Nappali (Brooks ház)

A kanapén ért az álom, 5-6-7 vagy 8 – a faszom se számolta – üveg sör után, amelyeknek az üvegei még most is az asztalon meg a földön hevernek, a tegnap rendelt pizza majdnem üres dobozával együtt.
Mindösszesen egy szál boxer van rajtam, így tökéletesen látszanak a tetoválásaim, van belőlük jó pár. Amikor fel vagyok öltözve, csak a nyakamra varrt tintahal és a csuklómon virító elefánt feltűnő, de ilyenkor a mellkasom és a hátam mintái is előtűnnek. Börtöntetkók, ott szereztem be a legtöbbet. Az oldalamon egy számsor, elég vastag és látványos, 1105. Ennyi napot ültem le összesen mielőtt szabadultam volna, ezt utólag varrattam magamra, mikor már szabad voltam, mint a madár. Már amennyire szabad tud lenni az, aki van akkor pöcs, hogy a feje igába hajtásával ünnepelje meg a lehúzott évek végét. Én voltam ekkora marha, de ez már egy más kérdés, amúgy sincs a faszomnak se köze hozzá, szóval kapja be mindenki nagy ívben és tövig.
Felülök ébredés után, megdörgölöm a képemet és a rendkívül álmos szemeimet, ásítok és az este megkezdett, ámde teljesen el nem fogyasztott sör után nyúlok, hogy belekóstoljak. Meleg, mint a lóhúgy, de azért jól csúszik. Oldalra nyúlva nyitom fel a pizzás dobozt, van még benne két szikkadt szelet, reggelire majd pont jó lesz, csak nem most, hanem kicsit később.
Gőzöm sincs, hogy Heather minek van még itt, amikor azt mondta, hogy elköltözött, nekem rohadtul nem kell bébiszitter. Akkor se, ha egyébként örülök annak, hogy láthatom és, hogy úgy tűnik jól is van.
- Reggelt! – köszönök rá, amikor előkerül ő is, majd a sörömmel együtt felállunk a kanapéról, hogy egy öleléssel is megtoldjam a reggeli üdvözlést.
Leteszem az üveget a nappalival egy helyiségben lévő konyha pultjára és egy ugrással én magam is felülök rá.
- Mit is mondtál, hová is költöztél? – valamit mintha emlegetett volna, de nem tudom mit is mondott pontosan.

Újra itt aludtam. A régi szoba, régi emlékek között. Már nem számított, hogy ezer éve ugyanúgy van minden, mint ahogy itt hagytam. Ugyan az elrendezés, néhány bútor megmaradt, sőt…szerintem a levelem is bent van még a fiók alján. Nem számít. Elmúlt. Lehullott mint az az utolsó levél a fáról. Nem tudom eldönteni, hogy az zavar-e jobban, hogy mennyire nem zavar bátyám lazasága, amit jelenleg produkál, vagy az, hogy máskor mással mennyire zavarna.
Nem érdekel a ruhátlansága, egy gyors mozdulattal ölelem át és hosszúnak tűnő pillanatokig el sem eresztem. Aztán egy kicsivel odébb pedig helyet keresünk. Én a szokásos helyemre ülök, az asztalhoz, amit régebben is birtokoltam a szélénél.
Keresztbe vetett lábakkal figyelem, amint éppen helyet foglal az aktuális ülőalkalmatosságon, a pulton, tagadhatatlanul élénk érdeklődést mutatva az irányába: kislányosan csillogó szemekkel pillantok fel rá. Egyik karommal a másikra könyökölök, majd az öklömmel megtámasztom az államat, miközben felé fordulok.
Ő igencsak speciális és durva eset. Én inkább különlegesnek mondanám. Nem érdekel ki mit mond róla. Jobban ismerem őt bárki másnál!
Reakciója azonban megerősít abban, hogy jól döntöttem, ugyanis bár eleinte kicsit féltem attól, hogy talán nem fogja értékelni az elhangzottakat, de szemlátomást úgy tűnik, hogy tévedtem. Tényleg csak pár napig maradok itthon. Vele szeretnék lenni, csak egy kicsikét. Még.
