Amint hírét vettem, hogy Anton a városba érkezik, azért feljebb tornászódott valamivel az életkedvem. Nem azért, mert eddig mintha olyan hatalmas szívás lett volna az életem, de történt egy, s más, ami után örültem annak, hogy lesz valaki olyan a városban, akivel leereszthetem kicsit a gőzt. Joël városon kívül volt, így őt nem zargathattam, egyedül inni pedig nem olyan buli. Ezért is örültem annak, hogy Antont errefelé eszi majd a fene. Miután megérkezett, nem is kellett sok, hogy máris azzal zargassam, fussunk össze, baromi régen láttuk egymást utoljára, éppen itt az ideje a tisztességes pofavizitnek. Neki is sok a dolga, nekem is, talán nem olyan meglepő, de csak sikerült találnunk egy olyan estét, amikor mindkettőnknek akad pár szabad órácskája. Ezt az alkalmat használtam ki arra, hogy egy teljesen átlagos, de azért nem a lebujkocsmák közé tartozó helyet nézzek ki magunknak. Semmi nyakkendő, semmi puccos cipő, egyszerű farmer és egy egyszerű ing, semmi kötelezettség. A pultnál vártam rá, a biliárdasztalt már lefoglaltam magunknak, úgyis lógott még egy meccsel, mert a legutóbbit döntetlenre zártuk és a döntő meccsre azóta sem nyílt alkalmunk. Végre itt az ideje azt is bepótolni. Két üveg sört kértem magunknak, pár percen belül itt kell lennie, legalábbis ami a megbeszélt időpontot jelenti. Ha meg késik, akkor meleg sört kap, így járt, nem kellene késni. Bár eddig sem volt rá jellemző, hogy ne tartotta volna magát a megbeszélt időponthoz, éppen ezért bátorkodtam neki is rendelni. - Nahát, Anton! - keltem fel a bárszékről, amint megpillantottam az ismerős alakot. Kezemet nyújtottam felé, hogy aztán közelebb húzva lapogassam meg a hátát, ezáltal köszöntve őt úgy, ahogyan mindig is szoktuk tenni azt. - Ez a tiéd - nyomtam a kezébe az üveget, majd az asztal felé indultam meg, bízva abban, hogy jön utánam. - Remélem felkészültél arra, hogy ma csúnyán megalázlak - böktem fejemmel a biliárdasztalra, ahogyan egyre közelebb értünk hozzá. Egyikünknek sem éppen a szokása a vereség, éppen ezért olyan izgalmas. Rég játszottam, hamarosan kiderül, ez meglátszik-e rajtam. - Nem gondoltam volna, hogy pont errefelé fogunk összefutni. Mi sodort Seattle esős, nyirkos városába? - érdeklődtem, miközben odaértünk és letettem az üvegemet, hogy aztán a golyókat kezdjem el rendezgetni az asztalon.
Vendég
Tárgy: Re: Biliárdasztal Szomb. Május 07, 2016 1:15 pm
Örültem Shane hívásának. Igen, képes vagyok örülni én is és esetében kifejezetten megdobta a hangulatomat régi barátom, ám ez nem sokban mutatkozott meg a viselkedésemben vagy bármi másban. A túlzásoktól mindig is tartózkodtam, ez alkalommal sem esett másként a dolog. Mint utólag majd kiderül, hozzá hasonlóan, én magam is egy farmert – fekete – és egy színben hozzá passzoló inget választottam az estéhez. Át azért nem öltöztem a kiruccanás kedvéért, a zakómat vetettem le munka után és hagytam a kocsiban, miután megálltam a megbeszélt bár pakolójában. Pontosan érkezem, sem korábban, sem pedig előbb, egyik sem jellemző rám, az viszont annál is inkább, hogy egy találkozó esetében nagyon is tartom magam a lebeszélt időpontokhoz. Nem számít, hogy ügyféllel, munkatárssal, befektetővel, megrendelővel, tervezővel, mérnökkel, kivitelezővel vagy egy baráttal találkozom. Lendületes léptekkel haladok be az épületbe, a mozgásom mégis inkább tűnik siklásnak és légiesnek, annak ellenére, hogy magasságom miatt teljesen más várnának a legtöbben. Szarok arra ki mit vár, ha már itt tartunk. - Shane! – üdvözlöm hasonlóképpen kéznyújtással és fogással, majd pedig váll lapogatással. Ajkaimon még egy mosoly is megjelenik. A sört átveszem, amit a kezembe nyom. - Kösz haver. – emelem meg felé az üveget, majd őt követve újra mozgásba lendülök, amíg át nem érünk a biliárdasztalokig. - Sosem a vereségre készülök, de ezt te magad is tudod. – lusta mosoly terül szét a képemen és biztos vagyok abban, hogy nem ért félre, ugyanis ennek oka nem a naivitás, hanem az, hogy nincs olyan helyzet, amiből ne győztesen akarnék kikerülni. Ismer, pontosan tudja, hogy milyen vagyok, a veszítés nem igazán képezi a szótáram alap szókészletét. - A munka. Úgyhogy vettem egy házat és itt élek. Hallom neked pedig gratulálhatok az előléptetéshez. Szép munka! – bólintok egyet és megemelem rá a kezemben tartott üveget, ez alkalommal már azért, hogy bele is igyak. - Most te jössz, mi újság a házad táján leszámítva az előléptetést? Oh igen, és sajnálom, ami az öcséddel történt. – hallottam hírét a dolognak, de arra még nem volt alkalmam, hogy ezt elmondjam neki. Most megtettem.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Hetente legalább egyszer szeretek kimozdulni, lazítás mindig jólesik, nekem is és másoknak is. Rendőrlétemre szeretek kikapcsolódni, de úgy totálisan. Néha kell is ilyen estéket tartani az embernek, mert különben csak befelé fordul, munkájával törődik mindvégig, végül elveszíti a legjobb pillanatokat. Úgy éli le az életét, hogy nem élt sosem. Én sem iszom le magam hányásig vagy olyanra, hogy detoxikálóba kerüljek. Mérték... A mérték fontos, tudni kell, mennyit bírsz el. Egy bárban vagy egy bulin mindösszesen egy civil vagyok, mint ahogyan a legtöbben ott. Persze, azért mindenre odafigyelek, mint egy sas, de azért el tudok szakadni az efféle dolgoktól erre a néhány itt eltöltött órában. A bár csordultig, mintha mindenki ide menekült volna be. Legalább szól egy kis zene, meg ahogyan nézem van pár szempár, akik úgy végigmérnek engem, mintha még nem láttak volna itt nőt... A pultosok nagyon pörögnek, szinte művészi, amit csinálnak. Késtem a megbeszélt időponttól nagyjából három percet. Micsoda problémák, ugye? A férfiak már emiatt is piszkálódnak a nőkkel, de talán Dwayne Harper nem fogja ezt a minimális dolgot szememre hányni. - Remélem, nemcsak magadnak rendeltél - pimaszkodtam keveset vele, mint ahogyan máskor is. Én ilyenkor tényleg úgy viselkedem, mint aki csak szórakozásra vágyik, ilyenkor sosem szeretek beszélni a munkáról, csak ha nagyon muszáj vagy ha elkerülhetetlenné válik. - Olyan kivirult vagy... - csak utaltam arra, hogy valami van vele, és most nem menekül el válasz nélkül. Most itt egyikünk sem zsaru, csak két ember, aki sörözget egymással. - Vagy csak nekem örülsz ennyire? - hátradőlök a székben, és csak mosolyogni kezdtem.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kilépek a taxiból, de azért meghagyom, hogy legalább tíz percet várjon még rám. Nem szóltam előre, hogy jövök. Ennélfogva könnyen megeshet, hogy Nyssa nincs itthon, akkor pedig semmi kedvem újabb taxit elővarázsolni. Jobb szeretek saját kocsival közlekedni, de még csak ma érkeztem vissza a városba, egyelőre se venni, se bérelni nem futotta még a szabadidőmből. És hogy miért settenkedek? A válasz egyszerű: imádok meglepetést okozni, tény, hogy legalább annyian utálnak, mint kedvelnek érte, de Nyssának volt már ideje megszokni ezt a hóbortomat. Azt persze nem állítom, hogy örül is neki, de talán nem vágja hozzám a teáscsészét, ha majdnem egy teljes év távollét után, ma felbukkanok nála. Tartottuk ugyan a kapcsolatot telefonon, meg néha skype-on is, de egy év az mégiscsak egy év. Szükségem volt erre a kis elvonulásra. Mielőtt azonban felszaladnék hozzá, megakad a tekintetem a báron, és eszembe jut, ahogy meséli, hogy egy-egy fárasztó nap után mindig ide ül be hazatérés előtt, hogy egy ital vagy egy kis társaság kimossa belőle az aznapi feszültséget. Hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntök, teszek egy próbát. Benyitok a bárba, és ráérősen kutatni kezdek az asztalok között, egészen bizsergető a lehetőség, hogy itt lepjem meg, itt bizonyára még annyira se számít az érkezésemre. Már-már csalódott vagyok, mikor első körben nem bukkanok rá, de ekkor beljebb megyek, és el is mosolyodom, amikor megpillantom az egyik kicsike asztalnál. Ez bizony ő, bárhol megismerném ezt a tartást. Úgy látom, egyedül van, nem is hezitálok sokat. - Ne mozduljon, ez egy rablótámadás – duruzsolom határozottan, mögötte megállva, kezeimet a széke támlájára helyezem két oldalt, és egész közel hajolok hozzá, de úgy, hogy véletlenül se kerüljek bele a látókörébe. A hitelesség kedvéért kiveszem a zsebemből a frissen vásárolt rágó-csomagot, és a ruháin keresztül megérintem vele a hátát a szék rácsai között. – Ha nem kezd kiabálni, és pontosan azt teszi, amit mondok, még az is lehet, hogy életben hagyom. Áll az alku? Csak bólintson egyet, ha igen. Igyekszem meggyőző lenni, épp egy katonai forgatásról jövök, és előtte is valami renegát fegyverneppert alakítottam. Fő a változatosság. Hagyok neki egy kis időt, hogy reagáljon, nem tudom, lebuktam-e máris, a hangomra mindenesetre figyeltem, ilyen halk kommunikációnál talán sikerül eléggé felismerhetetlenné tennem, de Nyssánál sosem lehet tudni. Bárhogy is, mindenképp megérte. Azonban ha mégis sikerül az első pár másodpercben a meglepetés erejével megtévesztenem, úgy nemsokára érkezik a következő instrukcióm, és csak reménykedek benne, hogy nem fog nagyon fájni, amit majd kapok érte.
Esőnap. Általában ez a kifejezés nem az időjárásra vonatkozik, hanem egy helyzetre. Seattleben, ahol az évi csapadék átlag eléri a 250 napot is, kifejezetten felesleges lenne ez a kijelentés. Párok inkább a szünnapok esetében használják, azt jelzik vele, hogy aznap nem találkoznak. Én újabban a frissen felbukkanó holttest nélküli napokra mondom ezt. Nincs túl sok, így ezeket igyekszem maximálisan kihasználni, ahol csak lehet. Reggel fél nyolckor beérek a rendőrségre, van időm meginni a kávémat, válaszolni az e-mailekre, átnézni a jelentéseket, befejezni a sajátjaimat, szétküldeni mindent és még ellenőrizni a laboreredményeket is. Ez az a nap, amikor ebéd előtt már bőven végzek mindennel, ami a napi rutin részét képezi. Van időm elmenni valamelyik vendéglőbe, és még időben vissza is érek az egyetemi diákok anatómia órájára. Megtartom az órát, elrakodom és lezárom a labort, majd fél négykor mosolyogva sétálok ki. Az elmúlt két évben ilyen alkalmak nagyon ritkán voltak. Amióta két hete kineveztek, már ez a harmadik. A rendőrség a balesetek miatt nem engem hív, a műhibák száma pedig szintén csökkent. Ami jó, egyébként nem tudom, mikor érnék a végére annak a tömérdek papírmunkának, amivel az előléptetés jár. Olyan az egész, mintha megdícsérnének, mert tehetséges vagy, utána pedig büntetnének. Hiába vagy jó, ha a papírmunka mellett nincs időd tovább gyakorolni... A stabil munkaidő eredménye, hogy viszonylag tudom, mikor szabadulok és tervezhetek minden mást is. Eredetileg ugyanis futni akartam, hogy visszaszerezzem a nem létező kitartásomat Jackie ellen. De ezt az eső elmosta. Így inkább a skype-ot választottam a laptopomról. Az egyik nővér az otthonban, ahol a nagyapám él, kis extráért hajlandó neki átengedi a gépét és a felhasználónevét, ha előre szólok, így most csak bekapcsoltam a gépet és láthattam is őt, amint a közös helyiségben vár rám. Vicces volt, mert a legtöbb lakója az otthonnak imád beszélgetni és még nem próbálták ezt a módszert, így megnézték, hogyan is boldogul ő. Az eredmény eddig egészen jó, nagyjából másfél órát át dumáltunk, ami nagy haladás a napi öt-nyolc perc telefonhoz képest. Mire végre elbúcsúztunk, nálam bőven vacsora idő, neki pedig a délutáni pihenés volt terítéken. Mivel főzni nem volt kedvem, ami ritka nálam, csak összedobtam egy könnyű salátát. De megint nem tudtam megmaradni a lakásban. Nappal nem gond, a fény segít, hogy még inkább nyugtatónak tűnjön a környezet, de ahogy esteledik és megnyúlnak az árnyékok, már előtör a magány is. Így egy nagy sóhajjal feladtam az olvasást és telefonnal a kézben lementem a bárba. Ennek az utcának nagy előnye és hátránya is egyben, hogy szinte minden épület aljában kocsmák és éttermek foglalnak helyet. Az én kedvencem az, ami elvileg pont a lakásom alatt terül el pár emeletnyi mélységben. Onnan tényleg nem tudok olyan részeg lenni, hogy ne jussak haza, ráadásul jól el is tudok szórakozni mások figyelésével. Még nincs későn, sokan sincsenek ott, nagyrészt errefelé lakók, akik betévedtek egy italra hazaérés előtt. Sokan integetnek is nekem, miközben gin-tonic párossal a kezemben átvágok a termen és helyet foglalok az egyik hátsó asztalnál. Innen remekül rá lehet látni a pultra és a biliárd asztalokra is. Nem tudom, mióta ülök itt, mikor a hang kizökkent. Nyugodt, összeszedett és brutálisan komoly. Reflexből húzom ki magamat a szavakat hallva és dőlök hátra a széken, hogy megtudjam, hol van a férfi. Az egyik keze a szék támláján, érzem a hátam mögött, ahogy a jelenlétét is a nyakamban. Szó szerint oda liheg, miközben a hátamat is megérinti valamivel. Ráadásul olyan diszkréten, hogy a többiek a teremben azt hiszik, csak egy régi szerető üdvözöl. Nekik nem újdonság a tény, hogy néha felszedek valakit. A pultos lány még rám is kacsint, mint minden jó fogás esetén tenné. Ami megnyugtat. A legjobb pasiknak csak mosolyogni kell és egy öreglány örömmel megvesz nekik bármit. Nem éri meg piti tolvajnak állniuk. Így pedig már egy gonosz mosollyal a számon megyek bele a játékba. És készen állok folytatni is. - Mielőtt szúrna, nem árt, ha tud két dolgot: nincs nálam pénz és a rendőrségen dolgozom - kezdek bele nyugodtan, már-már nevetve, miközben lassan meg is mozdulok. Nem próbálok rá nézni, de a kezem a pohár peremén kezd játszani, ami előttem van az asztalon, és oldalra hajtom kissé a fejemet is. Mint az a lány tenné, aki felkínálja magát egy szeretőnek. Teljes belátást engedek a nyakam vonalára és a dekoltázsomra, még a levegőt is úgy veszem, hogy minél jobban megemelkedjenek a melleim. - Ráadásul tucatnyi ötletem lenne rá, hogy elszórakozzunk jelentősebb anyagi kár nélkül. Tőlem a kés is jöhet - ez már csak játék vagy egy perce. Pontosan azóta, hogy felismertem a parfümöt. Nem sokan vannak a környezetemben, akik szeretik az ilyen férfias illatokat. És az értékeseket. Mert ennek a márkának majdnem drágább az üvegnyi kreációja, mintha aranyat vennék ebben a mennyiségben. Tudom ki van mögöttem, így én is játszom. Nem vagyok nagy színész, de a csábító szirén olyan szerep, amit minden tehetségesebb nő meg tud alkotni. Én pedig szemérmetlenül használom ki a tudásomat. Még a számon is végig nyalok, mint akinek izgatja a fantáziáját egy olyan szex, ami előtt levágjuk egymásról a ruhákat. Pontosan fél perce van feladni, utána a légzésem is szaporává fog válni és eljátszom a felizgult nőt. Szép próba volt öcsisajt, most lássuk, mit kezdesz a nővérkéd reakcióival...
