Westlake Park

Számítottam a reakciójára, hiszen érzelmes nő volt, az érzéseinek rabja. Hallottam és éreztem az első csattanást, de a másodikra már nem adtam neki esélyt. Csuklóját szorítva hárítottam el ütését, nem engedve a féktelen harag fizikai megfeleltetésének. Szavai nem érdekeltek, hiszen pontosan ezekre a mondatokra számítottam tőle, pontosan tudtam, hogy engem fog hibáztatni. S okkal.
Mindketten a kauzalitás áldozataivá lettünk, de én nem bántam. Akartam látni a szenvedését, akartam tudni, hogy testének legapróbb része is fájdalomtól teli remegésben gyötrődik. Akartam látni és élveztem minden egyes pillanatát. Még mindig a csuklóját szorítottam, amikor felálltam, s hátracsavartam a kezét. Legalábbis megpróbáltam.
Magamhoz húztam, közel, sőt nagyon közel húztam magamhoz, éreztem testének melegét, az ívbe feszült test izmainak minden tónusát. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem hajának illatát, samponjának kellemes parfümjét. - Ne csinálj jelenetet.
Szuszogásomat hallhatja a fülében, s ha menekülni akar, elengedem, bár jobban tetszene, ha maradna. Megnedvesítem ajkaimat, mert valamiért száraznak érzem a számat. - Vagy azt szeretnéd, hogy miattad rúgják ki a kutyáidat innen?
Szabad kezemmel átölelem hasfalánál. Nem erőszakosan, sőt gyengéd vagyok vele, ami rettentő önuralmat kíván tőlem. Már rengetegszer elképzeltem, hogyan viselkednék egy ilyen helyzetben és egyikben sem voltam ilyen kimért, ennyire nyugodt. Vad és kiszámíthatatlan haraggal tépném le a ruháját, de visszafogom az izgalmat, elhajtom ösztöneimet.
Azonban a testem vágyait nem tudom uralmam alá hajtani. Gondolataim egyre több vért pumpálnak péniszembe, erekcióm számára is érezhető valóság a feneke vonalánál. Talán egy másik ember szégyenletesnek gondolná szervezetének válaszát az adott szituációra, de én nem vagyok ember. Harag vagyok, gyűlölet, elmúlás és fájdalom. És vágy. Mindent felperzselő és elemészteni vágyó vágy. Iránta érzett, a megvetett szajha iránt érzett vágy. A merevedésemet egyre jobban az oldalába fúró vágy.
Csak szuszogtam. Csuklóját már elengedtem és azzal a kezemmel is átöleltem, de ujjaim feljebb csúsztak, mellkasát, melleit ölelték. - Kívánlak.
Hangom nyugodt volt, szenvtelen, minden érzelemtől mentes. Kinyilatkoztattam a vágyaimat, bár sejtettem válaszát, ami nem érdekelt, hiszen attól függetlenül is megszerzem magamnak, még mielőtt megölöm. Már csak négy darab szilva maradt a tasakban.

Ezt még Theodorból sem néztem volna ki, nem gondoltam, hogy képes lesz az értelmetlen bosszújára felhasználni a kutyáimat. Ez akkora szemétség és gonoszság amivel még engem is meglepett, és nem jó értelemben. Ahogy ma felbukkant a gyorsétteremben biztos voltam benne, hogy az idegeimre fog menni, hogy addig nem nyugszik amíg rácsok mögé nem kerülök, de erre nem számítottam. Nem gondoltam, hogy ennyire hidegvérű és kimért. De sikerrel járt, elérte amit már olyan régóa, megszállottan akar: látni az arcomon a fájdalmat, amit ő okozott. Gondolkodás nélkül csattan tenyerem az arcán, legszívesebben addig pofoznám amíg még van erő a kezemben, de a második ütésnél alkapja a kezem és hátracsavarja. Nem fáj különösebben, de mégiscsak egy erős férfikéz tart fogva, amit nagyon nehezen viselek el, és aminek szorításából nem olyan könnyű elszabadulnom. Testem ívbe feszül ahogy megpróbálom kirángatni kezem a fogságából, érzem ahogy óvatosan de egyre közelebb húz magához. Lehelete végigborzol, hangjától összerezzenek. Úgy tűnik még az sem zavarja, hogy megannyi gazdi küld rosszalló pillantásokat felénk, legszívesebben sarkon fordulnék és olyan messzire szaladnék amennyire csak tudok, de em fogom megadni neki ezt az örömöt. Kérdése szöget üt a fejembe, nem nem szeretném, ha kitennék őket innen, addig nem amíg mindketten jobban nem lesznek végre és a saját lábukon sétálnak majd ki utánam. Mindez az ő hibája, csakis az övé, egy olyan férfié aki nem ismer kegyelmet és nem tud felejteni. Megremegek ahogy átfonja kezét rajtam, meglepő módon nem erőszakos, sőt...túlságosan is gyengéd. Még mindig nem tudom kihúzni kezem a szorításából, egyre inkább a rabja vagyok ami nekem nem tetszik, de minden bizonnyal ő nagyon is élvezi a helyzetet. Mi sem bizonyítja jobban mint a fenekem vonalánál ágaskodó nemiszerve. Nem is tudom melyik érzelem a legerőteljesebb most bennem. A gyűlölet, harag vagy az undor. Nem akarom, hogy átöleljen, hogy hozzámérjen, még csak gondolatban sem. Merevedő férfiassága pedig arra enged következtetni, hogy gondolatban talán már megtette, lehet hogy nem is most először, ez pedig hátborzongató. Érzem ahogy enged a csuklóm körüli szorítás, majd kezeit a melleimen pihenteti. Ez már sok. Eddig meg sem bírtam szólalni annyira lefagytam a szavaitól és érintéseitől. Sokféle érzelem kavarog bennem. Szavai hallatán a mérhetetlen düh kerekedik fölül bennem, kitépem magam az öleléséből, távol akarok lenni tőle, az érintésétől, merevedő farkától. Ettől az egész ocsmányságtól.
- Ne merj még egyszer hozzám érni. Undorító vagy! nem kiabálom, inkább csak sziszegem fogaim között, majd kissé szédelegve indulok a kijárat fel. Most azonnal szükségem van friss levegőre. Kissé zavart fejjel, kusza gondolatokkal támazkodom neki az épület oldalának, miközben mélyeket lélegzem.

