Pszichiátria

Régen játszottunk már ilyet. A családban mindenkinek van két keresztneve, de csak akkor rejtőztünk a nem használt mögé, hogyha nagy titkokat akartunk közölni, vagy nagyon bezártuk magunk. Ralf aztán rendesen elrontotta mindig, ugyanis ő módszeresen Julesnek hívta Étiennet. És egy idő után leszoktunk arról, hogy folytassuk a játékunkat.
Most mondjuk nem a testvéreimmel szeretnék játékba elegyedni, több soron nem. Egyrészt úgy érzem, mi már soha nem leszünk önfeledtek és nem fogunk játszani, másrészt pedig ha tennénk is: nem itt. Ma azért jelentkeztem be Blanche Dubois-ként, mert túl sok itt a Mallors és a Roux is. Nem akartam, hogy tudja bárki azt, hogy itt vagyok.
A pszichiáter ismer már, nem rejtem el előle a kilétemet, de jobban esik anyám leánykori vezetéknevével jelen lenni a kórlapon, mint a saját adataimmal. Sose lehet tudni, hogy miből mi sülhet ki, ugyebár.
Nem akartam eljönni. azt hittem, hogy megbirkózom a helyzettel egyedül, de be kellett lássam, hogy nagyot tévedtem. Egyszerűen túl sok az, hogy jó anya legyek, ne testáljam a gyerekeimre a fájdalmamat, de közben méltó módon meg is gyászoljam a bátyámat. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, hogy anya lassan mindenkinek megbocsát, csak én vagyok olyan kivételes helyzetben, hogy fát vág a hátamon.
- Rendben van, akkor jövő héten szerdán jövök. - köszönettel nyújtom a kezemet a doktornő felé. Nem tudom, hogy mit várok ettől az egész foglalkozás-sorozattól, de annak örülök, hogy egyelőre úgy tűnik, nem akar gyógyszerekkel tömni. Nem is szedném be őket, elvégre nem bolond vagyok, csak elkeseredett. És az nagy különbség a fejemben.
Könnyedén libbenek ki az ajtón, nem tartva attól, hogy akár Joëllel akár Tristannel összefuthatok. Mindketten más  műszakban vannak, egyikük sincs ma itt. És Raoul pedig nem jár a pszichológia felé. Tudtommal még sosem tette erre a lábát. Az onkológia a kórház másik végében van, így meglehetős mértékben földbe gyökeredzik a lábam, amikor a liftajtó kinyílásakor mégis vele találom szemben magam. Még szerencse, hogy a francia szitok ajkaimról nem szökik tova, csak a zavart mosoly és egy: - Óh. Szia! - melynek végéről a hát te mit keresel itt? is elpályázik valamerre. az kéne még, hogy visszakérdezzen az én ittlétemet illetőn!

Kelletlenül dörzsölöm meg a szemhéjaimat, aztán a homlokom. Kemény menet lesz ennek a családnak elmondani, hogy a kezelést muszáj megtenniük, ha élve akarják viszontlátni a kedves ház urát. Benyomom a négyjegyű számot, és a kórház pszichiáterének a titkárnője szól bele a másik vonalon. Meg akarom ezt vele beszélni, lövésem sincs, miként győzök meg egy ilyen családot arról, hogy a nézeteik ellenére kezeltessék. Már az is csoda, hogy egyáltalán eljöttek.
Nagyszerű, éppen végezni fog nem sokára, a mappát be is csapom, egy tollat azért kerítek még pluszba a zsebembe és a folyosón belövöm az irányt.
Mostanában egyre nehezebb közölnöm valakivel, s azok hozzátartozóival, hogy véges az idejük. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy nincs a bátyám. Azt várom, hogy ismét csörren a telefon, s az ő hangja szól bele, lenne-e pár percem. Úgy veszem, ismét elutazott, nekem most így megy. A temetés óta nem is mentem hozzá, nem megy.
Kis híján odacsuk a liftajtó, de megvan, én nyertem, és az érzékelők. A mappába meredek, miközben hussan a lift a megfelelő emeletre, s lépnék félre az előttem lévő akadályból, amikor végre felnézek a papírhalomból.
- Ó? Szia – sasszézok arrébb, hogy tudjanak közlekedni, teszem ezt úgy, hogy imádott egyszem hugi még csak véletlenül se szambázhasson be a fémdobozba.
- Te meg mit keringsz itt? – nem-nem, még csak véletlenül sem adok mentőkötelet, lehetőségeket felsorolva. Merthogy nagyon is felcsigázott, mi a búbánatot is keres itt.
- Éppen errefelé tartok, van kedved velem tartani? – nekem van, s azért annyira nyomasztó tesó nem akarok lenni, hogy kiutat ne adjak, még ha eddig azt is mutattam, tudni szeretném, mit keres itt.
Egy ideje annyira már nem figyelmeskedek a családommal. Történt valami, ami ezt a nonszensz előzékenységet kiverte belőlem. Alaposan szemügyre is veszem Angiet, árulkodó nyomok után kutatva, miközben arcomra kiül a megszokott, csak tesóknak járól mosoly.

