Neurológia

Tárgy: Re: Neurológia Szer. Ápr. 06, 2016 11:57 pm

Chloe & Joël

Meglehetősen felgyorsultak menetközben a dolgok, már harmadszorra csipogtattak meg, be is csörögtem a kórházba.
- Dr. Roux. – Szóltam röviden és tömören a kagylóba, és a betegfelvevős nővérke már el is kezdte magyarázni a dolgokat. - Csipogtassa meg kérem Dr. Alvarezt a biztonság kedvéért, nekem szondáznom kell, nem biztos, hogy meg tudom műteni. – Szinte hallottam a hangján, hogy lesápad, de nem fogom sem a beteg életét, a babáéval egyetemben, sem pedig az állásomat kockáztatni, a kórházat tekintve rendkívüli módon felelősségteljes vagyok. A bratyóm jól vezet, és nem is lassú, noha kissé frusztráló, hogy mindenhonnan szirénákat hallani, vélhetőleg most az összes mentőnk a balesettel foglalkozik, a napokban meg ezzel lesznek tele a hírek. Nem sokat beszélek, csak figyelem Chloet, akinek a feje az ölemben pihen, mégsem hagyhattam, hogy akár le is essen egy-egy fékezésnél az ülésről. Szerencsére rosszabbul nem lesz, az állapota stabilnak mondható, csak épp az ájulás ad okot aggodalomra.
- Mindjárt ott vagyunk.
- Látom. – Telefonálok még egyet, elfelejtettem hordágyat kérni, kissé sok ez nekem egy estére most, ahhoz képest, hogy egy laza táncolós iszogatásra számítottam, és esetleg egy felcsípett nőcskére, akit felvihetek némi gyönyörittasan eltöltött órára, most épp a kórház felé robogok egy ájult nővel, és ráadásul az egyik páciensem még rajta is ült azon a tetves vonaton.
Az autóból szinte kipattanok a könnyű, alélt testtel, és már rakom is a kocsira, ismételten elregélve az állapotát, különös tekintettel az azóta beállt változásokra. Utána viszont kénytelen vagyok hagyni, hogy eltolják, és végezzék azok a kollégáim a dolgukat, akik ezen a területen sokkal kompetensebbek nálam. Az egy nővérke gondjaira bízom a táskáját és a kabátját, aki már indul is utánuk vele, én meg megyek leellenőrizni a szervezetem alkoholos befolyásoltságát.
Amikor először megfújom, még sípol, és csak közel négy óra feszült járkálás után tudok bemenni a saját betegemhez, immár tök józanul, és Dr. Alvarez is könnyedén dolgozik aztán a kezeim alá, mert mind a gyermek, mind pedig az anya állapota válságos, és eddig azon küzdöttek, hogy benn tartsák a gyereket, de beérve már látom, hogy ez nem fog menni. A gyerekorvosok perceken belül megérkeznek, én meg vágok, mert sajnos ez az anyuka jelen állapotában képtelen szülni.
Hajnali ötkor keveredem ki a műtőből, és dőlök le egy kicsit az egyik pihenőben, legalábbis gondolom én, végül három óra lesz belőle, akkor is csak azért kelek fel, mert az egyik új rezidenspáros vihogva nyit be némi hancúrra.
- Foglalt volt. – Morgom, majd felkapva a köpenyemet az ágyról indulok utamra, öröm és boldogság, hogy csak délután kezdődne a műszakom, de én itt császkálok, mint egy zombi. Tervben is van, hogy hazamegyek, de előtte megnézem még azt az őrült tyúkot. Hamarosan már ott állok az ágya mellett, és a kórlapját nézegetem, hogy én mennyire utálom, mikor igazam van. Elvileg már megkapta a tájékoztatást, most alszik, azaz, ahogy látom, éppen ébredezik.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – Nem túlságosan hat őszintének a nyúzott képemen a mosolyom, de azért igyekszem.

Tárgy: Re: Neurológia Csüt. Ápr. 07, 2016 7:02 am

Joel and Chole

„Nincs is annál rosszabb, ha egy darabot elveszítünk önmagunkból!”

Az emlékek olyan meghatározó részét képezik mindennapjainknak, hogy fel se fogjuk jelentőségüket, míg zavar nem áll be a működésben. Természetesnek vesszük, hogy egy adott pillanatban fel tudjuk eleveníteni az agyunk mélyére zárt képkockákat, az elevenen eltemetett múltat. Csodálatos teremtés az ember, de még annyi mindent nem tudunk saját testünk működéséről.
Chole Ward esetében, pedig különösen fontosnak tűnt, hogy megőrizze önmagát úgy, ahogy szerette volna, de a baleset éjszakája nem úgy alakult, ahogyan azt sokan várták volna. Dr. Stevens az osztályvezető neurológus kapta meg az esetet, miután egyik kollégája hozta be a sérült lányt a traumatológiára. Eszméletvesztése jócskán túl mutatott már akkor is a normális időintervallumon, így félő volt, hogy maradandó agyi elváltozások mentek végbe az agyában. Az elmondott tünetek alapján nem is késlekedett a tapasztalt orvos, így átvitette azonnal CT-re, de előtte még maga ellenőrizte a pupilla, illetve a további életfunkciókat. Nem kellett versenyt futni az idővel egyelőre, de a sürgősségi mellett a poklot élték át az éjszaka folyamán az orvosok. Túlhajszoltság, káosz, és szertelenség uralkodott el a tömegszerencsétlenség miatt. A várók megteltek, és minden vizsgálatra hosszabb időt kellett várni, mint normális körülmények között, de a fiatal lány állapota ezt nem engedte meg. A vizsgálat jócskán elvett negyvenöt percet a hajnalból, így mire az osztályvezető meglátta az eredményeket a gyanúja beigazolódott. Két nagyobb ütés érte a fejet az elmúlt pár napban, de a súlyosabb következményekkel az agytörzsnél kellett számolni. A szürkén csillogó felület a felvételen egyértelműen vér jelenlétére utalt az azon a területen. Nem volt mit tenni, elrendelte az egyszemélyes kórterem megnyitását, és újabb vizsgálatok gyűrűjében megkezdődött a diagnózis felállítás. Infúzióval próbálták pótolni az elvesztett folyadékot, és a vérvétel által kimutathatóvá vált az alkoholos befolyásoltság is. Az agyrázkódás melletti bevérzés nehezítette a körülményeket, és a doki újabb mellékhatásokra számított, amikor a hölgyemény magához tért. Rövid ideig tartó ébrenlétről beszélhetünk, hiszen agyi keringés- és anyagcsere-javító gyógyszerek munkáltak a szervezetében. A zavarodottság, és az általános kábultság ellenére kialakult egy kisebb aluszékonyság is, így hiába mondták el neki, hogy mi történt vele, félő volt ennek semmi hatása nem lesz egy hosszabb pihenés utánra. Hetvenkét órás megfigyelést írt ki az orvos, és beszélt az egyik érkezővel is, aki leadta a kisasszony táskáját, és kabátját is. A hozzátartózok elérhetőségét is megkapta, így valamikor a hajnali órákban el is jutott oda dr. Stevens, hogy felhívja a beteg édesapját New Yorkban.

Különös álmok szálltak meg. Hófehér ruhában hódítottam meg a táncparkettet egy idegen férfi vezetésével. A fekete ing, és a kéklő szempár ismerősnek hatott, de nem tudtam hova tenni az ismeretséget, így a feledés homályába merült a férfi neve is. A táncparkett hirtelen tűnt el, és szabadesésben zuhantam egy feneketlen szakadék mélye felé, de hirtelen megálltam a magasban, és a fejem becsapódott egy szikla kitüremkedésének. A fejemhez kaptam azonnal, de a zuhanás továbbtartott, de mintha nem akart volna vége szakadni, és hirtelen megrázkódással nyíltak fel a szemhéjaim. A helyszín megváltozott, és egy fehér szobában találtam magam. A tüdőm gátlástalanul harcolt, hogy a mellkasom normális ütemben emelkedjen, és süllyedjen vissza. Mozdulatlanság, és kókadtság jellemzett, miközben pár hunyorgás után kezdtem felfogni, hogy mit is látok. Egy ágyban feküdtem éppen, alig pár lépésre tőlem egy férfival, aki egy lapot tanulmányozott. Fáradt tekintetem, lapos pislogások közepette fogta fel a valóság darabkáit, melyet az agyam próbált összeilleszteni, de nem tudott. A kék tekintet mélyén ott ült a fáradtság. Egy orvos volt, aki előttem állt.
- Hol vagyok? – ajkaimat erőtlen hang hagyta el, miközben remegő ujjakkal morzsoltam szét a kórházi takaró szélét.
- Mi történt? – a kiváló emlékezőtehetségem, mely bármit fel tudott eleveníteni, most cserben hagyott, mert lezárt falakba ütköztem, és nem rémlett fel semmi abból, hogy mit kerestem itt, mi történt velem, és egyáltalán milyen napot írtunk.

Tárgy: Re: Neurológia Csüt. Ápr. 07, 2016 11:13 am

Chloe & Joël

Hetvenkét óra. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez a kis boszorka képtelen annyit egy helyben létezni, de talán egy ilyen hosszas eszméletvesztés után rájön ő is, hogy mi mindent kockáztat, ha túlpörgeti magát. Bűntudatom van, talán ha nem táncolunk, akkor nem merül ki ennyire, és nincs ekkora probléma, noha sejtem, hogy akkor táncolt volna mással, csakhogy attól még velem tette. Azt még inkább bántam, hogy nem parancsoltam azonnal át a traumatológiára, mikor a rendelőmbe tévedt, de azt hiszem, jelenleg már hiába is fáj bármi miatt a fejem, egyszerűen nincs mit tenni. Késő bánat.
Fehér köpenyembe hímezték a nevemet, bordóval, tudja a tököm, miért az lett a színünk, a műtősruhám is olyan volt, szép egyébként, csak nem túlságosan férfias, na de üsse kavics. Rajtam minden jól áll, nemde? Szerénytelenségem olykor párját ritkítja. Látom közben, hogy a ruhái mind bezacskózva pihennek egy dobozban az ágya alatt, és hogy gyakorlatilag folyamatosan gépekre van kötve, hiszen ha bármi változás történik az eredményeiben, arról azonnal tudniuk kell. Tekintettel arra, milyen hatással voltam rá eddig, közel sem biztos, hogy jó ötlet itt időznöm, de hát istenem, most már oly mindegy, itt vagyok, és mivel épp kinyitotta a szemeit, aligha van értelme kámfort játszanom. Bevallom, ennyire kialvatlanul kicsit lassan forog az agyam.
A gépek kissé magasabb értékeket mutattak, amik sok dologra utalhattak, de ha pozitívak akarunk lenni, akkor a legkisebb rossz mégiscsak egy egyszerű rémálom.
- Álmodott valamit? – Mutatok a gépekre, bár talán ő nem sok értelmet csihol ki belőlük, elvégre ismeretlen betűpárosok, számok, grafikonszerű megjelenítés található rajtuk.
- A Virginia Mason Kórház Neurológiáján. Az éjszaka elájult, és sajnos hosszabb ideig eszméletlen volt. Most megfigyelés alatt áll, de ennél többet én sem tudok, nem én vagyok az orvosa. Bizonyára ő is megérkezik, amint tud. – Nem vagyok vak, nem látom a felismerést a lélektükreiben, így nem is nagyon erősködöm a személyemet illetően, mert jelen helyzetben abszolút mellékes az, hogy én ki vagyok. - Megkeressem esetleg? – Érdeklődtem nyugodtan, bár azért az emlékezetkiesés aggasztott kissé, ám még az is lehet, hogy nincs jelentősége, csak átmeneti állapot, annyira azért úgy vélem, nem ütötte be a fejét.
- Mondanám, hogy jó hír, nemsokára hozzák a reggelit, de nem tudom, ehet-e már, vagy egyáltalán képes-e rá, egyelőre még csepeg az infúzió. – Vélhetőleg egyébként is érzi a kanült, de valahogy ilyen helyzetekben jobban szeretek beszélni. Meg úgy egyébként sem vagyok egy hallgatag típus.

Tárgy: Re: Neurológia Csüt. Ápr. 07, 2016 12:19 pm

Joel and Chole

Valószínűsítve ez a férfi az orvosom, és arra várt, hogy felébredjek. Fogalmam sincs mi történhetett velem az előző éjszaka, de hogy nem kis dolog, az is biztos. Nem hétköznapi, ha az ember kórházban ébred, és arra sem emlékszik, hogy az éjszakát ugyan hol töltötte. Lehet, hogy bedrogoztak? Valaki megerőszakolt? Számtalan olyan helyzet alakulhatott ki, melynek a végeredménye rám nézve rosszul végződött. Amint a kérdése elhangzik, a meleg tónusú hangtól lúdbőrözni kezdek.
- Nem tudom…táncoltam azt hiszem. – vontatottan beszélek, és megpróbálok a férfira fókuszálni, meg a köpenyén található hímzett névre, de innen nehéz kivenni, és úgy tűnik, hogy nem is akar bemutatkozni.
- Elájultam? Bedrogoztak, vagy túl sokat ittam? – szalad ki a számon a kézenfekvő kérdés, de továbbfolytatja a mondókáját, és kiderül az is, hogy nem ő a kezelőorvosom. Furcsa érzéssel tölt el, hogy akkor mégis mit keres itt, de nem teszem szóvá neki egyelőre.
- Nem kell, de azért köszönöm. – felelek neki, és a mellettem álló szívmonitorra tekintek, de az értékek számomra nem mondanak semmit.
- Nincsen étvágyam. – egykedvűen válaszolgatok, és passzív üzemmódba kapcsolok. A kíváncsiságom ugyan nagy, de ha még a nevét sem árulja el, akkor nincs értelme erőltetni a kommunikációt. A tekintetünk egy másodpercre találkozik, így bármilyen hezitálás nélkül immár, de rákérdezek az elkerülhetetlenre. Ennyit az elhatározásomról, hogy hagyom a fenébe.
- Mégis mit keres itt, ha nem vagyok a betege? Ha nem tévedek, akkor a kórlapomat leste. Két lehetőség közül választhatok. Betévedt erre, és kíváncsi lett, vagy ismer, de nem akarja bevallani, mert nem ismertem fel magát. Én a másodikra szavaznék. – mozdítom meg a bal kezemet, de amint behajlítom, fájdalom nyilall bele egy kis zsibbadtsággal társulva. A kanül ebbe a karomba lett beszúrva, és innen csepeg az infúzió is. A replika elmarad, mert két férfi nyit be a termembe.
- Á, jó reggelt dr. Roux. Fáradjon beljebb uram. – tárja szélesre a másik orvos az édesapám előtt az ajtót, aki amint meglát, nem is hezitál, hanem odasiet hozzám, és óvatosan megölel.
- Amint megkaptam, hogy kórházban vagy, már jöttem is ide az első géppel. Hogy vagy kincsem? – ad egy puszit az arcomra, de kéklő szivárványhártyáim dr. Roux-ot vizslatják.
- Felébredt Ms. Ward? Remek, akkor megcsinálhatom a rutinvizsgálatokat. Mr. Ward, az említett kolléga hozta be a lányát a kórházba az éjjel. Szerencsére időben észrevettük a bajt, és az agyrázkódáson kívül még egy kis bevérzés alakult ki az agytörzsben, de aggodalomra semmi ok. Kapott agyserkentő, és keringési gyógyszereket, és pótoltuk a folyadékbevitelt is. Hogy érzi magát Chole? – csak kapkodom a tekintetem az egyik férfiról a másikra, és nem tudom eldönteni, hogy mi a rosszabb. Az, hogy nem emlékszem az estére, vagy az, hogy az előttem álló doki hozott be a kórházba.
- Azon kívül, hogy nem emlékszem a tegnap estére, fáradtan. – jegyzem meg ingerülten. A gép sípolni kezd, és az értékeim felszöknek, mely a pulzusomat, és a szívverésemet érinti, biztosan.
- Dr. Roux beszélhetnék Önnel négyszemközt? – édesapám erőteljes hangja tölti be a termet. Nem vészjóslóan, inkább határozottan kéri.
- Addig Dr. Stevens megvizsgál, Chole. – a vállamat paskolja meg az apukám, de képtelen vagyok másra nézni.

