A hetek csak telnek, és az ismeretlennel való találkozásom óta egy kicsit felborult az életem, több szempontból is. A munkahelyem még megvan, de valahogyan kiszivárgott, hogy a saját éttermem megnyitására készülök, ezért Pierre keményebben fog, és két napja szinte nem is kommunikál velem, csak üvölt, és parancsokat osztogat. Minden szabadidőmet felemészti a szervezkedés, a hivatalos ügyek intézése, de legalább a helyszín már megvan, így legalább azzal is előrébb tartok. A héten három megbeszélésen is jelen kellett lennem, így műszakot cseréltem Scott-tal. A konyha berendezése az én álmom, így abban nem engedek senkinek sem szabad kezet, de a többiben már egy fiatal, és feltörekvő belső építész segítségét kértem. A szálak kezdenek összefutni, és boldog vagyok, hogyha nem is egyből, de legalább apró lépésekben haladok a célom felé, hogy hamarosan Seattle egyik neves éttermének a vezető chefje, és tulajdonosa legyek egyben.
A mai nap is egy kész felfordulás, de nem bánom, mert ha pörögnek az események, akkor én is úgy érzem a nap végére, hogy hasznosan töltöttem el az időmet. Amelia is belemerült a munkájába, de azért két nappal ezelőtt összefutottunk egy rövid ebédre. A Cuba bárban történtek azóta is téma közöttünk, és már nem is neheztelek rá, hogy kényelmetlen helyzetbe hozott a nőgyógyász előtt. El kell fogadnom, hogy ilyen, de azért elmagyaráztam neki, ha lehetséges, akkor előbb velem beszéljen, és csak utána kérdezzen meg másokat is. Visszatérve a mai napra, szerencsére jobb idő köszöntött be a városban, így mellőzhetem a kabátot is. Egy piros, fehér pöttyös ruhát választok a találkozómra. Ma egy régi barátommal fogok ebédelni a Tulio étteremben. Még nem jártam ott se, de ami késik az nem múlik. Isa az egyik legjobb a szakmájában, és örültem neki, hogy igent mondott a találkozóra, mert tudom, hogy mennyire elfoglalt. Még az egyetem alatt futottam össze vele néhányszor. Nagyon tehetséges, és nekem pontosan rá van szükségem jelen pillanatban. A piros magas sarkúm nagyot koppan a betonon, ahogyan elérek a helyszínre, de nélküle még nem akarok bemenni. A mappát is elhoztam, hogy részletesebb leírást kapjon a helyről. Telefonon nem sok részletet árultam el neki, sőt konkrétan még azt sem, hogy fel akarom kérni arra, hogy csináljon egy portfóliót a készülő éttermemről. Szeretném, ha a munkálatokról is összeállítana nekem egy kis emléket, és természetesen a végeredményről is azt szeretném, hogy ő számoljon be először. A fekete karórámra pillantok. Hamarabb is érkeztem öt perccel, ezért türelmesen várakozom, és az elhaladó embertömeget figyelem. Mennyi különböző ember van ebben a városban. Éppen egy néni szalad el mellettem a kutyájával együtt, amikor megszólal a telefonom. Azonnal kikapom a táskámból, és a fülemhez tartom. - Szia apa. – szólok bele a készülékbe, és mosolyogva számolok be neki, hogy kivel is fogok ebédelni éppen. Már olyan régen hallottam a hangját, és nagyon is hiányzott az életemből. Elhatároztam, ha egy kis időm lesz, akkor meglátogatom, de az időpontot még nem tűztem ki. Végül meglátom a sarkon befordulni Isát, így el is búcsúzom tőle, és bontom a vonalat. - Szia Isa. – karolom át a megérkező lányt, és két puszit adok az arcára. - Nélküled nem akartam még bemenni. Örülök, hogy eljöttél. – széles vigyorral beszélek hozzá. Olyan régen láttam, de örülök, hogy igent mondott a találkozóra.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 05, 2016 6:33 pm-kor.
Izgatott léptekkel vonulok ki aprócska lakásom egyetlen szobájából. Jobban mondva a hálószobából, hisz egy tágas nappali és egy konyha is tartozik kuckómhoz. Chloe telefonált néhány nappal ezelőtt. Éttermet, melynek portfólióját velem szándékozik elkészíteni. Egyrészt megtisztelő, hogy épp én jutottam eszébe, másrészt viszont végre kiszabadulhatok a kiadóból és nem kell egyfolytában Billy-nek megfelelnem. Hosszú távon kibírhatatlan, de sajnos ezzel saját maga nincs tisztában. A fényképező gépem és egyéb holmim már a kocsimban, már csak néhány simítás kell ahhoz, hogy valóban emberi formát kölcsönözzek magamra. Hamis mosollyal nézem tükörképem és elégedett vagyok, amiért megtanultam, hogyan verjem át az embereket, amikor hogylétemről faggatóznak. A bogár, amit anyától örököltem kibírt már mindent, amit csak autó kibírhat. Olykor becézgetni kell, hogy elinduljon, másszor a műszerfalat kell egy kicsit megcsapkodni, de eddig mindig bevált. Természetesen ez ma sincs másként, épp akkor, mikor már csak perceim vannak odaérni a beígért időpontra. -Kérlek, kicsi bogárkám, indulj el anyu kedvéért. – Újra rá adom a gyújtást, de meg se akar moccanni. - A szentiségit. – Rácsapok a műszerfalra mérgemben, mire a kis drága pöfékelve beindul. Mintha direkt csinálná ezt velem. Jobb lesz, ha szólok Matt-nek, ő biztos ismer olyan autószerelőt, aki lelkiismeretesen dolgozik és nem méregdrága az óradíja. Az órámra sandítok, mikor leparkolok az utca túloldalán. A forgalomtól képtelenség tilosban átkelni az úton, így a cuccaimmal megpakolva a sarokig kell gyalogolnom. Szedem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudom. Akkor nyugszom meg, mikor meglátom Chloe széles mosolyát az étterem előtt. -Ne haragudj, hogy késtem. A kocsim… – Fújom ki a levegőt és gyors puszikkal köszöntöm. - -Kicsit mesélnél az étterem koncepciójáról? Csak hogy tudjam, miféle képeket készítsek. – Érdeklődöm mosolyogva, miközben egyik vállamról a másikra pakolom dög nehéz felszerelésem. - Az ételekről is szeretnél néhány képet vagy egyelőre csak a belső teret fényképezzem? – Rengeteg kérdésem van és közben már jár is az agyam. Azt el is felejtem megkérdezni, hogy van. Talán, majd ha megtudok mindent az elképzeléseiről, akkor átevezhetünk más vizekre is.
Igazából nagyon izgatott vagyok a találkozó miatt, mert tudom, hogy Isadora az egyik a legjobb a szakmáján belül, és nagyon kedvelem is. Jó ideje nem láttam már, de ez nem jelenti azt, hogy azért évente legalább egyszer-kétszer ne beszéltünk volna telefonon, vagy skype-on. Sokáig New Yorkban laktam, így nem olyan hihetetlen, hogy másképpen nem ment a kapcsolattartás. Az úton álldogálok nem messze az étterem bejáratától, amikor meglátom az autóját. Mindig is ragaszkodott a régiségeihez, és nehezen vált meg olyasmitől, amit megszokott. Ritkaságszámba megy, ha az ember olyan társsal találkozik, aki szívvel-lélekkel műveli azt, amit csinál, és ha valami elromlik, akkor nem eldobja, hanem megjavítja azt. Mindegy is, mert mostanában túl sokat ábrándozok, így erősebben szorítom a mellemhez a mappát, és amikor odaér hozzám, akkor két puszival köszöntjük egymást. - Semmi gond. Igazán egyedi darab, és a lényeg, hogy még megy. – legyintek neki, és megállva a bejárat takarásában arra figyelek, amit mond nekem. - Igen, mesélni fogok, de minek hoztad el még a gépedet? – szalad fel a szemöldököm meglepetten, mert szerintem maximum a felkérést említettem neki a telefonban, de azt már nem, hogy mikor is lesz a fotózás, mert a munkálatok még nem fejeződtek be. - Sajnos még igen gyatra állapotban van a helyszín, mert egy hete írtam alá a szerződést, és az építésszel is csak tegnap egyeztettem. Viszont, ha már elhoztad, akkor elmehetünk oda, de csodát ne várj. – szélesre tárom előtte az ajtót, hogy bemenjünk. Egy pincér jön elénk, és megkérdezi, hogy van-e foglalásunk. - Természetesen Ward névre foglaltam. – közlöm vele vidáman, és miután megnézni a könyvében oda is kísér bennünket egy ablak melletti, megterített asztalhoz. - Remek lesz. Köszönjük. – búcsúzom el tőle, és helyet foglalok az egyik széken, és a háttámlájára akasztom fel a táskám pántját. - Itt van egy kis összefoglaló. Nem tudom, hogy ebéd előtt szeretnél-e belenézni, vagy utána, de bevallom, hogy én ma még nem sokat ettem, és úgy gondoltam egy jó kis kaja mellett remek lenne belemerülni a részletekbe. – csapom össze a két tenyeremet, és miközben Isa válaszát várom a kezembe veszem az egyik étlapot is, mely az asztal közepén feküdt eddig.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 04, 2016 6:45 pm-kor.
