HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

San Francisco, California

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: San Francisco, California
Szer. Dec. 20, 2017 4:32 pm
 



 

First topic message reminder :



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down

Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Szer. Jan. 17, 2018 7:46 pm
 



 

Never knew I'd stay for so long
And this truth cuts not through one, but both
Not through one, but both of us
But it's deeper if I hold on
(...)
You're my all and more
But I need room to breathe



Alig fél óra telt még csak el a konyhában lezajlott piszkálódás óta; az egymást váltó könnyeden szemtelenkedő adok-kapok, az ágynemű emlegetés és a másodlagos értelemmel is bíró megjegyzés; Zach méltatlankodása a kobakja szándékos elforgatása miatt és az ellenkezése a gyakorlás okán és most mégis olyan, mintha sokkal hosszabb órák választanának el tőle. Az odáig egyszerű volt, hogy amennyire jelen helyzetben lehetséges, utánajárjak annak, ami egyszerűen lehetetlen kellene, hogy legyen, mégis befészkelte magát a gondolataim közé, nem kis rémületet ültetve minden porcikámba. A három perc letelte, az első, második és végül harmadik pálcikán is egyöntetű eredményt hozott, csakhogy a gond az ezzel, hogy nem lenne szabad ott virítania egyiken sem. Hosszú, nehéz és szomorú, rémálmokkal átszőtt időszak volt, amíg végül megbirkóztam a doki által kimondott ítélettel, elfogadtam, feldolgoztam és lezártam. Akkor is, ha soha nem képezte különösebben a jövőképem részét, hogy gyerekek is legyenek benne. Most pedig itt virít pontosan az ellenkezője annak, aminek történnie szabadott volna..
Több időt igényelne, nem csak a puszta tény megemésztése, de annak közlése is vagy, hogy egyáltalán normálisan meg tudjuk beszélni, ehhez képest rövidre szabottan lesz rá lehetőségünk, hogy aztán műmosollyal kelljen végigcsinálni az egész napot – számomra – idegenek között és egyelőre nem csak, hogy nem akarom, fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele, mégis mit mondjak vagy tegyek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Zach rögtön felbukkan, amint belépek az ajtón.
Nem látom a mögöttem állót, ahogy a kisebbik magasságához guggolok le, amíg beszélgetünk, de hallom a mélyebb légvételeket és ismerem már annyira, hogy tudjam ez mit jelent. A gyerek kivárja a választ, addig egyáltalán nem hajlandó mozdulni, csak mikor végre megkapja azt, akkor fordul meg és indul el a fürdő felé, készpénznek véve a hallottakat. Előtte még széles, őszinte mosollyal viszonozza a kapottat és szó nélkül teljesíti, amit kértem tőle.
Egyenesen felmegyek a lépcsőn, a kabátot csak akkor vetem le, amikor már a szobába léptem, éppen azelőtt, hogy belépne utánam Ron is. Ami a kezemben van azt leteszem a komód tetejére és amellett állok meg. Az idő sürget és őt sem akarom sokáig még tudatlanságban hagyni, de ez cseppet sem könnyíti meg azt, miként is fogjak bele. Végül pedig elég esetlenül sikerül a tudtára hozni, amit alig negyedórával korábban tudtam meg én is.
A kérdés elhangzásakor kissé megrázom a fejem, mert nem hiszem, hogy hibás lenne mind a három teszt és ezt valószínűleg el is mondanám neki, ha nem ragadná vissza a szót magához és nem döbbentene meg, amit utána hallok. Értetlenül vonom összébb a szemöldökeimet és kényelmetlenül kezdi a torkomat gombóc feszíteni. A nyelvemre kúszik a visszakérdezés egy rövid tessék? formájában, de végül lenyelem és csak a vonásaimra hagyom kiülni, mennyire rosszul esően lepett meg. Nem tudom, hogy azért, amit lát rajtam vagy magától esik le neki a tantusz, de talán nem is lényeges. Nem tudok azonnal megszólalni, mert pontosan ugyanott toporgok, mint a kérdései előtt is és fogalmam sincs, hogy az ajkaim azért remegnek meg alig láthatóan, mert mondanom kellene, mondani akarok valamit vagy, mert a torkomat feszítő érzés alattomosan egészült ki immáron a szemeimet égető, még ki nem csordult könnyekkel.
Levegőt kell vegyek, hosszabban és a tekintetem leveszem róla, könnyebb így. A kibuggyanó könnycseppet, a kézfejemmel kenem szét, nem engedve, hogy legördüljön és a mozdulatot tovább víve a fülem mögé igazítok egy hajtincset.
- Ne… én nem tudom mit mondjak erre. – a tekintetem újra visszatalál az övéhez a nehézkesen kipréselt szavak közben, de nem sokáig tartom meg a szemkontaktust. Legyen betegség, felborult hormonháztartás vagy az, hogy az orvos tévedett és egészségesen működik a testem, ez jelenleg bennem történik. ..és ez ijesztő, rohadtul az. ..és fogalma sincs, hogy mennyire ácsingózom egy egyszerű ölelés után és, hogy csak annyit mondjon, minden rendben lesz.. Mégsem kérem, tegye meg.
Jobbommal a bal kezem ujjait kezdem piszkálni magam előtt tétován és újabb mély lélegzetet veszek.
- Vissza kellene mennünk a többiekhez. – szusszanok végül. Bármi, amit mondanék jelenleg, ahhoz sokkal több idő kellene és ehhez képest Zach nem sokára keresni fog bennünket és Liznek is megígértem, hogy besegítek.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Szer. Jan. 17, 2018 10:18 pm
 