Zavartan köszörülöm meg a torkomat.
- Aha, az. - adom a válaszok gyöngyét. És mindehhez természetesen vigyorgok, mint akinek muszáj. Legalább úgy, mint gyerekként, amikor eltörtem anya kedvenc rúzsát és nem mertem bevallani senkinek.
- Bejöttem meglátogatni egy barátnőmet. Tudod hogy megy ez, hogyha valakinek ennyi rokona van a kórházban. Összeszed a látogatások alatt haverokat is.
Ja, a pszichiátrián. Pont itt. Teljesen logikus, hogy nem szakad rám a plafon. Remélem, hogy tiszteletben tartja a tagadásomat, s nem fog kérdezni, mert ha mégis, akkor nagy bajban leszek. Bár, ha azt nézzük, hogy anyám gyónni jár, ha tele van a lelke, akkor nekem meg szabad idejönnöm, nem? A templomból kiköpködnének a szentek így két, házasságon kívüli gyerek és jó sok elhanyagolt látogatós év után.
- Van hát. Úgyis ráérek!
Egyébként tényleg. Ebédelni akartam menni ezután, de van otthon is ennivaló, majd eszem, ha hazaértem Daisyhez. Nem ügy.
- És te mi járatban itt? - veszem elő inkább őt a kérdéssel. Tudom, a pácienseinek az ügyeiről nem szokás beszélnie, de talán akad olyan morzsa, amit szívesen megosztana velem és nem sérti a titoktartást sem. Amennyire én tudom, mindent szabad, ha név nélkül megy az információátadás. Vagy nem szabad, de mi családilag így csináljuk. Az is benne van a pakliban azért.
Mind megváltoztunk, de ez nem csoda. Étienne halála talán azt is előhozta belőlünk, amit Elroy után rejtegettünk, ami természetesnek megélhető, de mégis zavar. Raoul nem ilyen volt, s hiányzik az a része, amit kaptam tőle. Az, hogy Szösznek hívott, hogy folyton ugratott és képes volt áradozni a kövér albérlő-macskájáról, pedig annyira nagyon nem volt macskás típus azelőtt. Igazából azután se. de a macskatartás úgy hozzánőtt az elmúlt időben. Amióta elköltözött másik lakásba, nem is tudom, hogy megvan-e még neki a szőrös dög, vagy az ott maradt a következő lakónak úgy, ahogy Raoul is örökölte őt. Szégyen vagy sem, egy ideje nem jártam már nála (sem).

- Aha – vágok hozzá egy értem én, értem én képet. Valami nem klappol, de nem mindenki előtt fogom kifaggatni.
- Aha – ismétlem meg önmagam. – Az arcomra van írva, hogy el is hiszem?  – mutatok a képem felé, még mindig mosolyogva. Nem most fogom faggatni, de nem is hagyom annyiban a mismásolást. Elég volt belőle, túl sokat hallgattunk el egymás elől és túl sokáig. Kaffogom ezt én, akire az orvosi titoktartás súlya nehezedik apánkat illetően. Hogy tudom utálni érte, volt képe beszambázni, tudva, hogy nem adhatok ki semmit? S mégis, valahol úgy vélem, talán erre jó leszek nekik, ha már semmirekellő vagyok a szemükben.
Válaszul átkarolom a vállát, mosolyogva, s elindulunk a helyi büfé felé, pár percem van még.
- Ja, itt?  – emelem meg a csukott kartont. – Szakmai tanácskérés, miként győzzek meg valakit életszemléletének ellenkezőjéről. Sikeresen – teszem még hozzá.
Aztán megállok, van egy kis beugró, bevonom, finoman.
- Héj, Angie – teszem a hátára a kezem, tekintetemben a komolyság csillan, tele szeretettel felé. – tudod, hogy nem vagy egyedül. Itt vagyunk neked –  lágy a hangom.
– Ne vidd egyedül a terhet. Ezért vagyunk tesók, nem?  – aztán, ha engedi, átölelem, nem érdekel, hol vagyunk. Most Angie számít, és nem, nem akarok többé senkit sem elveszíteni, semmilyen értelemben.