Tárgy: Re: Neurológia Csüt. Ápr. 07, 2016 3:43 pm

Chloe & Joël

Akkor talán tévedtem, ám nem is fogom nagyon forszírozni, kisebb gondja is nagyobb most annál vélhetőleg, hogy mit álmodott. Azt hiszem, még be kellene néznem Mrs. Fletcherhez is, hogy van, illetőleg a kisbabára is vetnék pár pillantást, csak tudni szerettem volna, hogyan van, és arra való tekintettel, hogy fogalma sincs róla, hogy már találkoztunk valaha, inkább nem időznék itt sokat.
- Egyiket sem. Kétszer beütötte a fejét. – Azért valahol egészen elkeserítő, hogy ilyenkor mi jut először az ember eszébe. Vannak, akik egy szimpla belenyilalló fogfájástól elájulnak, vagy mert hirtelen leesik a vérnyomásuk, igazából pont az általa említett két eset a ritkább.
- Nem baj, az infúzió gondoskodik arról, hogy megkapja, ami szükséges. – Bólintok könnyedén, és elmosolyodom azon, hogy még ilyen állapotban sem képes kibújni a bőréből, máris bombáz az ezernyi kérdésével. Válaszolnék én nagyon szívesen, de erre már nincs módom, igaz, egy bólintást azért kap, ezzel jelzem csupán a körülményekre való tekintettel, hogy igaza van.
- Jó reggelt, dr. Stevens! – Biccentek felé rögvest, és oda is lépek egy kézfogásra hozzá, a másik urat eszemben sincs ilyesmivel feltartani, nyilván Chloehoz érkezett. Nem is akarok zavarni, a kórlapot át is nyújtom a kollégámnak, ha kéri, ha nem, akkor csak becsúsztatom az ágy végébe.
Végül dr. Stevens meg is adja Chloe minden kérdésére a választ, én pedig csak bólintok, igen, én voltam, bármennyire nem akarta a kisasszony a kórházat, de ezt természetesen nem áll szándékomban megemlíteni, hisz senkinek semmi köze hozzá. Chloe kórházhoz való hozzáállása a magányügy.
- Technikailag nem csak a tegnap estére nem emlékszik. Nálam öt napja járt a nőgyógyászati szűrővizsgálattal kapcsolatban, és mégsem tudja, ki vagyok. – Ezt az „apró” tényt azért nem vagyok rest közölni, mert befolyásolhatja a továbbiakat, noha a doktor úr már tud róla, mivel megosztottam vele, de nem árt, ha a másik két szobában tartózkodó is tisztában van vele, különös tekintettel a betegre. Az azért elég mellbevágó lenne, ha csak rám nem emlékezne, és erősen gyanakodnék arra a tényre, hogy esetlegesen szándékosan nem ismer meg, bár nyilván kisebb gondja is nagyobb annál, mint most ezzel foglalkozni. Elég ostoba dolog lenne bármilyen nőszemély részéről ilyen mértékű színjátszás. Azt majd, hogy éppen felhúzta magán valamin, helyrehozza dr. Stevens, bár ötletem sincs, hogy mi történt, talán az zavarja, hogy nem emlékszik. Hát, erre tettem még egy lapáttal azt hiszem.
- Természetesen, uram. – Miért is ellenkeznék. Úgyis mennem kellene, muszáj aludnom egy keveset a délutáni műszakom előtt, különben eldőlök, egész éjszaka benn lenne nem mókás, főleg nem egy olyan este után, mint a tegnapi. Azzal intek is Mr. Wardnak, hogy menjen csak előre, én pedig követem. A folyosón most épp nincs nagy rohangálás, szóval mondhatjuk, hogy négyszemközt vagyunk.
- Tehetek esetleg valamit önért? – Érdeklődöm meg, noha ötletem sincs, miért hívott ki.

Tárgy: Re: Neurológia Csüt. Ápr. 07, 2016 7:38 pm

Joel and Chole

"A születés maga az élet csodája."

Jesse Ward sosem kérkedett az elért sikereivel, ennek ellenére mindenhol felismerték az utcán, a tv-ben. Befutott séfként nem egy főzős műsornak volt a házigazdája, nem beszélve arról, hogy már három szakácskönyve is megjelent. Legnagyobb büszkesége mégis egy szem lánya, Chole volt, aki örökölte tőle a tehetségét, és a nyomdokaiba kívánt lépni. Hát nem csoda, ha szíven ütötte a hír, miszerint ájultan szállították kórházba. Nem volt kérdés, mennie kellett. Most azzal a férfival áll szemben, akinek volt annyi lélekjelenléte, hogy Chole-t behozza ide, és ellássák.
- Igen, köszönöm, hogy kifáradt velem. A telefonban csak zavaros felvilágosítást adtak a lányom állapotáról, de Amy szerint maga volt vele tegnap este. Tudni szeretném, hogy mi történt vele. Csupán ennyi kívánságom van dr. Roux. – egy biztató mosollyal pillant a férfi kék szemeibe. A lánya tőle örökölte hamisíthatatlan vonásait, és a szeme színét is, így Chole inkább ráütött, mint az édesanyjára. Ha az orvos beszámol arról, hogy mi is történt, akkor figyelmesen végighallgatja, és amint elérnek az ügy tisztázásának a végére, akkor a kezét nyújtja.
- Köszönöm dr. Roux, egy életre a lekötelezettje leszek. Viszontlátásra. – búcsúzik el tőle, és csatlakozik Cholehoz a teremben.

A gyanúm beigazolódni látszik, amikor, ha nem is közvetlenül a fejemhez vágja a másik orvos, de kiderül, hogy ismerjük egymást, és nem is akárhonnan. Bocsánat, de mikor indultam meg a nőgyógyászati rákszűrésre önszántamból? Lehunyom a szemhéjamat, amíg a „felnőttek” beszélgetnek, és kavargó gondolataim mélyére akarok ásni. Meg akarom tudni, hogy mi történt tegnap, és öt nappal ezelőtt. Akármennyire is próbálkozom, az üresség, és a tompa lüktetés marad a válaszom. Apa csitítással akarja elérni, hogy higgadjak le, de nem megy. Egy hét esett ki az életemből, amiről nem tudok semmit. Nem emlékszem arra, kivel találkoztam, dolgoztam-e, sőt egyáltalán mit műveltem még, amiről mások szívesen emlékeznek vissza, de én még egy nyamvadt pillanatot se bírok feleleveníteni. Apa kimegy az orvossal, és a neurológus marad az egyetlen társaságom.
- Kérem, nyugodjon meg, Chole. Az agyrázkódás után ez természetes. Sokáig volt tegnap este eszméletlen, és most próbál az agya regenerálódni. Ne erőltesse meg. Ha kicsit pihen, akkor apránként visszakapja az emlékeit. – a vállamon pihenteti meg a tenyerét a férfi, de ezt roppant tapintatlannak tartom. Nincs szükségem senkinek a szánalmára, és az együttérzésére sem. Én emlékezni akarok!
- Hogy nyugodhatnék meg? Az előbb a kollégája közölte, ha nem is közvetlen módon velem, de az értésemre adta, hogy öt napja nála jártam. Nem emlékszem. Talán terhes vagyok, és ez sem rémlik fel?! – fakadok ki, és apa pont ekkor lép be.
- Chole…nyugalom. – siet oda hozzám, és átkarolva int az orvosnak, hogy hagyjon minket egyedül egy kis időre. Nem is ellenkezik dr. Stevens, mert távozik is.
- Apa…nem rémlik semmi. Nem hiszem el, érted. Olyan, mintha egy sötét alagútban kellene tapogatnom, mert nem találom a kijáratot. – felelem halkan, de az arcom már a könnytől halovány. Amnéziám van, és nem tehetek ellene semmit, csak annyi jó tanácsot kapok, hogy nyugodjak meg. Apa mellém fekszik, és magához ölel. Egy régi dalt elevenít fel, és azt dúdolja a fülembe, amíg el nem nyom ismét az álom.

**

Órákkal később térek csak magamhoz, de már senki nincs a szobámban. Megdörzsölve a szememet fordulok oldalra, és tekintek végig a rengeteg ajándékon. Apa egy csokor virágot hagyott itt, és egy tálca fahéjas csigát. A kedvencem. Legalább ebben biztos lehetek. Néhány lufit erősítettek az ágyam végébe „Jobbulj” felirattal, és akad pár bonbon, és egy boríték is. Kíváncsiságom feléled, így megpróbálok felülni. Az ölembe fektetem a fehér csodát, és felbontva a főnököm kézírása tűnik ki. „Kedves Chole. A konyha nem fog elszaladni, inkább koncentrálj a gyógyulásodra. Az egész csapat nevében kívánom, hogy hamarosan viszontláthassunk, ép bőrben!”. Örömmel tölt el, hogy ennyien aggódnak miattam. Odakint már leszállt az este, tehát átaludtam szinte az egész napot. A gyomrom már rég üres, és voltak olyan kedvesek, hogy kihúzzák belőlem a kanült. Egy kancsó víz is az ágyam mellé lett helyezve. Nem is gondolkodok, amikor elcsenek egy csigát, és jóízűen beleharapva megtelik a szívem egy kis szeretettel. Apa mindig ezt sütötte nekem, ha beteg voltam. Az egyetlen olyan recept, ami édesanyám kézlenyomatát is tartalmazza. A víz csábítónak tűnik, így töltök egy keveset, de nem állok meg egynél, és leküldök még egy pohárral. A közelben van egy nővérhívó, de nem akarom használni. Körülnézek, de a steril szobában, se tv, se egyéb szórakozási lehetőség sincs. Megőrülök, ha azt hiszik, hogy itt maradok. A kórházi hálóing lett az új nyereményem. Bekukkantok alá, és észreveszem a kis tappancsokat, melyek a jobb kezem mellett folytatódnak. Szépen lassan lefejtem magamról, és minden szerkezettől megválok. Kell a fenének még ez is. Nem vagyok kísérleti patkány. Kicsit lassan, de megpróbálok felállni. A művelet csak negyedik alkalommal sikerül, de talpon vagyok. A papucsomba bújok bele, és némi szédelgés árán hagyom el a szobámat egy kis csigával a kezemben. A neurológia úgy tűnik, mint egy kihalt terep. A nővérpultnál háttal ül a nénike, így észre se veszi, hogy eltűnök, és a lift felé veszem az irányt. Útközben kitekintek a kórház parkjára, de már sötét van, így senki nem tartózkodik odakint. Beszállva a felvonóba megnyomom a második emelet gombját, mert én a negyediken vagyok. Nem véletlen a választásom. A Szülészet- Nőgyógyászati részlegen kötök ki, és lassú léptekkel vegyülök el a kórházi dolgozók között. Többen megbámulnak, de sikerül eliszkolnom a nagyobb halak elől. Az újszülöttek előtt állok meg, és az ablaküvegre helyezem a két tenyeremet.
- Mit keres itt? – jön felém az egyik nővér, mire egy kicsit megijedek, és az első hazugság csúszik ki a számon, ami eszembe jut.
- A lányomat szerettem volna megnézni. – füllentem, és ebben a pillanatban a nő is megenyhül az irányomba.
- Melyik az? – a legközelebbire bökök, akinek rózsaszín sapkácska van a fején.
- Meg akarja fogni? – mosolyogva néz rám a nő, de megrázom a fejemet.
- Nem szükséges. Csak egy kicsit nézném, ha lehet. – bólint a nővér, és magamra is hagy. Elgondolkodva figyelem az apróságokat. Még nekik sincsenek konkrét emlékeik, és nagyobbként ezekre a pillanatokra nem is fognak emlékezni. Milyen furcsa az élet. Lejjebb csúsztatom mindkét tenyeremet, és csillogó tekintettel figyelem Sophiet, a „lányomat”.