 

Hozom a formámat. Megint. Összeszorítom a szemeimet és megingatom a fejemet, ahogy realizálom mekkora fasz voltam az imént és ekkor még nem látom a reakcióját. Az állkapcsom ösztönösen feszül meg és nyelnék mellé, ha a gigám nem csak fájdalmasan moccanna, a szükséges ingert mellőzve. A levegő a tüdőmben tobzódik, nem jön el ez a fajta megkönnyebbülés a felismerés után, hogy valójában sokkal rosszabbá tettem a helyzetet, mint.. Sejtettem? Egymásnak feszítem a fogaimat és nagyon igyekszem azon lenni ne most húzzam fel magam a balfaszságom miatt ami nem kevés szégyenérzettel köp szemen, de kevésnek bizonyul a tartásomban beálló változások, az észrevétlenül ökölbe szorított kezeim miatt. Az ujjaim a kifejtett erőtől szép lassan fehéredni kezdenek.. Nem a saját bőrömön levezetett feszültségből generált fájdalom rándít kelletlenül a szám sarkán, fogalmam sincs mikor veszem ezt észre, mikor már beleremeg a karom a feszületbe vagy amikor már szinte kimegy az ujjvégeimből a vér. ..vagy a következő pillanatban, ahogy önkénytelenül lépek közelebb, majd meg is torpanok a reakciója láttán, ami hideg zuhanyként ér. A tekintetének elvételekor tűnik fel, hogy amaz vizenyőssé vált és a törlő mozdulatnál eszembe jut; ilyennek még sose láttam. Egyetlen egyszer sem. Másfelől fogalmam sincs nem-e feszélyezném azzal, ha a köztünk húzódó másfél lépés távolságot kisebbre veszem vagy se.. Az öklöm szorítása abbamarad, a vállaim lazábbakká lesznek. Állok és nézem, a sajnálomot nem akarom úgy szajkózni, mintha önmagában bármit is érne. Egyszer már elmondtam, ha rongyosra ismétlem teljesen elveszíti az értékét és nem csak ezt akarom mondani. Bár meg tudnám fogalmazni, hogy helyette mit is..
Az egyértelmű, hogy amikor megszólaltam csak rontottam mindenen, így féket kötök a nyelvemre, némán ingatom meg a fejemet azzal a célzattal, hogy nem is kell szólnia. Elbasztam, nem is kellett volna idióta módon megkérdeznem, ergo alapvetően nem is lenne mire válaszolnia. Nem, mintha látná a fejmozgásomat, mint én a kezeivel történő babrálást.. Tisztában vagyok vele nem egyszerű, sőt, rohadtul nehéz, de inkább azt választanám, hogy a szemébe nézhessek és ne csak a fejének búbját súroljam.
- Nem kell. – a piszkált kezeket óvatosan választom szét egymástól. - Vagy legalábbis kevésbé érdekelnek. – nem fogok hazudni, hogy akár hajszálnyit is törődni akarok azzal mit fognak gondolni pár perc távolmaradás után. Sokkal többre úgyse lenne időnk, de azt a párat még rohadtul kibírják. Velem ellentétben. Ezen a ponton erőltetem magamra a nyelést.
- Csak aggódom mi van, ha valóban jó eredményt mutatott a teszt és mivel elvileg ez nem lenne lehetséges, ezáltal valami bajod származik belőle. Nem akarom, hogy bármi ilyenről legyen szó és ez a frászt hozza rám. ..és szokás szerint nem jól kezeltem a helyzetet.baromira és ez nincs titkolva, már felütötte a fejét az első jelzésnél alig fél órával ezelőtt, csak még nem tudtam pontosan miért. Talán most se, de ezt érzem a legközelebbinek az igazsághoz. Ha valami úgy van ahogy nem kellene lennie, akkor az sosem jelent jót vagy zökkenőmenteset.
Nagyon remélem felnézett, mert nem akarnék az álla alá nyúlni, rákényszerítve, hogy így tegyen.. Ezt viszont biztosan nem akarom a fejtetőjének mondani.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Szer. Jan. 17, 2018 11:40 pm
 



