Bejárat & Előszoba (Jackie háza)

Mi az az esemény, amitől minden amerikai hangyarajként lepi el a plázákat és a bevásárló központokat, hogy a könyökkel gyomorszájba technikát gyakorolhassák még hetven felett is? Kupon’kibaszott’hétvége. Az épületből éppen csak kijutva sem tudtam fellélegezni a fojtó tömegtől és az volt az a pont, amikor félredobtam a béketűrésemet. A sokadik baromarcra elfogyott a türelmem, amikor a nagy sietségben a volán mögött is a kurva kupongyűjteményét tépkedi ahelyett, hogy az útra figyelne és a majdnem elcsapott távozókra.. Az hagyján én épp átértem a túloldalra és inkább csak a járgány lendülete csapott meg, de a tőlem nem sokkal lemaradót az utolsó pillanatos fékezésnek köszönhetően feldöntötte. Csak feldöntötte. Ha nincs a bevásárló kocsi talán maga alá is gyűrte volna.. Nőt nem ütök meg, de nem sokon múlt a kirángatása az ajtó kitárásáig jutottam, amikor azzal jött nekünk kellene jobban odafigyelni és megállni, ha autó közeledik. Kurvára fog még úgy lelépni a járdáról, hogy a szaros kuponjait szaggatja ahelyett, hogy körbe nézne..
Első dolgom volt megfejelni a kormányt, miután bepakoltam a cuccokat a csomagtartóba és egy nagyot fújni, várni annyit, hogy véletlenül se fussak bele abba a nőbe a kijárat felé tartva. Alapos képdörgölést követően lehúzott ablakkal hagytam magam mögött a cirkuszt, szigorúan arra koncentrálva, hogy a máskor húsz percet igénybe vevő vásárlás ugyan bő két órásra nőtte ki magát, de már vége van.
A házhoz érve egyelőre csak feljárón rakom le a kocsit és amíg ki nem szállok az egyetlen zacskót kikapva, amit a hátsó ülésre kellett betennem, azalatt a néhány másodperc alatt fel sem tűnik a bejáratnál lévő férfi. Enyhén összeszűkült tekintettel nézek utána ajtócsukás közben, a többi cuccal egyelőre nem foglalkozom. Néhány lépéssel megyek közelebb, hogy jobban lássam, illetve ne kelljen nagyon felemelnem a hangom, hogy az ténylegesen eljusson hozzá. A kedvem nem nevezném rózsásnak, csillapodottnak már annál jobban és nem kevésbé meglepetten emelkedik meg a szemöldököm a pár hónappal ezelőttről derengő fickó felismerésekor.
- Oh. Te.. – előbb bukik ki belőlem, mint bármi más és megállok abban a pillanatban, hogy a levegőben marad a megkezdett mondat vége. Továbbra se nagyon vágom ki, főként nem miért van itt, de nem első alkalommal látom legalább és a memorizálhatatlan vezetékneve is kezd rémleni.
- Segíthetek valamiben? – egy másodperces késéssel teszem fel az eredetileg mondani tervezett kérdésemet, ami élő fordításban sokkal inkább hangozna úgy, mint a mit keresel itt? egyik, szív szerint választható alternatívája. A hangsúlyozásom, pedig elég jól tükrözi a képemre írottakat, amiket a legjobban és tömörebben az erőteljes furcsállással lehetne összefoglalni. Utálom a véletleneket, az esetre, pedig nagyon is emlékszem, ahol belefutottam a pasasba, úgyhogy ez az egész végképp elbaszott helyzetminősítést kap..

Az arcára kirajzolódó vigyorgással nem teszi kevésbé abnormálissá az ittlétével kapcsolatban alakuló véleményemet, hanem éppen ellenkező irányba csavarja a dolgokat főleg a megítélését. A köszönésre csak egy viszontbiccentést ejtek meg, nem ismétlem el verbális módon, azt az időt és energiát megspórolom az érdeklődésre. Attól függ ki vagyok..? A fél órája se történt őrület után a barkóbaféle játszadozáshoz se kedvem, se türelmem nincsen túlzottan. A szomszéd helyett véletlenül ide parkoltam, nem? Az oldalrább döntött fejem és a látványosan várakozó tekintetem beszédesebb, mintha odakaffantanám a sürgetést, mi szerint bökje ki a lényeget, mert nem fogok többet foglalkozni vele, ha rímekbe szedi se, amit jelenleg nem nehéz elképzelnem róla. Figyelek, készségesen, amíg minimális értelmét is látom a gyors helyzetkezelésnek, de nem áll szándékomban gyökeret verni, a cuccot pedig a kocsiban hagyni addig. Alig két féloldalas lépést teszek a csomagtartó irányába, amikor Jacks említésénél megnyomom az azt kinyitó gombot és tető fokára hág a kezdeti értetlenség, ahogy felemásan ugrik meg a szemöldököm. Vagy annak a felismerése tetőzik és a vele járó nagyon is egészséges nemtetszés, hogy valamiről baromira le vagyok hozzá képest.