- Rossz taktika, az a helyzet, hogy mindenki ezt mondja – suttogom ugyanazon a komoly, felismerhetetlenné halkított és keményített hangon, de miután kimondtam, nem tudok elnyomni egy mosolyt. Hamisíthatatlan Nyssa. A nyugalma, a válasza, sosem lehetett egykönnyen zavarba hozni. Az utóbbi években meglepni is egyre kevésbé, aminek azért már annyira nem örülök. Nem azért, mert nem cseperedett hisztis kotlóssá, vagy érzékeny türelmi zónával rendelkező idegronccsá, hanem azért, mert ezáltal a jelleme is kapott egy vékony, pókhálószerű árnyékot, de ezt a történtek után, aligha lehetne felróni neki. Hiányozni mindenesetre hiányozhat, ami már elmúlt. Figyelem a reakcióját, bár nem is tudom, mit várok, talán pont ez a jó benne. Mindig is szerettem kockáztatni, kísérletezni, a járt ösvényt elhagyni a járatlanért. Ebben vagyok igazán önmagam, és talán ez a vesztem is, ha a saját életem elcseszett fontjaira gondolok. Figyelem a reakcióját, és azon kezdek töprengeni, hogy vajon taktikázik-e. Egy férfi sem tudná nem észrevenni a mozdulatai mögött rejtőző finom, bújtatott erotikát. A keringőre hívást. Szegény szerencsétlen férfitársadalom. Aztán pedig azon, hogy ha csakugyan ki akarnám rabolni, vajon nem gondolnám-e meg magam félúton? Elvégre egy olyan srác, aki látszólag tehetősebb hölgyekre feni a fogát, pusztán erszénybővítési szándékból – egyelőre félretéve azt, hogy jelenleg egy nyilvános bár hátsó sarkában vagyunk –, vajon milyen rendszeresen és milyen minőségben élhet nemi életet? És ha váratlanul mindkét falattal megkínálják, zavarában el tudná dönteni, hogy melyikre is vágyakozik jobban? Nos, a tapasztalatom az, hogy cseppet sem gondolkodnának hideg fejjel. És ezt Nyssa is tudja. Minden bizonnyal tudja. A kérdés csak az, hogy vajon kiszúrta-e már, hogy én vagyok. - Kíváncsivá tett. Javaslom, keressünk valami csendesebb helyet a meghitt csevejhez – duruzsolom újfent és a hangomban most már érezhetően más vibrál, mint az előbb. – De előtte meghívnám még egy italra. – A mondat végére már megadom magam, a suttogásból halk beszédre váltok, nem rejtve el tovább eredeti kilétemet, de még nem eresztem el teljesen a szerepet. – Pusztán a formaság kedvéért. Azzal hintek egy csókot a nyakára, hogy szerencsétlen rabló flótás se menjen haza üres kézzel, és kilépek a látóterébe, az arcomon bujkáló mosollyal. Jól esik újra látni, rég találkoztunk utoljára. - Bevallom, sok mindenre számítottam, de ilyen lelkes fogadtatásra nem – mondom már-már nevetve. – Nem is tudtam, hogy ilyen otthonosan mozogsz rosszfiú-ártalmatlanításban. Már a kungfut leszámítva. – Szándékosan hívom így, még az első edzésekről ragadt meg, valami hülye poén miatt. Már nem is emlékszem pontosan. - Hatásos, hatásos – jegyzek meg csak ennyit, homályos hangszínnel és pillantással, és le sem tudnám törölni a mosolyt a képemről. Ha feláll, a testvéri puszikat is megkapja, egy rövid, de hiányoztál-öleléssel karöltve – ha később kívánja megejteni, hát úgy legyen –, a végén viszont mindenképp helyet foglalok vele szemben. - Volt egy megérzésem, hogy itt talállak. – Egyelőre mást nem mondok, nem sietem el, tudom, hogy sok kérdés lappanghat benne: hogy kerülök ide, miért éppen most, és leginkább miért nem szóltam, számítok rá, de egyelőre túlságosan fel vagyok dobva, hogy megtaláltam.
- Az a mindenki általában táskát is hord magával. Nálam nincs - mert nem terveztem messze menni. A bár a lakásomhoz elég közel van ahhoz, hogy bízzak benne, nem érhet baleset a felfelé és lefelé vezető úton. Ezen kívül a pultosok ismernek is, mind tudja a nevemet, hogy törzsvendég vagyok és nagyjából azt is, hogy hol lakom. Sőt, az egyik lánnyal még jóban is vagyok, ő járt nálam, így pontosan tudná, hol keresse a dolgaimat. Nem véletlenül csak a lakáskulcsot és a mobilomat hoztam. Utálom a sok cuccot, amit a munka miatt hordanom kell a táskámban és minden nap kipakolni egy rémálom lenne. Még ezer éve, mikor megjelent a telefonos fizetés rendszere, az első dolgom volt beszerezni egy második SIM kártyát és arra engedélyeztetni ezt a fajta számla rendezési módot. Szóval ha én le akarok menni inni egyet, ahhoz elég a telefonomat felkapnom és a pótkulcsot, amely az ajtó mellett vár a tálcán. Szerintem nézek ki huszonegynek, főleg, hogy már több mint tíz éve betöltöttem azt a kort, így az igazolványom sincs a kívánt cuccok között. Igazából azért nem hagyok el soha semmit, mert nem veszem ki a táskámból. Mikor hazaérek munkából, egyszerűen leteszem a táskát, kidobom az esetleges nap közben felgyűlt szemetet, üres vizes palackot, megszabadítom az ételszállítótól, de a telefonomon kívül semmi más nem hagyja el. Így minden reggel tudom, hol van a pénztárcám, zsebkendőm, papírjaim, kocsikulcsom, orvosi felszerelésem, sőt, még a krémem is. Beteszem, amit még esetleg vinni akarok, felkapom és ennyi. Nagy táskával közlekedem, így látható, hogy összesen egy lapos telefon a zsebemben a mai cuccom. Azokat pedig okos ember nem lopja el. Tíz perc letiltatni... - Az oldalsó lépcső elég sok nyugodt zugot rejt. De már csak a látszat kedvéért is elfogadom az italt, mielőtt odavezetem - folytatom csábítóan, miközben figyelem, ahogy kilép mögüllem és a látóterembe kerül. Pontosan tudom ki az, és a nagy, boldog mosoly az arcomon mindenki más számára is elárulja, hogy ismerem az illetőt és örülök a jelenlétének. Brad akár akarja, akár nem, az én kis öcsém marad, akivel egymás ugratását már tökélyre fejlesztettük egy ideje. És én nem félek minden piszkos kis próbálkozását viszonozni. Rablótámadás? Ugyan, kérem. Pontosan tudja, hány éve tanulom magamat megvédeni ahhoz, hogy tisztában legyen vele, egy igazi rablót már régen a padlóra küldtem volna. Őt viszont nem bántottam. Csak csatlakoztam a játékhoz a saját kacér módomon. És teljes szívből élveztem a csábítási kísérletet még akkor is, ha nagyon tisztában voltam vele, hogy mi ketten csak színészkedünk. Lehet, hogy nem vagyunk édestestvérek, de évtizedek óta testvérekként gondolunk a másikra, ennek megfelelően pedig a szexualitás egy elég érdekes téma tud lenni. Aminél egyikünk sem akar túl sokat tudni a másikról részletekbe menően. Nagy vonalakban azért nem kell aggódni miattunk. Bár most éppen megint különbözünk. Ő a gyász feldolgozására a cölibátust választotta. Én pedig a könnyűvérű nő szerepét. Pontosan az ellentétét annak, ahogy a párunkkal bántunk... - Egy lánynak nem árt, ha van néhány trükk a tarsolyában. Főleg a vicces kedvű kisöcsik ellen - kuncognom kell lassan a szavaktól, miközben felállok, hogy megölelhessem őt. Jó régen nem találkoztunk személyesen, és eszem ágában sincs tagadni, hogy Brad hiányzott nekem. Valamilyen szinten még mindig ő az a személy, aki a legjobban megért engem és a beszélgetéseink olyasmi, amiről nem szívesen mondok le. De a telefon nem az igazi. Ott nem látom az arcát és a szemét, nem tudom megvizsgálni az arckifejezéseit, hogy tudjam, mennyire gondolja komolyan. Sőt,egy óceánnyi távolságról még a hang is torzul, teljesen kiismerhetetlenné téve őt mindenestül. Élőben jobb. Ilyenkor nem tud nekem hazudni. És pontosan tudom, hogy érzi magát. Mindketten szenvedtünk. Mindketten veszítettünk el valakit, aki fontos volt nekünk. És próbáljuk feldolgozni. Most pedig tudnom kell, hogy tart benne. De még nem kérdezem meg. Csak figyelem őt. A gesztusait. A szavait. A mozdulatait. Látni akarom, hogy még mindig ott-e van a szemében a fájdalom. Hogy képes-e már beszélni róla. Mert én nem. Én addig vagyok egyben, amíg nem kell szóba hozni. Amíg tabu, csak a magány van, amivel megbirkózom. Mikor azonban előtör az árnyékok közül, jön a fájdalom is. Amit nem tudok legyőzni. Csak elásni... - Magam meséltem neked erről a helyről, volt rá esély. De nem tudhattad. Legalább a reptérről hívhattál volna - pillantok rá jelentőség teljesen. Ugyan bocsánat kérést nem kérek, nem várom el ilyen apróság miatt, de nem árt tudnia, hogy lehetne ennél kedvesebb is. Vagy talán csak szeretek mindent kontrollálni és én éreztem volna jobban magamat, ha tudom, hogy jön? Elvégre akkor biztosan körülnézek. Kitakarítok. Sütök egy kis sütit. Semmi extra, de azért örültem volna, ha hagyja, hogy érte menjek a reptérre. A vicces ebben, hogy fordított esetben én sem tenném meg. Szeretem az önállóságomat. És jobb, ha nem minden tettemről tud a bátyám. - Remélem van tollad, a pultos lány vagy öt perce meresztgeti a szemeit ide - teszem hozzá halvány mosollyal. Volt már időm megszokni, hogy híres. Apa is az a maga módján. Sőt még én is. Imádnak a riporterek a friss bűnügyekkel kapcsolatban vallatni. Vagy a családommal. Nem mintha bármelyikre is válaszolnék. A lényeg, hogy tudom kezelni, ha felismerik az egyik családtagomat is beszélni akarnak vele, közös képet csinálni, vagy éppen aláírást kérni. Mert ez jár a hírnévvel... - Sőt, már ide is tart. Legalább valami hasznom legyen belőled, ezen a helyen még soha nem volt kiszolgálás - teszem hozzá halvány mosollyal. Ezért szeretem részben. Nagy bár, de sokkal családiasabb és kevésbé elitista a hangulata mint bármelyik másiknak az utcában. És mivel kevesen vannak, akiknek nagy része nem sok filmet néz, még csak fel sem ismerik Bradet. Nyugalom a maga módján ez a hely.
- Nem is a táskájára pályázom – említem meg sokat ígérően. Végül is, ha tényleg rabló lennék, és nem random ötlet vezérelne, hanem valami életösztön szerű is motoszkálna bennem, gondolom, felmértem volna a terepet akció előtt. Akkor pedig kifigyeltem volna, és talán azt is tudnám, hogy a közelben lakik. Persze, így is-úgyis szívnék Nyssa magas fokú elgyepáló technikái miatt, de arra már aztán végképp nem számíthatnék előre. Ez van, pancser betörőket mindig is jobban szerettem játszani. - A lakása talán még ennél is többet... – teszem meg tétjeimet, de eddigre már biztos vagyok benne, hogy kitalálta, ki vagyok. Egyéb esetben, úgy sejtem, egész máshogy viselkedett volna, bár tény, hogy még sosem láttam élesben. Ki is mozdulok a fedezékemből, nincs sok értelme tovább csavarni a játékot, ennyi pont elég volt bemelegítésnek, annak viszont tökéletes. Imádom, hogy veszi a lapot és nem csak belevonja magát, hanem olykor még rendesen fel is adja a leckét a reakciójával, még zsenge színésztanonc koromban remekül tudtam például próbálni vele, és neki sosem ismerném be, de azok közé tartozott, akik képesek voltak megizzasztani. Most le se tudom törölni az arcomról a mosolyt, egyszerre megnyugtató vele találkozni, tudván, hogy ismer, tudja minden nyűgömet és rigolyámat, mint amikor meghitt, összeszokott közegbe tér haza az ember, és egyszerre izgatott is voltam a találkozó miatt. Nem utolsó sorban azért, mert nem szóltam előre, de ha valaki, én igazán a meglepetés híve vagyok, túlságosan szeretem látni az emberek arcán az első, minden előkészület nélküli őszinte reakciót, talán nevezhetjük szakmai ártalomnak is. Másrészt annak az izgalma is mozgat, hogy ő lát a legjobban belém, és egy annyira önreflexív embernek, mint én vagyok, kell is a visszajelzés. Mindig is kíváncsian várakoztam, mit olvas ki a szemeimből egy-egy találkozó alkalmával, vajon mit lát meg bennem, amit én magam sem veszek észre magamban? Elnevetem magam a válaszára, és miután kellőképpen megszorongattam, eszemben sincs reakció nélkül hagyni. - Szóval kifejlesztett trükkjeid vannak ellenem? Mondj egyet – huppanok le elé az asztalka túloldalára, de a szemeimet nem veszem le róla, túlságosan régen láttam ahhoz, hogy bármi más jobban érdekeljen. Hiányzott, ez nem kérdés. Habár nem vagyunk vér szerinti testvérek, sosem volt semmiféle hiányérzetem, sőt, néha már hajlamos vagyok meg is feledkezni róla. Szinte bűntudatosan somolygok rá, ahogy szóba hozza, hogy nem jelentkeztem be. Egyébként, nem tudom azt mondani, hogy nincs igaza. Tényleg szólhattam volna. A ciki az, hogy még csak nem is tudok felhozni semmiféle, jól hangzó indokot, hogy mért nem tettem meg. - Akkor oda a meglepetés. És készültél volna, úgy se tudtad volna megállni – babrálok az asztalon fekvő, kósza itallappal, nem mintha nem tudnám máris, hogy mit akarok, de azért magam elé húzom. Mostanában mindig kell valami pótcselekvés, amivel lefoglalom magam. Ilyen a cigi is, hozzáadva, hogy őrületes függővé váltam. Persze, ezt sem szoktam elismerni. – Amúgy is, úgy néz ki, ezúttal itt leszek egy darabig. Meg is fogsz unni a végére. Volt már korábban, hogy egy-két napra hazaugrottam, de az utóbbi egy-másfél évben ennél többet sosem tovább sosem maradtam. Kicsit minta el is idegenedett volna tőlem a város. De ezúttal már nem menekülök el újra. Megpróbálok szembenézni mindazzal, amit itt hagytam. - De csak mert nem tudja eldönteni, hogy a bátyád vagy a szeretőd vagyok – cukkolom széles mosollyal. – Fogadjunk, mindjárt idejön megbizonyosodni róla. Naná, hogy idejön, elvégre fel kell vennie a rendelésemet. Az új információra azonban már nincs módom verbálisan is reagálni, mert meg is érkezik a hölgyemény, én pedig egy szokásos, bekészített mosollyal fogadom. - Részemről egy scotch, és neked, drágám? – pillantok cinkosan Nyssa felé, újabb játékot nyitva, ezúttal közönséggel is. Gonosz, ez tény és való, és színészet ide vagy oda, nehezemre esik megállni árulkodó mosolygás nélkül. – Borzalmas ez az ingázás, lassan már nem is tudom, mi a kedvenc italod.