 

A feltoluló könnyeimhez, amiket egyre nehezebb visszatartani és a lebiggyedő szájsarkaimhoz, amiket az ajkaim összepréselésével próbálok fékezni, nem csak a hallottak, de a látottak is nagyban hozzásegítenek. Abban igaza van és rátapintott, hogy a hormonok a testemben nagyon nem jól működnek, mert más esetben tudom, hogy nem késztetnének erre. Nem vagyok pityergős fajta, főleg nem mások előtt, de most mintha egyáltalán nem lennék ura saját magamnak. Még egy ok az ijedtségre. Nehéz látni az összeszorított szemhéjait, a fej ingatását, a görcsösen összeszoruló állkapcsát és az ugyanerre a sorsa juttatott kezeit. A feszültség minden értelmében látható teljes manifesztálódása a testében – gyakorlatilag akár tapintható is lenne – nem mondhatni, hogy akár egy pillanatra is megnyugtatna.
Érzékelem ugyan, hogy közelebb lép, de a tekintetem muszáj elvennem róla. Borzasztóan zavar – mert nem tudom uralni –, hogy látja azt a pilláimról legördülő sós cseppet, amit amilyen gyorsan csak lehet, szétkenek az arcbőrömön és közben százszor belehalok, amiért nem jön még közelebb és nem von magához, pedig annyira vágyom rá, hogy azt még magamnak is szégyenkezve ismerném be.
Tényleg nem tudom, hogy mit mondjak vagy mit kellene, mit szeretne hallani tőlem és jobb ötlet híján őszintén osztom meg vele; ez konkrétan az a helyzet, ami előtt szó szerint felsültem.
Akkor nézek fel, vissza rá, amikor a kezeimet megérinti. Nem esik rosszul, ahogy hozzám ér, pontosabban úgy vágyom rá, mint korábban még valószínűleg soha ezelőtt. Ezért, ha nem húzódik el, akkor az ujjai közé akasztom a sajátjaimat, most nagyon-nagyon kell az, hogy belé kapaszkodhassak, és nem engedem el, nem, hacsak Ő nem kezdeményezi a dolgot. Szomorú mosoly kezdeménye költözik az ajkaim szegletébe azzal, hogy nem érdekli konkrétan a földszinten lévők mit gondolnak az eltávunkról és jelenleg hihetetlenül hálás vagyok ezért.
A következő percben pedig a szavaitól végleg megsemmisülök előtte. Kicsinál, az egyszer biztos. Vissza kellene nyelnem a szabadulni kívánkozó könnyeimet, de nem megy. Újabb két kövér, forró csepp szabadul el és ezúttal szalad végig az arcomon megállíthatatlanul. ..és ha nem is azonnal, de néhány lélegzetvétellel később összeszedem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Én is félek.. ..nagyon is. – halkan szusszanok és nem érdekel mennyire jó ötlet vagy sem, de elengedem azért, hogy egyetlen lépéssel a karjaiban végezhessem végül - már, ha nincs ellenére - és átölelem őt, szorosan belé kapaszkodva. Szükségem van . Jobban, mint hinné vagy gondolná..
- Karácsony után kiderítjük mi a helyzet. ..és utána megbeszéljük, hogy mi legyen. Jó így? – nem tudom, hogy mennyi idő telik el, mire sikerül összeszednem magam annyira, hogy mindezt vázoljam és az öleléséből kibontakozzam annyira, hogy lássam az arcát, de azt hiszem, nem túl sok. Legalábbis az alapján, hogy hamarosan felharsan Zach hangja lentről, miszerint végzett és jogosan keresi a velem szemben lévőt..


