon, mert arra nagyon ideges tudok lenni! Miközben válaszolok, inkább beírom a kódot, egy percet sem totojászva az egészen. Ezt akarta, megígértem, tessék. Csendben maradok, míg a felvételeket nézi.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Margaret B. Sullivan, Bailey Donovan, Raymond Marshall, Dr. Ira R. R. Walters, Jackie Collins, Leander Niffenegger
Az első, akár figyelmeztetőnek is nevezhető hangok még nem feltűnőek. Megrezzennek a bokrok és fák ágai, talán csak egy mókus vagy a szél, esetleg a felrebbenő madarak szárnysuhogása, ami belezavar a már-már harmonikusnak is mondható erdőszimfóniába. Nem tűnik másnak, nem tűnik idegennek, már ha egyáltalán meghallod és nem az autódban ülve tekergeted a rádiót.
Ágak reccsennek, halk morajlás társul hozzá. Még mindig nem olyan hangerővel, hogy zavaró legyen vagy megriasszon, elvégre kint vagy a természetben, ezek a neszek pedig a hozzátartozói az oxigéndús környezetnek. Normálisnak tűnnek. Olyannak, ami természetesebben ölel körül, mint a motorzúgás vagy a duda hangja, amire mérték nélkül képesek egyesek rátenyerelni, a betondzsungel forgatagában. Itt azonban.. itt minden más. Nyugodtabb és ha nem ismernéd jól az idő és a fizika törvényeit, talán arra is meg mernél esküdni, hogy a percmutató is lassabban jár körbe az órádon. ..de vajon megfordul-e a fejedben, hogy csak a vészjósló csend hangjainak előfutárait hallod?
A hegyi út nem dugult be, a haladás kényelmes lehet, a szerpentin miatt azonban nem tanácsos a száguldozás. A tájkép is meglehetősen megjárja; végre nem okádék szürke esőfelhők borítják az eget véges-végtelen, habár az előbukkanó Nap olykor igenis piszkos-fehér pamacsok mögött tűnik el. A hőmérséklet nem vészes, 10°C körül mozog. Hegymászáshoz a télikabát már túlzás, a kocsiban pedig.. nos ott a legtöbbeknek van fűtés.
A morajlás akkor lesz egyre erősebb, amikor már a menekülés szinte kizárható. Előbb csak a madarak röppennek fel a környező leveletlen lombokról, a szárnysuhogásuk pedig valahogy kényelmetlen érzéssel tölthet el; majd a zúgás erősödik fel egyre inkább, de csak alattomos sietséggel vagy lustasággal, amikor feltámadhat az érzés: valami baromira nem stimmel.
A föld szó szerint megindul, egészen magasról, ahol már nem fagy meg a levegő. Az esőzés feláztatta a talajt és a szél megtette a maga dolgát. A baj már bekövetkezett, pedig még el sem ért igazán. Az első hullámot a hegy oldalába épült weekend házak kapják. Ablakokat törnek be, reccsennek a gerendák és rönkök. Hiába a beton talapzat, a fából készült épületek jó része nem bírja a megterhelést. Dominóként adják meg magukat sorra. Aztán a sár elborítja a kiránduló útvonalakat, egyiket a másik után. Feltartóztatást csak a több tíz vagy akár száz éves fák törzse adhat, de még mindig közel sem eleget ahhoz, hogy megakadályozzák a katasztrófát.
Láttál már valaha lavinát? Ez rosszabb. Az akadálytalanul lefelé vonuló hófehér görgeteg helyett barna sár borul alá és bár útjába kerül néhány épület és a természet adta akadályok, mégis éhesen zabál fel maga körül mindent…
Mire hozzád elér, tomboló haragjának intenzitásából veszít ugyan valamennyit, de közel sem annyit, hogy ne legyen okod az aggodalomra. ..mert van.
Ha a járművedben ért, könnyű szerrel kapja fel és görgeti meg legalább az oldalára borítva a négy kerekű monstrumot; ha a szabadban ért el ..az ég adja, hogy fedezéket találj. Egy nagyobb fát, egy pihenő házat és az ég szerelmére; KAPASZKODJ!! Nem számít, hogy mibe, csak ragadd meg és el ne engedd, mert most az életed múlik rajta. Szó. Szerint…
A 103as tűzoltóállomás teljes váltó műszakját kötelezően vezénylik ki a szabadnapjukon a közeli Rainier hegyhez továbbképzésre. Hiába az elvégzett katasztrófavédő képzés, kivétel nincs; minden lánglovagnak kötelező megcsinálnia az egy napos tréninget, ami magába foglalja a hegyi- és a barlangi mentés alapjait. Tapasztalt oktatóval, 12 óra gyakorlat és elméleti tudás végig vétele ától-cettig, a bekövetkezett katasztrófahelyzet azonban alapjaiban írja át a teljes napot. Az első 911 hívásokat követően Tacoma teljes mozgósítható tűzoltó-, rendőr-, és mentőegységét kivezénylik a helyszínre, továbbá mindenki mást, aki még elérhető és nincs túl messze a helyszíntől. Így pedig a gyakorlatozókat is, akik elméletileg csak a továbbképzéssel számolhattak a nap folyamán… Ők érnek ki elsőként a katasztrófa helyszínére.
•••••••••••••••••••••••••
OFF Legkésőbb Február 2-ig (péntek) szülessen meg minden résztvevő részéről az első (kezdő) reag, amely tartalmazza a következő információkat:
• Hogyan került a karakter a helyszínre? (Pl, kiránduló, elterelés miatt arra érkező, sárkányrepülőzés közben éppen ide zuhant le stb.) • Hol van most? (Pl, egy fa mögött talált fedezéket, az autóját elsodorta a sár és éppen abban van, egy fa tetején ragadt és alatta áramlik a trutymáz stb.) • Egyedül érkezett vagy sem? (Kizárólag résztvevő játékossal együtt lehet érkezni, NJK-val nem.) • Láttok-e mást magatok körül? (A résztvevő karakterek közül. Ha nem is ismeritek egymást, észrevenni a másikat szabad, interakcióba is lépni velük. Pl ha eltévedtél, segítséget kérni, meglátni a másikat a közelben vagy a távolban, elcsórni az uzsiját)
TILOS • konkrét sebesülést/sérülést bemesélni (azt, hogy szédül, nem érzi jól magát, esetleg fájdalmat érez, de nem biztos benne hol stb. SZABAD) • NJK-t hozni/mozgatni
A reagolási sorrend szabadon alakítható, KIVÉVE: Lee & Jacks, ti írjatok utoljára!
Aki lekési a reagolási dátumot, kimarad a kalandból. Amennyiben hamarabb írtok a megadott dátumnál, előbb fog mesélői is érkezni. Mindenkinek jó szórakozást!
Az utóbbi hetek után most volt először olyan az idő, hogy azt mondtam, most már nekivágok a Seattle-be vezető néhány mérföldnek. Mehettem volna akár kirándulni is, de ahhoz kellett volna az új objektív a fényképezőmre, máskülönben nem érné meg. Az üzlet azonban Seattle-ben volt, szóval a mai döntésem meghozatalában ez is közrejátszott. Előbb a feladatok, aztán jöhetett a kikapcsolódás egy kicsit a természetben. Pedig milyen remek képeket lehetett volna csinálni! Alex sohasem hagyta, hogy fotózzak, mintha az olyan alantas dolog lenne. Mindig mások csináltak rólunk képeket, az én hobbimnak pedig ki kellett merülnie az olyan dolgokban, amiket a gazdag emberek feleségei csináltak. Vásárlás, adományozások, ebéd a többi feleséggel. Szörnyen unalmas, és mint utóbb rájöttem, egyáltalán nem nekem való. Akkor azt hittem, hogy ez tesz boldoggá. Ma már tudom, hogy távolról sem elégített ki. Túl vad és öntörvényű vagyok ahhoz, hogy hosszútávon ilyen tömlöcbe lehessen zárni. Miközben felhangosítottam a rádiót, lemondóan megráztam a fejemet. Kár is volt ezt a gondolatmenetet tovább folytatni, hiszen előrébb úgysem leszek vele, csupán a kedvemet rontom el. Az utat követve halkan dudorásztam az éppen aktuális számot, amíg be nem mondták az útinformációkat ismét. Eddig pont elkerülte a figyelmem, de most éppen jókor hallottam ahhoz, hogy még el tudjam kerülni a bedugult szakaszt. Ilyen az én formám, egyszer szánom rá magam, hogy hátra hagyom fél napra a nyitott éttermet, erre tessék, akkor sincs szerencsém. Ennek ellenére nekivágtam a szerpentines hegyi útnak, hogy hátha így még mindig hamarabb érem el az úticélomat, mintha beállnék a veszteglők sorába. Már éppen kezdtem mégis szerencsésnek érezni magam, ajkaimon pedig elégedett mosoly húzódott végig, amikor a kocsi furcsán kezdett rángatni. Először azt hittem, hogy csak valami átmeneti zavar van a motorban, ráadásul még csak gyorsan sem mentem. Ám alig pár perc múlva egyre sűrűbbé vált a probléma, majd köhögve le is állt alattam a kocsi. - Hogy a fene vinné el ezt az öreg tragacsot! – csaptam dühösen a kormányra tehetetlenségemben. Hiába próbáltam újra és újra indítani a motort, egyszerűen nem csinált semmit, csak ijesztő hangot adott ki, amivel a nemtetszését jelezte a próbálkozásaim miatt. Tudtam én, hogy jobban jártam volna, ha összegyűjtök egy drágább kocsira, de miután megnyitottam, csak egy ilyenre telt. Én meg úgy voltam vele, hogy a célnak megfelel, és majd amikor már telik rá, akkor beszerzek egy újabb, megbízhatóbb darabot. - Mégis ki a fene fog megállni, amikor mindenki siet? – kérdeztem magamtól, amikor belepillantottam a tükörbe. Végül kiszálltam, kivettem a kabátomat a hátsó ülésről, és miután belebújtam, felnyitottam a motorháztetőt. Nem nagyon értek én az autószereléshez, így aztán most sem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy majd tudni fogom, mi a gond. Inkább csak bele akartam nézni, de a hatalmas kiáramló füstfelhő egyből el is vette a kedvem. Reménytelen. Mivel teljesen el voltam merülve a gondolataimban, és azzal, hogy bosszankodjak itt az út szélére lehúzódva, ezért elsőre nem is érzékeltem a túlzott csendet. Azt sem, hogy valami nagyon halkan, távolian morajlik. Amikor pedig igen, akkor azt gondoltam először, hogy a kocsiból jön valamiféle hang. Közelebb is hajoltam a motortérhez, hogy megpróbáljam megtalálni a zaj forrását, de rá kellett jönnöm elég hamar, hogy nem onnan eredt. Valahonnan a fejem felett eredt, méghozzá egyre hangosabban. Végül a fák reccsenései voltak azok, amik a frászt hozták rám igazán. Még nem láttam, hogy mi közeledik, de ösztönösen éreztem, hogy valami felém tart. Valami rossz, veszélyes és végzetes. Talán a lélekjelenlétemnek volt köszönhető, hogy az utolsó pillanatban lecsaptam a motorháztetőt, és a nyitva hagyott ajtón át beugrottam a kocsiba. A sárcsuszamlás akkor ért el, és kezdett el ostromolni, amint bezártam magam mellett az ajtót. Sikításomat valószínűleg senki sem hallotta, amikor először dobott meg oldalról, és döntötte a kocsit le mind a négy kerekéről. A szívem hevesen zakatolt a mellkasomban, a pánik pedig elég hamar úrrá lett rajtam ahhoz, hogy csak öntudatlan állapotomban kötöttem be a biztonsági övet, miközben erősen szorítottam a kormányt. Mintha az lenne az egyetlen kapaszkodó, és bármit is segítene a helyzetemen. Pedig semmit nem segített, az ablaküveg enyhén megrepedt az anyósülés felőli oldalon, én pedig rettegtem még a megállást követően is, hogy beszakad és minden rám borul, be az utastérbe. Remegtek a kezeim, ujjaim végei elfehéredtek a kormányt markolva, miközben le sem vettem a szemem arról az oldalról, ahol betemetett a trutyi. Mi van, ha ennek a súlya benyomja tényleg az ablakokat? Annyira féltem tőle, hogy az testembe hasító fájdalom csak távoli zavaró tényezőnek tűnt, valami tompa kis velejárónak. Valószínűleg a biztonsági öv okozhatta, ahogy megrántott a kocsi, az pedig a helyemen tartott. Azt sem tudtam pontosan, hogy mi fáj, hol fáj, csak hogy nem volt olyan zökkenőmentes ez a sodró erő rám nézve.
