Meg kell mondanom, hogy közel sem olyan furcsa újra munkába állni, mint azt gondoltam volna. Mintha egy percig sem lettem volna távol, de ugyanakkor pontosan tudom, hogy nagy lyukat hagyott a karrieremben a kihagyásom, de szükségem volt erre a kis kényszerpihenőre, aminek köszönhetően azt hiszem visszataláltam magamhoz. Legalábbis az, hogy képes vagyok nemet mondani az italra bármilyen élethelyzetben úgy érzem, hogy pontosan ezt sugallja. A fájdalom még mindig velem van, soha nem fog eltűnni, de ez nem akadályoz engem, hogy megpróbálják előre haladni az életemmel. A visszatérésemre egy aprócska kis szerepet vállaltam el. Na, nem mintha így a derült égből villámcsapásra történő visszatérésemre annyi megkeresésem lett volna. Azt hiszem bizonyítanom kell a világ számára, hogy tényleg komolyan gondolom ezt az egészet és újból hosszútávon vissza szeretnék térni. De az igazság az, hogy nem is bánom, hogy bizonyítanom kell, mert ezzel együtt legalább arra is rájöhetek, hogy tényleg akkora örömet okoz nekem, mindez, mint régebben. Mert nem szeretném azt, hogy mindenre azt mondom, hogy elvállalom és végül rájöjjek, hogy az egész akkora nyomást helyez a nyakamba, hogy nem fogom tudni végigcsinálni. Szeretem az utóbbi időben eléggé erőteljesen végiggondolni, hogy mi az, ami belefér az életembe és, mi az, ami nem. Jelen pillanatban pedig ez az egész pontosan ehhez tartozik hozzá. Egy kisebb löket. Habár bevallom, hogy akármennyire is szeretem a hideget még hozzá kell szoknom ahhoz, hogy a hó ott ropog a talpam alatt. Egy kicsit összetettebb jelenet után végre eljött az a pillanat, amikor tarthatunk egy kis szünetet nekem pedig az első dolgom az volt, hogy egy jó forró kávét vegyek magamhoz, amivel a helyemre fáradtam és, miközben óvatosan kortyolgattam, hiszen nem akartam leforrázni magam teljesen, igyekeztem magam utolérni az elmúlt időszakban történtekkel kapcsolatban. Hiába böngésztem teljes akaraterőmmel a telefonomon a legjobb információk után a szemem sarkából észrevettem egy ismerős alakot, de nem ugrott be eleinte, hogy honnan majd inkább igyekeztem elsüllyedni a föld alá, hogy még véletlenül se vegyen észre. Többször kerülgettük egymást és néha még pár szót váltottunk is, de sosem gondoltam volna, hogy valaki azon emberek közül, akikkel megosztottam a fájdalmamat, majd felbukkan a munkahelyemen is. De valahogy most tényleg azt érzem a legjobb megoldásnak, hogy az egész arcomat belenyomorítom a telefonom kijelzőjébe a kávéval pedig igyekszem rásegíteni a megfelelő takarásra, de talán pont ez az, amivel felhívom magamra a figyelmet.
Úgy mozgok a kamerával, mintha nem is egy tőlem különálló valami lenne, hanem a részem, az egyik legfontosabb részem. Tökéletesen tudom, hogy mi az, amire fókuszálni szeretnék vele, munka közben eétűnök énnek lenni, s szinte géppé változom. Nehezen vedlem le magamról az árgus figyelés mániáját, amint szünetet hirdetnek. Karjaimat magastartásban emelem a fejem fölé, összekulcsolom ujjaimat, kinyújtózkodom ekképp. Mivel szünetünk van, így elindulok a melegedő felé, hogy magamhoz vegyek némi koffeint. Nem is annyira a hatása, semmint az íze miatt szeretem a kávét, szigorúan cukor nélkül, feketén. - Még mindig nem kérsz bele semmit? - Köszönöm, Alessia, nem. Ahogy szerinted még mindig undosító így, úgy én még mindig feketén szeretem. - Ő is feketén szereti, igaz Allie? - Ne legyél disznó, Shoneca! - Miért ne? A bátyámmal jársz tudommal, ő meg igazán fekete. Zavartan köszörülök torkot. - Köszi a kávét. Lépek ezzel a távozás mezejére. Valahogy nem az én világom a kollegináim beszélgetése, nem vagyok az a más szennyesében obszcén mértékben turkáló személy. Meghallgatok én mindenkit nagyon szívesen, de ez a két hölgyemény olyan meredek mértékben szokott elmerülni egymás ugratásában, amihez ma kifejezetten gyengének érzem magam. Sarkon fordulok hát, s a nagy menekülésben majdnem felbukom egy kávét kortyolgató, telefont nyomkodó színésznőben. - Bocsánatot kérek! Mosolygok rá közvetlen közelről. Filmeztem őt minden jelenetben, nagyon is jól meg sikerült figyelnem az arcát, tudom, hogy honnan ismerős. Éppen ez az oka annak, hogy nem akarom zavarba hozni, így szavakba nem öntöm a múltat, csak mosolyomból és tekintetemből tudja talán kiolvasni a felismerést. - Nagyon jól játszottál ma. A kamera imád. Rákacsintok, egy vérszegény viccel megvilágítva azt, hogy "kiféle" is vagyok.- Zavarna, ha csatlakoznék egy kávéra?