Amikor a gépemről és a komplett felszerelésemről kérdez rájövök, hogy piszkosul félreértettem szavait. kellemetlenül is érzem magam miatta, ezért egy aprócskát füllentek. -Lesz egy munkám az ebédünk után. Nem akartam átvágni újra a forgalmas úton a kocsimig. – Az a bizonyos munka három órával később és néhány utcasarokkal arrébb lesz, tehát mindenképp kell majd a kocsim. De talán lesz valami olyan ebben az étteremben, mi megfog és akkor bánni fogom, hogy nem hoztam magammal a masinámat. -Biztos, hogy már most remekül fest a hely Chloe. – Mosolygok őszintén. Ismerve a lányt, már most nyitható állapotban van az étterem. Precíz és pontos, mindig van valami ötlete és igen megbízható. - Ebéd után van még egy kis időm, szívesen megnézném. Persze, csak ha nem bánod. – Tényleg érdekel, mibe fektet ennyi időt és pénzt. Széles mosollyal köszönöm meg, hogy kitárja nekem az ajtót. Belépek a helyiségbe és azonnal magával ragad a hely különös atmoszférája. A pincér az asztalunkhoz vezet bennünket, én pedig lepakolom a cuccaimat a mellettem álló székre. Óvatosan bánok mindennel, hisz sokba került és nincs most annyi pénzem, hogy újat vegyek. Ezért is nézek szúrós szemekkel a mellette elhaladó tizen éves lányra, aki ujjaival táskám tetején matatva halad el mellettünk. -Belenézek, mert rettentő kíváncsi vagyok, ami azt illeti. – Meg éhes is, de ezt most tegyük félre néhány perc erejéig. - Hol is lesz az éttermed? – Érdeklődöm, ahogy belelapozok a vaskos mappába. Színminták, kezdetleges tervek, néhány fotó található a lapokon. Már most annyi ötlet kering a fejemben a fotózással kapcsolatban, hogy egy nap nem lesz elég a munkához. -Mellesleg, minden elismerésem, hogy belevágsz ebbe az egészbe. – Nekem nem lenne merszem és még most is ideges vagyok, ha a stúdiómban fotózok. - Bátor dolog, tekintve, milyen fiatal vagy. Ha bármiben tudok segíteni a fotókon kívül, csak szólj. – Pillantok fel a mappa takarásából. Épp jókor, mert egy alacsony, negyvenes évei végén járó pincér lép asztalunkhoz. Vizet kérek, mindjárt két üveggel. Aztán Chloe papírjait arrébb téve, az étlapba mélyedek.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Tulio Étterem Szer. Május 04, 2016 6:49 pm
Isa and Chloe
Isával jó ideje nem találkoztam, de mindig örömmel tölt el, ha összefutunk, mert ilyenkor rengeteg téma van, amit kimeríthetünk, többek között az én nagy álmom, a saját éttermem megnyitása. Még nagyon is jól emlékszem a napra, amikor elhatároztam, hogy itt Seattle-ben fogom megnyitni. Apa csodálkozott, mert szerinte New Yorkban több lehetőségem lenne, meg persze többe is kerülne minden. Hiába segített volna apa anyagilag, nem szerettem volna, ha tőle függök, így csak akkor vágtam bele ténylegesen, amikor egy kis pénzem összegyűlt, és kölcsönt is fel kellett vennem, amihez megint az én drága apukám asszisztált, mint kezes. Egy jelképes összeggel hozzájárult az álmomhoz, amit még én is elfogadhatónak tartottam, de sokkal nagyobb ajándékot kaptam tőle, és az nem más, mint az első fakanala. Azt mondta, ha egyszer el fogok jutni oda, hogy megmerjem valósítani önmagamat, akkor egy felbecsülhetetlen ajándékot fogok tőle kapni…és ez bizony az volt nekem. Izgatottan lépem át az étterem ajtaját, mert mindjárt bele fog nézni a barátnőm a terveimbe, és akkor már nem lesz visszaút. Beavatom az éttermem részleteibe, ahogyan már jó néhány emberrel megtettem, de ők többségükben idegenek voltak, és nem számított olyan mértékben a véleményük, mint az övé. Helyet is foglalunk, de előtte még kapom a dicséreteket. - Hidd el, hogy van még mit csinálni rajta, és munka korántsem abban a tempóban halad, ahogyan én szerettem volna. Két hónapja van meg a hely, de a konyha még kész katasztrófa, és a belső építésznek is akadt egy nagyobb projektje. Tudod, hogy nekem a legfontosabb a munkaterületem lesz, ezért a konyhát nem bíznám rá másra, ahogyan a fotózást sem egy idegenre. Jó, első benyomást kell szereznem, és azt szeretném, ha a te professzionizmusod kombinálva lenne az én ízlésemmel. Abból mindenképpen csak jó sülhet ki. – foglalok helyet, de észreveszem, hogy valaki megérinti Isa táskájának a tetejét. A lány nem lehet több tizenhatnál, de nagyon szétszórtnak tűnik. A barátnőm világéletében megbecsülte, amije van, ezért nem is csoda, ha allergiás arra, ha idegenek nyúlkálnak hozzá. - A Pasific streeten a Lake Union közelében. Nagyon szép a kilátás, és pazar a helyszín is, csak az épület rozoga egy kicsit, de mindenhez a legjobb szakembert próbáltam felbérelni. – mosolyodom el, és máris az étlapot bújom, de előtte látom, hogy belenéz a tervekbe. - Köszönöm, és én is túl vakmerőnek tartom magam. Mások ekkor kezdenek el élni, én meg fel akarok vágni, mint egy üzletasszony. – pirulok el, de hamarosan megérkezik a pincér is, hogy felvegye a rendelésünket. - Nekem kacsa steak lesz egy kis párolt káposztával, és tört krumplival, és egy mentes ásványvizet kérnék mellé. – foglalom össze, és megvárom, hogy Isa is rendeljen valamit. Ha végzett, akkor folytatom. - Veled mi a helyzet, még nem nyitottál meg saját stúdiót, sőt mi van Matt-tel? – érdeklődöm somolyogva tőle. Nem sokat tudok a kapcsolatukról, csak abból a néhány e-mailből, amit az elmúlt hónapokban kaptam tőle.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Tulio Étterem Vas. Szept. 18, 2016 9:27 am
Haleigh és Emmy
Épp, hogy megérkeztem New Yorkba máris egyedül érzem magam. Fura, pedig egy nap sem telt el azóta, hogy - a testvéreim árnyékából kilépve - boldog várakozással elhagytam a szülőföldemet. Nem mintha nem szeretném a nővéreimet, de nagyon fárasztó legkisebbnek lenni. Folyton kioktatnak, és figyelik minden lépésemet. Hiába vagyok felnőtt, (sőt sikeres felnőtt) számukra mindig a csetlő-botló hugica maradok. Miközben a szokásos mentateámat (igen, a teámat, amiért a kávézókban mindig dilisnek néznek," elvégre ki iszik teát egy kávézóban? - szinte hallom Anne rosszalló motyogását" ) kortyolgatva néztem ki a kávézó ablakán eltöprengtem azon milyen is lesz egy új városban élni, távol mindenkitől akit valaha ismertem. Éppen ezen merengtem amikor a hozzám legközelebbi asztalnál egy különös lányra lettem figyelmes.Magába roskadva gubbasztott, látszólag életkedv nélkül. "Vajon mit szólna ha odaülnék hozzá?" -gondoltam magamban. Legalább olyan elveszettnek tűnik mint amilyennek én érzem magam. Észre sem vettem, hogy bámulom őt, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy farkasszemet nézünk. Nem lévén más választásom így szóltam: - Helló, bocsi ha pszichopatának tűnök, de arra gondoltam beszélgethetnénk ha neked sincs jobb dolgod.
Újra meg kell szokjam, hogy milyen az társaságba járni. Nem a világ legegyszerűbb dolga a szocializáció, gyerekként is bonyodalmas volt számomra és így felnőtt létemre sem vált egyszerűbbé. Kicsit olyan, mintha a börtön eltörölte volna belőlem mindazt, amit tudtam valamikor a ársas kapcsolatokról. Pedig csak egy év volt, de visszagondolva a kár, amit okozott - okoztam magamnak vele - felér egy életnyivel még akkor is, hogyha nem csinálnám vissza soha. Mert a testvéreimért ennél nagyobb árat is hajlandó vagyok fizetni, s ebben nem kívánok megváltozni ám. Egy újságba révedek bele, amikor megszólít. Felpillantok rá, enyhe összerezzenésemet jól leplezendő várom a folytatást, miközben kilököm az asztal alól lábammal a velem szemben álló széket. Ilyenkor mindig tele vagyok várakozással, hiszen nem tudhatom, hogy a testvéreimet keveri-e össze velem, vagy tényleg én vagyok az, akivel társalogni akar. - Nem sok pszichopatát láttam eddig életemben.. Kezdek bele és lenyelem a feltörni kívánó óh, dehogynem! gondolatot. Inkább rámosolygok az idegenre. - ..de ha láttam volna akkor is azt mondanám, hogy egyáltalán nem hajazol egyikre se. Foglalj helyet nyugodtan. Bökök fejemmel a felkínált hely felé, s közben az újságot összecsukva az asztallapra helyezem kettőnk közé. - Haleigh vagyok. Hát te? Veszem fel a kapcsolatot egy kérdéssel. Ha már ő így "rám tört", akkor viszonozzam valamivel a gesztusát.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Tulio Étterem Pént. Május 12, 2017 6:21 pm
Nathaniel & Claire
