Heatherrel megegyeztünk, hogy eladjuk anyánk házát. Mindig is gyűlöltem azt a helyet, teljes szívből, ezért aztán egyetlen pillanatig sem fájlaltam a dolgot, amikor valami buziszájú végre szemet vetett rá. Igazából már korábban is elkelt volna, ha nincs ez a rohadás lezárás a városban és nem ragadunk a fertő teljes közepében. Mindegy, vége lett annak is, mint a börtönnek és, ha nem is éppen felemelő élményekkel, de túléltük. Meg és én is élünk és ez az egyetlen, ami számít, semmi más. Utána pedig aláírhattam végre én is a redvás régi ház adásvételének papírjait. Az legalább elég pénzt hozott a konyhára ahhoz, hogy egy várossal odébb szerezhessünk magunknak egy másik házat. Még szerencse, hogy Tacoma valamivel olcsóbb, mint Seattle, bár nem mondom, az asszonynak így is bele kellett nyúlnia a zsebébe – a rohadás régi ház árát feleztük a húgommal –, de a lényeg, hogy végül csak sikerült kiperkálni amennyi kellett ahhoz, hogy beköltözhessünk. Nem valami nagy hodály, de nekünk éppen megteszi és ez a cél. A magam részéről a fertő közepén töltött időt minél előbb el akarom felejteni. A műhelyt szerencsére elkerülték az atrocitások, ami kész csoda, de mindegy is. Kaját szereztünk, amennyi kellett és még én is megálltam, hogy ne vegyem el, ami kell, megszegve számos állami és szövetségi törvényt is. Próbáltam a legális úton maradni, ha már egyszer kiesett a pofámon, hogy próbálkozni fogok. Ennek az elkezdését pedig nem bíztam akkorra, ha már megkapjuk a vakcinát és kint leszünk. Pedig egyszerűbb és rohadtul ésszerűbb lett volna a könnyebb végén megfogni a dolgokat.. Heather jól viselte gondját a kis szarosoknak, Zola akkorát nőtt, hogy alig lehet ráismerni, Connort viszont láthatóan megviselte a külön töltött idő, a költözés nem különben. - Tetszeni fog az új ház, külön szobád lesz a húgodétól. – nem tudom mi a faszomnak ismétlem el újra, amikor már vagy ezerszer mondtuk neki. Főleg, hogy kijelentette, utál a pelenkás kis húgával egy szobába lenni. Ennek a kölyöknek semmi se jó. - Nem érdekel! Nem akarok elköltözni és utállak titeket! - makacskodik a kölyök, én pedig feladom. Nyugtassa meg az anyja, ha tudja, ha meg nem, akkor így járt a kis szaros. Egész eddig szerintem a csillagokat is leígértük neki az égről. Zola persze csendesen és vigyorogva tűri az éppen 70 perces utat. - Megvannak a kulcsok? – pillantok oldalra a nejemre, mielőtt a felhajtóra kanyarodnék az új otthonunkhoz.
Izgatott és kíváncsi voltam, milyen lesz az új hely, hogyan fogunk beilleszkedni, mennyire fog tetszeni a kölköknek. A házat már láttam, amikor pár hete átjöttünk Emmett-el megnézni. Tetszett, nagyon is, egyből beleszerettem a nyugis környékbe és habár nem vagyok tipikus kervárosi feleség, a gyerekek szempontjából előnyösebbnek véltem a helyet és mivel drága férjuramnak sem volt kifogása ellene, így aláírtuk a papírokat. Nem egy olcsó mulatság, de Emmett-éknek sikerült eladniuk az anyja házát, így az fedezte a nagy részét, nekem pedig még volt félretéve a műhelyből, ráadásul ha a seattle-i házamat is sikerül eladni, akkor máris kényelmesebben leszünk. Örültem, hogy eljött végre ez a pillanat, mert a kordonon belül azt hittem sosem lesz vége annak a szenvedésnek. A műhely szerencsére jó helyen volt, így nem történt velünk semmi komolyabb probléma, de igencsak sok időt voltunk távol a gyerekektől, hogy kész pokolként éljek meg minden egyes ott töltött napot. Azért pedig külön hálás voltam Emmett-nek, hogy nem tette még nehezebbé az ott töltött időszakot. Jó lenne, ha egy csettintésre ki lehetne törölni az egészet, szívesen elfelejteném én is és senkinek sem kívánom azt a borzalmat, amit átéltünk. És a gyerkőcök emlékei közül is kitörölném, mert hiába viselték a tesóink jól a gondjukat, azért három hónap hosszú idő, ők pedig még picik. Connor is erről tesz tanúbizonyságot a hisztijével, hiába bizonygatja olyan sokszor, hogy ő már igazi nagyfiú. Ilyenkor egyáltalán nem az. - Van egy olyan érzésem, hogyha az úrfi így viselkedik, nem sok mindent talál majd holnap a fa alatt, nem gondolod? - Emmett-nek címeztem a szavaimat, hátra sem fordulva Connor felé. Nem szeretem, amikor ilyen és ha a szép szavak - amikkel már rohadt sokat próbálkoztunk - nem használnak, akkor taktikát váltok. Mondjuk lehet fánk sem lesz, ha nem sikerül élhetővé tenni kicsit a káoszt, ami jelenleg a házban uralkodik, de a karácsonyi ajándék az mindig hatalmas aduász a szülők kezében. - Elég ciki lenne, ha nem lennének - húztam el a számat, mert jól megszívnánk, ha elfelejtettem volna. - Itt van mind - húztam elő a táskámból a kulcscsomót, hogy amint bekanyarodtunk a felhajtóra és Emmett leállította a motort, elkezdjek kiszállni. - Nos, fiatal úr, ha abbahagytad a hisztizést, akkor felfedezhetnénk a házat. Mit szólsz? - próbálkozom, kinyitva a Connor felől ajtaját a kocsinak, hogy aztán Zolát halásszam ki a babaülésből, ha Emmett még nem fogott neki a leányzó kiszabadításának. Bezzeg Zola milyen jól viselkedik! Teljes csendben tűrte az utat és érdeklődése akkor sem lankad, amikor megindulunk a ház felé. - Hát akkor.. üdv itthon, Brooks family.