Az agyamban automatikusan beindult az a bizonyos rendszer, ami azért felelős, hogy egy nagyon aranyos pánikrohamot indítson el bennem. Pedig ennek az egésznek semmi értelme, hiszen nem történt semmi. Mármint tényleg nem kellene ennyire felkapnom a vizet azon, hogy egy ismerős arc bukkan fel a tömegben. Hiszen ez még semmit sem jelent igazából. Nem kellene túldramatizálnom a helyzetet, de az igazság az, hogy nem is én lennék, ha nem kezdene el ezen kattogni minden egyes agytekervényem. Kétlem, hogy azért van itt, hogy az orrom alá dörgölje, vagy pedig éppenséggel azért jár oda, hogy mások alá dörgölhesse a fájdalmukat, ha esetleg alkalma adódik rá. Valószínűleg neki is megvannak a maga okai, amiért ott van és a legtöbb esetben, ami ott történik annak nem kell az életünk részének lennie. Mármint lehet, hogy párszor beszélgettünk, de ennyi az egész. Hiszen ettől függetlenül nem fogunk úgymond házon kívül is erről beszélgetni. Dolgozni vagyunk itt. Nem pedig azért, hogy a lelki sérüléseinket számoljuk meg és vegyük át együtt. Nem kellene felhúznom magam ezen, hiszen valószínűleg az egész semmiség. Csak én gondolom túl. Az arceltakarásom tökéletesen működne, ha ezzel nem okoznék egy kisebb balesetet mindkettőnknek, ami miatt már túlságosan is kínos lenne, ha néma csöndben fognám magam és elsüvítenék mellette, mintha semmi sem történt volna. Pedig azért vannak bennem kicsi hangocskák, akik inkább menekülőre fognák, mintsem megvárnák, hogy mi is lesz ebből. – Ó, ne butáskodj.. Ez legalább annyira az én hibám, mint a tiéd, ha nem jobban. – Hát néha, azért nem árt, ha eltakarom az arcomat legalább arról gondoskodni, hogy valamilyen szinten látok is majd, mert akkor elkerülhető lett volna ez a kis beszélgetés. Úgy csinálok, mintha ez annyira szörnyű lenne. Azonban nem tehetek arról, hogyha a titkaimról van szó, akkor egy kicsit pánikolok. Ami talán minimálisan kiül az arcomra, de igyekszem egy hatalmas maszkot emelni felé, ami mindezt elrejti. – Köszönöm. – Mindig is jól estek, ha elismertek még akkor is, ha ez inkább egy titkos üzenetféle volt, hogy mit is keres itt. Hát, akkor ő is felismert. Bár, hogy ne ismert volna, hiszen beszélgettünk már. Mégis.. Reménykedtem, hogy nem túl jó az arcmemóriája. Az én agyamból egy idő után kikopnak. – Dehogy. Szívesen veszem a társaságod.
Csak legyintek. Senkinek sem a hibája, nem történt tragédia és ha szószátyárabb napom lenne a mai, akkor ezt ki is fejteném. Egyébként szokásom sokat beszélni, de nem akkor, amikor dolgozom. Az operatőrség néma műfaj, vagy legalábbis elég szakbarbárul beszélős, s amikor benne vagyok a feladatban, egészen megszokom azt, hogy nem szabad kinyissam a szám. Néha eltart napokig is a vállalt csendességem, olyankor aztán jön a testvérem és össze meg vissza van attól, hogy bizonyára megint depressziós vagyok, holott nem voltam az sosem. De erről neki egészen más a véleménye. - Meglepően jó itt a kávé ahhoz képest, hogy hol vagyunk. Mondjuk lehet, hogy talán csak a hideg teszi, s a mosogatólé is jólesne, csak meleg legyen. El ne áruld Alessiának, hogy ezt mondtam. Leveszi a fejem. A kávékészítő, Shonecaval fecsegő lány felé bökök fejemmel, vele beszéltem az előbb, mindketten tőle kaptuk a feketét esélyesen. Nem tudom, hogy rá kellene-e térnem arra, hogy felismertem. Egy részem el akarná mismásolni, de egy másik tolul előtérbe akkor, amikor megszólalok. - Örülök, hogy itt látlak. Legutóbb nem volt alkalmunk beszélgetni, pedig készültem neked valamivel. Említetted azt a könyvet. Elolvastam, tényleg jó. Nem mondok holt, nem mondok mikort. Ha végül kiderül, hogy mégsem az, akinek gondolom, akkor majd szépen odébb ballagok. És ha úgy akar tenni, mintha nem az lenne, azt is hagyni fogom neki. Erőszakoskodjanak mások helyettem. Én nem olyan fajta vagyok.