Bármikor máskor felhúznám az orromat és kikérném magamnak ezt az Aha!-t. Nem szeretem, amikor azt éreztetik velem, hogy nem hisznek nekem, de ez csak egy dolog. A másik dolog az, hogy elég éles a nyelvem, de jobbára csak a testvéreimen gyakorolom, vagyis eddig gyakoroltam a tudományomat. A mostani alkalom viszont más, s nem csak azért, mert még mind gyászolunk. Nem akarok nagyon pattogni, mert a végén még vérszemet kap és rá talál kérdezni, hogy akkor mi is az igazság, azt pedig nem szeretném elmondani neki. Egyelőre nem vagyok kész arra, hogy beavassam őt, vagy bárki mást.
- Nincs semmi az arcodra írva, de ha volna is, van nálam popsitörlő, azzal minden lejön. Multifunkciós találmány, nem csak a babákra,
hanem takarításra kifejlesztve is. - viccelem el a kérdést, mert talán így kevésbé fájdalmas. Nem tudom. Nagyon zavaros ez az egész, én magam is zavaros vagyok. Ha nem így lenne, bizonyára nem kötöttem volna ki éppen itt, éppen egy ilyen fajta kezelésnél. Bár az is lehet, hogy csak szimplán a családommal kellett volna megbeszéljem előbb. Ha kész volnék rá, bizonyára már könnyebb lenne, de így? Inkább hallgatok, s nagyon látványosan terelem el a beszélgetést másfelé.
Nekidőlök kissé, ahogy átkarol, átfogom derekát - mint kislányként, amikor így kapaszkodtam belé Étiennbe és Elroyba is, mert hozzám képest olyan nagyok voltak már - fél kézzel, így indulok meg az oldalán.
- Mégis mióta a te dolgod az, hogy pszichologizáld őket? Makacs páciens vagy makacs rokonok? - nem kérdezek bele a sűrűjébe, mert titoktartás meg minden, de azért levetkőzni nem tudom kíváncsi önmagam.
Elszégyellem magam arra, amit mond. Lesütött szemmel állok saját zavarom fölött, s közben érzem, hogyha most azonnal meg kellene szólalnom, akkor bizonyára a sírás győzne, s nem én. Így csak bólintok, ezzel nyerve időt arra, hogy lenyeljem a feltörni kívánó könnyeket.
- Tudom. - jegyzem, s ezzel elnyomom a de meddig? kétségbeesett kérdését. A második bátyámat elvesztve megborult kissé a világszemléletem. Olyan néha, mintha félnék szeretni, ami pedig alapjaiban rengeti meg a személyiségemet.
Belefúrom arcomat a vállgödrébe, szorosan bújok hozzá. Nem gondolnám, hogy ez a legalkalmasabb hely arra, hogy megbeszéljük a dolgokat, de mintha valami átszakadna bennem Raoul nyíltságától.
- Mikor végzel? Daisyre egész nap Tris édesanyja vigyáz. Együtt ebédelünk? - pillantok fel rá, még mindig nem eresztve el őt. Talán vele kellene kezdenem. Talán ha egyiküknek elmondom, onnantól könnyebb lesz az egész..

Résnyire húzott szemekkel tekintek rá válaszul. Mindig frappánsan tud visszavágni, ehhez sincs mit riposztként tennem. Popsitörlő használatában kezdem súrolni a gyakorló szintet, bár néha még kiszabadul a pracli és jól orrba tol vele a láb tulajdonosa, amitől hajlamos vagyok csillagokat látni.
Egyszerre lépünk, figyelek, hogy ne kelljen akkorát lépnie, a szabad kezembe fogom a mappát. Éreztetni és tudatni akarom vele, hogy itt vagyok, sehol máshol.
- Meggyőző érvelés technikáját gyakorlom – és a toleranciáét is. Pedig úgy orrba tolnám néha az olyan embereket, mint ennek a szüleit, családját. Képesek hagyni meghalni a saját szerettüket, csak mert, áh, inkább nem is folytatom, még gondolatban sem. Talán azért szimpatizálok ennyire vele, mert a saját bőrömön érzek hasonló dolgokat. – S ha más nincs,akkor jön a B terv – ami menekülést jelent a páciens számára, mert ő akar élni és gyógyulni. Ha nem akarna, akkor feszt nem törném magam.
Átkarolom, ahogy hozzám bújik, s egy pillanatra be is hunyom szemeim. Meg kell ennek is törni, így nem mehet tovább a családban. Mert akkor magunknak is vége lesz. Simítani kezdem a hátát, mint amikor gyermeket szeretnénk nyugtatni. Önkéntelen mozdulat, s nagyon belülről jön.
- Hogyne – mosolygok rá, s még csak véletlenül sem távolodnék el tőle egy centire sem.
- Rád mindig van időm. A testvérem vagy, Angie és szeretlek – nyomok egy puszit a homlokára.
A karjaim ölelésében tartom, míg szeretné, s akaratlanul is kívánom, mert ezzel én is érzem, hogy szükségem van rá. Volt rá. Többször kellett volna mindezt.
- A helyet én választom – karolom át a vállát ismét, s a mappát a recepciós elé teszem, ha odaérünk. – Tudna szólni dr. Humpfreynak, hogy valami közbejött, s nem tudok átugrani hozzá? Holnap megbeszélhetnénk, ha lesz rá ideje. Ezt átadná kérem az asszisztensemnek? Köszönöm – mosolygok még, közben el nem engedném Angiet, mintha attól tartanék, hogy akkor kisiklik az ujjaim közül, s eltűnik ő is.
Nem az itteni menzán akarom ezt kibeszélni vele, mert döntöttem: nem fogom hagyni, hogy ismét burkolt szavak mögé bújjunk. Elég volt.

