Nappali (Jackie háza)

A reggelinek csúfolt, de valójában gyakorlatilag egész nap kerülgető rosszullét elmúlt – jó vicc, mondjuk inkább úgy, hogy nem maradt mit kiadni a gyomromból –, vagy alábbhagyott annyira, hogy kezembe vehettem végre a fúrót és végre a helyére nekiálljak valami értelmesnek is a házban, amivel mondjuk rövidíthetem a Ronnál dekkolt idő hányadosát.
A fúrást nem éppen faragás, inkább némi villanyszerelés követte és ezzel nagyjából el is szállt a délután. De legalább már nem kell a sötétedés miatt abbahagyni a melót, mert végre működőképes a világítás, ha máshol nem is, de legalább a nappaliban. Királyság.
Leteszem a szerszámokat a kezemből mielőtt Ron ígéretéhez híven beállítana és összeszedem a fürdőszobában széthagyott szemetet, nevezetesen azt a béna vigyorfejes tesztet. Jobb lenne, ha ezt konkrétan nem látná, főleg, mert abban sem vagyok biztos, hogy most akarom-e elmondani neki vagy, hogy egyáltalán be akarom-e avatni akármikor is. Előbb átgondolom és ráérek még dönteni. Egy rövid ideig legalábbis.
Kibandukolok a kertben lévő nagyobb kukáig és abba szórom a bent összekapkodott hulladékot. Visszafordulva megállok és az épületen futtatom végig a tekintetem. Nem haladok vele elég gyorsan és ez baromi szívás. Jelen pillanatban ugyanis patkányként menekülnék arról a bizonyos süllyedő hajóról, amire – véleményem szerint – sikerült felszállnom, még ha nem is akartam és főleg nem így terveztem. A fenébe.
Visszamegyek az elvileg nappalimba, gyakorlatilag sok mindennek látszik csak még élhető helyiségnek nem és kiveszek egy üveg sört a hűtőtáskából. Egész nap itt volt, mégse nyúltam hozzá, mert már a gondolatától is felfordult a gyomrom, most azonban nincs probléma – egyelőre – és mivel baromira nem tervezek gyerekszobát, így nem is izgatom magam az alkoholtartalma miatt.
Nem vagyok szívtelen, csak épp pontosan tudom mivel jár együtt a munkám és azt is, hogy apám így hagyott magamra. Eszemben sincs mással is megjátszatni azt, amivel nekem kellett átélni, szóval ítéljen el ezért, aki akar, nem izgat különösebben.
Amikor Ron is megérkezik – nyitva van az ajtó, bízom benne, hogy beereszti magát és nem ragaszkodik ahhoz, hogy én nyissam ki neki, mert akkor kívül marad. Leültem az egyik felfordított ládára, és jelenleg rendkívül kényelmesen elvagyok ahhoz, hogy ne akarjak felkelni innen.
- Sört? – köszönésnek szerintem remekül megteszi, még ki is szedek egyet és ha kell neki, hát felé dobom, alulról lendítve felfelé ívben passzolva át.
- Szarul nézel ki. – mosolygok rá édesdeden. Hát noh, hazudni nem fogok, kimondom, amit gondolok és most éppen ezt gondolom. Ha lökni akarja a szöveget, hogy miért, hallgatom, ha nem, akkor meg nem erőltetem.

Az a szemétláda csak úgy elejtette.. A parkban elrabolta az anyja mellől a kislányt, a látszólagos egyezmény ellenére lelőtte, amiért megtagadtuk a képtelen követeléseinek teljesítését és végül más lehetőséget ajánlottunk, amibe belement az eredeti helyett. Ő, pedig meggondolta magát az utolsó pillanatban és egyszerűen elejtette a fegyverét, közvetlen miután golyót röpített az alig öt éves gyerek mellkasába. Elejtette, feltartotta a kezét, nyíltan jelezte a megadási szándékát és elvágott bennünket a lehetőségtől, hogy mi is megtehessük vele ugyanezt a törvény keretein belül. Az arcán az önelégültség jelei mind felsorakoztak. Tudta mit csinál. Ismerte a következményeket. Szart bele. Nem érdekelte, se ő maga, se a túsz, akit felhasznált, hogy a kénye és kedve szerint próbáljon meg rángatni bennünket.
Húsz percen át, több, mint húsz percen át húzta-vonta a döntéshozást és zseniálisan elhitette mindenkivel, hogy belemegy a cserébe. A kölyök szemében végig ott volt a félelem. Az anyjáéban a rettegés, míg a miénk a dühtől szikrákat hányt, hiába őriztük meg a hideg vérünket és álltunk le időben. Már vagy öt perce az autó oldalát támasztom és a ház emeletének világtalan ablakát bámulom. Az egyik elhaladó jármű vakító reflektorfénye az, ami kizökkent az állapotomból. Mély levegőt veszek és ököllel belecsapok a hátam mögött feszülő vasba. Nem horpasztom be, csak egy jelzés volt, hogy rántsam össze a szarságaimat és magamat: idő van. Az egyenruha a táskámban rohad a hátsó ülésen. Egy ideig látni sem akarom. Üres kézzel megyek a bejárathoz, hogy gondolkodás nélkül, szimplán berögződésből fakadó mozdulattal nyúljak a kilincs után és fordítsam el. A szerszámos ládámat direkt itt hagytam tegnap este, hordozgassa az ide-oda, akinek két anyja van.
A vállamat nyomorgatom épp a nappaliba érve. Azt, amelyiknek csúnyábban neki akart menni az a szarházi. Semmi baja nincs, azon kívül, hogy pont úgy sikerült kitérnem, aminek következtében meghúztam az izmot. A fények, pedig csak most tűnnek fel. A folyosón nem jutott el az agyamig a tény, hogy megoldotta a kisült vezeték problémáját, amiről beszéltünk.
- Igen. – a „kössz” meg a köszönés bele van fogalmazva a megerősítés után felsorakozó sóhajtásba. Menet közben kapom el a felém repülő dobozt és szintén ez idő alatt pattintom fel a nyitóját, hogy egy jó adagot legurítsak a nyelőcsövemen belőle, míg oda nem érek mellé. A ládához közelebb, amihez le is guggolok. A szám széléről a mohó ivás miatt majdnem lefolyó csíkot nemtörődöm módon törlöm le az alkarommal.  A megjegyzésére csak ekkor reagálok egy vállrándítás keretein belül elsőként.
- Néztem már ki szarabbul is a nap folyamán. – tök mindegy, hogy beszélek-e róla vagy sem, úgyhogy az utóbbit választom. Felhajtom a söröm maradékát. Egy szuszra és összegyűröm az alumíniumdobozát, hogy a pár méterre lévő fólia tetején végezze, amit úgyis ki kell vinni majd a kukába, ha megyünk. A hozzá közelebb eső balomat feldobom a combjára, kényelmesen a belső feléhez közelebb simítva rá a tenyeremet, mialatt a jobb kezemmel felhajtom a szerszámos ládát.
- Látom a villany kész. Mi van még hátra, amit ma kell megcsinálni? – az ütemterv szerint vagy azon felül. Marhára nem érdekel, de terhelje le az agyamat, ami lázasan pörgeti azóta is újra s újra az ügy képeit és menetét. Nem zavartatom - észre sem veszem - magam, hogy határozottabban fogom a lábát és felém húzom egy kicsit, önkénytelenül tárva szélesebbre a tartását. A döntés tőle függ: jobbra vagy balra fókuszáljak?

Bólintok egyet és átpasszolom a sört. Feltűnt ugyan, hogy a vállát nyomogatja, masszírozza, feltételezem ma történt valami, aminek okán fájlalja(?), de mivel el- és beszámolni valóval nem tartozik nekem, eszemben sincs kifaggatni őt. Ha akarja, úgyis elmondja, elmondhatja, meghallgatom, ha viszont nem óhajt beszélni róla, akkor nem erőltetem a dolgot. Nem szokásom és nem is áll szándékomban azzá tenni.
Miközben szavait hallgatom, kezére pillantok, amely a combomon landol és simít annak belső oldala felé, majd pedig szelíd határozottsággal nyitja szélesebbre eddig kis terpeszben lévő lábaimat, és ezzel máris sikerül ingen kellemes bizsergést keltenie ölemben.
Leteszem a kinyitott sört magam mellett a földre, hogy aztán halántéka vonalánál simítsak a rövidre nyílt, sötét hajszálai közé, megpróbálva elkapni tekintetét.
- Megoldhatjuk, hogy kevésbé legyen szar a nap befejezése, a kérdés csak az csupán, hogy mivel akarod levezetni a stresszt. Fúrás-faragás-kalapálás egyvelegével vagy inkább a combjaim között? – szaladnak feljebb szemöldökeim a homlokomon a kérdés nyomán, de tekintetemben pimasz fény csillan. Ugyan, felnőtt emberek vagyunk, tesszük, amihez kedvünk van és ez így van tökéletesen jól.
Utóbbi választási lehetőség esetében mondjuk sokat nem fogunk érzésem szerint a házzal haladni, ami nem a legjobb, máshonnan nézve viszont… tudom, hogy abban az esetben nagyon is megéri kicsit félre tenni és odázva tolni még azt a bizonyos felújítást, illetve annak következő fázisát.
- Esetleg mindkettővel, de egymás után? – döntöm kicsit oldalra a fejem, a tenyeremet közben arcélére simítva. Elvégre időnk van, nem hajt a kutya se.
- Szóval mi legyen? Kezdjem el sorolni mi van még hátra vagy inkább fogjam be? – veszem el a kezem és beharapom alsó ajkam miközben pimasz mosoly ül meg szám sarkaiban. A döntés igazából rajta áll én mindkét esetben jól járok, legyen ez bármilyen önző is.

Nem ettem azóta. Szimplán annyi teendőt kapartam össze, hogy teljesen megfeledkeztem róla. A rá való igény, pedig nem lépett fel. Csak a sör leérkezésekor érzem mennyire éh gyomorra is ment a folyékony kenyér, ami ráadásul egyből összébb is húzódott a hirtelen hidegre. A fogásom is ehhez hasonlóan változik a terelő mozdulatra: reflexszerűen. Jobban a combja alá nyúlok, olyan természetességgel, mintha csak egy a kényelmemet szolgáló karfáról lenne szó és időhúzás nélkül emelem rá a tekintetemet a ládavizslatásból. Hagyjuk már azt a rohadt csillagcsavarhúzó keresést..
Nincs többre szükségem. A válaszát már azelőtt kiolvasom a tekintetéből, hogy kimondaná és amire egyből reagálok is azzal, hogy határozottabban nyitom szét a lábát. Már nem guggolok, szemmagasságban térdelek vele szemben és mellőzöm az engedélykéréseket. Nem akarok a napomról beszélni, nem hiszem, hogy bármi értelme lenne és pár szótól színesebben látnám a világot vagy szivárványt hányva vigyorognék a benne élőkre. Bullshit. Csak el kell felejtenem, amihez nem is tudom hanyadszorra használom ki az ő beleegyezését, a testét. A nadrággombjánál matatok, az ágyékom fájdalmas sürgetéssel ismeri be melyik végkimenetelre hajlottam már attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a házba.
Megingatom a fejemet azzal egyidőben, hogy a keze az állam vonalára vándorol és kiszabadítom a tartógombot a helyéről.
- Nem, nem, a javítások már csak holnap. Ezt a lehetőséget elszúrtad. – a cipzárt belülről lazítom meg, a kezemet a farmeranyag és a bőre közé ékelve. Közelebb térdelek és a lehető legkevésbé zavartatom magam, hogy belekezdett a mondatába. A szájára van szükségem nem a hangjára, amivel távolabbi pontokba tologatja a szükségleteimet, hiába vannak azok kartávolságon belül. Egy harapással bitorlom el az alsó ajkát és adom a tudtára, hogy fogja már be – a lehető legjobb hátsó szándékkal, persze.
A megkönnyebbülés hatására hosszabban fújom, elnyújtottan fújom rá a levegőt, mialatt a meleg bőrének feszítem a markomat és az ölének közeléből egészen a csípője széléig vezetem mindkettőt. Egyáltalán nem titkolt célom, hogy a mélyebbre vitt mozdulattal feljebb emelkedésre kényszerítsem, ahogy a kerek hátsóját gyűrném, amit a vastagabb ruharéteg akadályoz. Pár centi elég lesz, csak pár centiért nyújtom meg jobban a gerincemet és húzom magam után mohó követelőzéssel, hogy amint ez megtörténik máris lejjebb tolhassam a jelen pillanatban legutáltabb ruhadarabot a világon, álljon máskor bármennyire is veszettül jól rajta. A türelmetlenségem nőttön nő, de nem válok kapkodóvá, mint valami taknyos hülye gyerek. Nem átesni akarok Jackie-n, hanem elmerülni benne.

*jav.: that elírások

16+

Bevallom őszintén marhára imponáló az a fajta határozottság és alfa hím jelleg, ami gyakorlatilag minden egyes mozdulatából árad. Tudja mit akar, mikor akarja és elveszi, megszerzi, nem kéri. Jah, ez elég szexi tud lenni.
Combjaim terpesze gyakorlatilag azelőtt lesz szélesebb – köszönhetően neki –, hogy kimondanám a kérdésemet, vagy azzal egy időben. Nem bánom, hogy nem fecsegéssel akarja az időt elütni és azt sem, hogy – valószínűleg – ma elmarad a további fúrás-faragás.
- Így jártam. – vonom meg a vállam és ajkaim szegletébe feszül egy pimasz és egyben kihívó mosoly. Érzem, hogy a farmer gombja megadja magát ujjai ténykedésének és hamarosan a cipzár is megnyílik előtte, lassan lecsúszva.
Két tenyerem közé fogom arcát, amikor ajkaim után kap, csókját ugyanolyan szenvedéllyel viszonozom, ahogyan kapom, harapására pedig visszafojtott, halk és kövér nyögést ejtek ajkaira. További felesleges szavak formálása helyett nyelvem az övének válik játékszerévé – vagy éppen fordítva –, ujjaim pedig rövidre nyírt haját simítva szaladnak tovább arcának éléről. Jobbommal a tarkójáig, balommal pedig a nadrágja dereka után nyúlok. Ha visel övet, előbb azt lazítom meg és oldom ki, immáron másik kezemmel is segítve a mozdulatot.
Érintése alatt bizsereg a bőröm, ahogy megannyi szikra kel életre tenyere alatt és szalad végig ölem felé.
Vele mozdulok, így segítve rá ténykedésére, hogy gond nélkül csúszhasson lejjebb rólam a nadrág – és a fehérnemű is, ha a farmerrel összefogta az anyagot(?) –, eleresztem a nadrágja korcát, amíg egy-egy gyors mozdulattal veszem le mindkét vászoncipőmet.
Kapkodó, de mégsem ügyetlenkedő mozdulatokkal nyúlok vissza derekához, megoldva a nadrág gombját és egyetlen határozott mozdulattal rántom le a sliccet, hogy aztán minden szégyenérzet nélkül nyúljak az anyag alá és fogjak rá férfiasságára.
Vágyamat harapom ingerlően alsó ajkára, hogy aztán újabb fullasztó csókkal pecsételjem oda szenvedélyem, miközben kezem tovább játszik nadrágjában és rajta is.