Egyetértőn bólogatok, jah, hátha ez majd hatással lesz a kölökre, ha fennáll a lehetősége, hogy nem kap lószart se, végre talán hajlandó lesz abbahagyni a duzzogást. - A Mikulás miattatok nem fog megtalálni, mert elköltöztünk! Honnan tudná, hová kell jönnie hozzám? - a frappáns választ Connor lazán bevágja, ahogy a durcát is a mellkasa előtt összefont karokkal a hátsóülésen. Majdnem sikerül felröhögjek, ami végül csak egy horkanásba torkollik. Az öreg szakállasnak aligha van köze ahhoz, hogy mit fog vagy nem fog kapni karácsony reggel. - A télapó pontosan tudja, hogy hová kell jönnie, mert mindent tud. Viszont a rossz és duzzogó gyerekeknek nem visz semmit. Én a helyedben elkezdenék aggódni fiam. – a visszapillantóból nézek rá és sikerül elkapnom, ahogy eltátja a száját és végre fontolóra veszi, amit az anyja az előbb mondott neki. - Anyaaaa, ez igaz? - fordul gyorsan az anyósülés felé, némi pánikszerű vonásokkal a kis fején. A nejem egy zseni, hogy kitalálta ezt, végre talán be is válik és hajlandó lesz abbahagyni a műcirkuszt. - Remek. – bólintok közben a kulcsokkal kapcsolatban és a felhajtóra érve leparkolom a járgányt alattunk. Zola kivételét intézem, ahogy a csomagtartóba utoljára bepakolt cuccok közül is felmarok párat a szabad kezembe, amíg a gyereket a másikban tartom meg. Így Megnek csak az ajtónyitással kell bajlódnia. - Jó, de kék szobát akarok. Zachnek is kék szobája van, nekem is olyan kell! - csapja be kocsi ajtaját a kölyök, szándékosan jó erősen, pedig nem egyszer elmondtam már neki, hogy kurvára nem budiajtó, nem csapdossa. Ez alkalommal csak megforgatom a szemeimet. - Na gyere hercegnő, menjünk be. Neked tetszik az új ház igaz-e?! Csak anya cicije legyen a közelben, mih?! Én is így vagyok vele.. – Zola persze nem sokat fog fel ebből és míg neki a tejcsárdát jelenti az asszony említett része, addig én más okból vagyok nagy rajongója. A lányom legalább egyetért velem vagy nem ellenkezik. Kész felüdülés a kis szarossal lenni. - Meg várj egy percet! Vedd át Zolát és még ne menjetek be. Neked nagy fiú nyomás van befelé. – intek a fejemmel Connornak, hogy húzzon csak be, míg a gyereket átadom az anyjának és éppen csak beteszem az ajtón belülre a felmart csomagokat úgy, hogy ne legyen az útban. - Hogy is volt, üdv itthon Brooksék? Gyertek csak.. – és azzal figyelmeztetés nélkül kapom a karomba a nejem, hogy átemeljem a küszöbön. Egy kibaszott gavallér veszett el bennem. Igaz jó mélyen, de olykor a felszínre tör. Szélesbe szaladó vigyorral a fejemen nézek végig a csajokon és három lépés után le is teszem őket. Connor meg értetlenül néz, mint Rozi a moziba. - Engem is tegyél át a küszöbön! - jön és nyújtja a karjait, hogy vegyem fel. - Biztos vagy ebben? A fiúk szokták a lányokat, meg a kisbabákat, a nagyfiúkat már nem, ez a szabály. Így is akarod még, hm? - Jaaa, neeeeem, akkor nem. Én már nagy vagyok, nem úgy, mint Zola. - forgatja meg a szemeit és megint kis híja, hogy el ne röhögjem magam. - Behozom a maradék cuccot is. – fordulok Meg felé, aztán kifele, hogy felmarjam a többi szarunkat is a kocsiból.