Undorító vagyok. Magamban ismételtem meg a jellemzését, s valahol igazat kellett adnom neki. Sokan és sokféleképpen aggattak rám jelzőket, melyek hol igazságosak, hol teljességgel a valóságtól elrugaszkodott ferdítések voltak. Nadiya azonban rátapintott valamire, s talán apró tapssal honoráltam volna merész kijelentését, de nem tettem. Megakadályozott ebben. Távolodó alakját figyeltem, s egy pillanatra elfogott a félelem, hogy elveszíthetem kedvenc áldozatomat, de az önműködő ajtóban láttam, hogy nem ment messzire, csak az épületen kívül szívott friss levegőt.
- Milyen faramuci helyzet. Szerencsétlen kutyák!
- A nehezén már túl vannak. Bár Topáz miatt még mindig aggódom. Remélem, az infúzió elég lesz mindkettőnek. Segíthetek? - egy fehér köpenyes férfi lépett ki a kettes vizsgálóból, őt követte egy alacsonyabb nő. Orvos és ápoló. Ismét Nadiya után néztem, majd a kettősre.
- A barátnőm kiment szívni egy kis friss levegőt. Nadiya Ga... Bishop. Megengedik, hogy benézzek addig hozzájuk? - az orvos furcsán méregetett, majd bólintott, de azzal a feltétellel, hogy a nővér is velem jön be. Beleegyeztem.
- Gyönyörű kutyák, nem? - kérdezte a nő, de nem törődtem vele. Amíg ő bent van, addig a kezeim meg vannak kötve, nem tehetek semmit sem ezekkel a korcsokkal. Pedig milyen egyszerű lenne az infúziós branülbe egy fecskendőn keresztül levegőt pumpálni. Senki, soha rá nem jönne, hogy miattam múltak ki ezek a dögök. Azonban nem tehettem semmit, amíg vigyázó tekintet figyelte minden lépésemet. - Közelebb is mehet, ha gondolja...
Nem gondoltam, csak meg akartam szabadulni tőle. Ő viszont éppen most döntötte el, hogy a hónap dolgozója lesz, s nem tágít mellőlem. Közelebb léptem, de csak azért, hogy eltereljem a kétkedését, bár valószínűleg képtelen volt bármilyen magasabb szintű gondolatmenetre, mint amit utasításba kapott az orvostól. - Mondja, mitől ennyire nyugodtak?
- A doktor úr étert szagoltatott velük. Gyorsabb és kíméletesebb megoldás.
- Nem gondoltam, hogy manapság még használják.
- Mi is egyre ritkábban, de a kutyusok annyira remegtek, hogy képtelenség lett volna eltalálni a vénájukat.
- Milyen érdekes. - adtam hangot a felfedezésnek, s a találat felett érzett öröm gondolatot szült. Sötét, borús és fekete gondolatot. Valahogyan meg kellett tőle szabadulnom. Egy telefon csengett. A nő felvette, majd elkezdett csacsogni. Személyes téma lehetett, mert átment a vizsgáló melletti kicsiny szobába. Az ajtót nem csukta be, így hallottam a felettébb felemelő témát, s tudtam, csak ez az egy lehetőségem lesz. Hirtelen kellett cselekednem, s amint megláttam a "Dietil-éter" feliratot, az egyik kisebb palackot zsebre tettem. Az évszázad bűnténye!
Amikor visszatért a nő, én már az előző helyemen voltam, mintha el sem mozdultam volna, majd köszöntem és megköszöntem a lehetőséget. Amikor kiléptem a vizsgálóból, Nadiyat kerestem és még mindig ott volt az épület előtt. De miért is ment volna messzire, hiszen alig töltöttem három percet a vizsgálóban. Egy taxit hívtam a mobilomról, pontosan az állatkórház elé. Tervem kezdett összeállni.
Kabátomat magamra öltöttem, majd kifelé siettem, s ott álltam meg, ahol Nadiya az épületnek dőlt. - Cigarettát?
Ha kért, akkor kért, ha nem, akkor csak én gyújtottam rá. - Megkérném önöket, hogy ne az épület előtt gyújtsanak rá. Köszönöm.
A recepciós lépett ki az asztala mögül, amire a szokásos reakcióm kegyetlen lett volna és egyszerű. Talán még az édesanyját is felemlegettem volna, de nem tettem. Jó benyomást akartam Nadiyara tenni, már ha az még lehetséges ezek után. Ez is a tervem része volt.
- Gyere, szívd el velem ezt a cigarettát és ígérem, idén már nem látsz. Vagy szívesen látnál karácsonykor is? Na gyere, ne kéresd magad! - nem volt szokásom ismételni magam, így elindultam, ő pedig jött vagy sem, nem érdekelt. Illetve nem mutattam ki, hogy érdekelt. Óriási különbség.

Ez az egész már kezd sok lenni egy napra. Utálom a meglepetéseket, a váratlan fordulatokat, a helyzetet amikor nem én irányítok. Theodor felbukkanása, a kutyák megmérgezése és ez az előbbi jelenet ami a váróteremben zajlott pedig határozottan nem tartozik a kellemes dolgok táborába. Mélyeket szippantok a friss levegőből, kissé szédelegve támasztom a falat. Nagyon erősnek kell lennem, nem adhatom meg Theonak azt az örömet hogy összezavarodva, esetleg tanácstalanul lásson. Az ellenség előtt mindig a legjobb formámat kell mutatnom különben nagyon hamar lesz a vadászból áldozat. Ez az első számú szabály amit mindig és minden körülmények között betartok. Muszáj lesz erősnek maradnom, pontosan azért jött vissza, hogy összezavarjon és szenvedni lásson. Tudom én jól, hogy mi járhat beteg elméjében. Még most is emlékszem tíz évvel ezelőtti szavaira, amit pontosan a felmentésem napján mondott: „Addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyosodik, hogy egy pénzéhes, gyilkos szajha vagy.” Úgy látszik csak a megfelelő pillanatra várt, hogy ismét az életem része legyen. De mit tudhat, milyen bizonyíték van a kezében? Milyen indokkal jött vissza? Túl sok a megválaszolatlan kérdés, a bizonytalanság. Rengeteg kérdőjel kavarog a fejemben, mindenre választ akarok, most, és azt szeretném, ha végleg eltűnni az életemből. Ha földdel válna egyenlővé, ha elsüllyedne, mindegy....csak tűnne már el. Már éppen menni készülök, jelenleg úgysem tudnék semmit csinálni itt, a bizonytalan várakozáson kívül, amikor ismét megjelenik mellettem a gyűlölt férfi. Végignézek rajta, próbálom kitalálni gondolatait, rájönni arra, hogy mit tud amit én nem. Még mindig remegnek a térdeim, forog velem a világ. Aggódom a csajok miatt és bevallom egy kicsit magam miatt is. Összeráncolt szemöldökkel nézem a felém nyújtott cigit, bevallom most jól esne egy szál füstölnivaló.
- Kösz inkább nem, a kutyáimat is megmérgezted, valószínűleg én sem úsznám meg. terül szét gúnyos mosoly az arcomon, de a saját dobozomból előhalászom az utolsó szál Pall Mallt. Jó lenne leszokni róla, de valószínűleg nem ebben a pillanatban fogom elkezdeni.
- Elnézést. küldök bocsánatkérő pillantásokat a recepciós hölgy felé és arréb sétálok az épülettől. Nem értem mi ütött a férfiba, egyik percben így, a másikban pedig alpári gusztustalan módon viselkedik. Szótlanul lépkedek kissé hátrább tőle, igazán kíváncsi vagyok mi a szart akar tőlem.
- Hogyne, a karácsonyi vacsorán szívesen látlak. válaszolom gúnyosan miközben beleszívok a cigibe.
- Mit akarsz tőlem Theodor? Miért jelenttél meg a semmiből? valószínű úgyis tudom a válaszát, de hallani akarom végre hogy mi a francot szeretne tőlem. - Legyél velem őszinte és áruld el, hogy mi a francot keresel Seattlben, mit akarsz tőlem? Bosszút?