Ismeritek azt a viccet, amikor szó szerint megindul a föld a lábatok alatt? Nem? Hát eddig én sem ismertem. Átlagosan indult a napom. Amikor ügyelet után hazaértem reggel, a lakásba lépve három dolog lett számomra egészen hamar világos. Az első az volt, hogy Ruby alszik. A nappaliban, a kanapén. Egyik kezében csörgő, a másikban egy textilpelenka. Körülötte a földön elszórtan aludtak a kutyák, ez volt a második. A harmadik dolog akkor jött, mikor Juan az Amerika Kapitányos pizsamájában rohant felém, kezében Thor kalapácsának játékverzióját lóbálva, mintha azzal repülne. Ebből tudtam, hogy legalább egy gyerek már nem alszik. És egyébként, köszönet a filmgyáraknak a drága játékötletekért, amik miatt visszasírom a Micimackót, pedig milliomodszorra már az sem volt kutya, de még medvének sem neveztem volna. Ez a sok szuperhős is, már túltett minden határon. Tele volt velük a ház. Ellenben mély köszönet a sorsnak, hogy Tina még csak két hetes, így még nemigen izgatja őt, miféle mesefigurákkal van körülvéve, csak színes legyen és legyen jó hangja, meg jó illata mindennek, ami a közelébe kerül. Előre félek a következő pár évtől, mikor a ház egyik fele szuperhősökkel lesz tele, míg a másik majd Barbie hercegnővel és udvartartásával (már előre készülök lelkileg). Mikor a karomba véve a fiamat, beljebb sétáltam, Tex felemelte ugyan a fejét, de látva, hogy csak a gazdi jött, vissza is ejtette a földre. Ebből megállapíthattam, hogy még a kutya se hederít rá, hogy hazaértem. - Látod, Juan, apa ezért dolgozik ilyen sokat, hogy rajtad kívül senkit se érdekeljen, hogy hazaértem - csiklandoztam meg a gyerek hasát, mire ő nevetve ütött a fejemre a műanyag kalapáccsal, és miután kapálózva kiáltott visszavonulót, leengedtem vissza a padlóra. Több sem kellett neki, már el is iramodott a folyosón a szobája felé, a csatakiáltással, hogy hazaértem. Mondanom sem kell, arra sem reagált senki. Ránéztem még a gyerekszobában Tinára, de ő pont úgy húzta a lóbőrt, mint az anyja. Meg sem rezzentek rám, így kisvártatva a fiam után indultam, felajánlva neki, hogy reggelizzen apával. A következő egy órát egy-egy adag müzlivel múlattuk a konyhában, közben a reggeli rajzfilmet nézve a tévében (nem én választottam csatornát, természetesen). Úgy négy Spongyabobbal később, hallottam a motoszkálást és a padló nyikorgását a hátam mögül, s hátranézve Ruby került a szemem elé. Kérdezte, mióta vagyok itthon, és miért nem ébresztettem fel, miközben az ölembe ült, és megcsókolt. - Úgy láttam, kemény éjszakád volt, nem akartalak zavarni. Gondoltam, hadd pihenj kicsit te is, mi addig elvoltunk - magyaráztam, megvonva a vállamat. - Mi a mai program? Bólogatva hallgattam, hogy felsorol pár teendőt, köztük a gyerekorvost, a mosodát, a bevásárlást, és a telefonszolgáltatót. Mikor megkérdezte, én mivel tervezem eltölteni a napot az alváson kívül, felvetettem, hogy eszembe jutott, talán kinézhetnénk valamelyik nap kirándulni kicsit. Tinát addig rábízhatnánk a dadusra, és neki is jót tenne egy kis friss levegő, lazítás, séta. Előlegnek ma kimennék megnézni a környék adta kirándulólehetőségek közül pár helyet, és magammal vihetném Juant is, hátha tetszene neki, meg hát, gyerek, és a gyerekeknek jó ha a levegőn vannak. De Ruby vétózta a terv második felét, mondván, hogy mindkét gyereknek jelenése van a doktornőnél, szóval menjek ma egyedül. Rábólintottam, hogy rendben, majd felajánlottam, hogy ha akarja, utána elintézem én a vásárlást később, hazafelé, azért ne cígölje a gyerekeket magával a boltba. Két órával később áldottam az orvost, aki miatt nem hoztam magammal a fiam kirándulni. Először még nem is volt gyanús. Neszeztek az állatok, recsegtek-ropogtak a fák, gallyak roppantak el a talpam alatt, vagy épp a közelben körülöttem, itt-ott elszaladt valami, vagy épp felreppent egy sereg madár. Nem volt ebben semmi különös. Sőt. Teljesen normálisnak hatott. Megszoktam az ilyen hangokat. Aztán morajlás támadt valahonnan a fákon túlról. Még nem is volt ez sem gyanús, talán az út zaja keveredik és jut el hozzám az erdő zajaival összecsengve. Talán víz morajlása rekedt meg egy sziklakanyonban... nem ismerem még a környéket, nem tudhatom, mi az, ami teljesen megszokott itt, és mi az, ami teljesen más, itt, mint máshol, esetleg. És hát épp ezért is jöttem ki, hogy kicsit a levegőn legyek, lazítsak, és felmérjem a terepet, mielőtt kihozom ide a családomat. Nem gondoltam rögtön rosszra, gyalogoltam tovább. Végre nem falak és betegek közt, hanem a friss levegőn, szabadon érezhettem magam. Persze, kár, hogy csak így magamban - ekkor még ezt gondoltam -. Ez csak egy erdő, csak a természet. Nem gondoltam rosszra. Eszembe sem jutott, hogy bajt szimatoljak. Hisz mi baj jöhetne itt kint? Jó, persze, a turistakönyvek szerint a Rainier-vulkán ma is aktívnak számít, na de, jártam én már aktív vulkán közelében, és az sem tört ki, csak mert ott kirándultam, akkor miért épp ez a hegy törne az életemre? Gondoltam én. De a morajlás, ami pár perccel korábban még nem is nagyon érdekelt, sőt, elaltatva tudatalattim aggodalmait, csak hozzácsaptam a zajt a környék többi hangjához, na, az most már erősebben szólt. Megálltam, és körbekémleltem. Csak motoszkált már a fejemben, mi ez, ugyan? És honnan ered? Érdekelt a forrása. Egy pillanatba került, megtudnom, mi volt. A morajlás, a recsegés és ropogás egyre hangosabb és erősebb lett, a talaj remegett a talpam alatt, már arra emlékeztetett, mikor fák dőlnek ki az ember közelében. Egy percre még le is guggoltam, és kezem a földre téve, próbáltam kitalálni, mi is folyhat a környéken... De bárcsak ne érdekelt volna ennyire. Felkiáltottam meglepetésemben, amikor a lábam egyszer csak kisodorta alólam valami áradat, és egy pillanatra egészen elmerültem a rengetegben, s megtelt a szám, az orrom és a szemem mocsokkal, amitől öklendezni kezdtem volna, ha épp nem levegőért kapkodok. Egyszerre volt sürgető a torkomba jutó sár, és a tüdőmbe nem bejutó oxigén. De épp nem álltam a lábamon, úgyhogy... Elvesztettem a tájékozódási képességem, nem láttam merre sodródom és egyáltalán mi a franc van! A világ sötétségbe borult előttem, nem láttam ki a saját fejemből, de életösztönöm sugallata szerint vakon is próbáltam elkapni bármit, akármit, ami stabilitást adhat újra, és megtarthat, legalább csak addig, míg levegőhöz jutok és visszaszerzem a látásom, kitörölve a sarat a szememből és kiköpve a számból. Lehetőleg még azelőtt, hogy fejjel mennék neki egy fának...
Elébe mentem az indulásnál az esetleges meglepetésnek, aminek idejét kávéfogyasztással vagy a felszerelés ellenőrzésével tudtam volna kitölteni és a lakásához mentem az autóval. A megbeszélt időponthoz képest a kiszámítható tízperces rászámolással. Az időben odaérésekkel van problémája, nem az időben elkészülésekkel, ha jól emlékszem és ha nem, akkor a kávét a várakozási idő alatt bevasaltam rajta a konyhájában. Közben, pedig lehet tettem egy figyelmeztető megjegyzést a megcsappanófélben lévő tejről, aminek az alján csak macskának való nyalatmennyiség pihent meg. A későbbi ebédhez jeleztem, hogy minden alapanyagot beszereztem az újhagyma kivételével ami kiment a fejemből, aminek a pótlását a híváskor éppen aktuális bevásárlásához kényelmesen hozzá tudta csapni szerencsére. A kikészített zöldséget felmartam, azzal megcsapkodva vezényeltem lefelé, az autó felé, ha a készülődési ideje túllépte az átlagost. Nem, nem a késedelmi. A kettő között különbséget teszek, előbbi még így is gyorsnak számít, csak egy kicsit húzom az agyát indulásnál. A föld és a sziklák még nyirkosak az utóbbi időszak csapadékmennyiségének lévén, aminek nem igazán volt lehetősége felszáradni. A domboldalon elhelyezkedő szikla kiugrásoknál óvatosabban kellett közlekedni, de nem idén léptünk ki először a városi közegből, hogy gyakori fogszívásokat és eleséseket, megcsúszásokat okozzon a természet. Az öltözetünket sem a turista boltban szedtük-vettük össze, a tornacipő a helyén van; otthon. A kis helyet foglaló gázfőzőt már összecsuktam, a táska mélyére suvasztottam, amikor elkezdtek megmutatkozni az intő jelek. A pataknál, a sziklás oldalrésztől nem messze, elöblítettem a tányérokat, az evőeszközöket, amíg Bay a többi cucc összerakását intézte. A víz zavarosságát észrevettem, de nem tulajdonítottam neki semmilyen jelentőséget a felállás pillanatában. A folyadék apropóján viszont.. - Neked van még vized? – tudom, hogy a közelben, az úthoz közelebb eső területen van egy iható forrásvíz, ahová nem feltétlenül mennék el, ha az ő kulacsa az enyémmel ellentétben nem ereszt üres. A kezemben lévőket csak ledobtam a táskám tetejére, a kongó palackot, pedig fejjel lefelé tartva meglóbáltam, kiürítve azt a benne marat pár cseppet. - Franc gondolta volna, hogy második használatnál derül ki, hogy szar minőség vagy hibás.. – nemrég vásároltam és előzőleg semmi baja nem volt. Megforgatom a szemeimet és ha a természet morgása nem szakítana félbe, én tenném meg helyette.. A fentebbi magaslatban található fákról hirtelen egyszerre repülnek fel a madarak, az eddig a többi nesz közé olvadó morajlás, pedig felerősödik olyannyira, hogy ráncot vonjon a homlokomra. Nem sokon múlik, egy hajszálon, hogy ne érdeklődő körbenézéssel, a zaj forrását kutatással foglalkozzak magyarázatért a másodpercig tartó anomáliának, beleragadva annak a gondolatába fejben, hogy azért a kaja most a szokásosnál is jobban sikerült; megérzem a föld remegését a lábaim alatt.. Automatikusan mozgásra sarkall, egyetlen épkézláb fedezékként a sziklafal oldalába a lépés közben felülről meglátott, meglódult sártömeg lezúdulásának hatására. A göcsörtös felületnek szinte nekivágódok, ahogy az útban lévő cuccaimban kis híján elbucskázok az óhatatlanul utolsó pillanatig nyújtott kitérés következtében. Távolabbról, ha magunkon kívül jelenleg képes lennék mással is foglalkozni meghallhatnám a kiáltást, de ösztönösen nyúlok oldalra, hogy megragadjam Bays-t ahol érem. Odarántani a fedezékhez egy Kapaszkodj! felkiáltás kíséretében, ha még nem tette vagy csak simán megtartani, mert ha a dőlési szög miatt közvetlenül nem is zúdult a nyakunkba még a felpuhított talaj; a lábamnak lökődő sodrás nem sok jót tartogat a számunkra. Csak idő kérdése, mikor növekszik meg hirtelen a duplájára az ereje és rántja ki alólam is a talajt. Bassza meg, elég szar helyen vagyunk.. A másik kezemmel a kiálló részekben keresek, találok kapaszkodót, miközben érzem a vállamra hulló, egyre növekvő sár mennyiségét.. We’re so f*cked.
Kész lettem volna időben. Ezúttal tényleg, becsszó, csakhogy valaki odafent nagyon nem szerette volna, hogy már az épület ajtajánál álljak, amikor Ray autója begördül a szabad parkolóhelyek egyikére. Túl szép lett volna, igaz? Pedig tényleg nagyon igyekeztem, csakhogy voltam olyan ügyes, hogy sikerült magamra borítanom a kávémat a nagy rohanások közepette. Épp a felsőmről próbáltam felitatni a koffeines lötyit, amikor megszólalt a csengő. Felengedtem hát, a járást úgyis tudja, addig meg, amíg felér, gyorsan lefőztem két adag kávét, egyet neki, egyet meg a magamra borított helyett saját magamnak. - Szolgáld csak ki magad, mindjárt jövök! - kiabálok ki neki, amint hallom, hogy felért és becsukta maga után az ajtót. A kávé szörtyög a konyhában, egy perc sem kell neki és kész, nekem viszont szükségem van még legalább ötre, amíg átöltözöm és gyorsan kiöblítem a hajam végéből a kávét. Képzelem mit szól majd a hajszárító hangjára, látom magam előtt, ahogyan a szemeit forgatja és minden bizonnyal utolsóként fordul meg a fejében - már ha megfordul -, hogy pusztán kávéval való leöntés miatt kellett kiöblítenem a hajam, lényegében nem is hajat mosok, csak a végét kell megszárítani, éppen ezért nem is tart tovább két percnél a folyamat. Gyorsan dobtam össze magamnak a kávémat a hordozható kis termosz-bögrébe, majd a kocsiban megiszom, ezzel már nem húznám az időt. - Na, hé, ha tudnád, milyen tortúrát kellett kiállnom, nem csapkodnál! - ennek ellenére széles a mosolyom, ahogyan felkapom a kabátom és a már összekészített táskámat, hogy indulhassunk is.