Emmett horkantását hallva csak egy elnyomott mosollyal az arcomon sandítok rá, a szemem sarkából, nehogy a kölyök kiszúrja, hogy mosolygunk a válaszán. A bólogatás sora ezúttal rajtam és amikor nekem szól a kérdés, Connor felé fordulok, derékból mozdulva, hogy ne a nyakam törjön ki. - Pontosan úgy van, ahogyan apád mondja. A télapó mindent tud, azt is látja, hogy milyen csúnyán viselkedsz a szüleiddel és azzal is tökéletesen tisztában van, hova jöjjön majd holnap - mondtam neki nagy komolyan. Azért milyen mázlink van, pár év múlva már nem fogjuk tudni kijátszani ezt a kártyát, addig viszont, amíg hisz ebben a sztoriban, lazán fordítom a javunkra a helyzetet. Ha már a szép szavak nem hatnak az úrfira, akkor kell valami hatásosabb. - Én pedig a kedves és aranyos kisfiamat akarom visszakapni. Connor, mi az, hogy akarok? Olyat szeretnék. Próbáld meg újra és akkor beszélhetünk róla - nem fogok mindenre rábólintani csak azért, hogy kiengeszteljem, az már réges-régen rossz taktika volna és nem is célunk elérni, hogy Connor úgy érezze, egy kis durcával bármit elérhet, amit csak szeretne. Kérje szépen és akkor máris más lesz a helyzet. Amúgy is kék a szobája, szóval nem lesz ebből gond, de ezt neki nem kell előre tudnia. Míg Zola csak gügyög Emmett szavaira, én jóízű nevetést hallatok; szép, máris hol jár az esze? - Ne aggódj, drága, nem sokára már csak a tiéd lesz - pár hete beindult a fogzás, így pedig elég kellemetlen a szoptatás és már nincs is annyi tejem, mint az elején, szóval hamarosan elkezdhetjük a leszoktatást. Átveszem a leányzót és a homlokom ráncolva pillantok a férjemre, mégis mit szeretne, amikor pedig kiderül és a karjába kap, csak szélesen vigyorogva nézem a sármos vonásait. - Egy igazi úriember - sejtelmes mosolyra szaladnak ajkaim, majd este viszonozom a figyelmességet. Míg Emmett Connort rendezi, én átültetem Zolát egyik karomról a másikra, hogy mielőtt férjuram még távozóra fogná, kabátja grabancánál fogva húzzam vissza. - Ne siess annyira - nyomtam csókot szájára, mire Zola újfent gügyögni-nevetni kezdett és kezével az arcunk felé markolászott. - Úgy érzem a kishölgy kirekesztve érzi magát - mosolyogtam bele a csók végébe, hogy aztán elengedve Emmettet figyelmem Zoláé legyen. - Így van, huh? - töfködtem meg az orrát, mire kezem felé kapott, nevetve fogadva a röpke kis játékot. - Connor, segíts apádnak kérlek a kisebb cuccok behordásában, aztán utána együtt megnézhetnénk, milyen színű is a szobád - nem fogom felfedezni a gyerekekkel a házat, míg Emmett hurcolja a cuccokat, majd együtt szépen mindent. Elég kupis minden, a költöztetőkocsi már tegnap meghozta azokat a bútorokat, amiket nem hagytunk ott, illetve a nagyobb dobozokat, mára már csak az apróságok maradtak, de lesz bőven mit pakolni és szinte teljesen biztos, hogy a kupi kellős közepén fogunk holnap karácsonyozni.