- Fogalmazzunk úgy inkább, hogy megpróbálok nem gondolni az ügyre. – előbb a mondani valójának második felére reagálok és feljebb tolom a finoman felpattant ajtót, hogy jobban hozzá férjek a hátul lévő cuccokhoz. A vérnyomásom nem a kollégáját védő közjáték nyomta fel, más kérdés nem is vitte lejjebb azáltal, hogy kábé ebbalesetként kezelte a gyerekes baszakodást. A kiskutya is odahugyozhat a szőnyegre, nem?
- ..és igen, jól gondolod, én vagyok.. – nyalábolom ki a következő papírzacskót a helyéről, letéve a földre, hogy lezárhassam az autót lévén csak két kezem van, az egyik tele és a másik is az lesz, ha felkapom a lerakottat. - Ha célnak nem felelek meg: tudod a dolgod. Minden esetre.. – a zsebemből előkotrom a házkulcsokat és figyelmeztetés nélkül lendítem felé a karom, hogy röptében kapja el őket. - ..a felejtésben egész nagy segítség lenne, ha elárulnád honnan ismered és kinyitnád az ajtót. – a bejárat felé bökök a fejemmel és lehajolok a másik adag csomagért. Ismeri Jacks-t, sejtette ki vagyok, szóval teljességgel kizártnak tartom a lehetőséget, hogy elrohanna a kulcscsomóval és ha már itt van, említést rá remélem nincs harag: egy kicsit hasznossá teheti magát ennek érdekében. Nem kérek nagyot, nem, mintha fenyegetne a beleszakadás veszélye a lerakás-felvétel megismétlésében.. Gyors igazítást végzek a papírzacskón a kézbe vételt követően és a kinyitott vagy kinyitásra váró ajtó felé indulok változatlan kíváncsisággal arra vonatkozóan ki a fickó, akinek idő közben az elég fura keresztneve is beugrik az előző találkozónkról. A Leander nevet, pedig nem tudom sehova se tenni. Van az a tantusz, amiről fogalmunk sincs, hogy valójában az..
Így vagy úgy, de a házba bejutva egyenest konyhában fogom ledobni a cuccot. Egy kisebb, kiszakadó megkönnyebbüléssel, ami sóhaj formájában érkezik, hogy végre ideértem. Az óra szerint, pedig..
- Jacks-re egyébként nem kell sokat várni. Nemsokára jön. – a konkrét felajánlást elhagyom, majd ő eldönti, hogy pontosan mit szeretne. Az az egy biztos: ha rajtam múlik nem lesz túlerőltetve a maradás.

Megannyi trilla és rigmus sorakozik elmém rejtett zugaiban csak arra várva, hogy a legjobb barátnőm élő és lélegző pokrócát ékesítsem vele. (Nem.) A feltételezésen viszont jót tudnék mulatni, ha nem folytatnám a praktikusabb információk átadásával vagy épp kicsalásával az egész szituációs fonal sodrását.
Hobbs egy idióta. Nincs erről mit beszélni, akkor se volt. De a lojalitás olyan dolog, amivel maximálisan tartozom. Amellett pedig elképesztően mulattatott a szituáció, volt legalább két hétig min röhögnünk, s ez megért minden verbális inzultust. Apám aggodalmát – amennyiben a masszív üvöltözés annak számít – mondjuk erős túlzásnak éreztem ezzel a „mi lett volna, ha beveri az orrod?” felvetéssel. Semmi. Szolgálatban volt és pont nem az én orrommal akart foglalkozni, gondolom én. A túlkapás senkinek az aktájában nem mutat jól, Hobbs is igencsak megsínylette a magáét.
- Sikerrel? – vigyorgok rá. Jó-jó, kiszalad, pedig talán nem kéne. De a pimaszság alattomos jószág, néha nagyon is kéretlenül bucskázik ki valakiből. Mi sem bizonyítja ezt ennél a jelen helyzetnél jobban.
Hümmentenék, sőt, még megdöbbent elismeréssel füttyentenék is, ha ugyan nem fegyelmezném magam. Azt kell mondjam, nagyot nőtt a szememben azzal, hogy nem emelt oktávokat a hangján s kérte ki magának a pár kifejezést. Lám, nem is akkora mosdatlan paraszt ez, mint amilyennek hittem mindabból az érzelemmentességét bizonyító infohalomból, amit tudok róla. Oké, szobrot nem fogok állítani neki rögvest, s a piedesztálját se takarítom sebtiben, de mondjuk, hogy egy kóbor pormacskát lefújtam gondolatban róla azért.