Határozottan kellemesnek véltem az időt, pláne az utóbbi idők szakadatlan esőzéséhez képest. Azért elég jól tudunk időpontot választani, nem is voltam rest megjegyezni neki, hiszen egy héttel ezelőtt nem sétálgattunk volna ilyen vígan az erdei csapásokon. Az ebéd viszont még az időt is felülmúlta kellemességét tekintve és mivel a főzésnél nem sokat tudtam segédkezni, hát az elpakolásnál kivettem a magam részét. Már nem mintha olyan sok cuccot hoztunk volna magunkkal, de míg ő a pataknál mosta el az edényeket, én minden mást összepakoltam, visszatéve a táskáinkba. - Akad még egy fél flakonnyi, igen - egy embernek a visszaútra bőven elegendő, ha spórolunk vele, akkor kettőnknek is, de lehet nem árt megtenni azt a kitérőt, ne ezen múljon. A mai napot úgyis a kirándulásra szántuk. - Látod, nem kéne mindig mindent Kínából rendelni - pimasz ívvel görbül felfelé a szám, ahogyan felé sandítok. Fogalmam sincsen, hol vette, rendelte-e, vagy valami menő boltból van-e, mert azok is lehetnek ám szarok. A könnyed csipkelődés egyetlen pillanat alatt válik múlttá, rettentő távolivá, ahogyan egy csettintésre minden megváltozik. Elnyújtott pillanat ez, olyasmi, mint mikor az ellenfeled keze feléd lendül és látod, hogy be fogja vinni a találatot, de már nincs elég időd, hogy a saját karod védekezésre húzd vissza. Semmit sem tehetsz ellene, fájni fog, rád fog zúdulni, mégis ragacsos masszaként nyúlik az az egy szívdobbanásnyi idő. Basszus. Nem tudnám megmondani, hogy én sikítok, vagy valahonnan messzebbről érkezik a hang, ahogyan felpattanva a táskám mellől a szikla mögé ugrok, egyszerre ragadva meg Ray felém nyújtott kezét és próbálva másik karommal valami kapaszkodó után kutatni a göcsörtös szikla felületén. A váratlan helyzetekkel semmi problémám, úgy érzem, munkámból kifolyólag elég jó a reakcióidőm, na de a szar és kilátástalan helyzetek azért igencsak meg tudnak ijeszteni. Mint most ez itt. Érzem én is, ahogyan a lábamnak nyomódik a sodrás ereje, ahogyan felülről is szépen lassan alácsordul az áldás, egyenesen a vállainkra, fejünkre. Próbálom megőrizni a hidegvérem, a nyugalmam, de egy ilyen szituban ez igencsak nehéz feladatnak tűnik. Ray felé kapom pillantásom, aggodalom tükröződik tekintetemben, ahogyan az övébe próbálok kapaszkodni, mintha bármi megoldást ígérhetne a szorult helyzetünkben; mégis mi a szart csináljunk..?!
Alapvetően semmi bajom nincsen azzal, hogyha a szabadnapomat is munkával kell töltenem, de a mai kivételesen nem jött ennyire jól. Ki akartam menni a temetőbe, mert már pár hete nem jutottam el a nagyi sírjához, holott megígértem neki, miközben lekapcsolták a gépekről és hallgattam utolsó csippanásaikat, hogy minden fontos eseményéről az életemnek beszámolok majd neki. És még nem tudja, hogy Jackievel újra beszélünk egymással. Másnak ez talán ostobaság, így nem is szándékozom senkinek megmondani, hogy pontosan miben zavartak meg, csak próbálom visszaültetni az arcomra a könnyedséget, hogy ne legyen ingerenciájuk annyit kutakodni a magánéletemben. A “Biztos a csajánál volt, olyan titokzatos mostanaban meg szétszórt, tuti nő van a dologban. Ugye kisNiff?” felszólalásától Hobbsnak viszont viszketni kezd a tenyerem. Kevés híja van annak, hogy be ne szóljak neki. Csak az oktató megjelenése menti meg a helyzetet, s forraszt némaságot a gambámra. A képzés egyébként -be kell valljam - elég élvezetes számomra. Nem gondoltam volna, hogy így lesz, mert azért én mégis nagyobb részt az apám miatt vagyok tűzoltó semmint imádatból (bár szeretem a munkámat, de a választás nem engem dicsért annak idején), így azért a továbbképzesek szoktak okozni nekem némi fejtörést. Egy alkalmas pillanatban Jacks mellé keveredve meg is osztanám vele a nezeteimet, ha megint meg nem akadályozna a cselekvésben valami. Ezúttal a hívással egybekötött bejelentés a katasztrófáról. A szágul dó autóban találjuk magunkat teljes menetfelszerelésben nem sokkal később. Elönt a szokásos adrenalin, erzem, ahogy szétárad ereimben, s ez feltölt energiával akkor is, ha fáradtnak éreztem a képzés gyakorlati része okán már izmaim. Elnyomok egy laza káromkodást (amennyiben a mocskosistenszexuáljamegdesürgősen lazának mondható), meglátván és érezvén a sárlavina hatásait. Amennyiben a kocsit is megcsúsztatja, úgy a hozzám legközelebb eső dologban kapaszkodom meg, nehogy már közülünk is menteni kelljen valakit. - És most? - szalad ki a számon a kérdés meggondolatlanul. Nem is annyira azért nyitom szóra ajkaim, mert a csend frusztálna vagy mindenképpen iránymutatásra vágynék, sokkal imkább a szapora rohadtéletek elősorjázásának meggátolásában hasznos ez a kocsiról lepattanás közepette. Jackis felé kapom tekintetemet, mintha benne keresnék kapaszkodót. Egyrészt ő a katasztrófás kettőnk közül, de másrészt a jelenlevők közül a legfontosabb nekem, így a testi épségét emígyen csekkolnom ösztönösem szükségszerű. Közben pedig marhára reménykedem, hogy nem érkezik újabb sárlöket, s a mentésben résztvevők helyett nem válunk megmentndőkké.
A berendelés váratlan volt, de semmiképpen sem olyan, aminek ne tettem volna eleget. Hiába, ha ezen már egyszer átestem korábban. Jelenleg tűzoltóként dolgozom, természetes, hogy oda megyek, ahová az egész csapatot vezénylik, mindegy, hogy konkrétan mentésről/tűzoltásról vagy éppen továbbképzésről legyen szó, akkor is, ha katasztrófavédőként ezt a kört már egyszer alaposabban letapostam. Az oktatóra figyelek, ahogyan a többiek is, de csak a hátsó sorból, Lee mellé sorolva, ez alkalommal szándékosan. Hiába vagyok alacsony, valójában így is remekül tudom követni, hogy éppen miről van szó. A megosztott élményt és kommentálást természetesen figyelemmel követem, azaz, hogy követném, ha nem szólna közbe a totálisan nem számított kivezénylés. Az nem kérdés, hogy magam is a kocsin leszek a többiekkel később, ahogy átvezénylik az egész társaságot a bekövetkezett természeti katasztrófához. Az adrenalin bennem is dolgozik, de ezzel együtt az aggodalom is egyre inkább szétkúszik az ereimben, félelemmel fertőzve meg minden egyes porcikámat, de elsősorban nem magam vagy azok miatt, akik a sárban ragadtak. Utálom ezt az érzést.. A pusztítás szinte leírhatatlan. Épületek lettek könnyed, leterített prédáivá a leomló sártengernek, kiabálás és jajveszékelés égeti be magát a természet hangjai közé. Hirtelen hányingerem támad és gőzöm sincs, hogy a tapasztaltaktól vagy egészen más miatt.. Néhány mélyebben vett oxigénkorty segít, noha a föld átható szaga, amit jó esetben csak eső után lehet érezni, most nem mondhatni, hogy olyan jól esne, mint bármikor máskor. A hadnagyunktól várom én is az utasítást, ahogy valószínűleg mindannyian, miközben leugrom a kocsiról. A tekintetemmel Leet keresem meg előbb, de jelen helyzetben nem én leszek az, aki megmondhatja a hogyan továbbot. A rang az ilyen helyzetekben nem véletlen kötelezően követendő, nem számít ki milyen képzéssel gazdagította a tapasztalatait. Próbálok úgy mozogni, hogy ne csússzon ki a lábam alólam, de természetesen hiába a gyakorlat, a dolgok rohadtul kiszámíthatatlanok az életemben az utóbbi időben. ..és akkor még enyhén fogalmaztam. Körbenézve próbálom felmérni a helyzetet, de a káosz túl nagy. Autók vannak az oldalukra vagy a tetejükre borulva, emberek ragadtak jobb esetben a sárba, rosszabb esetben az alá, a többit pedig nem is merem említeni. Úgy tűnik minden évre kijut valami rohadt nagy katasztrófa, a kérdés csupán az, melyik fogja velem együtt az életemet is felzabálni..?
Margaret B. Sullivan, Bailey Donovan, Raymond Marshall, Dr. Ira R. R. Walters, Jackie Collins, Leander Niffenegger
A sár kíméletlenül csapott le mindenre és mindenkire, ami és aki az útjába került, válogatás nélkül. Az első házakból szinte semmi sem maradt hátra, mintha nem is léteztek volna; a hullám következő áldozatai sem jártak sokkal jobban, noha valamennyit veszített a megindult föld az erejéből, köszönhetően az elé kerülő akadályoknak. Ettől függetlenül elsodorta azokat is, nem nézve, hogy melyikben ki lakott, egyáltalán, hogy volt-e az épületekben tartózkodó.
Lejjebb érve a fák is felfogták a tengert, ami ekkor már jellemzően gerenda- és rönkház épületdarabokat sodort magával, emberi és állati holttestekkel vegyítve, A rémület sokak arcára odafagyott, mások pedig a morbiditás minden részletében egészen nyugodt ábrázattal végezték be. A trutymó válogatás nélkül kapta fel utasait és szállította őket egyre lejjebb és lejjebb a hegyoldalban.
Margarethez érve keményen dobta meg a négykerekű járművet, de csak az oldalára sikerült dobbantania a fémdobozt. Az ablak reccsenve adta meg magát az erőnek, mind a két oldalon, előbb az anyósülés felől, ahová a sár teljes nehezékével ráfeküdt, majd a vezető felől is, ami a teljes súlyt fogta fel a borulás pillanatában. A járművön lökött még egyet, a hátulját arrébb mozdítva, majd a négykerekű ebben a formájában maradva állta tovább a sarat minden tekintetben. A biztonsági öv miatt tényleg csak egy nagyobb rántás az, ami az izomba vágott főleg a váll és a mellkas felől, napokra szóló húzódást és lila foltokat eredményezve ezáltal, azonban a beragadt légzsák az öreg autóban csupán késleltetve, pár másodperccel később robbant ki a helyéről. //Új dobás a reaghoz: • a légzsák kirobbanásától elveszíted az eszméleted? 50-50% esély igen vagy nem, a számok rád bízva// Az orrodból valami meleg folyik, ha egyáltalán feltűnik a pánik és félelem fokozta események sorában. Pár másodperc csupán, amíg előbb egy majd még egy becsapódás löki meg a járművet és komolyan felmerülhet a kétség; vajon átfordítja a monstrumot veled együtt vagy csak arrébb toszigálja?
Vakon tapogatózva bármi után, ami segítség lehet, ami biztos pontot jelenthet, kétségbeejtő próbálkozás arra, hogy a természetes életösztönnek engedve tegyen az ember kísérletet rá. ..akkor is, ha logikusan nem sok esély lehet arra, hogy bejön a vaktában kapálózás. Ira, ahogy próbálsz valamiféle kevésbé csuszamlós fogódzkodót találni, és alámerülsz, a lábad beakad valamibe, amitől akkor sem szabadulsz, amikor végre sikerül a felszínre érned és levegőt venned. Súlyként nehezedik rá és húz egyre lejjebb.. Az ujjaid alá kerül hamarosan valami, ami úgy tűnik, hogy biztosabban lebeg a sárhalmaz tetején, mint neked sikerült eddig. Belé marva talán feltűnhet elsőre is, hogy nem egy szikla- vagy fadarabban sikerült kapaszkodóra lelni. A hideg felület valahogy ruganyos és nem túl egyenletes, nem is nagy igazából. Közelebb húzódva hozzá anyagdarabot tapinthatsz, a szemedbe jutott sártól talán nem látszik jól, de ismerős lehet a flanel anyag; pizsamákat gyártanak ebből, pont olyanokat, amilyeneket a gyermekeid is visel(het)nek a hideg téli hónapok alatt, hogyha lerúgják magukról a takarót az éjjel folyamán, akkor se fázzanak meg. ..és csak ahogy sikerül végre a mocskot kitörölnöd a szemedből, akkor látod, hogy egy nagyjából 15 éves forma fiatal fiú, mozdulatlan testével találod szembe magad. Az, amely a menedéket jelentette a számodra, a kapaszkodót, ami megmenthet egy katasztrófa kellős közepén, nem más, mint egy kettétört fatörzsbe ékelődött kamaszfiú teste. Nem lélegzik és a pulzusa sem tapintható, amennyiben életjeleket keresnél rajta. Vajon megpróbálod a lehetetlent és kísérletet teszel arra, hogy megmentsd a kísértetiesnek hangzó farecsegés hallatán is? A választás egyedül a tiéd. Azonban bármit is csinálsz, nem hagyhatod figyelmen kívül; ha nem kapaszkodsz belé, a lábadat kíméletlenül húzza lefelé valami.. //Új dobás a reaghoz: • a fiút megpróbálod visszahozni a halálból? 2x 1-es számra dobva siker, a többi sikertelen (2x dobj mindenképpen) • tovább sodródtok-e a testtel együtt? 50-50% az esély igenre és nemre, a számokat te határozod meg// Ha megpróbálod kiszabadítani a lábad, egyedül nem fog menni. A sár nagyon csúszik és a súly miatt képtelenség úgy elkapnod, hogy ne húzzon le.