Connor fején nem szűnik a döbbenet, ugyanúgy tátja a kis száját, mint eddig is, amióta megtudta, hogy bizony a piros ruhás, vén, szakállas pontosan tudja hová kell jönnie és, ha továbbra sem hagy fel a jelenleg produkált viselkedésével, akkor bizony elmarad a karácsonyi ajándék idén. A hatást megtette a dolog, mert többet nem akadékoskodik, átcsap a követelőzésbe. Nem is az én kölköm lenne, ha nem így tenne… - Kék szobát szeretnék anyaaa. - és azzal az égbe emeli a szemeit, amit épp sikerül elkapjak a visszapillantóból. - Ne vágj arcokat anyádra, Connor! – mordulok, mert bár alapvetően nem vagyok egy kibaszott követendő szerepmodell példa, azt mégse hagyom, hogy az ivadékom így viselkedjen a tulajdon anyjával. Én rühelltem a sajátom, mert gyagyás büdös kurva volt, de ezt még én se engedtem magamnak abban a korban, amiben a fiam van. Arról nem is beszélve, hogy a nejem köszönőviszonyba sincs azzal, amilyen anya mondjuk az enyém volt. - Bocsánat. - nyüszögi a hátul ülő, amit egy bólintással nyugtázok. A többit Meg-re bízom, ha még valamivel meg akarja toldani az egész történetet. Megállás után úgy tűnik a helyzet végre egész elviselhető lesz a drámahercegfinek is. A magam részéről a kisebbik gyereket halászom ki a gyerekülésből és alaposan megtárgyalunk pár igen fontos dolgot, amikre Zola vidoran visszagügyög. Imádom a kis szarost. - Nem panaszkodom az osztozkodás miatt. – vigyorgok a gyerekem anyjára. Az élet rendje ez, a kölyök igényli az anyja melleit, mint az összes többi is és majd leszokik róla. Nekem szerencsére nem kell. Mielőtt átadnám a lányom a nejemnek, életem szerelmének a fenekébe markolok finoman. Formás, rajongok érte és kedvem is volt hozzá, na meg persze azt is remélem, hogy ez majd feledteti vele a homlokráncolási kedvet. Aztán kapom csak fel és viszem be a házba. - Nah, azért ne ess túlzásokba. – somolygok a bajszom alatt. Úriember szerintem a legnagyobb kibaszott jóindulattal se vagyok, de olykor sikerül úgy is megnyilvánulnom, hogy nem áll ki a kapanyél a számból. Jah, képes vagyok rá, csak éppen szarok arra, hogy foglalkozzak is vele vagy erőfeszítést tegyek annak érdekében, hogy ezt mutogassam folytonosan akárkinek is. A visszahúzásra megállok, majdnem hanyatt is vágódok, úgyhogy megemelkedett szemöldökkel meg egy kísérő, kérdő hümmentéssel várok magyarázatot az orvtámadásra. Persze azonnal kiengesztelődök, amint megkapom az a csókot, amit ráérősen élvezek előbb, majd viszonozok egészen addig, amíg egy babakéz nem találja be a képemet. Zola is tudja mikor szóljon közbe a maga módján. Connor fújolására már nem akadok fenn, az utóbbi időben nem bírja, ha megtapogatom vagy megcsókolom az anyját, hiába látta korábban is már ezt megtörténni. - Nem éhes még? – simogatom meg a kiscsaj haját, rá vonatkoztatva a kérdést, de természetesen az anyjának címezve. - Én éhes vagyok! - szólal meg lábmagasságban a kis hercegünk. Mondjuk valahogy támad egy olyan érzésem, hogy inkább csak a figyelmet akarta magának ezzel, semmint valóban a gyomra jelez. - Jóó, megyek. - kullog ki a kölök és én is követem végül a csomagtartóhoz battyogva. - Mi lenne, ha rendelnénk egy pizzát, hm? – kimondtam a varázsszót, amire a gyerek szemei felcsillannak. - Sok sajtos lesz? - Lehet sok sajtos is, ha akarod. Nah ezt vidd be és szólj anyádnak is a pizzáról, oké?! – nyomok a kezébe egy kisebb tatyót, én meg felmarom a maradék holmit és azokkal felszerelkezve csukom be a csomagtartó ajtaját és zárom le végül a kocsit. - Anyaaaa! Apa azt mondta sok sajtos, száz sajtos pizzát rendelünk! - még a feljárón vagyok, de idáig hallom, ahogy visít Connor nagy lelkesen.
Enyhén eltátom a szám, miközben a homlokom ráncolom a kiskrapek arcát látva és nem nehéz hozzáképzelni a vonásaimhoz, ahogyan csípőre csapom a kezeimet - ha nem autóban ülnénk, meg is tenném. Emmett azonban megelőz a dorgálásban, úgyhogy nekem csak a röpke fejcsóválás marad, a bocsánatkérést hallva pedig aprót sóhajtok. - Bocsánat kérés elfogadva, de már csak egy lövésed van a szobáddal kapcsolatosan. Megpróbálod még egyszer? - semmi kioktató éle nincsen a hangomnak, kedvesen és türelmesen állok továbbra is a helyzethez. Ki fogom préselni belőle azt a normális kívánság megfogalmazást, mert tudom jól, hogy tud szépen is kérni, ha szeretne és, ha nem durcizik úgy, ahogyan