Tárgy: Re: Neurológia Pént. Ápr. 08, 2016 8:46 am

- Persze. – Bólintok rá, igaz, nem egy nagy élmény sokadszorra elmesélni, és az elbeszélésemet még a kórlap mögé tűzve is elolvashatná, de egészen kedvesen kéri, szóval nem látom okát közölni vele, hogy le van írva minden. Amúgy se nagyon szeretnek a kórlapokhoz nyúlkálni a látogatók. - Mint már bent is említettem, eljött a rendelőmbe, ahol az egyik asszisztens felelőtlensége miatt a lánya lefejelte az ajtómat, és volt egy pár másodperces eszméletvesztése. Akkor javasoltam neki, hogy fáradjon át a traumatológiára, de ő ezt kategorikusan elutasította, saját felelősségére távozott a kórházból. Tegnap este láttam újra, eleinte úgy tűnt, semmi baja, elég sokat táncolt, többek közt velem is, és talán akkor kezdhetett rosszabbodni a helyzet. Kiment a mosdóba, és mikor onnan visszatért, már szédelgett, alig találta meg a megfelelő irányt. Később elmondta, hogy véletlenül tarkón vágta valaki. A hátsó helyiségben megvizsgáltam, és mentőt hívtam hozzá, amit szintén nem fogadott túl jól. Megtudtam, hogy napok óta fejfájással küzd, néha kettős látása van és szédül. Vizsgálat közben megijedt egy benyitó ismerősétől, és hirtelen felállt, ami végül az ájulásához vezetett. Utána hívtam a bátyámat, hogy vigyen be minket, mert a mentők a tömegszerencsétlenséggel voltak felfoglalva. - Szusszanok egyet, mert bár sokat jártatom a szám, ennyit egyszerre ritkán teszem.
- Nem kívánom, hogy a lekötelezetem legyen, Mr. Ward. Ez a hivatásom, a kötelességem, sosem vártam semmit azért, mert segítek. Viszontlátásra! – Bentről egészen kellemetlen hangokat hallottam, nem akartam már zavarni, bár azért bevallom, kicsit aggódtam, ugyanakkor azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy alig hét óra múlva itt kell lennem megint, és még hasa sem sikerült verekednem magam. Arról nem is beszélve, hogy felettébb tudnék értékelni egy forró zuhanyt is. Így hát indultam is haza, és az említett vízgőzös élmény után már be is zuhantam az ágyamba, legalább azt a keveset aludjam végig tisztességesen, amennyi jut.
Kettő körül már vakartam is ki magam belőle, hogy tisztességesen felkészüljek a napra, valahogy rendbe kellett hoznom magam, és az indulás előtti kávémat szerettem otthon fogyasztani a kapszulás csodakütyümből. Az automatás retteneteket rühelltem igazából, elkávézgatni pár szó váltása közben egészen kellemes, de egyébként meglennék nélküle. Az ébredés utáni rutim nélkül viszont aligha. Még egy baconös tojásrántottát is összedobtam magamnak, mert elég sanszos, hogy ennyi normális kaja jut majd egész estére és éjszakára, igaz, nem mindig reménytelen a kantin választéka. Nem voltam egy főszakács, de ha akartam valamit, boldogultam, kiváltképp azért, mert gyermekkoromban hozzászoktam a nélkülözéshez, és sosem telt olyan luxus dolgokra, mint az étterem, vagy kajarendelés.
Négykor már átöltözve ültem a rendelőmben, és fogadtam a betegeimet, mára egyelőre nem volt betervezve egyetlen műtétem sem, és úgy tűnt, ma nem szeretne világra jönni egy páciensem babája sem. Nem bántam volna egy kicsit nyugisabb napot most, szóval nem is nagyon mászkáltam semerre, a szüneteket is mellőztem, amolyan homokba dugott strucc üzemmódba álltam, az információt azért felhívtam Miss Ward hogylétét illetően.
Nyolc után már csak ügyeletben voltam, és ha van egy kis szerencsém, semmi az égvilágon nem fog történni. Általában ilyenkor jártam körbe a benn fekvőimet, hogy ne csak a vizit alatt foglalkozzon velük valaki. Mrs Fletcher állapota remek volt a balesethez képest, bár még erőteljesen érzéstelenítve volt, túl sok sérülést szenvedett el, és pluszban kénytelen voltam megcsászározni az ő és a baba érdekében egyaránt. Fáradtan, de mosolyogva nézett rám, mikor bementem a kétszemélyes kórterembe, a másik egy most épp üres volt.
- Dr. Roux! Jó estét! Köszönök szépen mindent! – Kezdett hálálkodni, de csak mosolyogva csóváltam meg a fejem.
- Ugyan már, Mrs Fletcher, ez a dolgom. Örülök, hogy nem esett komolyabb bajuk a balesetben. – Azt bizonyosan nem kell ragoznom, hogy tragikus eredmények is lehettek volna, és szerencsére a kis Sophie is már 38 hete növekedett a pocakban, így nem kellett attól tartani, hogy túl korán szüksége a világra segítenünk.
- Dr Úr… Én, kérhetnék egy nagy szívességet? Még alig láttam a kislányomat, tartani sem tudom, esetleg… idehozná?
- Persze, máris jövök. – Én aztán nem fogok anya és lánya közé állni, az meg nem egy nagy feladat, hogy megtartsak egy babát, nagyon sok volt már a kezeimben. El is indulok a csecsemőosztályra, itt van szemben úgyis, praktikus okokból kifolyólag, és sietek is be a babákhoz, először nem is tűnik fel, hogy egy beteg áll az üvegfal előtt, nem még az, hogy ki is az.
- Jó estét, Annabeth! Elvinném egy kicsit a Fletcher babát, minden rendben vele? – Kérdezem a bűbájos csecsemős nővért, aki egy angyal a gyerekekkel, és valahogy túlságosan ártatlan ahhoz, hogy be akarjam hálózni.
- Szia Joël! Igen, szerencsére nagyon jól van, kisebb csoda, hogy semmi komoly bajuk nem esett. – Erre kénytelen voltam bólintani, elvégre ahhoz egyetlen orvosnak sincs semmi köze, hogy ők ennyire könnyen megúszták a balesetet. Már indultam is a kislányért, és kivéve a kis plexidobozból kezdtem el ringatni kicsit, mosolyogva figyeltem a tökéletes formájú kis fejecskéjét. A császáros babák már az elejétől fogva csodaszépek, ez kétségtelen.
Felpillantva azonban már kiszúrtam Chloet, és hirtelen megremegett a szám idegességemben. Én fel nem foghatom, miért kísérti a sorsát ez a nő.
- Annabeth, szólj át kérlek a neurológiára, hogy a beteg, akit valószínűleg keresnek, itt van. – Kötve hiszem, hogy olyan nagy hirtelen abbahagyták volna a monitorozását, szóval biztosan nagy riadalmat keltett odaát.

Tárgy: Re: Neurológia Pént. Ápr. 08, 2016 10:16 am

Joel and Chole

A kicsik még olyan ártatlanok. Fel nem foghatom, hogy ők erre nem fognak emlékezni. Sophie nagyon élénk, és a kis kezét ökölbe szorítva szemléli a világot, de szegénykém még nem sokat láthat. Elmerengek azon, hogy mi lesz, ha nekem lesz valaha gyerekem. Képes leszek tőle, akár egyetlen pillanatra is elválni? Mélyen magamba szívom a levegőt, és szótlanul figyelem a nővérkét is, aki tesz-vesz a csecsemők körül, de aztán a semmiből tűnik fel a nőgyógyász. Az a férfi, aki ismer engem, de én nem őt. Eleinte nem is figyel rám, én viszont innen az ablakon túl is jól látom, hogyan bánik a kicsikkel. Ott van benne az, ami sok orvosból hiányzik. A hivatásáért való rajongás ott csillog a szemében, amint a kezébe veszi azt a csöppnyi kislányt. Vajon van gyermeke, van felesége? Sokáig nem agyalhatok ezen, mert találkozik a tekintetünk, és ami előbb ült a kék íriszek mélyén, abban a szekundumban el is illan. A nővérhez szól, aki mellette áll. Elég tudnom, hogy bajban vagyok, és a hátamon futkos a hideg tőle. Mivel bántottam meg? Miért ilyen ellenséges velem? Hátralépek az üvegablaktól, és körülnézek a folyosón. Ezen a részlegen nem sokan mászkálnak, de hamarosan kinyílik a lift, és egy orvos, meg egy nővér száguld felém. A torkomban dobog a szívem, és úgy érzem, hogy rossz tetten értek, de nem csináltam semmit.
- Ms. Ward. Ágyban lenne a helye, és nem itt. Dr. Stevens holnap reggel nem fog örülni a hírnek, hogy elszökött. Azt hittük valami baja van. – siet oda hozzám a fiatal doki, akiről elsőre letűnik, hogy nem szakorvos.
- Maga az ügyeletes? – mérem végig, és bólintva mutat a hímzett nevére.
- Dr. Morgan, remek. Nincsen semmi bajom, csak sétáltam egyet. – közlöm vele, de mintha ez nem számítana, még össze is néznek a nővérrel.
- Ms. Ward lehámozta magáról a tappancsokat, így azt hittük komolyabb baja van, és a készenléti kocsi is a szobájában áll. Engem ezért felelősségre is vonhatnak, hogy nem figyeltem Önre. – magyarázza nekem a férfi, én meg a barna szempárt figyelem, miközben gesztikulál. A hang egyszer csak már nem is hallatszik, és egy táncparketten találom magam. Egy férfias illat, egy fekete ing. Bamm…a fejem lüktet, és hátrapillantva az üvegablakra a férfit kémlelem, aki az álmomban is szerepelt, most meg a gondolataimban. Mi van, ha ez nem egy röpke fuvallat, hanem egy emlék? Megrázva a fejemet térek vissza a jelenbe, és a két félre nézek.
- Értette, amit mondtam Ms. Ward? Minden rendben? – kérdőn tekint rám a fiatal orvos palánta, miközben a nővér már az oldalamnál áll, hogy segítsen, ha összeesnék. Nem, nem vagyok rosszul, csak az agyam ennyi alvás után, azt hiszem szeretné, ha visszatérnék.
- Teljesen megértettem dr. Morgan, és sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. – mintha megnyugodna attól a rezidens, hogy azt állítom jól vagyok, és a szabályokkal is tisztában lennék.
- Visszafáradna a szobájába? – érdeklődik, és a karját nyújtja felém. Tudom, hogy mennyire igyekszik, hogy lenyűgözze a felettesét, de nem bírok mozdulni. Ismerem azt a férfit, és táncoltam is vele. Talán éppen tegnap éjjel? Zavaros még minden, de legalább már van egy támpontom. Amikor azonban mozgolódás támad a gyerekek körül, és a nővér kezébe kerül a kis Sophie a józan eszem is azt súgja, hogy ideje lépnem.
- Menjünk. – szorítom meg a doki kezét, és vissza se nézve indulunk meg a felvonó felé. Az ajtó nyitódására sem rázkódom meg, csak megyek előre, amerre a lábaim visznek. Tudom, hogy kilépett az ajtón, és mielőtt elérnénk a lifthez még egyszer hátrapillantok a vállam felett. A tekintetem azt sugallja, tudom már ki ő, hiszen kezdek emlékezni. Nem tiszta minden, de már elkezdődött…

Tárgy: Re: Neurológia Pént. Ápr. 08, 2016 2:48 pm

-Köszönik szépen, már mindenhol keresték. - Szól vissza Annabeth, miután elintézte a hívást, az már rég világos számomra, hogyha én kérem bármire, vagy javaslok akármit, egyszerűen ellentmond, így meg sem fordul a fejemben, hogy én kísérjem vissza, de hamarosan már nem is kell emiatt fájnia a fejemnek, mert megjelenik az egyik új doki, és egy nővérke. Elég gáz egyébként, hogy csak most találták meg, nem egy perc ide feljutni valakinek, akinek lövése sincs róla, merre megy.
- Köszönöm! – Felelem, közben még a kicsit ringatom, nem különösebben foglalkoztat, mi mindent mondhatnak Chloenak, vélhetőleg próbálják finoman előadni, hogy ágyban lenne a helye. Alig ismerem, de egyszerűen mestere annak, hogy a magunkfajtát bosszantsa. Nehéz a hozzá hasonlókkal, akik az égvilágon semmilyen tanácsot nem fogadnak meg, csak a saját kárukon hajlandóak tanulni, olykor azon sem, mint a mellékelt ábra mutatja, bár mivel emlékezetkiesése van, így ezen vád felől felmentem nyomban.
Elcsípem azt a röpke pillantást, miközben a baba állapotát vesszük át a nővérkével, gyerekorvos nem vagyok, de a betegem miatt mindig ránézek a picikre is, meg aztán, bírom őket, ez még Angie miatt van, egész korán pottyant a családunkba egy baba. Azt viszont érdekes módon sosem tudtam elképzelni, hogy sajátom legyen egyszer. Azt viszont nem tudom megfejteni, vajon mi zajlik le benne, de igazság szerint közöm sincs hozzá, még csak aggódnom sem kellene miatta, hisz senkik sem vagyunk egymás számára, azaz, inkább csak én a számára, ami meg engem illet, nos, nem is tudom, valaki, aki pillanatok alatt pumpálja fel a vérnyomásom, és rendkívüli módon megnehezíti, hogy kulturáltan fejezzem ki magam egyes helyzetekben.
- Átvinnéd Mrs Fletcherhez? Szeretné látni, megyek én is, csak ránéznék a kórlapjára, és benn van a nővérszobában. – Már a szülészet elfekvőjében, és szeretném ellenőrizni, hogy mindent biztosan úgy kap-e, ahogy én azt előírtam. Rettenetesen alapos tudok lenni, de a betegeim állapota mindennél lényegesebb.
Épp indulok kifelé, de az ajtóban elcsíp Sarah, a másik ügyeletes csecsemős, és pillanatok alatt kapcsol cicázós üzemmódba.
-Szia Joël… Háromkor lesz szünetem. – Mondhatnám, hogy zavar a szemérmetlen célzása és a kacsintása, de ez közel sem lehet igaz, egyébként is rám férne némi szórakozás ilyen téren, az egészre meg csak rátesz egy lapáttal, amikor a köpenyének felső gombját kipattintja, meglehetősen pikáns a mozdulat, ahogy félrehajtja kissé, kivillantva egy keveset a fekete csipkéből, ami épphogy takarja a bőrét. Elképesztő, mire képesek néha a nők, kész szerencse, hogy meleg van a kórházban, és elég egy szál fehérnemű a köpeny alá. A látványból felocsúdva pont a liftre nézek, és mit ad isten, Chloe is felénk néz, s mintha a felismerést látnám a lélektükreiben, de vele kapcsolatban semmiben sem lehetek biztos.
- Erre még visszatérünk. Háromkor. – Még csak el sem mosolyodom, és a röpke közjáték alatt nem érek hozzá, ám ő nagyon is jól tudja, hogy remekül fogunk később szórakozni, csak éppen az ez irányú terveimet nem szokásom közkincsé tenni. El is indul a dolgára, és még egy pillantást vetve a lift záródó ajtajára én is megyek a betegemhez. Szeretném ugyan megkérdezni Chloet, hogy eszébe jutott-e valami, de első a kötelesség.
Közel egy óra telik el, mire felszabadulok kissé, és el is indulok a neurológiára, bár sok reményt annyira nem fűzök hozzá, hogy ébren van, de attól még egy próbát megér. Már rég el van sötétítve minden, elmúlt kilenc, mondhatni takarodó, kevesebb fény ég a folyosókon is, általában ilyenkor van egy kis nyugi.
Csöndesen benyitok a kórterembe, és először a monitorokat figyelem, hogy rendben van-e minden, aztán pillantok az ágyra, hogy vajon alszik-e az engedetlen beteg, vagy sem… Amennyiben alszik, úgy is fordulok rögvest, ha ébren van, akkor beljebb lépek egy kicsit, és halkan köszöntöm. Ki tudja, mennyire frusztrálja, hogy hiányoznak az emlékei, lehet, hogy még így is villámlátogatást leszek kénytelen tenni.