Nem számítottam arra, hogy valakivel találkozni fogok a gyűléseken kívül is, személyesen. Mármint annyira nem ismerem őt, mindössze pár szót váltottunk egymással, de arca beleégett az emlékezetembe. Tudom jól, hogy nem kellene kellemetlenül éreznem magam, amiért itt van, de mégsem tudom levetkőzni a dolgot, hogy mondhatni ő mindent tud rólam és most itt van velem. Furcsa. Szeretem megtartani magamnak a dolgaimat és erre most arcba vág. De titoktartás kötelez mindkettőnket, ami ott elhangzik az ott is marad. Csak kár, hogy ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen elfelejtünk mindent, amit ott hallottunk abban a pillanatban, hogy kilépünk az ajtón. Bár nem kellene leírnom ezt az egészet, hiszen még mindig kisülhet belőle valami jó is akár. Hiszen nem túl sok jóra vezet az, ha mindenről negatívan gondolkozom. - Hát szerintem én előbb fagynék itt halálra, mintsem mosogatólét igyak annak érdekében, hogy felmelegedjek egy kicsit. Bár igazából ez igaz mindenre.. Nem innám meg csak azért, mert meleg.. - Kiráz a hideg még a gondolatra is, hogy a számhoz emeljem a poharat, amiben forró mosogatólé van. Ez az egész egy viccnek indult, de a képzelőerőmnek nem szóltak róla és sajnálatos módon nem csak a kép jelent meg a fejemben, ahogyan mosogatólét iszom, hanem az íze is a számban, ami nem is tudom, hogyan lehetséges, hiszen egyetlen egyszer sem volt szerencsém még megkóstolni, de nem is akarom azaz igazság. - Tényleg? Ennek nagyon örülök. Én a mai napig megszállottja vagyok. Mármint mindig el-el olvasok belőle egy-két fejezetet esténként csak, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat. - Nem fogom tagadni, hogy ismerjük egymást, mert bármennyire is furcsa ez az egész számomra nem fogok ellökni magamtól valakit pusztán azért, mert elsőre kellemetlennek tűnik. Akkor igazából már senki nem lenne körülöttem, mert mindenkit elüldöztem volna a világ végére. Ami néhány másodpercig csábítónak tűnik, de az igazság az, hogy bármennyire is szeretném azt mondani, hogy megvagyok egyedül az nem vezet sehová. Csak egyesen a legsötétebb alagút mélyére.
Nem szeretek felejteni. Mindenre jól kívánok emlékezni, tanulni vágyom így, töltekezni, építkezni. Aztán persze a sikeresség mindig erősen megkérdőjelezhető. Nem vagyok tökéletes, messze nem. - Ez nagyon helyes hozzáállás! - kacsintok rá, s itt lapozom el az alkalmat arra vonatkozólag, hogy belekeverjem a beszélgetésbe a hajléktalanok kedvenc módra hangoztatott tévhitét az alkohol felmelegítő-hatásairól. Mert az egy dolog, hogy a tömény szesz először felforrósítja a bensőt, de aztán sokkal hirtelenebben esik le a testhőmérséklet, mint normál esetben tenné, s hopp, a küszöbön a kihűlés. - Nos, az írója igazán finoman forgatja a szavakat. Tipikusan az az olvasmány, ami nagyon súlyos, magvas történettel rendelkezik, de olyan lágyan interpretálja a történetet az alkotója, hogy az agyat valóban kikapcsolja. Én a legjobban utazás közben szeretek olvasni, ezért is nem vagyok híve az autóvezetésnek. Szívesebben közlekedem tömegközlekedési eszközökkel. Talán ez hosszabb válaszkifejtés annál, mint amire számított, de szünete van, ahogy nekem is, s ha már megszólítottam, tényleg szeretnék beszélgetni vele. - Te az elalvás előtt az ágyban olvasó csapatot erősíted eszerint? Véleményem szerint vannak az ágyban, a kádban, az utazás közben és az olvasósarokban gubbasztó olvasók, meg ezek mixelt variációi. Nem tisztem sztereotipizálni az egész világot, de kár lenne tagadni, léteznek és valós gyökerűek a skatulyák. - Nem vagy éhes?
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
- Rrrendben... – fel sem nézek a monitorból, az ujjaim szinte eltűnnek a gyors pötyögéstől. - Itt vagy egyáltalán? – Meredith hangja közelebbről hallatszik, fel sem tűnik. - Rrrendben... – válaszul egy elégedetlen sóhajt hallani, már az ajtóból. - Tényleg ennyire nehéz idefigyelni, vagy csak nem akarsz vele foglalkozni? - Igen... – pár másodperces késéssel megállnak az ujjaim, eljut végre az agyamig is, hogy Meredith hangja, mintha húsz méterrel közelebb hallatszódna. Felnézek a monitorból. - Igen...? – mit is mondott? Valamit mondott. Még a kérdés előtt. – Nem? Éppen játszom – azaz dolgozok egy programon. Nem fogok visszazökkenni, ergo tök mindegy már, így Meredith szemeibe nézve válaszolok. - Arra vagy kíváncsi, mennyire jó dolog meghívni a T-Rexet és Féreglyukat a partira, megmondom. T-Rex le van maradva egy hajtűkanyarral, hogy valaha is megértse Féreglyukat, aki nem tudom, honnan, de egészen jól informált lett az utóbbi félévben. A nesze semmi, fogd meg jól válaszom. - Arra utaltam, hogy mind a ketten hasonló parfümfelhőben járnak. Nem a legújabb férfiban. Nézek rá. - Ki is fejtenéd, vagy konzvernyitót vegyek elő? – merthogy nem értem. Aztán megértem. – Ééértem. Ha jónak látod, hogy a parti botrányba fullad, rád bízom. - Élhetetlen vagy, Robert – bosszús sóhaj, voltaképpen nem vettem le a válláról azon felelősséget, hogy milyen is legyen a rendezvény. Még mosolygok rá egyet, aztán ismét a monitorra meredek, de már más van az asztalon előttem.
Kedves Kaianae-Plyseckaja!
Örömmel venném, ha partnerek lehetnék a következő alkalomnál. Szerszámmal rendelkezem. Szombat délután kettőkor, a megbeszéltek szerint.