Egyetlen másodpercen, egyetlen centiméteren múlik. Az ujjai már a tiédet érintik, bőr a bőrnek feszül.. ..majd le is csúszik róla. Olyan gyorsan történik, hogy talán felfogni sincs idő, Baileyt elsodorja a lábának csapódó sár. Ahogy Raymond téged is, egyetlen szívdobbanással később. Kétszer temet maga alá a barna tenger, jócskán a szemedbe, az orrodba és a szádba juttatva magából, amennyiben nem sikerült elég gyorsan összeszorítva megakadályoznod a szinte elkerülhetetlen. Feljutni a felszínre levegőért végül mégis sikerül és bár a sodródás ijesztő és soha, senkinek sem kívánt, mégis sikerül úgy helyezkedni, hogy a folyamban végül a karod beleakad valamibe. Az azonban sajnos nem elkerülhető, hogy a hirtelen rántás miatt a lendülettől a felsőtested háttal csapódjon keményen valaminek, feltehetően annak a felületnek, aminek a kiálló része éppen az imént fogott fel. Halk reccsenés előzi meg a pokoli fájdalmat, amit a felkarodban érzel először, majd pedig a tüdődet készteti folyamatos munkára köhögés miután a hátad is becsapódik. //Új dobás a reaghoz: • eltörik a felkarod? 50-50% igenre és nemre, a számokat te választod //• amennyiben eltörik; nyílt törés vagy sem? Nyílt törésre: 2db számot válassz, rajtad múlik melyik kettőt// Amennyiben van erőd és lélekjelenléted oldalra nézni, úgy láthatod, hogy hamarosan Baileyt is ide sodorja a sár.
Annyira kevés hiányzott volna ahhoz, hogy összekapaszkodjatok… A lábaidat azonban könnyedén gyűri el a mocsok-lavina és ránt magával Bailey, még azelőtt, hogy Raymondot is legyűrné. Talán szerencsésnek is nevezhetnének, amiét nem temet maga alá, nem úgy, hogy belemerülj a fejed búbjáig, viszont hiába próbálsz fogódzó után nyúlni a tenyered csak a nedves és csúszós sarat marja újra és újra. Nem tudni mibe vagy, hogyan, de beleütközöl valamibe, ami aztán, mint egy elcseszett dobbantó az iskolai tornaórákról, gyakorlatilag kiemel a sárból, hogy aztán pár méter után megint belezuhanj… ez alkalommal azonban nem a folyékonnyá vált talajba érkezel, hanem valami keményre, fémesre, ami fájdalmasan ékelődik össze a csípőddel és a hasfaladdal. Ha elsőre nem is tűnik fel(?), hamarosan rájössz, hogy közelebbi viszonyba kerültél egy autó alvázával és a hideg trutyi mellett valami meleg is áztatni kezdi a becsapódást ért részeidet, a lassan elöntő fájdalomról nem is beszélve. //Új dobás a reaghoz: • milyen mélyen és szélesen hasított beléd a kiálló alkatrész az autóból? - a seb 10 centi széles és max 1 centi mély, nem vészes csak vérzik (2 db számot válassz a dobáshoz) - a seb 15 centi széles és 2-3 centi mély, csak az izomba szaladt (3 db számot válassz a dobáshoz) - a seb 20 centi széles és legalább 5 centi mély, gáz van, segítség kell, de gyorsan (1 db számot válassz a dobáshoz)// Amennyiben van erőd és lélekjelenléted oldalra nézni, úgy láthatod, hogy Raymonddal ugyanazon járműhöz sodort a sár.
A tűzoltó kocsi nem tud elég közel haladni, ezért gyalogosan kell beljebb menniük a lánglovagoknak – ahogyan minden más mentőegységnek is –, amint a sárlavina úgy tűnik, hogy végre megállt. A csapatokat vezetők gyorsan adják ki az eligazítást, ahogyan a tűzoltóegység hadnagya is; az utasítás egyszerű, de világos: párosával induljon neki mindenki az életmentésnek, miután elegendő mennyiségű kötelet vettek magukhoz. Ahová lehet, mindenki próbálja meg rögzíteni magát többször a folyamat során; amint túlélőt talál, szedje ki, ha tudja, ha nem, hívjon segítséget, ha észleli, hogy nincs meg a társa, jelentse azt azonnal. Lee és Jackie egymás mellé kerül a parancs szerint. Zseblámpa, rádió van a ruhátokra szerelve, a rendszeresített fejsze pedig alap, hogy nálatok legyen. Jó pár holttesten kell áthaladjatok – köztük gyerekek és idősek is vannak egyaránt –, mire túlélőkhöz sikerül eljutnotok. Ha esetleges segélykérő hangok nincsenek is, nehéz nem észrevenni az oldalára borult autót, amire jelenleg ketten is felakadtak; északnyugati irányban pedig úgy nagyjából 15 méterre egy pasas egy kettétört fatörzsbe ékelődött áldozattal foglalkozik. Az már csak rajtatok múlik, melyikőtök melyik bajba jutottakhoz indul el. //Döntsétek el ki merre indul, rajtatok múlik! Az autóhoz érkező esetén dobás: • meghallod-e/észreveszed-e a járműben rekedt áldozatot? (a dobással várd meg Margaret reagját!) 5-ös szám esetén nem azonnal, csak később, keresés után sikerül megtalálni. • mennyit kell várnod a segítségre, amíg a többiek oda tudnak érni hozzád és a sérültekhez? 33%os eséllyel dobj, a számokat te választod: - 5 perc - 15 perc - 35 perc
A fatörzsnél lévők esetén a dobás (ha segítséget hívsz): • mennyit kell várnod, amíg a többiek oda tudnak érni hozzád és a bajba jutottakhoz? 33%os eséllyel dobj, a számokat te választod: - 5 perc - 15 perc - 35 perc//
•••••••••••••••••••••••••
OFF Legkésőbb Február 9-ig (péntek) szülessen meg minden résztvevő részéről a következő reag, amely a kockadobásokat magába foglalva kerüljön megírásra.
Továbbra is TILOS • nem mesélő által kapott konkrét sebesülést/sérülést bemesélni (azt, hogy szédül, nem érzi jól magát, esetleg fájdalmat érez, de nem biztos benne hol stb. SZABAD) • NJK-t hozni/mozgatni
A reagolási sorrend szabadon alakítható, KIVÉVE: Lee & Jacks, továbbra is ti írjatok utoljára!
Aki lekési a reagolási dátumot, kimesélésre kerül a kalandból. Amennyiben hamarabb írtok a megadott dátumnál, előbb fog mesélői is érkezni.
Ha valakinél valami nem oké (dobások, egyéb óhaj-sóhaj) jelezzétek felém!
Palacsinta, nokedli, pizza... hirtelen ezek ugrottak be, ahogy a fejem elborította a massza, és kezem a sűrű anyagban utána mart mindennek, amit csak megéreztem futólag, miként elsodródott mellettem. Próbáltam hozzáhasonlítani a sártenger sűrűségét valamihez, aminek a tapintásában van tapasztalatom. Ez, igaz ugyan, hogy hasonlít némileg a homokhoz is, de mégsem az. Mert a homok néha megáll, összetömörül, tartása van, ez viszont folyós is volt egyben és darabos is egyszerre, és... nem csak átfolyt mindenen, de "belekapaszkodott" és magával húzta, amit csak ért. Igen, köztük engem is. Kiáltani próbáltam, de nem jött ki más a számból, csak sár és köhögés, majd jött a fuldoklás, ahogy a számat kinyitva újabb adagot nyeltem be az áradatból. Mit nekem hitel, ha belefulladhatok a sárba is, végülis... Egy pillanatra átvillant a fény a szemembe csípő sáron át, ahogy egy vízben gazdagabb rész az arcomba csapott, de az egész csak egy megkönnyebbülésnyi pillanatra szólt, hogy aztán egy újabb hullám lökése letaszítson ismét a sűrűjébe, és ott kezdjem elölről, ahol abbahagytam egy napsugárnyi villanással korábban. Ekkor hirtelen valami tömörebb sűrűségű dolog súrolta meg a lábfejem, a bokám, és valamibe beleakadtam lenn a mélyben. Éreztem, ahogy visszahúzza a lábam, miközben a sodrás viszont vitt volna tovább magával. A lehúzó erő kellemetlenül hatott rám, ahogy a hátamnak nyomakodó sár is, és a nekem ütköző tárgyak is, melyek a sodrás következtében hagyták el eredeti helyüket, legyen az akár bútor, fa, vagy különböző használati tárgyak, esetleg puszta törmelék. Másra meg inkább nem is gondoltam. Mégis, ami most egyedüli módon érdekelt, az az volt, hogy a felszínre evickéljek, és ott is tartsam magam. Ami annyira nem is lehetett egyszerű feladat most, mivel a sodrás erős, és úgy, hogy valami még lefelé is húzza az embert, nem lett könnyebb a helyzetem. Az egyik erre, a másik arra próbált magával vonni, én meg egyik kezemmel a szemem töröltem, a másikkal meg a sarat túrtam magam körül, valami kapaszkodóért. Levegőért kaptam, mikor megérintettem valamit, ami a felszínen lebegett. Az eddigi dolgoknál nagyobbnak tűnt, de összességében mégis kicsi volt. Sietve martam rá, és azzal együtt kezdtem is volna kihúzni a lábamat, abból, amibe odalenn akadt, de hiába próbáltam húzni, vonni, lerázni, az a valami csak nem eresztett. Ujjaim erősen szorították, azt a dolgot - bármi is volt az -, amit találtam, miközben annál fogva igyekeztem felhúzni magam, és kiköpni annyi sarat, amennyit csak tudtam. A szemem végre újra kapott fényt, habár pokolian csípte mindaz, ami eddig belement, és a szennyezettségtől homályos volt még a kép, de sűrűn pislogva próbáltam a lehető leghamarabb visszanyerni a tiszta/tisztább látásom. Ekkor lett gyanús valami. A másodpercek elmúltával, amint jutott már levegő a tüdőmbe, kezdtem némileg jobban látni, és kezem már nem csak kapaszkodott, de a tapintás mibenlétére is fordított érzékelést, rájöttem, bármit is kaptam el, az nem éppen hordalék... A lábam még mindig be volt akadva, így nehéz volt, főleg, mivel a sodrás sem kímélt, de megláttam, a barna, ágas végű foltot, amit faként azonosítottam, és amibe a hozzám hasonlóan mocsokkal borított, de lebegő kapaszkodóm is fennakadt. A kép tovább tisztult, és hunyorogva, homlokom ráncolva, ráeszméltem, mi zavart. A gyermekméretű, próbababára emlékeztető alak, a ruhára, sőt, pizsamára hajazó anyag, amit ugye ritkán tapogat az ember sárral átáztatottan, de... mégis, a végső pont a fejforma folt volt, amihez érve rájöttem, egy arcot tapogatok. Egy hideg, mozdulatlan arcot. Még tovább erőlködve, már láttam is. Rájöttem, bár sok pillanatba telt, egy fennakadt testbe ütköztem épp, aminek azóta is a karját szorongattam kapaszkodóul. Az alak egészen fiatalnak látszott, 15-16 évesnél biztosan nem lehetett idősebb a fiú. Vékony, pizsamás gyerek... akit talán ez alapján épp álmában ért el az áradat és sodorta ki az ágyából... A fával kapcsolatban igazam volt, jól tippeltem, egy kettőbe tört törzs volt, mely sok üledéket felfogott, vékony ágakat, gallyakat, még egy zacskó keksz és egy műanyag gyerektányér is lebegett ott megrekedve, sok egyéb mellett, és persze, a fiú is ebben akadt meg, és én pedig őt kaptam el. A fatörzs, bár ide-oda mozgott, ahogy a sodrás nekinyomult, de egyelőre megtartott bennünket. - Hé... hé, kölyök - tettem a kezem a mellkasára, és kezdtem el rázogatni, hátha még van esélye. Nem éreztem szívdobogást, de jelenleg nem hagyatkozhattam csak ennyire. Olyan közel húztam magam hozzá, amennyire csak bírtam, és próbáltam megtartani magam, miközben a pulzusát kerestem, és föléje hajolva vizsgáltam, lélegzik-e még. De semmi. Halottnak kellett ítélnem, de... de még nem lehet rég halott, az ár még csak nemrég csapott le, nem lehet több perceknél, a sodrás ereje és sebessége alapján, bárhonnét is sodorta ide... még talán... - Hé... tarts ki, kölyök, ne add fel... - mormogtam neki. Körbenéztem, távolabb mozgást láttam, de messzire még mindig zavaros volt a kép, nem tudtam kivenni, pontosan mit látok. Csak remélni tudtam, hogy segítséget, viszont hiába, hisz minden perc számít. Bárkik is azok, nem egy perc, míg ideérnek, ha ide tudnak jönni egyáltalán. A sár folyamatosan lökdöste a törzset, az recsegett és ropogott, ahogy valami nehezebbet is nekilökött a sodrás. Nem volt épp atombiztos, bármikor elengedhetik egymást a fa darabjai, és akkor azzal együtt sodródunk majd tovább. Ha a fiú alámerül, tehetetlen teste talán soha többé nem bukkan fel, vagy ha mégis, már mindegy lesz. Persze, gondolhatná azt is az ember, hogy már most is mindegy, lévén, nem lélegzik, de az ember egy idő után megtanulja, hogy - főleg ha fiatal szervezetről beszélünk - van ilyen halott, meg olyan halott. És a halott sem mindig marad halott. Ráadásul, a fiú teste kihűlt. A hideg halott pedig nem halott. Próbáltam összeszedni a gondolataim, jól megítélni a helyzetet. Az lett volna a legjobb, ha fel tudom húzni magam és a fiút a fatörzsre, ami legalább magától is könnyebben lebeg, nem úgy, mint mi, de én sehogy sem tudtam volna feljutni, egyelőre legalábbis, mivel bármibe is akadtam be odalent, az a valami visszahúzott, bárhogy is erőlködtem szabadulni. Az fel sem merülhetett bennem, hogy alámerüljek, és megkeressem mi az, hisz egyetlen kapaszkodóm ez volt, meg a fiú, akibe én kapaszkodtam. Ha az egyiket én engedem el, a másik meg engem enged el, az ár magával sodort volna újra. Az sem lett volna jó. De így sem hagyhattam, meg kellett próbálnom, még ha jelen körülményeinkben szinte lehetetlennek is tűnt. Egyik kezemmel átkaroltam a gyerek derekát, így hogyha tovább is sodródunk, együtt jobbak az esélyeink, hogy nem veszünk oda. Másik kezemmel elkezdtem lekotorni az arcáról a mocskot, kikotorni a szájából a sarat. Jelenlegi helyzetünkben hiába is fordítottam volna oldalra a fejét, csak rosszabbá vált volna a helyzet, nem kifelé, hanem befelé ment volna a sár. - Gyerünk, kölyök! - felhúzódzkodtam, amennyire csak tudtam, még ha vészes megoldás is volt, úgy, hogy közben valami visszafogott, de muszáj volt, hogy a gyerek fölé tudjak hajolni, és megpróbálhassam szájon át lélegeztetni. Néhány fújás után szabad kezem ökölbe szorítva, a mellkasára ütöttem. Eme ingatag helyzetünkben, a felszínen lebegve, úgy ítéltem meg, az sem jobb, ha megpróbálom a hagyományos szívmasszázst. Az erőhatás, amit az ütéssel kifejtek, még talán használható... Nem tudom meddig tartott. Már ott voltam, hogy feladom, mikor épp fölé hajoltam, és meghallottam valamit. Egy pillanattal pedig a gyönge nyöszörgést követően, még épp időben húztam el felűle a fejem, mielőtt köhögve köpött fel egy szép nagy adag sarat. - Ez az, fiú! Ez az! - kiáltottam fel örvendve, és odakapva hamar feljebb emeltem a fejét, hogy ne mennyen vissza, amit már egyszer sikeresen felöklendett. - Isten hozott az élők közt, újra. Maradj veszteg, remélhetőleg már úton van a segítség - veregettem meg tenyeremmel az arcát, egymás után mindkét oldalról, hátha kicsit eszméletre tér, már annyira, hogy valahogy segítségére legyünk egymásnak, ha mással nem, hát azzal, hogy nem is fullad meg újra, és nem is visz minket még tovább a sár. Újra körbekémleltem, és most már láttam a távolabb álló tűzoltókocsit, ami korábban csak egy folt volt, és az embereket is körülötte. - Hé! Hé! Itt vagyunk! - kiáltottam, fél kezem a magasba emelve, biztos, ami biztos, hogy felhívjam magunkra a figyelmet, ha eddig netán nem vettek volna még észre minket. A kölyöknek fel kell melegednie, és mielőbb ki kell vinni a sárból, hogy rendes ellátást kaphasson. Arról nem is beszélve, én mennyire értékelném, ha végre nem húzna le valami a lábamnál fogva.