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
Avataron : Eva Green Kor : 40
Tárgy: Re: Biliárdasztal Csüt. Okt. 13, 2016 10:14 am
- Más olyanom sincs, amit ellophatna - halvány mosoly, enyhe kényszer érzet a hangos kacagásra. Mióta tudom, hogy nem rabló, egyszerűen nem tehetek róla, de kísértést érzek rá, hogy a peremig taszítsam. Lehet, hogy ügyes játékos, de én is évek óta próbálgatom a szárnyaimat, és ami a flörtöt illeti, abban igencsak tehetséges tudok lenni. Ennél csak a férfiak kidobása megy jobban, ha úgy alakul, hogy ők kötnek ki nálam. Abban pedig verhetetlen vagyok. Mert mindent megteszek, hogy kiakasszam őket. Mellettem ők nem fognak aludni, minden kérdésükre maximum egy beszédes pillantás lesz a válasz és néhány olyan női szeszélyt is bemutatok, amivel a falra lehet őket kenni. Mert én éppen ilyen vagyok. Nem akarok semmi többet néhány óra szórakozásnál, így elejét veszem minden próbálkozásnak, amely az említett időtartam kibővítésére szolgálna. Rideg, tudom. De szerintem igazságos. Nem áltatok senkit azzal, hogy egyszer majd képes leszek változtatni a dolgokon. A szívem még mindig vérzik és nem akar mást befogadni. Ha valakinek reményt adok, azzal az ő lehetőségeit veszem el. Szóval nem játszom a nehezen kaphatót, hanem tisztázom, hogy mennyi időre lehet engem megkapni... - Ha továbbra is egy késsel leszek cirógatva, addig nem jutunk el - válaszolok halványan pihegve, miközben reménykedem benne, hogy nem most hagy cserben a testem. Nagyon könnyen meglátszik rajtam a vörösség, a világos bőrőmmel, így ezer örömmel használom ezt néha ki. Alapozó nélkül általában. De még azon is át tud ütni. A lényeg, hogy egy kis pirulás a szexuális izgalom jele is lehet. Vagy az enyhe levegő hiányé. Nekem épp mindegy, mert működik, érzem. Félig leereszkednek a szempilláim, megborzongok és pihegek, mintha nem tudnék a bugyimban maradni a gondolatra, hogy egy kés is a játékban van. Mert pontosan tudom, hogy ezzel nyerek. Az öcsém sok minden, de itt szó nélkül be fogja húzni a kéziféket. Oh, drágám, ha tudnád, milyen színészek egyes nők, adj öt percet és orgazmust is szimulálok neked a nagy közönség előtt. Azt pedig biztosan nem akarod megtapasztalni... - Mikor utoljára megemlítettél a sajtónak, mennyire volt jó a két hetes zöldséglé kúra? - oké, ez nem titok igazából. Egyszerűen csak felhúztam magamat, mert hála neki, kezdő halottkémként extra adag újságírót kaptam a nyakamba. Szerencére éppen az aktuális orvosával jóban voltam és ráállt, hogy segítsen nekem cserébe. A zöldség egészséges és tényleg többet kellett volna belőle fogyasztania, de egészen biztosan megoldható lett volna finomabb módon is, mint alaposan lepréselve és iható formátumban. A zöldséglevek közül egy-egy fogyasztható, mint a paradicsom és a cékla, de valljuk be, a répa és a saláta már elég undorító példányok. Ártani nem ártanak, növelik a szervezet vitamin raktárát, de befogott orral fogyasztják általában már két nap után az emberek, ugyanis a szaga elég undorító tud lenni. Főleg, ha a végén kiderül, hogy párolva és enyhén sózva fogyasztva nagyjából azonos a hatása. Két hét az undorító zöldes szmötyik világában, és cseppet sem titkoltam a kárörömömet közben... - Gin-tonicot kérek. Neked pedig jobb, ha eszedbe jut, mi a kedvencem, különben többet nem veszem fel a kedvedért azt a gladiátornő jelmezt... - válaszolok halvány mosollyal, miközben tisztában vagyok vele, hogy a pultos lány arca eléggé árulkodó lehet. Az egészben a legjobb, hogy még hazudnunk sem kellett. Vagyis, a drágám egy becenév, és illettem már én is őt vele, így semmi akadálya, hogy használja. Kontextus hiba, hogy a szeretőjének hisznek miatta. Igencsak csapodár szeretőnek, ami azt illeti, hiszen pont ebben a bárban szedem fel a legtöbb kalandomat, így a lány is tisztában vele, hogy ha ez egy hosszabb kapcsolat, akkor én rendszeresen csalom a pasimat. És le sem tudja kaparni az arcáról a megdöbbenést. Most már csak az érdekelne, hogy mi érdekli jobban, Bradet verem át, vagy ilyen jó kis nyitott kapcsolatunk van. Oh, és tényleg van gladiátornő jelmezem is. Az egyik történelmi találkozóra készült. És legalább két deci kell a prémium minőségű orosz vodkámból, hogy én azt felvegyem az öcsém előtt. Nem kicsit merész darab ugyanis. Kard mondjuk nincs hozzá, azt akkor kölcsönbe kaptam. De egy ostor még mindig a része. Az igazi fajta, nem holmi szexuális játék... - Semmi bajom vele, ha felméred, de meg se próbáld harmadiknak felhozni. Nem az esetem - szólalok meg újra, amikor a lány hátat fordít és egy lépésnyire távolodik el. Pontosan tudom, hogy hallja a szavakat, és a megmerevedett háta alapján érti is őket, de én csak a szemem sarkából figyelem őt és a reakcióit. Az arcom Brad felé fordul, mintha neki mondanám és halálosan komolyan is gondolnám a dolgot. Ha már úgyis egy deviáns párocskának adjuk ki magunkat, miért ne dobhatnánk rá még egy kicsit? Én remekül szórakozom. Bár lehet, hogy megsajnálom a lányt, és megmondom neki az este végén, hogy az öcsém játékának esett áldozatul. Ezt inkább ne szellőztessék meg a sajtónak...
Elmosolyodom a válaszára, jó a visszavágás, kezd érdekessé válni ez a röpke diskurzus, ha így folytatjuk, egész este itt fogok strázsálni a széke mögött. Esküszöm, többet megtudok róla így, mintha szemtől szemben faggatnám. - Ezt majd még meglátjuk – hagyom homályosan, mit is készülök elorozni tőle. Viszont hogy ő mire készül, azt most még csak találgatni tudom. Játszik, ez biztos. Biztos..? Bevallom, néhány reakciója összezavar. Vagy mert túlságosan jól játssza a szerepet, vagy mert... Zavarba ejtő a gondolat. Vajon...? De még gondolatban sem megy megfogalmazni. És ezzel máris győzött. Megzavart, kiestem a szerepből. Legalábbis a kézifék több okból is azonnali hatályú. Aljas, nagyon aljas. Tudja, hogy ez az a terület nálam, amire azonnal satuféket nyomok, ő az egyetlen, akinek meséltem róla, a miértekről, de még neki is csak nagyvonalakban. Ahogy én is csak nagyvonalakban tudok az ő magánéletéről. Lényegében fogalmam sincs, mennyire sikerült feldolgoznia a történteket, nem beszélünk róla, tudom, hogy első számú tabu téma nála, így inkább a nonverbális jelekből olvasok, illetve abból, amit a viselkedésén látok. - Azért reménykedek benne, hogy beengedsz, akkor is, ha szégyenszemre be kell vallanom: ez minden fegyverem – ejtem az asztallapra a rágós csomagot, és a lelkes ölelés közben azért odasúgom a fülébe az ártatlan kérdést. – Le vagyok maradva. Mióta kés a beugró hozzád? Szeretem cukkolni a szeretőivel, nem mintha tőlem nagyon idegen lenne ez az életforma, ismerem minden előnyét, és sajnos hátrányát is ahhoz, hogy tudjam, nem ez az, amire igazából vágyik. Ez csak átmeneti megoldás, ugyanúgy, mint nálam a mostani. Mégis aggódom érte, hogy az érzelmi pokol után most az következik, hogy teljesen kiég. Ez az egyik, amire elsődlegesen kíváncsi vagyok vele kapcsolatban, és azt is tudom, hogy nem elmondani fogja, észre kell vennem rajta a jeleket. - Azt azóta sem bocsátottam meg neked. Csak hogy tudj róla – emlékeztetem hamiskás mosollyal akkoriban fogadott bosszúhadjáratomra, ami azóta is folyamatban van. Jó is, hogy mondja. Nem sokkal utána fordultak rosszra a dolgok, így halasztásra került, annyira hogy már majdnem én is megfeledkeztem róla. A zöldségeket viszont azóta sem bírom megenni. Elég csak rájuk néznem, és máris beugrik azoknak a gusztustalan zöld trutyiknak az íze. Le is cseréltem az orvosomat. Nos, a következő taktikám, a pincérnő reakciója. Azért abból is sok mindent le fogok tudni olvasni Nyssával kapcsoltban. Mennyire lepődik meg azon, hogy újabb férfivel akad dolga? Vagy éppen hogy fogadja a hírt, hogy voltaképp tartós kapcsolatban van. Netán a férje tért vissza? Már-már szemérmetlenül bámulom a lányt, miközben a rendelésünket felírja, és ezt a kis diskurzust végighallgatja. És valóban nyitott könyvként leolvasható róla, amire kíváncsi voltam. Arra viszont nem számítottam – de ugyan miért nem?! –, hogy a drága nővérem ezúttal is képes átvenni a kezemből a fonalat. Úgy látszik, túlságosan elpuhultam külföldön. Teljesen elszoktam attól, hogy milyen készültségben kell lennem mellette. - Ugyan már, ne túlozz, a kedvemért még sosem vetted fel, hiába is kértelek rá – hunyorgok rá, miközben a balommal cigi után kezdek kotorászni a zsebemben. Csak remélni tudom, hogy a pincércsajnak halvány dunsztja sincs róla, ki vagyok, mert ha ezt holnap viszont látom az újságban... Nem is tudom, nekem vagy Nyssának lenne kínosabb. Új a lány, nem az, akivel legutóbb is találkoztam, így nem tudom, mennyire vannak jóban, de Nyssából és az előző kacsintásból kiindulva sanszos, hogy azért váltottak már pár szót egymással. - Régebben nem voltál ilyen macerás. Az előző pincérnővel nem voltak ilyen gondjaid – aggályaim ide vagy oda, ha már játszunk, játsszunk rendesen. Ezúttal nem hagyom nyerni. Csak azért sem. Meggyújtom a cigit, és az első slukkot kifújva, miután a lány hallótávolságon túlra ért, elvigyorodom. - Szerinted ezek után ki meri hozni az italokat? Vagy két perc múlva kirakják a szűrünket? – Elvégre ő ismeri a helyet, de azért van, ami ennél is jobban érdekel. - Na és, hogy vagy? – slukkolok újabban, időt hagyva neki a válaszra. – Látom, nem sokat változtál, nekem bezzeg vissza kell szoknom a ritmusba – csillan játékos fény a szememben, azért felvillanyoz, hogy a közelében vagyok. - De ha más programod van ma estére, már itt sem vagyok – nézek a szemébe friss felismerésemmel, valóban távozásra készen, fogalmam sincs, honnan villan eszembe, hogy alkalmatlan időben érkeztem. De lehet, későn esik csak le, hogy ezért hozta szóba: igazán megemlíthettem volna érkezésemet, ezért volt a kacsintás, és talán a hátba támadásom is ezért érte kevésbé váratlanul. Vajon másra számított? Automatikusan körbe is nézek, mintha csak azt akarnám csekkolni, nem tart-e máris valaki felénk.
- Rágó, komolyan? Azt hittem, legalább egy platina hitelkártyával próbálkozol - a hangom vidám, már-már kacagó, miközben azért fel is pillantok a testvéremre egy enyhe elégedetlenséggel a szememben. A játéknak már vége, ez egyértelmű. Ahogy az is, hogy ezt a kört megnyertem, hála a merészségemnek. De nem jelenti azt, hogy nekem le kell állnom és fel kell adnom a folytatást. Most már kisebb erőbedobással, de csinálom még. Ha a kéjes kis démon szerepe ment, akkor a buta liba sem éppen Oscar-díjat igénylő produkció, így megpróbálkozom vele. Egyetlen jelenet erejéig, amíg bizonyítom, hogy azért valahol jó mélyen bennem is rejtőzik egy kis színészi véna, majd hagyom a folytatást a fenébe. Helyette mosolygok őszintén, örömmel és megölelem Bradet. Jó ideje nem láttam, így a viszont látás még inkább kellemes meglepetés a számomra és eszem ágában sincs elrontani. Bár a szavai azért nem lepnek meg. Igen, mindkettőnkben megvan egyfajta játékos versengés és meg sem próbálunk felülkerekedni rajta. - Önvédelem óra, első lecke: csak akkor támadj, ha tisztában vagy a fegyver helyzetével - válaszolok mintegy magyarázva, miért is játszottam a könnyen kaphatót. Éles helyzetben a tény, hogy ülök és mögöttem áll, komoly hátrány, amelyen javítani kell. Minimum fel kellene állnom vagy elérnem, hogy szembe kerüljön velem, ha ép bőrrel akarom megúszni. Onnan már lehet támadni, megpróbálni elvenni a kést és kikerülni a környezetéből, de háttal a támadónak és ülve esélytelen a dolog. Még ha nem is tud szúrni, akkor is igaz, hogy random döféssel nagy károkat okozhat a hátamban, arra pedig egy csomó ideje lenne, amíg én megpróbálom hátra lökni a széket és felpattanni. Akkor már inkább egy kis flört. Annyiba még soha senki nem halt bele... Braddel látszik, hogy mindketten játékosak vagyunk. A magunk módján kimondjuk a gondolatokat, piszkáljuk és ugratjuk a másikat, az egész beszélgetés könnyed és mosolyokkal teli. Folyamatosan próbálunk a másikon is túllicitálni azért. Ez a hátránya annak, ha valakinek fiú testvére van, de fiatalabb nála. Én azért nem akarok veszíteni, mert én vagyok az idősebb, ő pedig azért, mert ő a fiú. Így a játék megy tovább és szinte biztos vagyok benne, hogy szegény pincérnő alig várja, hogy menekülhessen az asztaltól, hála az újabb és újabb elmés visszavágásoknak. Jobb, ha bele sem gondolok ezek után, mit gondolhat róla, milyen szexuális életem van, csak kihasználom a kiskapukat, amelyeket az öcsém hátra hagyott. - Francba, igazad van. Utoljára akkor vettem fel, amikor te és Jesse közösen könyörögtetek érte. Úgy tűnik, a két alaposan felizgatott férfi az örök gyengém marad... - mosolygom továbbra is rendületlenül, miközben a pincérlány elég furcsa hangot hallat. Hoppá, talán kicsit túlmentünk a célon. Mert most minden érzelme az arcára van írva. Dühös rám, egyértelműen lenéz, ugyanakkor irigyli is az életmódot, amelyet felvázoltunk neki. Mert érdekli, megragadja a képzeletét a tény, hogy nem kell egyetlen partner mellett megmaradni. Hiába a szerelem, a legtöbben nem képesek rá gondolati szinten. A legnagyobb szabadság pedig a fantázia valóra válásával jöhet. Még akkor is, ha ebben az esetben tényleg fantázia a téma. A ruhám ugyan nem takar sokat, de akkor is korhű gladiátornő jelmez, ami azt jelenti, hogy nem pár cérna és anyag darab, mint amilyeneket a pornó forgatásokon használnak általában. És igazából nem kellene annyira könyörögnie Bradnak, ha látni akarna benne... - Az előző pincérnő természetes vörös volt - hangsúlyozom ki a természetes szót miközben komoly arccal nézek vele farkasszemet. Aki nem ismer minket, azt hiheti, rég óta együtt lévő pár vagyunk, akik sokszor már egy pillantásból is megértik egymást. Nos, igazából tényleg jó ideje tartunk össze, de testvérekként. Ettől még nem bírom megállni, hogy ösztökéljem az öcsémet. Hogy piszkáljam a gondolattal, mégis honnan a francból tudom ennyire biztosan, mennyire is természetes a hajszíne. Igazából egyszerű a válasz, látszik. Ha valódi vörös, akkor nem egységes a színe, míg a hajfestékek esetében eléggé azonos lesz a végeredmény. Szóval ha szőke és barna is látszódik benne közelről, akkor az a haj általában igazi. De ez minden más színnél is érvényes, leszámítva a feketét. Ott elég nehéz kiszúrni az árnyalatokat... - Szerintem amint elmegyek a mosdóba, odaadja neked a számát - válaszolok cinkos mosollyal, mert tudom, hogy igazam van. Sok lány szeret jónak tűnni és ártatlannak, de igazából csak nagyon kevesen képesek rá. Inkább csak megjátsszák, amíg valaki a felszínre nem kényszeríti a valódi énjüket. A pincér lány ugyan tisztában van vele, hogy mi ketten látszólag együtt vagyunk, de azok után, amit hallott, fogadni mernék, hogy meg fog valamivel próbálkozni. Ez egy ilyen világ, kevesen foglalkoznak olyasmivel, mint a jegygyűrű bizonyos bankszámla vagy arcberendezés mellett. És engem tartanak kurvának, pedig én végképp nem kezdek foglalt férfiakkal. Nővel pedig tényleg sehogyan sem. - Nincs sok változás, dolgozom, barátokkal lógok és még mindig szervezem a történelmi fesztiválokat. Jut eszembe, két éve nem volt szereped valami drámában a polgárháború idejéből? - teszem fel a kérdést látszólag elgondolkodva, pedig igazából már tudom a választ. Igen, volt, és én ezt ki fogom használni. Ugyan a területre és a berendezésre kaptunk mi támogatást a várostól és a stúdiótól, de a reklámot magunknak kellene megoldani. Márpedig arra nem túl nagy a költségvetésünk. Ellenben a jótékonysági munkát igazán nagyra értékelnénk. Már kezd is kirajzolódni a fejemben a kép arról, hogy mekkora hírverést hozna, ha Brad képét felhasználnánk. Esetleg lehetne egy verseny is azok között, akik legalább ötször megosztják valamilyen közösségi oldalon az esemény linkjét. Például lehetőséget kapna a győztes egy órát eltölteni egy híres színésszel a díszletek között előző este. Oh, de meg fog engem nyúzni az öcsikém, ha rájön erre... - Mára nincsenek terveim, szóval egész este itt leszek egy kis alkohol társaságában, hogy végig hallgathassam minden problémádat és segíthessek megoldani őket - válaszolok kedves, már-már anyai mosollyal, mert tisztában vagyok vele, hogy ezt ennyire azért nem kéri. Ha valami olyan gondja van, amiben tudok segíteni, el fogja mondani, de nem mindent. Meg nem is kell. Bár újabban egész jól tanácsolgatok. Mikor épp nincs önző pillanatom a saját bajaim miatt, akkor eléggé jól meg tudok hallgatni másokat és segíteni nekik. Főleg férfiaknak. Ki gondolta volna, hogy a két legnagyobb szoknya bolond a városban horogra akad szinte egyszerre? Egész vicces a dolog...