- Ne azt kérdezd, hogy miért, amikor a hogyan sokkal érdekesebb. - orromon fújtam ki a levegőt. A füst gyorsan hagyta el tüdőmet, de másodpercekbe tellett, hogy elszálljon arcom elől. Talán valami ördögi aurát rajzolt körém, Nadiya ennek a megmondhatója, de nem érdekelt. - Mindketten tudjuk a választ a miértre. Elvettél tőlem valakit, a legfontosabbat az életemben, s úgy fair, ha viszonzom a kedvességet. Tűzzel, vassal, ha az kell.
A mobilom halkan zúgott a zsebemben, a taxisofőr üzenetének kellett lennie, hiszen egy kocsit pillantottam meg az állatkórház előtt. Szeretem, amikor az emberek pontosan követik az utasításaimat. Ezért járt még az autó motorja. Ezt is meghagytam a diszpécsernek, amikor felhívtam őket. Busás borravalót érdemel majd tőlem.
- Olvastam valahol, hogy amikor bosszút állsz valakin, igazából a lehető legnagyobb tiszteletet fizeted vissza. - mélyet szippantok a cigarettából, majd eldobom a csikket, nem érdekel a környezetvédelem. - Mintha azt mondanád: olyan mértékben befolyásoltad az életem, hogy viszonoznom kell.
Figyeltem a vonásait, testtartását, mozdulatait. Egy zsebkendőt vettem elő kabátomból, tisztát, még nem használtam semmire. Figyeltem a hófehér anyagot, a vasalt éleket, majd megtöröltem vele a számat. - Ezért gondolom azt, hogy olyan mélyen kell befolyásolnom az életed, mint ahogy te is megváltoztattad az enyém.
A zsebkendő visszakerül a kabátomba, de immáron oda, ahol az éteres flaskát őriztem. Fürge ujjaim letekerték az üvegecske kupakját, majd amennyire tudtam, átitattam a kendőt a jellegzetes illatú anyaggal. Talán észrevette, talán nem. Talán a cigaretta bűze elnyomott mindent körülötte, talán nem.
- Ezért mondom, hogy a bosszú talán a végső üdvözlőlap, s amikor így gondolsz rá, a mondás igaz: édes a bosszú. - visszatekertem a kupakot, és megvártam a megfelelő pillanatot. Senki nem volt a környéken, csak a taxi motorja adott baljós zavart a térben. A másodperc lassulni látszott, ahogyan izmaimat megfeszítettem. Számban éreztem az adrenalin keserű zamatát, s az idő megfagyott körülöttünk, amikor robbantam.
Éppen a szájához emelte a cigarettát, amit kiütöttem a kezéből. Tenyeremben éreztem a parázs forró csókját, de leküzdöttem a reflex szerű mozdulatot. Jobbomat kikaptam zsebemből, s a kendőt arcára szorítottam. A szájára és az orrára, miközben testemmel szorítottam a falhoz. Sikerült a manőver? Rá tudtam erőszakolni az akaratomat? Nem tudtam megmondani, de ha igen, akkor pár másodperc és megtudom. A szemeit fürkésztem, kerestem benne a pillanatot, amikor elméje kikapcsol. Vajon megtalálom? Az éjszaka további része ezen az egy kérdésen fog múlni!

Túl sok a miért, a megválaszolatlan kérdés. Kérdések amelyeket hiába teszek fel választ úgysem kapok rájuk, és kérdések amelyekre tudom a választ. Valahol mélyen legbelül, agyam egy mélyen elrelytett pontjában minden kérdésre ott a megoldás, de nem akarom felfogni. Nem vagyok képes tudomásul venni, hogy Theodor a halálomat akarja. Szemet szemet és fogat fogért. Tisztában vagyok azzal, hogy megelégelte a várakozást, a halálomat akarja. Ahogyan én is azt akarom, hogy végleg eltűnjön az életemből, ha szép szóval nem fog menni akkor majd másképp iktatom ki az életemből. Pedig nem akarok többé gyilkolni, meg szeretnék változni, elegem van a halálból, végre az életemmel akarok foglalkozni. Étienne-nel. De addig nem fog menni amíg Theodor itt van. Tudom, érzem, hogy minden pillanatban azt akarja, hogy bárcsak utoljára vennék levegőt. Beleszívok a cigibe, hosszú másodpercekig benn tartom a füstöt és majd csak azután fújom ki.
- Igazad van. A miértre tudom a választ. De remélem tudod, hogy nem adom könnyen az életem! Harcolni fogok, ahogy eddig is mindenért megküzdöttem, ahogy az öcséd mellett is harcot vívtam. nézek bele sötét íriszeibe, amin a gyűlöleten kívül más érzelmet nem lehet felfedezni. Azt akarom, hogy tisztában legyen azzal, hogy nem lesz könnyű dolga. Nem tudom ki fog győztesen kikeveredni ebből a harcból, de nem fogja könnyen megkapni amit akar. Előreláthatólag két végkifejlete lehet ennek az eszelős játéknak: ölök vagy engem ölnek. Az utóbbi opció pedig nem tetszik túlságosan.
- Te tényleg azt hiszed, hogy jókedvemből vettem el egy ember életét? Bántott engem, megvert, megerőszakolt, megölte a magzatom. Nem bírtam tovább. bár van egy olyan érzésem, hogy hiába koptatom itt a számat neki úgysem érdekli és nem hiszi el eggyetlen részét sem. Számára Will csak egy ártatlan áldozat, az édes kicsi öccse, akinek elvette az életét egy számító, pénzéhes szuka. Ebben a percben azt kívánom, hogy bárcsak egy napot a helyemben lett volna, érezhette volna amin keresztül mentem, a testi és lelki fájdalmakat egyaránt. Én sem így terveztem az életem, és a házasságomat sem. De így alakult, én elfogadtam és az lett volna a legjobb, ha ennyi idő után ő is belenyugszik. Egymás után szippantok nagyokat a cigiből, így próbálva leplezni idegességemet. Mostmár biztos vagyok abban, hogy egyikünknek meg kell halnia ahhoz, hogy végetérjen ez a játszma. Nem fogja feladni, addig nem fog lenyugodni amíg meg nem öl...azt pedig nem hagyhatom.
- Add fel Theodor, engedd el! Eleget ártottatok már nekem, hagyd hogy tovább éljem az életem... nem is tudom mit várok egyáltalán, biztos, hogy nem hatom meg a szavaimmal, nem fogja megváltoztatni tervét csak azért mert én arra kérem. Bosszút állni jött és őt ismerve addig nem nyugszik amíg be nem teljesíti azt. Számhoz emelem a cigit, hogy szívjak még egy utolsót belőle, de Theo gyors mozdulatokkal üti ki a kezemből. Szólni vagy mozdulni sincs időm, mert a következő pillanatban teste az enyémhez lapul és érzem a kemény és hideg falat a hátam alatt. Egyik kezével zsebkendőt szorít az arcomhoz úgy, hogy tökéletesen takarja vele a számat és az orromat. Szívem legalább kétszeres sebeséggel ver a mellkasomban ahogy tudatosul bennem, hogy most mi is történik. Próbálok ficánkolni, kibújni szorírtásából, de nincs annyi erőm, hogy eltaszítsam magamtól. Sikítozni probálnék de erre még annyi esélyem sincs mint mocorogni erős karjai között. Pillantásom megtelik félelemmel, szinte érzem, hogy nekem befellegzett, eljött az utolsó órám. Még egy végső kétségbeesett mozdulatsorral próbálok kiszabadulni, majd engedek fáradt szempilláimnak és mély álomba merülök, várva a halál édes szelét.