Ha most beszélnék, a hangom bizonyára rögvest elcsuklana, nagy szerencse tehát, hogy nem beszélek. Tulajdonképpen nem adok ki egyetlen hangot sem - sőt, még levegőt is elfelejtek venni.
A lábaim pedig nagy valószínűséggel összecsuklanának, amennyiben jelenleg állnék, merthogy…
Annyi mindent mondanék hirtelen, s a fejemben is annyi, de annyi minden kavarog, a gondolatok csak úgy cikáznak oda-vissza, beláthatatlanul. Egyfajta káosz uralkodik most bennem, mondhatni. Ám mindezektől függetlenül rég nem voltam ilyen nyugodt, mint amilyen most vagyok.
Nyilván sokat nyom a latba – hacsak nem ez a legfőbb ok -, hogy Emmett itt ül közvetlenül mellettem - éppen ezért készülök fel a legrosszabbra, miszerint bármelyik percben úgy dönthet, hogy véget vet ennek a meghitt kis pillanatnak, és szó nélkül tovalibben. Vagy legalábbis eltávolodik tőlem. Elhúz újra évekre.
- A melóhelyem közelébe. - adok választ neki, majd folytatom rövidke szünet után. - Olykor tényleg hajnalban érek haza, amikor még sötét van…nem szeretek akkor mozgolódni. - régen sem, de az a része felerősödött bennem.
- Amúgy meg se próbáld megenni azt a valamit a dobozból…. - nézek rá szúrósan, majd enyhül a tekintetem. – Elmegyünk ebédelni, vagy csinálok valami ehetőt. - mert az a valami másnap már nem nevezhető pizzának.

Az ölelés hosszabbra nyúlik, mint arra számítok, de azért a karomat a vállára teszem és nem utasítom el. Belekortyolok a sörömbe, amikor már elenged és felteszem a seggem a pultra, jó nekem ott is.
Heathert nézem, amíg asztalhoz ül és egy simlis félvigyorral a képemen figyelem, ahogy kislányos rajongású pillantással illet. Rohadtul hiányzott, az is tuti.
- Akkor valahol a belvárosban laksz? Egyedül? – nem tudom, hogy van-e faszija vagy sem, ha van, akkor nem árt a körmére néznem nekem is. Ez a minimum asszem'.
- Mér' mit csinálsz hajnalig? Meló vagy inkább buli? – vonom feljebb az egyik szemöldököm érdeklődve és megint rácsókolok a sörösüvegem szájára, majd a térdemre támaszkodok kissé előre dőlve azzal a kezemmel, amelyikben a malátalé van, a másikkal meg a pulton széthagyott cigis dobozom után nyúlok. Előveszek egy szálat, ráharapok és az öngyújtó fellobbanó lángjával meg is gyújtom, mélyen szívva le a füstöt.
- Annak a pizzának az ég világon semmi baja. – a füst mögött összeszűkülő szemekkel figyelem a tesómat.
- Nem kell ám, hogy anyáskodj felettem, remélem tudod. Elég jól el tudom látni magam segítség nélkül is. – tisztában vagyok azzal, hogy bunkó vagyok, nem is tagadom. És nem, rohadtul nem akarom, hogy Heather neki álljon tutujgatni, kurvára nincs rá szükségem.
- Nem kell dolgoznod vagy ilyesmi? – halvány fingom sincs arról, hogy milyen nap van ma, nem is érdekel. Azt tudom, hogy este verekedni megyek, nem poénból – na jó, részben abból –, hanem, mert ez a munkám.
Újra beleiszok a sörbe és várom a kiakadást, gondolom nem lesz szó nélkül hagyva, amiért nem ujjongok örömömben, hogy elvinne ebédelni.

Nem veti meg a rajongásom irányába, szerintem még mindig tetszik neki…sőt talán az évek múlásával még hiányolta is. Kérdése megmosolyogtat, de az igazat be nem vallanám neki. Nem tudom melyikünknek lenne a rosszabb…Egyszer pedig majd muszáj lesz. Az se most jött el.
- Egyedül élek. - felelem komoly hangon, hogy érezze, nincs szükségem a nagy erős odaadó bátyámra.