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: Biliárdasztal Csüt. Okt. 20, 2016 12:36 am
Nyssa & Brad
- Lehet, pont ez volt az oka, hogy nem tettem – dobom fel a lehetőséget sejtelmeskedve, ha valamire, erre biztos nem számított, nekem pedig pont ez volt a célom. De nem is tagadom, azokat a fegyvereket szeretem a legjobban, amiket aztán meg lehet enni. - Most lelomboztalak, mi? – mondandóm tartalmával ellentétesen, a mosolyom kiszélesedik. – Látod, milyen testvér vagyok? Még kést sem hordok magamnál, hogy is élvezhetnéd a társaságomat... – játszom a méltatlankodót. – Mindjárt beledőlök a rágómba. Meg egy kicsit fáradt is vagyok. Ilyenkor még kevesebb szűrőt iktatok be, hogy mit is mondok ki konkrétan. Tipikusan az az eset vagyok, aki akkor beszél a legtöbbet, mikor a legjobban le van eresztve. Meggyűrt az utazás, de lepakolás után az első utam ide vezetett. - Anyukád sosem mondta, hogy ne kezdj kétes alakokkal? – hunyorgok válaszul. – Apropó önvédelem. Mikor érsz rá egy jó kis hadzsimára? – Mert hogy az el nem maradhat. Nem csak azért, mert bevett szokás köztünk: ha itthon vagyok, tartjuk a heti egy edzést. Olyan program ez nálunk, mint másoknál a szentséges vasárnapi ebéd. Bár igazán nem tudom, miért megint kajás hasonlattal jövök. Szóval, a lényeg, hogy fontos. Hiányzott már a szópárbajunk, telefonon azért nem ugyanaz, és az egy másik dolog, hogy ennek a levét most ez a szegény lány issza, de edződjön csak, és az is különösen tetszik, hogy Nyssának kell megbirkózni a következményekkel, tekintve az ő személyes környezete a hallgatóságunk. - Ne csigázz. Már most alig bírom... – hajolok bizalmasabb közelségbe felé az asztal fölött, miután a pincér csaj távozott, és úgy tátogom a folytatást – röhögés nélkül. – És ennyi volt, ki is bukik belőlem. - Vagy úgy – bólintok a természetes vörösre, mintha ez számomra is valami bennfentes infó lenne, valójában dunsztom sincs, hogy a tulajdon nővérem jelenleg viccel-e, vagy komolyan beszél. Mégis honnan tudja, hogy nem festette? Kell itt lenni valami csajos titoknak, amit én úgysem érthetek. – Szóval ez a legfőbb kifogásod a mostani ellen? - De remélem, nem azért, hogy a hármas fogatba jelentkezzen a gladiátorjelmezed mellé – vágom rá a jövendőmondására mosolyogva. De nem, semmilyen formában nem vágyom a jelentkezésére. Egy jó ideig még nem. És ezt Nyssa is tudja, még ha nem is hajlandó komolyan venni. Nem vagyok biztos benne, mert igazán sosem beszéltünk még róla, hál’ istennek, de azt tippelem, nem ért egyet a döntésemmel. - Valami drámában?! Te jó ég, el se hiszem, hogy ezt a testvéremtől hallom – dőlök hátra hitetlenkedve, elslukkolva a maradék cigimet. – Legalább a filmjeimet megjegyezhetnéd, ha már a rajongóm nem vagy – küldök felé egy félkomoly, mélyreható pillantást. - Az elmúlt két évben éppenséggel voltam hadnagy, tiszt a polgárháború időszakában – biccentek felé –, és mesterlövész. De mire is akarsz ezzel kilyukadni? – teszem fel ekkor még naivan a kérdést. Ám mire végigmondom, válaszolnia sem kell, megváltozik a tekintetem, mert máris leesik, hogy közvetlenül a történelmi rendezvénye után hozta szóba. - Nem – kezd derengeni, hogy mi felé is haladunk. – Nem, nem, nem – nyomatékosítom észlelve, hogy ügyesen be lettem húzva a csőbe. – Nem veszek részt benne, ezt már korábban is mondtam, bármivel is próbálkozol. Elnyomom a csikket, és eddigre vissza is ér a kedvenc pincérhölgyünk. Mosolyog ugyan, míg leteszi elénk az italokat, de az arcán halovány távolságtartás ül. Szegény párát jól beijesztettük. De ez Nyssa dolga lesz, igazából most jövök rá, mennyire is szeretem generálni neki a problémát. Ő pedig az enyémeket szeretné megoldani. - Ne mondd – csal ismét mosolyt az arcomra. – És miből gondolod, hogy akad egyetlen kósza problémám is? – emelem felé az italomat, de még nem iszok bele. - A ma estére. És arra, hogy érkezésem alkalmából felejthetetlenül elverlek a biliárdasztalnál.
- Ez tényleg gyenge, nálam általában egy pillangó kés van. Nem pont most, de a táskámban jól eljátszik a paprika spray-vel. És van az a helyzet, amikor jobb, ha nem szabad kézzel piszkálok meg egy holttestet - mert a jó ég tudja, mi jön még ki belőle. Van pár durva helyről előkerült tetem, főleg azok problémásak, amelyeket a csatornába dugnak. A legtöbbet azelőtt elkezdik a patkányok alaposan letisztítani, hogy bárki felfedezné és amíg nem ijesztjük el őket, folytatják. Ráadásul szeretik a lágy szövetekkel kezdeni, így az ujj lenyomat lehetséges, de arcfelismerés már kevésbé. És jobb, ha ellenőrzik a gyomrot is, mert volt már olyan produkció, mikor a szállításra előkészített testből kifordult pár. Nem mondom, gusztustalan látvány és szag járt mellé, meg három átkozódó rendőr és két sintér, akiknek el kellett kapni a szőrös dögöket, mert felfalhattak bizonyítékokat is. Mind például a gyilkos lövedéket. Szerencsére a kisállatokat legalább nem nekem kellett felboncolni, különben ki is akadtam volna. De ezt végül a laboros és a ballisztikus logikázta ki, még én az emberi maradványokat néztem át. Na, ott még hálás is lettem volna az egyébként kicsit hiperaktív gyakornokomért... - Még mindig csütörtök este hatra járok edzésre, szóval, ha nem félsz, hogy ennyi idő alatt mindent elfelejtettél, csatlakozhatsz - ugyan eléggé vegyes csapatban sportolok, de ott már igazi seniornak számítok a több mint két évnyi tagságommal. Így sokszor a férfiak között találok csak partnert, és ők nem nagyon mernek velem durvábbak lenni, így mindig mást kapok. Ezért szerettem Braddel járni, ő tudta, hogy nem vagyok cukorból és nem törik el minden csontom, ha egyszer megcsap. Szinte mindig párban voltunk a gyakorlatok alatt, csak a szabad küzdelem idején kerestünk mást. Szóval, ha ő úgy érzi, tudja tartani a tempót, a legnagyobb örömmel várom vissza... A pincérnő elmenekül, nehogy további kellemetlen dolgokat halljon, én pedig Bradet figyelem, aki kemény tíz másodpercig vissza is tudja tartani a nevetést. Utána már nem megy neki, és nem tehetek róla, belőlem is kirobban. Méghozzá elég hangosan ahhoz, hogy rájöjjön szegény lány, valószínűleg nem minden igaz, amit előtte kimondtunk. Ezek után nem leszek a kedvence, de nem érdekel. Évek óta járok ide és ő nagyjából a nyolcadik dolgozó, akit ismerek. Még egy-két hónapot adok neki maximum, mielőtt bepasizna vagy megunná a főnök állandó maximalizmusát. Utána el fog menni... - Szerintem inkább a két fiút kérni. És én nem mondom meg neki, hogy esélye sincs rá - mert ilyet még nekem sem sikerült összehozni, pedig nem lehet rólam mondani, hogy konzervatív lennék ezen a téren. Csak egyszerűen általában a férfiak jobban szeretik bizonyos helyzetekben a magányt, hiába volt olyan, hogy konkrétan kimondtam két barátnak, engem nem zavar a dolog. Oké, lebuktam, tipikus nő tudok lenni. És melyik nő fantáziáját nem indítaná be, ha egyszerre két nagyon dögös pasi kényeztetné? - A régebbieket ismerem, csak az utolsó másfél évben megjelenteket kerülöm el mindig. A tévében látva téged nincs bajom, de a hátam közepére sem kívánok egy nagy képernyős szexjelenetet rólad - és ez halál komoly. A tévében adva nézem a filmet, mert ott elkapcsolhatom, ha kezd igazán meleg lenni a helyzet, egy mozi közepén viszont nem játszhatom, hogy becsukom a szemem és befogom a füleimet. Igen, a testvérem színész és jó színész, de attól még az egy szál semmiben egy másik nővel nem az, amit öt méteres képernyőn akarok viszontlátni. El sem hiszik sokan, milyen hálás voltam azért tiniként, hogy azt az irtó kínos részletet kihagytuk a szocializálódásból, amikor rányitunk a másikra ágyakrobatika közben. Volt pár húzós helyzet, amiért ki kellett fejlesztenünk egy jelet és rászokni a kopogásra, de semmi korhatáros valós idejű látvány nem kavart be a lelki fejlődésünkbe tudtommal. - Hiszen még egy szót sem szóltam Brad, csak feltettem egy kérdést - próbálom menteni a helyzetet, de nagyjából tisztában vagyok vele, hogy esély sincs rá. Ahhoz túl jól ismer, tisztában van vele, hogy már azon gondolkodom, hogyan használhatnám őt fel a reklám céljából. De szerintem a szórólap osztásnál akad meg az ő fantáziája. Hacsak nem nézte újra a Sakáltanya c. filmet a közelmúltban. Ott licitálási lehetőségek voltak. Nos, én az internetes megosztásnál akarok hasonlót bevetni. Csak ki kell gondolnom, hogyan tálalva járna vele ő is jól. Mondjuk a rajongói oldalára kell belinkelni a megosztásokat bizonyítéknak? Attól biztosan fellendülne. Az ügynöke imádná. - Onnan, hogy látom rajtad, öcsi - válaszolok komolyan, miközben átveszem a pincérnőtől a gin-tonicomat és egy később elmondom pillantással is megajándékozom. Nem leszek a kedvence ez után, de nyilván neki is kezdett derengeni, hogy átvertük, így akkor igazságos, ha megtudja, miért tettem. Majd holnap. Ma a testvéremé a főszerep. A pohárból egy adag leivása után fordulok újra felé. Ennyi alkohol nem árt meg, de az egy kis magabiztosságot a témához. - Sok mindenkit átverhetsz, de én felnőttem melletted. Emlékszem rá, milyen volt a pillantásod, mikor hozzánk kerültél. A halála után is megvolt. De mostanra megváltozott. Nem gyászolod már. Csak magadat kínzod - ha bárki más mondaná ezt neki, akkor tuti kiakadna. Mert ez már nagyon személyes. De velem szemben nem tud. Mert én is átéltem. Pontosan ismerem az összes érzést, amelyek átrohamoznak rajta és azt is, miképp lehet kezelni őket. A különbség a továbblépésben van. Én még nem állok készen rá, nem tudom megtenni. Mert számomra tényleg ő volt az igazi. Négy évig olyan szerelmes voltam belé, hogy meg sem fordult a fejemben kétség. Tudtam, mikor eljegyzett. Készen álltam az esküvőre, gyerekekre, akár a karrierem kárára is. Ő viszont nem akarta elvenni. Szerette, afelől nincs kétségem. De nem tudott vele eleget törődni. És most csak bűntudatból folytatja ezt az egészet... - Beszélj, utána mehetünk biliárdozni. Sőt, ha nyersz, egy szót sem szólok a történelmi fesztiválról - teszem hozzá magabiztosan. Mert egy valamit elfelejtett. Ha az embert senki nem várja haza, akkor nem siet. Rengeteg ideje van játszani és fejlődni. Sokat fejlődni..