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Csüt. Jan. 18, 2018 8:27 pm
 



 

Egyetlen egyszer láttam a sírás hátra maradt nyomait a szeménél, a körülmények miatt meggyötört vonásain és emiatt, nem mellesleg tudva mi vagy inkább ki, azaz én váltotta ki ezt a reakciót, engedek a megállásra felszólító, erős belső ukáznak. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor hátra rántják az ember lábát.. Legszívesebben káromkodnék. Káromkodnék, bocsánatot kérnék, hogy ilyen helyzetbe hoztam a barom kérdésemmel. Könnyűnek hangzik ezt tenni, de átemelni a valóságba már sokkalta nehezebbnek bizonyul és nem csak ebben akadályoztat. Éppen csak levegőt véve állok előtte és az agyam kattogásai közé az is beeszi magát, mi van, ha a rohadt megszólalásom miatt ez a táv feszélyezi oly mértékben, hogy a kezeivel babrál? Másodpercek múltán nyelem le a hezitálást, túllépek rajta, hogy megpróbáljam kiverni a fejéből a lemenetelhez társított kellene szó használatát. Egyáltalán nem kellene jelenleg a lentiek várakozási ideje miatt aggódnia, sem arra fogni, hogy nem tudunk a témáról érdemben és úgy beszélni, ahogy valójában kellene, megadva a módját, idejét.
Az ujjainak fűződő szándékát megérezve nem húzom el a kezeimet, az övéinek közelebb bújtatására finoman rásegítek, hogy ezzel a mozdulatával eloszlatta az éket verő, talán távolság utáni vágyának futó gondolatát. Jobban ráfogok az enyémhez képest jóval kisebbre, csendes reflektálásként a minimális ívelődésnek, ami a szájára költözik. Érezhető súlyt nem dob le rólam ezáltal, de valamit jelent.. Csak jelent, nem? A figyelmét magaménak tudhatom, amire teljesen szükségem lesz, nem csak részben, egyik felét a kezeire, a másikat a hallottakra ráállítva. Az előzőekből és általában az eddigi precedensekből tapasztaltan nem tudom eldönteni miért indul meg újból a könnycsatornája áztatni, puhítani a bőrét. A kezeim közül nem rázza ki magát, nem akaszkodik ki és ennél fogva az értelmezésének tekintetében bajban vagyok. Megint rosszat mondtam..? A mancsát változatlanul tartva emelem a sajátom, hogy az ő eddigi igyekezetéhez hasonlóan elkenjem az arcán. Feltételezem nem örül az ott létüknek, legyen szó akár egyről vagy újabb kettőről.. Az idő telésére is teszek, türelmesen várok rá mit lép, szeretne-e egyáltalán felelni rá bármit is, amire egyébként nem számítok. Nem elvárás, nem azért mondtam, inkább annak reményében érthetőbbé válik a borzalmasan elsült reagálásom.
A szavaira fogalma sincs róla mennyire szeretnék valami megnyugtatással szolgálni. Nem kontárral, hanem hihetővel, de abban a pillanatban egy sem jön a nyelvemre. ..lehet a kissé meglepett ölelés okán, ami ellen nem ágállok. Biztosítok helyet, odagyűröm magamhoz a derekánál, a vállánál vezetve át a túloldalra az alkarjaimat, az államat, pedig megtámasztom a fején.
- Egyelőre nincs baj. – vagyis.. Csak a „normális” van az állapotát tekintve. Szövődményt nem tapasztalt, nem igaz? Gyér, meg kevés is a hozzáfűzött szavam, de az átlátszó biztatásnak nem látom értelmét. A tényekre tudunk támaszkodni, a humbukra nem. Egyelőre nincs baj és ez nem elhanyagolható. Az, hogy minél fogva ütközik ki a kockázat.. A kockázat mértékének meghatározása után fog fejbe vágni istenesen. A váll gömbölyded csontján pihentetem meg a tenyerem, rá-rásimítok és nem bontom meg az ölelést, a fejem némileg lefelé döntöm, gyengéden piszkálom meg a búbját, majd így maradok.
- Teljesen. – nem hangzik hamari rávágásnak a gyorsan eldöntetett feleletem, egyszerűen arról van szó teljesen egyetértek a javaslattal. Az orvosi megerősítésre szükség van a kérdéskörben való tovább haladáshoz.. Addig szerintem mindenképpen felesleges magunkat törni a következő megoldáson.
- Ahhoz viszont tartom magam, hogy ha nem érzed jól magad vagy bármi van, akkor visszamenjünk a városba. – a balom ott marad a derekán, míg a jobbomat átvezetem az azonos oldali vállára és visszatalálok a tekintetéhez. Csak azért ne maradjunk, hogy ne kelljen magyarázkodni Liz-éknek.. Remélem nem kell elmondanom ez mennyire sokadlagos.
A kölyök felszűrődő hangjára mindössze a szemem sarkából pislogok csak a csukott ajtóra, aminek résein át bejutott a szólongatás a szoba falai közé, utána visszatalálok a még mindig kicsit érzékenynek tűnő szempárhoz.
- Mondjam azt, hogy még két perc, hm? – ..vagy kevesebb, vagy több. Rábízom, Zach-et aszerint kezelem majd.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Csüt. Jan. 18, 2018 10:41 pm
 



 