most teszi. - Milyen mázli, hogy neked nem kell leszoknod róla - nem csak neki, nekem is az, a pimasz ívű mosolyom is erről árulkodik. - Sem semmi másról - kaccanok röviden, miután a fenekembe markol. Jó trükk, valóban egy csapásra eltűnnek a ráncok a homlokomról. - Oké, akkor maradjunk annyiban, hogy még mindig képes vagy meglepetést okozni - pontosítom az úriemberes kifejezésem, így azért talán számára is jobban megállja a helyét a kijelentésem. Nem számítottam ilyesmire, meg is lepett, nem kicsit, ami azt illeti, de széles mosolyom jókedvről árulkodik, maximálisan elnyerte a tetszésemet a röpke kis akciója. Apró viszonzás, mit a visszahúzás után kap és minden bizonnyal hosszabbra is elhúzódna az a bizonyos csók, ha Zola nem érez rá tökéletesen, mikor is kell közbeszólnia és magának követelnie a figyelmünket. Connor fújolását ugyanolyan könnyedséggel hagyom figyelmen kívül, mint Emmett, ha nem reagálunk rá, talán leszokik róla és elfogadja a dolgot úgy, mint ahogyan régebben is tette. - De, lassan az lesz, a hosszú út minden bizonnyal meghozta az étvágyát - tapsikolva kap az apja karja után, amikor elhúzza tőle, berregve egyet közben, néhány nyálcseppel ajándékozva meg. - Neked is mindjárt lesz ebéd, oké? - pillantok Connorra, mielőtt még az apja után küldeném. Épp annyira van időm, hogy a pelenkázótáskából előhalásszak néhány rongypelenkát, egy szem fiacskám máris rohan visszafelé. - Ha apa azt mondta, akkor minden bizonnyal így is lesz. Szerinted az itteni pizzériában sütnek száz sajtos pizzát? - az otthoniban csak négy sajtos pizzát sikerült rendelni, akárhányszor próbálkoztunk be a száz sajtossal és jól tudom, itt sem lesz másképp, nem is azért kérdeztem. - Intézed a rendelést? Én addig megetetem a leányzót - fordulok Emmett felé, amint visszaér az újabb adag rakománnyal. Ha rábólint, akkor nyugisabb helyre vonulok megetetni Zolát, hogy a büfiztetés után a szobájában tegyem le. A gyerekszobákat direkt megcsináltuk a múlt héten, amikor kettesben voltunk itt leellenőrizni a dolgokat, hogy a gyerkőcökkel már ne kelljen ezzel foglalkozni, így mégiscsak kényelmesebb. A mi szobánkban lehet kupi, majd megoldjuk, de a kölköknek így egyszerűbb lesz. Zolának új és szokatlan a hely, így tovább tart, mire elszundikál, talán már a pizza is megérkezik, mire visszakeveredek a fiúkhoz. - Nehezen aludt el, félek, nem is fog sokáig most, de remélem hamar hozzászokik az új helyhez - hiszen a kiságya ugyanaz, mint ami otthon volt, de a falakon még érződik a friss festék szaga. - Na, milyen pizzát rendeltetek végül? - fordulok Connor felé, visszautalva arra a bizonyos sok sajtos pizzára.
- Én is kék szobát szeretnék. - dünnyögi az orra alatt az ivadék, eleget téve az anyja kérésének és az intő szavaknak. Nekem ezzel már kurvára nincs bajom, de majd Meg eldönti, neki jó-e így vagy még trenírozni akarja a kölyköt tovább. - Nem is mondanék le róluk. – kaján, ezer watt-os vigyorral a pofámon jelentem ki és, ha már annyit dumálunk róla, szemre is vételezem az említett domborulatokat. Később majd közelebbről is meg akarom tenni, mondjuk ruhák nélkül, amikor a kölykök már húzzák a lóbőrt. Nah, az se most azonnal lesz.. - Ezt örömmel hallom asszony. – még mindig ott van a pofátlan vidorság a fejemen és örömmel konstatálom, hogy a ránctalanító módszerem tökéletesen működött. Kurvára szabadalmaztatnom kéne, faszán kereshetnék vele egy vagyont vagy mi a faszom. - Pedig még nem is tudod miféle meglepetést tartogatok éjszakára. – hajolok közelebb, hogy a szaros kis utódaim szemfülesebb fele ne hallja meg, amit neki egyáltalán nem, az anyjának viszont annál inkább szánok, azzal a hangsúllyal, amiből egyértelműen kikövetkeztetheti, ma éjjel nem a kölykök miatt nem fog tudni aludni. ..de az ébren töltött időért kellően és kielégítően kárpótolva lesz. A berregőre figyelek, megdobva az állam felé előbb, mire ez a nagy nyálterítés, majd a tenyerem a kis koponyája hátulsó részére illesztem, hogy így támasszam meg, amíg a homlokára illetek egy apai csókot. - Ez az, csak így tovább nagylány. Köpködd le ami tetszik, meg azt is, ami nem. – nincs dorgálás a mondanivalómban, büszkeség és tutujgatás annál több. Imádom a kis szaros pelenkagyárost. - Akkor ne foglalkozz ezekkel itt, menjetek fel kajázni. – ez alkalommal a nejem hátsóját csak