Világéletemben utáltam, amikor valaki helyettem akart eldönteni valamit. A válásom után megszoktam, hogy mindig próbálkoztak összeboronálni valakivel, ahogyan a lesajnáló pillantások is állandóvá váltak. Egy idő után ezek megkoptak, és már csak néha-néha akadt olyan, aki megpróbált nekem vakrandit szervezni. Általában kedvesen visszautasítottam az ajánlatokat, és amikor csak lehetett, kibújtam a többi lehetőség alól is. Egyszerűen nem akaródzott nekem ez a randizás, igazából időm se nagyon volt rá az elmúlt pár évben. Maureen azonban szörnyen bosszantó, és akaratos tudott lenni. Nem voltunk annyira közeli barátnők, de azért törődtünk a másikkal, és ő néha túlzásba is vitte a dolgot. Nemrég találkozott egy fickóval, és a fejébe vette, hogy nekem is erre lenne a világon a legnagyobb szükségem. Aranyos volt tőle, hogy amiért ő boldog, másokat is annak akart látni, de egy kapcsolat nem mindenkinek jelentette ugyanazt, mint neki. Így történt hát, hogy rendre újabb férfiak facebook adatlapjával bombázott, hátha akad közöttük kedvemre való. Nos, nem akadt, és én naivan azt gondoltam, hogy egy idő után felhagy majd a próbálkozással, mert megunja a kerítőnő szerepét. Olyannyira rosszul gondoltam, hogy tegnap azzal állt elém, hogy konkrétan lebeszélt nekem egy randit. Azt hittem, hogy az agyam eldobom, hiszen eddig legalább nem folyamodott ilyen drasztikus módszerekhez, csupán mutogatta őket. Most azonban az elmondása alapján biztosra vette, hogy tetszeni fog nekem a férfi, akit kiválasztott, és szerinte remekül passzolnánk. Külsőre talán, de most az agyán volt a rózsaszín köd, úgyhogy nem hibáztathattam a túlzott rajongásáért. Annyira. Mivel nem akartam kicseszni a másik áldozattal sem, ezért hosszas unszolást követően úgy döntöttem, hogy megjelenek másnap az étteremben, és megpróbálok jó pofát vágni ahhoz, amihez abszolút nem fűlött a fogam. Nem nekem való az ilyesmi, ebben egészen biztos voltam. Még akkor is, amikor tudtam, hogy a megbeszélt időponthoz képest csúszni fogok. Ez nem volt meglepő azoknak, akik kicsit is ismertek, de egy vadidegennek bizonyára nem fogom belopni magam a szívébe azzal, hogy legalább tíz percet kések kapásból. Egyébként nem tehetek róla, de teljesen belemerültem a munkába, és mire kapcsoltam, hogy mi a helyzet, már késő volt. Hiába választottam a taxit, belefutottunk egy kisebb dugóba, úgyhogy a maradék utat gyalog tettem meg, mert az tűnt a leggyorsabb útvonalnak. Kissé kifulladva, épp csak le nem izzadva érkeztem meg az étterem elé, ahogy pánikszerűen le is fékeztem. Az ajtó üvegében még gyorsan vetettem magamra egy pillantást, és igyekeztem a zilált tincsek állapotát normalizálni. Egy kis parfümöt is fújtam magam a biztonság kedvéért, gyorsan lesimítottam a nem túl kihívó, inkább hétköznapinak mondható ruhámat, és beléptem. Mivel tudtam, hogy néz ki az illető, ezért kapásból őt kutattam a tekintetemmel. Azt sem hallottam meg, hogy a pincér megszólított, és arról érdeklődött, hogy kihez jöttem, vagy volt-e asztalfoglalásom. Helyette csak megköszörültem a torkomat, és célirányosan megindultam. Azt hiszem, hogy most már nem csak a kocogástól zakatolt úgy a szívem, hanem automatikus reakcióként az izgalomtól is, amit az új ember megismerése miatt éreztem. Tényleg jól nézett ki, ezt kapásból megállapítottam magamban, és máris bántam, hogy nem öltöztem ki jobban, ahogyan a nők többsége tette volna egy hasonló helyzetben. Túl régen randiztam már… - Nathaniel? – szólítottam meg, miután odaértem hozzá. A nevét, és a kinézetét ismertem, de mást nem igazán tudtam róla. – Claire vagyok! – mutatkoztam be, felé nyújtva a kezemet. Ha elfogadta, akkor önkéntelenül is elég határozottan szorítottam meg, de ez csupán rossz szokás volt részemről, valószínűleg a munkámból fakadóan. Mindig bizonyítani kellett valakinek. – Nagyon sajnálom, hogy késtem, de a taxi dugóba került, és én… - közben lehuppantam a székre, és végül megráztam a fejemet. – Nem érdekes! – legyintettem végül, könnyednek látszó mozdulattal. A pulzusom szerintem az egekben volt, pedig alig egy perce érkeztem. – Rendeltél már valamit? – próbáltam laza lenni, nem túl görcsös, viszont nem is erőltetni betegesen a beszélgetést.
Nathaniel Jones
Avataron : Daniel Gillies Kor : 46
Tárgy: Re: Tulio Étterem Szomb. Május 13, 2017 10:20 am
Mi a legjobb munka egy tényleg minden lében kanál nőnek? Az újságírás. Egy jó sztori miatt képes eleget zaklatni az embereket, keresni az apró részleteket, szemtanúkat és tettestársakat, még valaki nem árul el neki annyit, amiből már egy szép, nagy cikk születhet. Ezek után következik a második kör, amikor megunják a pletyka lapok hasábjait és maguk próbálnak titkokat felfedni vagy éppen tudósítani a legrosszabb eseményekről. Ez a rosszabb, mert tényleg minden részletet ismerni akarnak, összerakják az egészet és reménykednek egy purlicer díjban. Vagy valami más elismerésben, mert a legvéresebb történeteket viszik éppen színre. Ez is egy lehetőség a kiugrásra, méghozzá olyan, ami miatt én is rendszeresen kapok ki zaklató jellegű firkászokat, fotósokat a nyakamba, akiknek nincs is jobb dolguk, mint mindenféle eddig ismeretlen, nyomozás céljából eltitkolt információt kisajtolni az emberből, amit aztán busás áron adhatnak tovább és az elkövetőre valami nagyon jól hangzó becenevet aggathatnak, hadd ijedezzen a sajtó. Sajnos a főnököm meg kiszagolta, hogy elég jó vagyok információ visszatartásban és nem érdekelnek a gyilkosságok, a saját lelki békém érdekében, így képes volt többször is a hiénák elé vetni. Akik közül az egyik, hogy úgy mondjam, sikeresen leforrázott még engem is. Maureen Daniels tipikus hírcápa, a Seattle Times vezető riportere és egy drograzzia helyszínéről elmenet azzal várt, hogy nincs-e kedvem randizni egy barátnőjével, ha már a közösségi lapom, egy ezer éves Facebook, szerint én szabad vagyok éppen. Állítólag a lány már látott, oda van a képeimért és könyörgött neki, hogy hozzon össze minket egy vacsorára. Erre mégis mit lehet mondani, ha cserébe ígért nekem egy hónapot, amikor előre értesít, ha infót kapnak és a sajtó lecsapni készül egy helyszínen? Új fiúként a városban még szép, hogy igent, de azt nem ígértem meg, hogy lesz második randi is és nem megyek a nő agyára. Ez két olyan dolog, amit ő már nem tud befolyásolni, és szerintem fel is fogta... A Tulio étterem megtalálása azért még tőlem is igényelt némi logisztikát, új fiúként a városban még nem szoktam meg a közlekedést, egy irányú utcák helyét vagy éppen a parkolási lehetőségeket a közelben. Ezért indultam el jó előre, munka után csak leadtam Lisát az aktuális bébiszitternek, majd úton is voltam a Maureen által mondott hely felé. Hangulatos olasz étterem mosolygós pincérekkel, akik nem vették zokon, hogy én nem ragaszkodtam az ablak melletti asztalhoz, ahonnan látni lehet a várost éjszakai fényekben pompázni. Zsaru vonás, szeretem belátni a teret, így a fal mellé, de véletlenül sem a sarokba választottam helyet, majd kértem egy kancsó citromos vizet. Azzal baj nem lehet. Egyébként bevallom, kiöltözni nem volt sem kedvem, sem pedig túl sok lehetőségem. Az öltöny nagyjából minden alkalomra megfelel, ráadásul az enyémek szabása úgy van megoldva, hogy illeszkedjen, amikor fegyvert viselek. És ritkán hagyom otthon. Csak a lányom közelében teszem meg minden alkalommal, mert olyan, hogy gyerekbiztos tok, amiből gyorsan elő lehet venni, szerintem nincs. Mondhatni, hozzám nőtt már a fém... A velem szemben lévő óra szerint a nő késik. Ebben nincs sok meglepő, ritkán láttam még olyat, aki legalább öt perccel ne lenne elmaradva, ráadásul pedig tizenöt perc az átlag, amit Amerikában tapasztaltam. Én se vagyok a pontosság mintaképe, egy kisgyerek mellett erre nem sok esély van, ezért úgy vélem, neki is jár húsz perc türelmi idő, ami alatt nem fogom faképnél hagyni, ha befut. Ha nem, akkor bőven ráér átgondolni, mégis mennyire akarja ezt a randit. Kicsivel több mint tíz perccel hat után tűnik fel először egyedül érkező szőke nő az ajtóban, és bár láttam egy képet a partneremről, azért nem merném még így sem azt állítani, hogy ő az. Vele ellentétben, mert amint kiszúr, el is indul felém, bizonyítva, hogy tényleg vele van randim. Mire az asztalhoz ér már fel is állok és viszonzom a kézfogását. Határozott, ez nem is olyan meglepő, ha Maureen barátja is egyben. Csak mintha azt mondta volna, ő nem újságíró... - Örülök a találkozásnak, Claire, üljünk le, rendben? - kínálom hellyel automatikusan és még a széket is kihúzom számára, mielőtt visszatérnék a sajátomhoz. Régimódi és illedelmes szokás, egyike azoknak, amelyeket ismerek. És így van ideje a nőnek is, hogy megeméssze az első benyomásokat. Idősebb vagyok nála minimum tíz évvel, amiről Maureen nem tájékoztatott. Őt pedig valószínűleg azzal kapcsolatban nem figyelmeztette, hogy angol lennék. Ízig-vérig, mondhatni. Legalábbis életem első harminchat évében az voltam... - Csak vizet, a többivel meg akartalak várni. Esetleg tölthetek neked is? - teszem fel a kérdést a kancsó felé intve a kezemmel, amely már jó ideje az asztalon van, így a jég feloldódott benne és a citrom karikák ízét volt lehetősége átvenni az egésznek. Szinte biztos vagyok benne egyébként, hogy igent fog mondani, mert kissé kifulladtnak látszik és amíg én a kancsóval foglalkozom, van pár pillanata összeszedni magát. Vagy pihegni. Látszik rajta, hogy sietett ide. Biztosan nem messziről, nem éppen futócipő van rajta, de akkor is. Valamit könnyű egy pillanat alatt kiszúrni. Nyomozóknál ez fontos tulajdonság... - Mit szeretnél, rendeljünk először vagy beszélgessünk pár percet? - fordulok felé udvariasan, miközben a szemem sarkából látom a pincért, ahogy minket figyel. Nyilván ő is ugrásra készen áll az étlapokkal, ha esetleg szeretnénk máris megnézni azokat. A magam részéről utána is beszélhetünk, de ha nem biztos, hogy maradni szeretne Claire egy vacsora erejéig, akkor elhalaszthatja. Ezért nem szeretem a vakrandikat, nagyon problémásak tudnak lenni. Semmit nem tudsz a másikról az első percekben...