Hálás vagyok az ilyen alkalmakért, amikor hagyja, hogy rajta vezessem le a felgyülemlett feszültséget és nem firtatja az okát, nem játssza a sértett nőt, akit csak felhasználok az önös érdekeim miatt.  Sosem adok neki hangot, egyáltalán nem mutatom ki, pedig valójában csak nem tudatosulnak bennem. Nem válok a tükörképévé, a éhes csók magamhoz vétele előtt csak egy rándulás látható a szám sarkában. Távol állok attól a hangulattól, hogy elégedett vigyorgással viszonozzam. Be kell érnie azzal a hevességgel, amivel ostrom alá veszem a porcikáit és kisajátítom az ízét, a levegőjét is kiszipolyozva belőle – az megszökött nyögés olaj volt a tűzre, az égéshez, pedig levegőre van szükség. Újra és újra. Nem kapok belé sürgetőbben, amikor következő lépésként az övemről akar gondoskodni. Jobban előre dőlök, fölé tornyosulok és mélyebbre csúsztatom a kezeimet, amennyire csak a meglazított anyagú nadrágja engedi, hogy közelebbről ingereljem őt. Az alsónemű széléről nem veszek tudomást – jelenleg ennyire égető helyzetet generál a kezeivel. Érezze.
A testtartásomon csak annyit korrigálok, csak annyira hagyok szabad teret a számára, hogy ezáltal lehetőséget adjak a megemelkedésre, aminek az elérésekor már húzom is magam felé a ruhadarabot. Idegesít, ezért nem finomkodom vele, nem dédelgetem útját, amíg minimum a térdhajlatáig nem gyűröm és nem szabadítok fel több bőrfelületet, aminek a melegét élvezhetném. A cipője levételekor, pedig egészen lehúzom róla mindkét szárat és ha nem cselekedne ő is azzal a rá jellemző határozottsággal a balját már a nyakamba akasztottam volna, hogy jobban hozzáférjek az öléhez.
Oh, baszd meg.. Kiszakad bent tartalékolt a levegő a tüdőmből és erőteljesen rohan végig a gerincem mentén a bizsergés – egy másodpercre el is szakajtana a telt ajkától, ha nem gondol erre előre és harap rá az enyémre – ahogy az ujjai kényeztetésbe kezdenek. Eddig is be voltam indulva rá, de rátett egy lapáttal a feszült vágyamra ezzel a húzásával. Féloldalas vigyor költözik a képemre, ahogy éhesebben válaszolok a csókjaira és a kezeim a felsője alá kúsznak. Nem fogom egyből levenni, hogy akárcsak egy pillanatra is abba hagyja a hajszolásomat. Eszem ágában sincs, önzőn ragaszkodom hozzá, hogy fejezze be, amit elkezdett, mert pontosan, pontosan erre van szükségem. A melltartó kapcsát szedem ketté és alkarjaimat a pőre lapockájához támasztva vonom közelebb a törékeny csontozatát. Az egész kell.
Az egyik térdem előrébb tolom, hogy megőrizzem a stabilitásomat. Élvezi, hogy míg ő neki ott van a doboz addig én előtte térdeplek, huh?

16+

Elítélendő vagy sem, de legfőképpen magamnak teszek szívességet akkor, amikor nem kérdezem, nem firtatom az okát, miért akar velem lenni, miért vágyik rám, arra, amit adni tudok neki, mert pontosan ugyanannyira élvezem a dolgot magam is, mint sejtésem szerint fordítva ő is. Nem kergetek hiú, naiv vagy gyermekded ábrándokat, nem hiszek elcsépelt tündérmesékben és nem akarok ettől az egésztől többet, mint amennyit már így is a magaménak tudok. Ez nem érdektelenség, egyszerűen csak nem fogok olyasmin pörögni vagy kattogni, aminek az égvilágon nincs semmi jelentősége, amikor a karjaimban van, forró ajka az enyémre tapad, duzzadtra harapva és csókolva azt, szinte levegőt sem hagyva venni.
Érintése, nyelve, ízlelése alatt vágyom ragyogni, elveszni abban a mohón heves ostromban, amivel hozzám nyúl.
Sürgetőn feszítő érzés mar ölembe, ahogy érintése mélyebbre siklik a nadrágom anyaga alatt, ezzel pedig újabb forró leheletű nyögésbe fullasztott sóhajt csal le ajkaimról.
Az öve, a nadrágja engedelmesen tűnik el az útból ujjaim szorgoskodása alatt, mígnem elérem őt. Köré fonódó ujjaim, tenyerem forrósága alatt érzem mennyire kíván, mégis arra vágyom, hogy még ennél is jobban akarjon, ehhez pedig nem a legszelídebb ritmust választom, noha a legkevésbé sem vagyok durva vele. Csupán intenzív.
Lekerül a farmerem – amitől, ha ezen a ponton nem szabadított volna meg, akkor megtettem volna magam –, visszaülök a láda tetejére. Eszemben sincs megszakítani kezem kényeztető és kéjhajszoló mozdulatait, míg tenyereinek bizsergető érintése egy simítással a felsőm alá kúszik és kikapcsolja a melltartóm. Közelebb simulok hozzá, amint tenyerei a hátamnak feszülnek, egészen a láda szélén helyezkedve így el.
Elszakadok ajkaitól, csókjától, hogy fogaimmal a nyakán csipkedjem meg finoman a bőrt, mielőtt nyelvem érintésével hinteném oda kiengesztelésem  nedvesen ingerlő érintését a fülcimpája felé haladva. Beharapom azt gyengéd ingerléssel, miközben még közelebb helyezkedek hozzá, egyik térdemet az övé mellett helyezve a padlóra.
A meglazított nadrágján igazítok, hogy immáron az anyag lejjebb gyűrődjön és azon kívülre kerüljön még mindig tenyeremben tartott és kényeztetett férfiassága.
- Hadd vegyelek az ajkaim közé... – suttogom a szavakat, forró leheletemmel izgatva a bőrét a kérés nyomán.
Ha nincs ellenvetése a dolog ellen, akkor egyetlen lökéssel küldöm távolabb a ládát, amin korábban ültem és hajolok öléhez, hogy ajkaim, ingerlő finomsággal fogaim és nyelvem izgató játéka alá vonjam Őt. Nem célom a végjátékig üldözni ezen módon vágyát, csupán az utolsó előtti pillanatig űzni és sóvárgóvá korbácsolni szenvedélyét.

Újra felzendül az a zönge, amit a mai nap alkalmával már többször is visszavertek ezek a falak, amitől terhessé válik a levegő és kénytelenek vagyunk a másiktól lopni el a sajátját, mert azon kívül igen oxigénszegényes az összetétele. Beszívjuk, hogy elhasználtan pazaroljuk el és annál akaratosabban préselődjünk a másikhoz az újabb adagért. Függőként csüngök rajta, félredobott gondolatokkal és a forró páráért hajolok, amikor átbukik szájának küszöbén. A visszavételezését hathatós módszerrel segíti: nem elég, hogy az érintésével perzsel, a csókjával megakadályozza a rövid időre szóló eltávolodásomat, rögvest helyet kínál a kiszökő, hozzá egyenest visszatáncoló légáramlatnak. Az akaratomra való rámarkolással pengeélre taszít. Egyszerre veszi le az irányítás súlyának egy részét – ami a kereteink közt mocskosul felszabadító, izgató, kívánatosabb képet fest róla – és egyúttal vissza is helyezi az ez iránti vágyódást, tudattalan szűkölést a mai események fényében. A bőre jut osztályrészemül, megmunkálható területként az ellopott időre. A legnagyobb felületet célzom meg, támasztom neki az enyémet: a hátát.
Az utamba álló kapocsról rutinosan gondoskodom, a pántokat az ujjaimmal söpröm le a váll kerek ívéről, amit muszáj vagyok [strike]elégedetlenül[/i] a pamut alatt megragadni. Mélyebben szívom magamba a körülöttünk rekedt sóhajok egyvelegét, már épp az oldalán kívánnék zongorázni, bejárva a domborulatokat, lejjebb dobva, amit lehet, de végül megállapodok a bordakosár szélénél. Teljesen rásimult tenyérrel fejtek ki nagyobb nyomást a nyakamra lehelt ingerlésre válaszként: összetörhetném, ha nem feszíteném meg a karizmaimat vagy vezetném el a kellemes, de egyre inkább türelmetlenségből fakadó feszültséget más helyekre is. Összeszorított állkapoccsal, hangosan eresztem el a kipárálló gőzt az első karcolásnál.. Az azt követőnél már a csípőjét dagasztom, de erővel ragadok a mozdulatba és döntöm hátrébb a fejemet, tekintetemet a plafonra szegezve, összepréselt szájjal, ahogy igazításba kezd.
A kérés hallatán nyál fut a számba. A finomított fogásommal adom meg a kért engedélyt és egy gyengéden tolom lejjebb – vegyen.
Nem ugyanaz, mint a körém fonódó öl nedves lágysága.. Az a veszettül vágyott szorítás, a belső izmainak megfeszülése, de egyelőre beérem vele. A számat eltátó forróság kárpótol. Ujjaimat a hajába mélyesztem, masszírozó mozdulatokkal kísérem ténykedését és rezignáltan emelkedik s süllyed a tüdőm, hogy némi légneműt is magamhoz vegyek mindamellett, hogy elégedett morgás zümmög a fülébe, a kezem, pedig satuba fogja.
Egyre jobban el-elhúzok annak a bizonyos pengeélnek valamelyik irányába.. Be kell nedvesítsem a számat: ha így folytatja a nyelvjátékot rövidesen eléri a célját.. Ah, istenem, abba ne hagyja.

18+

Tenyere az oldalamon, bőrömet jól esően perzseli érintése, megfeszült izmainak vívódását így is érzem, az erőt, ami vállaiból szalad végig mindkét karján, míg nyakához hajolok. Törleszkedőn, akár egy macska, úgy simulok hozzá és szemérmetlenül élvezem, ahogy kezei lejjebb haladnak csípőmre, hogy ott ragadjon meg később.
Fülcimpája és nyaka bőrére ejtem kérésem és mikor ujjai engednek, akkor helyezkedek máshogyan, hogy véghez is vihessem a dolgot. Igazság szerint meg sem fordul a fejemben, hogy ne akarná – melyik férfi ellenkezne?! –, ráadásul piszok jól tudom a dolgom és még kedvem is van hozzá. Előbb lassan, ismerkedőn ízlelem meg, finoman vezetve fel, mielőtt keménnyé formálódott vágyát venném teljesen birtokba.
Míg ujjai hajszálaim között találnak maguknak utat, addig az enyémek rajta maradnak, elősegítve a kéjszimfóniát.
Elégedett morranásai éppen elég visszajelzésként szolgálnak ahhoz, hogy tovább folytassam, amit csinálok, koránt sem elkapkodva a pillanatot és kellően megadva a módját ajkaim és nyelvem kényeztetésének. Azonban van még innen hova tovább, így ha enged valamelyest ismét mozdulni, hát felpillantok rá. Az érzés egy dolog, a hozzá társuló látvány meg egy másik és én meg akarom adni számára mindkettőt. A pillanatot, ahogy nyelvem puha érintése végigszalad rajta, ahogy gyengéd csókot lehelek rá a végén, így pecsételve meg ott jártamat mielőtt ajkaim gyengéd szorításába vonnám újra.
Izgat és felizgat a tudat, hogy élvezi, hogy torkából felszabaduló és ajkairól elszökő morranása erről árulkodik és nem akarok megállni, míg úgy nem érzem nem értem túlságosan is a határ széléig. Nem így vágyom befejezni megkezdett együttlétünk és még azelőtt véget vetni neki, hogy valóban összeforrtunk volna a magunk vágy hajtotta módján.
Nem hagyom abba egyetlen pillanattal sem előbb, mint ahogyan úgy gondolnám, érezném, hogy most ért el addig a pontig, ahonnan még van visszaút. Ha enged a fogásán, akkor egy utolsó forró csókkal lehelem búcsúm férfiasságára, mielőtt felegyenesednék. Tarkója, válla után nyúlok, nem titkolt szándékkal, hogy átkaroljam és ajkai után kapjak mohó birtoklással.
Ha szabad teret ad és hagy, akkor nem vagyok rest ölébe helyezkedve átvenni az irányítás – vagy inkább megtartani az eddigit – és így folytatni, ha nem, úgy egészen biztosan nem lesz ellenvetésem az ellen, amire vágyik vagy akar.
Felsője dereka után nyúlok, hogy aztán megkíséreljem levenni azt róla – mindent, akár pulcsit, pólót vagy trikót is visel –, nem elaprózva a mozdulatot, és csupán ennyi időre elszakadni csókjától, ajkainak forró, ingerlő érintésétől.
- Magamban akarlak érezni. – sóhajtom vágytól elmélyült, szinte suttogó hangon mielőtt ingerlőn harapnék alsó ajkába. Mindig is tudtam mit akarok, nem számít miről is van szó pontosan és ebbe a szex is beletartozik, aminek cseppet sem félek hangot adni.

