Harper autóműhely

- Oké - vonom meg a vállamat, nekem aztán olyan mindegy. Azon már fenn sem akadok, hogy egyből agresszívan próbálná kezelni az esetleges helyzetet, ahelyett, hogy beállna azzal a hülye kocsival, de nekem tényleg mindegy, én szóltam, innentől kezdve egészségére, ha annyira verekedhetnékje van.
Nem felel rögtön, hát az arcát, a mozdulatait tanulmányozom és tettem már elégszer, hogy tudjak olvasni bennük. Dühös rám, nyilván, hogy az, én is az vagyok, nem csak magamra, rá is éppen annyira és a felém nyújtott vizet sem éppen békejobbként értelmezem, mert tudom, hogy nem az. Ezúttal nem fogjuk tudni arrébb söpörni a témát, ahogyan annyiszor tettük már és ezúttal szeretnék én is végre pontot tenni a végére ahelyett, hogy ugyanazokat a köröket fussuk le újra és újra.
A válasza pont elég, apró bólintást kap válaszul, de néhány pillanatig csak a kezembe nyomott vizet szemlélem. Olyan nagy elánnal tervezgettem ezt a beszélgetést a bóklászásom közepette, hogy most, itt állva előtte fogalmam sincsen, hogyan is kezdjek bele.
- Elismerem, hogy van igazság abban, amit mondtál. Hogy nem nevelhetem őket burokban és igen, ez az életünk. Nem akarlak megváltoztatni, sem pedig megmondani, mit csinálj és tudom, hogy az utóbbi időben ez tökéletesen így tűnhetett, szeretném, ha tudnád, hogy nem így van - kezdek bele, aztán meglátjuk, hova lyukadunk ki a végére. Bízom azért benne, hogy nem fogunk megint egymásnak esni és ha esetleg szeretne reflektálni, akkor leintem, még én beszélek, várja meg legyen olyan kedves, amíg elmondom, amit akarok. - Nem óvhatom meg őket mindentől, sem attól, amiben élünk, én csak.. egy normális életet szeretnék nekik. Azt, hogy mind a ketten ugyanúgy részesei legyünk a mindennapjaiknak, az életüknek. És ha ehhez az kell, hogy lila foltos képpel lássák az apjukat, akkor legyen. Tudom, hogy egy éremnek két oldala van és nem is minden fekete fehér, éppen ezért arra jutottam, jó volna, ha megismernék mind a két oldalt, de ezzel együtt tudnák, hogy hol a határ - lejjebb fogok adni az elvárásaimból, de ez nem jelenti azt, hogy mindent sutba dobok, amihez eddig ragaszkodtam. Nem is lennék rá képes. - Ezzel nem azt mondom, hogy most akkor majd kijárunk a gyerekekkel a meccseidre, mert nem, de azt talán tudom garantálni, hogy lazítok kicsit és nem akarlak mindenáron megváltoztatni - a beszédem közben kezembe nyomott szendvicset a vízzel együtt az asztalra teszem, most úgysem fogok nekilátni kajálni. Csak ekkor esik le az is, hogy rohadt régen nem ettem már és igen, jól fog jönni az a kaja. - Mit gondolsz, szerinted ez működőképes lenne? - nézek fel rá, a tekintetét keresve. Én ezt tudom nyújtani, erre vagyok képes, innentől kezdve rajta áll, melyik irányba teszi meg a következő lépést.

Aprót bólintok csupán a visszakérdezésére, igen, ez volt a kérdés, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb, de a lényeg szerintem átment, innentől pedig türelmesen várom a válaszát, bár az is éppen elég beszédes, hogy cigire gyújt, hogy az asztalnak támaszkodik és már előre félek, milyen válasszal fog előállni. Abban nem kételkedek, hogy nem kapnék választ, hiszen éppen annyira ez az ő élete is, mint az enyém, így egészen biztos vagyok abban, hogy nem hagyja őt hidegen a dolog.
Lenne hozzáfűzni valóm, persze, de az intésére összecsukom a számat és megvárom, amíg befejezi. Szeretnék az arcába nevetni a mondandója végén, mert akármennyire is jogosnak érzem a kérdéseit és a felvetéseit, akkor sem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik majd egy ilyen beszélgetés kettőnk között.
- Emlékszel arra a napra, amikor bementem a börtönbe hozzád és az arcomba vágtad, hogy döntsem el, mit akarok? Hogy felnőtt nő vagyok és ne hagyjam, hogy más beleszóljon az életembe? - valószínűleg emlékezni fog rá, legalábbis bízom benne, de nekem elég meghatározó volt az az alkalom. - Akkor és ott eldöntöttem, attól a naptól kezdve állok ki melletted és tudod miért? Mert még mindig szeretlek. Ha nem így volna, szerinted itt állnánk még egymás előtt? Szerinted megengedtem volna, hogy visszaköltözz? - ismer szerintem annyira, hogy tudja, ha valami nem tetszik, akkor azt meg fogom mondani és ha valami olyanba csöppenek, ami rohadtul nem okés, akkor nem fogom tűrni. - Nem kérem azt, hogy változz meg, de azt kérlek fogadd el, hogy én már nem vagyok ugyanaz a kislány, aki régen. Nem is szerethetlek már úgy, ahogyan régen - nagyon is emlékszem, micsoda rajongó imádattal vettem körbe és igen, elismerem, hogy egészen más a helyzet, mint amikor még ketten voltunk, azóta azonban anya lettem, ez pedig megváltoztatott néhány dolgot az életemben. Itt az ékes példa rá.
- Nem vagy lejjebb kategória, egyszerűen csak eszedbe jutott már, hogy mi lesz akkor, ha egy nap Connor bejelenti, hogy ki akar menni a meccsedre? Hogy netalán ő is ringbe akar szállni? Akkor is azt mondod majd, hogy oké, mert ez az életünk? Nem téged akarlak eltiltani a gyerekektől, én is pontosan ugyanazt akarom, amit te; hogy ne úgy nőjenek fel, ahogyan mi - ebben nagyon is egyetértünk. - Azt tudom, mit akarok, csak azt nem, hogyan - ha már őszintén beszélünk, akkor itt a következő beismerésem. Megpróbálhatok lazítani az elveimen, nyilván nem egyik napról a másikra fog menni, de ennél többet egyenlőre nem ígérhetek. Azt viszont mindennél jobban tudom, hogy vele együtt akarom ezt csinálni, ez egy pillanatig sem kérdéses, ha nem tudtam volna, mi vár ránk, otthagytam volna, amikor börtönbe került, visszaadtam volna neki a gyűrűt, vagy szimplán nem engedtem volna be az életünkbe. Mégis itt állunk és ő mégis azt kérdezi, szeretem-e még egyáltalán.