Tisztelettel:
Robert
Halk kuncogás töri meg a teázásban merülésem, majd Meredith hangja újfent. - Ha nem tudnám, milyen vagy, Robert, akkor most azt hinném, felkértél egy szombat délutáni lovaglásra. - Hogyan? – állok meg a mozdulatban. - Legalább méretes az a szerszám? Ma nem vagyok formában, az összes poénja elcsúszik rajtam, mint olvadt vaj a tepsiben. Mire leesik. - Eggyel feljebb nyomtam a listában... Köszönöm! – fapofával, rezzenéstelen arccal nézek vissza a monitorra, ezúttal már a megfelelő címzettnek küldve a mailt. Változatlan formában, mert én már csak ilyen vagyok.
Pontosan érkezem, mint mindig, mindenhova. Előbb nem szeretek jönni, drága az időm, késni sem kések, mert másnak is az, a sajátja. Ellenőriztem a felszerelésem, mielőtt eljöttem, már régen másztam, ideje felújítani a szokásom, s kapóra jött a keresés, még ha nem is jeleztem vissza azonnal. A csoport új tagjainak bemutatkozom, ami egyrészt kimerül abban, hogy leejtem a fél kötelék készletem, másrészt a vigyoromban és egy örvendtem a találkozásunkban. - Miss Kaianae-Plyseckaja? Robert Fury, örvendtem, hogy személyesen is megismerhetem – az ördögbe lehet valakit ilyen lehetetlen néven hívni. Nem foglalkozom ezzel. - A jelentés szerint tizenhét mérföld per órás a szélsebesség, fent lebegni fogunk, mint a kínai papírsárkányok. Hozott ugye magával egyet? Humorizálni legfeljebb fanyarul tudok, s nem arra használom fel, hogy bárkit is felcsípjek.
Oké, ez volt az utolsó, most már tényleg le kell kódolnom a mobilomat. A gyakornokom ugyanis megint előbb érte el, mint én, és elolvasta a mailt. Utána röhögni kezdett, megkérdezte, mégis kicsoda Robert és mikor bevallottam, hogy fogalmam sincs róla, akkor fordította felém az igencsak inkrimináló üzenetet. Amit persze még véletlenül sem sikerült a hivatalos szerveren át csak linkkel együtt elküldenie a magán címemre. És elég egyedire sikerült ahhoz, hogy én se tudjam hova tenni, amíg rá nem találtam a mászó klub linkjére. Remek, akkor mégis van partnerem és mehetek szombaton a sziklákhoz. Legalább valami jó hír. Amint kimásztam a hullából, oké, csak könyékig voltam benne elmerülve, de attól még eltartott egy darabig, mire kijutottam és lehámoztam a kesztyűket, rá is kerestem. Sajnos ez az egyetlen klub a városban, ahol lehet felhajtani partnereket, de eléggé nyíltak, már ami az internetes névtelenség elhagyását illeti. Ezért nem sikerült már hónapok óta találnom valakit. Ha John Smith vagy, akkor semmit nem dob ki rólad a google és ott tudsz meg mindent a másikról. De ha a vezetékneved Kaianae-Plyseckaja, akkor csak két találat van az egész rendszerben: az ötvenes évei vége felé járó anyám, aki New Yorkban él és én, a városi halottkém. Na, ez az információ, ami miatt jó néhányan húzták fel a nyúlcipőt. Pedig mindenki elhiheti, én kapnám a legnagyobb agybajt, ha valamelyik páciensem dns nyomaival kellene megjelennem egy privát programon. De attól még az emberek egy részét jó kis viszolygással tölti el és senkit nem érdekel mellette, hogy mennyire vagyok jó a sportban. Pedig van elég jó fenekem ahhoz, hogy a pasikat ne zavarja, ha hosszabb távon kell azt bámulniuk. Mindegy, úgy tűnik, hogy valakit így is rabul ejtettem. Kár, hogy a google szerint egy IT guru, egy könyvvizsgáló vagy egy tűzoltó is lehetaz illető, mert mindnek ugyanaz a neve. Na, mindegy, akkor majd meglepnek, nekem az is megfelel...
Szép napot, Robert! Köszönöm, hogy önként jelentkezett. Remélem, felkészült rá, hogy a csúcsra juttassuk egymást. Alig várom, hogy személyesen tegyem próbára a kitartását és merészségét. Forró üdvözlettel: Nyssa Kaianae-Plyseckaja
Oké, lebuktam, attól, hogy a közelmúltig nem kezdtem el komolyabban szívatni valakit az sms flört szépségeivel, nekem is megy a dolog. Sőt, ha már volt olyan kedves a sziklamászóm, hogy elég sikamlósra alakította a jelentkezését, én aztán nem fogok adósa maradni. Meghívás elfogadva, most már nincs más hátra, mint leporolni a felszerelést és ellenőrizni mindent. Persze, tudom, hogy a magas nehézfém tartalmú kampók és biztosító peckek nem rozsdásodnak be, de attól még a kötelek igenis elkophatnak, így minden egyes darab vastagságát és a csomók tartását is meg kell majd néznem este. Azt hiszem, ehhez még be sem kell állítanom emlékeztetőt. Hónapok óta nem volt partnerem a mászáshoz, most, hogy sikerült egyet leakasztanom, teljesen felélénkültem. Annyira, hogy a gyakornokom enyhén szólva is hülyének nézett az izgatottságom miatt, amikor végül elmondtam neki, hogy sportra keresztem társat és nem szexpartnert akartam felhajtani. Az utóbbiból van éppen elég egyébként is. Bár, ha a barátaimat kérdezzük, akkor minimum eggyel több a kelleténél egy keresztény vagy zsidó pap pedig kettővel többet mondana alapból. Igen, tudom, nem rólam fogják mntázni a hűség szobrát, soha...