Közelebb vonnám a csípőjénél fogva amennyiben a mocskosan jól eső „ha” nem lenne, a tartó mozdulatot így a húzás-tolás kettőssége jellemzi. Önzőn redukálnám a távolságot, még több impulzust rántva magamra a nagyobb bőrfelület érintkezéssel, de még épp időben visszatartom, csak a kívánatos csípő szögén változtatok. Egyedül azt döntöm kedvezően, de a cél, amit eszközként szentesítene az előkészület odázódik. Egy tizedmásodperc alatt rendeződik át az izomzatom már a tűzforró leheletének előszelére is, majd újból – a nyelvének puhaságától. Az érintését nemcsak a hajába futtatott kezem ritmikus simításával akarom elnyújtani, telhetetlenül többet követelve a mindent megadni kívánó szándékából. Egy hüvelyknyit közelebb helyezkedek, jobban felkínálom hozzá nyomom magam. Nem akartam kapkodóvá, mindent egyszerre követelővé válni, de a hatásos felvezetésével tudatosan nehezíti a dolgomat.. Egyértelműen látom rajta az ebből származó élvezetét is, amikor engedve a kérésnek engedek a fogásomból, a szinte egyedüliként nálam maradt irányításból. Ott csillog a barna szemek mélyén.
Amennyire lehetséges egy élveteg mosollyal zárt fújtatást címzek a ténynek, mert észrevettem és abban a pillanatban meg is bánom az általa kieresztett levegőt: szárazon szakad ki, mégis bent marad a semmi a tüdőmben.
A rekedt elégedettséget morzsaként szórom elé, ahogy fokozza a hevültségemet és teljesen kizárja a nap előzményeit, a külvilágot a – szó szerint – finomra hangolt játékával, amitől pontosan akkor foszt meg, amikor a legjobban akarnám a beteljesülés előtti utolsó ráadást. Ad és elvesz, egy azon kezével..
A számító húzásáért cserébe még jobban utálom és annál is jobban kívánom. Ezt kimutatva kapok, hajolok érte a felegyenesedtekor, hosszan szívva meg a visszavételezett ajkát. Megérezve miként akar helyezkedni leereszkedem a sarkaimra és karjaimat visszavezetem a háta mögé, egyszerre adva egymás tudtára mennyire rohadtul nem kellenek az akadályozó ruhák. A pólómat könnyedén lehúzza és közvetlenül utána csúsztatom le a csuklója végéről az övét, a fehérnemű társaságában, hogy a padló valamelyik érdektelen pontján végezzék.
A sóhajtott és számba harapott szavakra azonnal, gondolkodás nélkül moccanok, de nem, nem így fog megtörténni. Biztosan tartom a magamhoz préselt testet, hogy ne keresse lábaival feleslegesen a támaszt a megismételt feljebb térdeléskor: meg fogom fordítani. Minél jobban, minél többet érezni belőle a tenyereim alatt és erre most ekként van a legjobb lehetőségem. Keblét morzsolni, szeméremét kényeztetni, vállára támaszkodni, gödrébe temetni az államat, tarkójára fújni a levegőt, nekifeszülni egyre s egyre jobban. Állának ívét feljebb tornászni, lenyalni róla a bőr természetes sósságát, úgy fordítani az üstökét, hogy gátlástalan csókkal fojtsam belé a következő lökés által kiváltott nyögést és majd` belefúljon – ahogy abba én is tenném, ha szabadon ereszteném.. A légszükségletet nevetségesen túlértékelik.
Éreztem az enyhülést, fokozatosan távozott a zsigereimből, különösen az összefonódásunk pillanatától. Elmerültem benne, belefeledkeztem az apró, szűk, nedves és izzó test gyönyörébe. Nem unom meg a gyűrését, a porcikáinak birtokba vételét és hiába volt a mai egy kurvára nem kívánt, hosszú, fárasztó nap: nem veszek tudomást a zsibbadt fájdalomról az izmaimban, ignorálom a jelzést. Ezt a határt én húzom meg és többször akarom kicsikarni belőle, hogy ívbe vágódjon a gerince, a tagjai ernyedten gyengüljenek el a remegés után és akként gyűjtsön erőt kapaszkodó pontjába mélyesztve az ujjait. Az első alkalommal magamra helyeztem a hangsúlyt, az én szükségleteimre, nem tagadom, de nem csak magamra.. Másodjára, a falhoz szorítva, több járt ki neki, nagyobb figyelem, szabadabb tér, amit kihasználhat. Harmadjára, a földön, még annál is több, amiért szó nélkül megadta – most is – amire szükségem volt..
Kiszállok belőle. Izzadtan, nagyokat kortyolva a levegőből, kimerülten, többszörösen kielégülten. Végső, búcsúajándékként akasztom a lábait a nyakamba, hogy hanyatt döntve a kemény padlón elégítsem ki a combjai közé hajolva, mielőtt kifeküdnék mellé pár percnyi ideig pihenni.
Ezek után: mennyire volt szar napom..? Ennyire. Teljesen lecsapolt energiakészlettel létezem, mert egy darabig mégcsak erre leszek képes. Kezemet a combjának még kettőnktől nedves belső felén támasztom meg. Lehunyt szemekkel. Igen, határozottan nagy szar volt, ha ilyen sokszor használtam ki és ebbe az állapotba hajszoltam magam, ahonnan a tőlem meg nem szokott módon nem azonnal kelek fel.

18+

Tudom, hogy akar.
Miden egyes érintése, morranása, ujjainak tincseim közé simítása, csípőjének a játékba való belemozdulása, az, ahogyan közelebb vágyik és felkínálja magát – atyaég, fogalma sincs arról, hogy ez mennyire is szexi –, ahogy helyezkedik, azaz élveteg, mindent eláruló mosoly ajkain ami tovaillanva hal el a tüdejéből kiszakadt sóhaj nyomán, erről árulkodik. Szavak nélkül adja tudtomra a maga nyers és elemi érzékiségében, félre söpörve minden más egyebet. Nem marad más, csak a vágy fakasztotta ösztön, ami egymás felé sodor és hajt, hol gyengédebben, hol pedig mindent elsöprő erővel.
Elmerülnék csókjában, pontosan tudva azt, hogy mit okoztam, hová sodortam őt – és magamat is –, ajkaira ejtem sóhajba fojtott kérésemet miután elszórtuk rajtunk maradt ruháink utolsó darabjait is, de szoros tartása figyelmeztet, valami egészen mást akar. Csupasz bőrfelület préselődik a másikhoz, érintése alatt pedig lángolni kezdek, mintha hirtelen minden egyes pont, ahol csak megérint egy újabb eddig felfedezetlen erogén zóna lenne rajtam. Játszik velem, akár egy hangszeren, hangol, és én már most tudom, akarata előtt fogok meghajlani, teljesen, amit egyszerre gyűlölök és vágyok, mint szomjazó az éltető korty vizet.
Így hát fordulok, amikor fordít, előbb tenyereimen támaszkodva meg a padlón előtte, ujjaim alatt érezve a fadeszkák sima felületét, és mégis háttal neki, így várva Rá, hogy mikor végre birtokba vesz, hangosan nyögjem félkész nappalim falai közé élvezetem első hangjait.
Ahogy magához húz, úgy egyenesedem fel, hátam a mellkasának simul, ölem az általa adott ritmusban feszül meg és csípőm vele együtt mozog tovább. Vállam fölött hátranyúlva érintem a tarkóját, felé fordítom arcom – amennyire a póz engedi –, csókjába nyögök újra, ajkai közé ejtem sóhajom, másik kezem a a combjába markol.
Ott érint, ahol nem szégyell és én úgy élvezem, ahogy nem szégyellem az egészet. Lélegzete a tarkómra ejtve az őrületig kerget, képtelen volnék szavakkal leírni, mennyire bepörget, mennyire felizgat és kínoz is egyszerre.
Ujjai combjaim között, legérzékenyebb pontomon játszanak, utolsó húrjaim pengetve ezzel, miközben töretlenül ostromolja tovább ölem és én megadom magam neki.
Teljesen.
Hátam ívbe feszül először ezen az estén, de nem utoljára, fejem a vállának döntöm, szemeim lehunyom és csak hagyom, magával sodorjon a gyönyör és átjárjon az élvezet minden egyes porcikámban. Újabb nyögés gördül le ajkaimról, míg alhasamban minden egyes izom megfeszül és elernyed, hogy aztán elölről kezdje a véget nem érőnek tűnő lüktetés heves és intenzív játékát. Forrón és nedvesen ölelem körbe újra és újra, leplezetlen őszinteséggel adva a tudtára, hogy mit is tett velem.
A falhoz préselődve, második felvonásunk alatt, ujjaim nem egyszer cikáznak végig bőrén, hol egészen puha, cirógató érintések emlékét hagyva tarkóján, hátán, karjain, oldalán, mellkasán, csípőjének szélén vagy éppen a fenekén; hol pedig vörös csíkokat hagyok körmeimmel szántva az általam rajongásig tetszetősnek ítélt test felszínébe élvezetem nyomát. Csókkal lopom el ajkairól a torkából feltörő morranást és tüdejéből előkúszó sóhajait, fogaim közé és nyelvem nedves kényeztetése alá veszem fülcimpáját, arcélét és nyakát, egészen addig, míg újra át nem lök a gyönyör tágra zárt kapuin, ismételten kikövetelve magának testem önmegadását.
A padló deszkái keményen feszülnek hátamnak, míg Ő ölemnek minden egyes újabb lökéssel. Combjaim szorosan fonják közre csípőjét, míg kezeim újra és újra felfedezik a már jól ismert izomcsoportokat testén. A nappali levegője terhes lesz kettőnk élvezetének lassan kimerülő és kielégült energiáitól, az ablakokról minduntalan visszapattan minden hang és nyögés, mely aláfestésként kísérte egymás testének orgazmusba hajszolt ostromát. Remegek alatta, tőle, az elmúlt óráktól, izmaim jelzik fáradtságuk és mégsem hagy pihenőt, nem mintha bánnám.
Csípőm nyelvének kényeztetése alatt mozdul, hogy még egyszer, utoljára az élvezetig hajtson.
Fáradtan, kipirult orcákkal, elernyedt izmokkal fekszem a padlón, még lehunyt pillákkal. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed miközben kapkodva próbálok levegőhöz jutni, a szívem pedig olyan hevesen dörömböl mellkasom ketrecében, mint ijedt kis verébé. Képtelen vagyok arra, hogy mozduljak, hogy megszólaljak. Nem vagyok ura a saját testemnek, egyszerre érzem azon belül és kívül saját magam, kiszakadva a valóság realitásából és mégis abban ragadva.
Újabb remegés szalad végig tagjaimon, ahogy tenyere a belső combomon pihen meg. Nem tudom mennyi idő telik el, mire az izzadtságcseppektől és egyéb nedvektől sikamlóssá vált, jelenleg épp hiperérzékenynek titulált testemnek kellemetlen lesz a levegő hűvösének simogatása. Nem esik jól visszaszakadni a valóságba, kinyitni a szemeimet és lassan de ülésbe feltápászkodni magam. Hajam kócos kuszaságban keretezi arcomat. Törzsből kitekeredve nyúlok a nem is olyan messzire elszórt felsőm után, ezúttal megfeledkezve a melltartóról, amit most a legkevésbé sem kíván a bőröm, és csak a passzos felső az, amibe belebújok. Hajamat kisimítom az arcomból egyetlen hátrasöprő mozdulattal.
- Vizet? – felkelek a padlóról és miközben a konyhába tartok, megállok annyira, hogy magamra húzzam a bugyimat. Nem hideg egyik palack folyadék sem, a hűtő üzemen kívül van a felújítás alatt. Két üveg ásványvízzel térek vissza, ha kéri az egyiket, akkor felé nyújtom, a másikra nekem van szükségem. Kiszáradtam teljesen.
Azt pedig már egészen jól tudom mennyire is volt szar napja. Érdekes, hogy minél rosszabb, a szex annál intenzívebb lesz, már-már a végsőkig hajszolt.
- Nem vagy éhes? – mert én igen, szóval a kérdés így, ilyen szempontból számomra tök logikus.
- Rendeljünk vagy csináljak valamit? – ha már nála lakom, amíg itt lakható állapot nem lesz, ennyit bőven megtehetek. Az évszázad szakácsa ugyan nem leszek, de megbirkózom a dologgal, az állomáson is főzünk egymásnak az is a munka része.