Kétségkívül igaza van, és nyugodtabb is vagyok, hogy ilyenekkel mászkál. - Egy nőnél legyen is – a hangom szelíd és meggyőződéssel teli, a mosolyom és a rájátszó tekintetem sokat lágyít a kijelentésen, de tisztában vagyok vele, hogy a feministák még így is felkapnák rá a fejüket. Pedig nem degradálásnak szántam, egyszerűen csak egy nő sokkal csábítóbb célpontja a bűnözőknek. Kissrác korom óta komolyan tudom venni a mondást, hogy Nyssát nem kell félteni, hiszen sok mindent megéltünk együtt, tudom, milyen talpraesett, erős személyiség, nem beszélve a fejlett önvédelmi technikáiról, de azért azt is tudom, hogy bárkit érhet meglepetés. Speciel elegem is van belőlük. Engem valahogy megkímél a sors, lényegében sosem esett még semmi komoly bajom, az életem akár nyugodt és idilli is lehetne, ha a körülöttem élőkkel nem történne folyton valami. Mikor a szüleimet elveszítettem, már nagyon is értettem, mi az a veszteség, egy tizenkét éves gyerek már nem olyan kicsi, aztán jött a szívroham, mikor Nyssa bejelentette, hogy a párjával együtt csatlakozik a békehadtesthez, persze megpróbáltam lebeszélni, amennyire egy testvértől tellett, a lehető összes eszközt bevetettem, de végül mégis elutazott, és a baj is megtörtént. Mikor megkaptam a hírt, hogy a vőlegénye meghalt, az a néhány, éveknek tűnő másodperc, míg hozzátették, hogy ő hogy van, valószínűleg örökre belém égett. Akárhányszor visszagondolok rá, még mindig emelkedik valamicskét a pulzusom. De ő életben maradt, bár a neheze még csak utána várt rá. Naomi után pedig... elutaztam, de gyakran azon kaptam magam – mintha csak paranoiás lennék –, hogy Nyssán jár az eszem. Vajon minden rendben van vele? Mikor kapok váratlanul egy újabb hívást... - Hát, azt hiszem, jobban tenném, ha félnék, másfél év, azért másfél év. – Odakint pedig nem sok időm jutott az edzésekre, jobban mondva, inkább a trénerek által előírt gyakorlatok kötötték le az energiámat. – De tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy hamar visszaszokjak – pillantok rá halvány, bujkáló mosollyal; ez akár úgy is hangozhatna, mint egy normál testvéri viszonyban: a gyakorlottabb fél eleinte kíméli a másikat, hogy az fokozatos tempóban térjen vissza, de sejtéseim szerint, a mi esetünkben ez nagyon máshogy lesz. De nem is várnék másra. Tudja, hogy élvezem a kihívásokat. - Ott leszek. - Mondták már, hogy félelmetesen rosszmájú vagy? – folytatom szemrebbenés nélkül a cukkolását. – Honnan tudod, hogy nála nem napi program egyszerre két pasast csábítani az ágyba? A festett vörösök titokban igazi vadmacskák, tőlük minden kitelik – persze minden szavam mindössze félkomoly, vagy még annyi se, és ez a hanglejtésemen is hallatszik. Szórakozok csupán, de attól átsejlik a szavaimon, mennyi tapasztalatból is beszélek. A viccen túl, nekem is eszembe jut, és a mostani állapot is, és így nézve hirtelen már annyira nem is szórakoztató a téma. Ismét elnevetem magam, Nyssa indoklását hallva, bár ezúttal némi fejcsóválós hitetlenkedés is csatlakozik hozzá. - És hallottál már DVD-ről? Esetleg letöltésről? Nem feltétlen muszáj megvárni, amíg műsorra kerül, ha csak az a baj, hogy ne legyen nagyképernyős. – Nem, igyekszem nem megsértődni, az indoklása végül is félig-meddig elfogadható, én is furán érezném magam, ha tudnám, végigmozizta a pikánsabb jeleneteimet, bár... az utóbbi időben nem is volt olyan sok. Oké, befigyelt egy pár, de, attól még kicsit rosszul esik. Sok helyen elismerik a munkám, akár szakmai körökben, akár h a rajongókat nézzük, de valahogy mindig z számít igazán, amit a hozzád közel állók mondanak. És egyben attól is tartasz a legjobban. - Ami után, tudom, hogy mi következik – toldom hozzá félig nevetve az ő mondatához. Próbált már korábban is beszervezni, de eddig még azok kevesekhez tartozik e törekvése, ami nem sikerült neki. De mindig résen vagyok, hogy ezúttal mivel próbálkozik. Már-már hiányozna is ez a harc közülünk, ha egyszer végleg beletörődne. A jókedvű csillogás egy hangyányit lejjebb apad a tekintetemben, amikor szóba hozza a problémáimat. Nem azért, mert rosszat csinált vele, csupán elkomolyodom egy kicsit. Végigpörög a fejemben, hogy mit is mondjak neki, és a rácsodálkozás is: hogy képes ennyire belém látni? Nem kellene meglepnie, de ez mégis olyasmi, amihez nem lehet eléggé hozzászokni, és egyben nem is tudnám nélkülözni. Míg hallgatom, a tekintetem néhány pillanatra lecsúszik az övéről, le az előttem lévő pohárra, mintha csak így akarnék jobban koncentrálni a szavaira. De valójában túlságosan betalál, mit mond. Senki másnak nem engedném, hogy kimondja, talán, senki más nem is tudná kimondani. Annyira viszont még nem vagyok túl a történteken, hogy szemrebbenés nélkül el tudjam engedni a fülem mellett, még ha meg is próbálom. - Ne hangoljuk le ezt az estét – felelem végül csendesebben, és csak ezután pillantok fel a scotchomból. A kezembe fogom, és megbillentem felé a levegőben, mintha koccintanék vele. – Most neked karok örülni, és annak, hogy újra itt vagyok. Mert hát megléptem: visszatértem. Már ez is arról árulkodik, hogy valami elindult bennem a feldolgozás felé, hiszen Seattle-ben elkerülhetetlenül szembe kell majd néznem néhány dologgal, amit eddig messze a hátam mögött akartam hagyni. - Akkor ez máris több mint elég ok, hogy kihívjalak – kapok a szavain, és ki is használom a menekülő utat. Felállok, és nem adva választási lehetőséget neki, a poharamat magammal fuvarozva már veszem is célba a biliárdasztalt. Szerencsémre épp nem játszanak rajta. Ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e, majd, ha csakugyan követ, és már kiért a vendégek közül, minden teketória nélkül átdobom a dákót az asztal fölött, merőlegesen és lendületesen, egyenesen felé, pont úgy, mintha az a bot lenne, amivel olykor az edzésen is dolgozunk. El fogja kapni. Nem először csinálom. Bár tény, hogy volt, ahol már majdnem kivezettek minket miatta. - Felkészültél a vereségre? – Apró, élvezkedő mosoly bujkál arcom gödreiben. – Ha pedig én nyerek, eljössz az új filmem első vetítésére – teszem meg én is tétjeimet. mert nálunk ez már csak így szokás.
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
Avataron : Eva Green Kor : 40
Tárgy: Re: Biliárdasztal Szomb. Okt. 22, 2016 12:48 am
- Vagy javulsz, vagy mostantól nekem kell leverni az aktuális fiúmat. Az utóbbi pedig nem kapcsolat segítő - nem mintha én korábban annyira örültem volna az öcsém közbenjárásának. Még tiniként kezdtem el önvédelemre járni, amikor nagyapa már túl idős lett a tanításhoz és tolószékbe került, de Brad is csatlakozott hozzám. Hetente vettünk órákat és teljesen összeszoktunk igazából. Egymás mozdulatait ismerve mindig ki tudtuk egészíteni a másikat. Ráadásul, hála a ténynek, hogy én voltam az idősebb, egy magasságban is voltunk elég hosszú ideig. Ez állandó program maradt az életünkben több évtizedig, ha egy városban voltunk. És Brad egy idő után felvette azt a szokást is, hogy elhívta a fiút, akit kedveltem, hogy jöjjön velünk. Az edzés kifejezéssel pedig védhette magát, ha mindegyiket megverte. Persze semmi komoly, de egy monokli, vérző orr vagy kiugrott boka simán előfordult, hála neki. Meg egy megjegyzés arról, hogy ketten együtt fejezzük be, ha valaha is meg mer csalni. Vicces, hogy ezt azóta sem emlegettem. Az orvosi és sebész képzés alatt a kedvenc fenyegetésem az volt, hogy tudom, hogyan lehet valakit véglegesen kasztrálni... - Először is, ez része a varázsomnak. Másodszor, nekem nincs tapasztalatom festett vörös nőkkel az ágyban. Harmadszor pedig, könnyű kitalálni egy nő szexuális életének rendszerességét a viselkedéséből. Neki vagy nincs, vagy a pasi egy kész katasztrófa - válaszolok ráérősen nyújtogatva ki az ujjaimat, mintha csak számolnék. Ez egy fura szokásom, ha több mint egy érvem van a témában, akkor képes vagyok az ujjaimon számolni őket, hogy biztosan minden hangosan ki is mondjam. Igazából sokan már abból tudják, hogy felemeltem a kezemet, mennyire esélytelen ellenem vitázniuk. Mert az érveim másik érdekessége, hogy igyekszem kizárólag tényekre koncentrálni a használatukkor, így nem mondhatják, hogy elfogult lennék. Az már más kérdés, hogy ezeket a tényeket nem biztos, hogy Brad ismeri. Talán abban még nincs új, hogy nem szeretem a nőket és nem különösebben vonzanak szexuálisan, de kevesen tudják, mennyire árulkodó tud lenni egy nő reggeli viselkedése. Minél elnézőbb, annál biztosabb, hogy az éjjel valaki alaposan kielégítette a vágyait. Olyankor még a kialvatlanság sem szedi kedvüket... - Nagyjából akkor jelenik meg DVD-n, mikor műsorra is tűzik, az illegális letöltés pedig nem az én világom. De a kritikákat olvasom és ha van belőle könyv, azt is - amivel nagyjából ki is vagyok segítve, hiszen pontosan tudom, miről szól a könyv, ki játszik benne és mennyire jól. A díszlet az egyetlen, amit nem tudok így szemügyre venni, de a képzeletem mellett ezért sem aggódom különösebben. Tudom, ez még nem az igazi, de Brad folyamatosan forgat, gyakran két filmet is párhuzamosan, ennek eredményeképpen pedig van mit néznem elmaradással is. Főleg, mert a filmnézés épp nem tartozik a hobbijaim közé. Általában nem bírom ki, hogy tévé előtt csak üljek, muszáj valami mást is csinálnom. Például varrni. Azt hiszem, azért a testvérem nem értékelné, ha egyszer bevallanám neki, hogy öt évnyi munkájának eredményét sikerült kiélveznem és ugyanezen idő alatt még egy teljes viktoriánus ruha hímzésének is a végére értem, ami nagyjából három méternyi anyagot jelent... - Rendben, ejtem a témát, de Brad, ezt nem csinálhatod tovább így. Munka és utazás teszi ki az életed nagy részét. Hány igaz barátot tudnál nekem megnevezni? - tudom, hogy azt mondtam tovább lépek, de ezt az egyet akkor sem tudom visszanyelni. Mert figyelek és észrevettem dolgokat. Telefonon gyakran beszéltünk, ha Bradnek éppen szünete volt két jelenet forgatása közben. Sokat tudtam róla, a munkájáról, még a terveiről is. És nem gyakran hallottam azt a kellemes megjegyzést, hogy elmegy inni vagy bulizni azokkal, akikkel jóban van. Nem követeltem tőle részletes beszámolókat, de miután én egyre több programot kezdtem szervezni, feltűnt, hogy neki mennyire üres a naptára ilyen szempontból. És ezt nem lehet csak a munkára fogni. Nyilván valóan tett is érte. De nem hibáztatom. Egy ideig nekem sem ment. Utáltam azok szemébe nézni, akik ismertek engem régebbről. Mindig azt képzeltem, csak sajnálatot látok ott. Kellett egy idő, hogy rájöjjek, sokszor inkább csodálnak... - Legyen, de ha egy szóval is többet mondasz a sajtónak annál, hogy a nővéred vagyok, esküszöm, hogy minden létező oltásod hatóideje egyszerre fog lejárni - adom be a derekamat a dákóval játszadozva, miközben azért merem remélni, hogy igazam volt. Nem szívesen megyek premierekre, valahogy a csillogás csak addig érdekelt, amíg kislányként nem vettem figyelemre és nem toltak ötven mikrofont az orrom alá. Ma már elegem van belőle, hogy a család híres tagjai miatt interjúkat kérnek, és azt sem tudják mit csinálok és miért. A hírnév teher tud lenni, és én soha nem kértem. Persze Bradért megtenném, ha tényleg ennyire akarná, de mindketten tudjuk, hogy utálom és elég fájdalmas ez számomra ahhoz, hogy ne akarjon kényszeríteni. Mert a sajtó jobban tud elfelejtett tények után ásni, mint bárki más. És én nem akarom nagydobra verni, hogy mi történt pontosan velem a baleset napján... - Most pedig kezdj, öcsi, látni akarom, mennyi olajra lesz szükség a felfrissítésedhez! - teszem hozzá ráérősen krétázva a saját ütőm hegyét. Nem rossz elsőnek lenni, de tudni akarom, milyen erővel játszik és azt így könnyebb. Egyébként szerencse, hogy nem miniszoknyát vettem ma fel. Akkor nagyon látványos lenne, amikor rá kell másznom az asztalra...
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: Biliárdasztal Vas. Okt. 23, 2016 11:28 am
Nyssa & Brad
Elnevetem magam a megjegyzésen. Nos, igen. Valóban volt ilyen. Nem is biztos, hogy csak egyszer. De ha már váratlanul lett egy nővérem, már tizenhárom évesen is a minimumnak éreztem, hogy megvédjem. És ez azóta sem sokat változott, maximum a módszereim korszerűdödtek. - Te aztán tudod, hogy kell motiválni az embert – ismerem el még mindig vigyorogva. Van pár vicces emlékem a fiúvadászatokról, lévén ez a szokás elég sokáig rajtam ragadt, de hát szerettem lecsekkolni, ki is ostromolja a testvéremet. Egészen pontosan odáig, míg el nem jegyezték. - Van aktuális fiúd? – kapom fel a fejem a váratlan információ hallatán. Nem tagadom, ezúttal örülnék neki, de mihelyt kimondom, már sokkal valószínűtlenebbnek hangzik. A hármas érvkombináció első két tagján szintén jól szórakozom, szeretem hallgatni, amikor épp meggyőzni próbál, azért valljuk be, szoktak lenni nyomós észrevételei, az utolsónál viszont kissé visszább húzódik a mókakedvem, de elgondolásom szerint ebből ő nem sokat érez, épp csak egy álldörzsölés és egy-két félrepillantás árulkodik róla, semmi több. Mert igazából egy férfiét is. Félreértés ne essék, nem tervezek agyturkászkoz menni, de ha megtenném, bizonyára pillanatok alatt leszűrné rólam, hogy mi a helyzet. Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy jól titkolom, de szerencsére kevesen foglalkoznak azért ezzel ennyire mélyen. Ja, végül is csak egy egész rajongótábor, a hozzájuk tartozó médiahadsereggel. - És a férfiakkal kapcsolatban is ennyire perfekt vagy? Meg tudod mondani, hogy példának okáért ő mikor szexelt utoljára? – mutatok rá egy random pasasra a pultnál, aki épp egy fiatal, első ránézésre talán félénkebb lánynál rója a köröket. Szeretek neki helyzetgyakorlatokat adni, jó nézni, ahogy sziporkázik közben, néhanapján még tanulok is tőle valamit, nem mellesleg addig se rólam beszélünk. - Persze, mert a könyvben nem vagyok benne – grimaszolok egy féloldalas mosollyal. – Valld csak be, hogy minden filmemet utálod, és pocsék színésznek tartasz – játszok rá, a hangomban érezhetően túlzás vibrál, ami elárulja, hogy csak viccelek. Illetve... – Inkább ne – vágom rá, ahogy átgondolom rükvercben. Azt viszont méltányolom tőle, hogy legalább a kritikákat olvassa, ez azt jelenti, hogy azért mégis nyomon követ valamennyire, bár az már másik téma, hogy úgy a'la nature nem kedvelem a kritikusokat. - Egyébként most fejeztem be egy történelmi filmet, egy év múlva kíváncsi leszek a szakvéleményedre – bujkál most már csipkelődő mosoly az arcomon, ahogy hátradőlök a székben. Igaz barátok? - Vannak barátaim, Nyssa, de a színészet nem az a helyhez kötött foglalkozás. Mindenki máshol forgat, a világ végére pedig általában nem utazunk le egy pohár sör erejéig – vonok vállat, és észre sem veszem, hogy azért terjeng egy kis magyarázkodás szag a levegőben, túlságosan el vagyok foglalva az enyhe szarkazmussal, ami voltaképp szintén védekezés. De általában hatásos. - De inkább rólad beszéljünk. Másfél évig nem volt nővérem, ki vagyok éhezve minden információra. – És ezzel a lendülettel át is masírozok a biliárdasztalhoz. Szeretem, ha beszélgetés közben lefoglalja valami a kezeimet. Kicsit talán kényszeres, de mostanában csak így létezem. - Ne aggódj, a múltkori után nem kockáztatok – jut eszembe ismét az undok zöldséglé kúra, és inkább le is öblítem a gondolatot a whiskyvel. Nem mintha ilyen könnyen sakkban tartható lennék, az még jobban motivál, hogy jelenleg nem akarom kitenni őt a sajtónak. Most egészen jól néz ki, mintha valóban egyre jobban lenne, nincs szüksége arra, hogy a vájkáló kérdésekkel felszakadjanak a gyógyuló sebei. Pontosan tudom, hogy ez milyen érzés, és kicsit sem kívánom neki. Az oltások említésére azért halványan megborzongok. Gyerekkoromban volt néhány emlékezetes afférom egy-két kilométert meghaladó tűvel, és nem, köszönöm, egy életre elég volt. Egyéni pech, hogy a forgatási helyszínek miatt, időről-időre rákényszerülök, de bele is izzadok, mire túlesünk rajta. Általában szép show szokott lenni. Férfibüszkeség ide vagy oda, olyan is volt már, hogy egy ilyen eset után Nyssát hívtam fel telefonon, hogy beszéljen hozzám, és foglalja le a gondolataim, hogy még véletlenül se ájuljak el. - Ugye mondtam már ma este, hogy gonosz nőszemély vagy? – küldök felé egy rosszalló pillantást, majd visszafordulok a koncentrációm felé, és el is indítom a játékot. Nem rossz az első ütés, sosem voltam elveszett biliárdban, ám ezúttal még szerencsém is van, ezt viszont Nyssának egyáltalán nem kell tudni, higgye csak azt, hogy ennyire májsztró vagyok. Rá is játszom kicsit. - Nem is tudod, mit hagytál ki eddig. A premiereken nagyon jól lehet ám ismerkedni. Pláne, ha szóba hozod a gladiátorjelmezt, nagy sikered lesz. Majd megtámaszkodom a dákón, és kíváncsian figyelem, mit kezd a kialakult felállással. Szeretek vele játszani, ő is érzi az ízét, sőt, van egy olyan érzésem, hogy mióta elutaztam, még gyakrabban jár le ide, vagy olykor máshová is, magányosan múlatni az időt, lesben álló famme fatalként magához csalogatva a férfiakat. Most már, hogy nem szemtől szemben ülünk, sokkal otthonosabbnak érzem a terepet, és nem vagyok rest én is szóba hozni a saját aggályaimat. - Nem gondolkodtál még rajta, hogy kissé talán önpusztító ez az életmód? – Nem nagy mellénnyel kérdezem, inkább úgy, mint aki pusztán csak érdeklődik. Ráadásul hátha meg is zavarom vele.