Szerintem még sohasem féltem annyira egész életemben, mint ebben a pár másodpercben, amíg a sárlavina elérte a kocsimat és erősen megtaszította oldalra. Volt már részem néhány rázós helyzetben, hittem azt számtalanszor, hogy Alex következő ütése lesz az utolsó, mert nem lesz képes leállni időben, de csak most láttam igazán az út végét. És nem a jobbik végét, ha már itt tartunk. Nem a fényt az alagút végén, hanem a magával rántó, tátongó sötétséget, ami erősen húzott lefelé. Szinte biztosra vettem, hogy itt lesz a vége, és nem azért végzem be, mert egy félőrült agyonver, hanem azért, mert a természet úgy határozott, hogy elege volt belőlem. Sikításom valószínűleg a hatalmas morajlás miatt a kintiek számára teljesen elhalt, amikor a kocsi az oldalára borult. Hallottam, ahogyan az üveg megrepedt, szinte csak az a semmivel sem összetéveszthető hang zakatolt a fülemben, mintha egy hangszóróból harsogott volna. Ha ez nem lett volna elég, csakhamar a mellettem lévő is elkezdte megadni magát a rá nehezedő súlynak, amitől teljesen pánikba estem. Nem volt menekvés, nem tudtam sehová sem kijutni, hiába próbáltam volna meg. A sár lassacskán elborította a kocsi nagyrészét, legalábbis kívülről. Az pedig, hogy be mikor fog magának utat törni, mintha csak idő kérdése lett volna. Ujjaim továbbra is mentőövként markolták a kormányt, pedig igazából nem sokat segített a helyzetemen. Egy pár pillanat erejéig azért elgondolkoztam azon, hogy kikapcsoljam a biztonsági övet, ami most annyira erősen szorította a mellkasom, de végül nem tettem. Talán jobb úgy, ha a helyemen maradok, már amennyire ez lehetséges. Ez a gondolatom volt az utolsó még azt megelőzően, hogy a légzsák váratlanul az arcomba csapódott volna. Akkor esett csak le, hogy mit furcsállottam annyira, de akkor már mindegy volt. A fejem hátracsapódott a támlába, a mellkasomon pedig ismét szorító érzés lett úrrá. Amikor végül sikerült nagyjából visszanyerni a tudatom, egyik kezemmel a halántékomhoz nyúltam, mintha csak arról akartam volna meggyőződni, hogy a fejem bizony még a helyén van egyelőre. Valahonnan távolról érzékeltem az orrom irányából a meleg kis patakot, az utolsó pedig amit láttam, a saját vérrel borított ujjaim voltak. Aztán semmi, a sötétség olyan erővel rántott magával, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Talán még azt sem sikerült felfognom, hogy eleredt az orrom vére, hogy talán betörte azt a légzsák azzal, hogy kinyílt. Később ugyan, mint kellett volna, de mégiscsak kinyílt. Testem ernyedten omlott az ülésbe, és mivel a kocsi az oldalára volt dőlve, ezért a tehetetlen súly lassacskán elkezdett oldalra kicsúszni. Már nem érzékeltem a következő becsapódást, nem érzékeltem az égvilágon semmit. Tudatomra rátelepedett a jótékony eszméletlenség köde…
A felhatalmazással kérdés nélkül élek és ezt reflexből adom tudtára egy Értettem ma’am. látatlan haptákkal kíséretében. A hangok, a konyhából kiszűrődő, erős illat alapján nem lesz dolgom a kávéval a várakozáson kívül, csak egy-egy bögrét kapok le a mennyiségből tippelve, hogy ő is csatlakozik a fogyasztásba. A mosogatóba behajítottat nem veszem észre a friss cseppekkel a szélén, ellenben a földön elterült kávépacán megakad a tekintetem. Szó nélkül törlöm fel a konyhaszivaccsal, végül egy száraz törlőpapírral, miközben megüti a fülemet a hajszárító zakatolása, ami nem kevéssé emeli meg a szemöldökvonalamat. Biztos akarom tudni..?! Valahogy ezt a hangot nehezen tudja az agyam a rá való várakozáshoz kötni, mert automatikusan sminkelési és hosszas tollászkodási cselekvések társulnak hozzá a fejemben. A hamari befejezéskor éppen ezért veszek mély levegőt a megkönnyebbüléstől, lassan az utolsó kortyokat is elfogyasztva a még meleg, tej híján egyetlen adagra valót legfeljebb otthon halászok el más elől csak cukrozott kávéból. Megiszom, mire a termoszba kerül az övé és mivel egyedül a cipőmtől szabadultam meg a bejáratnál, előszeretettel adom a tudtára, amivel kapcsolatban eddig sírként hallgattam és jól viselkedtem; idő van. - Oh, tényleg? Mesélj, hadd sajnáljalak. – kap egy utolsó náspángot az oldalába, ahogy elhaladok mellette és felhajtom a vállamra a fegyverként forgatott zöldséget, hogy megnézem itt van-e lift vagy gyorsabb, ha lépcsőzünk. (…) Ha a leghalványabb fogalmam is lett volna róla a huzamosabb ideig tartó esőzések ilyen mértékben meg fogják lazítani a talaj szerkezetét azt hiszem a legkevésbé sem élveztem volna a kedvező időjárásnak köszönhető túrát.. Szeretem a várost, a nyüzsgést, de van, amikor egy idő után fullasztóvá válik a gondolataimmal együtt. Örültem annak, hogy le tudtuk egyeztetni a mai napot, mint máskor az éhező a falat kenyérnek, amit nemrég söpörtem bele az alattomosan zavarosabbá váló patakvízbe. Mindegy, hazaérve a mosogatógép úgyis elvégzi a munka piszkos részét, a selejtes palackot meg kidobom majd a kukába. - Nem messze van ivóvíz, majd kanyarodjunk el arra. – majd’ szomjan halok, így aligha lesz elég egy embernek a maradék útra a folyadék. Az idővel különben is jól állunk, belefér. - „Csak támogatom a gazdaságotokat.” – érkezik csuklóból a riposzt egy régi kedves kolléga szavait idézve. A figyelmemet a mondat megkezdése után elvonja a változó környezet, így a kezdődő vigyor nem szélesedik ki az arcomon, sőt, leolvad róla, kifejezéstelenül hagy, amíg nem vág belém a helyzetfelismerés. A következő másodpercbe rengeteg minden tömörül, kezdve a távolról vagy közelről éledő sikoly fülembe telepedésétől, a fájdalmasan nagyot dobbanó szívemtől, ami az adrenalint szinte azonnal szét akarta volna pumpálni a szervezetemben, a gyorsan mozdulástól, a szerencsétlenebb falhoz éréstől egészen addig, hogy a Bays elkapására tett kísérlet kudarca fullad. Ha az ezzel majd’ egy időben megerősödő sodrás nem lenne; gondolkodás nélkül kapnék utána, függetlenül attól magával visz-e engem is vagy se. Aligha van lehetőségem figyelembe venni ezt a kockázatot.. A lábamat kirántja alólam a megnövekedett sármennyiség, aminek azonnal a felszíne alá kerülök és fogalmam sincs mennyi idő telik el a tehetetlenség társaságában, mire sárral telt orral, szájjal legalább egy kortynyi levegőt sikerül megszereznek. A hányinger is megkísért az első légvételnél, ahogy lejut a lenyelt sár a gyomromba és megakadályoz abban is, hogy nagyjából az esélytelenek szerencséjével kiáltsak annak reményében valahol kapaszkodóba lelt vagy meghallja egyáltalán Bailey. A felszínre küzdést, pedig megismételhetem, immár valamivel kevesebb masszát víve a szervezetemben, igyekezvén akármilyen kapaszkodó után kapálózni nyúlni. Próbálok tájékozódni, a fel-t és a le-t belőni, de a látásomat is elveszi szinte a sár. A megindult lavinánál is váratlanabb meglepetésként ér a karomba vágódó rántás ereje, amit a felakaszkodásom jelenti és a mindjárt vele járó, fémes becsapódás. A tüdőm azonnali válaszreakcióként küldi a leküzdhetetlen ingert, hogy megszabaduljon a levegőtől, amihez nem volt egyszerű hozzájutnom. A fájdalom villámként megy végig a tagjaimon és eltorzítja az arcomat. Legszívesebben összeszorítanám az állkapcsomat, megfeszíteném az állkapcsomat, de az újra és újra erősen megsorozó köhögés nem engedi. A hátam sajog, de a karomat egyelőre nem érzem a kiterjedő kíntól, ami a könyökömnél fog a legjobban lüktetni és csak később fogom irdatlanul megérezni a felkarom mit szenvedett el.. Egy biztos, nem tört el. A nyálam a sárral keveredik, köpnöm kell, mielőtt a kíméltebb kezemmel azon igyekeznék, hogy a sár legjavát letöröljem az arcomról, legfőképp a szememből olyannyira, hogy ismét látóképessé váljak, ha kinyitom. A hallójáratomat eldugítja, csak halkan, tompán érzékelem a külvilágot és nem hallom ahogy valami valaki a támasztékomnak csapódik. Annak tetejére.. A fém megrázkódásából érzem. Kurvára remélem nem egy szarvas akadt fenn.. A kiálló részből egyelőre nem próbálom meg kiszabadítani a ruhám vagy semmimet, nehogy magával ragadjon a sodrás. Ha tehetem inkább belékapaszkodok, az igyekezetem megvan rá ahogy arra is kipislogjam a szempáromból a barna szennyt. Azonnal nem válik tisztábbá a kép, de a körvonalakat már jobban ki tudom venni és miután úgy forgatom a fejem csak sikerül egy keveset kivenni a felcsapódott alakból, majd még többet. - Bailey..? – újabb köhögés kap el, késztet elfordulásra ez időre. A csillapodása után megpróbálok körbenézni, nagyjából felmérni az elhelyezkedésünket, mégis mi a kurva élet zajlik körülöttünk pontosan. A helyváltoztató mozgást addig és nem mellesleg; még nem tudok megkísérelni.