megsimogatom, szelíden noszogatva, hogy a csomagokat meg a behozni valókat hagyja rám, intézem, ő meg intézze nyugodtan a gyereket. - De én most vagyok éééhes. - nyünyög a fiam az orra alatt. Zola születése óta rájön olykor, hogy neki akkor kell most-azonnalban valami, amikor az anyja a húgával foglalkozik. Féltékeny. Természetes, majd kinövi. Összeborzolom a haját és kiterelés után a pizzát is felhozom. Nem akarom, hogy ő is úgy álljon a húgához, ahogy anno én az enyémhez. Persze a varázsszó rögtön használ, mert elmúlik a levertség a kik kerek képéről és rögtön nyálcsorgatni kezd az általa sok sajtosnak nevezett pizza miatt. - Szerintem igen anya! Csak meg kell őket kérni, hogy olyat hozzanak nekem. - bólogat bőszen és leborítja a padlóra, amit odakint még a kezébe adtam, hogy legyen szíves behozni. - ...csak neked? ..és velünk mi lesz, heh?! – épp a jelenet végére érek be, a beszélgetést pedig odakintről is jól hallottam. - Jóóó, te is kaphatsz belőle. Meg anya is. De Zola nem. - jelenti be nagy bőszen. Az ajtót belököm magam után, a csomagokat pedig lepakolom. - Tiszta szerencse, hogy Zola még nem tud pizzát enni. Na nyomás kezet mosni. – a kölyök után az anyja felé fordulok. - Persze, intézem, menjetek csak. – a kajarendelést idebízhatja, intézem, ha már az ötletgazda is voltam. Előveszem a telefont, hogy kiderítsem, honnan tudunk egyáltalán rendelni a környékről. - De még nincs is itt a pizza! - nyafog közben Connor, meg se várva szinte semmit. - Amíg nem mosod meg a koszos mancsod, addig nem rendelem meg a pizzát. – pillantok rá fel és gy tűnik ez megteszi a hatását, mert végre elindul a mutatott ajtó felé, ami mögött a lenti fürdő van. - Apaaa! Túl magasan van a csap! - kiabál ki a kölyök éppen amikor a rendelést állítom össze. - Az előbb hoztad be a fellépődet, gyere ki érte és vidd be magadnak. – a képernyőről fel sem nézve közlöm a gyerekkel a probléma megoldását, majd rányomok a rendelésre. Négysajtos pizzát sikerült rendelni, sajttal töltött tésztaszéllel.
- Megbeszéltük - mosolyodom el. - Látod, megy ez neked szépen is - kunkorodik még feljebb a szám széle, hiszen ez így máris sokkal inkább a kedvemre való kérés, mint az előbbiek bármelyike. - Hála égnek - hasonló a görbület az én arcomon is, mint a férjem képén és a hatás kedvéért még ki is húzom magam picit, amikor megbámul. Nem is kérdés, hogy később majd közelebbről is megmutatom neki, de az jóval odébb van még. - Felcsigáztál - érkezik egyből a válaszom a nekem szánt szavakra, pimasz ívű mosolyt húzva ajkaim párosára. Nyilvánvaló, odavagyok az esti akcióinkért és, hogy őszinte legyek, van bőven olyan hely a lakásban, amit fel kell avassunk. Mosolyom szelídebb formulára vált a Zolának adott atyai csókot látva, hiszen mindig jó érzéssel tölt el, ha ilyesmit látok. Sosem volt kérdés, hogy Emmett szereti a családját, az ilyen aprócska megnyilvánulások azonban melyik anya szívét ne dobogtatná meg? Na ugye. Kénytelen vagyok még egy csókra közelebb húzni, ez már a röpke fajtából való, hiszen nem akarom sokáig feltartani és a hosszabb csókolózásra majd ott lesz az este, ugyebár. - Ügyes nagyfiú vagy, a húgoddal ellentétben te még kibírod picit, tudom jól - próbálok kicsit kedveskedni neki és ha szemfüles - márpedig az -, akkor tökéletesen tudni fogja, hogy jelenleg ő a nagyobb és ügyesebb, akinek van még némi türelme. Amúgy is tudom jól, hogy csak azért kell neki most, mert a húga is most kap enni és nehogy ő is kimaradjon belőle. Majd úgyis kinövi. Éppen ezért küldöm az apja után, foglalja le magát valamivel és ne azon duzzogjon, hogy a húgával foglalkozom és nem vele. - Ha megkérjük őket, akkor biztosan olyat hoznak majd neked. Ha meg nem, akkor majd jövő héten sütünk egyik nap közösen és arra annyi sajtot teszünk, amennyit csak szeretnél! - kacsintottam rá cinkosul, mintha ez csak a mi titkunk lenne, de felőlem aztán elkürtölheti az apukájának. Míg Emmett a pizzát intézi, én lerendezem a töpörtyűt és bízom abban, hogy hamar elalszik majd, nem kell percenként bemenni hozzá majd. Csatlakozom is a fiúkhoz, miután úgy tűnik, Zola elszenderült. - Na, fiúk, ki szeretné felfedezni az emeletet? Meg az udvart? - teszem fel a kérdésem, lelkesen mutatva a fenti szint felé, ajkaimon pedig széles mosoly hirdeti, én nagyon szívesen bejárnám a lakást velük együtt.