Pedig de.
Szükségem van rá… ezt ő tudhatná a legjobban.
Újabb kérdés fivérem szájából… - Emmett…én dolgozom. - bököm ki a dolgot, ez mindig elnyúlik hajnalokig, de nem bánom a dolgot. Van pénzem, meg tudok élni és ez számít. - És te? Dolgozol egyáltalán? - érdekel, hogy a börtönből szabadult testvérem talált e valami munkát, vagy csak henyélni tud…. Mondjuk nem lepődnék meg a dolgon…
A pizza maradék valahogy másnap sosem jó, de ezzel nem nyitok viták.
Megeszi…akkor így járt. De akkor is elviszem. Szavaira megforgatom a szemeimet…ne anyáskodjak. Azt nem így kell drága Emmettem.
Fellelkesedtem ennek hallatán, noha hamiska volt örömöm, hiszen bántóak voltak szavai. Noha teljes mértékben igaza van. De a szeretetem felé… nem tud enyhülni.
- Rendben bátyus! Akkor te fizeted az ebédünket és így nem leszek anyáskodó! - villantok egy kacsintást is mellé, teljesen mindegy.
- Nem. Szabadságot vettem ki… szeretnék egy kis időt a társaságodban tölteni… ha a nagyságos úrnak is tetszik. - pillantottam fivéremre újra, bőszen vizslatva vonásait, majd sóhajtottam. - Vagy menjek anya után? - suttogtam és remélem nem hallotta meg. Csak kicsúszott. Mert anya halálakor nagyon gondolkodtam, hogy mi lenne a helyes.
Emmett azért lépett le, hogy ne legyen ő csesztettve. Most is őt csesztetem apróságokkal, de csak mert szeretem. De ha nem kívánatos személy vagyok az életében (amit kétlek teljes mértékben!), akkor elhúzok. Majd leszálltam a pult előtti székről és felé lépdeltem, de meg kellett kapaszkodnom, hiszen összecsuklottak a lábaim. Nagyot nyelve pillantottam a talajra és egy basszus csúszott ki ajkaim közül. Nos igen…anya halála óta az étkezésem felbolydult, a gyomrom összeszűkült, gombóc keletkezett a torkomban…a szívem pedig kétszeresen dobbant a helyén…pedig mintha a torkomban dobogna.

Egy bólintással veszem tudomásul, hogy nincs komolyabb kóbor lovag körülötte. Ha lenne, akkor nem mondom, kíváncsi volnék rá, hiába nem voltam itt az évek alatt, a húgom, az a húgom és ne akarja egy kis köcsög se körüllegyeskedni.
- Egy kibaszott szóval sem állítottam, hogy nem. – még azt is tudom, hogy flancos nagy szerkesztő vagy mi a kis faszom lett belőle. Büszke vagyok rá egyébként ezért, nem arról van szó, hogy nem.
- De ez még nem jelenti azt, hogy a meló miatt jársz haza hajnalban. – mondjuk engem is akkor esz haza a fene, tekintve, hogy éjszaka dolgozom.
- Jah, így is lehet mondani. Még mindig verekedéssel keresek pénzt. – vonok vállat, ahhoz legalább kurva jól értek, évek óta csinálom. Amíg bírom vagy amíg szét nem verik a fejem teljesen addig nem is szándékozok leállni vele. Rohadtul jól fizet.
- Mondtam, hogy tudok magamról gondoskodni. – vonok vállat. Már kamaszkoromtól fogva elég jól megy, főleg, hogy akkor még róla és az anyánkról is muszáj volt. Jah, szar ügy, szerintem is az volt, ezért is húztam el a csíkot a vérbe.
- Cöh…! – horkanok fel és mielőtt még egyéb keresetlen szavak ömlenének ki a számon, beleiszok inkább a pisameleg sörömbe.
- Más egyebet nem óhajtasz esetleg tőlem? – tárom szét mindkét kezem, miközben fejet is hajtok előtte, így játszva meg valami istenverte szolgát. Meg a nagy lószart.
Beleszívok megint a cigimbe és megrázom a fejem.