Korán ittam a medve bőrére érzéssel fújom ki a levegőt a félbehagyott mondat hallatán. Visszaejtem a pororoszlánt a piedesztálra, s inkább azzal foglalkozom hülye gondolatok helyett, hogy elkapjam a felém szálló kulcscsomót és beeresszem a sárkányt herceget a várába.
- Együtt dolgoztunk. – kezdek ezzel, miközben leteszem a kulcsokat a konyhaasztalra. Sejtheti, hiszen a tűzoltóautó eszes – vagy sem – lovagja miatt találkoztunk legutóbb is, s nyilván tisztában van a barátnője foglalkozásával.
Visszamegyek az előszobába, felszedem a küszöbre csúsztatott képeket, amiket Jackienek hoztam. Így nem olyan poén, hogyha ott hagyom, hiszen nem ő fog először keresztül lépni rajtuk. Azokkal felszerelkezve megyek vissza a konyhába Ron után.
- Segítek. Lee. Így valami dereng? – könnyed vigyorral fordulok felé, majd ha már letette terheit, azért illendő mód kezet is nyújtok neki. Elvégre ilyen szituációban, mint barát a barátnő barátjával – de szép háromszög ez – nem találkoztunk. - Örülök, hogy megismerhettelek, Ron. – kezdek így, ezzel mintegy rácélozva arra is, hogy ha már így felajánlotta – jó vicc – akkor megvárnám Jackiet jelen helyen.
- Ha nem meglepetésből jöttem volna, a végén még azt hinném ő szervezte így, hogy furmányos mód ismertessen össze minket egymással. – toldom még a végére. És basszus, ez a férfi olyan, mint zabszem a seggemben. Fecsegésre kényszerít a puszta jelenléte is. Csodálom, hogy ennyi tesztoszteronban (pedig még ki se bontakozott) még nem fulladtak meg itthon. Néha Caseyvel is ezért nem jutunk dűlőre. Nekem az ilyesmi több a sok(k)nál azért.

A száján sebtiben átbukó kérdésre csak azért nem intek be neki a nemzetközi szinten ismert ujjtartással, mert egy: tele a kezem, kettő: említette Jackie-t. Más esetben ez lett volna az a pont, ahonnantól kezdve magasról leszarom a vérszívó szándékával együtt és utat mutatok melyik irányba indulva találhat magának ehhez embert. Itt nem, az biztos.
- Nem igazán, az ellenkezője egyre jobban megy. – a hangomban is ugyanannyira tükröződik, mint a vonásaimon, hogy ha ezt a stílust meg hozzáállást fogja továbbvinni a helyzettisztázás alatt, akkor lekophat és majd visszajöhet máskor, amikor a keresett személy is itt tartózkodik. Vagy felkeresheti telefonon. Mit bánom én melyiket választja, hidegen hagy. A megpakolt zacskók kézbe vételére sokkal nagyobb figyelmet fordítok, hogy a tetejükről ne essen le semmi és ne is dőljenek el, amíg a konyhapulton nem végzik elpakolásra készen. Legalább a bevitel megkönnyítésében kapóra jön a srác jelenléte, amit kérdés nélkül ki is használok az ajtónyitást rábízva a levegőben átdobott kulccsal együtt. A csomagtartót könnyen lecsukom, majd bezárom az autót, lehajolok a talonba tett adagért és a bejárat felé menet vetek még egy utolsó pillantást az orra felől biztos mindent kivettem-e. Talán emiatt sem görgettem végig a szálakat vagy legalábbis most nem ugrott be egyből a közös munkapont kettejükben, meg az ajtó alatti becsúsztatás miatt nem sokkal beljebb elterülő képek. Azok felett lazán ellépek, a kezemben lévőségek elég jól eltakarják különben is a látóterem javát.
- Kössz. – ejtem meg a küszöbhöz, mellé érve, ha nem előbb ment be, amivel ugyanannyira nem lenne bajom, mintha kint maradna a bemenetelem idejére. A felvilágosítást pedig egy Aha, tényleg. jellegű, megemelt majd bólintásra lecsapott állmozdulással nyugtázom. Ő a kulcscsomót, én a cuccokat rakom le és csak a szemem sarkából csípem el, hogy visszamegy az előszobába, majd valamivel a kezében tér vissza. Nem postai csomagnak fest, így hozzá társítom a látogatásához, ami annyit tesz Jacks-nek hozta őket és nem is kezdek bele annak firtatásába mik azok. Nem rám tartozik, az ő dolguk. Gyorsan lekapom a felső ingóságokat a holmikról, amik végül a pult lapján kötnek ki és a kenyér lesz az utolsó félretett, mert a Lee névvel már sokkal inkább tudok mit kezdeni, mint a beszélgetés során eddig elhangzottakkal.. Ez azért bebasz. Szárazon préseli ki magát belőlem a rövid nevetés és eléggé sejthető, hogy miért a két fejingatás társaságában: azért az ilyen véletlenek elég meredekek.