Durva? Nem. Akaratos? Igen. Kezdetben különösen az. Vagy ez. Vagy előbb-utóbb valamit összetörök. A kicsiny, ruganyos teste nem olyan törékeny, mint amilyennek látszik. A kicsi, bájos külső nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy előre hajol és tökéletes, éles körvonalaiban láthatom a keskenyedő derékívét, a gerinc beesett vonalát a csigolyák kijjebb álló tüskéivel, a lapockái kitüremkedését, ahogy a haja szétválik a nyakánál, a tarkó apró gödrénél.. Hüvelykujjamat végigvezetem a csontostoron, részletről részletre, hogy a legvégén a nyak felől, hátulról húzzam fel, emelkedés közben nyögje a másik kézzel bizton tartott csípője elorozását, amit hosszan eleresztett levegővel kísérek, bőrének erőteljesebb simításával.
Főként az ő hangja ölel formát a fel-felhevülő vágyaknak, a morranások többségét ő maga nyeli el, a maradékot én magam vezetem el - nem sajnálkozva: rá, rajta, belé.
..mikor épp a falnak, mikor épp a földön feszülve neki.
..mikor épp távolabbról figyelve az ívbe vágódó hátát, távolabbról tartva ellent a kéjesen kitörő erejének, mikor épp közelebbről: ínt ínnak tartva, csontot csonttal koccantva, bőrt bőrrel tépve, sóhajt sóhajjal fullasztva a másikba.
Durva? Nem. Akaratos? Változatlanul. Szelídültebben, élvezetet adóbban, vele is törődőbb masszírozással és gyötrő szándékkal a kínzó mozdulatokban, viszonzásul. A korbácsoló ujjtáncért, a falni való, puha ajkakért, az okosan egyensúlyozó játékért, amiért annak ellenére, hogy jól jár minden egyes porcikája igenis meghagyja a lehetőséget az annak az önzésnek, aminek eddig nem lehetett helye a napomban. S úgy hagyja ahogy én akarom, babusgatás nélkül, nem kell üvegcserepeket kerülgetnem, olyan finoman hozzá nyúlnom, mintha egy pátyolgatásra szorult lepke összetapadt szárnyait kellene szétválasztanom. Sajgó, égő zsibbadással a tagjaimban tartom. Az önuralmának határáig kergetem, ahol újra és újra magával ránt az élvezettől reszketeggé váló szorításával, de a legutolsó alkalommal egyedül marad, karjainak jobban kell nyújtóznia a kapaszkodó után. Balommal a behajló lábát zabolázom, jobbommal a hasfalának oldalát támasztom, fáradtan, felemésztett energiatartalékokkal és szívom magamba a levegőt, miután elszakadtam alsó ajkaitól, mintha ezzel visszanyerhetném az elvesztett készletet.
Végül csak néhány óráknak tűnő perc múlva érzem, hogy megváltozik ez az állapot, amikor már az oxigéntől elnehezül a tüdőm és a tenyerem alatt megérzem a felülési ingerenciáját abból, hogy feszülten ugrik meg belső oldalon húzódó izma. Az utolsó, mélyebb szusszanás távozik belőlem, amikor oldalra döntöm a fejem, hogy végignézzem miként függőlegesbe tornázza magát. Elemelem róla a kezem, először csak feltápászkodom az alkarjaimra, hogy gyors mozdulattal szántsak végig a hajamon és kiroppantsam a nyakamat. Auh, igen, erre is szükségem volt már mióta.
- Jöhet, kössz. – egy rövid bólintással erősítem meg a szóbeli választ és nem késlekedem hozzá hasonlóan felállni a ruháimat összeszedni. Csak vele ellentétben én a felsőmet nem veszem fel – egyszerűen átdobom a vállamon –, még mindig rohadtul melegem van és nem utolsó sorban lemaradnék miatta arról ahogy az alsóneműjéért hajol. Most sem hagyom ki és nem is kapom el a tekintetem, ha észreveszi, amíg vakon a bakancsomba bújok az övcsat rendbetételét követően.
Ledobom magam a ládára, amin az előbb ő foglalt helyet és úgy veszem át az ásványvizet, hogy szinte azonnal kiigyam a felét, mint a jöttemkor hozzám vágott sörnek. A szám szélén majdnem lefolyó maradékot a kézfejemmel törlöm le a kérdése hallatán. Szólnom sem kellene, a tekintetem mindent elárul: ez kérdés volt?
- Egy lovat is be tudnék falni jelenleg. – öntök egy kevés vizet az eközben vállamról lekapott pólómra, hogy letöröljem vele az arcomról a nyirkosságot. Édesmindegy neki, a kocsiban senkit sem fog érdekelni majd hazaúton.
- Nem tudom, mid van? Ma még nem igazán ettem, szóval nem ártana valami tartalmasabb kaja. – a térdemre támaszkodva tolom fel magam állásba. – Egyébként is lehet célszerűbb lenne már nálam és gyorsan elpakolni, ha el kell valamit holnapra. A hűtő úgyis tele van. – a feltételek adottabbak, a körülmények kényelmesebbek a szétszedett házénál és ugyan nem nyögtem ki, de az iménti pofafrissítésből szerintem már tudja, hogy mocskosul vágyok egy zuhanyra. - Mérlegelj hogy jobb neked. - húzom meg ismételten a vizet, hogy oltsam a szomjamat és közben rajta tartom a szememet mi végre dönt. Hullának érzem magam mostanra ahhoz, hogy akár egy kicsit is sürgessem meg aztán.. Hála az égnek nem az a fajta, aki hatszor meggondolja magát és fingja sincs róla mi jó neki.
Mi jó neki és mit szeretne - két külön dolog.

Felfokozottságunk intenzív és érzékeny pillanataiban, ujjainak érintése, tenyerének simítása, megannyi elektromos impulzusként vág végig a bőröm alatt testem egész felületén. Torokból feltörő morranások, ajkakról elszökött sóhajok, tüdőből kikívánkozó nyögések kísérik mozgásunk, test a testnek csapódó ütemes ritmusa festi alá a tökéletes gyönyör szimfóniát.
Vágyom, kívánom és megkapom a birtoklását, megfeszülve hajlok meg előtte, ahogy szemtelenül játszik a maga – és az én – kedvére és gátlástalanul élvezek ki – és el – minden egyes beteljesedő pillanatot és -ban.
Akaratosságában és mégis törődő mozdulataiban van valami egészen izgató, tudja mit és miként szerezzen meg, hajtson vágyai alá és hágjon meg, a szavak minden egyes értelmében. Ezt pedig a rajongásig imádom minden egyes alkalommal, amikor idáig jutunk, bár be sosem vallanám, gyón eleget a testem, szavak nélkül egy olyan nyelven, amelyet mindketten értünk és szégyenérzet nélkül élvezünk.
Szinte fáj kiszakadni érintése, simításai, nyelve alól és visszazuhanni a fásult mindennapok esti órái közé.
Felkelek, magamra húzom a felsőm, elindulok egy oké kíséretében a konyha felé. Nem nagyolom el a mozdulataimat, nem is lassítom le azokat, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem magamon pillantásának simogatását és, hogy nem élvezem mocskosmódon azt, ahogyan megnéz. Kifejezetten odavagyok azért, ahogy tekintetében kereszttüzében fürdet.
Buja mosoly táncol ajkaimon, amikor a vállam fölött visszanézek Rá, mielőtt még a konyhába érnék.
Visszaérkezve én sem mulasztom el rajta felejteni lélektükreimet, ha nem vette vissza a felsőjét. Ivás után, enyhén oldalra billentett fejjel szemlélem meg izomtónusainak rajzolatát, míg kérdezem és válaszol.
- Nagyjából én is. – akkor egyetértünk abban, hogy kaja kell.
- Itt? Konzerv és reggelinek csúfolt nyúltáp még a múlt évtizedből. Talán. Semmi értelmes. – mivel a hűtő ki van húzva, ezért nagyjából csak az van, ami túlélné a szekrényben is anélkül, hogy bomlásnak indulna. Noh, hát nem vagyok itt annyit, hogy a felsoroltaknál értelmesebbet is idehurcoljak.
- Menjünk hozzád és mivel tele a hűtőd, összeütök valamit. Részemről minden maradhat így, felesleges azért elpakolni, hogy holnap megint előpakoljak. – szándékosan és tudatosan beszélek így. Az Ő lakása, az Ő hűtője, az én pakolászásom, mert az meg a én dolgom. Akkor is, ha segít, akkor is, ha most én is nála rontom a levegőt. Átmenetileg.
- Van valami kívánságod, hogy mit ennél vagy idebízod, teljesen? – bevágom közben az elszórt melltartómat a táskámba és a farmer után nyúlok, hogy felvegyem azt is, végül pedig a cipőket. Részemről ezzel indulásra kész vagyok, túl sok időt nem vett igénybe a dolog.
Ha nincs tovább miért maradnunk, akkor kiindulok az épületből, egyenesen a kocsija felé.
- Tényleg, a húgodék átköltöztek már? – alapvetően csak kíváncsian érdeklődő a kérdésem. Vettem, a napjáról nem akar beszélni, a vacsora témáját meg kimerítettük már. Beülök az autóba és bekötöm a biztonsági övet.

Nem áll meg, hogy elhúzza a ˝pillanatnak˝ is csak a röhejes romantikus vagy pornó filmekben nevezhető jelenetet. Nincs rá szüksége és ezt tudja ő is. Kihagyja a drámát, amiből így is több, mint elég van az életem más területein és kellene érte bármit is mondanom? Nem, ez a legjobb benne. Meghagyja egyszerűnek, problémamentesnek, kényelmesnek és éppen ezért nem rajta kapásról van szó. Természetes, teljesen egészséges, hogy megnézem, ami tetszik és fordítva. Egy féloldalast kap a visszafordulásakor, utána egyből áttérek a nagyjábóli rendbe szedelődzködésemre, kezdve a bakancs fűzőjével. Pont végzek is vele, ahogy meghozza a vizet.
- Oké, ez alapján határozottan a rendelés mellett tenném le a voksom. - tenném, túl sok a ˝viszont˝, ami a lakásom mellett szól. Nem szívesen várnám meg azt az időt, amire kihozzák egyáltalán a kaját és azt hiszem egy véleményen osztozunk a éhségünket tekintve, hogy a rövid út a két hely között még pont belefér a kibírható kategóriába. A gyomrom fájdalmasan húzódik össze és mellékel egy hangos megerősítést is, miközben még egyszer átdörgölöm a képemet a póló anyagával.
Nem tűnik fel a rengeteg birtokos rag, amit a főnevek végére rakosgat. Egy erélyes bólintással veszem tudomásul az elhatározást, ah, nem, nem fogom megakadályozni, hogy valami normális étkezésnek megfelelő mennyiségű és tartalmú reggeli-ebéd-vacsora pótlékot összedobjon.
- Kifele menet kidobom akkor azt a kisebb rakás szemetet és indulhatunk. - lépek oda a portól piszkos fóliához és mielőtt összefognám, hogy a rátett, valamint dobott holmik ne hulljanak széjjel a felemelésekor, egy gyors mozdulattal visszabújok a felsőmbe. - Hmpff, ha már valami meleg lesz teljesen mindegy pontosan mi. Ezer százalék, hogy jó lesz és megeszem. - jah, a válogatás nem jellemző rám. Mindenevő vagyok, többek közt tapasztalta is mennyire. Összefogom a szemetet és nagyjábóli ez idő alatt felruházkodik, amiért hálát adok a mindenki maga döntse el kinek, hogy felruházta ezzel a nők körében extrának számító képességgel.
A postaláda melletti kukába gyorsan bedobom a rakományt, a fedelének lecsapódásakor ér a kérdés, amire első ízben egy ˝jah˝ jellegű tömör morgás érkezik. Harper-éknál miért lenne felhőtlen az öröm, huh?
- Elméletben igen, de hogy a gyakorlatban ez mennyire valósult meg arról fogalmam sincs, mert a telefont cseszik felvenni. - előkapom a kocsikulcsot és bevágódok a vezetői oldalra. - Nem fogok ezután napjában könyörögni neki, hogy segítsek, ha az egyetlen válaszában tömören leírja, hogy megoldja egyedül is. - egye meg a saját főztjét, megdobom a vállamat. Nők. Önállósodni akar mindegyik és az biztos, hogy nem vágyom arra, hogy még azt is a fejemhez vágják erre sem adok lehetőséget. Felajánlottam, nem élt vele. Így járt.
Gázt adok, miután elfordítottam az indítót: csak negyed óra az út.
- Meddig jutottál a házzal? - ez a fajta terelés változatlanul olyan természetes, hogy fel sem tűnik számomra. Nem látom értelmét nagy(obb) feneket keríteni annak, amiről marha keveset tudok és kevésbé érdekel annál, mint amiről most több tudomást szerezhetek.

Szeretem, amikor néz, amikor megnéz, de nem csinálok belőle faksznit, nem hiszem, hogy kellene. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne venném észre és ne élvezném ki minden egyes röpke pillanatát. Mert megteszem. Minden egyes alkalommal, amikor így tüntet ki a figyelmével.
- Vagy főzök. – sóhajtom és nem erőltetem a dolgot, nekem aztán teljesen mindegy, hogy futár hozza házhoz a kész kaját, vagy én állok be a tűzhely elé. Pont nem ez fog megijeszteni vagy eltántorítani bármitől is. Oké, egy 4 seasons hotelben nem biztos, hogy melót kapnék – még, jó, nem szakács vagyok –, de ehetőt képes vagyok alkotni. Ha az ember egyedül van, mint a kis ujja, akkor megtanul ezt-azt, ráadásul még a munkám része is a dolog, amikor épp nincs újoncunk. Főzünk egymásra, így pedig időről időre én is a fakanál mellé jutok.
- Kösz. – bólintok egyet és hirtelen eszembe sem jut, hogy a kinti szemetes alján figyel a délután elvégzett terhességi teszt, amit direkt azért vittem ki, hogy nehogy feltűnjön neki.
- Oké, akkor abból főzök, amit találok. – őszintén szólva már gőzöm sincs mi van a hűtőben, hiába voltam ott, amikor felpakoltuk. Nem ezen jár az agyam egész nap, szóval totálisan kiesett, de rendkívül kreatív vagyok, szóval majdcsak kitalálok valamit. Rögtönzésért nem kell a szomszédba mennem, legyen szó akármiről is.
Magamra kapom a még eddig szanaszéjjel lévő holmijaimat és részemről is indulásra készen vagyunk.
Csak akkor vág végig rajtam a kellemetlen pánik, mikor megemeli a kinti kuka tetejét és bevillan, hogy mit is hajítottam oda, pontosan azért, hogy ne lássa meg odabent. Shit.
Viszont mivel megszólalok és válaszol és nem kap se sokkot, se agyvérzést, és az út sem porzik utána, élek a gyanúval, hogy nem látta meg azt, amit nagyon nem akartam megmutatni neki. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán a tudtára hozzam-e, sikerült teherbe esnem.
- Azért azt vágod, hogy a legtöbb nő ennek ellenére elvárja a segítséget?! – vonom feljebb az egyik szemöldökömet, de ennél jobban nem feltétlen akarok beleszólni a dolgába. Nem minden csaj olyan mint én, aki szó szerint is veszi, amit mond. De mivel nem ismerem a húgát, nem állok neki okoskodni.
Beülök a kocsiba mellé.
- Ha másodjára is elküld, akkor tényleg elintézi, más esetben… nem valószínű. – nem az én dolgom, ezért ennél többet nem szándékozom hozzátenni, hacsak nem Ő akarja valamilyen formán, mondjuk a téma tovább göngyölítésével. Közöm nincs hozzá, amit tiszteletben is tartok.
- Megoldottam az elektromos vezetékek gondját a nappaliban és a konyhában, de a fürdő és a hálók nincsenek készen. Plusz a fürdőben van már bejövő víz, de a konyhában továbbra sincs, szóval azt hiszem holnap vízvezetéket szerelek. Miért, útban vagyok? – pimasz mosollyal az ajkaimon fordulok felé. Tudom, hogy csak ideig-óráig élvezhetem a vendégszeretetét és nem is kívánok vele visszaélni, amint lehet a saját házamban akarok élni én is. Akármennyire is élvezem a közelségét.
A lakásába érve, első dolgom – bármennyire is vágyom egy zuhanyra magam is –, hogy a hűtőbe nézzek és kitaláljam mit is rittyentsek gyorsan, ami ehető lesz és még jó is.
Végül úgy döntök, hogy fetával és napon szárított paradicsommal, meg fűszerekkel tömök meg pár szelet húst, amiket kisütök, ezekhez pedig krumplit, zöldbabot és salátát is készítek. Az egész nem nagy ügy, főleg nem két főre, így gyakorlatilag negyed óra mire összekészítek mindent, innen már csak a sütési idő van hátra, ami alatt elkészül a saláta és megpárolódik a zöldbab. Félórával később pedig minden készen van.
Azonban mielőtt még leülnék enni én is, kell egy zuhany. Ha Ron is alatta van még, akkor mellé szállok be, ha nincs, akkor nélküle leszek kénytelen tisztára mosni magam.
- A vacsora tálalva. – akár a zuhany alatt, akár az után találok rá, akkor is ugyanazt mondom. A tisztálkodási rituálét eszemben sincs elnyújtani – hacsak nem ad okot arra, hogy így legyen – így viszonylag gyorsan magam is megvagyok, hogy aztán egy francia csipkebugyiban és egy egyszerű topban üljek le enni. Basszus, marha éhes vagyok, ami az elmúlt időszak állandó émelygéseit figyelembe véve kifejezetten üdítő érzés.