- Most őszintén Heather mit vársz tőlem? Nem változtam fikarcnyit sem. – minél több időt töltünk együtt, annál nagyobb az esélye, hogy megint össze fogunk szólalkozni valami miatt.
- Baszki, ilyet egy szóval nem mondtam! Mi a faszomért kell ezt túl dramatizálni, hm?! – a kurva életbe már. Minek kell ilyen megjegyzéseket elejtenie? A picsába!
Ahogy meglátom összecsuklani, kinyújtom érte a kezem és pattanok is le a szaros pultról, hogy remélhetőleg még időben elkapjam, aminek következtében a konyhakövön csattan szét a sörösüveg.
- Jól vagy? – segítem fel a húgomat és közben megnézem nem vágta-e el valahol valamelyik üvegszilánk.
- Terhes vagy? – állok meg végül előtte a mellkasom előtt összefont karokkal. Mi tudom én, hogy mi baja van, ez is lehetséges, nem?!

Szavai egy sóhajtást engednek meg… De választ nem adok… felesleges, ha szerinte az úgy van, akkor az úgy is lesz. Jó valóban nem csak a munkám miatt esek haza hajnalban, hanem a legjobb haverja végett is, aki a "testvére" is egyben…ha megtudja az igazságot…istenem, nem akarom, hogy megtudja, hatalmas ordenárét rendez majd ez miatt. Egyiket sem akarom bajba sodorni miattam.
Az egyetlen ember, aki hosszabb ideig képes kezelni őt, az nem más, mint én. Olykor már én sem, bevallom. De próbálkozom. Én tényleg próbálkozom. Aggódom érte minden nap. Még akkor is, amikor a börtönben volt. Szabadszájúsága végett meg aztán főleg. Én mégsem mondtam le róla… Nem, nem tudtam. Sőt! Egyszerűen képtelen voltam rá, ez a nagy büdös igazság. Amiről neki azonban nem feltétlenül kell tudnia, úgy vélem. Ugyanakkor…
Már éppen nyitnám a számat, hogy reagáljak az iménti eszmefuttatására, amikor újfent a határokat kezdi feszegetni azzal, hogy széttárja karját, így végül a várt reakció elmarad, s nem szólok egy szót se. Mindössze csak hűvösen, rideg tekintettel pillantok fel rá, valósággal érzem, ahogy minden egyes idegsejtem tiltakozik az ellen, hogy igaza legyen.
Válaszra sem méltatom inkább.
Csakhogy a további mondandója sem barátságosabb rám nézve, ha fogalmazhatok így, mert csakugyan megmozdul bennem valami. Valahol, a bőröm alatt, a zsigereimben, a lelkem mélyén - túl a csontokon, túl a húson. Akaratlanul is arra gondolok, hogy talán igaza van, és ha belátnám ezt, akkor kevésbé lennék… így kikészülve. Mert noha ennek szemernyi jelét sem mutatom, de jelenleg egy hatalmas nagy káoszt érzek a bensőmben, amivel nem igen tudok mit kezdeni. Ismételten szólásra nyitom a számat, hogy valami frappánssal visszavágjak, mert ezúttal is - legnagyobb szerencsémre - nem nyertem. Ám képtelen vagyok szólni, amint eljut a tudatomig a mondandója, a szavai! A lényem egy része már alig várja, hogy bevallja (neki) az igazságot. Pengeélen táncolok, és gyakorlatilag rulettet játszok -magammal!
Fájdalmas lassúsággal pillantok a szemeibe, miközben az arcvonásaim akaratlanul is ellágyulnak… elkapott. Az üveg…. - A söröd… - motyogok ennyit. - Összetakarítom. - felelem a kérdésére nem válaszolva… De nem moccanok, csak felegyenesedek és a testét nézem.
Kérdése nem éppen a legmegszokottabb - azaz még eddig senki sem tett fel ilyet, de még csak ehhez hasonlót sem -, habár bizonyos szinten azért jogosnak vélem. Legalábbis az eddigi viselkedésem nagyon is azt bizonyítja, hogy már így is megküzdöttem érte. Tekintetem arcára emelem, csakhogy a mozdulat félúton abbamarad; az agyam totálisan leblokkol, és jelen pillanatban a legtöbb, amit elérek, hogy az ujjaim a kezére szorulnak, amolyan kapaszkodó féle. Aztán megáll a tudomány - innen nincs tovább.