Ha könnyebb nem is lesz a láthatatlan súly, ami a vállaimat éppen annyira nyomja, mint amilyen teherként befészkelte magát a gyomromba, valamivel jobban érzem magam attól, hogy rásegít az ujjaival, a kezével az enyéim fészkelődő-akaszkodó mozdulatára. Nagyon-nagyon kellett az érintése és a közelsége, az enyémnél jóval határozottabb fogása a tenyerének, az ismerős illatának megnyugtató hatása; mindezek együtt jelentik számomra azt a biztonságot és otthonos érzést, hogy mellettem áll és nem vagyok egyedül. Már nem.
Ironikus és esetlen is egyszerre, hogy az első kicsorduló könnycsepp annak az eredménye volt, mert borzalmasan rosszul esett, amit akkor mondott, most pedig azért ismétlődik meg a sós-nedves legördülés, mert tökéletesen megtalálta azokat a szavakat, amikre szükségem volt.
Sötétbarna íriszeim visszatalálnak az ő kékjeihez, amíg elkeni a könnyeket. Hálás, apró mosoly költözik az ajkaim szegletébe és ez az a pont, amikor tudatosul bennem; több kell az érintéséből, a közelségéből, belőle.
A derekát ölelem át, szorosan fészkelődve, bújva hozzá és a hátán állapodnak meg végül a tenyereim kissé talán kétségbeesett kapaszkodással. A levegő hirtelen szökik egészen mélyen a tüdőmbe az illatával együtt, ahogy lehunyt szemekkel hajtom a mellkasának a fejem és a szívverésének ütemes hangja az enyémet is lelassítja végül, feloldva a sírást kiváltó zaklatottságot.
- Egyelőre nincs baj. – nála jóval halkabban ismétlem utána a szavait, ezzel tudatosítva a dolgot magamban. Bután hangozhat, de ez.. ..ez valahogy segít. Sokat.
Ha majd hazamegyünk, vissza Seattlebe és vége az ünnepeknek és a dolgok megint visszaállnak a rendes kerékvágásba, elmegyek egy orvoshoz és többet megtudunk majd. Addig pedig.. ha teljesen félretenni nem is tudom magamban a dolgot, segít könnyebben a helyén kezelni és nem teljesen rágörcsölni. Csak részben.
Bólintok egyet, visszatérünk még erre, lesz is miről beszélgetnünk, de biztos információk híján, csak ugyanott toporognánk, egy idő után valószínűleg az őrületbe kergetve egymást. Ez pedig a lehető legkevésbé sem hiányzik, főleg nem most.
A szempárommal az övéibe kapaszkodok, amikor újra magához ragadja a szót és röviden megrázom a fejem. Meg kell nedvesítsem az ajkaimat a válaszom előtt. - Köszönöm. ..de tényleg nem szükséges, megleszek. Maradjunk és legyünk velük. – a lentiekkel és a később érkezőkkel is. Hihetetlenül hálás vagyok neki, amiért felajánlja, hogy akár pakolhatunk és mehetünk, ha az jobb volna, tényleg nagyon jól esik, de nem akarom meglépni. Baromi szerencsétlenül jött ki, hogy itt és éppen most bukott ki ez az egész, de ez még nem jelenti azt, hogy haza szeretnék rohanni. Azért jöttünk, hogy együtt töltsük az ünnepet, főleg, hogy tavaly muszáj volt lemondani az egész utat.