- Ha van ingerenciád hozzád: én nem tartalak vissza. - a kezem feltartásával jelzem, hogy innentől rajta áll rendelünk vagy beáll a főzni. Nekem tényleg csak az a lényeg, hogy egyek valamit, az nem különösebben számít jelenleg milyen módon is kerül elém: az előbbihez viszont most kellene döntenie a két vagy közül melyiket vállalja. A kényelmesebbik megoldást választanám a helyében, de kezdem megszokni, hogy ő inkább bevállalja a konyhai munkát. Részemről nem tesz semmit a szemét kidobása emellett. Csak felkapom, ami amúgy is útban esik. Köszöngesse majd, ha takarítani kezdek és ennek fényében csak a meghozott döntésére reagálok egy rövid biccentés formájában.
Nem kezdek mosómedvét keresni a kuka alján, konkrétan oda sem figyelek mire dobom rá az újabb adag selejtet. A másodpercnél is rövidebb ideig tartó megfeszülése felett eltekintek, észrevettem a minimális változást, de nem tulajdonítok semmilyen jelentőséget neki. Nem is tudnék mit, nem strapálom magam a konspirálással. Megdob helyette egy gyomrossal a húgom költözésének megemlítésével, szóval egyből meg is feledkezem a dologról. Megtámaszkodom egy fújtatásnyi időre a kocsi tetején, mielőtt beszállnék és nem hiszem, hogy kifejtésre szorulna a válaszom, ha egy szekundumot rászán: ˝Mit gondolsz?˝ Nem, nem arról van szó, hogy nem ismerem a nyakatekert logikájukat, hanem arról, hogy ennek ellenére leszarom. Könnyebb az életem anélkül, hogy még erre is kínosan ügyeljek minden egyes értelmetlen baromságukra.
- Amíg nem mondja ki így járt. Egy ideje nincs nála a kártya, hogy figyelembe vegyem minden hisztijét, nem vagyok Teréz anya. - hátranézek a beálló mögött teljesen szabad-e az út és nem jönnek egyik irányból se. Ekkor fordítom el a kulcsot. Nem ignorálom Megs-et, nem tudom teljesen egészében figyelmen kívül hagyni, mégha akarnám se, viszont nem valami kutya vagyok, nem ugrok minden szarjára. Ezt pont ez egyik ilyen.
Megdöntött fejjel, kétkedve fordulok vissza.
- Ahhoz előbb újból válaszolnia kellett volna a megkereséseimre. Asszem tizenhétből egy elég szar aránynak számít a részéről, én megtettem a magamét. - az, hogy ez kinek volt elég.. Ssz, nem tekintem saját problémámnak, tudja kinek köszönheti és az nem én vagyok. - De mindegy is, nem lepődtem meg. - teszek pontot a téma végére és tolatni kezdek. A gyomrom már megint a nyilvánvalót akarja a tudtomra hozni, hogy farkaséhes vagyok.
A morgósabb hangulatom egy csapásra változik meg az arcán hirdetett kihívástól. Persze, hogy az ellenkezőjét szeretné hallani, de ha már így érdeklődik: ugyanezekbe a keretekbe foglalom a válaszomat.
- Köszönöm, hogy így tetted fel a kérdést és kimondtad helyettem, így legalább már nem sütheted rám, hogy seggfej vagyok. - nem mintha úgy ismerne, mint akit érzékenyen érintene, ha mégis.. - Tudod milyen érzés arra kelni egy hosszú műszak után, hogy nekem nyomod a jéghideg talpadat? És nem védekezhetsz azzal, hogy de miért nem teszem odébb a lábad: mindig, komolyan, kivétel nélkül visszanyomod és fel sem ébredsz rá. - a vád súlyosságából lecsíp egy jókora darabot a hangszínem és a látható tény, hogy vigyorba hajlik a képem. - Amilyen pici vagy akkora helyet foglalsz el és ezerszer rosszabb, mintha szerte hagynád a cuccaidat. Elviselhetetlen vagy. - szakadok el az úttól a kereszteződéshez érve egy zabolázottabb vonásszerkezettel. Nyomósabb okot nem tudok hirtelen, de ez nem farag le a helyzet komolytalanságából.
Hazaesve szinte egyből bejelentem, hogy beveszem a zuhanyt, de a váltásruhával a kezemben még teszek egy kitérőt a konyha felé meghallva a pakolászás hangjait és letörök egy darabot a sajtból, utána övé a terep. Nem piszkálok bele a munkásságába azzal, hogy lopom a muníciót.
A vizet néhány fokkal forróbbra állítom a kellemesnél, így állok be alá Isten tudja mennyi időre - túl régóta égeti a bőrömet ahhoz, hogy érzékeljem a percek múlását. A csempére, a tükörre nyitott ajtónál is már rég rátelepedett a lecsapódó pára, amikor belép a fürdőbe és már harmadjára mostam le magamról a nap mocskát. Letörlöm a vizet az arcomról és a rá való tekintettel kicsit megengedem a hideg vizet, már én is kezdtem nehezen viselni a hőmérsékletét..
- Akkor nem lenne jó, ha kihűlne. - konstatálom ennyivel, mielőtt őt megelőzve nyúlnék a tusfürdőjéért, hogy segítsek meggyorsítani a mosakodást. Nem nagy áldozat egy kicsivel tolni a vacsoraidőt, de nem fogom én sem soká elhúzni. Tényleg éhen döglök, így csak a belső combjának tisztítását nyújtom arcátlanabb merészségűre.. A törülközést elbagatelizálom, csak nagyjából, kevésbé foglalom vele. A tiszta ruha alatt megszárad majd, ami egy egyszerű melegítő meg egy trikó.
A konyhai illatokra már a folyosón görcsbe rándul a gyomrom.. Ah, én meg még ferde szemmel néztem rá, amikor a boltban a szárított paradicsomot levette a polcról. Főztjét dicsérje, hogy ha még nem vett elő tányért meg evőeszközt, akkor azokat hamar kidobom az asztalra és szinte szótlanul meg néhány hümmögéssel lapátolom a kaját egy kurta ˝Jó étvágyat.˝-at követően.

- Oké. – teszem fel megadóan magam elé mindkét kezem mielőtt beülnék a kocsiba. Az ő húga az ő dolga.
Felé fordulok, amikor újra megszólal kósza – vagy annyira talán mégsem véletlen – megjegyzésem nyomán.
- De egyre mégiscsak válaszolt. – ami a nullánál egészen biztosan jobb, bár őszintén szólva nem látok bele a kapcsolatukba úgy, hogy ezt ennyire kategorikusan ki is jelentsem. Nekem nincs testvérem, innentől fogva pedig teljesen vak terep az, ami kettejük között megy. Legyen az bármi is.
Véleményem persze van, de mivel nem kérte és érezhetően rövidre zárta a témát, nem feszegetem tovább. Az már persze más kérdés, hogy az mimikámon látszik, mondanivalóm éppen akadna, amit megtartok magamnak kivéve, ha kifejezetten utal rá, hogy mondjam is ki.
Semlegesebb téma jön és persze, hogy megragadom az alkalmat, hogy pimasz megjegyzést tegyek. Most miért, logikusan tűnt a kérdésem! Nekem legalábbis, főleg játékos köntösben.
- Ó, szóval tényleg útban vagyok! – hamisan méltatlankodó éllel ismétlem meg önmagam, de azért a mosoly és a komolytalan él megmarad a hangomban és arcomon is.
- Na halljam, sorold csak miféle reklamációid is vannak. – forgatom meg a szemeimet egy lassú fejrázás kíséretében, majd amikor a talpam kerül terítékre, homlokba szaladt szemöldökkel fordulok felé.
- Szóval zavar a hideg talpam? Mégsem száműztél a kanapédra, pedig, ahogy mondtad, nem vagy egy Teréz Anya. Akkor, hogy is van ez? – szemtelen és játékos hangon kérdezek vissza. A legkevésbé sem veszem fel a dolgot. Hideg a lábam. Na és akkor mi van?! A vigyorát viszonozom és, ha már a reklamációknál tartunk…
- Egyébként te sem vagy egyszerű alvópartner. Főleg akkor, mikor kispárnának nézel. Először mindig csak egy ártatlannak tűnő átöleléssel kezdődik, aztán közelebb húzol, ami egyébként kifejezetten aranyos lenne, egészen addig – és most jön a lényeg –, amíg úgy nem fordulsz, hogy gyakorlatilag félig rám fekszel. És még csak fel sem ébredsz rá. – pimaszkodok vissza, szemtelen mosollyal ajkaim szegletében.
Nem álladóan csinálja, de párszor előfordult és nem, egyáltalán nem zavar a dolog. Őszintén szólva kedvelek vele összegabalyodva aludni.
- Különben is, eddig úgy tűnt, kifejezetten bejön, hogy kicsi vagyok… és könnyen mozgatható. – a szemtelenség mellé jó adag két értelműséget is sűrítek a megjegyzésbe, nem sok kétséget hagyva benne, hogy mire is utalok. Ugyebár megfordítani, a falhoz préselve felemelni… egyik ilyen és ehhez hasonló esetben sem igazán kifogásolta még a piciségem.
- De legyen, eztán majd vastag, kötött, pamutzokniban alszom. És semmi másban. – tekintve, hogy amúgy se szokott rajtam sok minden lenni – általában amúgy nem pucéran aludnék, azóta lett új szokásom, hogy becuccoltam hozzá, jó, oké, nem minden ok nélkül –, azt hiszem a látványon igen sokat csorbítana az a bizonyos sízokni. De mindent annak érdekében, hogy ne kelljen hideg talpakra ébrednie. Nem mondhatja, hogy nem vagyok kompromisszumkész.
Természetesen csak húzom, pimaszkodni nekem is megy, meg komolytalankodni.
Széles mosollyal nézek utána – oké, bevallom, ki is hajolok a pult felett, hogy tovább élvezhessem a hátsójának látványát, ahogy a lopott sajttal meglép. Befejezem gyorsan az előkészülődést és a főzést, hogy a zuhany alatt csatlakozzam hozzá.
A fürdőből szinte kiömlik a páragőz. Elszórom a ruháimat – majd később összeszedem, ahogy máskor is – és belépek mellé a vízpermet alá. Bőrömre ezernyi vízcsepp záporozik és gördül alá. A tusfürdőmért nyúlnék, de elorozza előlem, amire apró, de azért nem észrevehetetlen buja mosoly kerül ajkaimra.
- És így képzelted a vacsora... kihűlésének... megakadályozását...? – a mondat végét lassabban és halkabban van már csak lehetőségem befejezni, ahogy a combjaim között időzik a segítségnyújtással. Nem mintha különösebben bánnám a dolgot.
Átdörgölöm vizes hajamat, mielőtt kilépnék a fürdőből. A nedves tincseimet egyetlen mozdulattal túrom hátra ujjaimmal, hogy ne legyenek az arcomban.
A megterítést elspóroltam a zuhany előtt, elvégre megvárt volna a dolog, de Ron gyorsabb volt, mert mire az asztalhoz érek, már minden kint van.
- Kérsz valamit inni? – haladok el mellette, mikor már ül és épp csak végigsimítok a vállán. Nem tudatos mozdulat, magától jön és csak pár pillanat az egész, ahogy a hűtő felé tartok. Ha kér, akkor a nyitott hűtőajtó mögül hajolok ki, egyértelműen kérdő arckifejezéssel, várva arra, hogy elárulja mit hozzak neki. Ha nem kell semmi, akkor csak egy üveg vizet veszek ki, a szekrényből meg egy poharat és azokkal együtt ülök le enni. Egyik lábam felhúzom a széken és kezembe veszem a villát.
Hallva a néhány hümmögést és a csendet egyre inkább fordulnak mosolyba ajkaim. Kinyitom a vizet, töltök és beleiszok a pohárba.
- Ízlik? – nem potya bókra utazok, és ez a hangsúlyomból egyértelmű is, inkább csak konstatálom, hogy – úgy tűnik – sikere van a főztömnek.
A vacsi befejeztével előkerítem a korábban beígért vastag zoknikat, természetesen borzalmas rózsaszínben, ajándék volt, ezért nem dobtam ki és lám, milyen jól tettem, most lehet velük bohóckodni – ha már lúd, legyen kövér – és azokkal térek vissza, hogy aztán az orra előtt – nem szó szerint, a székre ülök vissza – húzzam fel mindkettőt. A bugyi top felszereléshez roppant dinkán néz ki, de hát annyi baj legyen. Nem én reklamáltam a jeges tappancsok miatt.
- Így ni, hideg láb gond letudva. – pillogok rá szemtelenül az asztal felett.