Szombaton már tíz perccel a kezdés előtt helyszínen vagyok. Nem tehetek róla, dolgozik bennem az adrenalin, egyébként sem volt sok dolgom, még a főzés sem tudott hosszabb távon lefoglalni. Mindegy, így volt időm pár percet dumálni a szervezőkkel, túlélni a szokásos sziporkákat arról, hogy megint szellemnek öltöztem. Mintha én tehetnék róla, hogy a bőröm még mindig halvány barack színt tudott csak összeszedni a nyár közepére is, a sportszeresek meg nem sziklamászáshoz tervezik a világos ruhákat. Mindegy, tojok én rá, legalább jól látható leszek azon a sziklán. A sráchoz órát lehetne igazítani az érkezése alapján. Legalábbis hasonlít az egyik képre, amit találtam korábban, mégpedig az IT gurura. Hoppá, ha fogadnom kellett volna, azt mondom, a tűzoltó jelentkezett. Mindegy, ha tudja, hogyan kell biztosítani és kötelet fogni, akkor én nem panaszkodom. Bár az első mondatától szabályosan megrázkódom. Ez rég nem fájt ennyire... - Én is örülök, Robert, de inkább maradjunk a Nyssánál - mert neked sem az orosz, sem a hawaii nyelv nem megy és ha nem tudnám, hogy nekem szól a dolog, akkor egészen biztosan körülnéznék, hogy ki kapott még problémás nevet rajtam kívül. Ezt persze nem mondom ki, csak kezet nyújtok majd ránézek, amíg beszél. Na, kép nélkül is ennyiből megmondanám, hogy ő a számítógépes. Legyen, nekem ettől még bejön a stílusa. Nem a fenekemet fogja dícsérni, ha segítséget kérek tőle... - Nem, az a kocsiban maradt, pár méter selyemszalag is megteszi, ugye? Indulhatunk akkor? - válaszolok, miközben a vállamra kanyarítom a felszerelést és neki állok összefogni a hajamat is. Alapvetően jobban kedvelem, ha szét van eresztve és takarja a heget a bal fülem mögött, de ez sportoláskor nagyon nem praktikus. Mindegy, erről csak az nem tud, aki nem akar, szóval gyorsan lófarokba fogom a tincsenek és a fal felé veszem az irányt. Azt nem mondhatja, hogy nem vagyok kész mindenre. - Mióta mászik? - teszem fel a kérdést közben, mert ugyan elsőre nehéz megmondani ki kezdő és ki nem, de szerentem ő nem a múlt hónapban próbálta ki először magát élesben.
Azonnal elkapom a kezem a billentyűzetről, ahogy megérkezik a válasz. - Ó! Válasz is jött. Akarod hallani? – meg sem várom a válaszát, máris olvasom az üzenetet. - Csúcsra juttatni? – vágok képet. – Mindig ott vagyok. Merészség, hah! A bolondok merészek, a bölcsek megvárják, míg mindenki más a szakadékba zuhan. Kitartás, az az én bűvigém! Elégedetten szürcsölök bele a teába. - Ez meg hideg – fintorítom el az arcom, arrébb tolom a csészét és inkább visszatemetkezem a játékomba, hogy aztán fél perc múlva az arcomon simítsak végig, egy úrég kíséretében. Hiába, az ilyen labdákban lassan pattan vissza a jelentés, valahol be kell pótolni a zsenialitást. Kintről csak egy fojtott kuncogást hallok.
Elgondolkodva nézek végig rajta. Fázós típus, elvégre a falfehér bőre is erről árulkodik. - Ha gondolja, odaadhatom a másik pulóverem. Gyapjú – a kocsim felé mutatok. - Miss Nyssa – biccentek egy nagyon rövidet. Felveszem a kötelet, a felét, amit leejtettem a földre. - Hogyne, a nyakam köré. Köszönöm, ezt a kedves felajánlást elutasítom – igaz, az selyemzsinór volt, de hol foglalkozok én ezzel a parancskódok világában. – Várjon, előbb a pulóvert kiveszem, habár – legyintek. – Úgyis ki fogunk melegedni. Nem foglalkozom a csoport többi tagjának arckifejezésével. Nem is érteném, miért vágják azokat, ez egy oltári jó nő, akivel még oltáribbat fogok mászni. Remélve, nem ügyetlen és azért keres mászótársat. Mondjuk, ez így most kihívás szagú. - Nem ötórai teára várakozom – engedek meg egy rövid mosolyt, aztán a kötéllel foglalkozom, s mikor felpillantok, látom, valami nem stimmel a társamon. - Ott – először rá mutatok, majd inkább a saját fejemnél mutatom meg, majdnem a sebnél. – Egy hosszabb tincs kimaradt – és máris hajolok vissza, hogy megfelelően rakjam össze a hevedert, nem figyelem a sebet, észre sem veszem, a tincsre koncentráltam, ami balesetveszélyes is lehet. - Falra? Úgy nagyjából... huszonöt éve esznek az alkalmazottak, köszönöm – aztán kisebb szünet után egy szélesebb, mindössze pillanatnyi vigyort engedek meg. – Tizenhárom éve. Maga? – a kötélből és a mászócipőből ítélve gyakorlattal már rendelkezik. Beállok a megfelelő helyre. - Hölgyeké az elsőbbség – mutatok felfelé és előre, majd a megszólaló telefonomra és a csoportvezető helyreutasítására képet vágok. – Igen, tudom, elfelejtettem. Bocsánat – nyúlok be a kabátom zsebébe, s lenémítom a készüléket.