Egészen sokáig bírta, hogy beszóljon a késésem miatt és ezúttal kifejezetten örülök neki, hogy a kávés incidens mellé nem kapom még tőle is az áldást a nyakamba. Vagyis nem idő előtt, merthogy azért a csapkodásban benne van ám a dolog, még ha nem is mondja egyértelműen az arcomba. Védekezek, persze, hogy védekező állásba helyezkedem és egyből keresném a magyarázatot, amit eddig nem toltam az orra alá, mentségként hozva fel a védelmemre; ezúttal tényleg elkészültem volna időre, ha a kávém nem gondolja másként. - Kössz, de semmi szükségem nincsen a sajnálatodra - grimaszolok egyet röviden a cipővétel közepette és mivel fél lábamon állok, esélyem sincsen kitérni az újabb hagyma-támadás elől. Csak a szemem forgatom meg, egyszerűen javíthatatlan, mint valami kiskamasz, úgy viselkedik jelenleg. - Anyukád nem tanította meg, hogy az étel nem játék? - szúrom még oda neki, mielőtt végezne a cipőjének felvételével. Tartja a liftet, amíg kiérek, úgyhogy néhány másodperccel utána már én is a társasház folyosóján állok, zárom az ajtót és sietek is utána.
Ha bármelyikünk is sejtette volna, mégis mennyire is lazította fel a talajt a huzamosabb esőzés, inkább a mozit választottuk volna, vagy elkészítettük volna valamelyikünknél az ebédet és utána néztünk volna valami filmet. De hát nem így történt, szóval már nem tudunk változtatni rajta. - Okés. Addig tessék, itt van, igyál - halászom elő a táskámból a flakonomat, hogy a földre téve tegyem szabaddá mindkét kezem a pakolás befejezéséhez. Az elmés riposztot hallva csak egy röpke nevetésre futja, amit hamar elnyom a természet felerősödő robaja és érzékelve a beállt változást, már nekem sincs olyan hahotázhatnékom. Gondolkodás nélkül ugranék a szikla mögé, nyújtanám Ray felé a kezemet, csakhogy a természet ezúttal is közbeszól. Ha nem lennék ilyen pánikszerű állapotban, talán még azon is nevetnék, hogy milyen filmbe illő a jelenet; nyúlunk egymás felé, ujjbegyeim tenyerét súrolják, ám mire ráfognánk a másik kezére, ujjaink már csak az üres levegőt markolják. Eltűnik a lábam alól a talaj és egy elnyújtott "Ray" kiáltás közepette ragad magával a trutyi. Ösztönösen csukom szorosan össze szemem-szám, mert ki tudja, mikor merülök el a sártengerben és amúgy is csapódnak fel sárcseppek, nem szeretnék belakmározni ebből a mocsokból. Hadonászok, kalimpálok, hátha sikerül elkapnom valami kapaszkodót, de csak az undorító sár, mit elérek és mi egyből kifolyik ujjaim közül. Tehetetlenül sodródom, a félelmem pedig egyre nagyobb. Ha ez a sártenger nekicsap egy fának, vagy úgy beverem a fejem, hogy eszméletemet vesztem, akkor minden gond nélkül fulladhatok bele ebbe a szarba és még csak megtalálni sem fognak olyan könnyedén. Milyen pompás! Gondolkodni azonban nincs erőm, a páni félelem nem csak minden tagomat, de az elmémet is teljesen átjárja, így totálisan váratlanul ér, amikor nekiütközöm valaminek. Sikításom visszhangja egy távolban felhangzónak és egy pillanatra tényleg úgy érzem, itt a vég, hogy fejjel előre bucskázom majd vissza a trutyiba, már csukom is a szemeimet, védekezően fejem elé emelve a karjaimat, hátha felfoghatok valamit az esésből. Ösztönös a mozdulat és egyáltalán nem ilyen kemény felületű érkezésre számítok. Felnyögök, ahogyan a testem a kemény felületnek csapódik, minden levegő kiszökik a tüdőmből, a fájdalom pedig villámcsapásként cikázik végig a tagjaimban. Kell néhány pillanat, mire felfogom, mégis hol vagyok és nagyjából ennyi idő kell arra is, hogy a becsapódás következtében jelenő fájdalom mögül valami erősebb és kellemetlenebb toluljon az elmémbe. Odakapom a kezem, egyből megérzem a melegséget és oda sem kell néznem, hogy tudjam, bizony megsérültem. A kurva életbe. Óvatosan mozdulok, nem szeretnék újabb kiálló alkatrészeket a vállamba, vagy bárhova, szinte csak a fejemet emelem fel, hogy a hasamra pillantsak. A ruháimon ejtett vágás között pont látom a saját, véres húsomat, inkább gyorsan szorítom rá vissza a kezemet, minél több ruhadarabot próbálva a tenyerem alá gyűrni, nyomókötés híján legalább ennyit talán tehetek azért, hogy csillapítsam a vérzésem - vagy legalábbis megpróbáljam. Tompán koppan a fejem, ahogyan visszaejtem az autó alvázára, szemem összeszorítva, aprót nyögve próbálok megmozdulni, de túlságosan fáj, inkább csak másik kezemmel valami kapaszkodó után kutatok. Egyáltalán nem érzem stabilnak a pillanatnyi kis szigetet, félek, bármelyik pillanatban tovább sodorhat az ár, vagy autóstul borít tovább, akkor meg aztán jól megszívom, ha maga alá teper ez a négykerekű. - Ray? - mit mondhatnék? Legalább él! Abból pedig, hogy visszakérdezek, számára is világossá válhat, hogy egyelőre én is életben vagyok. - Most már legalább nem kell aggódnod a béna kulacsod miatt... - gyenge, béna poén, de a pánik mindenkiből mást hoz ki. Belőlem ezt, ám a nevetős hangél hamar nyögésbe fordul, ahogyan fájdalmasan húzódik a hasamnál az izom. Gyenge, erőtlen, fájdalommal itatott a hangom; rohadtul nem vagyok jól. Hogy is lehetnék? Épp elég, hogy elsodort minket egy sárlavina. Csak éljük túl.
A pillanat törtrésze alatt nézek körbe, s mérem fel a helyzetet annyira, amennyire ebből a sietségből telik. Arra tanítottak minden kiképzésen, hogy a részletekre figyeljek, de mivel időm az nem sok akad rá, így a lehető leggyorsabban igyak magamba mindent, amit tudnom kell ahhoz, hogy elindulhassak valamerre, s ne csak lecövekelt helyzetfelismerő alkalmatosság legyek. Emlékszem mennyire nehéz volt ezt megszoknom az elején, mennyire nem tudtam megosztani a figyelmemet úgy, hogy aztán egy másodperc alatt újra koncentrált legyek, s apám annyiszor szidott érte - főnökként, kiképzőként, apaként is - amennyiszer nem szégyellt. Több volt, mint elég, de hasznos is. Mostanra legalább az évek és a rutin azonnal megláttatják velem a két lehetőség közül az optimálisat amit nem választanék akkor, ha tudnám, hogy Jackie... Jackiere siklik ismét pillantásom, a kialakult sikolyos káoszban nem fárasztom magam üvöltözéssel, mert több soron nem volna hasznos. Egyrészt nem kell a mentendőknek tudni, hogy mi alapján választódnak ki, sose lehet tudni mik kelt közöttük pánikot, másrészt meg úgyis értjük egymást jelekből is. Ira felé mutatok, két ujjamat elemem fel, ezzel jelezve, hogy ott "csak" két személyt látok, az én oldalam felől vannak, így még közelebb is és gyorsabban is oda tudok jutni, hogy aztán csatlakozhassak Jackiehez a másik helyszínen. - Biztosítom, amíg Hobbs odaér, utána csatlakozom. Teánál találkozunk. - jegyzem meg, ha hallja, ha nem. Utóbbit már oly sokszor mondtam neki - minden közös küldetés előtt - hogy bizonyára le tudná bármikor olvasni a számról. Merritt nagyanyám mondása volt azokra a dolgokra, amik hamarosan és menetrendszerűen bekövetkeznek. Rajongott az angol teáért és mindenért, ami azzal kapcsolatos. Részemről sosem értettem ennek a hülye mondásnak a létjogosultságát, de annyira megszoktam, hogy mondja, hogy én se tudok megszabadulni tőle. És Jackie érteni fogja, hiszen neki is mondtam már megannyiszor, sőt, még a nagyi is elmesélte neki a történetet. Van, aki imádkozik a küldetések előtt, van aki a családjára gondol, van aki más beidegződést követ.. nekem van ez, nincs más dilim. - Kérem uram, maradjon veszteg, jön a segítség! - kiáltom magam elé a szavakat hírvivőnek Ira irányába, amint elindulok. Az igyekezetét látva, mozdulatainak kapkodósságából nem tudom kitalálni, hogy szakember-e, de talán mindegy is, hiszen ő is bajban van, hát nekem az a dolgom, hogy megmentő kezet nyújtsak neki és ne hagyjam tovább sodródni. Amiben mondjuk sokat segítene, ha nem mocorogna, de az élet nem kívánságműsor ugyebár. Bizarr hegymászónak érzem magam, ahogy egy stabil(abb)nak ítélt fához rögzítem a kötelemet - ha találok ilyen fát egyáltalán -, melynek karabineres végét a ruhámon levő övhöz csatolom. Nem esküszöm arra, hogy így nagyon sokáig fogom szeretni a szabadságmentesítést, de ha elérem a férfit, akkor már félig nyert ügyünk van. Majd úgyis őt kell rögzítenem, arra ott a másik kötél is, melyet meglendítek Ira irányába. - Kapja el és tekerje a törzsre és kapaszkodjon bele, egy darabig tartania kell. Kérem, le tudná írni a helyzetét? Megsérült? Ami a sár alatt van, azt ugye nem láthatom, így például azt sem, hogy be van-e szorulva, ha igen akkor mely testrésze és hová. Orvos nem vagyok, hogyha sérült, akkor biztosítanom kell elsősorban a helyzetét amíg a team ideér. Akiknek bizony a rádión le is jelentem a helyzetemet. - Niffenegger, két fő egy fatörzsnél a kocsitól északnyugatra. Orvos kell. - tőszavakban azonosítom be magam, s magunk, majd ennyiben is hagyom. Lassú, óvatos léptekkel mászom a sáron át közelebb Irához és a fiúhoz. - Lee vagyok. Elárulná a nevét, uram? Nem érdekel a protokoll. Sosem mondom, hogy Niffenegger, vagy Leander. Okkal nem. Egyrészt az egyszerűség és könnyen kiejthetőség ilyen helyzetekben életmentő lehet, másrészt szeretem a bizalmat emígyen megteremteni egy rémes helyzetben. Szerintem segít, mondjon akárki, akármit. Már ha egyáltalán sikerült minden azon dolgok közül, amikkel próbálkoztam az imént.
Rövid bólintással veszem tudomásul, amit Lee vonásain látok és nem mellesleg a felém kommunikált, szavak nélkül eszközölt információátadást is. - Oké. – nem igazán akarom feltartani vagy bármit hozzátenni. Értem, hogy értette és tudom, hogy tudja ezt ő is. Ahogy pedig elindul a jelzett irányba, úgy kezdek én is biztos pontot keresni a tekintetemmel, miközben feltett szándékomban áll közelebb jutni a gépkocsihoz és azokhoz, akiket oda vetett a megindult talaj. Míg keresztül próbálom verekedni magam a csúszós iszapon, nem könnyen lelek olyan biztos pontot, amihez rögzíthetném magam; a fák egy részét kicsavarta a sárlavina, egy másik részét meg megközelíteni innen nehezebb volna, mint az úton az oldalára borított járművet. Végül a kocsi másik oldalán lévő szalagkorlát lesz az, amit elég biztos pontnak ítélek és amihez hozzá tudom rögzíteni magam. Látszólag a két fennakadt áldozat magánál van, ez legalább jó. ..a körülményekhez képest. - Helló, Collins vagyok, Seattle FD., hamarosan kivisszük innen magukat. Próbáljanak kérem mindketten nyugton maradni. Érzik, hogy hol és mennyire sérültek meg? Tudnak mozogni? Maguké a jármű? Van benne valaki vagy üres? – közelebb húzom magam immáron az autó alja felőli oldalon és lehetőleg mindkettejük – amennyiben képesek megítélni és közölni is az infókat a kérdésekre – válaszát szeretném hallani, mielőtt a rádióhoz nyúlnék azzal a szándékkal, hogy jelentést tegyek és segítséget – orvosit is – kérjek, amit negyed órán belül ígérnek érkezni. Közben pedig a hozzám közelebb lévőhöz kartávolságon belülre érkezem. - Ezt átvezetem a két karja alatt. Próbáljon ne nagyon mozogni közben, oké?! – mentésnél kötélként használjuk a „szalagnak” kinéző, megerősített anyagot, amit a mellkasán körbe viszek és a megfelelő pontokon egymáshoz is rögzítek, majd ugyanezt megismétlem a másik áldozaton is. - Magának sincs mozgás, rendben?! – amint megvagyok ezzel a kibiztosított kötélhez csatolom mindkettejüket. Amennyiben a jármű nem az övék, úgy felmászok rá, hogy az ablakon keresztül megpróbáljam kideríteni benne ragadt-e valaki vagy sem. A sártól ugyan nehéz látni, a zseblámpám is kell, hogy egészen biztos legyek abban, basszus, itt is van egy áldozat. - Héé, hall engem? Seattle-i tűzoltóság, kiáltson, ha hall! – látom, hogy az üveg megrepedt, ezért inkább az ajtót ütögetem meg, hogy felhívjam magamra a figyelmet. - Hadnagy, van itt még egy áldozat az autóban rekedve. Valószínűleg be kell másszak érte, hogy kiszedhessem onnan. – a rádiómba darálom le gyorsan az újabb helyzetjelentést és megkísérlem még egyszer felhívni a nő figyelmét, hátha ezúttal sikerrel járok. Ha nem, kénytelen leszek akkor is betörni az üveget, bár jobb lenne, ha előbb el tudná takarni az arcát valamivel.