- Ez volt minden célom. – még szélesebbre ívelődik a vigyor a pofásfelemen a felcsigázásával kapcsolatban. Az új házat fel kell avatni, ez kétségtelen és rohadtul nem bánnám, ha előbb történne meg, mint utóbb. Zola persze a legjobbkor lép közbe a maga módján, hogy tudassa ottlétét, de nem tudnék rá haragudni. Egyfelől még csak eléggé töpörödött emberpalánta, másfelől pedig még szép, hogy ugyanúgy a rabjává tett, mint az anyja. Hála az égnek az ő külső vonásait örökölte. Meg rövid csókját elégedetten nyugtázom és viszonozom, rámarkolva a formás hátsójára közben. - Jóóóó, de csak egy kicsit. - replikázik a már jó ideje folyékonyan beszélni tudó ivadékom, inkább kisebb, mint nagyobb lelkesedéssel, de legalább megnyugszik és a követelőzést is úgy, ahogy félreteszi. A haja összeborzolását nem annyira veszi szívesen, de rohadtul nem izgat, attól még jól esett. Az anyja szavaira végül csak felcsillan a szeme még egyszer a pizza varázsán túl. - Tényleg annyi sajtot tehetünk rá, amennyit szeretnék? Zach is átjöhetne hozzánk pizzát sütni? Ugye átjöhet?! - olyan izgatott lesz, hogy mikor beérek és meglátom, komolyan azt hiszem, mindjárt bepisil itt nekünk a gyönyörtől. - Hát te meg minek örülsz ennyire? – intézem a kérdést a kölyköm felé, aki levegővétel nélkül már darálja is le a választ; - Anya azt mondta, hogy a jövőhéten fogunk pizzát sütni együtt és annyi sajtot tehetek rá, amennyit csak szeretnék és megkérdeztem, hogy átjöhet-e Zach is pizzát sütni. - hirtelen le se esik ki az a Zach, aztán pár másodperccel később koppan a tantusz. Megre nézve felemelem magam előtt a kezeimet, én a magam részéről ebbe nem pofázok bele. A költözés miatt úgy döntöttem, hogy visszafogom magam és tartom a szám. - Anya?! - toporog a kis szaros a válaszért, türelem az nem sok szorult belé, annyi szent. (…) - Kész vagyok, megmostam a kezem! - kerül elő a fürdőből Connor és maga előtt tartja a mancsait. - Na mutasd. – fordulok felé és az ujjammal jelzek, hogy a tenyerét is látni akarom. - Ügyes vagy, szép munka. – bólintok röviden. - De apaaaa... ez nem is igazi munka. Megrendelted a pizzát? Sok sajtos lesz? Százsajtos? - mászik fel a kölyök mellettem az egyik dobozra, onnan meg a karomra száz wattos vigyorral a képén. - Ehh, azt mondod? Akkor nem vagy ügyes. Igen, megrendeltem és amikor ideér, kiderül, hogy hány sajtos. – most már bezzeg ellenkezne, bele is kezd, hogy azért attól ő még ügyes, hogy a mancs mosás nem munka, de nem hagyom kiteljesedni a reklamálásban, mert hirtelen kapom el és dobom meg a levegőben, hogy aztán újra megfogva fejjel lefelé lógassam kicsit a lábainál fogva. Persze hangosan kacarászik közben. - Na most mi lesz, eh? – vigyorral a fejemen rázom meg kicsit és aztán visszaforgatva a kezembe elölről kezdem a procedúrát, persze végig nagyon vigyázva rá. Még nem evett, addig meg lehet ezt csinálni vele, utána már nem. - Még egyszer! - visít Connor hangosan nevetve, én meg az anyja visszaérkezésére emelem a tekintetem felé, majd végül leteszem a kölyköt a lábaira. - Majd később. Most sicc anyához. – tolom meg óvatosan a hátánál, ő meg, mint akit kilőttek úgy szalad Meg felé. - Én, én, éééén! - érkezik meg teljesen felpörögve. Követem őket, előre engedve. - Connor, odafent halkabban, a húgod alszik. – ha nincs is totál csendben altatva a kisebbik, attól még felébreszteni sem kell. Nem tudom, hogy meghallott-e az energiabomba, mert elhúz a lépcső teteje felé, de szándékosan nem érek a nejem mellé. - Ezt megismételjük akkor is, amikor bugyiban és pólóban flangálsz. – pimasz vigyorgás közepette bámulom meg a nagyon is formás hátsófelét, ami kifejezetten előnyösen ring ide-oda a lépcsőfokoknak köszönhetően. Mire felérünk, az összes ajtó nyitva, egyet kivéve, ahol Zola durmol. Connor meg ámulva-bámulva áll a kékre mázolt szobája közepén. - Kék lett – kék lett! - ugrál is most már, aztán körbe is szaladgálja. Muszáj elröhögjem magam a jeleneten. - Felteszem, tetszik neki.