- Emmett! Jézusom! Nem! Még… - szűz vagyok…bökném ki, elég ciki lenne ezt pont a testvérem előtt kibökni… hát ha azt vesszük…akkor.. na arról jobb ha nem tud. Már nem vagyok...
Egyedül az a szerencsém, hogy a mostani alkalommal vissza tudom magamat fogni, nem vakít el a düh, sőt még csak nem is érzek dühöt ezúttal, legfeljebb csak zavartságot. Tehát vagy nagyon profi vagyok, vagy már hozzáedződtem, vagy… kezdek beletörődni a dolgokba?
- Anya halála óta 6 kilót fogytam. Az eltelt időhöz képest…ez sok. - válaszolok őszintén. Eszek, csak nem épp kellő mennyiséget, ráadásul állandóan rágörcsölök azóta a dolgokra.
Majd ellépek mellette, hogy felvegyek egy seprűt és lapátot, el is eresztem a kapaszkodóként használt karját, aztán pár másodpercig magára hagyom. Seprűvel és lapáttal érkezem vissza, összeszedem az összetört üveget. Utána meg fel is kellene mosni ezt a bűzt...

Tudom, hogy esik neki jól, amit mondok, ahogyan viselkedek, egyáltalán amilyen vagyok. Látom rajta, nem is kell semmit mondania – mondjuk nem szól egy kurva szót se –, de komolyan nem vágom mit várt?! Hogy majd hazajövök és happy meg sunshine lesz minden?! Meg a kurva nagy faszt!
Szeretem a húgomat, akkor is, ha kibaszottul nem úgy tűnik, de ettől még nem tudok kifordulni magamból és másmilyen lenni, mint ami és aki vagyok.
És mégis, ugrok, amikor úgy látom, hogy kell, mert nem akarom, hogy összezuhanjon és igen, aggódok is miatta kurvára.
- Hagyd a picsába! Veled mi van? – a sörös üveg most a legkevésbé se érdekel.
Ha nem ellenkezik, akkor segítek neki felülni a székre vissza és ott maradok előtte, kezeimet pedig a térdeimnek támasztva hajolok előre, hogy az arcunk egy magasságban legyen.
Elnyúlik a képem a válaszától, a szemeim meg egészen elkerekednek.
- Mi a faszt jelent az, hogy még?! Van valami faszid és teherbe akarsz esni vagy kurva modern lány lettél és egyedül vágsz neki? – spermabankos megoldással meg a többi faszom. Mondjuk az elég meredek lenne, de hát, ha ezt akarja… Baszki, hát a pofám leszakad, de komolyan.
Nem vágom, hogy ezt most konkrétan, hogyan is értette, de remélem hamarosan elárulja végre, hogy is kell értsem a dolgot.
- Cseszd meg húgi! – egyenesedek fel és kurva mérges leszek, hogy játszik a saját egészségével. Én, aki meg hazardírozik a sajátjával.
- Mi a kurva faszomért csinálod ezt? – megint túl gesztikulálok a kezeimmel, ha felmegy a pumpa, akkor mindig ezt csinálom, miközben kibaszott idegesen kezdek fel-alá járkálni a konyhában.
- Üljél vissza, de rohadt gyorsan! – förmedek rá, amikor fel akar állni takarítani. Persze, hogy is ne, mer' az annyira faszás ötlet lenne! Hogyne!
- Azután a hülye picsa után akarsz menni vagy mi?! – utalok ezzel anyánkra nem túl kedvesen, szarom le, hogy halottról csak jót vagy semmit.
Megállok és leguggolok elé, a kezeimet pedig a térdére teszem.
- Ne csináld ezt velem, hallod?! – most először hagyom, hogy az aggodalom egyértelmű jelei kiüljenek a képemre. A testvérem és akármennyire is szarul bánok vele, akkor is szeretem és nem akarom elveszíteni. Anyánkkal ellentétben Heather sokat jelent, nagyon is sokat.