Figyeltem, ahogyan kimúlt szeméből az értelem. Elméje olyan utazásra indult általam, mely kikapcsolta őt teljesen. Elengedhettem volna, hogy a földre zuhanjon, de megtartottam törékeny testét. Zsebkendőmet az éter mellé tettem, hiszen még szükségem lesz rá ezen az éjszakán. Testét ölembe vettem, alig volt több ötven kilónál, így nem volt nehéz dolgom. Figyeltem arcát, ahogyan lépteim nyomán megvilágította az utcai világítás. Mosolyognom kellett, hiszen a tervem működött. Bár csak az utolsó simítások és beteljesülhetünk.
- Mr Roux? - a taxis nem szállt ki a kocsiból, az utasítás szerint a volán mögött gubbasztott, csak a nevet kiáltotta a letekert ablakon keresztül. Válaszoltam neki, majd kinyitottam az ajtót és Nadiya önkívületben lévő testét a hátsó ülésre tettem. Olyan szende volt, olyan gyönyörű ... NEM! Tenyeremet, ahol a cigaretta parazsának csókját éreztem, összeszorítottam. A fájdalom visszaterelte figyelmem a helyes mederbe, s becsuktam a nő felőli ajtót. Hátulról kerültem meg a kocsit, s beszálltam Nadiya mellé.
- Mehetünk. - lekapcsoltam a hátsó világítást, nem kellett, hogy a sofőr megjegyezze a vonásaimat. Elég volt csak a név, amit megadtam neki, a telefonról majd később gondoskodom. Most azonban a város fényei nyűgöztek le, amit lassan haladtunk az előre megbeszélt célállomás felé. A Warwick Seattle Hotel luxus lakosztálya. Ott folytatódik kettősünk története.

/Folytatás itt.

Chantal – Raoul – Galéria megnyitón

Végül nem sikerült eljutnom a galéria megnyitóra, egy hónap után, s a képet is más hozta el. Mondják, hogy vannak jelek, amik árulkodnak valamiről. Nekem munkáról, amiben a fejem búbjáig tele voltam, s a magánéletem, vagyis inkább saját magam hülyeségeivel is.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam a kurátorra, s nem kerestem minden alkalmat, hogy végre találkozhassunk. A sors szerencsére megkímélt azon kellemetlen beégésektől, hogy megbeszélt időpontokat mondjak vissza. Jóval előbb kellett mindig szembesülnöm azzal, hogy nem fog sikerülni a találkozó.
Ezerötszáz dollárt utaltam át végül a két munkáért, mire Georgietól kaptam egy gorillát ábrázoló asztali szobrot, futár hozta. Azóta az asztalomon virít, a zsiráf mellett, a munkahelyemen. Egészen furcsának találom, hogy éppen most, amikor leráznék magamról mindent, köszön vissza a múlt.
Halványkék, erősebb kék, királyi kék és türkiz váltakozik a képen, amit éppen bámulok, képtelen vagyok levenni róla a szemem. Vakrandi lett volna, aminek az lett az eredménye, hogy ismét hoppon maradtam, mivel az érintett sebész és kapott egy sürgős esetet.
Nem kértem pezsgőt, aztán mégis levettem egy poharat, alibi gyanánt. Illik az alkalomhoz felvett esti öltönyömhöz, a mandzsetta azonban zavarja az órámat, többször odavándorol a kezem, hogy megigazítsa.
Megkaptam a vezetőt, s ahogy megfordítom, egy név ugrik elém. Chantal. Azonnal felkapom a fejem, s körbenézek, remélve, hátha itt találom.

Chantal – Raoul – Galéria megnyitón

Akár haza is mehettem volna,ahogy megérkezett az üzenet. Újabb lehetőségét nem vetette fel a randinak, s mivel a labda a lemondással hozzá került, így nincs mit eldobnom. Nem fogok vele találkozni, magánjelleggel semmiképpen sem. Ha már elindultam, vissza nem fordulok, egy kis ingeri kikapcsolódás most nagyon jókor jön.
Körbenézek, sehol nem látva, kit a vezetőn olvastam, mire egy ismerős hangot hallok meg a hátam mögül. Megfordulok, a lötty észrevehetően meglendül a kezemben, amit nem a gyors forgás okoz.
- Miss Chantal – kellemetlen némileg a helyzet, egy huszárvágáson gondolkodom, aztán lefoglal a kurátor látványa. A szívemmel együtt dobban a szélesedő mosolyom is. A keresztnevemen szólított, emlékszik rá. Vagy pusztán csak a munkájából fakadó emlékezőtehetség, mint nálam is. Ettől még nem lohad lejjebb a mosolyom, a látvány kárpótol a tudatért.
- Lélegzetelállítóan. Mármint ön, nem a kép – egy újabb bukta, ez hihetetlen, hogy ennyiszer vagyok képes a jelenlétében félrebeszélni.
– Á – vágok egy képet, érzékelve, hogy akár túl is léphettem egy határt. -, azt hiszem, kissé túllőttem a szavaimmal. De akkor is csodálatosan néz ki.
A pezsgőt az elhaladó pincér tálcájára teszem, még a végén megilletném a pohár tartalmával Miss Chantal ruháját.
- Vannak közöttük nagyon találók. Kiváló ízléssel válogatták össze a képeket –  mutatok az előttünk lévőre is.
- Sajnos igen, pontosabban a műtőben. Ön szervezte ezt a kiállítást is? Elismerésem. Hol volt maga eddig?  – nézek rá értetlenül, tovább fűzöm a szavaim, hogy érteni lehessen mire értem. – Amit eddig láttam az ön szervezéseiből, egytől-egyik fantasztikusak voltak.
Ezzel elárultam, hogy figyelemmel követem tevékenységét, holott túl sok közöm nem lehetne hozzá, legfeljebb abból a szempontból, hogy pártolom a művészetet is, így némely megnyitón érdemes megfordulnom.