előzmény

Connor megdörzsöli a buksiját, ahová az a bizonyos barack ment és jót kacag a dolgon. A nevetését a kórterem mellett haladva is jól ki lehet venni, ami mosolyt csal az én vonásaimra is. Úgy tűnik, a hangulat már meg is lett alapozva a mai napra. Szeretem, mikor a srácok velünk vannak, az biztos, hogy sosem unatkozunk és a jókedvről a kis szőkeség remekül tud gondoskodni.
- Jöttem, hogy hazavigyelek és elhoztam magammal Jackiet meg Zachet is meglepetésként. Örülsz neki? - olyan komolysággal képes előadni, hogy az eszméletlen. Nagyjából erre a végszóra sikerül az ajtón is befordulnunk nekünk, lemaradóknak. Connor még bólogat egyet a lehagyásunkra vonatkozó kérdésre és a büszke vigyor már ott kunkorodik a szája sarkában.
Tenyeremet Ron arcélére simítom, a közelről hallott szavak pedig előbb még egy mosolyt tőlem is kicsalnak a neki tartogatott köszöntés előtt.
- Ne biztasd őket kérlek. Egész idáig próbáltam lebeszélni a csipet csapatot erről az ötletről. – csóválom meg a fejem, de egyetlen percig sem komolyodom meg, noha valóban igaz a hír; a két fiú valóban hosszasabban ecsetelte a kocsiban miként is szándékozzák kivitelezni eme remek tervüket, amelynek kitalálója rögtön meg is szólal.
- Látod Jackie, mondtam én, hogy ez lesz a dolgunk! - okoskodik Connor hangosan az ágyról lekászálódva, hogy aztán a csomaggal kezdje a segítőszándéka bemutatását. Már az elhangzottakon túl.
- A gyógyszerek megvannak? ..és a mankó? – mert, ha igen, akkor arra nem kérdezek rá az aláfirkálás közepette, hanem tényleg csak a papírt intézem és már mehetünk is. Jobb lesz minél hamarabb kint lenni innen.
- Én is kipróbálhatom a mankódat, Ron? - Connor elereszti a táska fülét, feladva ezzel a megkezdett és elvesztett harcot a cipelésre való tekintettel, de már spurizik is tovább, hogy a segítségemre legyen. Ezzel szemben Zach csendesen álldogál és az imént elhangzó, csak neki szóló köszöntésre egy fél mosolyt sikerült megeresztenie. Nehezebben oldódik fel, mit a másik csibész, de azt hiszem esetében ezen nincs nagyon mit csodálkozni.
Kis segítőmmel kimegyünk a nővérpulthoz, Zach pedig addig a feltett kérdésre válaszul átnyújtja az eddig olyan gondosan őrzött papírost.
- Igen. – csendesen válaszol és bólogat is párat, majd úgy helyezkedik el az ajándékozott mellett, hogy ő is lássa a lapot, ami közben megtekintésre kerül. Egyre szélesebb mosoly kanyarodik az arcára a dicséretet hallva és még ki is húzza magát közben.
- Tuuudom. Már mondtam neki a múltkor is, hogy néggyel jobb lenne. – jó kedvűen, de kicsit talán szégyellősen vallja be, hogy már felfedezte, Connor szeret egy kereket lehagyni az autókról, amikor művészi alkotásokba kezd.
A kérdésre megrázza határozottan megrázza a fejét.
- Nem ő mondta, én akartam. Az ott te vagy. – bök a papíron az ember alakra, vagyis az általa lerajzolt rendőrre, ami arányaiban jóval nagyobbra sikerült, mint maga az autó. Talán még mondana valamit, de végül nem teszi, amikor Connor száguld be a szobába és pattan fel az ágyra a nagybátyja mellett.
- Láttad az autót? Én mondtam Zachnek, hogy az is kell a képre, mert olyat vezetsz. - bök ezúttal ő a papírra, szemléltetve miről is van szó. Zach kicsit hátrébb lép, én pedig beleborzolok a hajába.
- Na, mit szólt hozzá? – guggolok le a gyerkőc mellé és bár a kérdést neki tettem fel, azért odapislogok Ron felé. Zach a fejébe vette befelé jövet, hogy talán nem is fog neki örülni, akinek szánta és megsúgta, hogy nem tudja oda adja-e a rajzot, amit a kocsiban készített idefelé jövet.
- Nos uraim, mehetünk akkor? – nézek végig a népes kis társaságon, a kezemben lévő aláírt, saját példányos papírt pedig elteszem. A táskát, amit Connor annyira szeretett volna hozni, felveszem a vállamra és a nővérpulttól elhozott tolószéket is beparkolom az ágy mellé, hogy könnyebb legyen helyet foglalnia benne a kórházból elbocsátottnak.
- Fiúk, hozzátok a mankókat? Egyet-egyet? – nyújtom feléjük és mindkettő egyszerre mozdul, hogy segítsenek.

A parkolóig kijutni zökkenőmentesen sikerül, a tolószék marad a kórház bejáratában, mi meg végül csak beülünk a kocsiba, de még a parkolóból sem érünk ki, amikor Connor rákezd;
- Jaaackiee! - jobbra- balra nézek szét, hogy se egyik, se másik oldalról ne jöjjenek belénk, nem annyira élvezném, ha máris mehetnénk vissza a sürgősségire.
- Igen? – a visszapillantóból tekintek az egyetlen szőke jelenlévőre.
- Fagyit kellene vennünk, mert attól jobban lenne Ron. Mert amikor a múltkor elestem és felhorzsoltam a lábamat itt ni.. - mutatja, hogy hol, nagyjából a térde magasságában. - ..akkor apa azt mondta, hogy a fagyitól majd nem fog fájni és kaptam tőle és tényleg elmúlt és Ronnak is a lába lett bibis és szerintem neki is segítene és mi mind azt szeretnénk, ha nem fájna neki, ugye? - nagyon nehéz kibírni nem nevetés nélkül a teljes előadást, az meg elég egyértelmű, hogy gyerek kinek is akarja azt a fagylaltot.
- Mit gondolsz, a te lábad miatt van rá szükség, ahogy hallom. – pillantok oldalra a mellettem ülőre egy szélesebb mosoly keretében. Azt meg nagyon nehéz lenne nem észrevenni a visszapillantó tükörből, hogy a másik kis srácot is láthatóan felcsigázta az ötlet.
- Ron nem tudhatja, ha nem kapott még fagyit a fájdalmára, hogy az arra is jó ám! - kotyog közbe az ötlet gazda. A magam részéről nincs ellenvetésem és, ha Ron sem ellenkezik, akkor felőlem mehetünk.
- De Jackie, segítek ám kiválasztani, mert te csak a mentolosat szereted és az blöeeeeeee! - igen látványos műsort is bemutat a hátsóülésen, hogy kifejezze a véleményét.
- Majd választok én citromosat és vaníliásat és csokisat. - lassan elgondolkozom, én vajon kellek-e a vásárláshoz, na meg persze van egy tippem arra is, hogy ki szereti annyira a csokifagyit.
- Zach, te milyet kérsz? – a tükörből próbálom felvenni vele a szemkontaktust, na persze nem hosszan, előre sem árt figyelni vezetés közben.
- Én szeretem a mentásat. - csendesen és szerényen jegyzi meg, én pedig bólintok rá. - Akkor nincs mese Connor, olyat is veszünk, én is azt kérek. – pláne, ha a csendesebb gyerkőc is arra vágyik, így nem lesz különc és amúgy is szeretem.
- Furák vagytok. - na ezt jól megkaptuk a kis szőkeségtől. A forgalomból kikanyarodva a legközelebbi szupermarket előtt parkolok le.
- Jövök rögtön. Kérsz valamit? – simítom egy pillanatra a tenyerem Ron kézfejére, mielőtt még kicsatolnám az övet. Connor is ügyködik közben és nyitja is az autó ajtaját. - Én is jövök! - felkiáltással.
- Zach, te? – megrázza a fejét, egyértelműen tudtomra adva, hogy inkább maradna, Connor persze már visong, hogy haladjak, pontosabban jöjjek, ahogy ő fogalmaz.
Zach egy darabig csak kitartóan nézi Ront amikor már kettesben maradnak, amíg összeszedi a bátorságát ahhoz, hogy meg is szólaljon. Beletelik egy-két percbe a dolog.
- Azért lett baja a lábadnak, mert megvédted Jackiet? – most se valami hangos, de az egyértelmű a hangjából és a vonásaiból is, hogy a választ nagyon szeretné tudni.

Mindhiába az arcán sziklaszilárdan helyt álló komolyság, ahogy elképzelem a jelenetet eléggé viccesnek hat, főleg ő az egyedüli, akinek a jöttéről nem tudtam erre ő hozza a többieket meglepetésnek..? Nem nevetem ki, de nyúlok a képem, aminek a megregulázásához igyekszem összekapni magam.
- Örülök, persze. - a terem újabb vendégeire nézek oldalra és a vigyorfejűnek szánt következő fejpiszkálásába beleépítem azt a hajborzolást, amit azért jár, amiért az ötletét sajátjaként értékesíti előttem. Hazavisz, beszervezett két további segéderőt, akiket ráadásul a folyosó félútján valószínűleg el is hagyott.. Forma. A nyakamba támadásról nem is beszélve, a lábamban még mindig ott zsibong a következménye. Ha nem lenne nézőközönségünk egy kicsit elnyújtanám azt a köszöntést, mert mintha az eltávolodás előtt kevésbé éreztem volna a hátramaradt fájdalmat.. A lehetőség viszont úszik, egy rövid, sandító pillantást kap cserébe, majd gyorsan benedvesítem a szám az összepréselése közben. Figyelek, érdeklődőn és egy mímelt szemforgatással reagálok első ízben a kérlelésre. Come on..
Önmagában a gondolat is viccesnek számít, de Connor hirtelen lepattanásától az ágyról és felbuzdulásától, mi szerint kézbe veszi az összekészített holmijaimat a szájpadlásomnak szalad a feltörő nevetés. Elhal, de az arckifejezésemből és a vállam remegéséből rá lehet jönni mi történt. Visszafogtam valahol mindkettejük kiröhögését.
- Azt hiszem itt már semmin sem változtatna a biztatásom vagy bármi más, amit mondok. - végképp rá se kérdezek hogyan képzelték el a fiúk a hazavitelemet. Már a saját erejükből, gondolom azon pörögtek. Connor bizonyosan. A kérdésre azonnal rávágok egy bólintást és egy fejingatást.
- Igen és nem. Félig. A mankó miatt szóltam, elvileg a pultnál kiadják a papírok aláírása után. Előbb nem akarták. - ..mert biztos előbb kibicegtem volna velük a kórházból, huh? Mindegy, rájuk hagytam és ez érződik a hangomból. Csak enyhe zsörtölődő éle van, Mindegy. jelleggel. A minimális megemelésből visszapuffanó táska hangjára nézek ismét a szobában egyedüli szőkeként tartózkodóra.
- A feléig se érsz fel, nemhogy használni tudd. - pont kifordul a helyiségből, mire befejezném és látom lelki szemeim az végkimenetelt, ami vagy az lesz, hogy taknyol egy jókorát vagy jól fejbe csapja magát a járást segítő eszközzel. Megcsóválom a fejemet, ha azt megnézném miként a kölykök intézik a haza kísérésemet, akkor ez határozottan az, ami a nem nézném meg kategória sorát gyarapítja. Lemondó, röviden köpött sóhajjal zárom a gondolatmenetet, remélni merem nem fogja magát ehhez is önállósítani Connor. A helyiségben maradt Zach-re nézek. Egész pontosan a nekem nyújtott papírra. A rajz arányai és a rontott szövegezés hozzácsapnak egy vicces hatást az egyébként kedves gesztus mellé, ami kellemes meglepetés. A kifejezésnek ugyan inkább az utóbbi részét érzem erősebbnek az adott pillanatban, mert nem igazán értem honnan jött neki. Előrébb dőlve tartom, hogy jobban lássa, amikor mellém helyezkedik. A vallomás őszinteségén, pedig röviden felnevetek. A nyoma odaragad a képemre. A később feltett kérdésemnél, a papírokat intéző páros visszatérésekor is.
- ..és azóta se mondott le a háromkerekűekről, igaz? Remélem eltanulja tőled. - ugyan nem kritizálhatom a kölyköt. Mindig azzal jön, hogy csak hármat lehet egyszerre látni hiába van négy.. Fair enough. A határozott megnyilvánulás második meglepetés hullámnak hat, a szemem sarkából követem csak a mutatott részletet, ami elméletileg engem ábrázol. A könyökömmel finoman felkaron bököm.
- Köszi még egyszer. - többet mondani egyikünknek se lenne lehetősége, a szélvészként közlekedő unokaöcsém megint beszáguld a kórterembe, hogy az ágyra vetődjön. Megdobom a szemöldökömet a javaslat kihangsúlyozására.
- Igen, én valóban négykerekűt vezetek. - hogy a célzás betalál-e a kissrácnál vagy tök természetesen lepereg róla az lényegtelen valahol. Van egy sejtésem, ha ő nem is, más érteni fogja. Adta magát a vérszívás. Az idő közben leguggoló kérdését nem az én tisztem megválaszolni, de egy kisebb mosolyrándulattal külön is a tudtára adom mit szóltam, inkább Zach-re nézek ezután: na?
- Menjünk. - érkezik mellé egy bólintás is és amint elérhető közelbe kerül a tolószék felállok az ágy széléről. Lendülettel, elvégre a jobb lábam sértetlen és minél gyorsabban esek túl az áthelyeződésen annál rövidebb ideig lesz kellemetlen, időszakos zsibbadás a másikban.