Tárgy: Re: Neurológia Pént. Ápr. 08, 2016 11:27 pm

Joel and Chole

Az emlékképek homályos kilétét, és időbeli sorrendjét még nem sikerült összetennem, de akad más dolog is, ami lekösse a figyelmemet. A vállam felett hátrahintett fejmozdulat aztán megállásra késztet, mert várakoznunk kell, így akad időm megfigyelni a nőgyógyászt akcióban. A szemérmetlenül, már-már közönségesen viselkedő nővérke olyat villant, amire ilyen körülmények között én biztosan nem lennék képes. Nincsen tartás a mai nőkben? Egy dugásért a mellüket is bedobják. Meg kellene döbbennem, de csak a dokit lesem, akivel találkozik a tekintetünk egy pillanatra, de aztán ennyiben is marad ez.
- Ms. Ward, jöjjön. – szorítja meg a felkaromat dr. Morgan, és bevezet a felvonóba. A negyedik emeletre térünk vissza, ahol már csend honol, és rajtam kívül egyetlen beteg sem téblábol a folyosókon. Úgy érzem magam, mint egy óvodás, akiért az óvó nénik rohangálnak, mert eltévedt, és nem jelent meg az alvási időben, sőt lemaradt az ebéd utáni mesélésről is. Zokon venném a bánásmódot, de én vagyok a beteg, és egy orvos ellen mégsem emelhetem fel a hangomat. A szobámban egy sürgősségi kocsi pihen, és majdnem át is esek rajta, de még időben kapnak el.
- Ügyeljen. Elena, kérem vigye ki innen ezt a kocsit, nem lesz szükség rá. – a fiatal orvos tanonc szabaddá teszi az ágyamhoz vezető utat, és megvárja, hogy bebújjak.
- Mi van, ha én még nem akarok aludni? – teszem fel az evidens kérdést, de csak egy mosollyal válaszol az orvos, miközben a monitorokat állítja át újra, és a két tappancsot készenlétbe helyezi.
- Ms. Ward elmúlt nyolc óra. Ilyenkor a kórházi szabályzat szerint a pácienseknek ágyban a helyük. Ha nem tud aludni, akkor számoljon bárányokat. – kezd felmenni bennem a pumpa, amiért lekicsinylően beszélnek velem, mintha őrült lennék, vagy beszámíthatatlan.
- Remek. – fintorodom el, amikor odalép mellém, és a mellkasomra tapasztja rá a kis szerkezetet, ami új életre kell, és a szinuszritmusom görbéjét ábrázolja a monitoron.
- Többet ne szökjön el, és ha valamire szüksége van, akkor nyomja meg a nővérhívót. Bármiben tudunk segíteni, hiszen azért vagyunk itt. – nyugtat meg, és már alig várom, hogy kihúzzon innen. A fejem mögött megigazítom a párnát, és éppen szólnék, hogy ne kapcsolja le a villanyt, de szarik rá, hogy mit mondok, így vaksötét lesz a teremben. Komolyan nem esik le, hogy egy fél napot átaludtam, vagy éppen ki voltam ütve, és talán nem megy az elalvás? Nagyot sóhajtva a sötétben tapogatózva keresem meg a telefonomat, és a hozzátartozó fülhallgatót. Az oldalamra fordulok, és bedugva a kis csodát, el is indítom a zenelejátszómat. Nem tudom miért, de a latin zenékhez van kedvem, ezért Jennifer Lopezt állítom be, és hangosabbra véve a hangerőt lehunyom a szemhéjamat. Örvénylő gondolatok sokasága támadja meg az elmémet, de a zene ritmusára önkéntelenül jár a lábfejem a takaró alatt. Melegnek vélem a szobám hőmérsékletét, így a két combom közé ékelem be a takarót, és lehiggadva merülök el a latin zenefelhozatalban. A fejembe egy kép tolul be hirtelen, amint a táncparketten egy lila ruhában feszítek, és a nőgyógyász magához ránt. Felülök, és a fülhallgató is kicsúszik a halljáratomból, amikor erős szédülés tör rám, és a fejem lüktetésével együtt elevenednek meg a képek lelki szemeim előtt. A rendelő, az első pillantás, a zavarodottságom, a lefejelés, a menekülés, és a bár. KUBA! Úristen…jesszusom. A halántékomhoz érintem a tenyeremet, aztán próbálok megnyugodni. A szédülés abbamarad, de verejtékezem, és nagyon melegem lesz. A pulzusom megemelkedik, és a monitorra téved a tekintetem. Mélyeket lélegzek, aztán visszadőlök, de már a biztos tudattal, hogy egy táncverseny nyertese vagyok, és a másik fél nem más, mint a Szülészet- Nőgyógyászat osztályvezető helyettese. Néhány percig csak bambulok a sötétbe, de biztos vagyok benne, hogy ma este már nem fogok semmit sem aludni. A fejem alá helyezem mindkét karomat és a zakatoló agyamat hagyom működni. Az étterem, a vizsgálatok, a heg a kezemen, a traumatológia. Nem tudom mennyi idő telik el, amikor valaki benyit a termembe, és halkan rám köszön. Az ajtót ugyanígy csukja be is, amikor hátrapillantok, és féloldalasan kifordulok. A zenét még nem sikerült leállítanom, ezért a tenyeremmel közelebb húzom magamhoz, és a stop gombra nyomok rá, amikor az ablakon keresztül besütő holdfényben meglátom az ismerős alakot.
- Jó estét dr. Roux. – felülök, és a két alkaromon megtámaszkodva kémlelem őt, már amennyit látok belőle. A szívverésem őrült tempóban lódul neki, és már tudom, hogy ezzel el is elárulom magamat, pedig nem kellene. A szívmonitor mutatja a változást, és kezdek elvörösödni, de szerencsére sötét van, így nem láthatja az arcszínemet.
- Mi járatban? Hol hagyta a csinos nővérkét? – hát tessék, a szám megint jól működik, és olyasmit kérdezek, amihez semmi közöm.

Tárgy: Re: Neurológia Szomb. Ápr. 09, 2016 3:06 pm

Chloe & Joël

-Eszem elszáll, hogy egyes betegek mit képzelnek maguktól. – Ahogy leérkezem a neurológiára, már hallom is a fiatal dr. Morgan fortyogását, és egészen nevetségesnek tartom, hogy képesek kibeszélni ilyen fennhangon egy beteget, lendületesen indulok hát meg, épp elcsípve a drága Miss Carter válaszreakcióját is.
- Igen, elkószálni az éjszaka közepén… az ember azt hinné, azért némi értelem szorult belé.
- Agyrázkódással hozták be, ki tudja, talán elment az esze.
- Dr. Morgan, Miss Carter… örvend a szívem, hogy az idejük megengedi a lábadozó betegek kibeszélését. Ha még egyszer ilyesmit meghallok, a bizottság előtt találják magukat. A véleményük maradjon a fejükben. – Nem vagyok semmiféle kisfőnök erre, de rohadtul etikátlannak találom, ha ilyesmit megengednek maguknak valakivel szemben, akin segíteniük kellene. Azt viszont mindenképpen megnyerték, hogy értesítem majd erről a főorvos urat, szedje rendbe az embereit.
Csak eztán indulok a kórterem felé, abszolút nem foglalkozva azzal sem, hogy nincs látogatási idő. Valóban, de nem is érzem magam látogatónak.
- Miattam ne kapcsolja ki, egyáltalán nem zavar. – Más beteg meg nincs a szobában, a folyosóra nem hallatszott, nyugodtan élvezheti a zenét, én ugyan nem fogom megakadályozni vele. Sokszor látom, mennyire unalmas tud lenni a betegeknek az itt töltött éjszaka, hát még ha több van belőle.
- Jó estét, Miss Ward. Remélem, megérti, hogy sajnos a maga helyzetében elsődlegesen a pihenés a fontos, különben csak azt kockáztatja, hogy folyton visszaesik. - Abszolút nem vagyok biztos abban, hogy dr. lepcses szájú faszkalap Morgan kellőképpen tájékoztatta a lehetséges következményekről. Jobban én sem fogok belemenni, meg egyébként is úgy érzem magam lassan, mint valami felhúzhatós játék, ami egyfolytában ugyanazt motyogja. Kicsit elegem van már belőle.
A szívmonitorra sandítok, és felvonom a szemöldököm, mert ez… nem játék. Felsóhajtok, és erősen fontolgatom, hogy inkább elmegyek, mert ha ezt váltom ki belőle, akkor rövid úton eljuthatunk oda, hogy bejelez a készülék odakinn, ami kellemetlen lenne, főleg ilyen ügyeletesekkel.
- Azt hiszem, jobban jár, ha én megyek. Úgy nyugodtabban hallgathat zenét. – Azt nem mondom, hogy pihenhet, mert ki tudja, talán már herótja van ettől a szótól, és ami azt illeti, megértem, én is csak saját elhatározásomból szeretem csinálni, de akkor nagyon. Mindenesetre azért a felmerülő kérdéseire még válaszolok, s ha már itt tartunk, nekem is eszembe jut pár érdekes kérdés. Azt viszont szándékosan nem említem, hogy milyen markáns bizonyíték van arra, hogy a személyem elindít benne bizonyos dolgokat. Imádom, ha hatással vagyok a nőkre, de ennyire még sosem vágott pofán eme tény senki részéről sem.
- Ohh, hát tán csak nem zavarja a csinos nővérke? Vagy inkább őt akarná? Beküldhetem… – Vigyorodom el, nem tudom egyszerűen kihagyni, hiszen olyan magas labda, amitől magasabb nem is kellhet. - Egyébként csak meg akartam tudakolni, hogy van, ha már én hoztam be. – Meg mert úgy tűnt, hogy emlékszik, vagy legalábbis már dereng neki valami, szóval ennek is utána szerettem volna járni.
- Emlékszik már esetleg valamire? Nem azért, mert mostanra kellene, nem vagyok neurológus, csak a lift előtt volt valami a pillantásában, ami ezt sugallta. – Kérdezek rá végül, maximum nem válaszol, belehalni azért abba sem fogok, maximum jobban aggódni, mert nem szeretném, hogy maradandó legyen ez számára.

Tárgy: Re: Neurológia Szomb. Ápr. 09, 2016 10:32 pm

Joel and Chole

A kezdeti reakcióm a belépő orvosra még engem is meglep, és bár tagadnám az elkerülhetetlent, de hatással van rám, igaz ez csak az én oldalamról működik. Semmilyen érzelmet nem váltok ki belőle, és a kezdeti meglepettségemet, hirtelen közömbösség váltja fel. Az arcomra kiülő mosoly eltűnik onnan, és megpróbálok „normálisan” viselkedni, és amíg nem jön kérdés a dokitól, addig magamban ismétlem a mantrát, hogy nyugodj meg, nem lesz semmi baj. A látszat megőrzése igen nagy erény, amit még gyakorolnom kell, és jobban teszem, ha gyorsan elkezdem, mert ennek nem lesz jó vége. A telefonomat szorongatom, amikor elhangzik, hogy őt csöppet sem zavarja, ha folytatom tovább a zenehallgatást, de mégsem akarok addig bedugott fülhallgatóval feküdni, amíg bent tartózkodik nálam, és ez úgy tűnik, hogy amúgy sem fog sokáig tartani, mert biztos hancúr randija van a csecsemős nővérkével. A kérdésemet már nem is tudom visszaszívni, de nem is kell. Kimondtam, és kész. Az orvosi tanácsokból már tele van a tököm, és nem ő ma az első, aki valamilyen útravalót ad. Bólintok a kijelentésre, de többet nem fűzök hozzá, ha már Ms. Ward vagyok neki is, mint dr. Stevens-nek, és dr. Morgan-nek is, aki mellesleg úgy kezelt egy órával ezelőtt, mint egy óvodást. Az orvosok fellengzősek, és beképzeltek. Akad-e kivétel? Sajnos nem tudom, mert nem volt egyhez se szerencsém. Ők lennének a legrosszabb páciensek is, és ez az elv szerintem meg is állja a helyét. Bárki megkérdezte tőlem, hogy miért mentem ki? Érdekelt itt bárkit az a tény, hogy órákat aludtam át? Szerintem a kötelességen túl nem számít, hogy mivel foglalatoskodom, csak fogjam be a számat, és legyek csendben, mert ez a kórház szabályzata. Eleve nem akartam itt lenni, igen ez az érzés is előjött. Pár kórteremmel, vagy akár egy emelettel odébb fekszik a nagybátyám, és az édesanyám is ilyen falak között vesztette el az életét, ha nem is ebben az épületben. Idegenkedek a steril kórtermektől, mert jó néhány órát kellett átülnöm, amikor anya a gépekhez volt már kötve, és szinte már csak azok tartották életben. Megvannak a magam okai, de mivel senki nem nyitott rá, hát befogom a szám, és a szent és sérthetetlen szónak fogok engedelmeskedni.
- Igen, utána minden bizonnyal zenét fogok hallgatni, ha kimegy. – teszem hozzá, és hátradőlök. A párnának feszül neki a hátam, és az egyik oldalamhoz húzom a telefont. A sötétben nem sokat látok, de fényt nem fogok csinálni, mert az is szabályellenes lenne. Át is térünk a kérdésemre, amit megint ostobaságként könyveltem el.
- Nem zavar a nővérke, és köszönöm, de nem kell még egy ember, aki megmondja, hogy mit tegyek. – a hangjából hallom, hogy mosolyog, de a gesztust most nem bírom viszonozni. Végül kiderül az érkezésének az oka is. Most be kellene vallanom, hogy emlékszem? Nem akarok színjátékot, és hülyét sem csinálni belőle, ezért megköszörülöm a torkomat, mert igen kapar.
- Akkor felrémlett a tegnap este egy képkockája, és azóta szépen lassan visszanyertem minden elvesztett emlékemet. Ugyan nem voltam magamnál, de nagy eséllyel Ön hozott be, de ezt az előbb alá is támasztotta. Köszönöm, hálás vagyok érte. – cseppet sem örülök, hogy itt kell lennem, de azt hiszem, ez már nem számít. Nem hangsúlyozom ki a táncversenyt sem, csak összefűzöm az ujjaimat az ölemben, és szótlanul figyelem őt.
- Amy bizonyosan sokat segített körülöttem. Megtenne egy szívességet? Mark említette, hogy szívesen találkozna az édesapámmal, és ha már úgyis a városban van, akkor esetleg megemlíthetné neki, hogy összefussanak. – kerülöm a pillantását, és átkozom magamat, hogy megint beégtem előtte. Unalmas lehet a kislány, akinek még az életébe is muszáj volt beleavatkoznia. Nem akarom továbbterhelni, így csend telepszik közénk.