Claire J. Palmer
Avataron : Rachel McAdams Kor : 34
Tárgy: Re: Tulio Étterem Szomb. Május 13, 2017 1:57 pm
Még nem teljesen voltam biztos abban, hogy mennyire volt nyerő ötlet belemennem ebbe az egész őrültségbe. Egyáltalán nem vágytam most erre, bele sem fért volna az életembe – legalábbis én mindig erről győzködtem magam -, de a randipartneremet afféle bajtársnak, másik áldozatnak tekintettem. Ha Maureen tényleg elintézte, hogy ott legyen egy étteremben és várjon rám, akkor nem akartam őt sem kellemetlen helyzetbe hozni. Mármint nem a barátnőmet, hanem a férfit, akivel a találkozó le lett beszélve. Az annyira rossz lett volna, ha ott ül, vár engem, én pedig szó nélkül nem jelenek meg. Ennél azért több szorult belém, az empátiából is. Miután megérkeztem végre, és sikerült őt is megtalálnom, kellemes meglepetésként ért az udvariassága. Magamban máris adtam neki egy jó pontot, mert a mai világban az ilyesmi annyira ritka volt. Én igazából el is felejtkeztem általában arról, hogy a férfiaknak udvariasnak kellene lennie a nőkkel, mivel nem volt benne részem. - Persze, köszönöm! – ezzel pedig kiérdemelt tőlem egy hevenyészett mosolyt is, miközben kissé zavartan helyet foglaltam az általa kihúzott széken. Előtte megszabadultam a kabátomtól, és kissé hanyagul a szék hátára terítettem, nem vesződtem azzal, hogy fogast keressek neki. Számomra így is tökéletesen megfelelt, és egyáltalán nem zavart, hogy esetleg összegyűrődhet, ha nekidőlök. Ezek voltak a legapróbb dolgok az én életemben, amik abszolút hidegen hagytak egyébként. - Igen, kérnék! – köszörültem meg a torkom, és reménykedtem abban, hogy nem tűnök annyira ziláltnak, mint amilyennek én éreztem magam. Közben odanyújtottam a poharat a kancsó felé, és amennyiben töltött nekem, úgy már kortyoltam is néhányat a kellemesen fanyar és hűs vízből. Jól esett, és nem csak azért, mert kifulladtam és megszomjaztam, hanem az idegeimre is kedvező hatást gyakorolt, mint arra most rájöttem. Szinte egyből megittam az egész pohárral, ha ciki, ha nem. Szükségem volt rá, és legalább a vércukor-szintem is normalizálódott valamelyest. - Bevallom, hogy ma még nem sokat ettem, úgyhogy én rendelnék előbb, ha nem bánod! – kicsit talán zavarba jöttem a vallomástól, és a felismeréstől, hogy éhes vagyok, de annyi baj legyen. Szerencsére a pír csak alig láthatóan színezte az orcáimat, miközben a pincér észlelte, hogy dolog van, és már hozta is az étlapokat egy barátságos mosoly kíséretében. Én viszonozva azt, már vettem is magam elé a menüt, hogy átfussam a fogásokat. Úgy voltam vele egyébként, hogy eljövök, és ha maga a partner nem is olyan szórakoztató, legalább megvacsorázok, és nem kell a rendeléssel, vagy mirelit kajával vesződnöm. - Nos, azt hiszem, én meg is volnék! – jelentettem ki néhány perccel később diadalittasan. – Sikerült választanod? – lestem át az étlap pereme felett, a velem szemben ülő férfira. Amennyiben sikerült, úgy én már le is adtam az idő közben feltűnő pincérnek, és miután ismét kettesben maradtunk, minden figyelmemmel a partnerem felé fordultam. – Megmondom őszintén, nem igazán vagyok jó ebben. Már azt sem tudom pontosan, hogy mikor randiztam utoljára, ezek a vakrandik meg egyenesen kiborítanak. Nem akarlak megbántani, ha te élvezed őket, csak én ilyenkor nem nagyon tudom, mit tegyek! – mondtam ki az igazat, mint mindig, ha zavarban voltam. Márpedig most azzal küzdöttem, mivel Maureen szépen elrendezte nekünk az egészet.
Nathaniel Jones
Avataron : Daniel Gillies Kor : 46
Tárgy: Re: Tulio Étterem Csüt. Május 18, 2017 9:22 pm
Megleptem Claire-t. Nem kell nagyobb okfejtés, hogy ezt kitaláljam, mert az érzelmei egész végig az arcán tükröződnek. Az is, hogy kellemesen lepődött meg és nem érzi kényelmetlenül magát a jelenlétemben eddig. Így hagyom, hogy megmaradjon rólam ez a jó fiú vagyok vélemény és alá segítem a széket, majd vizet töltök az ő poharába is. Sokan furán néznek rám, amiért kedvelem a citromos vizet egy pohár sör vagy valamilyen fröccs ellenében, de angolként a kólától agybajt kapok, szolgálatban vagy szolgálati fegyverrel a közelben, esetleg vezetés előtt még véletlenül sem iszom, ráadásul pedig a gyümölcs levek nem az én világom. Akkor már inkább a nagyjából tiszta víz, amiben pár jégkocka, citrom karika és még talán egy kevés aroma úszkál. Szomjoltónak remek, a veséim nagyon megköszönik, amiért nem terhelem őket extrán és valljuk be, ezer és egy dolog van még, ami nyírhatja ki a testemen extra segítség nélkül is. És miközben a lány iszik, még kicsit jobban végig is nézhetek az arcán. Szép, kifejezetten tetszetős és van benne valami elszántság is. Ha nem látszana elsőre, hogy minimum tíz évvel fiatalabb nálam, még Maureen is megérdemelne egy gratulációt a próbálkozásért. És bármibe fogadok, hogy a lányomról sem tud, mert én sem mondtam meg annak a nőnek... - Cseppet sem, csak tessék - még csak meg sem kell játszanom a megkönnyebbülést, miközben átveszem a pincértől az étlapot. Ha rendelni akar, akkor eddig nem tántorította el az a pár dolog, amit velem kapcsolatban megtapasztalhatott. És nekem bevallom, még akkor is jól esik a dolog, ha igazából nem én vagyok a maradásának egyedüli oka. Vagy csak később fog ez kiderülni. Az is lehet, hogy egyszerűen túlbonyolítom a dolgot, mert igazából abban a pillanatban tudtam, én mit szeretnék rendelni, amint megláttam, hogy van az étlapjukon. Ugyan nem vagyok egy nagy ínyenc és még soha nem is jártam Olaszországban, de volt egy barátnőm, akinek a családja éttermet vezetett és megismertettek jó néhány dologgal abból a konyhából. Az egyik kedvencem pedig a rizotto lett rókagombával és sonkával. Furcsán hangzik elsőre a dolog, de nekem nagyon bejött... - Szerintem kezet foghatunk. Nagyjából másfél éve nem randiztam én sem, vakrandin meg korábban végképp nem voltam. Szóval, mi lenne, ha az elején kezdenénk és elmondanád, mit érdemes tudni rólad? - még mindig nem vagyok a legjobb mesélő, de hallgatóságnak első rendű tudok lenni és érdekel, miért gondolta egy majdnem ismeretlen újságírónő, hogy Claire lesz számomra az ideális partner. Mi az, amit ő elsőre megláthatott benne és hozzám tudta illeszteni? Fúrja az oldalamat a kíváncsiság és ezt nem szégyellem bevallani, miközben átadom neki a kezdés lehetőségét... - Egyébként te egyeztél bele a randiba, vagy Maureen közölte veled, hogy megszervezte, csak részt kell rajta venned? - minél tovább vagyok egy asztalnál ezzel a nővel, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő nem az a félénk hölgy, akinek közvetítő kell egy ilyen estéhez. Ha tényleg én keltettem volna fel az érdeklődését, akkor szerintem megszerzi a számomat és egyszerűen ő maga keres fel miatta. Megérzés...