A törmelék a földön marad egyelőre a kiömlött sörrel egyetemben és ahogy segít, elfog egy fajta kellemes érzés. Szeretem őt még mindig, legyen akármekkora seggarc is. Mindig a bátyám marad és ezt a köteléket nem lehet megváltoztatni, vagy kitörölni. Nem is szándékozom. Kérdésére nem, csak az azt követő hülyeségre kapom fel a fejemet kissé zavartan.
- Mi? Nem, basszus… Emmett. - tűrök el egy tincset a fülem mögé, most pont a bátyámnak magyarázzak? Ami még hazugság is…
- Még szűz vagyok Emmett, nincs senkim. Még várom azt a bizonyos nagy Őt. – nem tudom mennyire érdekli ez a részlet az életemből, de ezt kérdezte, hát bevallottam. Még ha hazugság is, de ezt neki nem kell tudnia.  
Igen, én mindig is hittem eben, hogy egyszer majd berobog ez a férfi az életembe és ő lesz az én férjuram… hát ez még kicsit odébb van, de Jacob és én jelenleg szép kis titkosított párt alkotunk. Istenem, ha ezt Emmett megtudja, mindkettőnkből fasírtot csinál… főleg ha egy idegen lenne, akkor meg is nyúzná… mert nem tetszik a pofája… ejh, zűrös.
Főleg akkor milyen jelenetet rendez, ha ezt megtudja…
Mire vállalkoztam???
- És igen, majd egyszer neked is lesz egy unoka öcsid, vagy unokahugicád, mint nekem az a kis szépséges kisfiú. - mosolygok rá szelíden, hiszen az a kisfiú gyönyörű szép. Figyelem, ahogy az idegessége feljebb szökik és kissé aggódóan pillantok rá. Ne akarjon jelenetet rendezni nekem… ne most.
Majd…ha tényleg szükség lesz rá… most nincs szerintem, de őt lebeszélni bármiről, nos lehetetlennel egyenlő.
Vissza se válaszolok, csak felhergelném még jobban, az meg nem lenne jó…. csak nyugodtan lehet megbeszélni bármit is. Bár ha bátyus ideges, beszélhet neki az ember, vagy meghallja vagy sem. De zavar az a tócsa a placc közepén és alighogy megmoccanok, már rám is förmed azzal a hanggal, amitől igenis félek. Nem bántana tudom jól, elég ha felemeli a hangját.
Mert nem ütne meg. Eddig se tett efféle cselekedetet, ezután sem fog rám kezet emelni. Ezt jól tudom. Mindig is tudtam.
Megérzés. Ösztön.
Amikor anyát emlegeti fel, csak lesütöm a szemem és a padlót bámulom kissé keserűen. Csak ne hozta volna fel így ebben a stílusban.
Neki is még friss és hiába nem ismeri be, azért ő is sajnálja ezt az egészet. Még is csak ő hozott minket a világra. Mondjuk apánknak köszönhetjük, hogy egyáltalán létezünk.
A kezeit észre veszem a térdeimen és ekkor pillantok rá és a szemeibe mélyedek, melyekben most hihetetlenül sok aggódást látok. - Bátyus… ne hagyd ott a fogad egyik mérkőzéseden se… nem akarlak elveszíteni, oké? - pillantok könnyekkel telt szemekkel rá, majd homlokomat az övének döntöm és hagyom hogy a könnyeim végig csurogjanak arcomon, rá a testvéremre.
Ez a legfőbb bajom, meg az, hogy láttam a saját anyámat holtan… ha nem én találtam volna rá és úgy tudósítanak róla, akkor könnyebb lenne az egész.
De így magamat hibáztatom a dolog miatt. Emmettet sem kell félteni, tudom jól, de bele van kódolva a DNS-ünkbe. Testvér a testvért védi.
A testvér feltétlen szeretetet, örök piszkálódást, egymás elfogadását és támogatását jelenti… nálunk tényleg régóta ez megy.