Hogy mi van? Izé, általában nem vagyok rossz pasi nyelvben, de most ez a férfi itt előttem szépen megfogott már a második mondatnál. Mégis mi a rákot kellene nekem kezdenem egy kölcsön pulcsival? Egyáltalán minek ide pulcsi? Igen, van egy kis szél, ezért jöttem edző felszerelésben, ami jobban bírja az erejét, meg van rajtam naptej is hasonló természeti okokból, de komolyan kérdezem, az általa felajánlott gyapjúval mit kezdjek? Nem tudom nem kiírni az értetlenkedést az arcomra, ahogy próbálom végig gondolni a jelentését az ajánlatnak. Mire kell alapvetően a pulcsi? Hogy melegen tartson. Nos, nekem a sajátom kifejezetten ezért került a többi felszerelés mellé a zsákba, úgy ítéltem meg, ebben a hőmérsékleti tartományban csak akadályozna a mozgásban inkább, mint hasznosnak bizonyuljon. Valószínűleg Robert nem ezt gondolja. Akkor már csak egy kérdésem van: honnan veszi, hogy neki van igaza? Nincs libabőröm, nem érzem a szelet sem, ránézésre pedig éppen elég skandináv vagyok ahhoz, hogy hihető legyen, engem az északi sarkról szalajtottak. Ami majdnem igaz, Szentpétervár elég közel van oda és ötven százalékban onnan van a genetikám is. A másik ötven meg az, ami miatt túlélem a nyári időt is gond nélkül. Igen, extrém keverék vagyok, ezt mindig is tudta a családom. Jó, akkor most kanyar vissza a kérdéshez, udvarias mosolyú fejrázás és végre rátérhetünk a tárgyra is. Ami a mászás, van egy csúcs és ráírták a nevemet mondhatni. Ideje elfoglalnom... A béna viccek nyilván valóan nem csak nekem szerepelnek a repertoáromban, így csak mosolyogva fogadom az újabb replikáit és megpróbálom összefogni tisztességesen a hajamat. Az utóbbi nyilván van jön be, mert jelez, hogy egy tincset kihagytam a kedvenc kínos pontomon. Szuper, akkor hajgumit kikap, második körben tincseket ismét összegyűjt és minden különösebb hajcihő nélkül egy könnyű kis kontyba csavar a tarkón, majd rögzít. Na, ez már magától nem fog szétesni és a szélnek is minimum dupláznia kell egy sikeres támadáshoz, azt hiszem. - Köszönöm a figyelmeztetést, utálnám, ha mászás közben zavarna be a hajam - fordulok felé, gondosan féloldalról figyelve a mászó klub azon tagjaira, akiket nem a munkám ütött ki, hanem a másik mellékes tényező a múltamban, nevezetesen a tény, hogy voltam már agyműtéten páciensként. Ezt valahogy nem veszik jól és még arra sem szívesen figyelmeztetnek, hogy a fejemen az a heg úgy néz ki, mintha a plasztikai sebész csődöt mondott volna egy Dr. Frankenstein féle öltés kijavításával. Remek, mi? - Hat év tiniként és az egyetem alatt, majd szünet, két és fél éve kezdtem újra. Most három hónapja nem voltam már falon, a munkám miatt nem vagyok egy főnyeremény a klubban, szóval várható egy kis rozsdásodás - teszem hozzá, miközben előszedem a szükséges felszerelést a zsákomból. Hosszú nadrág, mászócipő és pulóver megvan, most pedig jöhet a többi felszerelés, kötelek, a beülő és karabinerek, az öv amire kapcsolódik a felszerelés mellett a magnézia zsák is, és persze a sisak. Ezt az egyet tartom igazán nagy befektetésnek, a legerősebb anyagúak egyikét hoztam el, amit csak kapni lehet és gondosan rögzítem mindig. Paranoia, mondhatni, de mindenki más is ezt tenné, ha fokozott veszély lenne a fejsérülés utáni szövődmény az életében. A telefon egy pillanatra megijeszt, de utána szinte azonnal megnyugszom, amint rájövök, honnan jön a hang. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki az utolsó pillanatig nem halkítja le, de ha már Robert ezzel foglalatoskodik én is előhúzom a sajátomat, nagyon gyorsan rezgőre kapcsolom és a zsákba ejtem. Barátok tudják, hogy programom van és nem zaklatnak, a családi beszélgetés este aktuális, szóval az egyetlen, aki ilyenkor hívhat, az a munkahelyem. Rájuk meg épp nincs szükségem. Egy-két órát hadd élvezzem már a hobbimat is, megígérem mindenkinek, hogy a páciensem még utána is a helyén lesz, magától nem szokása egy hullának sem elmászkálni... - Egek, nem csak én felejtem el lehalkítani az utolsó pillanatig? Munka vagy magánélet nem bírt várni másfél órát? - teszem fel a kérdést miközben elkezdem magamra igazítani a szíjakat a beülőben. Igazából csak azért tettem fel a kérdést, mert nem nagyon megy nekem a vadidegenekkel való dumálás, ha van időlimit is, de a kínos csendre sem vágyom. Szóval nem fixírozom kíváncsian, ha akar, akkor válaszol magától is, ha meg nem akar, akkor ezen nem változtat a tekintetem. - Egyébként miért engem választott partnernek? Általában eléggé a lista végére kerülök klubtagoknál - valamiért a hideg rázza őket a halottkém létem tényétől. Oké, ez így nincs kiírva, de a nevem igen és ezt nem lehet benézni, még egy ilyen a világon nem létezik. Erről ennyit. Nem fogom mellre szívni, egy lélekdokinál én is háromszor meggondolnám minimum a jelentkezést...