- Szóval Leander, Lee.. – a morzsát is magára szedett jobb kezem a nadrágszáramba törlöm és az előbbi jelenet ellenére elég vegyes érzésekkel fogadom a felém nyújtott kezet egy határozott kézfogásra.
- Jah, így már megvagy. A legjobb barát. – a mostani kezdés miatt van egy célzatos, de pillanatnyi erősebb ráfogás részemről. Nem hiszem ne tudná miért kapja – észben tartom az előbbi kezdést is és ahogy neki kibukott a Sikerrel?, úgy kibukhatna nekem is egy Képzelem., de mindössze fejben játszódik le a jelenet. Én elviselném a belőle adódó feszültséget, Jacks meg van egy olyan érzésem előbb-utóbb falnak menne. Marad a dolog passzolása.
- Szintén. – elengedem a fogott kezet és odébb tolom a csomagokat. Ha már a delikvensünk nemsokára befut és a maradás mellett döntött Lee, akkor száz százalék, hogy kelleni fog egy sör még a tényleges elrakodás előtt. A hűtőhöz megyek, hogy kivegyek egyet.. Vagy kettőt. Onnan fordulok vissza a vállam felett.
- Az azért túl számító lett volna tőle, nem gondolod? – valahol benne van a mondani valómban, hogy ennél egyszerűbb, egyenesebb Jacks. Jah, mi oka lett volna ilyen furmányosan összeereszteni minket? Hála az égnek, az hiányozna még, hogy ilyen szervezésű találkozókat eszkábáljon hátsó szándékoktól vezérelve.. Előveszek egy üveget és megdöntve tartom Lee felé.
- Kérsz? – ha nem, akkor egyszerűen megtartom saját fogyasztásra. Ha viszont kéri benyúlok még egyért és a könnyen tenyérrel is lecsavarható kupakjától megszabadítom, előbb, minthogy becsukódna a hűtő ajtaja.

Mondanám, hogy az szar ügy, de kiindulva a februárból, s mindabból, ami azóta a lelkemet nyomja inkább nem vetemedem iylesmire, csak hagyom elúszni a témát, mint vízben a vízilovat. S ez a hasonlat így gondolatban még kellően stílusos is, hogyha a legutóbbi találkozásunkat egy száguldó mentőautó szirénája szakította félbe is nem kevés víztömeg töltötte meg élettel.
Elfoglalom magam azzal, hogy utat engedek neki, de őszintén szólva annyira meglep ez a fajta közvetlenség - vagy inkább nevezzem bicskanyitogató pimaszságnak? minden csak olvasat kérdése - hogy az udvariasságomat is a kettősünkön kívül hagyom, nem kérdezem hát meg, hogy van-e egyéb is, amiben segíthetek neki. Mondjuk cuccot befárasztani a konyhába, teszem azt.
A mosolygó halról készült felvételek a farzsebemben végzik, hátukon az üzenettel együtt. Amikor már a pulton ásítanak a zacskók, akkor csak megtalálom a hangomat, s kihasználva azt, hogy Jackienél mindig is otthon éreztem magam és ugyanez viszont is így volt részére az én lakásommal, lekapom a legfelső dolgot a hozzám közelebbi zacskó tetejéről, s a tartós élelmiszerek általam logikusnak - jackiesnek - vélt helyét keresem, hogy eltegyem oda a.. mi a fene is ezt?-t.
- Az élet érdekes, nem igaz? - vigyorodom el észrevéve magam, s hagyom abba az önállóskodást. Elvégre nem vagyok itthon, ő meg igen. Tiszta a felállás, szokom. Inkább koncentrálok a beszélgetésre, az úgy egyszerűbbnek tűnik jelen eset szerint.
- Személyesen. - mélyítek bele hangomba az izomkodó kézfogás hatására. Nem, mintha olyan nagyot szorítana, épp csak inkább a vica versa miheztartás kedvéért. Hiszen a mélyebb hang dominanciát sejtet, s bár nem nagyon tudnék vele versenyezni fickós virtus tekintetében, azért mégis meg kell hagyni a látszatot.
- De, mindenképpen. Éppen ezért, csak vicceltem. - válaszolom hanyagul, nem tudva - de jobb is így mindkettőnknek - hogy mi az, ami fejében forog épp. Kikérném magamnak egy sor anyád kíséretében, hogy ugyan melyikünk ismeri jobban Jackiet, de már kinőttem a bölcsődéből, így nem megyek le erre a szintre. különben is, ígéretet tettem. Nem ítélkezem és isten engem úgy segéljen, nagyon is próbálkozom.