- Nincs senkim - válaszolok halvány mosollyal, bár ez már egy leheletnyivel erőltetettebb mint a korábban bemutatottak voltak. Nem véletlenül. Nincs senkim és jó ideje nem is volt olyasvalaki az életemben, akit be tudtam volna mutatni a családomnak, mert lett volna értelme a dolognak. És nem azért, mert már rég kijöttem a gyakorlatból vagy rossz alakom lenne, csak nem akarom. Jó néhány pasinak, akit az ajtón kívülre tessékeltem, lettek volna további elképzelései a folytatásról, de én elég gyorsan lehűtöttem őket. Kegyetlenség lett volna velük szemben, ha azt mondom, van értelme várni és megéri, mert hamarosan jobban leszek. Jelenleg még mindig nem érzem úgy magamat, hogy kész lennék a következő kapcsolatra. Hiába telt el több év is, a szívemnek nem sokat jelent. Már nem ugyanott élek, visszatértem Seattle-be, mert itt nem jártunk közösen. Nem kell minden héten elmennek a kedvenc éttermünk, parkunk, bárunk, tucatnyi randi helyszín egyike mellett. És még így sem könnyű néha élni. Máskor viszont akár napokig képes vagyok nem gondolni rá. Utána pedig bűntudatom van miatta. Ez vett rá a tetoválásra is a kezemen. Így ahányszor lenézek, eszembe jut. De már nem tart vissza. - Tegnap éjjel. Meg négy napja. És a múlt héten is legalább háromszor. A neve pedig John - válaszolok teljesen kifejezéstelen arccal rögtön azután, hogy nagyjából egy pillantást vetettem a férfira. Közben pedig Bradet nézem. A reakcióira vagyok kíváncsi. Hogy mire következtet a szavaimból. Nyilván való, hogy nagyon is jól ismerem a férfi szexuális szokásait. Ahogy az is, hogy ő ismer engem, mert int, amikor elkapja a pillantásomat. De attól még zavartalanul fűzi tovább a lányt. Valami egyetemi diák lehet a kinézete és kora alapján a cukibb fajtából. Tíz évvel fiatalabb nálam. Teljes fél percen át ennek ellenére egy izom sem mozdul az arcomon, ami irritációt vagy vidámságot fejezne ki. Utána feladom és egy fáradt kifejezést engedek meg magamnak. - Ő a szomszédom. Vékonyak a falak - vagyis már a beköltözése utáni első este rájöttünk erre mindketten. Előzőleg egy fél süket néni lakott itt túl a hetvenen, ő soha nem panaszkodott. Ahogy az informatikus sem a másik félről. De John, fogalmazzunk úgy, másnap reggel igen élénken meg akart velem ismerkedni. Este pedig bizonyította, hogy nem múlt alul és jól sikít az aktuális nője. Azóta tudom, hogy tök mindegy a hangerő, ha közös a háló fal és az ágy ütemes verődése eltéveszthetetlen. - Férfiakban nem vagyok ilyen jó. Vagy lehet, mégis. A legtöbb férfi barátom kapcsolatban él, náluk nincs mit kiszúrni. Veled pedig nem próbálkoznék, szerintem jobb, ha valamit nem tudok - és jobb, ha nem kell előadást tartanom arról, mennyire egészséges vagy egészségtelen az életmódja. Ami engem erősen emlékeztet a cölibátusra... - Egy pohár sörre nem is, de ez Amerika. A világ bármely pontján ott lehetsz egy éjszakai géppel másnap reggelre. És biztos, hogy kaptál szabad hétvégét te is... - lehet, hogy messze vannak és egy sörre nem éri meg találkozni, de egy-két napra nem lenne olyan rossz ötlet. Kis kikapcsolódás, város nézés, lemaradások behozása. Dolgozom én is, de tudja, hogy ha szól róla, simán mentem volna. Elvégre minden második hónapban legkésőbb teszek egy kitérőt Honolulu-ba is, pedig az egy sziget a Csendes óceán kellős közepén. De azon a szigeten éltem egykor és a családom is ott van részben. Arról nem is beszélve, mennyivel egészségesebb számomra a napfény és a tenger élménye a nagyváros lelőtt hulláinál... - Minden információra? Kezdhetem azzal, hogy a múlt hónapban fél napon át egy holttest maradványait kapartam le egy lift faláról tizenhat emelet hosszan, utána pedig egy hétig tartott összerakni és azonosítani őt? - vagyis remélem, hogy nem vacsiztál Brad, mert ettől nem lesz jobb érzésed. A munkám a maga módján kegyetlen és ez volt a pályafutásom eddigi második legrosszabb esete. Napokig egy aknában rothadni, majd a beinduló lift miatt szétkenődni, ráadásul olyan helyen, ahol a szellőzés sem oldható meg? A zsaruk és a szállítók konkrétan az általam hozott hányózacskók egy igen nagy részének hasznát vették és a többit is megtartották a későbbi hullaházi látogatás idejére. A vicc az egészben, hogy erről mégis könnyebben mesélek, mint a magán dolgokról. Vannak barátaim, a munkám kívül sportolok, bulizom, vannak közös programok is, de ez nem mindig elég... - Felajánlom, hogy beszúrom neked őket. Néhány zsaru már úgyis rászokott, hogy hozzám jön és nem a kórházba megy minimális orvosi segítségért. Attól, hogy élő emberre szikét fognom nem tanácsos, a fertőtlenítő folyadékot nem ejtem el - ez az igazság. Hozzá vagyok szokva, hogy időnként még ver a szíve a páciensemnek. Sőt, nagy baj esetén még mindig riadóztatható vagyok én is, természeti katasztrófák és balesetek ugyanis mindig előfordulnak. És osztályozni, sebet kötözni, sürgősségi ellátást adni még így is tudok. A neurológiát és a sebészet minden más ágát ott kellett hagynom, mivel a mikro-mozgásokat hosszú távon nem vagyok képes fenntartani, de életveszély esetén még intézkedhetem. Csak azért nem fog meghalni valaki, mert én nem nyúlhatok hozzá. Akkor inkább legyen egy a szokásosnál csúnyább hege és éljen... - A premier nem az én világom. Órákig tartó készülődés, vagyont érő ruhák és ékszerek, és kegyetlen verseny a fotósok figyelméért és a címlapokért. Sokkal jobban szeretnék észrevétlen maradni - mert amíg csak egy név vagyok arc nélkül, addig azt figyelik az emberek, amit elértem. A tényt, hogy keményen tanultam és dolgoztam, bizonyítottam mindenkinek, van kiút az elkeseredett helyzetekből is. Mikor az arcomat nézik, akkor már jönnek a feltételezések is. Ebben a szakmában erős férfi túlerő van. Ennek pedig része, hogy szeretik hinni, ha nem lennék ilyen dögös, akkor nem értékelnének ennyire. A munkatársam hetek óta azzal nyugtatja magát, hogy azért én kaptam az előléptetést, mert jobban nézek ki a képeken mint egy ötvenes, kopasz és elhízott férfi. A város pedig felvághat vele, hogy mennyire támogatja az emancipációt. Ha megjelennék egy vörös szőnyeges eseményen mint az egyik leghíresebb helyi színész kísérője, eláshatnám a szakmai hírnevem egy jó részét a városban. Legalábbis erősen gyanítom... Brad elég jól kezd, de már fel vagyok készülve rá, hogy javítsak. Magabiztosan fogom meg a dákót, hajolok az asztalra és állítom be a kezemet támasztéknak, amikor meghallom a kérdését. És komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne dühödjek fel rajta. Ami meg is látszik az ütésen, mert alaposan mellé találom a szöget, a golyó a tökéletes helyzetből kigurul a semmibe. - Most őszintén Brad, melyik része? Az extrém sportok? Otthon, az ágyban fekve, álmomban is elmozdulhatnak a szilánkok olyan agyvérzést okozva, amiből már nem kelek fel. A férfiak? Orvos vagyok, tisztában vagyok a nemi betegségek és a terhesség kockázatával és mindet minimalizálom. Ha férfi lennék, szólnál egy szót is, ha minden héten más nőt szednék fel egy éjszakára? Az alkohol? Több mint egy éve nem ittam annyit, hogy beszámíthatatlan legyen a döntésem és általában jobb dolgom is van esténként, mint magányosan inni. Mindketten tudjuk, hogy ez nem az igazi, de megteszem, ami tőlem kitelik. Azzal csak őt árulnám el, ha valamilyen módon pusztítanám a testemet... kellett egy kis idő, hogy megértsem, és még így sem tökéletes a helyzet, de én próbálkozom - időnként annyira, hogy majd belebetegszem. Mert vannak barátaim, akikkel az időmet töltöm, segítek nekik és közben nem is fulladok bele a boldogságukba. Már nem látok mindenki mást tökéletesnek, boldog kapcsolatban. Elsőre olyan volt, mintha rózsaszín szemüveg lenne rajtam másokkal kapcsolatban, idealizáltam a problémákat is, mert az enyémet sokkal rosszabbnak gondoltam. Most már tudom, hogy nem rosszabb, csak más. Nekik is megvannak a maguk hibái és gyengeségei, és igazán megérdemlik, hogy segítsek nekik a kijavításban. Ők is ezt tették velem...
Pedig, már egy pillanatra tényleg elhittem. Kár. Jó lenne újra valaki mellett látni, élek a gyanúval, hogy csak egy újabb kapcsolat tudná kimozdítani a jelenlegi állapotból. A gyászból és a melankóliából. A család, a munka és a barátok nagyon jó támasz, de pótolni nem pótolja azt, ami elveszett. És a futó kalandok sem. Bár enyhíteni enyhít a hiányon, ez tény. Talán ez furcsán hangzik épp az én számból, de én sosem voltam igazán monogám típus. Ő viszont igen. Nem tudom, miért – hülyeség –, de valahol mélyen azt reméltem, hogy mire visszajövök, változni fog valami ezügyben. A szemöldököm rögtön felugrik, ahogy patológiai pontossággal leelemzi nekem a fickó szexuális életét. Tisztában vagyok vele, hogy a nővérem megfigyelésből kivételesen pró, de azért ennyire határozott és részletekbe menő válaszra mégsem számítottam. Pislogok egyet, és hirtelenjében a reakcióm is késik. Újra a pasas felé sandítok, a bizalmas integetést is elkapom. Majd újra Nyssára. Most akkor mi van? Az előbb mondta, hogy nincs kapcsolata, ellenben ha valakinél egy pasas ilyen sűrűn visszatérő vendég, ott azért már érdemes határesetekben gondolkodni. Vagy nem? - Akkor ti most... – kezdem lassan ás láthatatlanul ingatni az ujjam kettejük között, ám mindössze eddig jutok értelmezésben, mikor nagy kegyesen felfedi előttem a titkot. – Vagy úgy – mosolyodok el, na jól van, ott a pont. - És ez a John, hozzád még egyszer sem kopogott át? – érdeklődöm az arcomon ragadt mosollyal. Nem mintha olyan sok közöm lenne hozzá, és nem mintha vallatni akarnám, de... nem is tudom, miért faggatózom nála ilyenekről. Meglehet, pusztán csak aggódom érte. Nagyon remélem, hogy így van. És még véletlenül sem maga a téma izgat. Inkább váltok is. Halvány, beleegyező mosollyal zárom csak a rólam szóló részt. Na, igen. Mindkettőnknek jobb, ha nem bolygatjuk a dolgokat. - Hidd el, a forgatások alatt épp elég időt töltöttem emberek között, hogy a szabad hétvégéimen messze elkerüljem őket. – Meg lehet ám csömölni az állandó pörgéstől is. Sosem voltam olyan ember, akinek túlságosan könnyű lenne megsérteni a komfortzónáját, de az utóbbi időben, néha már nekem is sok volt. Minden. Az ember, a nyüzsgés, a hülye és a 0-24es fogaskerék. De az igazsághoz hozzá tartozik, hogy tényleg leszakadoztam a barátaimról. Annyira még csak nem is véletlenül. Ők még a régi Bradhez szoktak, el se tudnék képzelni egy nosztalgikus összeröffenést rekordszám pia és csajozás nélkül. Ami mostanában nálam annyira nem pálya. Arra meg inkább próbát se tennék, hogy bárkinek elmagyarázzam. Nyssának se teszem. - Uh, az szép lehetett, de azt hittem, élő embereknek nem vizsgálod a belső működését – nézek rá kétkedve, majd fogom a whiskym és már le is léceltem a játszós részlegre. - Mi? Te csak ne akarj engem szurkálni – vágom rá azonnal, a vicc és a komolyság érdekes egyvelegével. Tudom, hogy rejtőzik benne egy kis egészséges szadizmus, de nem. Ez az a téma, amitől falra mászok. És most még egészen jól sikerült nem gondolni rá. Így megint csak téma-terel-üzemmód lép életbe. Lássuk csak, valami olyasmi, ami működni is fog... - A ruha a meghívómmal együtt jár, a fotósok pedig nem bántanak – somolygok rá a pohár széle fölött, míg az arcát vizsgálgatom. – Interjút nem kell adnod senkinek. Bevallom, rejtély számomra, hogy miért tartózkodik ennyire a nyilvános megjelenéstől. Azt megértem, nagyon is, hogy újságíróknak semmire nem akar válaszolni. Ha megcéloznák, én lennék az első, aki kellő eréllyel odébb penderítené őket. De azért őt sem féltem ilyen szempontból. Fogalmam sincs, mi lehet az, ami ennyire visszatartja, és a pillantásom el is árulja, hogy szívesen meghallgatnám. Időközben pedig rá is találok a megfelelő terelésre. Hogy valóban az, azt a reakciója is megmutatja. Míg beszél, a dákóra támaszkodom, nem szólok, csak hősiesen állom a sarat. Átfut az agyamon, hogy talán mégsem kellett volna ennyire hirtelen és ennyire telibe lőnöm, elvégre még csak most érkeztem. Mondjuk nem ártott volna egy kis felvezetés... vagy ilyesmi. Most már viszont úgyis mindegy. Veszek egy nagy levegőt, mikor vége, és realizálom, hogy ebbe most faszán beletenyereltem. - Nem akarok beleszólni az életedbe – kezdek a szabadkozással, és hogy lefoglaljam magam, néhány csöndes pillanat erejéig nekiállok dákót krétázgatni. Nem csak úgy elsietve. Csiszolt szakértelemmel. Persze nyilvánvaló, hogy az ilyen mondatok mindig akkor hangzanak el, mikor nagy eséllyel követi őket egy „de”. Most is ez a helyzet, pedig élesen előttem van, hogy gyerekként megfogadtuk egymásnak, hogy sosem avatkozunk be túlzottan a másik életébe. Tudom, aztán most mégis elő akarnak jönni belőlem ezek a mondatok. - Tudom, hogy próbálkozol. És marhajól csinálod. Le a kalappal – ezt tényleg komolyan és őszintén mondom. És nem is azért kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy piszkáljam vele. Még ha most úgy is tűnik. Bár érződik rajta, hogy támadásnak vette. Védekezik is, mint egy tigris. – De azért azt te is érzed, hogy van különbség ágyban fekvés és extrém sportok között – nézek fel rá óvatosan, a pillantását keresve. Már csak az elmozdulás arányait tekintve is, nem vagyok orvos, nem értek a kockázatelemzéshez, de ehhez nem kell túl sok szakértelem. Nem lenne muszáj szélsőségekbe esni. A férfiakra áttérve pedig... - Ne gyere nekem ezzel. – Most már engem is megérint a düh, bár még csak enyhén. Anna után kicsit talán érzékenyebb vagyok erre az emancipációs, női diszkriminálásos maszlagra. Nem általánosságban, hanem akkor, ha direktben nekem szegezik. – Igen szólnék. És nem is a fizikai része zavar. Tudom, hogy odafigyelsz erre, sokkal inkább az, hogy kiégeted magad. Tessék, kimondtam. Pedig nem terveztem. A tekintetem közben olyan mélyre fúrtam az övébe, hogy most inkább jobbnak látom kimászni onnan. Futólag megharapom az alsó ajkam. A helyzet az, hogy nagyon nem így terveztem, és esélyesen el is basztam az estét. Inkább az asztalhoz helyezkedek, kihasználva a csöndet, be is célzom a golyót, és lövök. Az ütés nem rossz, de nem is annyira látványos, mint az előbb. Az alkoholnak viszont örülök. Tudok róla, hogy letette. És ezzel máris előrébb jár nálam.