Claire J. Palmer
Avataron : Rachel McAdams Kor : 34
Tárgy: Re: Tulio Étterem Pént. Május 19, 2017 10:12 am
Addig találtam menekülési útvonalat, amíg az étlapot nézhettem át. Bőven elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megpróbáljak megnyugodni, kifújjam magam, és újult erővel vessem bele magam ebbe a vakrandi-dologba. Közben azért lopva fel-felnéztem a partneremre, és engem az sem zavart, hogy idősebb nálam. Tényleg helyes volt, ebben Maureen legalább igazat mondott, még ha kicsit zárkózottnak tűnt is. Ezzel egyébként nem is igazán volt bajom, mivel nem mindenki lehet egyforma. Én szerettem az emberek sokszínűségét, és attól, hogy én egy közvetlenebb típust képviseltem, elfogadtam azt is, ha más nem pont ilyen. - Üdv! – mosolyogtam fel a pincérre barátságosan, amikor ismét megjelent az asztalunk mellett. – A vörös tonhalsteak-et kérném, ami mellé tintahal van, rák, meg polip. – pillantottam bele segítségért újra a menübe. – Meg a grillezett zöldségek, póréhagymás rizottóval. – zártam le, a desszerttel meg még úgyis ráértem. Annak is megvolt az esélye, hogy már nem is fogok bírni édességet enni, szóval udvariasan visszaadtam, hogy Nathaniellel foglalkozhassak. El is kezdtem beszélni, ahogy szoktam, mikor kicsit is zavarban vagyok. Annak sem láttam értelmét, hogy előadjam magam valaki másnak, mint aki valójában vagyok. - Nekem sem szokásom elmenni, de általában a környezetem nagyon szeretne összeboronálni valakivel mindig. – forgattam rosszallóan a szemeimet. Az azért mindenképpen megnyugtatott, hogy nem csupán én voltam tapasztalatlan ezen a téren. Talán mégsem lesz katasztrófa annyira ez az este, de soha nem lehet tudni ugyebár, hogy mi derül ki idő közben a másik félről. – Hm… - dünnyögtem magam elé, azon vacillálva, hogy mennyit mondjak el magamról ténylegesen, és mi legyen az, amit elsőre inkább elhallgatok, mert talán nem vetne rám jó fényt. Tudom, hogy szemét húzás lenne, de egy első randin mindenki a legjobb arcát igyekszik mutatni, nem? Végül azonban úgy döntöttem, hogy maradok az őszinteségnél, mert tétje igazán nem volt a dolognak. Jobb a nyílt lapokkal való játék, én legalábbis ezt vallottam a legtöbb esetben. Persze nem mondom, hogy nem akadhattak kivételek, de én tényleg igyekeztem. - Hát, talán az első és legfontosabb, amivel valószínűleg máris elvágom magam nálad, hogy munkamániás vagyok. Ezt értsd a szó legrosszabb értelmében… - vallottam be, zavartan túrva bele amúgy is kissé kusza tincseimbe. – Most is onnan rohantam, hajnali fél öt óta bent voltam, és szerintem délelőtt tíz óta egy falatot sem ettem, csak kávén éltem. – vázoltam tovább a magamról alkotott képet. – Producer vagyok egyébként az egyik csatornánál, és van egy reggeli műsorom. Ezért is járok be olyan korán. – tettem még hozzá, mert sokan elsőre valószínűleg nem értették volna ezt a nagyon korai időpontot. - A családom nem itt él, de közeli velük a kapcsolatom, sokat beszélünk telefonon. – rémlettek fel előttem a szüleim arcvonásai, valamint a testvérem mosolya. – És akkor bedobom a másik bombát is, hogy ha eddig nem döntöttél a menekülés mellett, akkor most megtehesd; már túl vagyok egy váláson, leginkább a munkám miatt. – tehát nem azért, mert alkalmatlan lettem volna, egyszerűen csak másképp választottam meg a prioritásokat így a karrierem hajnalán, mint az átlag. – És egyelőre elég is belőlem ennyi, mert a végén meg sem várod, hogy kihozzák a vacsorádat! – nevettem fel, máris azzal vádolva magam, hogy most aztán jól elrontottam mindent az őszinte kitárulkozásommal, de nem láttam értelmét a hazudozásnak. Lefesthettem volna magam tökéletesnek is, de távolról sem voltam az. - Közölte, hogy mikorra és hová kell jönnöm, én meg bármennyire elúsztam is, nem akartalak felültetni. – pillantottam rá félve, mert nem tudtam biztosan, hogy miért is kérdezte. – És te Nathaniel, mivel foglalkozol? Mert nem sokat mondott rólad… - utaltam ismét a kerítőnőnkre.
Nathaniel Jones
Avataron : Daniel Gillies Kor : 46
Tárgy: Re: Tulio Étterem Hétf. Május 22, 2017 9:04 am
Régen nem voltam randin és ezt nem szégyellem, mert azt az időt eddig a lányommal töltöttem. Látszik is rajtam kissé, hogy kijöttem a gyakorlatból, már nem tudok olyan sokat és olyan gördülékenyen beszélni, mint korábban. Meg persze nagyrészt Angliában voltunk, ahol az időjárás mint kezdő téma, teljesen elfogadott. Amerikában nem az, ezt már az idejövetelem után megtanultam. Így pedig egy idegennel szembeni beszélgetésben nem nagyon tudok olyan semleges pontot, ahonnan indulni lehet. Ezért is kértem meg részben, hogy mondjon magáról pár szót, amit tudni érdemes. Most nem ügynök üzemmódban vagyok, nem az érdekel, amit eltitkol, hanem amit érdemesnek talál a megosztásra. Átkozott pszichológia, kissé be tud kavarni, ezért sokkal jobban figyelem a mondatait, nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni egy-egy állításból. Az ember érdekel, amit hajlandó megmutatni nekem, nem pedig a mögötte lévő tér. Azt nem ismerem és egyelőre nem tudom, meg akarom-e ismerni. Az mindenesetre jó kezdés, hogy ő nálam beszédesebb és nem jött zavarba a kérdésem hallatán. Sőt, elsőre biztos vagyok benne, hogy azt mondja el, amiben biztos, hogy nem fog változatni. Szóval vagy elfogadom munka mániásnak, vagy ebből nem lesz második randi. Sarkalatos dolog, de megértem, pocsék dolog olyasmi miatt vitatkozni, amin nem lesz változtatva és ez jó előre el volt döntve. A többi azért picit meglep, számomra ő túl fiatal egy váláshoz, bár elég belegondolnom, hogy én sem voltam nála sokkal idősebb, amikor a sajátom került terítékre. A fiatal kori szerelem csodái, ugye? Mindenesetre a mosolyom még véletlenül sem hervad le a szavait hallva, olyasmi miatt nem fogok egy nőt elítélni, amit már én is megtapasztaltam. Egyébként is, én kértem, hogy mondja el őszintén, amit fontosnak tart önmagával kapcsolatban... - Maureen érdekes nő, lerázhatatlan - válaszolok halvány mosollyal, mert bejött a feltételezésem, tényleg az az őrült riporter szervezte meg az egészet. Csak éppen nem tudom még mindig, hogy miért. Na, mindegy, most úgy is én jövök a nagy vallomásokkal, szóval ideje elővenni az őszintébb arcomat. Jobb, ha őt sem kecsegtetem valami mással, mint ami vagyok. - A munkám érdekesebben hangzik, mint amilyen valójában, az FBI ember- és drogkereskedelmi részlegén vagyok Seattle-ben kapcsolat tartó, kevésbé szép nevén iroda kukac. Nem a legizgalmasabb munka, nincs közöm terroristákhoz és nagy összeesküvésekhez, de elég jó ahhoz, hogy elhagytam Angliát, amikor felajánlották - miután a fiam volt olyan kedves és kifejtette, hogy gyakorlatilag ő az egyetlen állandó indoka annak, hogy még a szigetországban vagyok. Ami sajnos igaz is volt az elmúlt években. - A szüleim már nem élnek, nincs testvérem, de jó néhány évvel ezelőtt én is elváltam és van egy fiam a házasságból, aki még mindig Londonban él, vele tartom a kapcsolatot. És téged ismételve, utolsó esély a menekülésre: van egy másfél éves lányom is, akit egyedül nevelek és az én fontossági sorrendem vele kezdődik - szóval nagyjából pontosan tudom, ő min ment át, mert én is ugyanezeket a lépcsőket jártam meg. Házasság és munka, igaz, egy gyerek mellett az egész, majd válás és egyértelmű munka mánia, végül pedig Lisa volt az, aki rávett engem, hogy kiszakadjak a komfortos kis életemből. Az ő létezése változtatta meg Andy és az én felfogásomat is arról, hogy mennyire érdemes Angliában maradni, ahol Melanie olyan könnyen hozzá férhet. Igaz, hogy a nagyanyja, de havonta másik férfival kezd, mellé pedig rendszeresen kiújul az alkoholizmusa és az egyetlen mód arra, hogy ténylegesen megakadályozzuk a találkozásaikat egyértelműen az a tény, hogy másik országba viszem... - Esetleg nem kérnél egy kis bort? Én autóval vagyok, így nem szándékozom inni, de ez nem jelenti, hogy neked sem szabad - ebből az egy szempontból nagyon hajthatatlan vagyok, elég sokáig voltam zsaru ahhoz, hogy pontosan tudjam, milyen hatással van az emberekre az ital és hiába vagyok azzal is tisztában, hogy egy pohárnyitól vacsora mellé nem csípek be, de ez nem jelenti, hogy meg fogom inni. Jobb az elővigyázatosság, amennyi figyelmetlen sofőr van az utakon...
Claire J. Palmer
Avataron : Rachel McAdams Kor : 34
Tárgy: Re: Tulio Étterem Hétf. Május 22, 2017 3:11 pm
Nem voltam biztos benne, hogy az őszinteség olyan nyerő volt. Azt szokták mondani, hogy az a legfontosabb, de időnként szerintem mégis jobb egy kicsit finomítani az igazságon, főleg ilyen kezdeti fázisban. Mondjuk nem is gondoltam komolyan, hogy esetleg egy kapcsolatba kezdjek most, de Nathaniel tényleg helyes volt, és nem akartam elzárkózni semmitől sem. Nyilván nem fogok sírni, ha többé nem keres, mert nem voltam neki szimpatikus, de azért biztosan rosszul esne egy kicsit. Úgy voltam vele, hogy nincs veszítenivalóm, és ha nem tetszik neki az, amilyen én vagyok, akkor lesz esélye menekülni. - Az biztos! – nevettem el magam a jellemzésen. – Ez munka terén nagyon hasznos tud lenni, de magánemberként már kissé bosszantó az akaratossága. Mióta boldog párkapcsolatban él elmondása szerint, azóta folyton megpróbál összeboronálni valakivel. Általában olyanokkal, akikről fogalmam sincs, hogy kicsoda. – panaszoltam el, hogy nekem bizony ez már nem az első ilyen volt Maureen esetében. Mármint az, hogy randiig jutottam, első alkalom volt. Csak a próbálkozásai nem, de eddig remekül sikerült hárítanom a kísérleteit. Eddig. Most már kellemetlen kényszerhelyzetbe hozott, de igyekeztem derűsen felfogni, most meg már nem is bántam, mióta megérkeztem. - Hú, pedig ez tényleg izgalmasan hangzik. – állapítottam meg, amikor közölte, hogy mi a munkája. – Még nem nagyon volt szerencsém igazi FBI-ügynökhöz. – vallottam be, de szerintem a legtöbb ember így volt ezzel. Mármint az olyan egyszerű földi halandók, amilyennek én is tartottam magamat. – És nem vonzott soha, hogy kint dolgozz a terepen? – bukott ki belőlem a kérdés, mert miért is ne? Ha egyszer tényleg érdekelt, és ismerkedni is szerettem volna, akkor ez már csak így megy. Kérdéseket teszünk fel, és ezáltal tudunk meg többet a másikról, mint amennyit esetleg magától árulna el. - Hű… - böktem ki első meglepetésre, mert bizony egy kétgyermekes apukával ültem szemben, és ilyesfajta randi partnerem még nem akadt eddig. – Hát, le a kalappal, ezt nem lehet könnyű összeegyeztetni. – szedtem végül össze magam. – És a fiad hány éves? – kíváncsiskodtam tovább, mert arról ugyebár nem esett szó. – Ezek szerint nem volt olyan csúnya a válásod. Az enyém elég szörnyű volt, a volt férjem nem igazán értette meg, hogy szeretem a munkámat és fontos is nekem. Azt akarta, hogy olyan otthonülő feleség legyek, aki lesi minden kívánságát, és szépen mutat mellette, amikor úgy akarja. Ez nem az én világom… - ingattam a fejemet rosszallóan, mert még mindig felbosszantott az emlék. - És most kivel van a lányod? Gondolom, nem érsz rá nagyon sokáig. – pillantottam lopva az órámra, hogy ellenőrizzem az időt, nincs-e még túl késő. – Nos, rendben. Azt hiszem, egy pohár bor jól esne, és remek lesz a hal mellé. – fogadtam el a kedves felajánlást. – Bár bevallom, annyira nem szeretek egyedül inni, de nem akarom rád tukmálni. – küldtem felé egy barátságos, kedves mosolyt.