Zach hangját én is hallom, de amíg ő az ajtóra függeszti az íriszeit, addig az enyémek az arcán pihennek továbbra is. Apró bólintásokkal adom előbb tudtára, a felvetés nagyon is jó lenne. - Ühüm.. Igen. ..köszi. – annyi elég lesz, hogy összeszedjem magam teljesen. Lazítok a fogásomon, hogy kibontakozhassunk az ölelésből még azelőtt, hogy mondjuk a lent szólongatónak eszébe jutna esetleg feljönni és besétálni ide.
Mindkét tenyeremmel végig simítok az arcomon, hogy a korábban szétkent könnyekből esetleg visszamaradt nedvesség utolsó nyomait is eltüntessem a bőrömről. Mielőtt azonban kimenne, hogy azt a két percet tudassa az aprósággal, utána fordulok.
- Ron... – megvárom, míg minden figyelme újra az enyém lesz. Az első gondolatom az volt, hogy kimondom, de helyette inkább megindulok és hozzálépve, hosszabban pecsételem az ajkaira, mennyire sokat jelent és ..hogy mennyire szeretem.
Az orrom hegyét még az övének érintem, mielőtt elhajolnék és útjára engedném, de ennek a közepén nyílik az ajtó és lép be rajta Zach. Méltatlankodva teszi csípőre a kezeit.
- Ah, ti már megint csókolóztok?! – duzzogó arckifejezéssel néz ránk, ettől pedig széles ívben fordulnak mosolyra az ajkaim.
- Gyeeertek mááár! – kicsit előre hajolva dönti hátra a fejét, ahogy toporogni kezd. Úgy tűnik eddig bírta türelemmel.
- Menjetek. – szelíden noszogatom meg a szemben állót egy futócsókkal eresztve el végül.
- Jackie, te is! – csattan fel a legifjabb és most már Ron pólójába kapaszkodik, azzal a feltett szándékkal, hogy kifelé vonszolja a szobából.
- Én is jövök, csak még beveszem a gyógyszert, rendben?! – azt tudja, hogy „kicsit beteg” vagyok, alig fél órája beszéltünk róla lent a konyhában és azzal is tisztában van, hogy hová mentem, amíg elvoltam. Bólint egyet és innentől kezdve a másik felnőtt kicibálása lesz az egyetlen feladata, amit rendkívül lelkiismeretesen hajt végre.
Nem sokkal később, megyek én is, előbb még megmosom az arcom, hogy tényleg rendbe szedjem magam, aztán ígéretemhez híven besegítek Liznek.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Pént. Jan. 19, 2018 10:27 pm
 