Az étterem csendes, s mivel főidőszak sincs, elég kevesen vannak, s egy box-félét találtunk meg, ahol aztán tényleg nem zavarnak bennünket. Nem köntörfalazok, a rendelés után egyből a lényegre térek, kisebb hallgatás után.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül ebben, Angie. Szeretném, ha elmondanád, ami benned van – nyúl a kezem az övé felé, s a tenyerembe vonom a kezét, összezárva felette ujjaim. Hangom lágy, kérlelő és egyben megértő, ugyanakkor olyan hangszín is van benne, amely jelzi, hogy nem tágítok.

- És mégis mit takar az a B terv?
Bármit megteszek azért, hogy ne én legyek porondon. Az első ilyen tennivaló az az - és általában beválik, az emberek nagy százalékánál mindenképpen - hogy kérdezek. Mindegy, hogy mit, a lényeg, hogy ne adjak esélyt a visszakapott kérdéseknek. Az a baj csak ezzel, hogy nem olyan jól fejlettek a kommunikációs technikáim, hogy korrektül kimaradjak a majom házi cérnába való beletekeredésének effektusából és lehetőségéből. Valahol mindig félremegy a dolog. Nem véletlen, hogy sem nem lettem soha igazi főnök, sem nem olyan munkát választottam magamnak, ahol közvetlenül emberekkel foglalkozom. Bár tény, ami tény, az utóbbi időben foglalkoztat ez meg az. De mindezekről egyelőre csak a pszichiáternek mertem beszélni. Túlságosan is távolinak és elérhetetlennek tűnik az egész.
Nem akarok sírni, nagyon erősen tartanom kell magam - megint - hogy ne történjen meg az összetörés. Nem lehet. Bár a doktornő szerint kellene, én mégsem akarok. Nem a családom előtt, nem azok előtt, akik számára csak teher lenne még az én bajom is, hiszen megvan a maguké. Bástya szeretnék lenni, támasz, nem nehézkes elem. De nagyon nem könnyű, érzem, hogy ez így nem mehet tovább.
- Én is szeretlek, dinka!
Borzolom meg a haját a kedveskedő, gyerekes becézéssel egyazon időben. Mert mégis csak a testvérem, így szoktuk meg gyerekkorunkból eredőn. És mert így könnyebb elvennem az egész helyzetnek a maximális komolyságát, legalábbis egy időre biztosan. Addig, amíg összeszedem magam.
- A világért sem kontárkodnék bele. Kíváncsi vagyok arra, hogy még mindig ugyanolyan-e az ízlésed.
Mosolygok rá kissé fátyolosan ugyan, de őszinte kedvességgel. Örülök, ha nem kell döntenem. Jó ez így. Úgyis túl sok döntési helyzetbe kényszerülök bele az átlagos napokon is.
Nem kertel, nem hagy sok szusszanásnyi időt azt követőn, hogy leültünk. Meglep is és nem is azzal, hogy ennyire direkt. A kérdésre adandó válasz elől egy kis időre kezének megfogásába menekülök. Megsimogatom a kézfejét.
- Kicsit elvesztem, azt hiszem. De mindannyian így vagyunk ezzel, nem igaz?
Még most sem jön könnyen bevallani gyengeségem. Ezért is a kérdés, távolítandó, lekicsinylendő a saját problémámat. Vagy nem is tudom.. talán csak hallani vágyom, hogy ebben sem vagyok egyedül.
- Hogy dolgozod fel? Mi az, ami segít?

//Szerintem válthatunk akár helyszínt is, ha gondolo //