A piros egészen jól kiegészíti a hajszínét, s a mellettünk lévő kék még inkább kiemeli a szeme színét is. Elbűvölt, ebben mostanra már szemernyi kétségem sincs. Szeretném jobban megismerni, ám én lennék a legostobább ember, ha azt feltételezném, hogy még szabad. Egy próbát azért megér, egyelőre még várok. Azt azonban tudom, hogy ha lenne is valaki az életében, akkor is elmondtam volna most ezt, ami elhangzott.
- Kérem  – aztán meglepődöm. – Hogyan?  – most jól jön a rutin, a vörösödés a részemről elmarad. – Köszönöm  – sok bókot, jelzést kaptam már nőktől, ez viszont az eddigi legjobban eső bók volt.
- Pedig lehet  – aztán ezt a részt abbahagyom. Chantal mégis csak jobban ért mindehhez, mint én. Visszafordulok a kép felé, merengek benne, aztán lopva a nőre pillantok.
- Nagyon kedves Öntől, hogy másokra is figyelemmel van. Mégis, kérem, higgye el, nagyon sokat számít, kinek a kezében fut össze mindez – a vezető jelleműekében, és Chantal az. Látni az egész kiállításon, ami a keze nyomát mutatta eddig.
Halkan nevetek fel, nem kinevetve.
- Arra értettem a kérdést, hol bújt meg eddig, mint kurátor, vagy szervező? Mert ez az egész csodálatos, nagyon hiányzott már a város életébe ez az energia. Jól tette. A babérokat le is kell aratni, nem csak kitermelni.
Igen, talán ez hiányzott a bátyám életéből. Sosem nyúlt érte. De miért jut eszembe? Talán, mert Chantalnak olyan jövőt kívánok, amiben élvezi munkája, élete gyümölcsét, megérdemli.
Az újabb köszönetre egy szívesen jellegű biccentést adok felé.
- Igen. S majdnem ismét nem jöttem el, a munka miatt. Igaz, nem engem szólított, hanem, akivel találkoztam volna. Ha már fuccs a randinak, ne a képek igyák meg a levét – puff, bomba bedobva. Istenem, szánalmas vagyok, nem nekem találták ki a randizás művészetét! Igaz, ez nem is az. Szerencse, hogy tovább lépünk, bár a festmény, az nagyon felkeltette az érdeklődésemet. A kék sok mindent ki tud emelni.

Szerény, vagy kevésre értékeli magát, nehéz eldöntenem, a lélek bugyrai nem az én asztalom, mindenesetre arra rájövök, hogy ha rákontrázok, akkor ő is tovább folytatja.
- Ez egy nagyon jó tulajdonság. Értékelendő – bólintok félig komoly, félig mosolygós ábrázattal, visszavonulót fújva ebben a témában. Azért a vörös szín jól áll neki, az arcán is.
Ah, végre! Elfogadja a dicséretet! Szélesebb mosoly költözik az arcomra.
- Láthatóan nagyon jól végzi – mutatok körbe, ahol rengetegen vannak, láthatóan is élvezve a kiállítást.
- Ó, dehogy. Akarás kérdése az egész – és hogy összeillünk-e. Az a legelső szempont. Logikus elmével rendelkezem, s hiába kellenek a doki ösztönök a műtőasztalon, kivizsgálásoknál, azzal semmire sem megyek a magánéletben.
- Szerintem, egy kurátor is éppen annyira elfoglalt, nem mentség, hogy valaki orvos-e – tessék, feldobtam a labdát, most már csak az a kérdés, le is csapja?
Nem akarom áltatni magam, de reménykedek. Mert valami megmozdult bennem, még az első alkalommal, s vágytam arra, hogy újra találkozhassunk, éppen ezért mondtam nemet nehéz szívvel a két találkozó közbeni eseményekre.
- Ugyanezt elmondhatnám Önről is – a kép visszaüt, nem tetszik. Már rég nem gondolkodom el azon, ha valami nem tetszik, s elsőre nem adja meg a választ, így tovább lépek. Van elég vihar mindenki életében, hogy picinek, s jelentéktelennek érezhesse magát. Az önsajnálat a legelborzasztóbb dolog, aminél az önmagunk alábecsülése van előrébb. Habár, az a hajó nagyon is ép. Visszalépek, figyelem a hajót.
- Szerintem csak akkor veszélyes, ha elhisszük, hogy az. Ez a hajó ép, szilárdan állja a hullámokat. Tudja, merre tart, s még egy vihar sem állhatja útját – a tekintetem az alkotó nevére siklik, megjegyzem, s a kiállítási számot is.
A szemközti falra nézek, ahol a fák koronái felé készült fotósorozat helyezkedik el, mindenféle időjárási körülmények között.
- Türelem és szépérzék – állapítom meg, ami mások számára talán nyilvánvaló, én azonban csak az előbbivel rendelkezem.
- Volna kedve velem eljönni a jövő heti megnyitóra, a Blue Galerybe? – kimondtam. Lehet, hogy elhamarkodott voltam, de kimondtam. Azt a részét nem dobom fel, hogy nem kötelező elfogadnia. Mert, ha valóban nem akarja, azt talán még észreveszem.

Ahhh, végre-végre, elfogadja a dicséreteket, amelyek járnak neki.
- Annyira... nem mindig. Van egy jó mondás, mely szerint ember tervez... van, hogy a nem jött össze, az nem a véletlen műve.
Istenem, hogy tudok ilyen marha lenni, egyből ellentmondok önmagamnak. Szánalmas ez így. És marha vicces, belül muszáj vagyok röhögni magamon. Kifelé azért nem mutatom, félreérthető, s cseppet sem kinevetni vágyom Chantalt, hiszen ezzel akár csőbe is húzhattam volna, kínos helyzetet teremtve számára. Márpedig éppen a kínos helyzeteket kerülöm, senkinek sincs erre szüksége.
- Igen? – töprengek el. – Más tapasztalataim vannak erről, bár mostanában elég másmilyenné változott a világ – látom, hogy egyre nehezebb a családalapítás, s ezt a saját bőrömön is érzékelem.
Egyszerre vonz és taszít a hajó. Nem az én életem jut eszembe erről, hanem bátyámé. Vajon elért a túlpartra?
- Ennek nagyon örülök! Kérem – szélesedik a mosolyom. Nyert ügyem van, legalábbis a megnyitót illetően. Belül olyan érzelmek kezdenek kibontakozni, hogy inkább egy pohár pezsgő után nyúlok, s uralva magam, csak egy kortyot iszok belőle, azaz innék, mert előtte
- A mostani megnyitóra – emelem a poharam Chantal felé koccintásra.
Kortyolás közben ér a kérdés. Játékosan megráncolom a homlokom, összehúzom a szemem.
- Ezt nevezik ipari kémkedésnek – súgok vissza. – Vagy kapcsolatépítésnek – mosolyodom el, hirtelen kettősen értelmezve magamban a kapcsolatépítést. Remek, Raoul, ess pofára, még szőnyeg sincs alattad!
- El fogom juttatni a részleteket Önhöz, Miss Chantal – ha esetleg ballépésnek érződött a korábbi megjegyzésem, remélem, ki tudom ezzel a hozzáfűzéssel simítani.