- Köszönöm, elfogadom. - nyúlok az üveg után, magamévá téve azt, s miközben megszabadítom a kupaktól, idejét érzem annak, hogy jobban megnézzem magamnak ezt a Ront. Már-már bosszantóan a vesébe látni vágyással a kíváncsi odapillantás mögött.
- Sokat hallottam már rólad, szóval bocs, ha nem brillírozok ismerkedési téren. Idegenként sem tűnsz annyira idegennek. - és akkor még elég finoman fogalmaztam meg azt, amit nem fogok kimondani, de ami szerint február tizenöt óta szinte napi szinten a gondolataim részét képezi a jelleme, így már beteges méreteket öltve vált a mindennapjaim részévé, mint olyas valaki, akit ténylegesen nem is ismerek.
- Merész ötlet volt a nagy bevásárlást mára hagyni. - lovagolom meg a férfiriasztó kuponnapokat mondatba öltve és igen, legalább olyan hülyének érzem magam momentán, mint amilyennek ez a megjegyzés hangzott legott.

Az ajtónyitás bőségesen elég segítség volt, mégha nem is önként vállalt a részéről. A kérdezés nélküli pakolási kényszer segítséget oldalról érzékelem, mire a szemem sarkából automatikusan, röviden odakapom a tekintetem. Nem követem figyelemmel, hogy hová rakja el az ingatabb torony tetejéről lekapott konzervet. Az előbb tisztázta ki is ő, szóval.. Nyilván a helyére fog kerülni, tisztában vagyok vele én jöttem ide később, nem is ez zavar. Kössz, megoldom egyedül. Örülnék, ha ezeket a természetesnek vett tevékenységeket az ő kapcsolatukra korlátozná. Mi nemhogy olyan, de semmilyen viszonyban nem vagyunk ehhez és igen, itt élek, nekem ő egy ismeretlen-ismerős, vendég. Kérdezzen, ha annyira pakolni akar. Valamivel mélyebb levegőt veszek, míg vissza nem fordul üres, felém nyújtott kézzel.
- Jah, így is mondhatjuk. – ..ha finoman akarunk fogalmazni. Úgy fest egyébként ez lesz jellemző a beszélgetésre az eddigiek alapján, úgyhogy újabb nyelés következik és csak enyhén emelkedik a szemöldököm észrevéve a minimálisan torzított hangszínét. Oké. Próbálok nem úgy nézni rá, mintha ebben bármi fura lett volna. Áh, nem. ..biztos valami kettejük közti izéről van szó, szokás, tudom is én. Nem igazán vagyok sem ehhez, sem az állítólagos vicchez eléggé vicceskedő kedvemben. Máskor, más hangulatban nem így reagálnám le, de egy ilyen elbaszott szituációban nem tudom miért lenne humoros az összekötő harmadikról egy rá abszolút nem jellemzőt állítani.
Értőnek szánt bólintással zárom le a magyarázatát.
- Oké.. – a halk kommentár inkább magamnak szól a hűtő felé való igyekezetemben. A sör nagyon is el kell ide, bár a pakolással is le tudnám kötni a figyelmem, amíg Jacks haza nem esik a futólátogatásából. Az esélyt megadnom a rá való tekintettel, de a következő megnyilvánuláson, miközben az üveget egy nincs mit biccentést megelőzően tartom gyors koccintásra, ez egyre röhejesebbnek tűnik. Mint amennyire annak hangzik számomra és ez megint kiköpet velem egy kényszeredett, fújtatás hosszásgú nevetést. A képemen ott van, hogy na ezt már viccesnek és abszurdnak ítélem az elmúlt tíz percben történtek után meg különösen. Fasznak próbálkozom, amit én hallottam a srácról meg, amit most majdnem összeegyeztethetetlen az én részemről. A kezdeti pofátlansága, ami egyedül nem. Intézhetném a dolgom, ő meg ott foglal helyet, várja meg ahol akarja. Felemelem a sört és jó két kortyot lehúzok belőle, miközben megállapítom, hogy elég fura barátja van.
- Rendben, ezután remélem nem haragszol meg, ha megkérdezem mégis mit hallottál. – őszinte kíváncsiság. Azt hiszem ez érthető, ha meg nem akar válaszolni rá, beszélni róla, akkor minek mondta? Hagyhatta volna úszni a témát. Minden esetre közben a hűtőbe valókért visszaballagok, hogy ráérősen kivegyem őket a szatyorból. Úgy fordulok lássam beszéd közben, majd megvonom a vállam.
- Így jött ki a műszak, a lépés. A lényeg végeztem az őrültek házával. – már-már sóhajszerű könnyedséggel fejezem be. A soha többet nem érne sokat, ha néha tényleg így tudjuk megoldani. Ez van.