Várakozva mutatok a kocsim felé, amiben ott lapul a pulóver. - Rrrendben – de ha nekem elkezd vijjogni a kötélen, hogy fázik, meg fog érdemelni egy hosszabb értekezést a mi lett volna, ha kezdettel. Nem figyelem, ahogy a hajával piszmog, női dolog, ezért praktikus a rövid haj. No persze, a hölgyek ékessége a hajkorona. - Kérem – nem nézek fel rá, a karabiner zárral ügyködöm éppen. – Nem venném a lelkemre, ha baja esne – mert ugye, akkor én is fizethetném a kártérítést, amit úgysem tudnának rám verni. Kivéve, ha jogos, persze. Ennyi gyakorlat elég lesz, aztán gyanakvó képet vágok, érdeklődéssel vegyesen. - Munkája miatt? – nem kering a fejemben, mint ötlet, mivel is foglalkozhat, hogy az emberek ne akarnának vele mászni. A kifakadására csak bámulom, míg a telefont elrakom. - A sziklákat reszelgesse a körmeivel – villantok rá egy fülig érő mosolyt, ami jóval beszédesebb, kiegészítve az arcmimikámmal és a hangszínemmel. Amilyet eresztett, olyat kap, ebben nem vagyok rest viszonozni sosem. - Talán ennyire béna lenne, hogy nem akarnak magával mászni? – kérdezem kicsit hangosabban. – Hol marad a csapatszellem, ahol az egész csapat csak annyira gyenge, mint a leggyengébb láncszem? – na, ezt már mindenki hallja. Csapatmunka, ez az elvem, hiába vagyok magányos úttörő, úgy gondolom, sok magányos úttörő is tud együtt dolgozni, mert mindenki tudja, miben jó, s elhivatott. – Példának okáért a nők sokkal jobban találnak meg réseket, utat a sziklán, így – mutatok felfelé. – csakis ön után. Mászásra fel – vigyorgom ismét szélesen. Utána indulok el, helyet hagyva neki a mászáshoz, hogy se fejbe ne rúgjon, sem pedig az esetleges lezúdúló kavics vagy sziklamennyiség találja meg a szemem még az előtt, hogy le tudnám a fejem hajtani.
- Igen, sebész lennék, vagyis inkább voltam. Most halottkémként dolgozom – válaszolok halvány mosollyal, mintha nem ez lenne életem egyik legnagyobb tragédiája. Oké, igazából nem az, volt már fájdalmasabb élményem is, mint a szike letétele, de attól még bánhatom és hiányozhat. Ugyanakkor igazából saját magam döntöttem a váltás előtt, mikor egyértelművé vált, hogy nincs az a fizikoterápia, amivel vissza tudnám szerezni a korábbi pontosságomat és stabilitásomat. A remegő kéz pedig egy ember fejében turkálva minden, csak nem elfogadható egy orvostól. Szóval vissza sem jelentkeztem egy újabb műtét erejéig, hanem megcéloztam az első állást, ahol a szike nálam marad, de nem tudok bajt okozni azzal, ha megcsúszik. Egy hullát nem lehet még egyszer megölni, igaz? - Kicsit feszélyezi a többieket, hogy napi hat-nyolc órát könyékig holttestekben kutatva töltök el és nem tudom őket érte hibáztatni. Magával a mászással nem lenne gond, a szintem egyezik az elvárttal ennyi év után – válaszolok vállalt vonva, majd megfordulok és elrendezem a köteleket, hogy egészen biztosan stabilak legyenek. Ha az ember itt megcsúszik, alapból az élete múlik rajta, sikerül-e lefékeznie. Nekem pedig kifejezetten nem ajánlott egyébként sem a fejsérülés, így utolsó mozdulatnak még egy sisakot is felteszek, mielőtt a sziklához lépnék. Nem olyan veszélyes, elég sok a kiugró rajta, alapvetően ez könnyű pálya lenne, ha egy-két rész nem lenne rendellenesen éles. Az embernek vigyáznia kell, hogyan mozog, ha nem akarja lefejelni a peremeket vagy éppen véresre zúzni a kezét egy mozdulattal. Az utóbbi nekem ugyan még soha nem jött össze, az orvosi tapintás itt szépen megtámogatta a képességeimet, de volt már, hogy végeztem seb tisztítást. A felesleges cuccok a zsákomba kerülnek, majd el is indulok. Az első pár méter elég könnyű, csak jó helyen kell megtámasztanom a lábaimat, de alig három kell, hogy a terep változzon és rákényszerítsen a lassításra meg a magnéziumos kézszínezésre. – Vigyázzon, itt van néhány törmelékesebb rész – szólok le Robertnek, miközben a kezemmel ellenőrzöm, hol elég stabil a szikla ahhoz, hogy bele tudjak verni egy éket. Az első két helyen persze ez nem jön össze, csak a kis réteg kavicsot érintem meg, a harmadikra viszont szinte rá is csimpaszkodhatom anélkül, hogy megadná magát. A járatlan utaknak előnye és hátránya is van. – Minden rendben odalenn? – teszem fel a kérdést miközben az egyik kampót igyekszem bejuttatni egy részbe. Nem túl mély, de nagyon jó helyen van, szóval kis ékeléssel működni fog a dolog. Egek, baromira hiányzott már egy ilyen erőt próbáló testmozgás. Mióta feladtam a balettot ez a második szenvedélyem és kicsit rosszul érintett a mellőzés…