Gondolatban megtörlöm a homlokom, mégsem vette sértésnek. Ennyire régen bókoltam volna, vagy alapjáraton is ilyen voltam? Érdemes lesz felülbírálni, mert különben kapálózhatok, magyarázkodhatok.
- Hiszek az életre szóló választásban – komolyan mondom, hangszínem is az, s éppen ez az, amiért meggondoltan bókolok bárkinek is. Sokan ódivatúnak tartanak ez miatt, ami meg engem nem érdekel. Kevesebb csalódás, kevesebb nyűg és fejfájás, van rá elég példa a környezetemben.
- Nagyon jól állna a narancs szín, de ha lehet, akkor más formában szeretném azt Önön látni, Miss Chantal – mosolyodom el szélesen.
Hiába szerettem tréfálkozva leengedni a gőzt, sosem tettem azt más kárára. Valahogy kifejlődött bennem a mások felé egy olyan érzékenység, hogy minek bántsak másokat feleslegesen, ha máshogy is ki lehet engedni a gőzt? Később azt is megtanultam, hogy az ilyen prunk dolgoknak van egy fontos mondanivalója is. Nem csak szórakozásból lehet tenni, hanem lehet vele másokat felvidítani, jelezni, hogy törődünk vele. Furcsa ellentmondás, még nem sikerült megfejtenem. De ennek köszönhetően néha teszek meg enyhe változatban ilyen dolgokat, s eddig még jól sültek el. S azt hiszem, annyira azért nem tréfálnám meg Chantalt, hogy az legyen a vége, amit mond.
- Parókát is vegyen fel. A haja egyedi jelenség, az ember könnyen megjegyzi, nehezen felejti – súgom vissza. Apró bók, vagy egyszerű ténymegállapítás, még nem tudom eldönteni, az után sem, hogy az elhangzása után elgondolkodtam rajta.
- Már hogyne lenne! – ekkor szólítják meg Chantalt.
– A kötelesség szólít. Hívom. Örvendtem, hogy összefutottunk, Miss Chantal – mosolygok még rá, aztán hátrébb lépek, átadva a helyet az érdeklődőnek, így is sok idejét raboltam el a megnyitóból, s rám is várnak még megtekintésre szánt képek.

//Ez lenne a záróm, élvezetes volt a társalgás, s a játék is, s mindjárt megy egy pm is!  *-* //

Előzmény

- Még nem mondok semmit, de ha összejön, akkor válogathat nevek közül és lakhely közül – szoktam igenis szemét önző lenni és közbelépni. A páciensem gyógyulni akar, és ha tovább kukacoskodik a családja, akkor majd egy szép napon arra eszmélnek, hogy valóban nincs gyerekük, de nem azért, mert meghalt.
Terel, nagyon okosan, testvérként erre már rájöttem. S nem vagyok rest máshogy lépni. Mert nem jó, ha magában tartja. Láttam már ennek az eredményét kórlapokon. Azt pedig, ha nem békél meg magával, s hozza rendbe belső életét, akkor jön az ásó. Nem. Ezt nem akarom. De azt is sejtem, hogy nem akar nyilvánosság előtt összetörni, azt én sem szoktam, s nem is szeretem, ha erőltetik. Nem is járok éppen ezért agyturkászhoz. Lelkihez.
- Á, tehát még dinka is vagyok – adok riposztot, s hagyom összeborzolni a hajam, ezt csak Angietől fogadom el. A mosolyom szélesre vált, látva az övét, még ha nem is felhőtlennek látom én azt.
- Várd ki a végét – simítom meg a felkarját, ahogy átölelem.

Annyit még hagyok az étteremben, hogy visszasimítsa a kezem, s finoman megszorítom válaszul.
- Igen – aztán már nem válaszolok a kérdésére, mert megint terel magáról.
– Angie. Ne terelj. Kérdeztem és nagyon komolyan kérdezem. Emészted magad, add ki. Így bele fogsz törni. És én ezt nem fogom hagyni. Mondd el, kérlek, add ki – válik kérővé a hangom a végére, átváltva a határozottból, az elegem van a kertelésből hangnemből, amelyben csepp harag sincs. Nem haragszom rá. Arra haragszom, hogy megint terel és ki nem mondaná, aztán meg majd beüt a mennykő. Soha többet.
Ha jönne a pincér, egy intéssel jelzem, hogy várjon még, s figyelek továbbra is a húgomra.

Szívesebben venném, hogyha hagyná elterelni a témát és inkább a rendeléssel foglalkoznánk. nem azért, mert nem bízom a saját testvéremben, hanem mert nehezemre esik ezt – főleg ennyi eltelt idő után – megbeszélni vele. Pont vele, aki legalább annyira gyászol, mint amennyire én.
Sóhajtva temetem tenyereimbe arcomat, s hagyom előrebukni egy kicsit össze nem fogott, szőke tincseim. Amikor nem vagyok Daisyvel, gyakran hordom inkább kiengedve a fürtjeim, mert bár a gyerek mellé jobb felkötve, hogy ne tudja megtépni a hajam, mégis egészségesebb, ha néha nem szorítom gúzsba. egyébként is halálosan rossz minőségű, vékony szálú de sprőd tincsekkel rendelkezem, nem kell nekik a negatív tunning.
Alkarjaimat az asztallapra fektetve emelem ismét pillantásomat Raoulra egy sóhaj kíséretében.
- Néha komolyan tartok attól, hogy nem fogok beletörni, hanem már bele is törtem. Pedig a halál csak halál, természetes, ahogyan a gyász is. Kiadhatnám magamból, engedhetném, hogy maga alá temessen, hátha akkor ki tudnék keveredni belőle, ahogy Joël is tette a hetekig tartó önemésztésével, de.. úgy érzem nem engedhetem meg magamnak. Daisy még kicsi, nem értené, csak azt tapasztalná, hogy az anyja mindig szomorú. Nem akarok ilyen babakort a gyermekemnek. Rose meg? Kamasz. Az egész világ baját a magáénak érzi, minden hétre jut egy személyes drámája, s az anyjaként támogatnom kell benne, elviselni az érzelmi viharait, nem még a saját problémámat a nyakába lapátolni. Tristannek rengeteg a dolga, mindig is sok volt. Szeretném, hogyha amikor a munkából hazajön, felszabadult lehetne. Ti meg ugyanúgy gyászoltok, ahogy én.. nincs szükségetek még több fájdalomra.
Lényegében azzal, amit mondtam le is fedtem mindenkit, akivel napi szinten tartom a kapcsolatot, s meg is magyaráztam miért nem keresem őket a bajommal. Bizonyára butaság, akármelyiküknek mondanám lehordana a maga módján kedvesen – vagy épp erélyesebben (ki-ki a maga habitusa szerint) – azért, mert ilyeneket gondolok. A lelkem mélyén tudom, hogy mind meghallgatnának. Épp csak nem merem kiadni magam.
- Haragszom rá. Haragszom, amiért nem jön vissza soha többé s nem tudom neki igazán megbocsátani azt, amikor először elhagyott. Kellett neki az a majdnem egy év, rendben van, értem és akkor is értettem, nem akartam, hogy akkor érezze rosszul magát, s ijedjen el a családtól, amikor épp erőt vett magán a visszajövetelhez. Időt akartam hagyni neki, hogy majd egyszer, higgadt fejjel megbeszélhessük. De már soha többé nem fogjuk megbeszélni és úgy halt meg, hogy nem volt őszinte hozzá a húga. Nem ezt érdemelte, de mi sem ezt érdemeltük.
Miközben beszélek, a táskámban kotrok valami után, s szép lassan előkerül Étienne tárcája, amit azóta őrizgetek, hogy átadták nekem a kórházban. Szórakozottan forgatom kezeim között, mintha csak attól várnék nyugalmat.
- Félek attól, hogy szétesik a család. Hogy túl sok titkunk lesz egymás előtt. Amikor meghalt, nekem kellett megmondani a barátnőjének, hogy nincs többé. Annak a nőnek, akit soha előtte nem láttam, akit nem mutatott be nekem. Mondd, vajon mennyi mindent tartunk titokban és miért? Mind rejtegetünk valamit és bár eddig is így volt, most mégis úgy érzem megfulladok tőle. És fogalmam sincs van-e ennek értelme.. ne haragudj.. csak fecsegés..
Szeretném, ha mondana  valamit, ha nyugtatni próbálna, ha hirtelen színt vallana akkor is, ha nincs (dehogyis nincs, csak épp én nem tudom) miről. Ám mégsem kérdezem. Csak ajkaimat harapdálva hallgatok el, s tekintek el a pincér felé, pedig nem várunk még rendelés-érkezést. Igen, kicsit – nem kicsit – széthulltam. nincs ezen mit szépíteni már.