Nem vagyok én zenebohóc, vagy szórakoztató elem, hogy mindenáron vicces akarjak lenni. A vakbelét röhögtettetni teheti mással is, nem arra hívattam, hogy őt szórakoztassam. Éppen ezért mondjuk azt se venném magamra, ha nem értené a viccemet, de így, hogy pláne nem humort eresztettem meg, csak értelmes emberi kommunikációt próbálok folytatni, a reakciója sem több számomra átlagosnál. Egyetlen szépséghibája csak, hogy nem tudok mit hozzátenni, így amíg a sör elő nem kerül amit minek kínál, hogyha oké.. akarja odaadni az ő kezébe is, nem mondok más egyebet. Még jó, hogy a kortyolgatás jó időkitöltő amúgy is.
- Egyáltalán nem haragszom meg, ha megkérdezed. - hangsúlyozom ki a végét és szinte pimaszul kivárok a végén, nem kezdve azonnal bele.
Egyrészt: nem kérdezte. Csak felvetette, hogy kérdezné, de nem tette meg. Ha szőrszálhasogató nyelvtanos lennék, akkor most lovagolhatnék ezen is. Nem teszem egyébként, de azért hagyok neki időt arra, hogy még nagyobb baromnak tartson fejben. És hogy miért? Mert csípőből egy ilyen nemkérdés-kérdésre nem lehet reagálni. Jckiere való tekintettel pláne nem.
- A helyes kérdés az, hogy mit nem? - veszem fel a közlékenyebb énemet mégis. Abortálásra noszogatott gyereket, elcseszett-de-cuki szerelemviszontvallást, bilincses szexet.. hogy csak a legmarkánsabbakat idézzem fel magamban. Ki viszont nem véletlenül nem mondom így kerek-perec. Nem tartozik rá és egyébként is. Megígértem Jackienek, hogy jó leszek.
- Együtt vagytok, a szabadidejét jórészt veled tölti, fontos vagy neki, s alapban mindent megbeszélünk egymással. Gondolom össze tudod rakni magad is.
Minek ragozzam azt, ami a saját élete? Nem árulok zsákbamacskát, Jacks nem hazudós fajta, nyilván Ron is tudja, hogy minden, amit hallhattam, valós. Más kérdés, hogyha zavarja, vagy frusztrálja ennek gondolata, akkor el kéne kezdenie agyalni azon, hogy vajon miért viselkedik úgy, amit szégyell amúgy.
- Úgy vélem előtted sem titok a személyem milyensége bizonyos alap szinteken.
Ezzel nem azt akarom mondani - de, pont azt - hogy Jackie és közöttem a dolgok megbeszélésének kultúrája mívesebb, mint közöttük. Csak tényt közöltem, mint eddig is. Ha fura vagyok ettől, ha nem. Az ösztönösnek tűnő, megalapozatlan ellenszenvét távolságtartásának okait pedig jobb, ha gondolatban sem firtatom.

A felhajtóra kanyarodva állok meg, közvetlenül Ron kocsija mellett és állítom le a motort. A lábamat átlendítve szállok le róla és kibújok a bukóból is, mielőtt még a kulcsaim után kezdenék kotorászni a zsebemben. Nem számítok arra, hogy Ronon kívül más is lesz még a házban – tudtommal nem volt senki, aki jelezte volna, hogy beugrik, csakúgy beeső látogatónk meg nem szokott lenni –, így miután sikerül bejutnom a bejárati ajtón, a sisakot lekapva, anélkül, hogy körülnéznék szólalok meg.
- Szia! Megjöttem. – elég hangosra veszem a hangom ahhoz, hogyha esetleg az emeleten van, akkor is meghalljon. Ha kapok valamiféle visszajelzést és nem feltétlen esik le a tantusz, hogy nem csak magunk vagyunk, akkor folytatom, szinte szünet nélkül, elindulva arra, amerre a hollétét sejtem.
- Figyi, mit csinálsz a hétvégén? Csak, mert Zachel kimegyünk a parkba baseballozni és... – tovább azonban nem jutok a megkezdett mondatban, mert ha eddig nem is, mostanra leesik, hogy a megszokottól eltérően egy fővel minimum többen vagyunk a ház falain belül.
Február óta nem beszélünk Leevel. Pontosabban én nem kerestem a társaságát és másik műszakba is átkértem magam, hogy ne fussunk össze. Gyáva és nem is túl korrekt dolog a részemről, én is tudom, azonban a legutóbbi beszélgetésünk, vagy inkább találkozónk nem úgy sült el, amin sikerült volna könnyedén vagy gyorsan túllendülnöm.
Szinte belefagyok a látványba, ahogy életem két legfontosabb szereplője a konyhában(?) együtt vannak, sörrel a kezükben beszélgetve. (Mert a jelenetből ugye nem látszik, hogy valóban mi is a helyzet.)