Tárgy: Re: Neurológia Vas. Ápr. 10, 2016 12:30 am

Konstatálom a válaszát, valamivel nyilván el kell ütni az időt, ő meg hirtelen került be, nem igazán számíthatott rá, ezáltal felkészülni sem volt esélye a több napos benn tartózkodásra. Igaz, azóta már lebeszélhette az édesapjával, illetőleg a barátnőjével, hogy hozzanak be neki pár holmit, sok minden segíthet az ilyen magányos éjszakákon.
- Az eddigi tapasztalataim alapján magának egy is sok, úgysem azt fogja csinálni, amit mondanak magának. – Nem azért közöltem, amit, mert annyira szeretem a hatalmamat gyakorolni mások felett, egyszerűen úgy gondoltam, hogy talán ez a kör kimaradt mások hanyagsága miatt. Az viszont, hogy őt frusztrálja a jó szándék, már nem az én problémám. Milyen remek is lesz így Kubába menni. Meglehet, ildomosabb lenne felajánlanom neki a nyereményt, menjen azzal, akivel akar. Talán mindkettőnknek kellemesebb lenne, nem tudhatom. Nem mintha lenne bármi kifogásom ellene, egyszerűen csak úgy érzem, túl bonyolult ahhoz, hogy megfejtsem, és nem szeretem, ha a nők elgondolkodtatnak, mert az azt jelenti, hogy bármily csekély mértékben is, de kiemelkedtek a nagy egészből. Na őket kerülöm, jobb az úgy nekem.
- Ne legyen, úgysem hiszem el, hogy igaz, egész világosan értésemre adta, hogy nem akar bejönni, mert fél a kórháztól. Aztán meg elájult, és értelemszerűen eszemben sem volt ott hagyni. – Mondjuk, elég nagy gyökérnek kell ahhoz lenni, hogy bárhol is ott hagyjunk egy alélt embert. Igaz, sajnos elő szokott fordulni, de nincs mit tenni, az élet nem habos torta, és közel sincs mindenkinek lelkiismerete.
- Fogalmam sincs, nekem nem volt alkalmam többször idenézni, meg egyébként is, még a végén azt hitte volna, hogy valami kattant zaklató vagyok. – Szalad mosoly ismét az arcomra, a kérdésére már bólintok is. Miért is ne tenném meg? - Megemlítem neki szívesen, de az édesapjáról sem tudok semmit, maximum akkor futhatnak össze, ha egyszerre érkeznek látogatási időben. – Remélem, időközben azért már csillapodott kissé a szívritmusa, mert ha nem, akkor tényleg kénytelen leszek távozni, nem ajánlatos felzaklatni a betegeket.
- Esetleg tehetek valamit azért, hogy jobb kedve legyen? Húzzak a fenébe? Hozzak valami ehető kaját? Mondjuk jégrémet? Esetleg valamit inni? Ha már az én felelősségérzetem miatt került ide. – Amúgy is bekerült volna előbb-utóbb, bár szerintem később sokkal rosszabbul járt volna, de tudom, ez szemernyit sem lenne vigasztaló a számára. Ami engem illet, egy doboz jégkrémet meg bírok enni egy ültő helyembe, és remekül működik a zaklatottan vergődő idegeim elsimítására is, úgyhogy menthetetlenül rajongok érte. Nem mintha nem lennék éppen szolgálatban, de a legközelebbi éjjelnappaliba kimenni nagyjából három és fél perc, szóval belehalni senki sem fog a várakozásba, mármint, ha addig érkezne betegem, de örülnék egy csendesebb éjszakának, mert nem nagyon sikerült ma kipihennem magam.
- Ami Kubát illeti… gondolkodott már rajta? – Mivel elvileg visszajött minden emléke, beszélhetünk erről is, szeretném tudni, miként készüljek, illetőleg egyáltalán megengedheti-e magának, hogy annyi ideig távol legyen az étteremtől. Amennyiben viszont kér valamit, rögvest el is indulok, a friss levegő egyébként is jót tenne, kicsit talán kiszellőzne a fejem és frissebbnek érezném magamat is, bár ez jelenleg egészen lehetetlen küldetésnek tűnik.

Tárgy: Re: Neurológia Vas. Ápr. 10, 2016 1:56 am

Joel and Chole

Mire várok, magam se tudom, de azt hiszem, hogy a szívem mélyén örülnék, ha maradna még egy kicsit, de amennyire az előbb sietős volt neki, ez nem fog bekövetkezni, én meg nem tartom vissza, mert semmi közünk egymáshoz. A hálám kifejezését hazugságnak véli, és van benne igazság is, de a szüleim nem arra neveltek, hogy visszabeszéljek, most mégsem bírom megállni, és ami a szívemen, az a számon elv lép életbe.
- Így van, nem akarok itt lenni, és ez nem változtat a tényen, hogy behozott ide. Senki nem kérdezte meg tőlem, hogy miért félek a kórháztól, csak a megnyugtató, vagy éppen megrovó szavakat kapom, de egy épkézláb kérdést sosem. Az édesanyám haláltusája pontosan megtette a hatását, hogy messze elkerüljem ezeket az intézményeket. – mutatok körbe a szobán, aztán folytatom.
- Valakinek fogni a kezét, és várni az utolsó pillanatát nem éppen szívbelopó élmény. Alig pár kórteremmel arrébb pedig a nagybátyám fekszik élet és halál között immár két éve. Bocsánat, ha nem rajongok a kórházakért, mert nem volt jó tapasztalatom. Most is száműztek aludni, pedig közel a fél napot azzal töltöttem, de ez mit sem számít, mert le vagyok hurrogva, amiért elléptem a szobából. Meg van tiltva, hogy egészségügyi sétát tegyek? – fújok ki egy kisebb levegőadagot, aztán megpróbálok lehiggadni, mert ezt megint nem rá, hanem mondjuk arra a faszfejre kellett volna zúdítanom, aki nem tart épelméjűnek.
- Mark fel tudja hívni az apámat, úgyhogy nem szükséges, hogy pontosan ugyanabban az időpontban érkezzenek, mert nélkülem is megoldják. – válaszolok egy fokkal nyugodtabban, de a pulzusom még mindig hevesen pulzál, így tényleg nem akarok bajba keveredni. A rezidens örülne, ha még egyszer belém köthetne, és holnap reggel már úgyis azzal a hírrel várják az orvosomat, hogy elkószáltam az éjszaka közepén, ami aztán nem állja meg a helyét, mert csak fél tíz van. Jobb helyeken ekkor térnek nyugovóra, de én ma éjszaka aligha fogok tudni aludni, mert nem vagyok álmos. Szeretném visszanyerni a normális életritmusomat, de az ma délelőtt felborult, és a gyógyszerek is munkálnak még a szervezetemben. Stresszel a hely, és a társaság hiány, és meg tudok bolondulni, ha sokáig kell egyedül maradnom, nem beszélve arról, hogy még tv sincsen a teremben. A telefonomhoz apa behozta a fülhallgatót, és a töltőmet is. A következő pár napban a lakásomban fog aludni, és ha jól sejtem, mire kiengednek olyan makulátlan rend lesz odahaza, hogy nem fogom tudni megtartani, maximum egy hétig, és annyi kaját rak el nekem a mélyhűtőbe, hogy egy egész hadsereget képes lennék egy hónapon át etetni. A doki kérdése váratlanul ér, mert ilyen figyelmességre nem számítottam volna tőle. Ha őszinte akarok lenni, már annak is meg kellene lepnie, hogy meglátogat. Nem tartozik értem felelősséggel, mert nem vagyunk rokonok, de még az ismeretségünk is csak pár napos. A tánc hozott össze minket, na és persze a nyeremény, hogy négy napot eltöltsek vele Kubában, egy ötcsillagos szállodában.
- A vaníliás fagyi jól esne. – bököm ki végül, és annyira szégyellem magam, hogy az előbb olyan durván beszéltem vele. Nem ő tehet róla, hogy félek itt lenni, de attól még nem lesz könnyebb az ittlét, hogy ráorrolok valakire. Befogom a számat, de aztán szóba kerül egy olyan téma, amin nem volt időm gondolkodni még, és örülök annak, hogy egyáltalán ilyen hamar visszatértek az emlékeim.
- Még nem. A következő egy hétben biztosan nem mehetek dolgozni, és a pontos dátumra sem emlékszem, mert akkor már nem éreztem jól magam, amikor átvettem a nyereményt. A boríték kicsúszott a kezemből, amikor… - mindketten tudjuk, hogy mikor, mert valószínű ő kapart fel a földről, és hozott be ide.
- Szóval még nem tudom. – fejezem be, és a holdfényben figyelem a dokit. A vanília fagyi említése miatt, azonban magamra hagy, és ezt most nem tudom, hogy mire véljem. Mármint, akkor most esti fagyizásba kezdünk, és visszajön, vagy felküldeti nekem? Fogalmam sincs, de mivel egyedül maradtam, ezért bedugom az egyik fülest, és beállítom a zenét. Lehunyva a szememet élvezem is egy darabig a latin dallamokat, amíg valaki be nem nyit, és körül nem néz.
- Ms. Ward aludnia kellene. Ha nem pihen, akkor szólni fogunk dr. Stevens-nek. – leállítom a zenét, és dr. Morganre tekintek.
- Sajnálom, de nem vagyok álmos, és nem hinném, hogy bárkit is zavarok azzal, hogy hallgatok.. – mondanám végig, de felkapcsolja a villanyt, és csak a szememet eltakarva vagyok képes hunyorogni, mert látni nem sokat látok.
- Takaródó van. – jelenti ki ellenkezést nem tűrve, aztán leoltja a lámpát, és rám vágja szinte az ajtót…

Tárgy: Re: Neurológia Vas. Ápr. 10, 2016 2:23 pm

- Arra még egyszer sem gondolt, hogy azért nem kérdezünk, mert nagyon is sokszor találkoztunk már a válaszokkal rájuk? Mert tudjuk, hogy csak fájdalmat okoznánk vele? Elképzelésem sincs, miért hiszi azt, hogy bántani akarjuk, akartam ezzel, mert nincs így. – Csóválom meg lassan a fejemet, de sajnos ha nem látja be, hogy ebbe bele is halhatott volna, ha nem kerül kórházba, akkor nem igazán tudok mit tenni. - Részvétem az édesanyjáért. – Nem tudom, mi baja volt, nem is hallhattam róla, ha nem az én praxisomban történt, maximum akkor ismerném az esetet, ha valaki, akivel jóban vagyok, tömény bűntudatban szenvedett volna miatta. Ez persze lehet, megesett, csak nem emlékszem, az arcmemóriám jobb, mint a név.
A szavaira akaratlanul is megrándul az arcom, valósággal kihűl körülöttem a levegő, mert várni az utolsó pillanatra… rettenetesen jól ismerem én is, csak épp nyolc éves kisfiú voltam, nem majdnem felnőtt nő, bár nem tudhatom, mikor távozott el Chloe édesanyja. Az viszont nagyon régen volt már, hogy Elroyt eltemettük, de a mai napig könnyedén hasít belém az, ami vele történt. Mi évekig reménykedtünk, hogy meggyógyul, nem sikerült neki.
- A nagybátyja is itt fekszik? – Ez azért meglep, de az legalább biztos, hogy nem az én betegem, hisz férfiből van. Nagyon nem forszírozom a dolgot, ha mond valamit róla a kérdésem kapcsán, akkor meglehet, megdöbbenek majd… Mondjuk, erről az élet-halál dologról eszembe jut Oliver is, a gyerekorvosunk, aki… hogy két éve? - Oliver Storm? – Azért alapvetően nem sokan akadnak egy kórházon belül – szerencsés helyzetben -, akik évekig fekszenek kómában. Mindenesetre a jelek szerint Chloe még nem tudja, hogy a doktor úr felébredt nem oly régen, de amíg nem vagyok benne biztos, hogy ő az, nem zaklatnám fel vele. Sőt, lehetséges, hogy egyáltalán nem kellene, mert még a végén kiakadnak tőle a monitorok. - Az nincsen. Kivéve alvásidőben, illetőleg olyan formában, hogy nem megcsipogtatja a kedves nővért, már ha épp az van kinn, nem egy picsa – párdon -, hogy kapcsolja le a gépekről, különben a frászt hozza mindenkire. – Nem tudom, miért, de nehezemre esik magázódni vele, ám itt mindenképpen kénytelen vagyok megtenni, hisz orvosként vagyok jelen, még akkor is, ha nem az övéként.
- Rendben, akkor szólok neki. – Biccentettem, elvégre nem nagy ügy, már most is megtenném, ha itt lenne a telefonom, de nincs, tekintettel arra, hogy ilyenkor nem hordom magamnál, ha valami gáz van, úgyis megcsipogtatnak.
- Akkor egy vaníliás jégkrém rendel, kész szerencse, hogy van egy csoki-vanília az irodámban. Ne is kérdezze, menthetetlen rajongója vagyok a jeges édességnek. – Nem mintha ezt kérdezte volna, de mivel szeretem jártatni a szám, hát kicsúszott ez is.
- Április 19-22. Legalább a hétvége nem esik bele, nyilván így volt olcsóbb, magának meg éppenséggel jobb is, gondolom legalábbis, hogy olyankor nagyobb a forgalom. – Mint minden vendéglátó egységben, de aztán ki tudja, lehetnek ők a ritka kivétel. - Értem, nos, ha esetleg nem kíván velem jönni, szívesen rendelkezésére bocsájtom a saját nyereményemet is. Már így is épp elég erőszakos voltam, mikor kérdés nélkül beneveztem. – Nem mondom, hogy örülnék ennek a fejleménynek, de soha nem erőltetem magam a hölgyekre.
Szólok, hogy hamarosan jövök, és elvánszorgok az említett helyiségig, egész pozitív dolog osztályvezető helyettesnek lenni, van egy kis lyuk, ahová totál nyugiban elvonulhatok, ha épp elgurulna a gyógyszerem. Meg senki sem eszi ki a hűtőmből a kajám, ahogy néha a közös pihenőben megesett. Míg lenn vagyok, írok is egy sms-t Marknak, nehogy elfelejtsem, és akkor talán holnap le is rendezik azt a találkozót, a többi már nem tartozik rám. Utána ki is veszem a jégkrémet a kis fagyasztóból, és keresek hozzá két kanalat. Remélem, nem finnyás a kisasszony, de maximum akkor ott hagyom neki az egész dobozzal, amilyen fantasztikus hangulatban van, biztosan ráférne. Nem időzök sokat lenn, úgy látszik, annyit azonban igen, hogy ez a szerencsétlen Morgan már megint seggfej üzemmódba váltson. Akkor érek mögé, amikor bevágja az ajtót. Épp eléggé hangosan ahhoz, hogy zavaró legyen.
- Mi a francot képzel magáról Morgan? Hogy beszél a beteggel? Amíg valaki csendben, és nyugton van a szobájában, magának semmi joga felszólítani arra, mit csináljon. – Gyönyörű lenne, ha én éjszakánkén zaklatnám a most szült anyákat, hogy aludjanak már… Ennek a fasznak tényleg fogalma sincs róla, hogy mennyire stresszes valakinek itt benn lenni? Ő meg még rá is tesz a lapáttal. - Bocs, haver, de erről dr. Stevens is hallani fog. – Mert vele valóban haverok voltunk, általában együtt kávéztunk vagy kajáltunk, szóval mintegy véletlen majd elejtem neki a dolgot. - Inkább húzza meg a lelkes rajongóját, jobb lesz feszültség levezetésnek, mint a betegeken leverni a port. – Azzal, nemes egyszerűséggel elléptem mellette, be az ajtón, egyenesen Chloe ágyáig.
- Ne foglalkozzon vele, egy idióta, egyébként is sok baj van vele. – Eddig is volt már ellene panasz, de rajta soha nem kapta senki, mert nappali műszakban nem pattogott, és hajlamosak vagyunk kiállni egymásért, hisz kollégák vagyunk, de mindennek megvan a határa. Közben adtam neki egy kisebb törülközőt, meg átnyújtottam a jégkrémes dobozt, hogy eszegethessen belőle. A törülközőre téve kevésbé kényelmetlen a fagyossága.
- Remélem, nem zavarja, ha én is kanalazgatok. – Azt meg senki se kérdezze, miért fagyizgatok itt vele, de lehet hozzá némi köze annak is, amilyen bánásmódot eddig kénytelen volt tapasztalni.