Margaret B. Sullivan, Bailey Donovan, Raymond Marshall, Dr. Ira R. R. Walters, Jackie Collins, Leander Niffenegger
Az iszap rövid idő alatt követelt magának nagyon sokat, mire végre hajlandó volt megállni és időt adni a fellélegzésre. Legfájóbban emberéleteket vett el, amelyeket soha, semmilyen körülmények között nem lehet pótolni és szavakat sem találni a veszteségre vagy a pusztításra.
Csoda, isteni beavatkozás, a lehetetlen bekövetkezése.. és még nagyon sokféleképpen nevezhető az, amikor egy elvett élet mégiscsak visszatér a porhüvelyébe. Az elképzelhetetlen ellenére mégis ritkábban történik meg, mint azt a hozzátartozók és hátramaradt barátok szeretnék…
IRA & LEE
Ira, a kezeid között lévő kölyök megmentésére szinte semmi esély nem volt, neked mégis sikerült kiragadni őt a Halál karmai közül. Bágyatagon próbálja meg kinyitni a szemeit, miután kiadta magából a lenyelt sár mennyiséget és levegő után szűköl a tüdeje. Nem hallja, nem érti, hogy mit mondasz neki és ha olyan állapotban lenne, hogy felfogná, ami vele történik, valószínűleg rettegne. Most azonban Te vagy számára a hős, a megmentő, az egyetlen, aki neki van, akkor is, ha nem tudja teljesen felfogni mi zajlik körülötte. A segítség már úton van, a felbukkanó és közeledő tűzoltók közül az egyik elindul felétek és alig pár másodpercen belül már hallhatod is a nyugtató szavait. Lee utasításait, ha megfogadod, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy nagyon hamar ki fognak menteni Téged és az általad az életbe visszahozott kamaszt is.* - Vettem Niffenegger. Milyen a sérültek állapota? – recseg vissza a rádión a felelős tiszt és amint megkapja a szükséges tájékoztatót, 5 percnyire saccolja a segítség érkezését. Akár meg is könnyebbülhetnétek, azonban történik valami, aminek a kezdetét talán nem is veszitek észre. A mozdulatlanul álló sár újra folyásnak indul és habár jelenleg lassú a mozgása, nem tudni, hogy hová is fajulhat majd a dolog.. Előbb csak egy gally, majd egy fürdéshez – ki tudja eredetileg milyen okból – gyártott sárga, műanyag kacsa úszik el mellettetek nagyon lassan…** Ira lábára egy elsodort weekend ház alkotó eleme akadt rá, a trutymó miatt azonban meghatározhatatlan, hogy mi lehetett egykor. Annyi bizonyos, hogy alaposan rátekeredett és addig nem leszedhető, amíg valaki alá nem merül és próbát nem tesz vele.***
// *amennyiben ellenkeznél inkább, kiegészítőt kaptok ehhez a részhez. ** karaktertől és egyéni belátástól függően szabadon döntsétek el az adott helyzetre való tekintettel mennyire tűnik fel, hogy mozogni kezd a sár körülöttetek (és felhívjátok-e egymás figyelmét a mozgásra). ***/• a beszámolóra alapozva, Lee, ha alámerülsz, dobj a szabadítási kísérletre 50-50% -os eséllyel, a számokat Te döntöd el. (Ehhez teljesen a sár alá kell merülnöd és vakon dolgozni.)//
RAYMOND & BAILEY & MAGGIE & JACKIE
Raymond a tüdődet ingerlő köhögés lassan csillapodni látszódik. ha megpróbálod a jelenleg leírhatatlanul lüktető fájdalomforrásként is működő karodat kiszabadítani, rájöhetsz, hogy ez nem lesz egyszerű feladat. Nem a rajtad lévő ruha a gond, hanem az, hogy annyira beékelődött az autó kerekének környékére; jelenleg a fájdalmat egyszerűen elviselhetetlenné teszi a kihúzásra tett kísérlet. A megkapaszkodásra tett próbálkozás sikeres, találsz olyan részt, amire rámarhatsz és biztonságot ad. Elmozdulni azonban nem igazán tudsz a karod miatt. Két percen belül pedig melletted is elhalad a gally és a sárga gumikacsa a sár megindult, lassú sodrásának köszönhetően. Vajon észreveszed?* A figyelmed ugyanis megoszthatja, hogy egy tűzoltónő jelenik meg a környéketeken és hamarosan arra szólít fel, hogy lehetőleg ne mozogj, amíg a dolgát végzi, már amennyiben hagyod neki..** Ha képes vagy a feltett kérdésekre válaszolni, rajtad múlik mit osztasz meg vele. Bailey az összemarkolt anyag segít valamit a vérzés visszaszorításán, de nem mondhatni, hogy nagyon sokat; elég hamar átitatja a vörösség a ruhadarabokat az ujjaid között és nincs mit tagadni; sokkal rosszabbnak tűnik a dolog, mint amennyire valójában vészes. A kapaszkodót megtalálod az alvázban, ami viszonylagosan biztonságban tarthat egy ideig. Időközben az újabb sodrásnak meginduló iszap magával visz egy gallyat és egy gumikacsát. Vajon feltűnik?*** Raymond után a felbukkant tűzoltónő köréd is felhelyezi a biztosító kötelet, de az csak rajtad múlik, hogy mennyire nehezíted meg a munkáját; illetve milyen mértékben tájékoztatod a feltett kérdéseket illetően.**** Margaret, arra térsz magadhoz néhány percen belül, hogy valaki az autón kívülről szólítgat és az egyik ajtót püföli többször is. A biztonsági öv tart annyira, hogy a kezdődő kicsúszást végül megakadályozza, ennek köszönhetően pedig viszonylag a helyeden tart. Fejfájás és az orrodból szivárgó vér, ami elsőre feltűnhet az ébredés után.***** Az anyósülés felől dörömbölő tűzoltót lassan, de biztosan észreveszed, az azonban már csak rajtad múlik, hogy válaszolni is tudsz-e neki. Jackie előbb Rayhez, utána pedig Baileyhez sikerül eljutni és tőlük függően biztonságosan rögzíteni őket.****** ..a segítségkérésedre helymeghatározásként csak annyit kérnek, hogy erősítsd meg; Niffenegger közelében vagy-e még. Ha ez megvan, akkor negyedórányira becslik a mentőcsapat érkezését. Csakhogy.. ha felnézel abba az irányba, amerre Lee ment, nem biztos, hogy láthatod őt.******* A sár pedig mozogni kezd, a gally és a kacsa elhaladását így magad is észreveheted. ..már amennyiben nem vonja el a figyelmed az autóban rekedt áldozat magához térése.********
// *&**&***&****&******** nem szükséges dobnotok rá, saját belátásotok szerint döntsetek (a sár megindulásának észrevételével kapcsolatban is) ***** a fejfájás biztosan azonnal feltűnik az ébredés után, a vérzés belátástól függően rád bízva ****** az együttműködés hiánya esetén új kiegészítést kaptok ******* Lee reagja adja meg a választ, lebukik-e a sárba vagy sem//
•••••••••••••••••••••••••
OFF Legkésőbb Február 15-ig (csütörtök) szülessen meg minden résztvevő részéről a következő reag, amely a mesélő instrukciókat is magába foglalja.
Továbbra is TILOS • nem mesélő által kapott konkrét sebesülést/sérülést bemesélni (azt, hogy szédül, nem érzi jól magát, esetleg fájdalmat érez, de nem biztos benne hol stb. SZABAD) • NJK-t hozni/mozgatni
A reagolási sorrend ezen alkalommal kötött: IRA, LEANDER, RAYMOND, BAILEY, MARGARET, JACKIE
Aki lekési a reagolási dátumot, kimesélésre kerül a kalandból. Amennyiben hamarabb írtok a megadott dátumnál, előbb fog mesélői is érkezni.
Ha valakinél valami nem oké (bármilyen óhaj-sóhaj) jelezzétek felém!
Hallottam, amint egy férfi felénk kiáltott. Megnyugtatással töltött el, hogy ez a valaki jó eséllyel ideérhet előbb-utóbb hozzánk, és akár sikerrel jártam volna az újraélesztésben, akár nem, mindenképp kivitethettem volna vele a testet, hogy odakint folytassák. Mert abba biztosan nem törődtem volna bele csak úgy, hogy itt hagyjuk a fiút, mondván, már késő. Igen, vannak esetek, mikor simán hagynom kéne, hogy rámondjuk ezt, de egy ilyen körülményes esetben... nem volnék az, aki, ha hagynám csak úgy itt veszni. Azért még visszaintettem a férfinak, hogy jelezzem, hallottam, amit mondott, de amíg nem kaptam életjelet a fiútól, nem maradtam igazából veszteg. Nem. Mert nem arra esküdtem fel, hogy egy ilyen helyzetben magamat mentsem. Furcsamód, erről eszembe jutott apám, aki... az utóbb kiadott információk szerint, úgy tudom, választhatott, mert neki nem kellett volna a karanténon belül maradnia, mikor lezárták a város egy részét. Már jó előbb tudta mi lesz, és elmehetett volna a lezárás előtt. Önként maradt ott, önmaga életét kockára téve, és végül feláldozva, mások megmentéséért. Tény, hogy szar alak volt, de tette, amire esküt tett. Még ha nem is vagyok büszke rá, ebben, el kell ismernem, hasonlítok rá. Nem nyerném meg "Az év jó embere" díjat, de orvos vagyok, teszem, amit egy orvosnak kell. Nem tudnék tükörbe nézni, ha másként tennék. Mikor a fiú végül rám pislogott, látszott rajta, hogy nincs igazán magánál. Nem felelt semmit, csak a levegőt nyelte minden erejével, ami még így sem volt túl sok neki. Jobb híján hát, megfogtam a kezét, összekulcsoltam az enyémmel, és úgy folytattam. - Nem lesz semmi baj, kölyök, úton a segítség. Tarts ki, minden rendben lesz. Szorítsd meg a kezem, ha értetted - mondtam neki, mert már láttam rajta, a ficánkolásától egyelőre nem kell tartanom, nincs ereje hozzá. Ami a beszédet illette, vagy ereje híján, vagy képessége nem volt hozzá, de nem szólt semmit. Reménykedtem, hogy nem agykárosodás az oka, az oxigénhiány miatt. Szóba jöhetett még a sokk is, illetve az, hogy még nincs annyira magánál, hogy felfogja, valóban beszélnek hozzá, és felelnie kéne. Nem tudhattam melyik jelenleg a fennálló eset, de majd a mentőben, illetve a kórházban elválik, csak jusson el odáig a srác. A kérésemet mindenesetre nem teljesítette, de ennek pontos oka sem ismert. Mikor újra felnéztem, már egészen jól közeledett felénk az a bizonyos tűzoltó. A sárfolyam lassan lelassult, megállni látszott... de eszemben volt még mindig a gondolatom a homokról, ha áramlik. Az azért áll meg néha, mert ha feltorlódik, akkor összetömörül szépen, s végül összeáll, még ha ingatag is, mint egy kártyavár. A sár viszont, lévén, hogy folyós leve van, a nedvességtől nem összeáll, hanem még folyósabb lesz, addig folyik, míg van merre, és amíg van utánpótlás... nem tömörül egészbe, a legkisebb résen is folyik tovább, s ha elég erőt gyűjt, áttör, mindent magával víve. Hát, most egy hegyen vagyunk, bár nem ismerem a környéket, nem tudom mennyire állhatja útját ennek bármi is, illetve, meddig állhat neki ellent bármi... de arra semmiképp nem vennék mérget, hogy ha akad még ott, ahonnét ez jött, akkor azzal is ilyen szerencsések leszünk, hogy túlélhessük... Már így is beszorultam, ha magasabb lesz a sár szintje, nemigen tudok majd feljebb evickélni, tehát megfulladok. Megtettem a kötéllel amit a férfi kért, mikor odadobta azt nekem, annyi különbséggel, hogy áttekertem a félig - vagy inkább nagyrészt - ájult gyerek mellkasa körül is, nem csak a fán, mielőtt belekapaszkodtam, habár nem volt egy egyszerű művelet, miközben fél lábam még mindig fogságban volt odalenn. Nehezen tudtam megoldani, hogy annál messzebb nyújtózzak, mint ameddig az a bizonyos mélységi akadály engedni akart. De megtettem amit tudtam, rögzítettem végül a kötelet, és abba kapaszkodtam. - A kötélnek talán, de a fában nem vagyok biztos, mihamarabb ki kell vinni innen a kölyköt - válaszoltam, csak hogy mindenképp tudjon róla, én a magam részéről annyira nem érzem fixnek azt a fát, még ha - feltételes módban - jobb esélyeket is adna úgy is, hogyha elszabadul, de abban még meg tudnánk kapaszkodni. Félek ugyanis, hogy ha a fatörzs útjára találna indulni, nekem mindenképp szabadjára kellene engednem a kötelet, mivel a lábamnál fogva valami visszahúzna, amihez csúnya volna társítani egy másik húzóerőt egy másik irányba. Illetve, a fiú aligha volna képes kapaszkodni jelen állapotában, még ha a kötél valamelyest tartana is rajta egy ideig. - Fájdalmat nem érzek, de beszorult a lábam valamibe, úgyhogy perpillanat nem tudom biztosra mondani, hogy minden oké, mivel nem tudom mi az, és nem tudom lerázni. A srác légzése leállt, újraélesztettem, jelenleg van pulzusa, valamennyire magánál van, de nem reagált a szavaimra. Mielőbb kórházba kell vinni - írtam le gyorsan, kérésének megfelelően a részemről jelenleg ismert adatokat a kettősünkről. Ekkor szúrta ki szemem a kacsát. Egy műanyag játék... olyan volt, amilyennel az én kölykeim is játszhatnak otthon, mikor fürdenek, vagyis, hát a kisebb még csak gyönyörködik benne, nem játszik vele. De a lényeg, ettől a látványtól, ahogy a sárga kacsa elúszott lassan mellettünk, két dolog ütött szöget a fejembe. 1: A játékkacsa nem úszik, csak lebeg, kivéve, ha van valamennyi sodrás. 2: Ha hazajutok még, az asszony ki fog nyuvasztani. Megvártam, míg egészen odaért hozzánk a tűzoltó, és szépen beazonosítottuk magunkat egymásnak, csak utána tértem a lényegre (ami nekem a lényeg volt). - A nevem Ira, Dr. Ira Walters, a Virginia Mason kórházban dolgozok. A fiú nevét nem tudom. Figyeljen... - vettem nagy levegőt, és a kabátom mellrészen elhelyezkedő cipzáros zsebéből - bár bajosan, de - előhalásztam a tárcámat, benne a jogsimmal, meg minden hülyeséggel, amit az ember benne szokott tartani, de az illető okmány volt a lényeg most -, ebben megtalálja a címem. A barátnőm Ruby... ha úgy alakul, hogy bármi gikszer beütne... csak... mondja meg neki, hogy ez most tényleg nem az én saram volt - igen, ez vicc volt -, és tetszik, nem tetszik neki, legközelebb kocsmázni megyek a szabadnapomon. De szeretem őket. Őt, meg a srácaimat is - hadartam el, biztos, ami biztos, végülis, ha beüt valami, mégiscsak ez a pasas a képzett hármunk közül, illetve, ha jómagam és a kölyök közül kell tippelni, a srác nyert, mert mindenképpen magam előtt küldöm ki innen. Szóval... menjünk biztosra, én amondó voltam. Ha nem is halok meg, még jól jöhet, ha tudok üzenni, tudatom teljes birtokában, a családnak. Ha nem tenném, én bánnám a legjobban, még ha nem is vagyok egy idegenek előtt kitárulkozós fajta. De a családomat szeretem, és azt akarom, ha én nem is tudnám többet mondani nekik, akkor is tudják. - Jól jegyezze meg, azt akarom, hogy a srácot vigyék ki először, világos? És ha választania kell, a fiúra koncentráljon - böktem fejemmel a tőlünk már távolodó, sodródó műanyag játék felé, hogy ha még nem vette volna netán észre, felhívjam rá Lee figyelmét is, valami nem stimmel. Azt akarom, bármi legyen is ami még meg van írva nekünk mára a sorsunkban, jó vagy rossz, de a gyereknek legyen meg az esélye élni, ha már itt most kapott egy sanszot.
