Asztalok az emeleten (Good Bar)

Postafordultával dobom vissza a válaszom. Nem kellett volna emoticont kanyarítania az üzenete végére, nélküle is tökéletesen tudva levő, hogy ugyanazzal a rá jellemző klasszikussággal van fűszerezve, mint az idővel kivitelezett üdvözlégye a hátam mentén. A mogyoróhéjból álló torony mostanra sokkal inkább egy alföldön elterült dombra hasonlít, nagy figyelmet nem szenteltem neki az előttem lévő számhalmazzal ellentétben, ahonnan felpislogva élénken fordítom a hang, a mozdulat irányába a fejem. Pont elszökik a látóteremből, a másik vállam felől közelít. Jellemző.
- Szia!. – a mobil hátlapja az asztalon koppan ahogy felkelek a székről üdvözölni a szökellő szőke rokont gyors orcaváltás idejére. A képernyőzárat a megejtése után kapcsolom be, visszafoglalva a helyemet, készülvén emlékeztetni a pontos időre, amikor megelőz a szándéktételemben. Oldalra döntött fejjel, mondjad csak jelleggel megemelt szemöldökkel hallgatom a védőbeszédét és elfojtott sóhajba, fejcsóválásba torkollik a kezdetben kényelmesen várakozó mosoly az arcomon. Grátisz, viszontvigyorba. Mindig kivágja magát. Megtalálja a módját.
- Kinéztem a leglassabb pincért. Csak a kedvedért. – tudja, tudom, hogy tudja nem így történt a rendelés leadása. Nem akarom, nem fogom meggyőzni róla. Ez gesztus. A söröm még gyöngyözik, a pohár falán kövérednek a páracseppek, de még hideg – elnézem a késést, nem volt számot tevő a várakozási idő. Mondjuk, ha két perccel később jön legalább kibogozom a maradék négy helyre milyen számok kellenek az átkozott táblában.
A felajánlott segítségre egyből megrázom a fejem.
- Elrontani? Még mit nem. Ne is gondolj rá. – odébb húzom, még ha nem is nyúl a telefonért. Emlékszem a segítségére a legutóbbi alkalommal. Nem mostanság volt. Nem is ebben az évben, de élénken él az emlékezetemben – ugyanez vonatkozik a célozgatás okára. A körülményekre inkább, mellékes. Nem felejtettem el. Önkéntesen vállalta magára ez sose történjen meg. A készüléket végül elrakom a zsebembe, társaságban nem tartom elől, a partneremre figyelek, nem az esetleg bejövő hívásokra. A kezem utána azzal a lendülettel a sör felé kanyarítom, lassan ideje lesz megkezdenem. Az ő koktélját is nemsoká hozniuk kell. A fenti pult felé nézek ellenőrzőleg a mogyorólopásnál.
- Mrs. Sanchez macskájától még mindig nem sikerült megszabadulni. Óramű pontossággal kelt a nyervogásával, ahogy a tűzlépcsőre telepszik az ablakom alá. Nincs kedved ellopni? Szőrös, puha meg minden. Valami flancos fajtájú, ha egy hétnél tovább nem maradna meg nálad csak be kéne dobnod egy menhelyre. Na? – Krys is látta már, amikor átjött és este nem bírt magával a beste, kaparni kezdte az ablaküveget, lesújtó pillantással foglalt helyet a párkányon. Mi van tonhalból van az ablakkeret?!
- Állandósítottak mellém egy társat az őrsön. Meg el kéne menni falat mászni. Rég nem voltam. Veled meg pláne. – ő a matekkal szívja előszeretettel a vérem, én pedig ugyanekkora kedvvel telve piszkálom a mászással. Nem, nem elevenítem fel a régi eset történéseit, végigpörgeti ő futólag mindjárt a fejében. Szolid bazsalygással szuggerálom pofátlanul, fél szemmel, pedig érzékelem rövidesen ideér a kis napernyőse. A sárga ernyős.
Alapjáraton sem egy kiszámítható nőről lehet beszélni, ha az unokahúgomról van szó, de a hirtelen előkapott alkatrésszel új keletűnek számít. Nagyobb pislogással nyúlok a darabért, hogy átforgassam az ujjaim között.
- Láncvezető, de mit keres egy ilyen nálad? – a használatba vételéből adódó karcokba ragadt gépzsír nem ragad. Megkaparom kicsit, de állapotát tekintve nincs baja, csak öregnek tűnik.
- Váltani akarsz a tömegközlekedésről? Remélem nem, mert egy biztosító se tud számodra ideális életbiztosítási ajánlatot tenni. – önveszélyességi intelem – pipa.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak.
A női mosdóban felszerelt jókora falióra idegesítő kattogással jelzi az idő múlását. Vagy inkább azt, hogy fogytán van az időm? Ki tudja. A mutatókra pillantva gyorsan belövöm a pontos időt – 7:53, hamarosan elérkezik a döntő pillanat. A tükörbe pillantva gondterhelt arckifejezéssel és kissé kialvatlan szemekkel néz rám vissza a tükörképem, de legalább a bal szemem körüli zúzódásokat sikerült eltüntetnem megfelelő mennyiségű alapozóval; mondjuk a duzzanaton legfeljebb a csoda tudott volna segíteni.
A múltam elő való menekülés önmagában sem kifejezetten pihentető tevékenység, de a félreeső motelben található ágyak sem a kényelmükről fognak elhíresülni, az egyszer biztos. Viszont még mindig ez volt a legjobb megoldás: az autóban nem éjszakázhattam, a pincérnői fizetésem meglehetősen szerény volt, ráadásul ezekben a motelekben nem kérnek igazolványt. Talán nem a legbiztonságosabb helyek, de legalább a névtelenséget tudják garantálni. Még ha a lelkiismeretemet nem is tudják megnyugtatni...
Tudom, hogy Charlie most épp forog a sírjában, és ha figyel minket, minden bizonnyal rettentő dühös rám, elvégre éppen azt készülök elkövetni – vagy talán már el is követtem –, amit ő egész idő alatt olyan megrögzötten próbált elkerülni. A felszabadításomért folytatott küzdelmünk csaknem felét az töltötte ki, hogy önmagával és a történésekkel viaskodott annak érdekében, hogy Seant teljes mértékben kihagyjuk ebből az egészből; hogy még akár csak egy apró morzsát se hagyjunk belőle az ő asztalán, nehogy – akár direkt, akár véletlenül – belecsöppenjen ebbe a mocsokba. Már azzal veszélybe sodortunk volna, ha valakiben akár csak a gyanú is felmerül, hogy tudhat valami, és rajta keresztül vissza tudnak követni minket.
Én pedig most nem csak arra készülök, hogy magammal rántsam a hullámzó szartengerbe, de egyenesen lenyomnám alá a fejét.
Tényleg feljogosítva érzed magad erre?
A legkevésbé sem.
Mély sóhajjal pillantok újra az órára – 7:55. Persze ott van még az az apró kis reményfoszlány, hogy Sean végül meg sem jelenik, ezzel megkímélve a további lelkiismeret-furdalástól, és rákényszerítve, hogy valami kevésbé önző megoldás után nézzek. A rövid, de lényegretörő levélben, amit becsúsztattam az ajtaja alatt, igyekeztem a lehető legsemlegesebb maradni: semmi konkrétum, semmi érzelmi nyomás vagy zsarolás. Egy egyszerű kérés, amit vagy megtesz, vagy nem.