Tárgy: Re: Neurológia Vas. Ápr. 10, 2016 4:18 pm

Joel and Chole

Számomra éppoly hihetetlen, hogy itt kell feküdnöm, de ha még pluszban cseszegetnek is, akkor nem leszek jobban, csak rosszabbul. Az orvos felszólítása meglep, és már nem sok kell, hogy visszaszóljak, rosszabb esetben jelentsem a főnökének, hogy ez bizony nem az a bánásmód, amit elvárna egy beteg, ha már bent kell lennie több napon keresztül ebben az intézményben. A parancsnak nem teszek eleget, sőt még talán egy kicsit hangosabbra is állítom a zenét, de így sem kerülheti el a figyelmemet, hogy odakint szóváltás zajlik. Dr. Roux visszaérkezett, és bizony leteremtette a lepcses szájú, mogorva rezidenst. Elégtételt kellene éreznem, de valahogyan csak még inkább arra hajazok, hogy nem fogom kibírni a következő két napot ebben az épületben. Világéletemben utáltam, ha bezártak a négy fal közé, és nem mehettem sehová. Szerencsére ez nem sokszor fordult elő, és a szüleim sem abban a szellemben neveltek fel, hogy korlátok közé szorítsanak, és megmondják nekem, hogy mit kellene tennem, és mit nem. A zene már le is telik, amikor belép a fagyival együtt Joel, és megkér rá, hogy ne foglalkozzak az előbbi seggfejjel. Kikapcsolom a zenelejátszómat, és amikor felpillantok egy törölközőt nyújt felém.
- Köszönöm. – veszem el tőle, és a kislámpa kapcsolója után nyúlok. Nem sok fény gyullad a teremben, de pont elég ahhoz, hogy most már jól lássam a partneremet. Az előbbi szavai járnak a fejemben. Már nincsen másfél hét sem, hogy elrepüljünk Kubába, és szorít az idő, de ami még jobban meglepett, hogy lemondana a saját részéről is, hogy olyannal menjek el, akit esetleg jobban kedvelek, mint őt. Eddig ez meg sem fordult a fejemben, mert miért is tettem volna? A versenyt ketten nyertük meg, így ketten is kellene, hogy elmenjünk rá. Fogalmam sincs hogyan fog telni az út, és ott hogyan fogunk kijönni egymással, de ha meg se próbálom, akkor sokat veszítenék. A táncot minden rossz ellenére élveztem, és olyan ritka az olyan pár, mint ő. Tudott vezetni, és határozottan állította, hogy esélyünk is lenne a győzelemre, és puff itt állunk egy nagy lehetőség kapujában. Hagyjam kicsúszni a kezeim közül? A jégkrémes doboz tetejét fejtem le, és az egyik kiskanállal bele is túrok a nagy jéghegybe. A finomság, amint a nyelvemre ér, abban a pillanatban el is olvad, és megkönnyebbülés, hogy végre a csigákon kívül más is kerül a gyomromba.
- Egyáltalán nem zavar. – tekintek fel a kék szempárba, aztán el is mosolyodom, azt látva, hogy egy doboz édességen osztozkodunk.
- Nem hiszem, hogy gondot fog jelenteni, hogy elrepüljünk Kubába. – jelentem ki, és a kanál még bent marad a számban. Rá is harapok egy kicsit, és így szemlélem őt. Kedves volt velem, és még fagyit is hozott.
- Ha pedig nem nevezett volna be, akkor mással indultam volna. Nem akartam kimaradni belőle, mert elhatároztam még a magánakciója előtt, hogy ha odaérek a bárpulthoz, akkor feliratkozom, de úgy tűnik, hogy beelőzött. – kiveszem az ajkaim közül az evőeszközt, és újabb adag fagyit kaparintok meg magamnak.
- De azt tudnia kell, hogy elsősorban nem a homokos tengerpart vonz. Nem éppen hétköznapi megközelítése volt a nyerni akarásomnak. Az egyetem után elutaztam Kambodzsába, és Thaiföldre, hogy megismerkedjek az ottani konyhával, és ha már jött az utazás lehetősége, akkor szeretném az ottani fogásokat is megismerni. Másnak ez hóbortnak tűnhet, de nekem fontos. Ha már velem utazik, akkor ne érje meglepetés. – kapom be a kanalat, és kissé hosszabban időzik a nyelvem a kanálon, mint kellene. Tűnhet ez Joel szemében egy erotikus közjátéknak is, amit a számmal művelek éppen? Fel is nyögök a jóleső édesség után, és szótlanul kanalazom tovább, amikor eszembe jut még egy kérdés. Ha már én színt vallottam, akkor arra is kíváncsi lennék, hogy ő miért nevezett be.
- Az én okomat már hallotta a nevezésre, de én nem hallottam az Önét. Miért vonzza Kuba, vagy nem is a nyeremény miatt iratkozott fel a listára? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és elmerülök a kékségben.

Tárgy: Re: Neurológia Vas. Ápr. 10, 2016 10:56 pm

- Remek, rendkívül nehezemre esett volna türtőztetnem magam. – Mosolyodom el én is, mert tényleg imádom a jégkrémet, fagyit, mindenféle hasonlót, kész szerencse, hogy most épp ilyen volt benn, egyébként hajlamos vagyok minden alkalommal másfélét levenni a polcról. Mondhatni, ezen a téren is épp annyira ínyenc vagyok, mint a nőkkel kapcsolatban.
- Úgy gondolja? Akkor nem árt megszerveznem a helyettesítésemet. – Na meg megkérni pár anyukát, hogy addig ne szüljön, nyilván ez nem opció, inkább csak magamban fohászkodom, hogy ne történjen meg, mert egy nő bizalma ilyen téren nehezen megszerezhető, félnek, főleg az első alkalommal, és nem tenne jót nekik, ha másik orvosnál kellene szülniük. Egyébként érdekes módon a tegnap éjszakait kivéve nem nagyon szültek mostanság a pácienseim, ez maradhatna még így két hétig. - Remélem, jól meggondolta, civilben nem vagyok ennyire visszafogott. – Ami azt illeti, egyáltalán nem, bár talán levonta a maga következtetéseit a táncversenyről, miként én is megtettem, és egész biztos vagyok benne, hogy nem annyira ártatlan, mint amilyennek tűnik, de fogalmam sincs, milyen élethelyzetben bújik ki esetében a szög a zsákból.
- Nos, akkor örülök, hogy nem minősült zaklatásnak a dolog, mellesleg remekül táncolt, ezt már nem volt alkalmam elmondani tegnap. Köszönöm az élményt! – Nem vagyok rest az ilyesmit megosztani másokkal, szeretek táncolni, sokszor teszem, de ritkán akadok össze olyannak, aki hozzám hasonlóan tudja, mit csinál, és nem kell semmit sem a szájába rágni. Ha evett pár kanállal, akkor én is falatozom egy keveset a csokis részéből.
- Mi sem természetesebb, hisz éttermet vezet, nekem semmi kifogásom a konyha megismerése ellen, de azért remélem, a homokos tengerpart sem fog kimaradni a szórásból, koktélokkal, strandlabdával, éjszakai fürdőzéssel, ilyenek. Nem tudom, maga hogy van vele, de én ilyen helyeken sokkal kevesebbet alszom, mert túl sok minden történik. Ja igen… ez igazából egy elég… nos nem is tudom, hogy mondjam, talán kellemetlen dolog, de a voucher egy szobára szól, kétágyas ugyan, de azért mégis, jobb, ha tudja. – Nem mintha ne vehetnénk ki még egy egyágyasat, de azok mindenhol felárasak, én pedig már csak a gyermekkori nélkülözésem okán is utálom szórni a pénzt, inkább ülni szoktam rajta, és spórolgatok, hogyha beüt a krach, ne járjak úgy, mint anyáék.
Azért az a kanalazás elég markánsan figyelemfelkeltő, hát még az, mikor nyög is egyet mellé, amire azért cseppet felszalad a szemöldököm. Valahogy nem nézném ki belőle, hogy direkt provokálna ilyesmivel, de a maga természetességében is elég… khm… izgató. Kész szerencse, hogy dolgozom, nem éget a késztetés, hogy kikanalazzam a bugyijából is. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a pironkodó, szégyenlős első benyomás csak a látszat.
- Nem igazán érdekelt a nyeremény, azt hittem, kamu. Tudja, korábban volt már egy ilyen verseny, és egy beépített táncosnő nyerte meg a versenyt, s mivel én voltam a párja, akkor kiderült számomra, hogy ez csak amolyan est színesítő. Igaz, az a hölgy profi táncosnő volt. Szóval, elsősorban azért jelentkeztem, mert szeretek táncolni, és a kihívások is meglehetősen vonzanak. – Kényelmetlen állva fagylaltozni… - Zavarná, ha leülnék az ágy szélére? Úgy mégiscsak kényelmesebb lenne… – Nekem legalábbis, azt egyelőre nem tudom, ő hogy áll a kérdéssel, úgy egyáltalán a közelségemmel, mert tényleg nem akarom, hogy megint minden felgyorsuljon.

Tárgy: Re: Neurológia Hétf. Ápr. 11, 2016 9:21 am

Joel and Chole

Igazából nem tudom, hogyan vélekedik az elképzeléseimről, mert tényleg nem az volt az elsődleges célom az út megnyerésével, hogy a hasamat süttessem a napon, de ugye ez is a részét fogja képezni a programnak, de még ezeregy dolgot kipróbálnék a négy nap alatt, ha már ilyen kalandban van részem. A kijelentése, hogy éttermet vezetek nagyon is hízelgő, de közbe kell szólnom, mert ez azért nem fedi a valóságot.
- Nem vezetek még éttermet, de remélem, hamarosan fogok. Egyelőre a belvárosban dolgozom az egyik francia étteremben, mint konyhavezető helyettes. Az álmom a saját étterem megnyitása. – teszem hozzá mellesleg, bár nem vagyok benne biztos, hogy annyira érdekli őt, de mégis jobb tisztában lenni a megnevezésekkel. Szóba is kerül az út, na és persze, hogy egy szobában kellene aludnunk. Fogalmam sincs, hogy erre mit mondjak, mert elég egyértelmű volt, hogy bár véletlen verődnek össze a táncparketten a párosok egy bizonyos része, a nagyobb ismeri a másikat, és nem jelentene gondot neki, hogy egy szobában legyen a táncos pajtijával, de nekem? Őszintén még elgondolkodni se mertem azon, hogy mi lesz, ha egy szobába kerülök Joellel. A báros estén tanúsított viselkedése merőben elütött az ittenitől. Igen, ez a munkahelye, az meg nem volt. Az első alkalommal már beégtem előtte, de ott, nonstop összezárva? Az ajkamat harapdálom, és azon őrlődök, hogy őszinte legyek-e vele, vagy sem, de mára pont elég volt Chole Ward megnyilvánulásaiból.
- Rendben, észben tartom az egy szobát. – végül csak ennyit fűzök hozzá, mert máris áttérünk az ő okaira, és az jobban érdekel, de a bókja sem kerülheti el a figyelmemet.
- Remek tánc volt meg kell hagyni. – legyintek, és a fagylalttal vagyok elfoglalva, miközben beszámol nekem az előző versenyről, és az átverésről.
- Én nem is gondoltam volna, hogy ilyenre is képesek lennének. Beépíteni egy profit már alapjában csalás. – szólalok fel, mintha felháborítana a helyzet, de a következő kérdése kizökkent ebből az állapotomból.
- Nyugodtan. – elhúzom onnan a takaróm szélét, és szorítok neki egy kis helyet, hogy kényelmesen elférjen. A jégkrém még mindig az én ölemben fekszik, így át kell hajolnia érte, ha enni akar belőle, de korántsem zavartatja magát, és simán belekanalaz.
- Apukám csinált fahéjas csigát nekem, vegyen belőle egyet. – kinyúlok a mellettem lévő asztalra, és a tányérról ellopok két szemet, majd Joel felé tartom.
- Hosszú tud lenni az éjszaka, és ha nem tévedek, akkor ma éjszaka ügyel. – a mozdulat nem sikerül valami kecsesre, mert a szívem beleszúr, és leejtem a fagyis dobozba a két sütit. A jobb kezemmel azonnal odakapok, és a gép is jelzi, hogy kihagyott egy ütemet a szívritmusom. A monitoron nem tudom, mi megy végbe, mert nem sípol, csak hirtelen ugrik lefelé a görbe, és az egész jelenet nem tart több ideig, csak néhány másodpercig, de ez pont elegendő ahhoz, hogy lássa egy orvos. Felszínes lélegzetvételekkel töltöm meg a tüdőmet egy kis oxigénnel, de nem merek nagyobbat venni, mert akkor ismét beleszúrhat. Előfordul, hogy beleszúr, ha rosszul veszem a levegőt, vagy felidegesítem magam, de ez olyan ritka. Felpillantok a monitorra, ahol a görbék egy kisebb matematikai egyenletre hasonlítanak, de hála a légző gyakorlatoknak a szúrás abbamarad, és végre ráemelhetem a kék íriszeimet. A kezem még ott tartom.
- Már nincsen semmi baj, csak beleszúrt. – és most tényleg igazat mondok. Félő inkább, hogy a kórházi környezet, és a seggfej rezidens az oka, hogy bestresszeltem.
- Jaj, beleejtettem a sütit. – kérek elnézést, mintha életem legnagyobb hibáját követtem volna el. Nem akarom, hogy behívja azt a két szemetet, és nem akarok ügyet csinálni az előző problémából sem. A pillantását most kerülöm, és a kezemmel próbálom kihalászni őket.