Összeszorul a szívem, ahogy látom tenyerébe temetkezni. Megsimítom a haját, majd ismét magamhoz vonom, gyengéden. Komoran hallgatom, aztán megsimítom az arcát a hüvelykujjammal, gyengéden.
- Igen, butaság. Azt tudod, hogy nem lehet kifogás, azzal takarózni, hogy nem gyászolsz, mert itt van neked Daisy? Vagy, hogy Tristan boldog legyen? Vagy, mert mi is gyászolunk? Talán életed végéig búskomorságban gyászolnál? Mióta vagy ilyen állapotban? – emlékeztetem kedvesen. - Daisynek éppen azzal segítenél, hogy kiengeded magadból a gyászt. Gyászolsz. Mert utána visszakapja az édesanyját, aki feldolgozott egy veszteséget. Tristan pedig visszakapja azt, akit szeret. És ezt szeretnéd, nem? Tristan is veled szenved, látva, hogy nem adod ki magadból. Mert így nem tud neked segíteni. Nem tudja kifejezni, hogy melletted van és szeret. Ha visszafojtod a gyászt, nem csak, hogy elevenen fal fel, hanem csak nyúzod magadat és szeretteidet vele. Ezt szeretnéd? – szeretettel és komolyan tekintek rá. Ismerem már valamennyire, tudom, miként lehet hatni rá, és tudom, hogy éppen azoknak árt ezzel a felesleges óvással, akik miatt elfojtja önmagában mindezt. Onkológusként pedig rengeteg ilyet tapasztaltam és meg kell, hogy mondjam, gyűlölöm a mártíromságot, mert annak tartom. Éppen ezek az esetek azok, amik a késem alá viszik a pácienseket, ha nem a temetőbe. És vesztettem már eleget, nem akarok többet.
- Van egy javaslatom. Átvállalom Daisyt, úgyis ideje lenne már a nagylánnyal együtt lennem hosszabb ideig – szeretném, ha végre már túl lenne a gyászon, mert így csak kihúzza időben és rosszabb lesz.
Halvány mosoly jelenik meg a szemeimben, ahogy végre beszélni kezd, aztán magamban elkomorodok, amikor meglátom a tárcát.
- Szabad? – tartom a kezem a tárcáért, hangszínem nyugodt.
- Nem fecsegés. De miért akarsz minden titkot ismerni? Mitől lesz jobb úgy neked? Szerinted a családot az őszinteség tartja össze? Nem a szeretet és a bizalom? Amibe az is beletartozik, hogy elfogadjuk, titkol valamit? Ott van például az is, hogy nem akartad elmondani, babát vársz – értem az okát, de attól még hülyeségnek tartottam, hogy eltitkolta. El is mondtam akkor neki, hogy sok mindent elvett tőlünk időben, amíg együtt örülhettünk volna a kis jövevénynek. Akkor talán túl őszinte voltam, és most ezért sem megyek bele, hiszen éppen önmagamnak mondanék most ellent. Egyedül abban nem, hogy szeretetem cseppet sem csökkent irányába tőle.
- Attól, hogy nem mondasz el mindent, attól még ugyanúgy szeretlek, Angie – most már intek a pincérnek. – Az emberek attól emberek, hogy vannak titkaik. Ez a felnőtté válás egyik lépcsőfoka. Nem vagyunk már gyerekek, Angie, azt hiszem.
Hagyom választani, most kivételesen a növényevők táborát gazdagítom, a tegnapi buli kissé megfeküdte a hasam, mára diétát rendeltem el magamnak.