Az autóba beülés már lényegesen nagyobb horderővel próbálja grimaszba vágatni a pofám, még túl érzékeny a műtött terület ahhoz, hogy ne érezzem ennyire a fájdalmat a lábemelésnél. A mankóval való közlekedés nem okozott gondot, a comblövésnél sokkal szarabb volt. Annál igaz, minden téren. Az ajtó üvegablakának aljánál könyökölök fel, meg-megtámasztva olykor a halántékomat. Az éles felszólalásra nem nézek oda első ízben, csak a beszélgetés folytatása vonja oda a tekintetemet, aminek az indoklásba történő bevonásom az oka. Az apja említésére egy visszafogottabb, de mélyebb levegőt veszek és kizárom a magyarázatból. Ezt leszámítva minden elhangzott somolygásra ad okot. Attól jobban lennék, heh? Megvakarom az arcélemet.
- Hm. - belekezdenék a válaszba, amikor a véleményem kerül kikérésre, de beelőz a kölyök. Röviden, kedélyesen fújtatok és kinézek a szélvédő üvegén, mielőtt odafordulnék az alkudozóhoz.
- ..és mivel garantálod, hogy segít? Ha nem, legközelebb te állod a fagyiköltségeket. - lényegében a beleegyezésemet adtam, csak a köntös más. Valamit valamiért. Ha már ilyen orvosló módszereket talál ki: rajta, győzzön meg a DNS-ébe kódolt üzleti érzékével.. Mibe fogadjunk, huh? A kedvét nem fogom letörni, apró füllentés belefér, értékeléseként a csavaros előadásának. A továbbgöngyölt segítségfelajánlást hallgatva az oldalsó forgalmat kezdem el figyelni. A vezető ülésnél lévő pontosan tudhatja, hogy ez az egyetértésem jelének minősül. Meg így eltakarom a fájó vigyort, mert csak így kibukott Connor-ból az igazság. Szembe mégse röhögöm a jelenetet, csendesen el vagyok, hadd meccseljék le maguk között, de van egy pont, ahol az erre fordított erőfeszítéseimet egy velős mondattal darabjaira robbantja a kölyök. Ez nagyon a helyén volt, automatikusan hátra is tartom a kezemet egy pacsira.
- Én se mondhattam volna jobban. - valakinek márpedig el kell nyíltan is ismernie, hogy ez így volt és valóban igaz, hogy furák a fogkrém ízét pártolók. Sose fogom megérteni miért jó. Látványosabb szövetkezésbe azonban nem bonyolódom, normálisan visszahelyezkedem az ülésbe.
Megrázom a fejem a parkolást követően.
- Nem, kössz. - a fészkelődést kiszúrván.. - Nyugodtan menjetek a munícióért. - az autóőrzés feladatát azt hittem egyedül fogom megkapni, az üstökömet a támlának döntve fordítom akként, hogy rálátásom legyen a szemem sarkából Zach-re egy pillanat erejéig. Végül a távozók beszlalomozásához térek vissza, a befelé ömlő tömeget figyelem, amíg a csendet meg nem törik. Kissé összeszalad a szemöldököm.
- Nem. Miből.. Miből gondolod azért lett? - a kifejtésbe, hogy miért nem azért lett baja a lábamnak nem kezdek bele. Jobban foglalkoztat a kérdés eredete, mert ez alapján úgy fest kérdezősködött, Jacks, pedig a válaszával azt a benyomást kelthette, hogy a sérülést evégre kaptam be, ami nem igaz. Jóval előbb kaptam, minthogy bármit is cselekedhettem volna..

Csak egy pillanatra emelkednek meg a szemöldökeim, de inkább szavak nélkül hagyom a kijelentést. Nem volt könnyű lebeszélni őket – Connort láthatóan nem is sikerült –, a segítőkészség a teljesítőképességükön régen túlbuzgott és azt hiszem, hogy de nagyon is számít mit hallanak.
- Oké, akkor megszerzem azt is. – mármint a mankókat az elbocsátó menetlevéllel együtt, nem gond.
- De igeeeen. - hallatszik még a szőkeség hangja, itt azonban egy rövid időre kénytelenek félbeszakítani az eszmecserét a rokonok. Connor végig magyaráz, amíg aláírok és a mankók is láthatóan jobban tetszenek neki, mint szerintem annak fog, akinek valójában szánják.
- Nem, mert szerinte mindig csak annyi tud látszani egyszerre. – Connor Zachnek is előadta már nem egyszer, hogy az autóknak miért van csak három kerekük a rajzain. Arra, hogy a másik fiú remélhetően eltanulja majd a négy kerék lerajzolását, inkább csak egy szégyellős mosoly lesz a válasz.
- Nincs mit. – mosolyodik el szélesebben Zach, láthatóan némi büszkeséggel. A társalgást aztán Connor visszaérkezése töri meg a rajz szintén szemrevételezésével.
- Látod Zach, mondtam, hogy jó ötlet. - bólogat a szőkeség nagyon elégedetten, hiszen az autó az ő tanácsára került a papírra. Az említett pedig újra elvigyorodik, lerí róla, hogy mennyire örül, amiért mégiscsak a négy kerék lett a befutó a korábban javasolt három helyett. Rövid bólogatással válaszol a kérdésemre és ezzel a témát le is zárjuk a mielőbbi távozás érdekében.

- Minden rendben? – míg  a srácok az öveiket csatolják be, a kérdés valamivel halkabban, célzottan a mellettem ülőnek szól. Nem nagyon tudnám figyelmen kívül hagyni – meg nem is akarom – azt a grimaszt, ami a vonásaira kiül az autóba való bekászálódás közepette.
Az is feltűnik, hogy Connor apjának emlegetése nem tetszést vált ki, ez azonban mindenképpen az a téma, ami jobb, ha teljesen tovaúszik, elsősorban a kocsiban ülő másfél méter alatti magasságban lévők miatt.
- De Roooon, én nem dolgozom. - forgatja meg a szemeit Connor és mindezt teljesen abban a stílusban kérdezi, mégis hogy lehet olyan butaságot feltételezni, hogy ő fogja a fagyi költséget bármikor is állni. Vissza kell fogjak egy nevetést, ami némi kuncogó szusszantásba torkollik végül. Simán lecsapta a gyerek a labdát.
A jó kedvből azonban hamarosan megkomorodnak a vonásaim, igaz nem hosszú időre. Nem szólok bele a fiúk nagy egyetértésébe a furaságunkkal kapcsolatban, plusz Connor még kicsi, nem értheti egyelőre, hogy az ami más, még nem feltétlenül fura, főleg nem rossz értelemben. Azt azonban könnyen kiszúrom, hogy a másik lefurázott tagja a társaságnak ott hátul, lebiggyeszti az ajkait. Csak csendben és – számomra legalábbis mindenképpen –  feltűnően a kezeit kezdi el figyelni. Voltam a helyében, voltam én is „fura” gyerek, mert sosem volt édesanyám, aztán apám se, aztán nem egy házban laktam a családommal, mint a többi gyerek. Fura voltam akkor is, amikor nem voltak saját cuccaim, amikor ajándékba szülinapra vagy karácsonyra is csak használt dolgokat kaptam a gyerekotthonban. Fura voltam, amikor egyik családtól a másikig passzoltak, akkor is, amikor valamit másként gondoltam vagy amikor mást szerettem, mint a többiek. Az évek alatt elkezdett leperegni rólam minden egyes megbélyegzés, de gyerekként soha nem volt könnyű vagy jó érzés, ha lefuráztak, csak, mert más voltam. Zach pedig ugyanúgy megkapja mindezt március óta és ha csak egy fagyi ízről van is most szó, Connor és Ron is beálltak abba a sorba, akik ugyanazt gondolják róla – rólunk –, csak mert mások vagyunk. Zach még nem érti, csak érzi, én értem, tudom, hogy az apró jelenet mögött sokkal több minden van a gyerek számára és az ártatlan vicc, már nem is annyira ártatlan…
Oldalra pillantok a megjegyzés és a pacsi után és röviden fújtatok is egyet. A tekintetemben pedig ott van, ez nagyon nem volt jó ötlet, még ha ezt is gondolják, akkor sem.
- Rendben, sietünk. – hagyom őket ezzel a kocsiban – valahol még őrizve az iménti pillanat nyomát az arcomon –, de a kicsik kedvéért újra felveszem a mosolyt és Connort magam elé engedve sorolunk be az üzletbe.
Zachnek kell idő, mire összeszedi a bátorságát, hogy kérdezzen, amikor pedig végre megteszi, a válasz összeráncolja az ő szemöldökeit is, értetlenséget tükrözve ezzel az arcán.
- Nem tudom. – szusszan egyet először, de látni és hallani is, hogy még nem fejezte ezzel be a megkezdett válaszadást.
- Megkérdeztem Jackiet, hogy őt bántotta-e az a rossz bácsi és azt mondta, hogy nem, mert te ott voltál és vigyáztál rá és, hogy nagyon jó rendőr vagy. ..de Ron, akkor nem értem, mégsem vigyáztál rá?

- De szerintem ebéd előtt is ehetünk fagyit, csak, hogy tudjuk, biztos jó lesz-e ebéd után majd. - Connor a vásárlás alatt végig arról üzletelt, hogy mikor is kerülhet terítékre a vásárolt édesség.
- Otthon anya megengedi, hogy ebéd előtt fagyizz? – kifogytam az észérvekből, legalábbis azokból, amiket a gyerek hajlandó is lenne elfogadni. Így előhúztam az egyetlen kártyát, amiben még van valamennyi reményem.
- Nem, ő sosem. - szusszan szomorúan a szőkeség a kocsi felé tartva. Talán tíz percet sikerült az üzletben töltenünk, ami egész elfogadható ahhoz képest, hogy nem volt teljesen üres vásárlók tekintetében. Az önkiszolgáló pénztárnál szerencsére csak alig néhányan szédelegtek, így legalább a sorban állást meg sikerült ezáltal spórolni.
- ..de apa megszokta! Néha, de ez nagy titok ám, mert anyának nem szabad megtudnia. - folytatja a sort, amíg elérünk a csomagtartóig, ahová a vásárolt holmi kerül. Kinyitom neki az ajtót és megvárom, amíg bemászik az ülésre.
- Nem mondom el neki, ígérem. Kösd be az öved. – emlékeztetem, majd leellenőrzöm, nem lóg-e ki a lába vagy a keze, mielőtt becsapom az ajtót. Végül magam is visszaülök a négykerekűbe.
- Fiúk, mit szólnátok, ha pizza lenne az ebéd? – Zachnak csak láthatóan, Connornak pedig annál hallhatóbban tetszik az ötlet.
- Legyen rajta sok sajt. Négy, nem inkább hat, nem is, inkább százféle sajt! - míg a kívánalmait sorolja, addig Ron felé fordulok, hogy lássam, ő vajon mit szól az ötlethez. Elsősorban azért jutott eszembe, mert a srácok is megeszik, nem kell az elkészítésével pepecselni és nem mellesleg gyorsan kihozzák. Plusz, hátha Connor felhagy az ebéd fagyival történő helyettesítésének ötletével is..

Baromira húzódik, feszül. A beülésnél ezzel a lábammal kellett kezdenem. A fenti kapaszkodó nem bírta volna el a súlyomat, ha finoman ereszkedem le a minimálisan hirtelenebb behuppanás helyett - nem maradt sok választási lehetőségem, maximálisan kihasználtam a tűrőképességét.. Ügyeltem, ettől függetlenül megéreztem és ezt látva merül fel a kérdés Jacks részéről, amire két rövid bólintással felelek. Persze, nem nagy ügy, a fájdalom nem problémát jelent csak azt, hogy a gyógyulási folyamatok elején lévő szövetek kevésbé tolerálják jól az ehhez hasonló mozgást. Normális, nem újdonság és ugyanezen kategória alá sorolható az, hogy ha tehetem nem erőltetem magamra a jópofát az unokaöcsém apjával kapcsolatban. Amonnan nem látja Connor az arcomat finoman fazonírozó feszültséget, azt sem tudja észrevenni valamivel hosszabban szívom be a tüdőmbe a levegőt.
- Anyádék viszont igen. - vágom rá még mielőtt azt hihetné kimentette magát. Nem, mintha valaha az életben elfogadtam volna pénzt az anyjától.. A műhely eladásából befolyó összeg fele azóta is érintetlenül, lekötve pihen a számlámon és ez így is fog maradni. Az elutasítást nem fogadta el, de végső soron nem emiatt adtam be a derekamat azt mondta nagyon örülne neki, ha elfogadnám, szóval.., megtalálva a kiskaput a felajánlásban: nem esett arról szó, hogy fel is kell használjam. Szép összeg, többszöröse annak, mint amit addig megtakarítottam, de tisztában vagyok vele honnan jött..
Connor a vezető mögötti ülésen foglal helyet, míg Zach mögöttem. Nem látom a reakcióját, ahogy inkább a kezeit kezdi el fürkészni vagy az arcát. Jobbá csak, ha kitekerem a nyakam vagy az oldalsó visszapillantót fixírozom, ami nincs így. A gyors pacsi váltás után egyből elkapom a nekem szánt, fújtatással együtt küldött szúrós pillantást. Akár az övéből, úgy az enyémből is könnyen kiolvasható, hogy nem értem miért kapom a jelzést. Őszintén, így valahol meglepetten ér. Az agyam kattog a téma körül, a távozásuk alatt is, amit végig követek a bejáratig, az eltűnésükig. Hátrapislogok ellenőrzőleg az inkább autóban maradó kissrácra, de ugyanolyan nyugodtnak, hallgatnak ítélem, mint az esetek döntő többségében. Tanácstalanul nyúlok a tarkómhoz. Ehhez nem elég érzékenyek a receptoraim.. Az idő közbeni nézelődésből a halkan átcsúsztatott érdeklődés zökkent ki. Tessék? Nem fogalmazom túl, nem hiszem nagyon lenne mit és hallva Zach szusszanását úgy kezdek fészkelődni, hogy jobban oda tudjak fordulni, kevésbé kényelmetlen módon, mint a bal lábamra helyezni a testsúlyom maradékát. A folytatás első felét bólintással nyugtázom, hogy jó-e abba semmiképp nem mennék bele, mert noha tudom mit léptem meg, nem kételkedtem a döntésemben, mostanra nagyon is indokolatlanul bizonytalan az ahhoz való hozzáállásom. Ez idegesít, mérhetetlenül idegesít. Benedvesítem a szám, a két rész közötti átfedés nem világos számomra és eszem ágában sincs elmagyarázni a kölyöknek, hogy talán ha két másodpercet mondanék az események leforgási idejének, akkor azt lehet soknak kellene elkönyvelni..
- Vigyáztam. - még szép lényegében öltem érte.. - Egyszerűen csak előbb sérültem meg. Tudod, nagyon rövid idő alatt zajlottak le az események, majdnem egyszerre volt a kettő.. - halkabban reszelem a kiegészítést a legvégén. A hangsúly a majdnem-en van, így nem rombolom le a logikát, amit felépítettem: nem azért lőttek meg, mert megvédtem. Csak rossz helyen voltam, rossz időben. Vagy jó helyen, rossz időben.. Rossz helyen, jó időben. Faszom se tudja már..
- A lényeg, hogy jól van, nem? - már a szőkeséget épp `szettelő. Mindegy hogy miként, mi történt pontosan a bíróság épületében.. (...)
A visszatérők felé forgatom az üstökömet.
- Mit nem mondunk el kinek? - nincs a hangomban számonkérés, csak a kíváncsiság, hogy milyen megbeszélésnek a végét hozták magukkal a kocsiig, aminek az imént lettünk fültanúi. Nem hiszem egyedül lennék azzal, hogy érdekel miről volt szó. A választ inkább Jacks-től szeretném hallani, a hátsó delikvens elég cifra magyarázatokat tud kanyarítani az igazság elkerülése érdekében, csakhogy a csokoládé fagyi példáját emeljem ki nemrégről. A vonásaira függesztem a tekintetemet a vásárlást megelőző neheztelés nyomai után kutatva. A vállammal egy Miért is ne? vonást ejtek meg a véleménykikérésnél.
- Részemről megvéve az ötlet. - tippelni se kell miért.. - Zach, hm? - ha már mindenki dönt: tegyen nyugodtan ő is így, benne van-e vagy se. Nekem tulajdonképpen mindegy, csak majd valami kerüljön a gyomromba.