- Lee… szia. – halkan sikerül végre kinyögnöm valamit és óvatosan teszek pár lépést beljebb, inkább Ron felé, semmint Lee irányában, de nem érek el hozzá, mire megállok és tétován akasztom a farzsebeimbe a hüvelykujjaimat.
- Valami baj van…? Vagy.. öhm… nem szóltál, hogy beugrasz. – halvány mosolyt erőltetek az arcomra, leginkább zavaromban és míg a választ várom, olykor Ronra pillantok. Leginkább várakozón. Ugyanis fogalmam sincs, hogy mióta lehetnek kettesben és mire jutottak eddig egymással. Pláne úgy, hogy nem számoltam be arról, miért is kerülöm a legjobb barátomat mostanság. Ezen a ponton pedig meglőve érzem magam – na nem a szó szoros értelemben –, csak egyszerűen a helyzet furcsasága miatt, mert ha valami, hát az tuti, hogy van ennek az egésznek…

Tényleg ezt a gyerekes játékot játsszuk? Hangja nincs, csak a látványosan hosszan emelkedő, majd süppedő mellkasom fogja a sokat mondó tekintetem mellett lejelelni részére a lényeget. Ha másként ér át, mert úgy van kedve csavarni a kimondatlant, akkor felőlem megteheti, továbbra sem fogok műpontosítást végezni, hogy beszélni kezdjen. Telibe szarom a cicomázott udvariaskodást. Legyen Jackie bestie-je vagy se, ezt a stílust ennél hosszabb távon nem fogom hallgatni, egyszerűen elküldöm melegebb éghajlatra, ingyen jeggyel házon kívülre, mert van választási lehetőségem a társaságára vonatkozóan. Hallomás alapján nem volt vele bajom, még azért sem, a pizsipartikat is csak röhejesnek tartom, de az ő dolguk. Lazán emelkedik, mindegy jelleggel a szemöldököm és a maradék elpakolásának kezdek neki, függetlenül attól mennyire várná hosszas hallgatással a tényleges kérdésfeltételt.
A célzó visszakérdezésnél azonban beteszem a kezemben lévő tejet a hűtőbe, de újért már nem megyek. Becsukom az ajtaját és egyfajta szkeptikus arckifejezéssel dőlök neki. Oké, rendezzük le így. A sörömbe kortyolva hallgatom és nem fordul meg a fejemben a mondatrakosgatás ideje alatt, hogy megjegyzéseket vessek közbe. Ugyan már, mit? Abszurdnak indult az egész találkozásunk. A legelső alkalomtól értetődően és zseniálisan elbaszottá vált, ami kényszeresen humorossá teszi a jelenetet. Aha, Jackie-re vár, belém botlik helyette és belém is köt. Nem közvetlenül, ezt szándékosan kerüli. Bólintok egyet az aktuális kortyom közben, ahogy saját magáról beszél és észre se veszem a feszültség milyen formanyomokban húzódik a képemre elfojtom az éppen csak megérzett húzóerőt a szám sarkában.
- Jah. Bizonyos alap szinteken tisztában vagyok vele és gondolom nyilván hatalmas megkönnyebbülést jelentett az előbb megpróbálni az orrom alá dörgölni mennyire mindent megbeszéltek egymással. Ugye? – az utolsó kérdőszóból kiveszik az érdeklődés szimulálása, kifejezetten fáradt és biztató arra, hogy mondja ki. Itt a vállon veregetés ideje. Ami a szívén legyen a száján, szarok arra a forró kására, tegyen ő is, majd jobban esik neki, mint az előbbi monológ elsődleges közleni valója. Viszont mielőtt reagálna még lenne hozzá tenni valóm, ha az ajtó nyitódása nem zavarna meg és tapasztaná be a pofám. Látszott, hogy hajszálon múlt kinyissam a szám, de legközelebb csak a viszontköszönéskor fogom, napolva az iménti beszélgetést. Nagyon fog hiányozni. ..és ezzel a gondolattal le is zárom magamban az etapot, érdektelen vagyok a folytatásban.
- Szia! – megvárom, amíg beljebb ér, addig nem szólok a kedvenc haverjáról, aki meglepetésszerűen ugrott be és akivel a kínos reakcióját látva nem igazán hozták helyre a „nem minden kerek” kapcsolatukat hónapokkal ezelőttről. A tekintetemet nem vettem le Lee-ről, csak Jacks konyhába lépésekor. A hétvégével majd később foglalkozunk, ha kettejük közt lerendezték a dolgaikat. Csendben kivárom, nem áll szándékomban megzavarni a magyarázatot pontosan miért van itt a srác, mondja, nem engem érdekel. Az üvegben lévő maradékot hajtom fel és így akaszkodom össze a sötét szembogarakkal. Rövid plafonra nézéssel váltom ki az összefoglalómat. Az állkapcsom másodpercnyi összeszorítása újabb beszédes gesztus lehet a sorban, közvetlen az előbbi vagy akár maga az ivás után.