Sean,

Sajnálom, hogy sokévnyi hallgatás után így és ilyen hirtelen kell újra felbukkannom az életedben, de beszélnünk kell. Amennyiben még nem kívánsz teljesen a pokolba – hozzáteszem: jogosan –, találkozzunk péntek este 8 órakor a Good Bar 6-os asztalánál!

Természetesen azt is megértem, ha nem jössz el.

Köszönettel,
Svetlana

Először a postaládájába akartam dobni, de egy arra járó idős hölgy a maga kedvességével és naivitásával felkínált számomra egy sokkal jobb módszert: azt hitte, én is az épületben lakok, és nyitva tartotta nekem az ajtót. Már eleinte is tartottam egy kicsit attól, hogy a postaládából könnyebben lába kélhet egy darab papírnak, esetleg nagyobb eséllyel landol olvasatlanul a kukában – kapva kaptam hát az alkalmon. Megkerestem a Sean nevével fémjelzett ajtót, és egyszerűen becsúsztattam a levelet a küszöb alatt.
És bár az esélye megvolt, hogy nem jön el, valamiért kételkedtem ebben a lehetőségben, ismerve Sean becsületességét, és azt a felelősségérzetet, amit olyan önző módon tápláltam benne Charlie halála után.
7:58.
Feltöltöm magam erővel, aztán kisétálok a mosdóból. Szándékosan választottam ezt a helyszínt: gyorsan fel tudtam mérni, hogy egy átlagos hátköznapon is viszonylag forgalmas hely, de nem az a fajta, ami tele van visongó, részeges fiatalokkal, vagy túl kíváncsi emberekkel. Kulturáltan lehet beszélgetni az asztaloknál, és közben nem fognak kíváncsi tekintetek figyelni minket. Az általam kiválasztott és – szigorúan Sean nevére – lefoglalt asztal ráadásul az emelet túlsó végében helyezkedik el, közvetlenül a sarokban, így még csak nem is leszünk különösebben szem előtt.
Már csak az a kérdés, Sean is megjelenik-e.