 

A finoman kirajzolódó, köszönetképpen helyére húzódó mosolyát nem tudom egyelőre viszonozni, helyette a vonásaim veszítenek egy árnyalatnyit a komolyságukból, kopik egy kevés a rajtuk ülő aggodalomból és egy minimális nyugalom telepszik a helyére. Vagy mellé. Határozottan jó látni azt a valamivel derűsebb változást, aminek az üzenetét a legtöbb esetben hárítanám, nem tesz semmit. A bent tartott levegőt szívesebben engedem ki a tüdőmből és pont abban a pillanatban redukálja nullára a közöttünk lévő távolságot, amikor az oxigént pótolnám – immár az illatával telve. Az agyam hátulsó részéből érkezik az értelmet nélkülöző késztetés a sajnálkozásra, mert azon túl, hogy a lehető legrosszabban, válogatlanul szólaltam fel, egyikünk sem tehet semmiről, ami a kialakult helyzethez vezetett. Az eszemmel mégis szembe menve zargat a gondolat, tudva, hogy mekkora hülyeség, de ennek ellenére ezt érzem; végtelenül sajnálom.. A kapaszkodó utáni matatást a hátamon, az ingert, ami kiváltotta belőle, a még fel sem száradt nedvességet az arcán, amiktől olyan kényelmetlenül érezte magát, hogy azonnal el akarta tüntetni a nyomukat. Igen, az egészet. Azt is, hogy nem tudom megadni neki azt a választ, amit hallani szeretne és rohadtul fogalmam sincs mivel tudnék segíteni. Valahol dühít is.. Szorosan tartom a karjaim közt, az állammal kissé összekuszálom a haját és igyekszem némi megnyugvást elérni nála, aminek a megjelenését fokozatosan, kisebb léptekben érzékelem.
Megrázom a fejem az ismétlésnél, hogy ráerősítsek egyelőre valóban nincs. Olyan nem, ami az egészségügyi állapotát helyezi más kilátásokba és nekem csak ez számít. Egyelőre csak ez, mert minden további, ami megbeszélés tárgyát képezi.. Egyszerűen odébb van, nem érzem olyan közelinek, mint amilyen valójában. Az utazást többek közt emiatt ajánlottam fel, a kényes hangulat miatt is, de ez az elsődleges oka. A múlt évi terveket keresztül húzták a plázai történések, az ünnepekre időzített robbantás és szívesen maradnék, hogy idén úgy töltsem az ünnepeket, ahogy megszoktam megszerettem az évek alatt, de ismerem a különbséget a mit szeretnék és mire van szükségem között.
- Ha ez változik, szólsz? – értem a mostani megleszek módon aposztrofált állapotára és a visszakérdezéssel újfent tudatosítani akarom benne; mindenképpen jelezzen. ..akár felőlem úgyis megteheti, mint a lent kajabáló kölyök. Legalább garantáltan felfigyelek rá, nem siklok el a nem feltétlenül egyértelmű kérés felett.
A felvetésre adott beleegyezést egy bólintással nyugtázom és lazítok a fogáson, amikor megérzem a szabadulás előzményeiként fellépő fészkelődést. Két percnyi várakozás nem jelenti a világ végét Zach-nek sem, a türelme a tapasztaltak alapján az enyémnél is nagyobb, szóval.. Az ajtó felé indulok, hogy kiszóljak és ne kelljen oly` hangosan kiabálnom odalent is meghallják a válaszomat a további két perc távollétemről, mert addig nem mennék le, amíg Jacks se. Nevezhetjük egyfajta elővigyázatosságnak is. Az érdemi beszélgetésre nem volt időnk, az el és az el nem  hangzottak, pedig nagyon is frissek.