- Azért örülnék neki, ha sajtos pizza maradna és nem pizzás sajt lenne belőle, de igen. Majd veszünk jó sokféle sajtot, hogy tudj miből válogatni, mit szólsz hozzá? - nézek a fiunkra. Zach hallatán némi keserű íz telepedik a szájpadlásomra, no nem azért, mert bármi problémám lenne a kisfúval, egyszerűen csak nem alakult túl fényesen a bátyámmal a költözés bejelentése. - A mi részünkről nincs akadálya, hogy átjöjjön - pillantok a kezeit megadóan felemelő Emmett-re, így őt is belefogalmazom a mondandómba. - Majd megkérdezzük Jackie-t, jó? - nem hiszem, hogy túl sok ellenvetése lenne, ha egy hétvégére mondjuk áthívnánk a kisfiút, de majd lebeszélem vele.
- Akkor nyomás felfele! - simítok Connor hátára, ahogyan elhalad mellettem, hogy aztán visszaforduljak a lépcső felé és elinduljak Connor után. - De akkor én is kérek majd valami bemutatót - röpke pillantásra fordítom picit hátra a fejem, hogy a vállam felett sandítsak rá. Az ilyesmit nem kell kétszer kérnie, bőven lesz időnk éjszaka a ház minden szegletét felfedezni és felavatni, ha a gyerkőcök elalszanak. Emmett-el együtt nevetek fel Connor reakcióján, annyira bájos és őszinte, hogy öröm nézni. - Igen, nagyon úgy tűnik - lépek beljebb az ajtóból, hogy elkapjam a körbe rohangáló kisfiamat és megölelgessem. - És van egy szép nagy polcos szekrényed, ahová majd felpakolhatjuk a játékaidat. Szívesen segítek, már persze ha egy ilyen nagyfiú igényli még a segítséget - pöccintem meg az orrát, mert véleményem szerint egyedül is képes lenne berendezkedni, de azért figyelemmel kísérném a dolgot, hogy ne csak felhányja a játékokat a polcokra. - Szeretnéd megnézni a mi szobánkat is, vagy inkább lessük meg, mekkora kád van a fürdőben? - jó nagy, hogy közös fürdésre is legyen lehetőség, természetesen.
- Pedig a pizzás sajtos is finom lehet ááám. - elmélkedik az ifjabb a felvetésen, de pár másodpercen belül már el is felejti a lobbizást érte, mert eszébe jut más, amit kinyavalyoghat. - Jujj, de jóó! Akkor felhívhatom most azonnal, hogy átjön-e?! Ki hozza el, Ron? Holnap? - nem szólok egy szót se az említett fél miatt, lenyelem, amit gondolok és a lepakolandó holmik felé fordulok közben, hogy még a fejemen se lehessen kurvára semmit se látni. Connor meg folytatja a túlpörgést a témát meg a kedvét tekintve, ami csak akkor csitul lejjebb valamelyest, amikor már a kézmosás procedúrája felé küldöm. Játékkal ütjük el az időt, amíg az anyjára és a kajára várunk, arra meg nem kell kétszer kérni, hogy menjen fel és nézzen szét. - Meglátom mit tehetek az ügy érdekében. – széles vigyor mászik szét a pofámon és fájdalmasan távolinak tűnik még az este, amikor már mind a két kis szaros az igazak álmát fogja – remélhetőleg – kurva mélyen aludni. Előre nyúlok és finoman megpaskolom a kerek hátsóját, azt meg már most türelmetlenül várom, hogy kihámozzam a farmeréből. ..de kibaszott messze van még az éjszaka... Connor reakciója mindent visz, nem nehéz a kedvére tenni most még. Az ajtófélfának támaszkodok a vállammal és míg az egyik kezem zsebre vágom, addig a másik tenyerem az asszony csípőjére vándorol. Sajnos csak igen rövid időre, ahogy ellép és felkapja a fiunkat. - Anya, ez olyan nagyon szép lett! Nem olyan szép, mint te, de azért nagyon szép. - lelkesen vigyorog a kis tejfölös szájú nagyjából fültől fülig érő vigyorral. Jó, hogy nem kerüli meg a fejét körbe. - Fel tudom pakolni egyedül, már nagyfiú vagyok anyaaaa. - méltatlankodik egy sort a kis herceg, de azért hamarosan hozzáteszi; - ..de nem bánom, ha segítesz. - és azzal a lendülettel fonja az anyja nyaka köré a mancsait. - Mindkettőt szeretném látni! Játszhatok búvárosat a kádban? - pillog a gyerek előbb Megre, aztán rám is. Felőlem játsszon, ha akar. - Amíg körbenéztek, felhozom a bőröndjét meg Zoláét is. – dobom meg az állam kicsit. A gyerekszobák már be vannak rendezve, a cuccokat meg nyilván nem fogom hagyni, hogy más cipelje fel. Ha nincs ellenvetés, akkor visszamegyek a földszintre és felmarkolok annyi batyut és táskát, amennyi a kezem ügyében elfér. Nagyjából a második forduló környékén szólal meg a csengő a pizzafutárnak köszönhetően. - Itt a kaja, gyertek enni! – a lépcső aljában állva szólok fel az emeleten lévőknek, hogyha éhesek, akkor lehet jönni sorakozni.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (Brooks ház)