Hát kibaszottul nem gyakran fordul elő, hogy valamin elkerekednek a szemeim, de most megtörténik. Nem vagyok biztos abban, hogy bármikor is hallani akartam volna, a húgom még szűz. Én meg jövök itt a teherbe eséssel, hát kurva fasza.
- Bazmeg… Nem tudtam. – van egy olyan hangsúlya a szavaimnak, amivel beismerem, hogy fasz voltam és részemről ez egyfajta bocsánatkérés, feltéve, ha kihallja belőle. Nem hibáztatnám, ha nem, másoknak se szokott sikerülni.
- Tartod a kapcsolatot Meggel? – húzom el a számat, mert másként kurvára nem tudná mennyire szép a fiam. Én aztán kibaszottul nem támogattam, hogy ők ketten akármennyire is ismerkedjenek, gondolom a hátam mögött sikerült a dolog. Fasza.
- Ide költöztek. Meg és Connor. – idegesen túrok a hajamba, ahogy megosztom ezt a kicsit sem mellékes információt a családomról. Miattuk költöztem vissza ebbe a városba én is.
- Vagy már tudsz róla? – bár nem tudom, hogy tényleg jóban vannak-e a húgom és a nejem, de ha igen, akkor lehet, hogy ez már kurvára nem újdonság Heather számára.
Persze, hogy aggódom a testvéremért, főleg, ha ilyet kibaszott nagy faszságokat csinál, minthogy nem eszik, főleg a hülye anyánk miatt.
Ahogy a homlokomnak támasztja az övét, a kezem a fejére teszem, megsimítom a haját, egészen le a hátáig.
- Honnan szeded, hogy otthagyom a fogam bárhol is? – szelíden szólalok meg és van gyengédség a hangomban. Tenyereim közé fogom könnyáztatta arcát, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Megígérem neked, hogy nem egy meccsen fogok megdögleni, oké?! – eszemben sincs ilyesmit tenni és noha nem tudom mit hoz a jövő, mindent megteszek majd azért, hogy én verjek másokat szarrá és ne fordítva.
- Miattam ne aggódj, hallod?! – még csak az hiányzik, hogy neki álljon görcsölni azon, amin kurvára nem kell.

Szavai egyben bocsánatkérőek is, tudom és hiszem, hiszen testvérek vagyunk. Öregedtünk, de a szavak járása és jellegzetessége megmaradt. Nem haragszom bátyusra, csak épp aggódom érte. Miatta.
- Igen, tartom. – válaszolom meg komolyan a kérdését, a hanglejtése nem tetszett, sejtem mi fog következni ebből, de nem zavar.  - Tudom. – igen, ide költöztek, említette Megan a dolgot és én vártam őket nagyon. Főleg az öcsisajtot. Olyan szép az a lurkó. Imádom.
A testvérem megtudja magát óvni, én ezt marha jól tudom, de ha nem? Akkor ott marad én meg itt maradok egymagam. Hiába van ott Megan a gyerekkel, nekem akkor is Emmett a testvérem és őt senki az égvilágon nem tudja pótolni. Ő maradt meg nekem a múltamból, a családom ő maga és elveszíteni nem akarom!
Arcomat fogja, hát a szemeibe nézek óvatosan, aprót pislogva. Megígéri. De máshol se nagyon akarj meghalni. De ezt úgy is jól tudod. Ugye tudod? Átölelem, amilyen gyorsan csak tudom, szorosan magamhoz ölelem a meztelen felsőtestét. - Sajnálom, hogy ekkora idióta húgod vagyok. – szipogom, majd elkuncogom magam sírva. - Annyira szeretlek. Örülök, hogy itt vagy. – húzódom el tőle, majd egy puszit nyomok arcára, ha még engedi. - Amúgy ha zavarok… - törlöm le a csordogáló könnyeimet hamar, majd szipogok egyet. -… elhúzok. Tudom, hogy utálod, amikor az utadban vagyok. Most meg főleg, mert egymagad lehetnél. - mosolyodok el kellemetlenül, hiszen egymaga lehetne a régi házban, csak én épp itt rontom a levegőt, pedig haza mehetnék. Nagyon hiányzott ez az idióta! Mást nem tudok rámondani, komolyan!