Tárgy: Re: Neurológia Hétf. Ápr. 11, 2016 2:40 pm

- Áhh, elnézést, fogalmam sincs, miért gondoltam ezt, talán a konyhavezető helyettesből csak a vezető jutott el adott pillanatban az agyamig. – Nem szoktam figyelmetlen lenni, de egy-egy nehéz nap után, vagy ha megfeledkeznék inkább a kötelességeimről, és lazítanék, elő szokott azért fordulni, szerintem mindenkivel egyébként, de mentegetni nem szokásom magam. - Szép cél, kívánom, hogy sikerüljön. Ezek szerint nevezhetem karrieristának? Vagy még pusztán túl fiatal ahhoz, hogy más egyébre gondoljon? – Nem szeretek olyan dolgokba belemászni, hogy valakinek a fehérkerítésesházkutyamacskaférjgyerek az álma, ebben a sorrendben, vagy akármilyen másikban. Azzal nem tudok mit kezdeni, mert képtelen lennék megadni bárkinek, még elképzelni sem tudom. Viszont azokat, akik erről álmodoznak, igyekszem békén hagyni, nem akarom összetörni őket, hogy a próbálkozástól is elvegyem a kedvüket.
- Én meg próbálok szemet hunyni afelett, hogy vélhetőleg zavarja, de inkább nem mondja. Maximum alszom a fürdőben. – Vagy más hotelszobájában, de ezt mégsem mondhatom, még a végén belemásznék az önérzetébe, amiben nem kéne, hogy hiba legyen, egyszerűen csak az esetek többségében túlságosan fiatalnak, és még annál is ártatlanabbnak tűnik. A szájharapdálása is inkább arra utal, hogy nem tud mit kezdeni a zavarával, és bár nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ennyire nehezményezné, hogy egy légtérben aludjon velem, de ezt a békát lenyelem, van elég baja a kórházban, és szíve joga úgy dönteni, hogy köszi, de az egy szoba szóba sem jöhet.
- Igen, elég szánalmas, és nem sokon múlt, hogy fel ne nyomjam őket. Azóta azért nem történt ilyen, bár nem veszek részt minden versenyen. Azt tudom, hogy rám figyelnek. – A népbutítást, hitegetést gyűlölöm, és azt inkább nem is emlegetném, hogy mennyire volt kellemes szembesülni azzal, hogy nincs is képben semmiféle út.
- Köszönöm. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá tulajdonképpen, és nem is kellene itt lennem, de orvosként kötelességemnek érzem, hogy olykor a betegek lelkiállapotáról. Láthatóan ma neki erre kifejezetten szüksége van, de holnap este legalább már egy normálisabb doki lesz benn, az osztály legkedvesebb nővérkéivel, és kedves alatt most nem azért értem, hogy jók az ágyban, mert azt nem tudom. Én sem ugrok rá mindenkire, aki él és mozog. Az, hogy egy keveset hajolgatnom kell, nem a világvége, különösképp azért nem, mert makkegészséges vagyok.
- Igazán? Köszönöm! – Azt hiszem, az esetek majd 90%-ában ellőném, hogy a fahéj afrodiziákumként szolgál, de valahogy őt nincs szívem sokkolni ezzel, még a végén biztos valami vén perverz kujonnak tartana, igaz, közel sem vagyok még öreg, de azért van egy jó pár év közöttünk. - Egyébként valóban ügyelek ma, de remélem, csendesebb lesz, mint a tegnap éjszaka. – Akkor nem is ügyeltem, mégis benn voltam végig. Ilyen ez, néha határozottan nem úgy sülnek el a dolgok a mi szakmánkban, ahogy azt eltervezzük. A mozdulata viszont valamiképp félresikerült, amire felvonom a szemöldököm, és kicsit aggodalmasan nézem, hogy mi történik, többek közt a monitort is megszemlélem. Az biztos, hogy nagyon nem egyszerű a kisasszony semmilyen téren. Mindenesetre elég hamar el is tűnik a probléma, viszont arra legalább jó, hogy esetleg dr. Stevens figyelmét felhívja valami másra is, de bízom benne, hogy most valóban nincs szó komolyabbról, mint ahogy Chloe is mondja. Fogadást nem mernék kötni rá azért.
- Tulajdonképpen ezt írhatjuk a stressz számlájára is, bár amennyiben az orvosa úgy gondolja, jobb lenne utánajárni, úgyis cselekedni fog. Azért remélem túl sokszor nem esik meg. - Rusnya lenne az ő korában valami szívrendellenesség. Komolyan úgy érzem, hogy szegény lányt még az ág is húzza.
- Szörnyű. Ennél nagyobb bajom az életben ne legyen. Fagyi és süti együtt, rossz nem lehet, ugye? – Engedek meg egy kacsintást felé, majd kiemelném a dobozból az egyik sütit, egyébként is elég fagyott a jégkrém, az mondjuk pont eszembe sem jut, hogy ő is így akar majd cselekedni, így egész könnyen egymásnak akadhat a kezünk. - Ohh, párdon, hölgyeké az elsőbbség. – Húzom el a kezem, és próbálok nem foglalkozni azzal, milyen is üde, fiatalos bőrének érintése. Hagyom, hogy ő kotorásszon a fagyiban, és kivegye a csigákat, nekem mindegy igazság szerint. Addig csak a kanállal dobolok a kézfejemen. - Egyébként, ha már Kuba, ismeri az ottani gasztronómiát valamelyest? Csak mert nekem halvány lila gőzöm sincs róla, van-e ott bármi, amit érdemes megkóstolni. És… repült már? Akadnak, akik félnek tőle, de igazából nem olyan veszedelmes dolog, maximum a füldugulás kellemetlen az elején meg a végén. – Ha már azért vagyok itt, hogy kicsit feldobjam, nem kellene kussban ücsörögnöm.

Tárgy: Re: Neurológia Hétf. Ápr. 11, 2016 10:46 pm

Joel and Chole

A kijelentése válasz nélkül marad, mert tényleg nem akarok már belemenni abba, hogy miért nem tartom jó ötletnek, ha egy szobába kerülünk. Kezdjük az alapokkal. Orvos-páciens viszonyba indultunk volna, de aztán én letettem erről. Túl jó férfi ahhoz, hogy odalent olyan szempontból vizsgáljon meg. Biztosan kiváló doki, de én zavarban lennék, ha neki kellene levetkőznöm. ÁÁÁ..Chole! Egy orvosi vizsgálat, és egy szexuális együttlét között óriási a különbség, de már az első pillanatban azon járt az eszem, hogy mi lenne, ha esetleg úgy hozná a sors…így nem mehetek bele abba, hogy a nőgyógyászom legyen. A másik probléma, hogy ő hogyan viszonyul hozzám. Egy kislánynak tart az állandó pironkodásom, és félrebeszélésem miatt, sőt ott a bárpultnál elég egyértelműen rám jöttek a jelzők, hogy a „szűz” és az „ártatlan”. Ilyen esetben mégis mit tenne? Úgy kerülne, mint egy pestist a közös helyiségben, és még akkor sem nézne rám, ha egy szál törölközőben feszítenék előtte. Nem érdeklődik úgy irántam, és ez a kialakult véleményem azóta sem változott meg. Egyedül tánc közben éreztem, hogy valami lehetne közöttünk, de valószínű ezt a temperamentumos zene váltotta ki. Nem mozdult rám, sőt még azt a helyzetet sem használta ki, hogy elveszítettem az emlékezetemet. A harmadik, és egyben legfontosabb érv pedig az olcsó ribancok hada. Nem tartozom azon nők közé, akik felajánlják magukat egy férfinak, főleg nem olyan nyíltan, mint pár órával ezelőtt a csecsemős nővérke tette. Rossz ajtón kopogtatna, ha így akarna meghódítani, mert bár szívesen hancúroznék vele, de nem fogom ledobni a ruhát, hogy az ágyamba csábítsam. Nem vagyok egy ártatlan, megesett virágszál, csak ha már valaki akar engem, akkor tegyen érte egy kicsit. A férfiak túlontúl elkényelmesedtek. Joel Émeric Roux pedig bárkit megkaphat, akit akar, így hát minek kellenék én neki? Százával állnak sorban nála a csinosabbnál csinosabb hölgyemények, akik még a fél eszüket is odaajándékoznák neki, ha hozzájuk érne. Én voltam az apró kicsúszás ebből. El is térünk a tárgytól, és már a süti és a tánc a téma, és ettől kicsit megnyugszom, de amikor megkínálom apa szerzeményével, akkor belenyilall a szívem, de nem tart sokáig. Hamar visszarázódom, és a stressz számlájára írom, ami napok óta kínoz, és a közeljövőben nem is fog elmúlni, de nem kellene még azon is rágódnom, hogy itt bent kell feküdnöm. Jó okkal hozott be, és a neheztelés amúgy sem sokáig a kenyerem.
- Én is remélem, hogy többet nem fog megesni. – jelentem ki, és a fagyiban kutatok, de akkor olyasmit mond, amin el kell nevetnem magam.
- Látja ebben igaza van, ez legyen ma este már a legnagyobb gondom. A fagyis csiga lesz az új találmányom a konyhában. Fel is veszem az étlapomra, ha sikerül megnyitnom az éttermet. – nyúlnék az egyikért, de összeütközik a kezünk, és nekem ad elsőbbséget. El is veszem, majd a másikat felé kínálom.
- Hmm..Kuba? Igen, otthon vagyok a konyhában. Ott van például az Ajíaco, egy száraz zöldségleves, de isteni finom, vagy a sült banán. Nagyon szeretik a kubaiak a húst, és gyakran grilleznek is, és szerintem magának nem kell említenem a rumot. – széles vigyorral az arcomon harapok bele a sütimbe, és ahogyan a nyelvem hegyén megérzem a vaníliát, hirtelen a mennyországban érzem magam.
- Ez isteni. Nem bírok betelni vele. A véletlenek furcsa dolgokra képesek. – majszolgatom tovább, de a kérdését nem hagyom félbe.
- Repültem, mert ahogy említettem már jártam Ázsiában, de még annyi helyre el akarok jutni. Ott van Európa, azon belül Franciaország. Istenem Párizs, és Nizza, vagy a Loire völgye. A friss bagett. – ragadtatom el magam, aztán leesik, hogy egy francia ül mellettem.
- Járt már Franciaországban? Minden álmom, hogy egyszer eljussak oda. – kapom be a csiga végét.
- Kér még egyet? Pont kettő maradt, és apa örülne, ha nem találna itt egyet sem. Ez a kedvencem, és allergiás rá, ha nem fogyasztom el időben. – elfordulok és töltök egy pohár vizet is magamnak, mert megszomjaztam. El is felejtem, hogy milyen rosszul éreztem magam percekkel ezelőtt, mert kezdek feloldódni Joel társaságában. Ezt az oldalát még nem is láttam, így meglep, hogy ennyire közvetlen is tud lenni, én meg nem dadogok a jelenlétében. Haladás azt hiszem egy hét után.

Tárgy: Re: Neurológia Kedd Ápr. 12, 2016 12:43 pm

Na, ha valamit nehezen viselek a nőkkel kapcsolatosan, az az, hogy szeretik kerülgetni a forró kását. Nincs abban semmi, ha közli, inkább vegyünk ki felesben egy másik szobát is, és akkor nem fogja kényelmetlenül érezni magát. A pénzpazarlást nem szívlelem, de másokban sem szeretek rossz érzéseket kelteni, igaz, ehhez képest rendkívül sokszor sikerül. Mindenesetre nem firtatom a dolgot, mert semmilyen téren nem kenyerem az erőszak, ha inkább belekényszeríti magát egy kellemetlen helyzetbe, csak mert nem hajlandó kinyitni a száját, az legyen az ő problémája. Nekem ezzel szemben szokásom túlságosan is önkifejezőnek lenne ilyen téren. Na mindegy, ha egy kis szerencséje van, nem franciaágyat kapunk, mert bár mondtam, amit mondtam, azért nem szeretnék a fürdőben aludni, sem a földön, mégiscsak vakációról beszélünk. Egy csinos hölgyeménnyel meg mindig öröm egy ágyban aludni, bár, meglehet, reggel kínos lenne a helyzet, vagy úgy bármikor az éjszaka folyamán. Elég sokszor fordulnak meg különbnél különb szépségek az ágyamban, és hát… még azt sem mondhatnám, hogy éveim számának növekedésével csökkent volna az étvágyam. Ahhoz viszont szeretném tartani magam, hogy őt nem rontom el/meg ilyen téren, ahhoz túlságosan is ártatlannak tűnik, még akkor is, ha elképzeléseim szerint csak a falat kapargatom ilyen téren, mert közel sem vagyok teljesen biztos benne, de még nem is volt lehetőségem kiismerni. Talán Kubában, bár meglehet, ott sem fog változni a véleményem vele kapcsolatban, de nem tudhatom, miként viselkedik a szokott kis világából kiragadva. Az biztos, hogy én a magánéletemben és a munkámban egész más vagyok, ezt sosem tagadnám, tekintettel arra, hogy itt azért szükségeltetik a merev elzárkózás, főleg az én területemen. A francnak hiányzik, hogy minden második nő feljelentsen szexuális zaklatásért.
- Miért, tán olyannak tűnik, aki gyakran fogyaszt alkoholt? – Erre kénytelen vagyok kissé megvonni a szemöldököm, mert aligha értem, miből jutott erre a következtetésre. Az egyetlen szórakozóhelyen történt összefutásunk alkalmával szerintem nem én vettem magamhoz több szeszt, bár szerintem ő sem ivott sokat, s amit ittam, annak sem volt köze a rumhoz. Meg aztán, tényleg ritkán iszom, inkább csak különleges alkalmakkor, hiszen bármikor szülhet egy-egy páciensem, és rühellem, ha más nyúl a betegeimhez, mert én alkoholos befolyásoltság alatt állok. Úgyhogy tényleg elenyésző, abból a korból azért már kinőttem. - Egyébként érdekesnek hangzik, semmi emészthetetlen így elsőre. – Ahogy így elnézem a kisasszonyt, a fagyi kifejezetten jó ötlet volt a részemről, és inkább nem is eszem többet, csak nézem, ahogy kissé megfeledkezve magáról élvezi az édességet.
- Nos, azt látom, ami azt illeti, a látvány sem utolsó. – Engedek meg magamnak egyet a sármosabbik félmosolyaim közül, noha még mindig nem szándékom elcsavarni a fejét, tényleg vannak, akiket egyszerűen kár lenne megrontani, mert túlságosan édesnek tűnnek hozzá. Azok a lányok, akik rendes pasast érdemelnének, olyat, aki a tenyerükön hordozza őket.
- Ázsia, hát persze, elnézést. – Levonom a következtetést, hogy ne játsszak többet kérdezz-feleleket jégkrémet evő nővel, mert jó eséllyel nem az fog megragadni bennem. Viszont, amikor Franciaországot emlegeti, elmosolyodom ismét, meglehet, elfelejtette egy pillanatra, hogy egy franciával beszél, kétségtelenül van ebben a nőben valami bájosan ártatlan.
- Franciaországban születtem, és éltem nyolc éves koromig, de visszajáró vendég vagyok. Legutoljára októberben voltam egy konferencián. – Na azokra rettenetesen sokat járok, és halál unalmasak, de legalább a hölgyvendégek is szeretik kellemesen elütni az időt. - Étterem és Franciaország. Egyik sem lehetetlen. – Éttermet ugyan sosem nyitottam, de szülőhazám pusztán egy repülőútnyira van, igaz, az majd egy fél napos, de legalább olyankor alszik egy jót az ember. Ázsia sincs épp közel, ahhoz képest Párizs szinte egy köpés.
- A kedves édesapja lelki üdvéért elfogadom. – Veszem el az egyik csigát. - Nekem a húgom nagy süti gyáros, de mindig véget nem érő litániákat kell hallgatnom arról, hogy ne őrizgessem napokig, mert csak frissen jó. Igaza van, de amennyi ő sütni tud, annyit ember meg nem eszik. – Ízlelgetem az említett kis fahéjas édességet, tekintetem néha átsiklik a monitorokra, azért az orvost nem tudom levetkőzni, de igyekszem feltűnésmentesen csinálni. - Nagyon finom egyébként. Szóval ez a kedvence? Nekem nem is tudom mi, már a fagyin kívül, ha édességről van szó… – Angie összes sütije isteni, nehéz lenne választanom közülük. - Mit szeret a legjobban elkészíteni a vendégeinek? – Úgy általánosságban érdekel, persze lehetséges, hogy ilyen kategória nincs is, mert konyhavezető helyettesként gondolom túl sokszor hozott már össze mindent, ami csak szerepel egy étlapon. - Egyébként, milyen stílusú étteremről álmodozik?