//bocsánat, egy ideig nem voltam, de most már leszek, ígérem *-*
- És ez hogy jön ahhoz, hogy magával ne másznának? – Értetlenül meredek rá. Nem a beleit használja kötélként, ha meg igen: meghalt nem? Ha meghalnék, ugyan hol a fenébe érdekelne már, hogy mire használják fel a testemet? - Ezt kérdezte is tőlük, vagy csak maga állítja ennyire bőszen? – Kérdezek vissza arra, mikor ki is fejti, mi az oka annak, hogy nem másznak vele. Aztán vállat vonok, nem érdekelnek az ilyen dolgok. Ha ahhoz van kedve, hogy ezt állítsa be magáról saját magának, hol érdekel ez addig, míg fel tudok jutni vele a falon? Ha meg igaz, az esetben meg azért nem érdekel. Mászok. Ő is mászik. Ha jól mászik, feljutunk, ha nem mászik, akkor keresek más partnert, nem vagyok egy tréner típus, sosem volt ehhez ingerem. Szemüveget is felveszek, meggondolva azt, hogy ha állandóan felfelé nézek, nemcsak a nyakam fog beállni, de bármi a szemembe hullhat. Figyelem a saját kapaszkodásom közben, miként mászik és tájékozódik. A rohanás nem az én stílusom, kivételesen a mászást, mint magát kedvelem, hiszen ezért is teszem. Egy pillanatra felnézek, amikor megszólal, betájolni a helyet, amire utalt, aztán meg le, nehogy a szemembe kapjak valamit. - Rendben – sok-sok nagyon jó pontot kap tőlem, ez a csapatmunka egyik jele, amit éppen most tett. Rögzítem magunkat még pár helyen, ha nekiindulnánk, felfelé helyett lefelé, legyenek biztos pontjaink. Önkéntelenül lejjebb nézek, aztán a sziklára, ami előttem van. - Igen – mint mindig, azzal ott lent semmi baj. - De ha már egy kötéltől függ az életünk... miért fogott bele a sziklamászásba? – Én és a nagy szociális érzékenységem a nullával egyenlő, másvalaki viszont rámutatott arra, hogy az embereknek erre igényük van. Nekem pont nincs, képes lennék hullacsöndben végigmászni az egész terepet. Ezzel talán jelentősen halálra untatni mászópartnerem. De majd mindjárt kiderül. Ha ő is csendpárti, az is.
//Nos, ha valaki képes kibírni Robert jellemét, s még ennyi idő után is kedvet érez az íráshoz, még szép, hogy folytassuk! üdv a fedélzeten, Nyssa //
-Minek számít, hogy szinte kerülik a pillantásomat, mikor segítségre van szükségem és mindent megtesznek, hogy ne nekem kelljen a felszerelésükhöz érni? - nem mondom, hogy nem tudok drámázni, sőt, a húszas éveim végéig kifejezetten ki is akadtam az ilyesmin és azonnal magyarázatot követeltem, de az az idő már eltelt. Elfogadtam, hogy nem mindenki kedveli a stílusomat és a munkám kicsit zavaró tud lenni. Hiába, hogy mindig kesztyűt viselek, meg védőmaszkokat használok és minimum jó alaposan le is zuhanyzom, attól még kerülnek. Látom, ahogy elfordulnak és nagyjából csak akkor kerül rám a sor, hogy megkérjenek, tegyek meg valamit, ha már mindenki mást nyilván valóan végig kérdeztek, még a legelfoglaltabbat is, ráadásul pedig egy ideje már látványosan unatkozom. Persze, amikor valaki megsérül, messze nem ilyen problémás a dolog, akkor örülnek annak, hogy van elsősegély gyakorlatom is. Ebből a szempontból, hiányzik Lory. Amíg a kis ügyvéd tanonccal jártam mászni, mindig megvolt a magunk ritmusa és ideje. Persze, azt én is megértem, hogy szív problémákkal nem ez az ideális mozgás forma... A mászás megnyugtat és segít, hogy az energiámat a testemre irányítsam. Folyamatosan figyelnem kell, keresni a megfelelő mélyedéseket, rögzítési pontokat, újra és újra belemártani a kezemet a csúszás gátló porba és figyelembe venni, hogy alattam még valaki van, aki nem szeretne mindent a nyakába kapni, szóval a laza részeket érdemes inkább fél méterre elkerülni. Így persze kicsit kileng az útvonal, de nyers terepen senki nem csak tart felfelé nyílegyenesen, szóval az eredmény szempontjából nincs sok különbség, minimális lassulás várható csak. Ami nem zavarja meg különösebben Robert-et. - Túl magasra nőttem a baletthoz, és van egy extrém nagyapám. Magának miért az a munkája, ami? - mert lehet, hogy nem említette, de a google azért okos. Elég sok alap információt és adatot köpött ki ahhoz, hogy legyen fogalmam róla, mit csinál, de mivel nem vagyok egy technikai zseni, amikor nem a bonctermi felszerelésről van szó, sokat nem filóztam a dolgon. Ez ilyen rövid beszélgetés. Felteszek egy kérdést, felel pár szóval és visszalő egyet. Rapidrandinak hívják a földön, itt a sziklafalon pedig? Csapatépítés...
//nem a leghosszabb, de utálok sokáig rugózni egy témán
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Pihenő- & Melegedőhely (Rainier Hegy)
//