- Ahogy te gondolod, nem. De volt már, hogy figyelmeztető kopogással jeleztük a másiknak, túl hangos éjjel. Egyszer még meg is kértem másnap reggel, hogy ha ismételni akar a lánnyal, tömje be a száját - fura, tudom, de megszoktam az egyedi szituációkat. Bár talán ez viszi a pálmát. Van egy jó pasi a szomszédban, aki hang alapon teljesen tisztában van a szexuális életem legtöbb mozzanatával és én sem tudom kizárni magamat az övéből. Talán ezért is nem megyünk tovább, soha. Egyszerűen értelmetlen lenne, mikor senki nem keres komoly kapcsolatot és a végén verseny alakulna ki köztünk arról, hogy ki lép tovább előbb és szerez be új játékot magának az éjjelre. Mert a férfiak nem viselik túl jól, ha gyengének tűnnek, én pedig minden érzelmi képességem ellenére nem mondok nemet csak azért, hogy ne bántsak meg valakit, aki csak a szomszédom. De azért nem hazudok nagyot, ha azt mondom, az ő ágyában nagyobb a forgatag. Viszont nekem nincs bajom a házon kívül töltött éjszakákkal vagy kellemes ebédszünetekkel sem. Azt hiszem, akkor derülne ki, melyikünk az aktívabb, ha egyszer minden listáznánk. De azt nem fogom. Egyszerűen a társadalmi kettős mérce miatt. Ha egy férfi mond három jegyű számot, ő az isten. Ha egy nő, akkor már kurva. Nem mintha a közelébe jutottam volna ennek az összegnek... - Nincsenek meg a gépeim hozzá, de meg tudom mondani, mikor illene bemennie a kórházba további kivizsgálásra és mikor elég a sebtapasz. Ráadásul, nálam rövidebb a sor, főleg, mert a hullákat már nem zavarja, ha kielőzik őket - hiányzik az orvoslás, igen. Az a része főleg, amikor a betegekkel együtt próbálunk rájönni a baj okára és meggyógyítani azt. A hulláknál sokkal könnyebb a dolgom, mert már mindegy, mit és hogyan vágok fel, hogy megremeg-e közben a kezem, vagy csak egyszerűen csinálom, ahogy jön, futószalagon. És ezért nem is szeretem. Én a baleset előtt a finom mozgásokhoz szoktam. Amit itt nem nagyon tudok kihasználni. Nagy vágások kellenek, kegyetlen ívek, hogy ki tudjam emelni a szerveket és lemérni, mintát venni, utána visszarakni. Az egyetlen, amivel esetleg dolgozhatom még, az a varrás. De arra nincs mindig idő. Főleg, ha sok a halott. Akkor a gyakornokomnak kell összeöltögetni mindent. És hiába nem doglozhatok, én nem akarok felejteni. Így az egyetlen lehetőségem, hogy néha ránézek a zsarukra is. Meg a letartóztatottakra, akik valami kisebb sebesüléssel jönnek be. Az élőkkel mindig óvatosan bánok. És hála nekik, nem válok monotonná... - Nem a ruha a fő gondom, hanem a riporterek. Te nem tudtad volna eltitkolni életed legnagyobb csapását, mert a címoldalakon szerepeltél vele, de nekem sikerült. Tudják, hogy megsérültem és többé nem műthetek. De csak a legközelebbi barátaim vannak tisztában vele, hogy sokkal többet veszítettem aznap egy stabil kéznél. És ezt a történetet, a közös képeinket nem akarom egy bulvárlapban viszontlátni... - nem tudnám elviselni. A rendőrök tisztában vannak mindennel, ami velem kapcsolatos és hatással lehet a munkámra. Többek között a ténnyel, hogy ha megszólal a jelzés a mobilomon, akkor nekem hátra kell lépni, kikeresni a gyógyszereket a táskámból és lenyelni néhányan. Hogy néha elejthetek dolgokat, vagy megbotolhatok. De ezek hosszú távon semmilyen hatással nincsenek a munkámra és mindössze átmeneti változások. Az is nyilvánvaló, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a fémdetektoros kapu tabu. Papírom is van róla, hogy minden nagyobb megszólal miattam, így a legpraktikusabb, ha egyszerűen végig húzzák a kézi vizsgálót rajtam nyaktól lefelé. Onnan már minden repeszt eltávolítottak ugyanis. A fejemből még nem. A repülőtéren imádnak is érte. Mindig egy extra órát számolok fel, amikor az ellenőrzésre várok, éppen ezért. De ezek apróságok, amelyekkel megtanultam együtt élni. A részvét nyilvánításokkal nem tudnék. Végre képes vagyok nem gondolni rá akár napokig. Mások sajnálkozó tekintete nem segítene. És remélem, Brad ezt megérti... Az ütés persze, hogy nem sikerül, helyette Brad kap egy tirádát, amit nem tesz zsebre. Azt hiszem, nem a második gin-tonicomat iszogatva kellett volna betámadnia ezzel, mert most épp nincs meg bennem a morális érzés, hogy szeretem az öcsémet és nem kellene rá zúdítanom mindent. Egyszerűen csak kijön belőlem az, amit érzek egy ideje és barátok/családtagok óvatosan és durván próbálnak utalgatni rá, hogy szerintük nem egészséges. Szerintem meg az nem egészséges, ha megpróbálnak egy buborék fóliába csomagolni és feltenni a kispolcra, hogy ne sérüljek meg jobban. Lehet, hogy nem tetszik nekik, de ez az én életem. És én így élek. Mindentől védve nem tudnám megtenni. Nem véletlenül jöttem vissza Seattle-be. A távolság azoktól, akik láttak a baleset után, segített. Megmutatta nekik, hogy fel tudok épülni. Csak idő kell hozzá. Sok idő. Mert nem könnyű megemészteni a történteket. Mert ennek nem így kellett volna lennie. Nem kellett volna olyan fiatalon meghalnia... - Van, de én ezt tettem korábban is. Tizenéves koromtól sziklát mászom, repülőből ugrok ki, kajakozom és a többi. Nyilván nem most kezdek hidakról leugrálni egy szál kötélen, de feladni sem fogok mindent, amit imádok - kettőnk közül én voltam az agysebész, tisztában is vagyok vele, mennyire veszélyes az állapotom. És azt kell mondanom, messze nem olyan súlyos a helyzet, mint Brad hiszi. Nem olyan régen néztem újra a szilánkok helyét ct-n és röntgenen, és úgy néz ki, sikeresen kezdenek betokosodni a fejemben. Most már kisebb az esélye, hogy elmozdulnak, bár még mindig nagyon közel vannak a mozgásért felelős régióhoz és időnként nyomást fejtenek ki az agyszövetre. Ha fáj a fejem, nem tanácsos beütnöm, de egyébként a veszély nagyjából ugyanannyira él mindig. Egy leheletnyit veszélyesebb lett az életem, az elhalálozási esélyeim egy százaléknyit emelkedtek a többi sportolóhoz képest, ezzel együtt tudok élni. Azzal nem, hogy leálljak és játszam az otthon ülő anyukát, aki maximum a taposó gépig jut mozgásban... Az utolsó szavak viszont mélyre mentek. Nagyon. Mert részben igaz. Részben pedig oltári nagy hazugság. Mert én nem égtem ki. Még csak el sem kezdtem. A böjt sokkal rosszabb volt. Miután felépültem, több mint fél évig nem bírtam férfira úgy nézni. És mindig megbánást éreztem a hormonjaim miatt is. Elsőre szinte azonnal el is menekültem az ágyból utána. Bűntudat, gyász, árulás. Sok minden feltolult. Utána már nem. Mert nem sokat éreztem lelkileg. Élveztem a férfi testet az enyémhez simulni. Az újdonság varázsát. A kötetlenséget. És amíg nem próbált utána megölelni, a jelenlétét is kibírtam. Üresnek tűnik, pedig én éppen így gyógyultam. Fokozatosan. Az elején a nevén kívül semmit nem akartam tudni. Van, hogy még mindig így van. De jó néhánynak az élettörténetével is tisztában vagyok. Mert előtte beszélgettünk. Ismerkedtünk. Van fogalmam róla, ki és mi ő. Nagy vonalakban. Olyannal nem tudok lefeküdni viszont, akivel elkezdtem törődni komolyan. Az már sok. Túlterhel. Hülyeségnek tűnik külső szemlélő számára a dolog, de én ezt érzem. - Az igazat akarod hallani? - teszem fel a kérdést, miközben figyelem a célzását a poharam pereme felett. Mert ki tudom mondani. Csak kell hozzá még egy kis alkohol. És az, hogy figyeljen rám. Tényleg rám. - Azért kezdek velük, mert egyedül még rosszabb... - vannak helyzetek, amikor egyszerűen csak társaságra van szükségem. Olyan társaságra, ami segít jobban éreznem magamat a bőrömben. És erre nem kérhetek meg barátokat. Főleg nem olyan barátokat, akik kapcsolatban élnek. Ezzel a maradék erkölcsi szabályomon is keresztül gázolnék. - Soha nem voltam jó a magány elviselésében. A társaság gyógyít engem, a tény, hogy valakinek szüksége van rám. Még, ha ez illúzió is - teszem hozzá, miközben megfogom a saját dákómat és az asztalhoz lépek célozni. Brad a testvérem, de valamit ő sem ért meg. Komplex vagyok és csupa ellentét. Mert széttörtem. A szívem, a lelkem, a személyiségem szilánkosra tört a balesetben. És még nem szedtem össze, nem forrasztottam össze mindent. Lehet nem is fogok, soha...
- Erre ő? – vigyorgok, ahogy az utolsó lelket is kiszívom a töpörödött spangliból, mikor elnyomom, már annyira kicsi, hogy öt ujjbeggyel tartom, a tenyeremmel magam felé. Vicces elképzelni a fazon reakcióját. Fogalmam sincs, én hogy kezelném, ha reggel rám köszönne a szomszéd, és a szokásos jókívánság mellett szextanácsokkal is ellátna. De azért az is durva, hogy erre egyáltalán szükség van. Azért ilyenkor örülök, hogy teljes mértékben hang- és szomszédbiztos lakásom van, nem viselném jól, ha ilyesféle problémák tizedelnék az idegeimet. - Most hogy mondod, tegnap éjjel nekem is érdekes kalandom volt. Késett a gépem, bár amilyen ramaty idő volt, nem csoda, mire végül befutottam, törölték a foglalást a hotelban. – Volt egy kis kalamajka, de nem is ez a lényeg, hanem hogy: - Szinte rögtön kidőltem, hullafáradt voltam, meg nyűgös is – jutalmazom afféle: ismersz nézéssel, olyankor tényleg elviselhetetlen vagyok, de ez neki már nem újdonság – aztán egyszer csak – félálomban – arra ébredek, hogy hangok hallatszódnak a szomszéd szobából. Nem mondom, hogy olyan érdekfeszítőek, mint nálad, de azért itt is esett szó termékenységi problémákról, hangos szakításról, hadd ne mondjam még miről, úgyhogy átmentem. Az erkélyajtón keresztül – teszem hozzá végül majdnem elnevetve magam, utólag igazából tök vicces az egész. Na jó, majdnem az egész. Talán csak az eleje, de az tutira. - Csak azért, mert ha tovább bűvöljük ezt a témát, könnyen felmérheted, hogy dolgozik az emésztésem – küldök felé egy nagyon sunyi mosolyt. A mosoly persze hamar ott ragad és életlenné válik, amikor a filmes témához kanyarodunk. Nem is tudom, miért hoztam fel. Tisztában vagyok vele, mi a véleménye róla, ahogy azzal is, hogy soha semmilyen premieren, bemutatón, díjkiosztómon nem lesz ott. Tudom, és meg tudom érteni, amit mond, anélkül is, hogy konkrétan kimondaná, most mégis rosszul esnek a szavai. Igen, én nem tudtam elkerülni, hogy a csapás és a bűntudat mellett még ezernyi újságíró is szétszedjen, cikkezzenek, fotózzanak, kérdezzenek... Nem volt választásom. Neki igen. És még ennyi év után is, inkább nem kockáztatja a figyelmet. Megértem. Milyen testvér lennék, ha ezt nem érteném meg? De attól fájhat az élet iróniája, hogy bárhová lépek, temérdek rajongó vesz körül, míg a tulajdon családom soha egyetlen számomra fontos rendezvényen nem volt ott. Csinálom, éjjel-nappal, a saját határimat átlépve, beletéve mindent, ami én vagyok, de minek? Akinek a véleménye igazán számítana, az sosem lesz jelen. Gyerekként mindig azt akartam, hogy az apám büszke legyen rám, lássam a szemében, hogy elismeri, amit csinálok, és hogy kihúzza magát, valahányszor rólam beszélnek: ez az én fiam! Szerettem volna, ha velem örülnek a sikereimnek. Erre vágytam, még ha hülyeségnek is hangzik. Úgyse beszélnék róla senkinek. Pláne, mert ő már aligha jön el, Nyssa úgy szintén, En pedig... talán azzal járok a legjobban, amíg messze elkerüli a nyilvános sikereimet. Róla egyébként nem is tud a sajtó, pontosabban arról, hogy van egy féltestvérem. - Ne aggódj – lépek el mellette, közben a jobb tenyerem megnyugtatóan a vállára teszem, és nyomok egy hosszú puszit a hajkoronája közepére. – Megkíméllek tőle. Mielőtt elvenném a kezem, két apró, biztató, gyors egymás utáni szorítással jelzem, hogy minden oké, nem kell magyarázkodnia. Elfogadom a döntését, ahogy eddig is elfogadtam. Aztán tovább indulok a biliárdasztalhoz. Ott pedig... én esküszöm, nem tudom, hogy csináljuk, de valahogy megint forró talaj felé evickélünk. Meglepetésként ér a kifakadása, de végül is, inkább adja csak ki magából. Elvégre, erre vannak a testvérek, nem? Höh. - Igen, ezt tetted korábban is, de a körülmények azóta változtak. Nem azt mondom, hogy adj fel mindent, amit szeretsz, nem kell szélsőségekbe esni, én magam járok veled edzeni. De... – itt inkább elhallgatok, és megszívom a fogam. Tessék, belemelegedtem, pedig nem kellett volna. És nem is akarok olyat mondani, amit túlságosan magára venne. - De féltelek, az istenért, kinek mondjam, ha nem neked? – sóhajtok fel végül, és inkább a golyókra terelem a figyelmem, nem szívesen néznék most a szemeibe. De tudom, hogy folytatni fogjuk, és talán folytatni is kell, elméletben nagyon egyszerű, de kivitelezni már sokkal nehezebb. Nem nézek rá, mikor újból megszólal, hallani is épp elég súlyos. Nem is válaszolok a kérdésre, tudom, hogy anélkül is meg fog érkezni a válasz. A csönd és a golyók izgága, tömött hangú koccanása mintha még nagyobb hangsúlyt adna a szavainak. - Sokaknak szüksége van rád, Nyss – nézek fel rá végül, bár igazából nem is ezt akartam mondani, hanem valami olyasmit, hogy nekem is szükségem van rá, miért nem veszi észre? Nem kell mikroszkóppal keresgélnie maga körül, hogy fontosnak érezhesse magát. De ez valahogy nem jön ki. De persze, tudom, miről beszél. Én is átéltem. Ha kicsit máshogy is, de tudom, milyen az, amikor úgy érzed, egyedül megőrülsz, felemészt a magány, a hiány, a vágyakozás és a bűntudat, valami olyasmi után, amit már soha többé nem kaphatsz meg. Kell rá gyógyírt keresni, és ha ő ebben talált meg... Nem vetem meg azért, ahogyan most él. Ó dehogy. De nem voltam biztos benne, hogy többet nyer vele, mint amennyit veszít. Igazság szerint még most sem győzött meg teljesen, de most már azért képes vagyok máshogy szemlélni. Talán átjutott az üzenet. Követem a szememmel, ahogy ráhajol az asztalra és becélozza a fehéret, közben pedig felé sétálok, majd az ujjaimat óvatosan, puhán és békülő szándékkal végigfuttatom a hátán. Nem azért, hogy ismét kizökkentsem, habár nem tagadom, egy másodpercre ez is megfordul a fejemben. Megvárom, amíg ellövi. - Hé. Ne haragudj. Tudom, hogy nehéz – a hangom most viszonylag halkabb, újra felsimítok a hátán, majd lassan, cirógatósan le, részben valóban a feszültséget akarom vezetni mindkettőnkből, de jól is esik hozzáérni. – És ha valakit nehéz lenne kitessékelni, nyugodtan említsd meg, hogy van egy bátyád, aki szívesen kiveri a fogait – a tekintetem őszinte, az utolsó mondatra viszont már egyértelműen cinkosság játszik benne. Egyrészt a báty miatt, másrészt a híres önvédelme miatt, amire olyannyira büszke. Azt akarom vele átadni, hogy megértettem, többé nem kritizálom a társas kapcsolati szokásait. És hogy attól még nekem is szólhat nyugodtan, ha kellek. Már, nem olyan értelemben.