A rádión érkező kérdésre hasonló tömörséggel érkezik a válaszom, mint ahogyan előzőleg a jelentést leadtam. - Egy eszméletlen, egy kommunikációra képes. Pontosabbat majd akkor, ha megfelelően tájékozódtam. Közelebbről. – zárom le ennyiben, s fordítom figyelmemet Ira felé, hogy megtudjam tényleg milyen is az állapotuk. Aztán szándékozom majd leadni rádión a drótot megint. Hajítom a kötelet és kérdezek, s közben a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal – de persze óvatosan, nehogy én legyek az, aki megindítja ennél is jobban az elemeket, s ártsak ezzel bárkinek – haladok közelebb hozzájuk. - A fiatalabb sérült állapota válságos, újraélesztés történt. A másik férfi lába beszorult valamibe, ennek felderítésére még időt kérek. A fiatalabb sérültet minél előbb kórházba kell szállítani. – ahogy ígértem, érkezik rádión az információk folytatása, majd aztán hosszabb időre rádiócsendbe burkolózom, hiszen azért vagyok itt, hogy kiszabadítsam – ha tudom – a bajba jutottakat, vagy legalább stabilizáljam az állapotuk. Azt hallva, hogy orvossal van dolgom egyrészt megnyugszom, de másrészt glédába áll hátamon a szőr. Mondják, hogy az orvos a legrosszabb beteg, s bár jelenleg nem beteg-ségről beszélünk, de ettől még megvan bennem a félsz arra vonatkozón, hogy nem fog ez annyira simán menni, mintha civillel lenne dolgom. Pont azért, mert mindkettőnk életmentésre szakosodott, s a mások élete fontosabb, mint a magunké. - Ha úgy alakul, akkor megmondom, de inkább törekedjünk arra, hogy megmondhassa maga. – a tárcának utána nyúlok, mert nem akarok huzakodni vele, s hiszem, hogyha elteszem, akkor tényleg megnyugszik annyira, hogy a mentésére tudjak koncentrálni, s ne kelljen ezeket a köröket lefussam újra meg újra. Így tényleg belesüllyesztem a védőöltözetem egyik zsebébe az okmányt, majd kikerülve a fát, melyen a fiú fekszik egész közel óvakodom Irához. Ha sikerül, akkor el is érem őt, a sártengerben derekát keresem, hogy megérinthessem, hiszen szándékomban áll alábukni, s kell valami, amit „kövessek” egészen a lábáig, így hát a derék az a pont, ahonnan vakon tapogatózva majd lejjebb indulhatok. A sár ugyanis nem víz, ha egyszer lebukom, esélyem nincs arra, hogy lássak bármit is. - A kollégáim hamarosan itt lesznek a fiúért. Hallhatta ön is, jeleztem, hogy mielőtt kórházba kell szállítani. Mindent megtett érte, nem hagyom, hogy kárba vesszen a munkája. Most viszont szeretném magát is kiszabadítani. Minél hamarabb. – siklik az én pillantásom is egy rövid időre a sodródó tárgyra, melynek mozgása a balsejtelmek netovábbjával ér fel bennem. A sárnak sodrása van, ami egyikünknek sem jó, tehát tényleg minél hamarabb úrrá kell lennem a helyzeten. - Nem érek le a lábáig, a felszínről nem tudom kiszabadítani. Alá kell merüljek, de kérem, hogy figyelje a horizontot, s hogyha látja érkezni a tűzoltókat, akkor integessen nekik. Illetve abban a pillanatban, amikor már nem érzi a szorítást a lába körül, kapaszkodjon bele a kötélbe, amit az előbb a törzs köré kötött, s próbálja húzni magukat a fa felé, amihez rögzítettem. Ott stabilabban lesznek, amíg ide nem ér a segítség. Remélem, hogy nem fog akadályokba ütközni a terv, de persze sosem lehet tudni. A lényeg, hogy ne akarjon engem megvárni, amíg előbukkanok a sár alól, hiszen nekem is van biztonsági kötelem, elvileg annál fogva ki kell tudjam rángatni magam. - Kérem, maradjon mozdulatlan, amennyire csak tud. – szólok utoljára, mielőtt alámerülnék a sárnak, hogy Ira derekáról szép lassan a combjain át, vádliig, s onnan lejjebb kapaszkodjak – ügyelve, hogy azért ne rángassam, épp csak egy-egy érintéssel tartsam magam közel hozzá, el ne sodródjak vakon – egészen addig, míg meg nem találom, hogy mi is az, amibe beszorult. Ha lehetőségem van rá, akkor ugyanígy egy körrel felfelé is jövök, s veszek egy újabb mély lélegzetet, mielőtt ismét – immár gyorsabban és célirányosabban – lemerülnék, hogy nekilássak a lába kiszabadításának. A sár alatt mindez persze nem egyszerű, de talán egyelőre eszközhasználat nélkül, kézi erővel sikerül. Ha a szerencse is velünk van ma //Dobás: nincs//, akkor pláne. Még a sodrás lehetséges erősödése előtt. Mivel kiderül, hogy ezzel a módszerrel esélytelen kiszabadítsam a lábát, nem szándékozom lent maradni megfulladásig. A sár alól feljőve vakon – nem pazarolva időt a megtörülközésre – nyúlok a rádió után, hogy újabb adást adjak le róla. - A beszorult férfi lábát még nem sikerült kiszabadítani. A sár megmozdult, kéne az erősítés. – a drót leadása után ismét Irához fordulok. - Próbáljuk újra, de most húzza erővel felfelé a lábát, hátha együttes erővel meg tudjuk oldani. Sajnos nem látom, hogy mi van a sár alatt, így csak az a módszer maradt, hogy nem a maga lábát rángatom, hanem ellentartok a súlynak, s ön húzza ki a lábát. Ez persze azért veszélyes, mert ha sikerül, akkor az erőhatás következtében el fogok sodródni tőle és a sár alatt elvesztem a tájékozódó képességemet, ha nincs szerencsém, de nem lényeges. A fontos, hogy sikerüljön kiszabadítanom. Másodjára vajon menni fog?
A rengeteg sártól, ami a látásomat, hallásomat zavarja és a karomban égető fájdalomtól még néhány másodpercig összezavarodottnak érzem magam. Ösztönösen tapogatom le, amit le tudok, az igyekezetem a környezet felfogására is kiterjed a hátrányos állapot ellenére. Utóbbi kevesebb sikerrel. Fel-le is zavarosnak hatott egy csalfa pillanatra, az, pedig nem is realizálódik egyhamar, hogy a sár sodrása megállt – egy időre. A beszorult balom megmozdítására gyenge kísérletet teszek, aminek egybőli megbánás és erős állkapocs összeszorítás lesz az eredménye, kellemetlen fogszívással, szem összehunyással, végül mély lélegzetvételek. Ezeken kívül másnak az uralására eléggé képtelennek érzem, később találom is a helyzetemet.. Helyzetünket. Hála az égnek nem Bambi. Újból kitörlök egy adag sarat a tekintetemből, hogy élesebb képet kapjak a tőlem jobbra levőről és már épp egy megcsukló sóhajtást követően akarnék megjegyzést tenni a humorizáló kedvéről, amikor koppan annak oka. Kínjában teszi. A serkent vért nem látom az őt is vastagon beborító sártól, ami alatt, ha jól tippelem, a hasa környékéhez szorítja a kezeit.. - Mi történt, mennyire súlyos? – a szemem sarkából érzekelek egy kevés mozgolódást, de a figyelmem túlságosan Bay-re irányul, míg felszólítással nem vonja azt magára az érkező mentőegység női tagja. A rohadt életbe, mennyi ideig merültünk el a sárban, hogy egyrészt a már kivehetőbb, útszakaszra hajazó részig sodródtunk és az ő erőik is kiértek?! Egy Helló. vagy egy Jó napot. abszurdan nem tudom beleképzelni a jelenetbe a részemről, csak egy biccentést tudok intézni, mikor közelebb ér hozzám. - Azt hiszem nekem a karom, ami sérülhetett a fájdalomból ítélve és beszorult, így mozgásképtelen vagyok. – az autót illető kérdésnél előre is megingattam a fejemet verbális válaszadás helyett; fogalmam sincs kié, arról se hol vagyunk pontosan, szóval.. Főleg nem tudom van-e benne valaki, a hallásom mostanra kezd tisztulni. A szabad kezemmel tovább piszkálom a fülem, kiszedni kívánva az oda nem való mennyiséget. - Nem a miénk, semmit nem tudunk róla. – a zajokat nem tudtam elkülöníteni a helyzet csillapodásáig, a kiszűrődő hangok túlságosan egybemosódtak a környezetével és létrehoztak egy második masszív masszát. Az intézkedést nem akadályozom, segíteni viszont csak a jobb karom felemelésével tudok Collins-nak. Oldalra fordítom a fejem. - Hé, innentől jobb a helyzet, hogy nem nekem kell kimentenem téged, nem? – a kulacs után visszajár.. A szar vicc mögé könnyen szorítom be, hogy rohadtul nem vagyok nyugodt, hiába látszom annak és eléggé aggódom mi van vele. A hangja nem volt biztató, nagyon nem. A kacsa békésen úszik tovább a süllyesztőbe.. Csak, akkor veszem észre, amikor már Bay köré biztosítja a kötelet a nő, miután újból biccentek, csak ezúttal a munkája okán, köszönetként. A tekintetem hol köztük, hol a fokozatosan távolodó sárga műanyagra és a társaságában úszó dolgok között váltakozik. A felborult autó oldalán történő vizsgálat utáni jelentés szakít meg, még mielőtt szót emelhetnék kérdés formájában.. Van bent valaki?! - Nem akarom megzavarni, de tudnak valamit arról véget ért-e a hullám..? – vagy belenyugodhatok ez csak utócsúszásnak vagy szopóágnak, ha kiderül másról van szó nevezik a köreikben, hogy változatlanul mozog a felázott talaj..
Kezdőlap 
Tárgy: Kilátó (Rainier Hegy)