Azt nem mondanám, hogy túlságosan megnyugtat a bólintásaival, de nem faggatózom tovább. A fájdalom, habár jelen esetben teljesen természetes, attól még kicsit sem lehet kellemes, mint annak mellékelten szemtanúja is lehettem az imént. Hazáig egyelőre kibírom, hogy ne tukmáljam a fájdalomcsillapítót amiről tudom mi a véleménye, de nem nagyon fog érdekelni, helyettem megteszi Connor, igaz nem bogyókat ajánlgatva. Ő kreatívabb, ez tagadhatatlan.
- Jó, igen, de akkor se én fizetek. - rázza meg a szőke buksiját, meglehetősen széles mosollyal az arcán.
Nem tudok egyetérteni a gyerek furává bélyegzésével, amit Connornak ugyan nem hozok a tudtára, de a nagybátyjának viszont megy a jelzés. Röviden és nem feltűnően, okkal. Bár látom rajta, hogy nem érti miért vagy mi történt, nem most van itt az ideje annak, hogy beszéljünk róla. Igazából azt se tudom, hogy később akar-e majd egyáltalán és visszatérünk-e rá. Most mindenesetre a rossz érzést elengedem és Connorra figyelek, na meg persze a beszerzendőkre, amíg a csapat másik fele kint marad a parkolóban.
Zach valóban csendes és nyugodt marad – velem, velünk mindig az –, máskor is. Nehezen hihető el, hogy az oviban gyakran tört ki tombolásban a nyári szünet előtt és a gyerekotthonban is előfordul vele, amikor besokall.
Összébb vont szemöldökkel, nagyon figyelve hallgatja a válaszadót és láthatóan megkönnyebbül, mikor elhangzik a bűvös szó, mégiscsak vigyázott. A folytatás alatt pedig szépen kisimulnak a vonásai, most már jobban érti.
- De igen. – bólint egyet minden fenntartás nélkül, majd újabb rövid szünet után még egyszer belefog a beszédbe, ez alkalommal azonban nem kérdezni áll szándékában.
- Ron… köszönöm, hogy vigyáztál rá. – hallani a hangján, hogy a szavaiban ott van minden gyermeki őszinteség és köze sincs a felnőttek között, üres jelentéssel, naponta gyakran elhangzó köszönetnyilvánításokhoz.
Connorral közben visszaérünk a beszerzett kis csomagok társaságában – nem, már nincs nyoma a korábbi mosolyszünetnek részemről – és mikor beülök az ülésbe, előbb a gyerek szempárját keresem meg a visszapillantó tükörben, hogy felelhessek a nagybácsi elhangzott kérdésére.
- Ronnak elmondhatom vagy neki sem szabad? – mégiscsak az ő titka és nem az enyém, akkor is, ha valójában gyakorlatilag egy kis semmiségről van szó.
- Jó, de csak akkor, ha nem mondod el anyának. - adja a beleegyezését, de a mondat másik felét egyértelműen a mellettem ülőnek szánja. Én a magam részéről csak akkor folytatom, ha ők ketten megegyeztek a titok titokban tartásáról.
- Úgy tűnik, hogy a fiatalember néha ebéd előtt fagyizik, ami Meg előtt hétpecsétes titok. ..és azt szeretné, ha a mai is ezen ritka alkalmak egyike lenne. – nem teszem hozzá, hogy az apja követi el eme bűnt, egyfelől tudom, hogyha csak megemlíti Connor az apját, Ronnak már az is kényes és grimaszolásra okot adó, másfelől meg biztos vagyok benne, ha a húga nem tud erről, akkor hamar rájön ki lehet a ludas ebben a sztoriban.
- Nekem is jó a pizza. – szólal meg a legcsendesebbik, mikor őt is kérdezik.
- Akkor ez el is dőlt. – a hazafele útból már nincs túl sok hátra, szerencsére nincs nagy forgalom. A fiúk közül Connor hangját hallani többet, leginkább arról mesél, hogy mit csinált eddig a nyáron és mit szeretne még.

A házhoz érve a két kis krampusz az elsők, akik kipattannak a kocsiból és a kertbe rohannak, szépen maguk mögött hagyva minket. Ha a mankók a csomagtartóba kerültek még a kórháznál, akkor azt szedem ki előbb és adom át a jelenlegi tulajdonosnak, utána következik csak a táska meg a szatyrok a fagyis dobozokkal. A felhajtón a bejárat felé haladva bevárom a bicegőt, a kulcsokat pedig régen előkotrom, mire a zárba szeretném illeszteni.
- A kanapéra dőlsz ki vagy inkább az ágyba? – tartom az ajtót, amíg bejön rajta. Első dolgom, hogy lepakoljam, ami a kezemben van, erre pedig a konyhapult a legalkalmasabb hely, így a magam részéről azaz első, amit megközelítek.
- A lábad mennyire fáj, gyógyszer nem kell? – lépek vissza hozzá és attól függően hová kívánja letenni magát, párna átrendezgetéssel segítek.
- ..vagy bármi más? – mit tudom én, enni, inni, akármi. A telefonom után kotorászok, hogy időközben majd a pizzarendelést is letudjam. A fiúk úgy döntöttek, hogy előbb az udvart veszik birtokba, de tutira veszem, hogy hamarosan itt is zsibongani fognak. Leülök mellé egy kicsit mielőtt még akár a rendelést, akármi mást intézni kezdenék.
- Jó, hogy itthon vagy. – apró, de örömteli mosollyal hajolok hozzá közelebb, hogy megcsókoljam, ezúttal kicsit talán hosszabban, mint a kórházban a köszöntéskor.

A pirosra váltott lámpa időzítése kiváló. Hátranyúlok a kölyökhöz és a tenyerembe fogom az arcát, majd gyorsan megrázom háromszor-négyszer. Megjátszott szemforgatással, hangosabb fújtatással zárom a kérdéskört. Minek magyarázzam? Technikailag igaza van. Na nem a fagyi fájdalomcsillapító hatásával kapcsolatban, arra nem számítok. (...)
A nemrég még a tanácstalanul matató kezem a belenyugvó, rövid válasz szusszanásakor visszavándorol a tarkómhoz. Támasztékként tartom a támla és a fejem közé, ahogy visszafordulok előre. A belső teret levegőtlennek érzem, így a központi vezérlőn keresztül lejjebb húzom az első két ablakot - ekkor akadok meg. A tekintetemet a szemem sarkából vonja az irányába a nevem elhangzásakor, ami visszapattan a velem szemben lévő bevásárlóközpont épületére a folytatásnál. A szemeim kicsit kerekebbre nyílnak és két pont között cikáznak, leginkább, mert érződik mennyire komolyan gondolja a köszönetét Zach. Nem hiszem értem lenne mit köszönni az egészen; természetes, egyértelmű volt mit kell tennem, szóval.. Végképp nem egy gyerek részéről, akinek az ég egy adta világon nem kellene más feladatának lennie, mint az igényeit a felnőttekre való tekintet nélkül kikérni, magával törődnie, lefárasztani maga körül mindenkit fagyival elcsapni a hasát kaja előtt. Ez lenne a normális, nem? Nem azonnal nyitom szóra a számat, hanem néhány szekundum csúszással és a bal kezemet hátranyújtom, finoman megpaskolni a térdeit. Fordulni viszont már nem fordulok hozzá.
- Nincs mit kölyök, tényleg nincs mit.. - ez nem az a fajta Nincs mit., ami a Szívesen. szinonimájának vehető, hanem az, amelyik egyenlő azzal, hogy nem kell miért hálálkodni. Nem szívességet tettem, kérést teljesítettem. Az oldalamon lévő ablakot teljesen lehúzom, hogy kikönyököljek és átdörgöljem a képemet. Melegebb van vagy megint feljebb ment a testhőm, passz.
A kialakult szövetség felnőtt tagját figyelem, részben az időben nem sokkal ezelőtt történt zavar miatt, részben a titok miatt. Eléggé elszúrták volna, ha amellett dönt Connor, hogy megtartják maguknak és mégis a mi fülünk hallatára zárják le a beszélgetést.. Felemásan emelkedik a szemöldököm, értetlenül, semmit sem sejtve arról mi lehet az, amit Megs-nek nem szabad elmondani, de..
- Oké. Hallgatok, mint a sír. - az elég jól megy, nem lesz vele probléma és kíváncsian fülelek mi a titoktartási kérelem tárgya. Hümmentek, sokat nem kell agyaljak a hallottakon, már-már egyből karcolom a beleegyezésemet.
- Ha azt mondod az ebédből is eszel nem látom akadályát miért ne ehetnél előtte. - nem teszem hozzá, hogy mértékkel, mert az nem igazán rajta múlik. Azokra az időkre meg egyébként is emlékszem, amikor a húgom a terhesség ideje alatt rengeteg étkezését fagyira cserélte le.. Baja nem lett belőle. Senkinek. Legalább a boltosnak is nőtt a forgalma a közelükben. Az unokaöcsémet az út hátralévő részében sem lehet lelőni, se a százféle sajt után, se a tengerszámra mesélt bakancslistás pontjairól a nyári időszakot illetően, de legalább mindig ki-kiszól közben a mellette ülőnek is, nem kell helyre piszkálni, irányba állítgatni hagyjon neki is beszédidőt. A központból persze most se lehet kirobbantani, de nem is érzem szükségét, hogy őszinte legyek.

A mankó elfért mellettem, úgyhogy a kiszállást, elindulást egymagam is tudtam intézni, Jacks-nek nem kellett a holmik felkapásán meg a nyitáson kívül mással foglalkoznia. A törpék is kibújtak ebből a körből, miután gondolkodás nélkül a kert felé startoltak. Az autóból való kikecmergés már jóval kellemesebb volt, mint a beülés. Nem fáj annyira, hogy grimaszt rándítson a képemre, inkább csak a nehéz zsibbadást érzem a gravitáció közben járása miatt.
A cuccokat és a kulcsot látva szívesen felajánlanám, hogy legalább a nyitást intézzem. Nem nagy dolog, arra azért képes vagyok, de inkább magamban tartom, minthogy lekapja a fejemet, miszerint nyugodjak le, csak most engedtek ki a kórházból..
- Nyüzsögni fognak a srácok, úgyhogy kanapé. - aludni így se aludnék, pihenni meg félig fekve vagy ülve is tudok. Az a lényeg ne most kezdjek makacskodni és talpra állni, nem? Engedelmesen baktatok előre az ajtónál, egyenesen a nappali felé, míg ő megszabadul a kezében lévő ingóságoktól. A két, rövid időn belül nagyon nem kedvelt botot épp a kanapé oldalának támasztom, amikor mellém érkezik a párnákat átpakolni. A kérdésre a választ a leülés után adom meg.
- Nem kell. - a fejingatásom a gyógyszerre vonatkozik, illetve a bármi más-ra is részben. - Egy vizet viszont kérnék, köszi. - épp egy párnát húzok ki a stócból, hogy a másik felére dobjam a fekhelynek. Ennyire azért nem kell elkényeztetni, közelében sem vagyok a haldoklásnak vagy a minden egyes mozdulattal járó szenvedésnek, mint január végén voltam. Látom az előkerülő mobilt, amiből kapcsolok mire kell és figyelemmel követem, miként ő is ledobja magát, a hozzá közelebb eső kezemmel ekkor automatikusan kisajátítom a combját, karfa címszóval. Egészen addig, míg nem hajol közelebb. Viszonzom az arcán tanyázó mosolyt és elvezetem a rajta pihent karomat a dereka mögé, hogy az oldalánál fogva kicsit jobban az enyémhez húzhassam. Hosszan tapadok a felső ajkára, szívom és húzom a magam irányába, hogy utána egy ennél többet akaró csókkal dőljek neki, fölé. Eszméletlenül hiányzott, hogy ne a kattogó gépek között, privátszféra és esetleges nézelődők nélkül kóstoljam. A kölykökkel nem számolok egyelőre, most rohantak csak a kertbe, nem hinném ebben a szent pillanatban rontanának be a nagy hiányérzet okán, amit mi váltunk ki.. Ahhoz túl jól el vannak kint a hangok alapján. Az alkarommal biztosítom a tartást, a tenyerem már megindult a gerince mentén simítva, hogy a lapockájánál álljon meg. Ez így túl kényelmes lesz hosszú távon.. Utoljára röviden rablom el a száját, mielőtt elhúzódnék. Persze nem messze, azért annyira nem akarom..
- Nagyon is egyetértek. - a homlokára még nyomok egy csókot, utána tényleg elengedem. A saját telefonomért nyúlok a zsebembe. - A kaját intézem, azt hagyd, legalább ennyi haszon származzon belőlem. - ha már tulajdonképpen másban nem tudok segíteni. Vagyis inkább nem tanácsolt..