- Kérte, hogy ismételjem meg, mert nem hall jól - és ez nem vicc. Mikor én a falon keresztül is telibe kaptam olyan sikolyokat, amelyektől nem hogy aludni, de még csak koncentrálni sem tudtam, akkor el tudom képzelni, hogy egy olyan férfi, aki alig tíz centire volt tőle, mennyire komolyan sérülhetett közben. Merem remélni, hogy azért legalább az ablakot becsukták előtte, vagy egészen biztosan pár nem túl boldog szomszéd nálam sokkal erényesebb reakcióban fejezte ki a véleményét az akusztikáról. Mindegy, ezt soha nem tudtam meg később, de azóta is él a fenyegetésem, hogy rájuk hívom a zsarukat, ha nem tudnak csendesebb fokozatra kapcsolni. Nem mintha visszajött volna a lány. Hála a jó égnek... - Egek, bárki is volt a szomszédodban, fogadok, hogy alaposan rá hoztad a frászt. Ennél kevés kényesebb helyzetet tudok elképzelni - bár talán van egy, amit én átéltem, és nem akarom tovább adni Bradnek. Olyasmi, ami végképp nem az én dolgom, de nem tudtam kikerülni, hála annak a hihetetlenül kegyetlen ténynek, hogy jól beszélek nyelveken, amelyeket alig tanultam. Egy vonaton ülve, angol könyvet olvasva mégis honnan a fenéből tudta volna a két társam a kabinban, hogy megértem a koreai-t? Hogy pontosan felfogtam minden szavukat és annak minden jelentését akkor is, ha egymás között is próbáltak virág nyelven beszélni. És elsőre még csak le sem esett nekik, hogy nem a saját olvasmányom miatt pirulok, hanem az igencsak extrém témát felölelő beszélgetésükön. Később pedig már én éreztem kegyetlennek, hogy elmondjam, így egyszerűen mosolyogva elbúcsúztam tőlük és soha nem fogják megtudni, hogy minden szavukat értettem. Brad fogadok, ennél gyengébbet kapott ki. - Lécci mond, hogy valami csinos lány volt abban a szobában - váltok témát nagy, csillogó szemekkel, mert ez az én saját kis trükköm. Amikor valamit el akarok érni, vagy valamiben reménykedem. És Bradnél nem tehetek róla, de reménykedem benne, hogy még képes nyitni a nők felé és bízni bennük. Nem bennem, aki gyermek korától testvérként kezelem, hanem olyanokban, akiket eddig nem ismert és nem találkozott velük. Egyébként szinte biztos, hogy nő volt a szobában. A termékenységi probléma garantáltan nem olyasmi, amivel a férfiak szívesen találkoznak, még kisebb az esélye, hogy hajlandóak legyenek kitárgyalni. Ez náluk minimum egy Achilles-in. - Pocsék testvér vagyok, igaz? - teszem fel a kérdést halvány mosollyal, miközben kissé átölelem Bradet. Mert hiába nem akarja, látom a szemén a megbántottságot. Hogy nem esik neki jól a dolog. És meg is értem. Ő mindig ott volt velem, amikor csak tudott. Jelen volt, velem örült, gratulált nekem és bizonyította, hogy büszke rám. Én mégsem vagyok képes viszonozni. Kevés dologtól félek, de az újságírók ilyenek. Ha csak egy szimpla városi halottkém lennék, vagy egy színházi rendező lánya, akkor nem lenne gond. Az én életem nem izgatna senkit. De azzal, hogy ő egyre híresebbé válik, engem is kirángat a fényre. És máris lesz néhány ember, aki elgondolkodik rajta, rólam mit áshat elő. Jó testvérek vagyunk, akik szívesen töltenek együtt időt, gyakran. És micsoda szalagcím lenne belőle, ha megtalálnák a közös tragédiánkat. Mint egy átok a családon. Egy év alatt mindketten búcsút mondhattunk annak a személynek, aki az életünket kerekké tette és azóta sem tértünk vissza a pályára. Én pedig ezt nem akarom. Most semmiképp. Már olyan jól haladok kifelé a gödörből. Ne kérjék, hogy csússzak vissza. - Tudom, hogy szeretnéd, ha ott lennék veled, de nem vagyok rá képes. Most még nem. De mindketten tudjuk, hogy nem folytathatom a bujkálást örökké - egyszer minden titokra fény fog derülni, még az enyémre is. Csak annyit akarok, hogy akkor történjen meg, amikor már képes vagyok ezt kezelni. Remélhetőleg, hamarosan. Felejteni nem fogok, de továbblépésre még van esélyem. És harcolni fogok érte továbbra is... - Az orvos lét egyik előnye, hogy pontosan tisztában vagyok vele, egy élet véges. A balesetem téged is ráébresztett erre... megértem, de az a nő, aki csak ül a kanapén és kötöget, nem én vagyok - főleg, mert kötni végképp nem tudok. A hímzés még megy, hála az orvosi egyetemnek és eléggé spéci technikáim vannak ahhoz, hogy jó néhány jelmezem szokatlan meglepetések sorát rejthesse el magában, de aminek nincs köze a készítésükhöz, azt elfelejtem. Ha sál vagy hasonló kell, azt meg tudom venni, kötni nem az én stílusom. Megtanultam egyszer régen, amikor nagyi még ragaszkodott hozzá, de attól utálhatom. Akárcsak a horgolást, amit igazából egyetlen egyszer próbáltam csak eddigi pályafutásom során. Ott sem eget verő sikerrel. Valahogy az a spéci fonál elég pocsék ahhoz, hogy falra másszak tőle. A kifakadás segít, utána sokkal könnyebb tisztán látni Brad szempontjait is, így csak mosolyogva tűröm az érintését, miközben lövök. És megmutatom neki, hogy a biliárd nem véletlenül lett a hobbim az utóbbi időben. Hanem, mert jó vagyok benne. Elsőre találom el jól a legbizonytalanabb helyzetben lévő golyót és lassan be is csúszik a lyukba. Igen! - Emiatt tényleg nem kell aggódnod. Profin tudok bárkit elüldözni - és ez nem vicc. Már egész komoly technikám van hozzá, amit leteszteltem élesben is jó néhányszor. Édes, kedves, hiperaktív Nyssa mellett senki nem fog aludni, az biztos. Könnyebb távozni...
- Udvarias betörő voltam: kopogtam is – a frászt így éppenséggel nem hoztam rá, de hogy semmi mást sem, abban már nem vagyok ennyire biztos. - Az bizony – mosolygok a csillogó-reménykedő szemein. – Jó kis pizsamaparti volt. Ha végiggondolom a részleteket, talán jobb, ha Nyss azért nem tud mindenről, ennek érdekében szándékosan homályosan fogalmazok, de azért... - Egyébként arra kellett rájönnöm, hogy ez roppant jó csajozási taktika, nem is értem, eddig miért nem alkalmaztam. – A hangomban félkomolyság bújkál, de hogy hol húzódnak a határok, azt nem árulom el. Jól esik, hogy hozzám bújik egy kicsit, ez és a szavai azért sokat tompítanak a hirtelen rám törő érzéseken, amiket én is szeretnék minél előbb kitenni az ablakon. - Nálunk ez családi vonás – mormogom halkan halvány mosollyal, kissé talán provokatív a megjegyzés, valóban nem ezzel kellene viccelni, de leginkább csak az élét szeretném elvenni a szavainak. Mert hát, ha így nézzük, rólam is sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy mintatestvér vagyok, amikor másfél évvel ezelőtt fogtam magam, és itt hagytam Seattle-t, itt hagyva benne mindent és mindenkit, aki addig jelentett számomra valamit. Beleértve Nyssát is. Én is azért tettem, mert nekem így volt könnyebb, így sikerült feldolgozni, tovább lépni, egyedüli szépséghibája a dolognak, hogy Nyssának itt lett volna szüksége rám. Tudom, még ha nem is mondaná ki. De most visszatértem, talán én is tudok törleszteni a számlán. - Mázlink van: egyelőre nem tervezem kidobatni magam Hollywoodból. – Megint csak az irónia, sosem voltam az a típus, aki könnyen beszél az érzéseiről, azokról a foszlányokról, amik a legmélyebben benne rejtőznek, erre a színészmesterség is jó lapáttal rátett. Vagy ki tudja, talán pont ezért választottam volna? Mindig van kéznél egy vékony vászon, amit ha ráhúzok a mondandómra, ad neki egy burkot, ami mögé rejtőzhetek, és ami némelyest satíroz rajta, de azért tartalmazza a lényeget. Ha valaki, Nyssa igazán jól ismerheti ezt bennem. Az, hogy komolytalannak tűnök, inkább csak egy manőver, de az nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan a témát. A tekintetemben viszont felcsillan, hogy jól esett, amit mondott. - Az a fontos, hogy rendben legyél – pillantok le rá, egyenesen a szemébe; bármennyire is tiltakozom egyébként az efféle őszinte helyzetek ellen, most hozza magával a pillanat. Hogy újra megoszthatom-e vele az életem, úgy mint a tragédia előtt, illetve hogy ez mikor következik majd be, bármennyire is szeretném, jelenleg a sokadik helyre szorul, és tényleg a jövő zenéje. De ez így is van rendben. Csakhogy hiába tudja az eszem, mindig is szörnyen türelmetlen típus voltam, és férfiszokás szerint az önzés sem áll olyan távol tőlem. - Tudom. Ismerlek – biztosítom róla, hogy értem, miről beszél. – És nem is kérném tőled soha. – Még ha jogomban állna, akkor sem. De azt sem fogom végignézni, hogy felelőtlenségből elpusztítja magát. Most már minden mindegy alapon. Mert ez azért nem így működik. Csak éppen még azt nem tudom, mit tudnék tenni az ügyben. De előbb-utóbb úgyis kitalálom. Most már itthon vagyok, Nyssa, te sem szöksz meg olyan könnyen a szemem elől. Akárcsak régebben, amikor lelkifurdalás nélkül lekoptattam róla a nem neki való alakokat. Az ő orrára viszont inkább nem kötöm, bár talán ő is sejtheti, hogy a hallgatásom nem feltétlenül fegyverletételt jelent. De úgy tűnik, jót tett neki, hogy kieresztette a gőzt, ugyanis eddig ez a legjobb lövése ma este. - Nahát. Látom, kezdhetek aggódni – nézek még mindig az eltűnt golyó után, nem sokat tettem volna rá, hogy csakugyan be fogja lőni. Halványan meg is bánom, hogy ilyen könnyen belementem a beöltözős buliba, amennyiben megnyeri előlem a meccset. De ezt már nem tudom visszacsinálni. Inkább ideje a játékra koncentrálni, engem is kár lenne a kezdő kategóriába sorolni. - De mindenkinek lehet szerencséje, nem igaz? – cukkolom inkább, a megjegyzésén pedig elnevetem magam, sok-sok emlék jut róla eszembe. - Na, ezt látod, egy percig sem kétlem – a kicsi Nyssa rendkívül bájos személyiség, de ha valakit el akar üldözni, az illető hanyatt homlok menekülni fog, meglepően rövid időn belül. Néhányszor velem szemben is bevetette, mindig is utáltam érte, de azt el kell ismernem, minden ízben hatásos volt. Közben átmegyek a másik oldalra, egy kis latolgatás után mélyen az asztalra hajolva, megpróbálok behelyezkedni a következő lövésre. Nem biztos, hogy érdemes ezt a szöget választani, elég kifacsart pozíció kell hozzá, de aki nem kockáztat, nem is nyer, ugyebár. Elég a legapróbb hiba, mozdulat vagy kizökkentés, hogy ne sikerüljön a tervem, de rajtam ne múljék: kis híján az asztalra hasalva, félig rátelepedve, de roppantul koncentrálok. Annyira, hogy Nyssát is elfelejtem szemmel tartani, pedig alapvetően számítok rá, hogy vissza fogja adni az előbbi aljasságot. Sosem vérre menően, tudtuk, hol a határ, de az adok-kapok nálunk mindig is jól működött, gyerekkorunk óta. - Na, figyeld a mestert - kezdek neki mosolyogva, de felettébb nagyképűen, adva a hangulatot, nehogy már nő létére lefőzzön. - Ha ezt most belövöm, búcsút mondhatsz a katonádnak. - Bár részben pont ezért hívtam ki, mert úgyis tudtam, hogy én nyerek, még ha az előbb Fortuna az ő pártjára állt is. Nincs olyan, aki biliárdban legyőzne.
Kezdőlap 
Tárgy: Biliárdasztal