Nathaniel Jones
Avataron : Daniel Gillies Kor : 46
Tárgy: Re: Tulio Étterem Hétf. Május 29, 2017 12:05 pm
- Annyira nem, a rendőrségtől kerültem át, ott éppen elég terepmunka jutott nekem is - senki nem nyomozóként kezdi, először egyszerű járőrként kell koptatnia az aszfaltot évekig, hogy meglegyen az a rutin, ami után neki eshez a nyomozói vizsgára való felkészűlésnek, majd kiutalják egy helyre, ahol teljesítenie kell, hogy a következő évben is átmehessen. És nagyobb őrsökön a legjobb helyekért nagy harc dúl, mert senki nem akar az erkölcsrendészeten kikötni, a gyilkosságiak az ászok, a belső ellenőrzést meg úgy nagyjából mindenki utálja, aki csak kicsit is közel kerül hozzájuk. Óh, és ott van még a többi csoport, az elsőbbségiek, akik mindent megkapnak, ami elég nagy sajtó visszhangot vált ki, holtan talált sztárokat, eltűnt gyerekeket, kirabolt gazdagokat vagy éppen a legnagyobb múzeumi lopásokat. És persze egy akkora országban mint Amerika megannyi más részleg is. Itt a terror elhárítás a legnagyobb ász, mint kiderült. A fehér gallérosokkal az FBI-nál igazán nagyot lehet kaszálni, ők azok, akik a nagy értékű műkincsekért felelősek, és még ott van egy csomó csak itt létező alosztály. A drogokkal külön foglalkoznak, én az emberkereskedelemmel, de még lehet jó néhány irányba menni. Mondjuk úgy, ez a szervezet a maga nagyságával egészen elképesztő tud lenni... - Tényleg nem ez a világ legkönnyebb helyzete, de én nem cserélném el semmiért, élvezem - már amikor nem kapom szemembe a feministákat, akik szerint egy férfi nem tud elég jó példával élni egy kislánynak ahhoz, hogy igazán nő lehessen. Na, ilyenkor szoktam visszakérdezni nagy kedvesem, hogy a sok fiú gyerekét egyedül nevelő anyát is el szokták-e mondani mindennek, vagy ez az én kiváltságom lett. Valahogy a nemi egyenlőség náluk csak addig terjed ki, amíg a nők megkaphatják a férfiak jogait, de a férfiak női jogai már olyanok, mintha japánul beszélnék hozzájuk... - Andy most lett tizennyolc két hónapja, de ettől még mindig nem kerültem a bűvös negyven év fölé, csak egyszerűen kiderül, hogy fiatalon vállaltam be a házasságot. Igazság szerint a nejemmel mindketten túl gyerekesek voltunk és nem sült el jól a dolog - de azt nem fogom első randin részletezni, hogy mennyire volt ronda az a válás és hány dolog derült ki a tárgyalás alatt a nejem viselt dolgairól. Munkamánia nekem is megvolt a javából, de az alkoholizmus, megcsalás, hazugságok és egyéb kellemetlenségek az ő oldalán billentették ki a mérleget. Ha bizonyítani tudtam volna, hogy veszélyes Andyre, akkor egészen biztosan nekem ítélik, mivel ilyen papírom nem volt, nem maradt más hátra, mint a láthatási jog kierőszakolása és Melanie figyelmeztetése, hogy amint rossz állapotban találom, megyek a bíróságra egy dokumentációval... - Egy lány a helyi egyetemről az állandó bébiszittere. Neki kell egy hely, ahol csendben tanulhat, és a lányom mellett ez működik, ráadásul fizetést is kap érte... - Lisa kissé ugyan hozzá van szokva a változásokhoz, de attól még soha nem fogja őket igazán kedvelni, ezért igyekszem legalább valamiben állandóságot találni. Ez a diáklány nagyjából bármikor riasztható délután négytől és jön, vigyáz rá, játszik vele, olvas neki, hagyja felfedezni a lakást, közben pedig még arra is van ideje, hogy a könyveit olvassa. Bevallom, őt is leellenőriztem, de egyébként nagyon megbízhatónak tarttom és bizalmat szavaztam ma este neki egy esetleges késés miatti fektetésben is. Hál az égnek legalább a kislány alvókájával nincs gond... - Egyébként melyik műsort készíted? A lányom negyed hatkor ébred, szinte már mindegyikkel találkoztam félkómásan - nem tudom, honnan van a gyerekeknek ennyi energiája, de neki sikerül minden nap elég korán magához térnie, így már egy ideje lemondtam a későig alvásról. Helyette van időm reggelit csinálni, összekészíteni őt és magamat is, még a csúcsforgalom előtt reggel hétre beérni a munkába. Sokan pislognak is rám, amikor kora reggel én már a második kávémet szürcsölöm és az előző este beérkezett papírok egy részét már átnéztem és ki is osztottam. Amerika fél kilences befutási átlagát magasan felülmúlom...
Claire J. Palmer
Avataron : Rachel McAdams Kor : 34
Tárgy: Re: Tulio Étterem Kedd Május 30, 2017 12:55 pm
- Ó, értem! – bólintottam. Mondjuk a tévéből azt tudtam, hogy általában így szoktak bekerülni az FBI-hoz, nem pedig egyből ott kapnak munkát. Vagy a haditengerészettől, katonaságtól, szóval előtte mindig volt már valamiféle karrierje az illetőnek. – Engem valahogy sosem vonzottak ezek, talán nem vagyok elég bátor hozzá. – gondolkoztam el hangosan a dolgon. Talán nem volt ez teljesen igaz, de engem mindig is a tévézés vonzott. Ezért is kötöttem ki végül a mostani műsornál, hiszen célirányosan meneteltem előre a célom felé már évek óta. - Én még csak a közelében sem vagyok! – legyintettem egyet. Nem tudtam, hogy mennyire leszek ettől szimpatikus neki, mert igazából nem volt nekem bajom a gyerekekkel. Egyszerűen csak nem voltak a környezetemben, nekem meg még kilátásom sem volt rá. Bár ezt nyilván ő is sejtette, hiszen nem ültem volna itt vele most, ha lett volna partnerem a családalapításhoz. Talán még akkor sem jött volna el az ideje, de az esély meglenne. A távoli jövőben talán, de így elég nehéz dolgom lett volna. – A legtöbb férfi meg fejvesztve menekül a felelősség elől. – tettem hozzá, mintegy mellékesen. A legutóbb is felültették az egyik lányt a munkahelyemen, aztán magára maradt öt hónapos terhesen. Azt hiszem, nem a legjobb kilátások ezek. - Hát akkor ő már kész férfi! – mosolyodtam el barátságosan, ahogy próbáltam magam elé képzelni egy ilyen idős fiút, aki hasonlított a velem szemben ülőre. Ráadásul azt is nehezemre esett elhinni, hogy tényleg ilyen nagy gyereke van. – Én is fiatal voltam, bár ennyire azért talán mégsem. – merengtem el pár pillanatig, még a homlokom is ráncba szaladt. – Ettől függetlenül persze nekünk sem jött össze, bár nem a gyerekesség miatt, hanem a különböző igények, és elképzelések tehettek róla. – vontam meg szolidan a vállaimat. Tényleg ez volt a baj, bár meg merném kockáztatni, hogy én jóval érettebb voltam. - Annak idején nekem is jól jött volna valami ilyesmi lehetőség. – pillantottam fel a poharam pereme fölött Nathanielre. – Ehelyett már akkor is a stúdiókban múlattam a legtöbb időt. – vallottam be, halkan nevetve fel. – Akkor ezek szerint nagyon jó kislány. – állapítottam meg, azért kíváncsi lettem volna rá, viszont túlzásba sem akartam vinni a tolakodást. Igazából attól még, hogy volt már gyereke, még nem vágta el magát nálam. Ez nem volt kizáró tényező, bár biztosan nem lett volna egyszerű, ha úgy döntök, hogy adok esélyt ennek, mert az este végére úgy gondolom majd, hogy remekül sikerült a randi. - Úgy látom, hogy hozzák a vacsoránkat! – böktem fejemmel a közeledő pincér felé, aki láthatóan egyensúlyozott a tányérokkal. Kisvártatva le is fékezett az asztalunk mellett, és udvariasan lerakta előbb elém, majd Nathaniel elé a rendelésünket. – Köszönöm! – mosolyogtam fel futólag hálásan, de még nem kezdtem hozzá. Helyette inkább a feltett kérdésre szándékoztam válaszolni. – Ó, akkor valószínűleg tényleg. Én olyankor már bent szoktam lenni. – vallottam be, mivel mi hatkor kezdtük az adást. Általában négykor keltem, bár akkor már majdnem el is késtem. Nem éppen ideális életritmus volt az enyém, de ez jutott, és valahol mégiscsak élveztem. - Egyébként a „Jó reggelt, Seattle!” az én műsorom, a hatos csatornán. Tudom, hogy nem túl kreatív név, de már akkor is ez volt, amikor engem felvettek. – mentegetőztem, mivel tényleg nem az én művem volt. Bár nem tudtam volna megmondani, hogy mi másra neveztem volna át, ha lett volna rá lehetőségem. – Jó étvágyat! – fogtam most már meg az evőeszközöket, és ha nem volt ellene kifogása, akkor már le is vágtam az első falat halat.