Tudom, hogy butaság. Sok minden az, amit teszek vagy tettem mostanában. Meg azok közül is, amiket gondolok. Ettől eltekintve viszont, hogy ezt tudom nem vagyok képes tenni ellene. Gyereknek érzem magam ebben a helyzetben, olyan gyereknek, aki a nagytesó törődésére vágyik, tőle várja a világot megváltó tanácsokat. Korábban is gondolhattam volna rá.
- Az elején olyan jól ment! Azt hittem már nem is fog fájni. Az első sokk után viszonylag hamar felépültem, elfogadtam, hogy így esett és egészen addig képes voltam erősnek mutatkozni, amíg el nem temettük őt. Aztán.. egyszer csak.. - vállat vonok szomorú sóhajjal - ..véglegessé vált. És nem tudok felébredni belőle. Mint egy ismétlődő, rossz rémálom, olyan.
Szégyellem magam. Szégyellem amiatt, mert mindazokra, amiket mond nekem nem jöttem rá magamtól. Annyira magától értetődő minden szava, olyan könnyűnek tűnne elfogadjam és egy lendüléssel tovaszökkennem a problémáim felett.. nekem mégis csak a szégyen marad és a gödör mélyéről való kikandikálás. Mert így mindezeket hallva még rosszabb fényben tűnök fel magam előtt.
Határozottan rázom meg fejem a kérdésére válaszul. - Cseppet sem ezt szeretném. Én csak jót akarok nektek, ennyi az egész.
Nem mártírság, hanem színtiszta igazság ez, bár tény, hogy nagyon sutának tűnik még a saját számból hallva is. Arcéleim belepirulnak a zavarba. Ha nem hagytam volna már ily' rég el a gyerekcipőt, most jönne el az a pillanat, amikor a szobámig szaladok, ahol is magamra csukom az ajtót és a játékaim óvó takarásába menekülök az igazság elől.
- Köszönöm! - lehelek szócsókot Raoul orcájára képzeletben. Nem kérdezem, hogy tényleg? megtenné-e, hiszen tudom, hogy a válasza igen. És ejh, de nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutunk ide azután, hogy milyen körülmények között avattam be a terhességem hírébe őt.
Csendes bólintással tolom felé a tárcát, benne Étienne holmijával. Ez csak egy tárgy, s nem a bátyám maga, de mégis ugyanazt a fájdalmat élem meg szinte, mint amikor tőle kellett megváljak. Minden mementója összenőtt bennem vele és ez lassan már egészségtelen méreteket ölt.
- Én sem vagyok hibátlan, Raoul, de.. ettől függetlenül, vagy sőt! Inkább éppen emiatt hiszek abban, hogy az őszinteség lenne a megfelelő út. Ez az, amit nem tanultunk még meg ennyi év alatt se, pedig épp erre nevelt minket anyánk. - egyebek között - tenném hozzá, de nem teszem. - A titoktartást tisztelem, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném tudni mi lakik a titkok mögött. Neked van titkod előttem? - nyilván van, nem nemleges választ várok. Ha igent mond, talán akkor sem faggatom. Épp csak menekülök a helyzetből azzal, hogy nem a magam gyengeségét kell ecseteljem megint. Így próbálok felállni a földről. Ha rossz döntés, akkor is.
- Soha, egyikőtök szeretetét se kérdőjeleztem meg. Én is nagyon szeretlek téged! - kinyúlok felé, hogy az asztal fölött megérinthessem az arcát. Számomra ez nem fura, mi már csak ilyen érintkezős-ölelkezős család vagyunk.
- Áh, de mesélj inkább te valamit! Mi van veled mostanában? Ne csak rólam szóljon ez a nap. - jegyzem, s közben ha megérkezik a pincér, akkor egy könnyed csirkesalátát rendelek. Semmi diéta, egyszerűen csak ezt szeretem.

Vállára csúsztatom kezeim, majd gyengéden átölelem, puszit nyomva a hajára. Nem érdekel, hol vagyunk.
- Temetés után a legnehezebb. Nagyon könnyen be tudjuk magunkat csapni, hogy menni fog, ki fogunk tartani – szomorú a hangom. – De a temetés... visszavonhatatlanná teszi a tényt, hogy nincs többé.
Elroy halálát könnyebb volt elfogadnom, mert tudtam, hogy menthetetlen. Étiennet volt rossz látni utána. Az ő halála viszont villámcsapásként ért, hiszen túlélte a robbantást is, jól is volt, és aztán mégis elment.
- Tudom, Angie – simítom meg az arcát, kedves mosollyal. – Figyelemmel vagy mások felé, de ez nem jelenti azt, hogy neked ne lenne jogod kimutatni azt, ha valami fáj. Ha igényed van arra, hogy másra támaszkodj. Merülj el benne. Dolgozd fel. Utána könnyebb lesz, még ha most nem is tűnik annak.
Beleegyezik, s az öröm, megnyugvás kiül az arcomra. Hogy ezek után egyedül vagy Tristanra támaszkodva teszi meg, bízom benne, hogy tudja a választ magában.
- Örömmel. Délután már megyek is érte – azonnal pontot teszek a döntés végére, hogy esélye se legyen visszalépni Angienek. Nem is hagynám.
A tárcát, amint elém kerül, nem vércselecsapással, de ráteszem a kezem, majd a zsebembe csúsztatom. Vele együtt a feltoluló érzelmeket is, amiket kivált a tárca látványa, s hogy a kezem érintkezik vele.
- Az őszinteség és a titoktartás között van különbség. Vannak titkok, amiket azért tartunk meg, mert másokat akarunk kímélni a fájdalomtól, aggódástól. Mert szeretjük. Vagy, mert... szégyelljük azt, s úgy véljük, jobb, ha erről nem tud senki – anyánkra vágok képet. – Tudod te is, mennyire álszent hazugságban élnek a házasságukkal együtt. Bort iszik és vizet prédikál esete – legyintek sóhajtva.
- Ne légy kíváncsi arra, mi van a titkok mögött. A Kékszakállú Herceg vára kiváló története mindennek. Jobb a csontvázakat a szekrényben hagyni – felelem komoly tekintettel.
- Neked is van. Egyet csak azért fedtél fel, mert a nyilvánvalót pár hónap után már nem tudtad volna elkerülni. Ami nem ilyen látványosan kiderülő, azokat te is mélyen a szekrényedben őrzöd. Nem foglak faggatni ebben, a te titkaid. S éppen ebből kifolyólag, igen, vannak. Mint ahogy másoknak is vannak. Ettől felnőttek.
Nem szégyellem azt a tényt, hogy mattrészegen megcsókoltam az akkori legjobb haveromat. Túlütött az alkohol gőze, gátlás leolvadt, minden mindegy volt. A szüleim viszont kizártak az életükből, óriási nagy jelenet helyett jeges zuhannyal locsolva. Ha nem múltam volna el huszonöt, még intézetbe is raktak volna, vagy papot hívtak volna, a démont kiűzni belőlem. Így meg csak egyszerűen levegő lettem a számukra, s úgy néznek rám, mint valami leprásra. Még a vizsgáló szobában is. Egyáltalán, apám hogy engedi meg, mivel magyarázza, hogy hozzáérhetek?
Átülök a másik oldalra, keze ekkor ér hozzám, megsimítom, válaszul, mosolyogva.
- Nincs semmi különös – steak, közepestől jobban megsütve, hasábburgonyával. Örök favorit, és itt jót adnak. Ennyit a papolásról a daganatok és az egészséges étkezés között. Kell az edzésekhez, különben zúzalék lennék.
Nem igazán tudok mit mesélni magamról, hacsak annyit nem, hogy dolgozok. Szánalmasnak érezhetném magam, nem teszem. A munkám tölti ki az életem nagy részét.
- Emlékszel Estherre? Étienne keresztlánya. Mostanában párszor összefutottunk - nem fogok mesélni arról, amit elmondott nekem, titok x-edik fejezet. - Topáz megőrül érte.
Arról, hogy nem vagyok kapcsolatban, az udvarlásaim sorra csődöt mondanak, s kedzem úgy érezni, tényleg agglegény maradok életem végéig, inkább kihagyom a történetből. Szeretnék hazautazni, de egy eltűnés elég volt, s rengeteg a munkám is, amik mögé kitűnően elbújhatok, lefoglalhatom magam.  De azt nem titkolom, hogy elégedett vagyok az életemmel mindezek ellenére.