Tárgy: Re: Neurológia Kedd Ápr. 12, 2016 4:18 pm

Joel and Chole

Már éppenséggel meg sem lepődöm, hogy a rossz következtetést vonja le a kérdésemből. Miért is menne közöttünk olyan könnyeden a kommunikáció? Vajon a több mint tízéves korkülönbség a ludas?
- Nem tűnik olyannak, és nem is arra céloztam, hogy alkoholista lenne. Egyszerűen, ha valaki Kubában jár, akkor vétek lenne kihagyni egy kis rumot. Nem hiszem, hogy ez akkora probléma lenne, ha vakáción van úgyis. – egy halvány mosollyal ajándékozom meg, és még is meglepődöm azon, hogy mennyire összeszedett tudok lenni a társaságában. Kicsit tartok az utazástól, bár nem vallanám be neki semmi pénzért. A tánc alkalmával egy olyan oldalát láttam, amit szívesen megismernék, azonban nem tudom, hogy le tudja-e vetkőzni ezt a merevséget, és ezt a távolságtartást. Sajnos igen nehéz négy nap elé néznénk, ha magázódna mindvégig. Nem is emlékszem arra, hogy letegezett volna. A betege nem vagyok, és most sem látogatóként van jelen, de akkor nem tudom, hogyan kellene definiálnom a megjelenését. Egy őrangyal? A megfelelő szó úgysem fog eszembe jutni, és a süti most sokkal hívogatóbb, minthogy ezen rágódjak napestig.
- Egyáltalán nem emészthetetlen, sőt finomak, csak a helyiek jobban el tudják készíteni, mint én. Van hova fejlődnöm, de jó úton haladok, hogy egyszer tényleg a nagyok között legyek, mint az édesapám. – harapok bele a sütimbe, aztán azt majszolgatom. Kellemes a társasága, és nem is érzem olyan feszengve magam, bár most a kórházban vagyunk, és nem civilben, vagy éppen a rendelőjében. Ó, még ha most is belegondolok, akkor elpirulok. Ismételt bókjára csak pironkodva küldök felé egy szendébb mosolyt, aztán hagyom, hogy külön járjanak az agytekervényeink. Az álmaimat megemlítve fel is engedek, mert egy olyan oldalamat mutatom meg neki, amit általában az ismerőseim, vagy a barátaim láthatnak belőlem. A könnyed csevegés alatt le is esik, hogy ő is francia. Nem is rest erre emlékeztetni.
- El is felejtettem majdnem. Biztosan jó érzés lehetett felnőni Franciaországban. Mégis melyik környékről származik? – érdeklődöm, és szóba kerül a húga. Erről nem is tudtam, és meg is lep, hogy ilyen személyes dolgot oszt meg velem.
- A húga remek lány lehet, és így láthatatlanban is elmondhatom, hogy kedvelném, és igazat kell adnom neki, mert minden akkor finom, ha éppen akkor készül el, vagy mindenesetre a legtöbb ételre ez igaz. – az utolsó falatokkal harcolok meg, de a dokival ellentétben én a fagyiból is kanalazok mellé, mert valahogy rákattantam erre a párosra.
- Igen, ez a kedvencem. Az édesanyám, és az édesapám együtt találták ki a receptjét, és akárhányszor beteg voltam, akkor ezt sütötték nekem. – szomorú fény csillan a szememben, mert egy bizonyos személy már nem fogja elkészíteni ezt nekem, de a szívemben őrzőm az emlékét, és jó érzéssel tölt el, hogy apa ma ezzel lepett meg.
- Mit szeretek elkészíteni a vendégeimnek? – majdnem elnevetem magam, mert sajnos nem tudnék egyetlen ételt sem kiemelni, ha így konkrétan rákérdeznek.
- Ez érdekes kérdés. Minden nap más a konyhában is. A hangulatom, és az újításaimnak köszönhetően nem ragadok meg a hagyományoknál, hanem feldobom őket valamivel. A francia konyha különösen közel áll a szívemhez, de ez egyértelmű, hiszen olyan helyen dolgozom. A saját elképzeléseimet illetően… - pillantok fel a kék szempárba, és elmerengek azon, hogy esetleg nem untatom-e.
- A régit akarom ötvözni az újjal. Nem kimondottan egy konyha mellett tenném le a voksomat. Otthon szeretek kísérletezgetni, és elkezdtem egy szakácskönyvet is írni, de még messze vagyok attól, hogy megjelenjen. Még az édesapámnak sem említettem meg. – halkulok el, mert egy hang szakít félbe bennünket. A köpenye zsebéből hallatszik ki, így egyből leesik, hogy valószínű munka van.
- Gondolom, már várják. – közelebb húzom a hasamhoz a fagyit.
- Nagy gond lenne, ha ez itt maradna? – kérdezek rá, de úgy tűnik, hogy ezt nekem szánta ajándékba. Már nem sokáig időzik a termemben, és miután a kötelesség elszólítja tőlem azon agyalok a fagyit eszegetve, hogy milyen lesz vele Kuba. Izgalmas, félelmetes? Sajnos egyelőre nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem fogok mellette unatkozni.

/Köszönöm szépen a játékot, imádtam. Neurológia 1789651895

/

Tárgy: Re: Neurológia Kedd Ápr. 12, 2016 4:36 pm

játék vége

Tárgy: Re: Neurológia Vas. Okt. 02, 2016 6:31 pm

Cory& Adrian

I had my heart set on you
But nothing else hurts like you do
Who knew that love was so cruel
And I
Waited and waited so long
For someone who'd never come home
It's my fault to think you'll be true
I'm just a fool

,,Fáj olyant szeretni, akit nem érhetsz el,
aki szinte azt sem tudja, hogy létezel.
Tudni, hogy nem kellettél neki, érezni, hogy más is szereti,
olyan aki el is érheti."

Kezeim közt tartva a kórház felújításának újabb terveit lépek be a Virginia Mason kórház ajtaján. Kimagaslok a tömegből, hisz több, mint 190 centiméter, mégsem ezért nyílik meg előttem a tömeg. Hanem mert lépteim olyan határozottak, mintha legalábbis most akarnám leigázni a fél világot, és a hónom alatt nem költségelszámolási számlál és statisztikai adatok szerepelnének, hanem hadititkok. Arcomon elszántság tükröződik, a köszönéseket is csak biccentve fogadom. Kék zakóm alatt fehér inget viselek, nyakkendő nélkül, egyszerű farmernadrággal és elegánsabb félcipővel, csuklómon karóra, és a fejemen sincs most sárga sisak. Egy házat kell szétbontanunk az csupasz házszerkezetig, és újra huzalozni, megigazítani, átformálni, újjá teremteni, persze kívánalmak hadának teljesítésével, miközben ez egy műemlék jellegű épület, tehát muszáj visszaállítani a hangulatát esetleg a megfelelő díszítő elemeket az eredetivel megegyezőre, ami miatt a műemlékvédelmi hivatal is egyfolytában ellenőröket zúdít a nyakamba. Egy szó mint száz, paprikás a hangulatom, feszült vagyok és rosszkedvű.
Az igazgatónál gyorsan végzek, és mikor épp kifelé jövök, hirtelen valaki a vállamra teszi a kezét. Megfordulok, és már majdnem ráüvöltök, mikor hirtelen egy ismerős arcra vetül haragos tekintetem.
- Mr. Skyberg, milyen jó, hogy újra láthatom! Hogy s mint van? - kérdezi legnagyobb megdöbbenésemre Michael Jones, Cornelia apja. Az apám gyűlöli, fogalmam sincs miért, de gyűlöli, és ő is az apámat. De ami még kínosabb, hogy alig két hete, hogy a lánya és én igen izzasztó pásztorórát tartottunk egy bálon, az egyik emeleti folyosón, amely alatt a bálteremben Michael Jones és a leendő veje boldogan tervezték a két család egyesítését. Igen. Én voltam az aki talán először csábítottam Corneliát rossz útra, mégis ő volt az, aki átlökött a korláton. Bántam-e? Én ugyan nem. Mit érzek ezzel kapcsolatban. Hosszú lenne a lista, szóval hagyjuk is inkább. Hogy érezhetném magam, mikor kilépve a tusolóból csak egy levelet találtam a hűlt helyén.
- Mr. Jones, igazán örvendek a találkozásnak. Köszönöm kérdését, jól vagyok, dolgosan, mint mindig. És Ön? - csevegek vele, miközben ő nagyon odafigyelve minden szavára lassan az egyik folyosó felé terel. Észre sem veszem, hogy eltérített az eredeti úticélomtól.
- Én lelkesen, fiam, lelkesen. A helyzet az, hogy a drága kislányom, Cornelia...talán már találkoztak, itt dolgozik a kicsikém a kórházban egyelőre...- pillant rám, nekem meg a gyomrom helyet cserél a mandulámmal. Most vágjam oda neki, hogy mélyrehatóan ismerem a lányát? Inkább csak bólintok egyet.
- Igen, találkoztunk párszor - nyögöm alig feltűnően, mire Mr. Jones rám nevet. - Nagyszerű. Szóval a drága kislányom hamarosan férjhez megy William Waldorfhoz, egy igen ígéretes feltörekvő politikushoz, és szeretnék egy igazi szerelmi fészket adni nekik. De nem akarok olyat, ami már valakié volt, olyat szeretnék, amelyik csak nekik készült, amiben minden új. Azt hallottam, hogy Ön nagyon szép és gondos munkát végez, ugye nem utasítja vissza egy apa kérését, aki boldoggá szeretné tenni a lányát az esküvője alkalmából?
Megszólalni sem tudok hirtelenen. Minden emlék eleven tűzként égeti a szívemet. Amit eddig elnyomtam munkával, munkával és még több munkával, az most teljesen elemészt. Az első csók óta alig beszéltünk, mégis...nem tudom mi történt akkor éjjel. Én nem akartam semmi rosszat. Én meg akartam védeni magamtól, mert tudtam, hogy ha belebonyolódunk ebbe a dologba, az fájdalmat fog okozni neki. Őt akartam védeni magamtól és attól, amit képviselek. Mégis, most én vagyok, aki hetekkel később álmatlanul forgolódik, bámulja a plafont, ordibál vagy magába zuhan. Őt akartam védeni, mégis én vagyok, aki szenvedek. Miért adta nekem magát, ha aztán minden szó és magyarázat nélkül szakította el magát tőlem? Mit tettem amivel ezt érdemeltem? Nem voltam erőszakos, nem tettem semmit, amit nem ő maga akart tőlem. Nem vártam sokat tőle, tudtam, ki ő és hová tartozik. Tudtam, hogy reggel elrepül. De többet érdemeltem volna egy cetlinél. Legalábbis én így érzem. De lehet, hogy csak a szememben vagyok több, mint egy cetli. Az ő szemükben csak egy mozgatható báb vagyok, aki elvállal mindent, mert Michael Jones azt mondja, és lelép, mert William Waldorf azt mondja, és készségesen szeretkezik egy eldugott sarokban, mert Cornelia Jones azt mondja. A kérésre azonban legszívesebben felröhögnék. Most komolyan azt kéri, hogy én csináljak nekik egy lakást? Én csináljam meg azt a miliőt, ahol Cornelia majd kéjesen nyöghet azalatt a tuskó Waldorf kölyök alatt, aki nem tartja többre, mint egy ugródeszkát? Komolyan nekem kéne hálószobát terveznem, és fürdőt, és konyhapultot? Lelki szemeim előtt megelevenednek a folyton gyötrő képek, ahogy Cory úgy, mint azon az estén velem, úgy szeretkezik a vőlegényével, és a kezem ökölbe szorul a gondolatra is.
- Mr. Skyberg? Hall engem? - térít vissza a valóságba Mr. Jones, én pedig párat pislogok.
- Hogy? Tessék?
Mintha mondott volna valamit, de nem vagyok benne biztos.
- Azt kérdeztem tud-e ajánlani egy épületet, ahová tervezhetné a lakást? Ami fontos, hogy legyen portaszolgálat, és természetesen gyönyörű legyen a panoráma.
Zavartan túrok a hajamba, majd mielőtt gondolkozhatnék, kimondom, ami eszembe jut.
- A 1st Avenue 2025 alatt található a Market Place Towel épp van eladó penthouse lakás úgy emlékszem. Gyönyörű, elegáns épület, csodás a kilátás és van portaszolgálat is, igaz, hogy az alsóbb szinteken irodák vannak, de fel csakis engedéllyel mehet bárki. Esetleg ugyanott a másik oldalon egy kicsit patinásabb épület található a 2000 1st Avenue egy újabb építésű toronyháza, a tervezésében én magam is részt vettem. Kicsit drágább az négyzetméterár, de ha ragaszkodik hozzám, meg tudom oldani, hogy én csinálhassam meg a lakóteret, gondolom az engedélyeztetések nem okoznak majd gondot. - mondom, majd mikor felfogom mit is mondtam, elkerekedik a szemem. De már késő, Michael Jones úgy tekint rám, mint a karvaly az áldozatára a markában.
- Nagyszerű, épp erre gondoltam. Nem hiába mondtam, hogy maga érti a dolgát, látja? Akkor hamarosan megkeresem az irodáját a tervekkel. De kérem egyelőre ne szóljon a lányomnak, ha esetleg találkoznak, rendben? Ez meglepetés lesz, bár tudom, hogy úgyis meg fogja tudni, ettől még a lehető legtovább szeretném titokban tartani. Hiszen mégiscsak az egyetlen kislányom, ugye megérti? Ha esetleg közben tudna puhatolózni milyennek is képzeli el az én drágám az álomotthonát, azért roppantul hálás lennék - kacsint rám, mire én nyögni is képtelen vagyok. Bassza meg az a....hát milyen kegyetlen játékot űz velem a sorsom? Feszülten simítok végig a homlokomon, mikor Jones integetni kezd.
- És íme itt is van, az én gyönyörű, okos kislányom! Cornelia drágám, gyere, gyere, ugye ismered Mr. Skyberget? - kérdezi és pedig nyelek egy nagyot, ahogy Cornelia közeledve megáll előttem. Fájó szívem összezúzva verdes mellkasomban, ismeretlen érzések uralkodnak el rajtam, és meglepetésemre a vágy is újraéled bennem. Gyönyörű. Most is épp olyan gyönyörű, mint mikor utoljára láttam. Mint mikor napokon át vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom. Mikor megjelent rólunk az az újságcikk, amit azóta is emlékként hurcolok magammal, mint egy holdkóros.
Kezet nyújtanék, de illetlenség volna, így csak mosolyt erőltetek magamra.
- Ms. Jones, üdvözlöm. Gratulálok közelgő esküvője alkalmából. - bólintok és legszívesebben szájba verném magam. Néhány másodpercig farkasszemet nézek vele, majd elkapom a tekintetem. - Ms és Mr Jones, nem is zavarok tovább, további szép napot kívánok. - mondom, majd sarkon fordulok, és elindulok tőlük. Nem megy most nekem a bájolgás, nem akarom látni Coryt sem, aki csak arra emlékeztet, mekkora barom vagyok. Nem akarok szembesülni azzal, ahogy a pofámba dörgöli a boldog jegyességét meg azt a kurva esküvőt, amelyen képzeletben alig pár perccel az igen kimondása előtt vagy után, már nem is tudom, az egyik mosdóban tettem magamévá képzeletben a hófehér menyasszonyi ruhájában. Botor képzelgés. Véget kéne vetnem neki. Lassan magamnak is.