- Nem mindig bátorság kérdése a dolog, inkább elszántság és érdeklődés a perdöntő - vagy a kényszer, mint az én esetemben, de biztos vagyok benne, hogy az alkoholista anya és a problémás háttér nem éppen első randis téma. Ha megkérdezi, miért lettem zsaru, az igazat fogom mondani, miszerint nekem akkor és ott ez tűnt a legjobb lehetőségnek, de tovább boncolgatni a témát nem fogom az utcai bandák életét értendően. Ha nem lenne randi, még ennyire sem lennék közlékeny, tekintve, hogy nem erősségem a magánélet téma és a jelenlegitől vagy gratulációt, vagy a te nem vagy normális jelzőt kapnám meg minden egyes alkalommal, amikor valakit felvilágosítok róla. Ami lehet, hogy úgy az ötödik randin tényleg meg is fog történni, de addig nem. Ennyi információ is bőven elég... - Nekünk a házasság legfőbb indoka a gyerek lett, ezt pedig azért nehéz fenntartani. Az mindenesetre kiderült, hogy a kezelésükben jó vagyok és még élvezem is - mindenkinek megvan a maga feladata, és sokszor volt egy olyan remek kérdés a munkamegosztást illetően, hogy a kicsivel akarok-e foglalkozni vagy megyek és kiteregetek. Nos, számomra a válasz nem volt kérdés, mindig is a gyerek volt az első és bevallom, kevés dologgal tudtak elkedvetleníteni. Andynél az egyetlen indok az a konstant több hetes sírás özön volt, amikor az első fogai nőttek, Lisánál még nem találtam hasonló indokot. Ő simán átaludta az egészet. Az tuti, hogy a YouTube vicces videói a pelenkával szerencsétlenkedő apákról kifejezetten nem én vagyok... - Az, bár tudom, hogy kicsit magányos is. Az anyja még a születésekor lemondott róla, néha kapok és küldök neki képeket, de ezek Lisa számára semmit nem jelentenek, ő még túl kicsi megérteni, ki vagy mi az az alak - aki egyébként nem is nagyon hasonlít rá, leszámítva azokat a barna szemeket, amelyeket egyértelműen tőle örökölt. Ugyanaz az árnyalat és forma, ugyanolyan ívelt szemöldökök és az egész még az enyémre is emlékeztet árnyalatban annyit, hogy senki ne kezdjen el kérdezgetni ok nélkül dolgokat. Mindegy, én minden tőlem telhetőt megteszek és szerintem a korábbi dolgoknak köszönhetően az is egyértelmű, hogy másodszor nem szándékozom ugyanabba a verembe esni és nem keresek úgy partnert, hogy ő elsősorban Lisa anyja legyen. Ennyire még én sem vagyok önzetlen, hogy másról ne beszéljünk... - Igen, tudom melyik műsor az, a zeneválasztás elég jó tud lenni... a reggeli káoszban többet hallok belőle, mint látok - válaszolok pár pillanatnyi gondolkodás után, miközben én is megkapom a vacsorámat és megvárom, amíg Claire illedelmesen hozzálát az övéhez. Sőt, a pincértől is van időm a borok felől érdeklődni és ugyan az amerikai fajtákból nem igazán vagyok otthon, de nem is nekem lesz. Szóval csak megszólítom, hagyom, hogy felsorolja, az itt meglévő választékból melyik illik a partnerem halas vacsorájához és válasszon. Mellé pedig hozhat egy újabb kancsó citromos vizet is, mert az előző már majdnem elfogyott. Bár a jégből ebbe talán mehetne kevesebb is. Nem értem az amerikaiak miért raknak minden üdítőbe még tél közepén is belőle. Nekem ez túl hideg néha még mindig. Mindegy, akkor marad a pohárban pár percet kitöltés után... - Jó étvágyat! - szólalok végül meg mielőtt felemelném a saját villámat és megkóstolnám a vacsorámat. A rizotto elvileg nem hangzik olyan kiadós vacsorának, de ha jól van elkészítve és tényleg azzal a vékony olasz sonkával, ahogy azt ők állították az étlapon, akkor kifejezetten ízletes lesz. Arról nem is beszélve, hogy én nem igazán vagyok ugyan édesség párti, de van egy itáliai különlegesség, amit kifejezetten kedvelek és volt időm kiszúrni, hogy szintén rendelkeznek vele... - Bevallom őszintén a média világával csak a mikrofon végén találkoztam eddig, így nem nagyon tudom, pontosan mit csinál egy producer, van kedved mesélni róla? - teszem fel a kérdést jó öt perc után, amely arra biztosan elég volt, hogy végig kóstoljuk a vacsoránk összetevőit és élvezzük kicsit az ízeket is. Mellé azonban az enyém speciel elég forrón volt tálalva, így még mindig lassan tudom csak enni, szóval bőven van elég időm kérdezgetni és mesélni...
- Talán igazad van. Meg elhivatottságé… - tettem hozzá, ahogy tovább gondoltam a témát. – Engem valahogy nem vonzott ez, még ha az elszántsággal nincsenek is gondjaim. A saját szakmámban nagyon az tudok lenni. – rebbentek mosolyra az ajkaim, mivel ez igaz is volt. Ha valamit nagyon akartam, akkor azt általában el is értem. Most ugyan tartottam tőle, hogy ez nem fog összejönni, holott éppen most lenne nagyon fontos, de még bizakodtam. Muszáj volt így tennem, különben lehúzhattam volna a rolót, ha feladom. - Nem akarok ítélkezni, de az tényleg nem a legjobb indok egy házassághoz. Tudom, hogy sokszor előfordul ez, főleg nagyon fiatal korban, de tartós kapcsolat, boldog véggel nagyon ritkán lesz belőle. – húztam el a számat sajnálkozva. Sejtettem én, hogy ő sem azért házasodott meg ezek szerint, mert annyira szerette volna ezt az egészet. – Mármint a gyerekekkel jól elboldogulsz? – mosolyodtam el, kíváncsian pislogva rá. – Hát, bevallom még nem sok hozzád hasonlóval találkoztam azért. – és ezt nyugodtan vehette bóknak is, mert a legtöbb férfi, akit ismertem, frászt kapott a gyerekektől. - Nekem nem nagyon van tapasztalatom velük. Azt sem tudom igazán, hogy mennyire jönnék ki velük jól… - nem szégyelltem én ezt egy pillanatig sem, egyszerűen csak ez volt az igazság. Az sem érdekelt, ha emiatt többet nem akar velem találkozni, mivel ez is hozzám tartozott. Én ilyen voltam, ráadásul az ember nem érthet mindenhez, különösen úgy, hogy nincs is a közvetlen közelében olyan, akinek lenne gyereke. Én nem büszkélkedhettem ilyesmivel. - És valószínűleg később, amikor majd érteni kezdi a dolgokat, akkor meg már azért nem fogja érdekelni. Talán majd a lázadó korszakában igen, de a gyerekek szerintem valahogy zsigerből tudják, hogy ki az, akihez ragaszkodniuk kellene, és ki az, akit egyáltalán nem érdekelnek. Ha nem szenved hiányt semmiben, akkor szerintem rendben lesz ő is. Bár most úgy beszélek, mintha annyira sok tapasztalatom lenne, pedig nincs. Ne haragudj, nem akartam okoskodni! – fogtam vissza magam gyorsan, mert szerencsére hamar rájöttem, hogy kicsit túlzásba vittem és olyanba ütöttem bele az orromat, amihez egyáltalán nincs semmi közöm. Ő sem azért mondta, mert kíváncsi volt a véleményemre, hanem egyszerűen csak beavatott. - Pedig nincs sok zene benne, csak épp egy kicsi. Inkább a szórakoztatásra szoktam rámenni. Érdekes témákra, amik érdeklik a nézőket. Politika, a katonaság, időjárás-jelentés, híradó, ilyesmi. Csak úgy az aktualitások. Van főzés is, meg ezotéria… - szóval egy csomó olyan dolog, ami egy férfit nem biztos, hogy kifejezetten érdekel, de mégis néztek azért minket. Egyre kevesebben, de még mindig nem adtam fel. Közben még mindig efféle harcias gondolataim voltak, pedig már a halat kóstolgattam. Remekül készítették el, és ahogy elnéztem, Nathaniel vacsorája sem festett éppen rosszul. - Biztos vagy benne, hogy szeretnéd ezt a kérdést feltenni? – somolyogva pillantottam fel rá két falat között. Igazából meg is lepődtem egy kicsit, de természetesen kellemesen. – Még meggondolhatod magad, mert ha egyszer rákezdek… így is folyton a munkámra terelődik a szó, és egy idő után kellemetlenül kezdem magam érezni, még ha egyből nem is tűnik fel, hogy mit művelek. – ráztam meg a fejemet, mert tényleg számtalan randim esett kútba azért, mert túlzásba vittem és másról sem tudtam beszélni. Bár az sem nagyon fordult még elő, hogy kértek erre. - Egyébként nagyjából annyi a dolgom, hogy összerakjam a műsort. Témákat keressek, megkomponáljam az egész menetrendet. Gyakorlatilag én fogom össze a munkafolyamatokat, és ha valami gáz van, akkor is engem vesznek elő. Minden az én felelősségem, ami élő adásba kimegy, és az is, ha nem elég magas a nézettség. Igyekeznem kell közérdekű, mindenkit érdeklő témákat találni, és nem halálra untatni azokat, akik leülnek a képernyők elé. Nagyjából ennyi a lényeg. Tudom, hogy nem hangzik valami izgalmasnak, de egyébként az. – vontam meg szégyenlősen a vállaimat. – Milyen? – kérdeztem a rizottó felé bökve a fejemmel. – Olyan, amilyet szerettél volna? – csak kedvesen érdeklődtem.