A megüresedettet csak feldobom a konyhapultra, a cuccokat magamhoz veszem, hogy közelebb vigyem a hűtőhöz és mielőbb befejezzem, majd elhúzhassak.

Megemelkedik a szemöldököm, most rajtam ennek a sora. Úgy tűnik ez is olyasmi, amit váltogatunk egymás között, adok-kapok. Bár nem szándékos a viszonzás, nem is annak szánom, egyszerűen csak megdöbbenek. Mert nem tudom mire vélni azt, ahogyan veszi a megszólalásomat.
- Félreértettél. - sóhajtok fel. Beletúrok hajamba, levegőt veszek a folytatáshoz, de annyira soká húzom, hogy nem nagyon jut időm rá.
A belépő felé fordulok, már a lépteinek zajára is, ám nem jelzem a jelenlétemet semmivel. Úgy érzem, mint aki sóbálvánnyá merevedett, s hirtelen szűk lesz a tér. Ha hajlamos lennék az asztmára, akkor most kezdenék fuldokolni, bár tény, hogy talán jobb lenne. Akkor némi megkönnyebbülést is éreznék, s nem csak azt, hogy a tüdőmben nincs levegő.
Rég volt az a február. És hülye voltam azért, amit cselekedtem. Minderre rádöbbenni pedig a pár konyhájában kellemetlenebb érzés, mint bárhol máshol volna.
- Szia Jacks! - préselek ki magamból egy mosolyfélét.
- Nincs semmi baj, csak gondoltam megleplek. De inkább Ront sikerült meglepjem és azt hiszem nem is a legkellemesebb módon.
Zavaromban lehet, hogy ezzel is táptalajt adok annak, hogy megint félre legyek értve, de ma már mindegy. Igazából csak arra céloztam, hogy én se örülnék, ha egy vadidegen csak úgy beállítana hozzám, amikor a vásárlásból visszatérek. Mindegy. Kínos ez az egész, azt kell mondanom.
- Nem akarlak benneteket zavarni ám. Jobb, ha megyek.. - a végére azért egy kérdő hangsúly befigyel, mégpedig határozottan Jackie felé. Jobb, ha megyek?
A torokköszörülés elmarad, de tény ami tény, áldom az eget amiért nem kellett soha így éreznem magam a gimiben. És ha ciki, ha nem, hirtelen szeretném, hogy itt legyen a nagymamám, aki már soha többé nem adhat tanácsokat nekem..

A köszönés viszonzásakor még fogalmam sincs, hogy micsoda jelenet is vár majd a tulajdon konyhámban. Többek között ezért is kezdek bele a kérdésbe és a Zachel közös program felvázolásába, de messzire ugyan nem jutok, amint be is érek a helyiségbe, ahol nem csupán ketten vagyunk. Innen pedig már nem nehéz megállapítani, hogy a levegő fagyosabb a tundránál is ebben a percben. Basszus.
Arról csak halvány sejtésem lehet, hogy ezek ketten mire jutottak – már amennyiben jutottak akármire is –, de abban biztos vagyok, hogy köszönet az nem lesz benne sok, amint csak két-két szempárral kell majd szembenéznem.
- ...azt látom. – nincs semmi epe megjegyzésemben, csupán nem tértem még magamhoz, hogy itt van Lee is, amitől inkább csak asszisztálni sikerül a jelenthez. Ugyan a tekintetem még egyszer életem férfijára kerül, de azt nem telik sokba felfogni, hogy amíg kettőnél nagyobb létszám van jelen a konyhában, addig nem fogok tudni belőle egyetlen szót sem kihúzni és amikor majd sikerül, érzésem szerint abban sem lesz túl sok köszönet...
- Rendben. Majd bent találkozunk akkor... – nem marasztalom különösképpen, mert jelen pillanatban nincs túl sok mondanivalóm a számára. ..és amikor majd lesz, azt akkor sem itt és ilyen módon szeretném megtenni. Így pedig jobb híján elengedem.
- Jó, hogy beugrottál. – udvariassági forma – mégsem barlangban nőttem fel –, de tényleg nem célom őt marasztalni.. Nem most.


//Rövidke volt, de nagyon köszönöm a lehetőséget! <333//


A bejárati ajtó becsukása abba az irányba indulok, ahol őt találom. Nem véltelenül. Az ajtófélfának vállal tűmaszkodva állok meg. - Oké, mi történt? – fordulok felé, a tekintetemet egyenesen rá függesztve, mikor már csak magunk vagyunk az egész házban. Mert arról halvány gőzöm sincs, hogy ők ketten mit is kezdtek egymással korábban, csupán nagyon halvány és annál nagy vonalasabb elképzelésem lehetnek...