- Igen? – alig teszem meg a második lépésemet, amikor megállok és visszafordulok az irányába. Legyen öt perc? A szándékát felismerve mozdulok, nyújtom a nyakam, dőlök és az ujjaim a tarkóján lévő haj alatt találnak maguknak támaszkodót, pontot a közelebb vonásához, megtartásához. Elnyújtva ízlelem, közelségét értékelve hajolok rá a felső ajkára, aminél fogva, mikor már levegő után szomjaznék húzom át a térfelemre és az adódó lehetőséget kihasználva fogom magamhoz venni. Vele együtt, még utoljára. Mosolyra emlékeztetően rándul a szám sarka a homlokomon az övével ezután és a benyitó személyére kapom a tekintetemet, akinek a méltatlankodását apró fújtatással visszázom a kedélyesebb fajtából. Megszoksz vagy megszöksz.. Ezt üzenem a tekintetemmel és Jacks vállára csúsztatom le a kezem a maradék, rövid időre.
- Ha kopogtál volna.. – nem kell befejeznem, a kölyök is le fogja vágni mi lenne a mondat vége. A tőle érkező, kissé szűkölő kérlelés előadásmódján jót szórakozok, ezt nem leplezem egy percig se és az eresztésem mementójaként adott csóknál ez fokozódik a mai nap folyamán nem előszöri felsőhúzkodást látva.
- Bírj magaddal tökfej. – tenyeremet a fejbúbjára helyezem, hogy a barack után ne legyen kérdéses számára; tartom magam az adott szóhoz. Nem maradt le semmiről, én sem hágtam át a kimondatlan szabályainkat. A lelkes kiráncigálásomnak nem mellesleg egy kicsit még ellenállok hosszan nem szivatnám, mindvégig Zach igyekezetét figyelve. Haláli.
..és lépek egyet az ajtó irányába, mielőtt az alku elmondásának végére érne az esetleg tekintetével rám szólható illető. A küszöbig nem jutok el, a pólóm általi cibálás útján bizonyosan nem, mert egyszerűbbnek vélem a vállamra felnyalábolni és ezzel is csitítani a türelmetlenségét a törpének.
- Akkor hamarosan lent.kényelmesen.. Liz nem gyermeki türelemmel rendelkezik, az érkezését lazán időzítheti, ha szükségét érzi. Megdobni nem dobom a felvett gyereket, nemrég reggelizett, de az oldalát egy picit csattanósabban paskolom meg az indulás előjelzéseként.
- Tehát.. Mivel szeretnél kezdeni? – mert abban biztos vagyok nem egykörös programterv született meg a fejében. (…) Mire leér Jacks a krumpli java héjuk nélkül pihen a vízzel teli tálakban, csak mosásra várakozva, míg az asztalra már ki is van téve a soron következő teendő a vöröshagymák képében.
- Sikerült beszerezni a megfelelő gyógyszert? - a pulton felülve foglal helyet, ölében egy alacsonyabb falú vödörrel, amibe a hátralevő négy szem burgonya felesleges részei fognak kerülni. Talán sejthető a szóhasználatából, hogy mást is kérdezhetett volna és nagyon másként, talán észre sem vehető.. Minden esetre az éles szemek nem feltétlen csak a látottakból olvasnak. Abból is, ami a látóhatárán kívül tartózkodásának idejében történt a házban.


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
Hétf. Márc. 05, 2018 12:31 pm
 



 





játék vége






Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: San Francisco, California
 



 

Vissza az elejére Go down
San Francisco, California
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Határon innen, határon túl
-
Ugrás: