Kell valamit kezdenem magammal és a kattogó agyammal. Szeretnék végre egy kicsit kikapcsolódni. Matt tökéletes lenne erre a feladatra, de mivel leköti az üzlet és a folytonos megfelelési kényszer az apjának, így más opció után kellett néznem. Kit is hívhatnék fel ilyenkor, ha nem Jason-t, aki bátyám helyett is helytáll az életemben. Iskolás korunk óta olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Ha el kellett valaki gyepálni, mert megbántott, a biztos, hogy Ő volt. Gyakran szólít húginak, ami olykor érdekes arckifejezést vált ki az emberekből. Tekintve, hogy egy csöppet sem hasonlítunk egymásra. Legalábbis, ami a méreteinket illeti. Mármint, a testmagaságunkat. Minek is magyarázkodom… Szóval útban a lőtér felé, izzadt tenyérrel markolva a kormányt arra gondolok, vajon milyen érzés lehet bekapni egy golyót. Láttam filmeket, tudom, hogy általában eltúloznak mindent, de a kíváncsiság mégiscsak bennem munkálkodik. Kifejezetten én kértem Jason-t, hogy ma a lőtéren fussunk össze. Azt hiszem, néhány papír ember levadászása enyhíti a stresszt, ami lassan felemészt. Plusz jól szórakoznánk és azzal lehetek, akit gyakrabban kellene látnom. Előre félek, vajon milyen szöveggel fog fogadni. Hogy nézel ki Isa? Valami hasonló biztos elhagyja a száját. Csont és bőr vagy, a hajad… Pedig szerintem egész jó a hajam. Legalábbis igyekszem megtalálni a középutat a hosszú és a rövid között. Matt még nem szólt érte, remélem nem csak azért, hogy ne bántson meg. mostanában túlságosan figyel az érzéseimre. Leparkolok a lőtér hatalmas parkolójában. Egyelőre még csak én vagyok itt, de talán jobb is így. Marad időm arra, hogy rendbe szedjem magam és megelőzzem az imént emlegetett kérdéseket. A kocsi oldalának támaszkodva várom, hogy Jason megérkezzen. Egyszerű, szűk farmer van rajtam, hófehér trikóval párosítva. A vastag kabát alatt épp elé ez a vékonyka textil. Az élmény okozta izgalomtól úgyis csak melegem lesz. Alig 10 perc várakozás után aztán meglátom fogadott bátyámat. Széles mosoly kúszik ajkaimra, hogy közeledik felém. Amint öleléstávolságba kerül, ár lendülnek is karjaim, hogy magamhoz szorítsam. -Te jó ég, mivel etetnek téged? – Hiába az egy év korkülönbség a javára, gyakran én vagyok az, akit idősebbnek néznek. Elengedem, mégsem állhatunk így egész nap. fontosabb dolgokra vagyok ma hivatott. - Olyan jó téged újra látni. – Szentimentális érzések rohamoznak meg, még a szemem is könnyes lesz, csupán a boldogságtól. Jesszusom, lassan megőrülök. - Mutass valamit, amitől eldobom az agyam. Közben meg mesélj, mi van veled.
Nem értettem, hogy mit is szeretne pontosan Isa itt, de azt sejtettem, hogy nem lehet minden rendben, ha azt akarja, hogy menjek vele lőtérre. Mondtam neki, ha bejutatja magát, akkor elkísérem. Lehet, hogy bunkóság volt ezt mondanom számára, de egy dühös vagy elkeseredett nő kezébe biztosan nem adnék önként fegyvert. Akkor már inkább előbb mondja el, hogy mi történt. Meghallgatom, ahogyan egy báty tenné és akkor utána jöhet a lövöldözés is, de azt hiszem itt most fordított sorrend lesz. Amikor jelezte, hogy sikerrel járt, akkor csak egy aprót morogtam, majd megráztam a fejemet. Sietve hagytam abba az edzés is, hogy utána kicsit összekapjam magam. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire gyorsan megoldja a dolgokat, de ebből is az jött le, hogy sose becsülj alá egy nőt. Főleg akkor ne, ha valamit nagyon akar. Féltem attól, hogy őt se fogom jó állapotban találni, ahogyan mostanában Callie se volt. Már csak abban reménykedtem, hogy a húgomnál nem ütött be semmilyen vész, mert akkor talán szólt volna, viszont kezdtem úgy érezni, hogy a fontos hölgyemények valamilyen módon más hímek miatt viszont eléggé megszenvedik az életet. Legszívesebben padlóra küldtem volna az ilyen hímeket, de nem tehettem meg. Callie nem mondta el, hogy kitette, s abban se voltam biztos, hogy Isa elmondaná, de majd eldől. Nem szokásom késni, de most mégis megtörtént, mert a lőtérre tartva sikerült valakinek elkapnia és feltartani. Végül sietősen folytattam az utamat, majd amikor meglátom az ismerős arcot, akkor megráztam a fejemet, mert nyertem… Tényleg nem festett úgy, mint aki jól van. - Én is örülök, hogy látlak Tökmag! – mosolyodtam el, majd szorosan magamhoz öleltem, hiszen ha nem is vér szerint, de a testvérem volt. – Inkább neked kellene mesélni, nem gondolod? Lőtérre akarsz jönni, új frizura és valami még a lelkedet is nyomja, vagy talán tévednék? – vonom fel a szemöldököm, miközben felveszem az egyik fegyvert, megtöltöm, majd hamarosan már a céltáblára lövök és mind telibe megy. – Szóval miért is szeretnél lövöldözni? – fordultam újra felé, majd felé nyújtottam az üres fegyvert, de amíg nem válaszol, addig biztosan nem fogja megkaparintani.
-Héé mi bajod a hajammal? – Kérdezem játszva a sértettet, de ahogy belenézek a lőtér fényvisszaverő üvegeibe, rá kell jöjjek, borzasztóan festek. Eddig észre sem akartam venni, mennyire megviselt az arcom, milyen kócos a hajam és a mosolygós szemem sem a régi. Most már értem, Kylie miért nyaggat annyit, miért visz minden nap valami eszement, vagy épp unalmas csajos programra. -Utálom, hogy rám nézel és tudod, hogy valami baj van. – Karjaimat mellkasom előtt összefonva nézek fel rá. - Teljesen jól vagyok Jason. Csak még sosem próbáltam lőni. – Hazudom szemrebbenés nélkül és összerezzenek, amikor elsüti a fegyvert. Ilyen hangot legfeljebb valami jó minőségi akciófilmben hallottam. Halál komoly arckifejezéssel néz rám, ahogy felém nyújtja a pisztolyt. Ujjaim a tárgy köré fonódnak, húznám magam felé, de esze ágában sincs elereszteni. Órákig fogunk így álldogálni, azt hiszem, mert ki nem nyitom a szám. Amikor már néhány perce egymást bámulva, a fegyvert szorítva állunk, nem bírom tovább. -A magánéletem romokban hever. Erős túlzás azt állítani, hogy minden rendben van, mert koránt sem, de most már had lőjek szét valamit jó? – Jason sok mindent tud rólam, amit másnak amúgy nem mondanék el. Vannak titkaim, amit nem osztottam meg Kylie-val. Na ez az egész Matt-el pont ilyen. Kylie szereti az orrom alá dörgölni, hogy először ő kaparintotta meg Matt-et, de arról sosem beszél, hogy életem szerelme még aznap este otthagyta, amikor megszöktem a pingvines pizsamámban. - Ki kell engednem a gőzt és nézd a jó oldalát. Legalább élvezheted a társaságom. Mostanában úgysem találkozunk annyit, mint amennyit szeretnék. De most te jössz, mesélj valami izgalmasat! – Igyekszem ügyesen elterelni magamról a figyelmet, nem szeretnék túl sokat beszélni a kialakult helyzetről. Fogalmam sincs Matt mennyire díjazza, ha eljár a szám. De mégis csak Jason áll előttem, mintha a testvérem lenne. Túl jól ismer ahhoz, hogy ne vegye észre, mikor hazudok és mikor nem. Talán az, hogy rajongást mutatok a fegyverek iránt, egy kicsit elaltatja gyanakvását.
Sietve emeltem fel a kezemet, mielőtt még Isa megtalál enni, de már ez a hanglejtése is eléggé gyanússá tette a szememben őt. Nem értem, hogy miért van az, hogy a legtöbb nő ki akar csinálni, vagy nincs túl jó állapotban körülöttem, pedig én aztán nem semmi rosszat se csináltam. – Nincs vele semmi bajom, de meglepett. Mindig is hosszú hajad volt és azt hittem, hogy sose lesz... rövid… - böktem ki inkább gyorsan, mert a végén még megpróbál keresztben lenyelni. Az pedig egyáltalán nem hiányzott. Sokkal inkább tudni szerettem volna, hogy mi a manó történt vele és merre járt, miért nem hallottam mostanában róla, s miért nem csillogott a tekintete úgy, ahogyan korábban. - Részben ez a munkám, hogy kiszúrjam azt is, ami másnak nem tűnne fel. – elég ciki lenne, ha katonaként nem látnék meg olyan dolgokat, amikkel életeket menthetek meg. Nem csak másokét, hanem a társaimét vagy éppen a sajátomat. – Tudod Tökmag, ezt annak add be, aki el is hiszi és azt a balekot utána küld hozzám. – nem volt semmi viccelődés a hangomban, mert aki elhiszi eme szavakat tőle, az tényleg elég ostoba, vagy pedig nem ismeri Isa-t. Reméljünk, hogy inkább az utóbbi. Végül pedig sietve töltöm meg a fegyvert, majd célzok és egymás után újra és újra meghúzom a ravaszt. Természetesen egyik se megy félre, nem most kezdtem és amúgy se éppen a legnehezebb fegyvert választottam. Neki még egy pisztoly is elég lesz, nem akarom, hogy baja essen. Még nem lőtt, vagy legalábbis nem tudok róla, így jobb az óvatosság. Az üres fegyvert felé nyújtom, de láthatja a pillantásomból, hogy amíg nem kezd el beszélni, addig nem kapja meg. Hiába próbálja elhúzni, mert nem adom. Kicsi a bors, de most nem erősebb nálam. Nem mozdulok meg, csak figyelem őt, ahogyan egy aggódó báty tenné és percek múlva dalolni is kezd és akkor elengedem a fegyvert. - Tudod, hogy miként kell használni? – kérdem tőle kérdőn, mintha csak egérutat kapna, de közben eszem ágában sincs megadni azt neki. Oda adom az egyik vaktöltényt, hogy megnézzem mennyire is érti a dolgát, vagy mennyire mondott igazat, ha korábban válaszolt volna a kérdésemre. - Héé, még nem végeztem veled, így el is felejtheted, hogy én meséljek! Nem szöksz meg! – kacsintottam rá, majd ha szüksége volt segítségre, akkor segítettem neki. Megmutattam, hogy miként tartsa és miként célozzon. - Szóval miért áll romokban a magánéleted? Mi történt, Isa? Tudod jól, hogy nekem mindent elmondhatsz. – szólaltam meg úgy, ahogyan egy aggódó báty tenné a húgával és nem állt messze tőlem ez a szerep, hiszen ott volt a húgom és Isa is, aki az ével alatt szintén a húgom lett.
Sejthettem volna, hogy Jason-nak hazudni olyan, mintha saját magamnak hazudnék. Bárhogy is csavartam a szavakat, átlátott rajtam. A lelkemnek is jobban esik, ha kibeszélem magamból a problémáim, de ez az egész ügy Matt-el meg az érdekházassággal túl bonyolult. Nem biztos, hogy megértené és nem akarom, hogy azt higgye, Matt kibúvót keres kapcsolatunkból. -Kellett a változás és könnyebb is vele a dolgom. – Vigyorgok és húzom az időt. Azt az időt, amikor arról kell beszélnem, mitől vagyok mostanában ennyire feszült, miért akarok néhány papírlapra felrajzolt embert a halálba küldeni. Istenre esküszöm, normális esetben nem tennék ilyet, de most… meg kell tennem, különben megőrülök. -Persze Jason, elé akciófilmet nézek ahhoz, hogy tudjam, hogy kell használni. – Vigyorgok, mint a tejbetök. - Igazából fogalmam sincs, de gondoltam, ha már itt vagy, megmutatod. – A kezembe veszem a fegyvert és néhány pillanat erejéig ismerkedem vele. A súlyával, a kivitelezésével, a szépségével. Gondosan megmunkált, letisztult forma, ami alapjáraton tetszene, de most egy kis izgalom vegyül a feszültség mellé. Engedem, hogy mindent megmutasson. Toronyként magasodik fölém, ahogy irányítja karomat, magyaráz az elkövetkezendő percekről. Hallgatom, próbálom magamba szívni minden tanácsát és célzok. Fülembe kósza zörejként jutnak el szavai, ahogy az előttem álló papírra koncentrálok. Ujjam a ravaszon, egyik szemem még le is hunyom, hátha az segít. Aztán hirtelen fordulok oda hozzá, egyenesen rászegezve a fegyvert. Észbe kapok, combom mellé eresztem karom és felnézek rá. Légy erős Isa, nehogy bőgni kezdj! – Mantrázom magamba, miközben a szavakat keresem. Muszáj néhány információ foszlányt elcsepegtetnem neki, attól is könnyebb lesz a lelkem. -Nincs baj Matt-el, jól megvagyunk. – Ez még igaz is, a kapcsolatunkat nem bontotta meg ez az eszement házasság. - Van egy kis kavarodás az apja miatt, de átvészeljük a helyzetet… – Ettől a rejtélyes rébuszoktól csak pocsékabbul érzem magam, de elég ennyi, ami nem érdeklődik komolyabban hogylétem felől. Ami csupán percek kérdése, hisz ismerem jól. Újra felemelem karomat és célozni próbálok. A markom izzadni kezd, ahogy bemérem a helyzetet és ujjam a ravaszra csúszik. Másodpercek telnek el, mire a lövedék hasítva a papírlapba vágódik, nekem mégis hosszú perceknek tűnik. Hunyorognom kell, hogy meglássam végre, eltaláltam vagy sem. -Eltaláltam! – Kiáltok fel meglepődötten. - Eltaláltam?! – Kérdezem megilletődve Jason-tól. -Figyelj, játsszuk azt, hogy te kérdezel, én pedig válaszolok. Cserébe viszont te is mondasz valamit magadról. Olyan régen láttalak. – Vallom meg neki őszintén és tényleg érdekel, mi van vele. Szóval most én jövök… mesélj, mi a helyzet veled tesó. – Nézek rá úgy, mint egy elárvult gyermek, aki csupán egy ölelésre vágyik. Azt mondják, többet kellene használnom ezt a vallató eszközt.
Kíváncsian várom a válaszát, hiszen elég jól tudom azt, hogy ki mikor hazudik. Katona vagyok, s vallattam is már, így eléggé fura lenne, ha másképpen lenne, de Isa eleve másabb. Olyan, mintha a vér szerinti húgom lenne, így vele még könnyebb ez a dolog. – Mondjuk azt, hogy kezdetben elhiszem, de azt szerintem te is tudod, hogy ez eléggé gyatra válasz. – mondom neki komolyan és még picit meg is rázom a fejemet, hogy értse ezt a mesét nem veszem be, így kap még pár percet, hogy előálljon valami hihetőbbel. - Miért hiszi mindenki, hogy az akciófilmek a valóságot mutatják ilyen téren? Ha az alapján akarsz lőni, akkor inkább nem adok kezedbe fegyvert. – szólalok meg jókedvűen és játékosan rá is kacsintok, majd bólintok, amikor hozzáteszi azt, hogy fogalma sincs. Erről tuti nem hazudok és nem is füllent, így odaadom neki a fegyvert. Figyelem őt, majd amikor látom, hogy tényleg semmit se tud róla, akkor inkább mögé állok és úgy próbálom elmagyarázni neki azt, hogy mit is csináljon. Sokan azt mondják, hogy ehhez csak koncentráció kell, de szerintem érezni is kell a fegyvert, mondhatni egyé kell vele válni. Majd amikor látom rajta azt, hogy talán menni fog neki, akkor picit hátrébb lépek és hagyom, hogy meghúzza a ravaszt. Nem talált, de kezdetnek jó lesz ez is. Amikor pedig felém fordul és a fegyvert felém tartja, akkor már majdnem nyúlnék érte, mert rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy esetleg bennem landoljon a golyó, de addigra lefelé fordítja. Kicsit megfogom a kezét és távolabb húzom a testétől, hogy biztosan saját magába se lőjön véletlenül, meg tanácsolom neki, hogy kisebb terpeszt se árt ilyenkor, s akkor tuti nem lőheti meg a lábfejét se. Figyelem őt és látom rajta, hogy nagyon küzd valami ellen, talán tényleg ennyire szarul lenne? Mi a manó történik vele? Ő mindig mosolygott és jókedvű volt. - Miért érzem azt, hogy ez nem kis kavarodás és csöppet se vagytok jól meg? Isa, én vagyok az Jason. Ne felejtsd el, hogy ismerlek és nekem elmondhatsz bármit. – óvó testvéri hang egyből felüti a fejét és megrázom a fejemet csöppet se helyeslően, de hagyom azt, hogy még lőjön, majd amikor elkezd ujjongani, akkor sietve veszem ki a kezéből a fegyvert, majd hamarosan már üres a tár és nincs is egyben. - Eltaláltad Isa, de most az a lényeg, hogy mi a baj. - pillantok rá komolyan és láthatja, hogy nem fogok tágítani a dolog mellől. Amikor meghallom a javaslatát, akkor elnevetem magam és megrázom a fejemet is. – Mit mesélhetnék? Én itt élek a katonaságon belül, nem járok ki túl sokat a városba, így sok mindent nem tudnék mondani. – valószínűleg ő még Callie-ről nem is tud, maximum mende-mondákat, de azoknak meg a fele nem igaz. Végül elkapom a kezét és közelebb rántom magamhoz. Ölelésembe vonom, ahogyan egy báty tenné a húgával. – Segíteni szeretnék, de ha nem mesélsz, akkor nem is tudok. Nem kell egyedül szembe nézned a világgal…
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Diana megint kitett magáért… mármint ami a negatívitást érteti Joel ellen. Egyszerűen nem hajlandó megnyugodni. Megint veszekedtek.. . Joel csak aggódott miatta, ő meg a lelkébe gázolt… A végére már bekönnyeztem a dolgot és visszatartott lélegzettel hallgattam a vitájukat. Akárhányszor nekiindul egy beszélgetés közöttük, az mindig veszekedésbe torkollik. Elhiszem hogy Joelnak lassan elege lehet már belőlünk… Már rég nem vagyunk nála jelenleg. Éjfél elmúlt. A város forgatagát elhagytuk már, szerintem a nővérem eltévedt, nem kicsit. Mi volt a terv? Elmegyünk bulizni… vittünk váltásruhát, civilként akartunk megjelenni, hogy majd belógunk, mint 20 éves elmúlt nagylányok, kisminkeljük egymást, aztán go a táncparkettre. De ez nem jött össze… Dia nem épp a térképolvasás művészetéről híres… Ha ezt apa megtudja… lehet már megtudta és keres minket, vagy ül a nappaliban és töri a fejét… mi meg… mi? Ez már a város széle… ez nem a bázishoz közeli terület? Olvastam róla és ez a tábla sem ígér jót. A nővérem hátát figyelem kissé aggódva… - Tesó… ez már nagyon a város széle… ennyire eltévedtünk? - vagyis csak ő, hiszen én őt követem. Hangomban kisebb aggodalom csendül, majd a vállam felett hátra pillantok… kissé kihalt a terület erre már (valószínűleg a bázis megfoghatatlan érzete miatt)… se ember, se jármű. Semmilyen mozgás nincs. Most kezdjek el még jobban aggódni? A zsebemből előveszem a mobilom… chh még csak egy rohadt térerő sincs. - Nem akarsz visszafordulni? - felveszem a nővérem tempóját, hogy mellé érhessek és kissé mérgesebb tekintettel meredhessek a tükörképemre. Mérges vagyok rá, de imádom őt. Sose tudnám gyűlölni őt… ha neki fáj, akkor nekem is. Ha őt bántják, engem is… ha Joel haragszik rá, rám is haragszik. - Néha azon gondolkodom, hogy nem is akarod megkönnyíteni a helyzetet… - sóhajtok fel, csöppnyi iróniával. - Ugye? - pillantok rá kedvesen, hiszen ellenem még nem tett semmi olyasmit, amiért haragudnom kéne rá… - Nem rossz ember. Csak meg kell ismerned. – utalok Joelra, hiszen én elég sok időt töltök vele Diával ellentétben. Ő elkerülő, sőt, az idegein is táncol… acélbetétes bakanccsal. Felakarja kúrni őt idegileg … Legalábbis ez a látható szándéka, de talán nem egészen ildomos kardot vinni pisztolypárbajba. Joel ugyanis vissza fog vágni neki. A helyzet további pikantériáját adja az is, hogy egyik sem akarja feladni… illetve nem tudom apa szándékai mik is a helyzetet illetően…
Jólvan, elcsesztem. Totál eltévedtünk. Pedig bármibe lefogadtam volna, hogy a buli erre van. Megfordul a fejemben, hogy jobb lenne visszafordulni, és keresni egy másik helyet, ahol tényleg bevethetjük magunkat ebben a szerelésben – kár is lenne érte annyi készülődés után-, de akkor Michelle-nek is be kell ismernem, hogy tévedtem, és azt már nem. Én vagyok az idősebb, ezért valahogy mindig kutyakötelességemnek éreztem elébe menni a bajoknak, illetve az élre állni azokban, meg úgy általában véve mindenben, de tényleg mindenben elsőnek lenni. Van ebben egy cseppnyi egészséges testvéri versengés, és egy bő maroknyi az idősebbek úgynevezett önfeláldozásából is. Tanuljunk egymás hibájából, vagy valami ilyesmi. Ha jobban belegondolok, annyira nem is tévedtünk el... csak rohadt messzire keveredtünk a céltól. Rácsapok a tesó telefont tartó kezére, de csak úgy, ahogy egy pimasz szúnyogot hessegetünk el. – Hagyd azt a szart, ’hell. –azóta becézem így, hogy amcsilendbe kerültünk. A pokol tökéletes metaforája mindennek, de egyedül Michelle nevét vagyok képes ettől elvonatkoztatva, inkább cukiságból becézni. Szerintem illik hozzá. Kick ass név, egy belevaló csajnak, aki mára a tökéletes ellentétemmé vált. Játszom azt, hogy még eleven vagyok, de jobban kimerít ez a komédia, mintha lefutnék egy maratont. –Tudom, hogy hol vagyunk. Bulizni fogunk, csak nem úgy ahogyan eredetileg terveztük. És ne legyél te is olyan, aki az utcán buzerálja a telefonját. Hidd el, hogy ez nem cuki, hanem ciki. Amúgy nincs para. Minap voltam erre futni, és csak egy katonai bázis van erre. Azt hiszem, csak nappal van itt élet, mert mozgást éjjel még nem láttam itt. – Merthogy mindig estére-éjjelre ütemezem be a kocogást, meg mindenféle baromságot. Ennek egyik oka, hogy olyankor otthon van Joel, akit most látni se bírok. A másik kifogásom az éjszakai programokra meg az egyszerű tény, hogy rossz alvó vagyok, és nem a karom zavarni Michelle-t. Ki nem állom magamat is, hogy pont Joeltől vettem az ötletet, hogy futni kezdjek, hátha hamarabb kifáradok. És megint itt tartunk. Joel. Joel. Joel. Ennek sose lesz vége. -Arról volt szó, hogy bulizunk... -lemondóan sóhajtok. Tartozok egy magyarázattal a tesónak.- Hallottad te is a műsort minap, ne tagadd. Minden csak arról szólt, hogy mert ő, ő, ő, ő, szünet, még egy sor az ő álláspontjáról, aztán meg, hogy én mennyire elcseszett vagyok. „Aljas kis sündisznó”- idézem szó szerint, még a hanglejtését is profin imitálom- mert ő mennyi mindent meg tett értem... Erre hát... véletlen eldobtam a sörösüveget, hogy figyeljem már rám is egy kicsit, és mit fogott fel abból amit mondtam? Azt hogy ő, ő, ő, ő meg ő. Szóval ha jó kedvvel akarod tölteni az estét, akkor szépen kérlek, hagyjál vele békén. Hallani se akarok róla. Látni se bírom. Szerintem ebben a felállásban nagyon is megkönnyítem a dolgotokat... De azt nézd! – mutatok egy épület felé, amit valamelyik éjjel már kinéztem magamnak, de akkor még nem gondoltam arra, hogy be kéne menni. – Ott van a ma esti parti helyszíne. Jobb lesz, mint Disney Land. Gyere! – és sprintelni kezdek a lőtér felé. Ha vannak is éjjeli őrök – és biztosra veszem, hogy vannak – azok most éppen nem figyelnek ide. Mákunk van.
Nem szokásom a késői órákban kint tartózkodni, valahogy mindig úrrá lesz rajtam a félelem, hogy bármikor megtörténhet a baj, de az igazság az, hogy nem élhetek ebben a tudatban. Legalábbis nem mindig kellene, de ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. A telefonom nyomkodom, hogy életerőt leheljek belé, de nővérem hessegető mozzanata megakaszt a mozdulatban. - Ciki, vagy nem ciki, egy kis térerő jól jönne… - szólalok meg lengyelül, ezt azért gyorsabb kimondani anyanyelven, mint angolul. Egy pillantást még vetek a készülékre és a zsebembe ejtem vissza. Az elmegyógyintézetet vagy a rendőrséget kellene hívjam? Egyiket sem valószínűleg... a testvérem ellen nem lépnék. Figyelemmel kísérem szavait, az éjszakai kimaradásait, csak bólogatok, aztán még a számat is eltátom. Megragadom a nővérem karját, mikor leesett merre is vagyunk tulajdonképpen. - Várj! Nem lesz ez így… para? Mármint ha lebukunk…? Megemlítem Joelt, valahogy megéreztem, hogy elég csak hallania a férfi nevét és hányingert fog kapni tőle… Háborúztak éjszaka és folyt ott minden… tényleg minden. És nagyon fáj még nekem is... az a férfi semmi bűnt nem követett el, csak annyit, hogy fogalma sem volt a létezésünkről... A háború szörnyű dolog. Gyűlöletet szül, agressziót nevel és halált hagy örökül. A véráztatta csatamezők, a felszaggatott tisztások, a lerombolt építmények és a parázsló tüzek mind annak a jelei, hogy volt valaki, aki nem adott alább, nem hunyászkodott meg a konfliktus hevében, legyen mögötte koholt vagy valós eszme - de az eszmék gyártói és kikiáltói viszont mindig sértetlenül sétálnak el. Az aljas kis sündisznóra csak egy elnyomott kuncogás csúszik ki… tisztára illik rá mostanában ez a kifejezés. Találó becenevet adott neki apu. Pardon…Joel! - Jó… mára felejtsük el őt… - világítok rá csendesen, nem akarom én tovább forszírozni a Joel ügyet, meg hamarosan okafogyottá is válik, hisz egészen más lesz az, ami leköti a figyelmemet, és ahhoz képest apróságnak tűnik, hogy két személy, akiket szeretek, nem jönnek ki túlságosan jól egymással. Tudom, sokak szerint ostobaság, én hiszek a sorsban, abban, hogy semmi sem véletlenül történik velünk, meg kell élnünk bizonyos dolgokat, hogy azok legyünk, akiknek lennünk kell. Aztán… lehetséges, hogy még a célba érkezés előtt véget ér a történetünk. Nincs ezzel baj, tudom, hogy jó eséllyel durva, erőszakos halált fogok halni… sokszor meg úgy gondolom, a szerelmemmel és a kisfiammal együtt nekem is halottnak kellene lennem később. Aztán az épület felé bámulok, amerre mutat, a hajamba túrok… - Te jó ég… Tényleg testvérek vagyunk? - érdeklődöm leginkább csak magamtól, majd a nővérem után eredek, mielőtt még egy krokodilveremben találná magát. - Legalább biztos vagy ebben? Nincs itt senki? Mit akarsz egyáltalán itt csinálni? Egyáltalán mit lehet itt csinálni? - teszem fel a kérdéseket egymás után sorban, nem mintha nem tetszene a helyzet, mert mégiscsak a kíváncsiság hajt…engem is.
-Ha-ha. Na gyere már, Humor-Herold! – Még hogy testvérek vagyunk-e, cöhh. Pár hónapot töltünk Amerikában és máris letagadna? Ez is bizonyíték arra, hogy márpedig egy a vérünk –ha a kinézetünk nem lenne elég-. Ez a hely teljesen kifordítja önmagából az embert. Nem mintha visszavágynék Lengyelországba, csak mondom. Hamarosan hallom őt a nyomomban tipegni, és nem is rest a nyakamba zúdítani egy rakás kérdést is. Már vártam. Vagyis, inkább: már hiányzott. -Ez egy katonai bázis, drága. Hát persze, hogy vannak itt. Éjjeli őr legalábbis mindenképpen. Hmmm. – ahogy ebbe belegondolok, inkább lépésre lassítok, aztán megállok. Michelle vállába kapaszkodva megszabadulok előbb az egyik, majd a másik cipőmtől is. – Vedd le a topánt. Szerintem jobb, ha osonunk. Az éjjeliőr helyében mélyen aludnék már ilyenkor, de ne éljünk ennyire veszélyesen. – Az alattomos vigyoromat küldöm felé. Egyszerre biztatás, és jelzés arra is, hogy „tesó, ebből baj lesz”. Nos, éppen azon vagyok, hogy elkerüljük azt a bajt. Szóval, ha eddig nem látott hozzá megszabadulni azoktól a cipőktől, akkor türelmetlenül toporgok az aszfalton. Egészen meleg még a nyári naptól. Apró kavicsok mélyednek a talpamba, de ezek azok a gömbölyded fajták, nem azok amik bokától lefelé megeszik a lábadat egy vadabb sprintben. Iszonyat jól esik. Ha Michelle végzett, akkor elindulhatunk, és ezúttal már nem futok, mert egyrészt elég közel vagyunk már, másfelől meg: arról volt szó, hogy sunnyogunk. -Emlékszel, még két éve, amikor kifeküdtünk a sínekre, és azt játszottuk, hogy kinek van mersze tovább ottmaradni a vonat orra előtt? – én emlékszem. Sose féltem még úgy azelőtt. Ha nyúznának, akkor se vallanám be, de egy nagyon kicsit össze is pisiltem magam. Megérte, mert nyertem, de most nem ez a lényeg. – Ide is bátorság kell ám. Ez egy lőtér!!! Igazi lőtér! Talán lesznek fegyverek is. –erre nem látok rációt, mivel az ilyen holmikat a legszigorúbb biztonsági őrség védelmezése alatt is elzárva kell tárolni, de már attól a gondolattól is kislányos izgatottság fog el, hogy kis szerencsével egy üvegvitrin mögött is megnézhetnék egy igazi AK-47-est. Bár rémlik, hogy az inkább az arab terroristák fegyvere – a CS:GO-ban így volt, de- felőlem lehet bármilyen típus, csak lássak egyet élőben is. Már nagyon rég történt meg utoljára, hogy ennyire felrázott valami. Nem ittam semmit, nincs bennem drog, és mégis zsong a fejem, le nem lohadna a mosolyom, és úgy érzem, hogy bármit megtehetek. És mindez nagyjából semmivé is lesz, amikor nyitnám az ajtót, de az zárva van. Hát persze, hogy zárva... mit gondoltam? –Basszátok meg. –ököllel belecsapok az ajtóba, bár inkább „csak” bosszúsan, mint igazi haraggal. – Mennyire vagy berezelve? Belefér még, hogy keressünk egy ablakot?
Katonai bázis… Nálunk miért nem volt ilyesmi? Vagy volt, csak jól elrejtették? Mindig kérdezek… ő meg mindig válaszol. Amolyan…kiegészítsük egymást. Sietek utána, de ahogy lassít, úgy én is visszább veszek a tempóból és megállok. Figyelem az újabb ténykedését és bólogatok. Persze, leveszem. Csak később jut el a tudatomig, hogy hahó, nekem szólt. Osonunk? Ahogy ő megtette, úgy én is a vállába kapaszkodom és leveszem a cipőcskéket, kicsit toporgok, majd rápillantok. - Mint a régi szép időkben. - akkoriban is, kb 10 évesen is mezítláb jártuk a várost és a mezőket… rég volt már. Mögötte, de mégis mellette sétálok, ő tudja merre megyünk, ráadásul nem maradhatok le és nem is tévedhetek el, mert nem akarom, hogy bármilyen bajba keveredjen. Mert megteszi, nélkülem, vagy velem, szóval tök mindegy. De ha ott vagyok, akkor úgy ahogy elkerülhetőek a dolgok. - Hogyne emlékeznék, még sírtam is, hogy gyere már… nem lehet azt elfelejteni. – sóhajtottam egy aprót, miközben eszembe jutott elejétől a végéig a vonatos kalandunk. Féltem és őt is féltettem, én jóval előbb kiszaladtam a sínek közül, ő meg ott maradt még másodperceken át. Visítottam neki meg minden ilyenek, a vonat meg már dudált, utána meg szaladhatunk, mert az egész szerelvény megállt.... azóta sem tudják, hogy mi voltunk. Ez egy lőtér? - Fegyverek? Igazi fegyverek? - szájtátva hallgattam a szavait, de már rájöttem, hülyeséget kérdeztem. Nálunk is, Lengyel országban voltak ilyen fegyverkiállítások, ott láttunk csak vitrinekben, vagy pont a rendőröknél egy -egy őrjáratozásuknál. Elég távol, vagy pont a TV-ben… De így? Az egyik ajtóhoz értünk és hiába minden feszegetés, hát az zárva van. Elhúzom a szám, miközben nővérkém nagy sebbel-lobbal szitkolózik egy aprót, majd tőlem érdeklődik. - Ha azt mondom, hogy igen eléggé, akkor haza megyünk? – érdeklődöm kis mosollyal, miközben az ablakokat figyelem. Pontosan tudom mi lesz a válasza… Egy hatalmas NEM. De ha már idáig eljutottunk, akkor menjünk már beljebb. Engem is elfogott ez a kíváncsiság, hogy mi lehet oda bent. - És ha kamerák vannak? Hogy jutunk keresztül rajtuk? - kérdezek, mint általában mindig, ha tudni akarok valamit. - Vagy olyan lézeres valamik, amik becsipognak és felriasztják az egész helyet? Esetleg a rendőrséget? - még több kérdés. Hogy én mennyire idegesítő lehetek, te jó ég. Nem is tudom, hogy lehet ilyenkor megmaradni a közelemben. Fájnák saját magamnak, ha látnám magam ezekben a pillanatokban….
-Ó drága... – együttérzőn, meleg szeretettel simogatom meg a vállát, mikor észrevettem, hogy mennyire beleéli magát az emlékbe. –Ez nem lesz olyan durva, ígérem, de lehet innen is menekülni kell. – Mondom ezt már olyan arccal, mintha valójában ebben reménykednék. Adj hozzá a tomboló hormonokhoz egy bő maréknyi indokolatlan önbizalmat, és máris Supermannek hiszed magad... nem a Hanry Cavill félének, hanem a Christopher Reeve-nek, aki még nem úgy lóbálta a köpenyét, mint aki a Victoria Secret divatbemutatóján akar bevonulni. Kicsit halhatatlan vagyok, részint bátor, részint dühös kis tinilány, aki elhiszi, hogy bármit megtehet következmények nélkül. Hosszú idő óta élvezek megint önmagam lenni. Annyira még nem, hogy újra kontrollert ragadjak és életet leheljek a YT csatornámba (amit anyagi megfontolásból ideje mégis megtenni, mert egyre fogy a kis pénzem), viszont képes vagyok 100%-ban kiélvezni a testvérem társaságát, és ennek örülök. Hiányzott már. Ő meg én, együtt. Nemlegesen rázom a fejem arra, hogy változtatna-e bármin is, ha ő visszavonulót fúj. Ha látnám, hogy tényleg, de isten igazából azt akarja, akkor megtenném, viszont az ő arcára is kiül az enyémhez hasonló kíváncsiság, ami márcsakazértse enged meghátrálni. -Utálom, hogy te vagy az ész a csapatban. –hunyorgok rá, ami a biztonsági technikáról felsorakoztatott érveit illeti. Minden szava igaz. A kamerák, a lézeres mifenék, talán még a mozgásérzékelők is. Baj ha ettől az infótól méginkább bent akarok lenni, mint kint? Addig megyek, míg megtalálok egy lefelé nyitott bukóablakot. Megállok alatta, és szembefordulok Michellel. – Ha kamera van, mosolygunk kedvesen. Mit tudnak csinálni, két tizenöt évessel, akik – lengyelre váltok- jaj istenem, nem beszélik a nyelvet! -halkan felnevetek. – Ne parázz, majd rögtönözünk. – Felnézek a bukóablakra, és jobban szemügyre veszem. Árulkodó piros fényt keresek, vagy bármit, ami támpontot ad a biztonságra és a rendszerre. Nem vagyok nagy spíler, viszont láttam már elég bankrablós filmet, hogy kicsi sejtésem legyen róla mi-hogyan-merre. Meg is látom az árulkodó pöttöm piros ledet az ablak felső tokjára erősítve. – Látod azt ott? Nem a teremben figyeli a mozgást, csak a nyílászáróknál. Akkor is meg kéne szólalnia, ha berepül egy szúnyog, de –mutatok a világra körülöttünk – nem hallok vinnyogást. Szerintem ki van kapcsolva, hogy tudjon az őr békében aludni. – magyarázom egy csipetnyivel több lelkesedéssel, mint meggyőződéssel. Az ablak maga úgy 1,90 magasan lehet, ergó: nekünk nagyon magas. – Tarts bakot. Bemászok és felhúzlak. – és ha magától nem nyújtaná a markát, akkor bevetem az aduászt: - Michelle, a testvéri szeretet jegyében minap túléltem azt a gombás döbbenetet, amit te megvádoltál azzal, hogy francia ételkülönlegesség. Most viszonozhatod a szívességet.
Michelle Wyard
Avataron : Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Lőtér (Fort Lawton) Szer. Aug. 03, 2016 10:58 am
Jóval érzékenyebb vagyok nála, ez az összes, amiben úgy isten igazából különbözünk. Ő a karót nyelt punk, én meg a világra mosolygó kis virág. Anya mindig ezzel jött. Utáltuk is ezeket a kis megszólításait. Jó jó vágom én a dolgot, maradunk, mondjuk jelenleg nem is bánom a dolgokat, szóval rendezzük le a dolgokat minél hamarabb, hogy aztán nevetve rohanjunk haza, vagy fessük ki a helyett rózsaszínre. Nem hiszem hogy olyan sokan örülnének neki. A lenyitott ablakot én is észre veszem, majd elhúzom a szám, amint rájövök mit is jelent mindez. Reménykedtem benne, hogy alacsonyabban lesz majd. Ikrem szemeibe nézek mélyen, előtte képtelen vagyok palástolni csöppnyi kis félelmem, az meg hogy nem is idevalósiknak akar kihirdetni minket, na az meg még jobban beakasztja a horgonyt a dolgokhoz. - Rendben… legyen úgy. - lengyelül jól tudunk, az angol amúgy sem valami tökéletes még. Meg különben is, rajtunk kívül ki a tököm tudna még lengyelül? Nagy szarba csak nem léphetünk emiatt. Hacsak nem mini kémeknek néznek minket… megint elszabadult a fantáziám. Ez van, amikor ilyes féle filmeket nézek… hejh. Cseppet sem zavar, hogy a fél világ magasabb nálunk… meg az ablak is jóval magasabban van, mint amit egyedül el is érnénk. Bólogatok hevesen, látom hát, erről a micsodáról beszéltem az előbb, meg a bentebb lévő lézeres cuccokra…mint amik a múzeumoknál vannak a tetőről érkezők hatástalanítására. Mint a macska nő. De mi szerencsére nem is a tetőről fogunk érkezni, hála a jó magasságosnak, egy ütő kevés lenne akkor a megmozdításomra. Valljuk be, azt a zuhanást onnan, aligha élnénk túl. Tartsak bakot… mi van? Felhúzott szemöldökkel pillantok fel az ablakra, majd vissza a testvéremre végig pillantva az egész magasságán, de mielőtt megszólalhattam volna, hogy kevés leszek ide, hát nem megelőz? - Oké oké oké … nem kell túlragozni. Felfogtam… amúgy is olyan kis furi lett. - bár Joelnek ízlett, bár neki mi nem? Neki támasztottam magam a dolognak, hogy el ne billenjen az egyensúlyom, ha még egy adag súly érkezik, majd ujjaimat is összekulcsoltam… hát hajrá. Emeltem is kicsit, hogy hamarabb fent legyen, ha megkapaszkodott és felhúzta magát, hát a várás maradt rám, addig míg úgy nem dönt, felhúz. Mondjuk arra kíváncsi leszek, hogy az ördögbe akar…. mindegy, majd feltalálja magát...... Oda bent nem sok fény van, csak egy két lámpa világítja be a folyosókat és termeket, meg amennyi elég az őrnek. Mintha idebent kissé hidegebb lenne. Talpunk alatt is hideg a padló, ebből lesz egy kisebb magfázás, hát ez van. - Van valami térképed? - szólalok meg lengyelül suttogva, innentől jobb ha így nyomjuk, lehet van olyan hangfelvételes micsodájuk, nem tudni… az egyik ajtón benézek, sok asztal, rengeteg szék, mint valami étkező féle. Tök klassz. Aztán Dia után sandítok és utána pendülök, nehogy lemaradjak... - A fegyvereket valami rejtett zugokban tárolják nem?
Diana Wyard
Avataron : PB: Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Lőtér (Fort Lawton) Csüt. Aug. 04, 2016 7:20 am
-Nem volt ám annyira rossz. – Suttogom békülékenyen. Sok mindenben különbözünk, de a kritikát egyformán rosszul viseljük. Bár ez attól is függ, hogy ki mondja. Egy idegentől nyilván lepereg, de ha a testvérem mondott volna valami hasonlót nekem, akkor én is felfújom magam, még ha egészen kicsit is. A lényeg, hogy nincs további unszolás, Michelle a falnak dől, és bakot tart. Kicsivel lehetünk magasabbak 1,60-nál, szóval az a 30 centi eleve kartávolságba esett, de a tesó közreműködésével kényelmesen belibbenek az ablakon. Először a felsőtestemet húzom át, aztán a bal lábamat, a felsőtestemmel ekkor kifelé fordulok át, majd átrakom az ablakkereten a jobb lábamat is – a csípőm mindkét oldalán feszülnek és a sajogni kezdenek a sebek az erőlködéstől; gyanús, hogy egyik-másik megint elkezd vérezni, ami azért lesz ciki, mert a szűk farmer alatt nincsen kötés- végül elengedem az ablakkeretet, és kényelmesen lehuppanok odabent. Oké. Félhomály. Nem ijesztő. Kicsit sem. Mantrázom magamban, de azért kicsit kapkodva nyúlok az egyik székért itt a folyosón, és pakolom át az ablak alá. Bak helyett. Újra kilóbálom az ablakon a felsőtestemmel, és nyújtom Michellenek mindkét kezem. – Markold meg a csuklóm felett, így egymásba kapaszkodunk, a lábaddal meg feljebb tudsz lépkedni a falon, de húzlak én is ahogy bírlak. El ne engedj, amíg nincs bent a felsőrészed. – Mert nem tudom mihez kezdek nélküled, ha kitöröd a nyakad. Teszem hozzá gondolatban, de mire a végére érek, Michelle is bent van már. Előzékenyen félreállok az útjából, hogy könnyedén belépjen a székre, majd le a padlóra. –Atta girl! – Idézem suttogva Nathan Drake-et az Uncharted 3-ból, úgy dicsérem Michellet vigyorogva, de valójában roppant megkönnyebbülést érzek amiért ilyen könnyen vette az akadályt. Oké. Bent vagyunk. Addig már eljutottam Michellet megelőzően, hogy tudomásul vettem a folyosó létét, tényét, ijesztő megvilágítását, de most elindulok találomra egy irányba. A lőtermet keresem, mert annak is lennie kell valahol ha ez itt ugye egy lőtér. -Először vagyok idebent. Gőzöm sincs mi-merre. – szólok vissza lengyelül. Igazából nem értem, miért nem eleve így beszélünk már. Mondjuk, ha én szólok hozzá előbb, akkor eleve így teszem, de valahogy már természetes, hogy ha ő angolozik, akkor én is úgy felelek. Nem kéne természetesnek lennie. Amerikában élünk, de lengyelek vagyunk. Szerintem legalább nekünk, kettőnknek, csak így egymás között fontos lenne megőrizni egy ilyen kicsi darabot az otthonunkról. Csak úgy a szolidaritás jegyében. Szóval rajtam ne múljék, eztán már csak lengyel szavak buknak ki a számon. – Szerintem meg sima fémszekrényekben, amit úgyse tudunk feltörni, és hiába is próbálkoznánk vele, mert előbb teszünk kárt magunkban, mint a lakatokban. – osztom meg Michellel is a nagyon is valószínű gyanúmat, miközben elhúzom a szám, és idegesen vakarom jobb oldalt a csípőmet a farmeron keresztül is. Ha viszket, akkor meg kell vakarni. -Szerintem ez lesz az. – mutatok elénk, egy dupla szárnyú fémajtóra. Olyan ódivatú kilincs van még rajta, ami inkább közép-kelet Európára jellemző, szóval nem a gombos fajta, amivel annyit szívsz, ha tele kezekkel akarsz bemenni valahova. De ha már ajtó és a nyitja... Szökkenek kettő mezítlábas-tompát az örömtől, hogy ez nincsen zárva. Kinyitom, és megcsapja az orromat a por, a forró fém és a lőpor (?) szaga. Az ajtó nyitásának zaja sokszorosára nagyítva visszhangzik fel a teremben. –Ezaz! Suttogom fojtott örömmel, és belépek a vaksötétbe. Villanykapcsolót keresek első körben, amit meg is találok rögtön jobbra az ajtó mellett. Találomra forgatom el a kapcsolókat a panelen, és ugyanilyen rendszerben gyúlnak ki a lámpák az.... Ó te jó ég! ... óriási teremben. Három lámpa pont elég a kényelmes félhomályhoz. – Ezt nézd, ’hell! Eszem megáll!!!! – szökkenek még két kislányosat egy álltó helyemben, aztán megindulok sprintben a terem belseje felé. Átszökkenek a lövészállásokon, keresztül a tűztéren, végig egészen egy ottfelejtett targetig a terem nekünk jobb oldali teljesen-a-végében. A lövész nem volt nagy profi, mert tele van nyolcasokkal és kilenc pontosokkal az emberforma lap, de az összes a fejet ért találatot jelenti. A lőállás úgy 30 méterre lehet innen. Nem tudom, hogy mit jelent ez így együtt, és mennyire jó vagy rossz a legutolsó lövész teljesítménye, de ezt látni valami elképesztő élmény. –Meheeenj már! Hát nem király? Uramistenénisakaroklőniiii. - úgy szeretném, ha Michelle is osztozna a lelkesedésben. Remélem, eddigre sikerült megnyugodnia valamelyest, hiszen már kiderült, hogy senki nem hagyott itt igazi fegyvert csak úgy, és egyelőre úgy tűnik, hogy csak mi vagyunk itt meg ez az ember alakú céltábla. Mit tudunk mi arról, hogy valójában belső mozgásérzékelő is van az épületben –persze, hogy van- és már néma riasztást kapott a biztonsági őr és a rendőrség is...
Michelle Wyard
Avataron : Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Lőtér (Fort Lawton) Csüt. Aug. 04, 2016 9:49 am
Nem sűrűn csinálunk ilyesmit, legalábbis nem emlékszem hogy törtünk már be így más felé is. Az egy dolog, hogy oda haza is gyakran tűntünk el, de semmi komolyabb „akciónk” nem volt még. Az ablakon a nővérem szerinti utasításokat követem, tök egyszerű a dolog, főleg úgy hogy segít is rajtam, nem egymagamnak kell megoldanom a dolgokat. És tényleg nem lenne a riasztó bekapcsolva? Hát ez csúcs! Már kezdtem félni, hogy az egész városra ráordít egy sziréna, hogy betörés történt a bázison… szerencsére megnyugodhatok, teljes némaság honol mindenfelé. Csak a kamerák aggasztanak… mondjuk erre nem botlottunk bele egybe sem. A fegyverek engem is érdekelnek, de Dia szerint jól elzárták, szóval mi sérülnénk meg, mielőtt még a szekrényt feltörnénk. - Szóval te se hoztál feszítő vasat. - heccelem egy kis mosollyal, de aztán elkuncogom magam, de hamar eszmélek és két kézzel befogom a szám. Nem itt van a helye a nevetésnek, még felriad a biztonsági őr szép álmából. A folytatás meg nekünk nem lenne szép ugyebár. A hatalmas ajtót meglátva elkerekednek a szemeim és a számat is nyitva felejtem, ahogy a kezeim lefejtem róla. - Azta… - Dia már rohan is, hogy kinyissa és minő meglepő, az ajtó nincs bezárva. Kicsit óvatosabban lépdelek beljebb, a sötét nem igazán a kedvencem. Mi van ha taposóaknára lépünk? Vagy mi van, ha belelépünk egy zsinórba és golyózápor ér minket? Az apró fényáradat felgyúl, miután tesó vacakolt valamit az ajtó mellett. - Basszus… ez nagy. - lépek én is beljebb, hogy szemügyre vehessem a hatalmas teret. - Ekkora szobánk lehetne… - füzem meg Joelt, mi? Figyelem a kialakitást és a pultot ahol elvileg a lövők helyezkednek el a célpont eltalálásához. Senki és semmi nincs itt. Még egy dugi fegyvert se látok elől hagyva. Hála a magasságosnak. Észrevettem és észlelem is Dia hatalmas lelkesedését és csak mosolyogni tudok rajta, én is megindulok még beljebb, igaz, hogy én középre tartok lassú léptekben, de mégis a gazella szökkenéssel… az milyen? Hát… csak néz rám. Két kezem is összerakom, összekulcsolom az állam alatt és úgy figyelem a nővérem örömröptét. Végül átsprintelek hozzá, hogy a lendülettel együtt a nyakába „ugorjak” és úgy öleljem át nevetve. - Jól néz kii. - pillantok rá a bábukra amik egymás mellett helyezkednek el méteres távolságra egymástól. Aztán katonás léptekkel, mozdulatokkal megindulok a bábuk előtt és visszafordulok Dia felé, talán 4 méter után és tisztelegni kezdek szúrós szemekkel, ahogy a nagyfiúk is szokták, de csak nem megy ez nekem. Felragyognak lélektükreim és elnevetem magam jó ízűen.
A rádió recsegése zene volt a füleimnek. Inkább, mint az amit Hereldson nyomatott a rádióban és az istenért se akart kikapcsolni – vagy mindig visszalőtt. Szakadjon le a pofája. Az adás fogadását követően szinte valami nevetséges utcai balhéért imádkoztam, ahol csak a kedélyeket kell lecsillapítani vagy épp a magát moderálni nem bíró barmot. Tök mindegy, csak hadd verjem ki a fejemből ezt az idegesítő dallamot, mielőtt belemegy a fülembe. A bejelentés részletezésénél mégis ugyanott érzem magam, mint előtte. Milyen idióta hatol be katonai lőtérre az éjszaka kellős közepén? Ha megint agyonszívott tinédzserek próbálnak menőzni és kiakasztják a szondázót is.. Igen, bánni fogom ezt a rohadt zenét is. Még a helyszínre érés előtt be kellett telefonálni a központba, hogy kapcsolják az ottani éjjeli őrt és állítsák rá addig is a kamerák figyelésére, ha egyéb mozgást érzékelne vagy pontos személyleírással tudna szolgálni a behatolókról. Márcsak a felkészülés miatt is, amíg távolirányítással gondoskodnak róla, hogy ajtóról ajtóra akadályok nélkül jussak beljebb az épületben a megfelelő szekcióig. Világítás..? Lejjebb eresztem a zseblámpát tartó kezem alátámasztását és kikapcsolom az eszközt, hogy eltegyem, vissza a tartójába. Láthatóan nem lesz rá szükség és talán a pisztolyra sem, ha annyi eszük sincs, hogy ne oltsanak villanyt egy katonai létesítményben.. Egy szemöldökrándításnyi időre megállok a megállapítás után és mélyebb lélegzetvétellel készítem fel magam a bentiekre, ami a kiszűrődő hangok alapján.. Szökkenések, talpsurrogások, lányos kuncogás.. Tökéletesen leolvasható az arcomról a lelkesedés. Nincs. Feloltják a villanyt, ami önmagában elég figyelemfelkeltő, de azzal sem sokat foglalkoznak észreveszik-e őket; már most kaparom az arcomat. Csendesen közelítem meg az ajtót és néhány másodpercig úgy fülelek, legalább a bent tartózkodók számát meg tudjam tippelni, esetleg a korukat, ha mégsem a lázadó korszakúaknak jutott az eszébe a csodás betörési ötlet. A beszédet nem veszem ki tökéletesen, sőt, nem is értem a foszlányokat – mi a jó isten, részeg turisták..? Nem ez lenne az első eset, mégha nem is itt. Megdörzsölöm az orrnyergemet, mielőtt kilépnék és alig résnyire nyitnám a fémlapot, hogy ha hang alapján nem lett volna olyan egyszerű az azonosítás, akkor a saját szememre hagyatkozzak. Erre kettő van belőlük.. Abból az egyből kettő. Szőke, nagyjából egy ötven magas ikerpár – nagyszerű. Bolondozáson kívül semmit nem csinálnak, már amennyiszer látótérbe kerülnek. Nem látok náluk fegyvert. Arra nem alapozhatok, hogy nem zendítette fel az épületet az elsütésekor – a logikát nem keresem a szituációban, rég több sebből vérzik. Teljesen kiegyenesedve immár tárom szélesebbre az ajtót és lépek be. Egyből észrevesznek-e vagy se.. Mindenképp fognak. - Seattle-i rendőrség, maradjanak a helyükön, kerüljék a hirtelen mozdulatokat! – angolul érkezik a felszólítás, függetlenül attól, hogy számomra érthetetlen volt az a kevés legfőképp semmi is, amit értettem. A fegyverem nem került vissza a tokjába, nem dísznek van és különösen nem, ha ezek a lányok nem érzik a súlyát a betörésnek. Ez eléggé érzékeltetni fogja, mégha nem is áll szándékomban használni, ha nem muszáj és emiatt leeresztve tartom, magam elé, a padlóra szegezve. Nyomaték, ennyi. - Nem csak Washington államnak, hanem első sorban maguknak tesznek szívességet azzal, ha együttműködő magatartást tanúsítanak. - kölykök.. Legalább magukra gondoljanak az elkövetkezendőkben, hogy nem akarnak komolyabb eljárást indítványozni magukkal szemben. Ezeknek úgyis addig jó, amíg kényelmes. Remélem legalábbis inkább abból a fajtából vannak szalasztva, mint a totál esztelenek közül, akik viccesnek találják a yard határozott jelenlétét és felszólítását.
Szerintem nem ugyanaz a dolog jut eszünkbe a nagyméretű szobákról. –Mit össze visszhangozna a horkolásod éjszaka! - szúrom oda heccelve a tesót. Ha közelebb lenne, most vállon is böködném, de így csak felkacagok, persze csak halkan. Már amennyi a nevetés és a csend összeegyezhető így egymással. Ölelkezünk, ugrálunk és vihogunk egyszerre, mint a kisgyerekek. Mindenhol máshol lehet, hogy már cikinek tartanám, de itt és most leszarom. Annyira jó megint gyereknek lenni. Megint visszakapni kicsit a múltból... Amíg ő katonás masírozásba kezd, addig én benyúlok az egyik target mögé abba a kis tartályszerű valamibe, ahová a kilőtt skulók hullnak le miután a lapot átszakítva nekiütköztek a falnak. Kiveszek kettő nagyobb, összepréselődött töltényt, az egyiket zsebreteszem, mert ahogy azt az egyik kedvenc buta amcsi sorozatomban mondták „egy kalóz mindig megőriz valamit a kalandjairól”. A másikat Michellenek tartogatom. Hangosan vihogok azon, ahogy tiszteleg. -Rossz korba születtél. Mesés kommunista lettél volna. – és átpasszolom a neki szánt nyomorodd lőszert. – Emlék, rólunk. Tök király, nem? Nem, nem király. A karma –az a szemét ribanc- közbeszól a -Seattle-i rendőrség... – és a többi ide vonatkozó zsargon képében. Egy pillanatra ledermedek. Nem hallottunk senki közeledni a nagy viháncolásban. És most itt a rendőrség... Majdnem angolul mondom Michellenek, hogy –Rábasztunk, mint a torkos borz. – de még utolsó előtti pillanatban kapcsolok. Már beidegződött, hogy ha angolul beszélnek hozzám, akkor úgy is válaszolok, szóval rendesen lever a víz a nagy erőlködésben. Hirtelen olyan világossá válik, hogy mit kell tenni, mintha, legalább előre kiterveltem volna miindent. Lassan a rendőr felé fordulok, felemelt kezekkel, ahogy azt a filmekben látni, és a „helló biztosúr, hogy van?” hangszínemmel kezdek lengyelül szövegelni Michellenek. – Figyelj, egyértelműen látszik, hogy nincs nálunk fegyver, szal hátba lőni nem fog. Kimegyünk a tűztérről, engem befenyít, te meg futsz, mint a kurvaélet kifelé ott ahol bejöttünk vagy ahol ő bejött. – nem kérdezem, hogy érti-e, nincs más lehetőség. Én rángattam ide, a legkevesebb, hogy csak én szívjam meg a levét. Ezután megkérdezem a rendőrt továbbra is lengyelül, hogy -Úgy egyébként anyukája hogy van?
Nem is horkolok… vitatkozhatnánk ezen napestig, de felesleges. Nem miattam nem tud aludni, szóval lapozhatunk a dolog felett. Anya halála óta most először teljesedett ki úgy is az igazi testvéri kötelékünk. Most érzem úgy, hogy valóban felszabadultabbak vagyunk mind a ketten. Aminek jobban örülök, mint bármely más apróságnak. A lőszert óvatosan fogom, olyan fura érzés fogni, hogy az már félelmetes. Olyan hideg és kellemetlen érzés… de mégis. Igaza van. Ez egy emlék, hogy sikerült. Sikerült kicsit, talán csak egy pillanatra túljutnunk azon, hogy szar életünk van anya halála óta. Az idegen hang lelohasztja a vigyoromat és le sem veszem a tekintetem Diáról… csak a szavai azok, melyek kizökkentenek hirtelen ebből az egész állapotból és képes vagyok az idegenre ránézni…. Fegyvere van és tuti nem Vizi pisztoly és nem is vaktölténnyel van felszerelkezve… Óh édes istenem… szerintem teljes a pánik részemről, főleg hogy sok TV-t néztem mostanában és annó is, ott meg a rendőrök lelőnek fiatalokat. Nem olyanokat mint mi, de mondjuk egy angol simán lelő egy „külföldit”, mert mondjuk bassza a csőrét a bőrszíne… Ahogy a tesó felemeli a kezét, jómagam úgy lépek hátra egyet és közben fordulok is a „kopó” felé. Hallom a nővéremet, de nem tudok vele egyetérteni. - Ugyan már! Ezt te sem mondhatod komolyan! A testvérem vagy. Együtt jöttünk, együtt is maradunk…. - lépek Dia mögé közvetlen, szemmel tartva a fegyverest. Tök fiatal a csóka… talán nem volt gyerek szobája, hogy nem ért meg minket és a kis szórakozásunkat. Nem is értem minek jött ki… ha nem szólt semmi se… akkor hogy? Hallgatom Diát, elhúzom a szám, könnyű úgy érdeklődni, hogy a másik mit sem ért a nyelvből. Karon ragadom Diana-t és húzok egyet karján. - Észrevetted te is? - pillantok meglepetten Diára és a termet pásztáztam, hogy néma csend honolt mindvégig. - Nem szólt a riasztó és ő itt van… - suttogtam végül, kicsit sem lehet gyanús a dolog, majd hirtelen a zsebembe nyúltam a telefonomért… nincs térerő, bár lemerült. Bassza meg, nemrég töltöttem fel…
Már kezdenék egy stabil megnyugvás felé lépdelni, amikor mozdulatukban megállnak és lassú fordulással egybe kötvetve feltartják a kezüket a lányok. Az ikrek. Nagyszerű. Az egymásnak szánt mondatokból nem értek egyetlen szót sem, ez nem változik, de nem lennék biztos benne, hogy fordítva is igaz. Felemelt kezekkel? Rögtön egy idegen hangjára? Aha. Automatikus reakció, de nem vagyok meggyőződve egyik eshetőségről sem, hiszek a fülemnek, ami kurvára azt jelzi felesleges a beszédükre figyelnem. A hangsúly megüti a fülem botját, többre nincs szükségem. Közelebb lépdelek és fokozatosan, lépésről lépésre engedem lejjebb a kezemben pihenő fegyvert, de azonnal intek a mozduló szőkének, hogy tegyen le a helyváltoztatásról. - Hé! – emelem feljebb a hangomat és megismétlem a szétválasztó mozdulatot a levegőben, ami egyértelműsíti a hülyében is, hogy egymás mellé álljanak. Ne mögé. Ez nem így működik és elég biztos vagyok abban, hogy van akkora filmkultúrájuk, ami alapján ezt háttértudással is kiegészíthetik. Vagy józan paraszti ésszel. Vajon mit tesz az a rendőr, aki elől takarásba vonulnak..? Nem sok jót. Megelőlegezek egy újabb figyelmeztetést a szemmel látható kiskorúságukra hivatkozva, de a köztük folyó, halkabb hangvételű szóváltás már nincs az ínyemre. Rohadtul nincs, folyjék bármiről is a diskurzus és a véleményem ott van erről az arcomon, nem nehéz leolvasni róla, ahogy összehúzott szemöldökkel, szigorú tekintettel figyelem a testvérpárt. Jobb lenne, ha már az angolt nem értik – mindegy elhatározásból vagy valóban.. – legalább a testbeszédre, a nyilvánvalóra figyelnének. Játéknak fogják fel? Sajnálom, hogy nekem egyáltalán nem az. Attól függetlenül, pedig hogy nyelvtudásilag miként állnak: kötelességem a szóbeli tájékoztatás. Igen, én el fogom mondani, hogy megtettem, amit meg kellett és ha az előzetes jelzéseimre fittyet hányva még mindig az egyik a másik – vagy a másik az egyik.. – háta mögött áll, karját huzogatja.. Nem utolsó sorban képes meggondolatlanul moccanni, aminek láttán ösztönösen feszülnek meg az izmaim, emelem egy centinyivel feljebb a kezemben tartott fémet. Csak ennyivel.. A zsebének alakja nem ad aggodalomra okot. - Ismétlem: maguknak tesznek szívességet azzal, ha együttműködő magatartást tanúsítanak. – újfent közelítek és az előbbieknél élesebben szólalok fel. A falak visszaverik az utolsó szólamot. - Szét. - bökök egyik, majd másik pontra, közvetlen egymás mellé és hat lépés távolra állok csak meg tőlük. - Igazolványt. - a bal kezemmel a jelvényemre bökök, aminek segítségével azonosítani tudnak. Félreérthetetlen, hogy igazolniuk kell önmagukat és logikus lépés, ami aligha kerülhette el a gondolataikat. A kezdeti feltételezés, mi szerint talán részeg turistákkal van dolgom annyiban is maradt - a tekintetük tiszta, a kezük sem remeg, nincsenek tudatmódosító hatása alatt és az egyensúlyuk megtartására vonatkozóan sem vélek nehézséget felfedezni. Ha a hülyét adják azzal csak magukat égetik, jobban, amikor innnen kikerülünk és felelniük kell az illegális behatolásért.
Hogy is reméltem, hogy pont most, a szükség idején kezdi el Michelle azt tenni, amit mondok, és amivel megúsznánk a nagyobb rosszat. A baj az, hogy nem parancsolhatok rá, mert azt már nem a csevegési stílusban tenném, ami szintén gyanús. So we fucked again- ahogy az angol mondja. De amit ez után mond a tesó, arra már nem tudok nem úgy reagálni, hogy azzal ne ássam alá az egész eddigi műsort –akármilyen gagyi volt az-. - Komolyan az a legnagyobb bajod, hogy nem vinnyogott a riasztó? - nézem Michellet úgy, mintha egy idegent látnék, közben automatikusan eleget teszek a rendőr kérésének, és a „szét” parancsra odébb állok egy lépéssel, pedig semmi bajom nem volt azzal a felállással, hogy Michelle a hátam mögött maradjon, amíg a rendőrnek közben viszket az ujja a ravaszon. Amikor ráeszmélek mekkora hibát követtem el, már késő, eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy én már biztosan értem az angolt, így hagyom a francba a kérdést az anyukájáról, viszont a komédiáról még mindig nem mondok le. A földre bámulok még mindig feltartott kezekkel. Azt latolgatom, mennyi esélye van annak, hogy ha én itt valami butaságot csinálok, akkor Michelle lesz szíves végre kereket oldani, mielőtt még mindketten le leszünk lőve, mint a veszett kutyák. Nálunk a beviszünk a Yardra dolog minimum két sallerral indul. Tudom, mert már jártam ott is. Leszarják, hogy gyerek, felnőtt, nő vagy férfi, esetleg kicsit mindkettő, szóval se a korunk, se a nemünk nem ment meg. Nagyot nyelek. Ez Amerika, baszod. Itt vajon mennyit adnak? Eddigre már világossá válik számomra két dolog is: az egyik, hogy Michelle nem megy sehova, a másik pedig, hogy a rendőr úgy átlát már minimum rajtam is, mint Marika néni a szifonszemüvegen. És igazolványt kér. Folytathatnánk a színjátékot, de már eljutottam a kétségbeesés arra a szintjére, hogy már nem tudom kontrollálni magamat, vagyis a beidegződést, hogy amikor angolul beszélnek, akkor én is úgy válaszolok. -Nincs nálunk igazolvány. – táska sincs, meg semmi. Leszámítva azt a telefont Michellenél és a két pár cipőt, amit –huhhh basszus.. – az ablak alatt hagytunk, ahol belógtunk. De ez legyen most a legnagyobb bajom. A megadás pózába vágom magam, mikor eszmélek mekkora hülye vagyok. A fejemet lesunyom, a vállaim lerogynak, a hátam görbe. – Rábasztam – mondom megint angolul a magam lassú módján, szóval azt azért kiérezni, hogy nem ez volna az anyanyelvem. Lépek egyet a rendőr felé. Nem a hirtelen mozdulattal, de elég határozott vagyok ahhoz képest, hogy mekkora szarban vagyunk. – Én értem a nyelvet, ő nem. Őt tessék kihagyni ebből. Az én ötletem volt idejönni, és csak viháncolunk, semmi több. – hátra nézek Michelle-re, és mondom neki lengyelül, hogy – El ne kezdj itt angolul csacsogni, mert nagyobb szarban leszünk, ha lebukunk, hogy még hazudozok is. – aztán visszafordulok a rendőrhöz. – Most mondtam el neki, hogy mi a helyzet. Szóval. Essünk túl rajta. Hány pofon jár itt illegális behatolásért? – nem vagyok biztos benne, hogy a fogalmazásom helyes, de legalább már a rendőr is érti amit mondok.
Összerázkódom, megriadok az emelt szintű hangvételtől. Diana pedig cselekszik és elmozdul mellőlem. Szomorúan pillantok felé, majd a rendőrre nézek és szusszanok. A fegyver nem tetszik a kezében, de valószínűleg mindenki ekképp gondolja, aki valamiféle célkeresztje egy ilyen dolognak. Nekem is félnem kellene, félek is, de Diát sem akarom hogy valami hülyeségbe menjen bele és nagyobb károkat okozzon. De ezek szerint eleget tesz a rendőr-bá kérésének. Odébb lépek én is, miután meglestem a mobilom, hogy térerő van-e? Semmi. Hiba van a rendszerben ami azt illeti. Rápillantok nővéremnek és hallgatom amit mond, de a rendőr érdekesebb és végignézek rajta. Igazolványt… basszus. Az igazolvány! Az nagyon nincs nálunk. Ember mi kurva nagy szarban vagyunk. Hát ez gáz. Párbaj. Talán így tudnám a legjobban jellemezni azt, ami köztünk folyik. Persze, nem afféle lovagi látványosság ez, száguldó paripákkal és teljes vértezetben. Az úr beszél, mi meg cselekszünk vagy nem… de mi szívjuk meg így is úgy is. Nem pillantok Diára, mikor angolul tart diskurzust a rendőrrel, csak figyelek és hallgatok, mintha nem is érteném mi folyik itt…. köztük. Egyáltalán hova fog vinni minket? Haza, hogy lecsessze Joelt, hogy a lányait szabadjára engedi bele a nagyvilágba, akik egy kukkot sem tudnak angolul, vagyis csak az egyikünk. Jómagam. Vagy a rendőrségre, hogy ott értesítse Joel és ott rendezzenek le mindent… Nagyon mérges lesz ránk ezt már most tudom… Erre meg a tesó kezdi el a dogmáit… még hogy semmi közöm hozzá… amikor felém pillant, érdeklődve nézek rá, mintha ismétlést kérnék… meg is kapom, igaz, hogy mindez hamis, de eleget teszek kérésének… - Ugye tudod, hogy ezt a viháncolást nem ússzuk meg egykönnyen? Ez Seattle… nem épp odahaza vagyunk… - emlékeztetem erre az apróságra, hogy a két város teljesen idegen a nézeteitől. Egyik így a másik úgy… - Amúgy kérdezd már meg az urat, hogy bevisz minket, vagy szabadon távozhatunk… valahogy aggódok… - kérem meg a nővéremet erre a kis apróságra, ha már nem értem az angolt… értem én, mindketten értjük. De nem a legtökéletesebb. - Szarban lesz a haza, ha Joelt is értesítik erről… - sóhajtok egyet mosolyogva, majd az úrra pillantok hosszasan, majd elmosolyodok kedvesen. Mondjuk nem azért, hogy megpuhítsam a szívét és eltegye a fegyvert… Közelitek is felé... talán két lépéssel próbálkozom ártatlanul, még a kezeket is a levegőbe emelem...
Súlyos következményekkel jár, ha egy rendőr fegyvertelenre lő. Abban az esetben is, ha a célkeresztbe egy bizonyítottan bűnös ember kerül, aki csak egy másodperccel azelőtt dobja el a hatlövetűt. Önvédelemből. Semmi másból. Meg van kötve a kezünk és az általános közvélekedés miatt ez fokozódott az utóbbi években. Ha a látóterükbe kerül a csöve rossz érzés fogja el az embereket, elkapja őket az ideg mi történik, ha használni fogjuk és áldozattá válnak. Számtalan alkalommal jut el a rendőrséghez bejelentés, panasz, jogi pereskedés előszele, mi szerint indokolatlanul vettük elő és csak megfélemlítésre használtuk, kedvtelésből, visszaéltünk az állam által kezünkbe adott hatalmunkkal.. Belegondoltak-e már egyetlen egyszer is, mi van, ha nem vesszük komolyan és a jóhiszeműségünkért benyelünk egy golyót? Persze, nem lehetett látni nála – megbocsájtva.. Egy katonai létesítménybe törtek be – nem a sarki boltba.. –, megérné elbagatelizálnom ennek fényében az esetleges felkészültségüket? Egyértelmű a válasz: nem. Látom mindkettejükön mit vált ki belőlük a kezemben tartott fegyver, de az egészséges önzés, ami szabályzatba is van foglalva nem különösebben ad helyet bűntudatnak. Főleg nem a megborult jelenetnek, amikor szemmel láthatóan nincsenek közös nevezőn és egyikőjük automatikusan csúsztatja a lábát a leadott felszólításomra. Aha, szóval idegen az angol, huh? A fair hozzáállás a rendőri részről bezzeg minden esetben elvárt.. Kurva sok kedv marad ezután hozzá. Hiába áll végül a másik szöszi is odébb a bökött pontra, az eddig sem sok bizalom, amivel viseltettem az irányukba igencsak megcsorbult. Vízfolyás, mi? Várnám az igazolványokat, de kiderül nincs mit. Először a furcsa akcentussal, de legalább megszólalóra esik a pillantásom, utána a másikra és hajszálon múlik, hogy belekezdjek mit gondoltak, mivel fogják igazolni magukat külföldön..? Hajszálon. Lesznek még kérdések, hogy ez visszaköszönjön részükre.. - Rendben, az őrsön majd bediktálják a pontos adataikat, hogy beazonosítsa magukat a rendszer. – ám azelőtt.. – Addig is két nevet kérnék. – ugye nem kell hozzá tennem, hogy pontosat, valódit..? Érződik a hangomból, adok egy esélyt annak, hogy elegendő lesz számukra és nem meghatározó a hajszín. A görnyedt tartást felvevőt csak félig tartom szemmel, a még elől lévő telefont igazán el kéne tennie a csendbe burkolózónak.. Rá. Bólintok rá magamban mindenféle sajnálkozás nélkül és leeresztem a fegyvert tartó kezem, ahogy közelebb lép. Nem szegezem rájuk, hülye nem vagyok, változatlanul nem látok náluk és mivel kiderült mégis egy nyelvet beszélünk.. Legalábbis az egyikőjükkel: nemsokára lehet el tudom tenni. A pofon említésére viszont összeszaladnak a szemöldökeim. Gondolom évre gondolt, lerovandó büntetésre ez alatt.. - Először is: teljesen mindegy kinek az ötlete volt, önkéntesen van jelen a testvére. – nem láttam kényszerítésre utaló jeleket, most sem igazán találok, pillantásomat többször is a szóban forgóra emelve. – Másodszor: nem jár pofon, gondolom másra gondolt, mennyi letöltendő jár érte. Tévedek? – folytatnám igenlés esetén, de ismételten idegen szavak repkednek a levegőben, amikből egy kukkot sem értek. Vagyis. Várjunk, jól hallottam? A másabb hangzás, szótörés igencsak kihallatszódik. - Joel? – ha már csak a jobb oldali tud angolul, hát hozzá fordulok. – Vele jöttek az országba? – ..hogy valóban egy általam ismert személyről esett épp szó az nem kavarodik a gondolatmenetembe. Röhejes véletlennek találnám, igazából kizártnak. Hosszan fújom ki a levegőt, ezt inkább kihagytam volna és várakoztam volna a kocsiban, amíg Hereldson lerendezi. A kedves mosolygástól nekem sem lesz jobb a helyzet, se nekem, se nekik. - Oké, kérem, emeljék fel annyira a kabátjukat, hogy láthassam van-e bármi fegyver Önöknél és lassan forduljanak meg mindketten. - igen. Szándékomban áll eltenni a sajátomat, ha megbizonyosodtam róla a tátongó helyiségben én vagyok az egyetlen, aki birtokában van egynek. Ha hajlandóak erre, én is belekezdek a helyzetük összefoglalásába.. - Egyelőre tetten érésről van szó és emiatt felelősségre vonásról, mivel nem menekültek el. Ha megtették volna az lopásnak, halmazatban kényszerítésnek minősülne függetlenül attól elvittek-e bármit is a helyszínről. – lényeges a különbség a kettő között és nem átallok ezt kihangsúlyozni, hogy véletlenül se forduljon meg a fejükben az olajra lépés. – Szükség lesz az egyik szülőjük vagy országban tartózkodó felügyelőjük nevére, elérhetőségére, valakire, aki kezeskedik Önökért. - említettem az őrsöt.. Igen, ha nem jön valaki értük az eljárásnak megfelelően bent fognak éjszakázni, mert bent tarthatóak. Minden jogom megvan hozzá - tulajdonképpen ők szolgáltatták.. - és a jegyzőkönyv is alá fogja támasztani, ami készülni fog az esetről.
Diana Wyard
Avataron : PB: Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Lőtér (Fort Lawton) Hétf. Aug. 22, 2016 6:31 am
Pont azért, MERT ez itt Seattle, kicsit tartok tőle, hogy majd Michelle megint dacolni kezd, és elárul minket. A terv roppant egyszerű: kiállok én a sallerek elé, aztán mindenki megy a maga dolgára. Csakhogy a rendőr inkább látszik mogorvának, mint annak a pofozkodós fajtának. Nem baj, a javamra váljon, hogy én azért megpróbálom. -Ő Michelle, én meg Diana. Wyard. W-Y-A-R-D. –tudom, hogy hármunk közül pont ő az, akinek nincsenek különösebb nehézségei a nyelvvel, már csak megszokásból betűzök a hivatalos közegnek. Ez után már nem tolmácsolom Michelle kérdését, mert már szó esett róla, hogy bizony megyünk a Yardra. Az hülyeség, ha ettől kicsit fellelkesedek? Sose voltam még amerikai sitten. Eztán közli velem a rendőr, hogy a pofozás nem része a dolognak, amitől már tényleg zavarba jövök. Pislogok is rá értetlen képpel: -A bácsi liberális tetszik lenni? Mit kapnak itt nevelési célzattal a gyerekek? – pillecukrot? ~gondolom rossz szájízzel. Igaz, a nyakleves se megoldás, mert hiába pofozott már le rendőr úgy, hogy elsötétült tőle a látásom is, annak dacára még mindig szeretek a tilosban járni. Viszont így hogy tisztáztuk: nincs verés; minden félelmem elszállt, és már-már szemtelenül vigyorgok a rendőrre, miközben eleget teszünk a „forduljanak meg” kérésnek. (Rajtam nincs kabát, tehát azt a rész kihagyom.) – Érti ám a nyelvet a húgom is. – most mondja azt valaki, hogy nincs elég vastag bőr a képemen. – Figyeld, most kiderül, hogy van saller, vagy nincs. – dúdolom oda Michelle-nek. Aztán észreveszem rajta Michelle-es őzike szemeket és a kellemes mosolyát. Lehervad a vigyorom, és egyszeriben azt kívánom, hogy a rendőr üssön meg lehetőleg mindkettőnket. Jól látom? - Ugye nem a mosolyoddal akarod megfűzni? Neeee. Letagadlak.- csakhogy már késő. Megtörtént. Az is, hogy Michelle kimondta Joel nevét, és a rendőr egyből ráharapott. Csak tippelek, hogy rohadtul elege lehet már belőlünk, és most valójában megkönnyebbülést érez, amiért talált egy kapaszkodót. – Igen, vele jöttünk. Részben. Először a gyámhivatal hurcolt ide minket. Ez egy hosszú és szomorú történet csalásról, árulásról, meg egy ittas idős néniről a repülőgépen, aki mellettem ült. Higgye el, hogy nem akarja hallani. A lényeg, hogy japp, Joël , mert francia, ugye? – sandítok Michellere, hogy erősítsen, vagy cáfoljon meg, de aztán megint a rend éber őréhez intézem a többit. –Ő az apja. Meg akkor nyilván az enyém is. Ha feltesszük tölteni a húgom telefonját szerintem fel is hívhatjuk. Bár azt hiszem éppen egy nőben matat, és ez most fontosabb. Mivelhogy szülész-nőgyógyász. Most meg tetszik bilincselni, és megyünk a Yardra? – nagyjából olyan képet vághatok, mint a kisgyerekek a születésnapjuk reggelén. Még bólogatok is hozzá lelkesen.
Kezdőlap 
Tárgy: Lőtér (Fort Lawton)