- Valószínűleg túl fiatal voltam, hogy belegondoljak, egy házasság többet jelent néhány jó évnél. Ezt legalább megtanultam. És a lányomat ezen tapasztalat nélkül biztosan nem vállaltam volna be - pedig elég egyértelmű, hogy teljes szívemből imádom őt és ha rajtam múlik, akkor bizony nehéz tinédzser kora lesz, mert nem szívesen adom őt ki a kezeim közül egy fiúnak. Barátkozással nincs baj, mindenkinek szüksége van valakire, aki nem a családja és maga választja vele a kapcsolatot, de a fiúk nagyon más ügy. Mióta leérettségiztem a rendőrség kötelékében vagyok, rengeteg ronda dolgot láttam már és pontosan tudom, mire képesek az emberek, még a legártatlanabbnak kinézők is. Ezek után pedig tőlem ne várja senki, hogy aggodalom nélkül engedjem el a lányomat. Még a fiamnál is volt a legfőbb ok rá, hogy az anyja miatt nem tudhattam mit csinál és hol van éppen, azóta pedig megváltozott a helyzet és jogilag Lisának én vagyok az egyetlen rokona. Oké, vészhelyzeti gondviselő van kijelölve, a vér szerinti anyja nővére, de mindenki reménykedik benne, hogy erre nem lesz téma. - És ha nem akarsz a gyerekekről beszélni többet, az nekem nem gond, jelezd és válthatunk olyan kellemes témára, amilyen az időjárás - veszem elő az angol humort, ami nem túl alaposan, de bizony megvan az én életemben is. Egyébként tényleg nem vicc, hogy a szigeteken mindenki sokat tud beszélni róla, mert soha nem lehet tudni, mikor fog esőben és mikor verőfényes napsütésben végződni egy ronda felhős reggel. A másik jó téma még kevésbé izgat erre mindenkit, mert az a királyi család. Itt elég nehéz egy politikailag semleges és mindenki által ismert ember magánéletéről tárgyalni... - Meglehet, bevallom, én nem sokat hallok meg belőle és nem is a beszédet figyelem, hanem az aláfestő zajokat sokszor. A Seattle-i akcentus megismerésére mindenesetre hasznos - és ez nem is hazugság, mert nekem tényleg nem ártana kicsit jobban elsajátítani az itteni beszédet, ha továbbra is az a szándékom, hogy itt neveljem a lányomat. Szinte biztos, hogy soha az életben nem fogok tudni búcsút venni az angol születési stílusomtól, de mivel nem szándékom tovább költözni és azt akarom, a lányom beilleszkedjen, nekem semmi gondom azzal, hogy többet hall az itteni beszédből. Persze, ha sikerül a végén mégis felszednie egy tipikus amerikai irodalmi, meg nem mondom hova tartozol stílust, azért sem fogok panaszkodni. De erről még nála korai elmélkedni. Nekem pedig egyszerűbb megmutatni, milyen az, ha erősen próbálkozom a hasonlóságok keresésével. Maximum elneveti magát Claire... - Nézd, ha mesélni akarsz a munkádról, szívesen meghallgatom, egészen biztosan sokkal több napfény és csillogás van benne, mint az enyémben. És mindig is érdekelt, hogy néz ki ilyesmi a kulisszák mögül - teszem hozzá az utolsó mondatot kicsit lassabban formázva meg, tényleg próbálkozva a Seattle-i emberek mélyebb és pergősebb kiejtésével, de bárki megmondhatja, hogy ez nem az igazi. Még nem, ha szorgalmasan gyakorolnám pár évig, összejönne. Mindegy, ez egy demonstráció volt csak és Clairen a sor. - Nem vagyok nagy ételkritikus, de ez egészen biztosan igazi olasz sonka benne, szóval mondhatni tökéletes. Neked hogy ízlik? - következő dolog, amit még nem sikerült teljesen megszoknom, hogy Seattle a tenger mellett van és annyira nem kell messzire menni, ha valaki itt szeretne friss halat enni. Atlanta után ez olyan váltás, amire még kell pár hét, hogy felkészüljek. Utána megígérem, hogy meg fogom kóstolni a friss ételeket is, asszimilálódom, mondhatni. - Mesélted, hogy sokat dolgozol, de érdekelne... van ezen kívül valami hobbid is, amire mindig időt szakítasz? Bármi említésre érdemes, az enyém minden reggel a legihatóbb kávé felkutatása tud lenni az épületben - mert amit a rendőrökről és az ügynökökről mondanak a koffeines ital gyatra minőségével kapcsolatban, az az utolsó szóig igaz. A kávé olyan, mintha egyszer már lefőzték volna és a második adagot éppen felhígítanák, utána nem véletlenül nem hat senkinél sem ébresztőnek. Pedig biztosan friss, egyszer-kétszer megpróbáltam frisset készíteni új adag őrleménnyel és az is ugyanilyen pocsék volt. Szerintem költség megtakarítás címén minden nap másik részleg kap a jobb minőségből és a többiek kezdenek rájárni, ha kiszagolták egyszer...
//bocsánat a késésért, ígérem most már aktívabb leszek!
Claire J. Palmer
Avataron : Rachel McAdams Kor : 34
Tárgy: Re: Tulio Étterem Csüt. Aug. 17, 2017 7:57 pm
- Hátha idővel tudsz majd elé olyan példát mutatni, hogy milyen egy jó házasságban élő szülő mellett felnőni. – mosolyogtam rá. Annak idején nem lehetett túl könnyű a válása, de hát mikor az? Én szerencsés vagyok, a szüleim hittek az esküben, amit Isten színe előtt tettek annak idején. Már jó pár évtizede házasok voltak, és én nagyon büszke voltam rájuk, még talán irigykedtem is egy kicsit a boldogságukra, hiszen Nathanielhez hasonlóan az enyém is félresiklott már idejekorán. Sőt, láttam régi osztálytársaimat is, hogy mennyire megviselte őket az, amikor rossz kapcsolatban élő szülők mellett nőttek fel, illetve a végén szétment a család. - Ó, engem igazán nem zavar a téma! – vágtam rá sietve, mert tényleg ez volt az igazság. – Én bármiről szívesen elbeszélgetek. Elég nagy bajban lennék, ha nem tudnék hozzászólni mindenhez. – nevettem el magam futólag, aztán gyorsan kortyoltam egyet az innivalómból, hogy így próbáljam meg befogni a saját számat, mielőtt ostobaságokat kezdenék mondani. – Csak nem sokat vagyok gyerekekkel. Lehet, hogy őstehetség vagyok, de az is lehet, hogy sírva szaladna el előlem a lányod is, mert rossz kisugárzásom van feléjük. – vonogattam a vállaimat. Eddig nem volt ilyesmire példa, de minden gyerek más és más. - Akcentusunk van? – vontam fel a szemöldökömet. Mondjuk, nekem nem valószínű. Jó pár éve élek már a városban, de nem itt születtem, talán még nem ragadt át rám teljesen. De, ha már itt tartunk, lehet én megint másképp beszélek, mint az itteni városlakók. – Nehogy azt hidd, hogy mindig csupa csillogás! – nevettem el magam. – És tényleg jobban járunk szerintem, ha bele sem kezdek, mert akkor se eleje, se vége nem lesz. Szörnyű tudok lenni, és a legrosszabb értelemben tényleg munkamániás nőszemély vagyok. Nem csoda, hogy alig van időm valamire így… - motyogtam az utolsó mondatot az orrom alatt elgondolkozva. - Tényleg? – kérdeztem még mindig kicsit gyanakodva arra vonatkozóan, hogy mindig érdekelte az ilyesmi. – Szerintem csak udvarias akarsz lenni! – mosolyogtam rá sugárzóan, laposan pillantva fel a poharam pereme felett. – Egyébként elég melós, és összetett. Sok munka van benne, mindent jól összeegyeztetni, kitalálni, hogy mindenkinek jó legyen. – soroltam egymás után, de persze még mindig nem mentem bele annyira, hogy valaki megérthesse csak úgy, hogy is mennek ezek a dolgok. Szerintem egyáltalán nem egyszerű, még ha külső szemlélőként annak látja is valaki. - Én is jól választottam, habár amúgy sem vagyok túl válogatós. – vallottam be őszintén, azt viszont már inkább nem tettem hozzá, hogy főzni se nagyon tudok. Oké, elboldogulok, ha nagyon muszáj, de amikor van választási lehetőségem, akkor nagy általánosságban inkább a gyors kaja mellett teszem le a voksom, vagy egy étterembe térek be. Ez is ritka, tényleg út közben szoktam bekapni egy-két falatot, vagy bent a stúdióban, aztán egész nap elfelejtkezem magamról, mert más köti le a figyelmem. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy van. Már nagyon ciki erre a kérdésre válaszolni, pedig előbb-utóbb előkerül, ha megismerkedem egy új emberrel. A szomorú valóság azonban az, hogy nincs semmiféle hobbim. Már gondolkoztam rajta, hogy valamibe bele kéne kezdenem, hogy ne érezzem magam különcnek, amiért nem büszkélkedhetek ilyesmi elfoglaltsággal. Én azonban a hírek szerelmese vagyok, folyton azt lesem, már-már betegesen. Ez kiteszi nagyjából minden időmet, alig alszom, úgyhogy… - ahogy belelendültem, egyre gyorsabban beszéltem. Csak akkor haraptam el a mondandóm felét, amikor eszméltem, hogy túlzásba vittem. - Azért a tiéd sem rossz hobbinak. Szerintem, ha ajándékot kellene választanom neked, kapnál valami jó minőségű kávét. Én sem vagyok meg nélküle, de ezen gondolom már meg sem lepődsz. Nálunk egész iható, mert a műsorvezetőink nagyon finnyásak, és különleges kívánságokból sosincs hiány. – néha fárasztanak vele, máskor meg szórakoztatónak találom. Ez már csak ilyen a szakmában.
// Én is nagyon igyekszem visszatérni, úgyhogy ezúttal rajtam a bocsánatkérés sora! //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Tulio Étterem
//