Aztán észreveszek a vállán egy nagy lilás zöldes árnyalatban játszódó foltot, sőt...elvonul a lapockája felé....- Ezt megint hol szerezted? - húztam el a szám és böktem rá a sérülésére. Ilyen közelről tök jól látszik.

- Mégis mi a faszért nem szóltatok arról, hogy tartjátok a kapcsolatot?! – hát kurvára nem vagyok elragadtatva, hogy a hátam mögött itt nagy családként működnek vagy mi a fasz.
- Neked mondta hol lakik? – hát erre kibaszottul kíváncsi vagyok, mert nekem elfelejtette megemlíteni, ezért is kell J-hez elmenni, hogy kibaszottul kisegíthetne. Főleg, hogy ez kis faszság ahhoz képest, hogy helyette is leültem a büntetésem a börtönben.
Az ölelése meglep és nem is ölelem vissza azonnal. Lassan azonban a kezem a hátán landol. Az ilyen kibaszott érzelmes kitöréseket annyira nem bírom, magamtól nem jutott volna eszembe.
- Jól van... – lapogatom meg a hátát, hogy felejtse már el a bőgést itt nekem. Faszom akarta, hogy elpityeredjen itt nekem.
- Bazmeg, én is téged. – forgatom meg a szemeimet. Persze, hogy szeretem. Az egyetlen testvérem és annak ellenére, hogy itt hagytam a picsába azzal a kibaszott anyának nem nevezhető akármivel, még nem szűntem meg így érezni iránta.
Hagyom, hogy megpusziljon, de nem viszonozom, legyen elég annyi egyelőre, hogy visszaöleltem és tudja, hogy fontos nekem.
- Heather, nem fogom azt mondani udvariasságból, hogy maradj, mert jah, egyedül akarok lenni. De én is örülök annak, hogy itt vagyok és neked is. Oké?! – hát kurvára nem akarok ennél nagyobb összeborulást és jah, vágyom arra, hogy ebben a kibaszott házban ne legyen más. Nyilván, ha nem volna hol laknia, akkor kussban maradnék, mert ez a ház éppen annyira az övé is, mint az enyém, mivel azonban van saját lakása, mindenkinek jobb volna, ha nem fárasztanánk egymás idegeit.
Odapillantok a vállam felé, ahol felfedezi valamelyik sérülésem.
- Faszom se tudja. Valamelyik este valamelyik bunyó alkalmával. – rántom meg a vállam és ahogy felállok, megfordulok, hogy hozzak még egy sört a nappaliból. A hátamon ekkor látszik meg a börtönből visszamaradt késelés utáni heg.
- Hol akarsz kajálni? – tapló vagyok, de nem a végletekig suttyó, szóval, ha még el akar húzni közösen enni, akkor menjünk.
- J-vel tudod, hogy mi van? Egy ideje nem beszéltem vele. – magamra veszek egy pólót, amit a fotelről kapok felé. Gyűrött, de leszarom, kibaszottul pont nem ez érdekel.
- Na most akkor menjünk vagy mi a fasz van? – tárom szét a kezeimet és beleiszok az újonnan nyitott sörbe.

Miért nem szóltunk…nem is értem, komolyan…. már csak azért sem, mert egyből felkapta most is az agyvizet és forr fel egyre jobban. Ilyenkor a kutya se mer hozzá szólni, de én megteszem, a magam módján csitítom le a háborgását. Az, hogy a felesége, merre lakik, nem az én dolgom, hogy közöljem, megígértem Megannak, hogy semmit se mondok, ha kérdezik… derítse ki. Megoldja, ebben mindig is jó volt, csak abban reménykedem, nem csinál semmi rosszat.
A tesó egyedül akar maradni, ha neki ez a kérése, hát legyen, lelépek az otthonunkból, csak előtte menjünk el kajálni… aztán békén hagyom. Nem örökre. Ugyan! Azt nem tudnám megtenni! Utálom amikor ilyen nem törődöm… csodálom hogy még nem rakták meg oda bent…mondjuk az se változtatná meg nagyon. Hozzá szoktam… Bár az a heg kissé elborzaszt, kissé ijedten mérem végig a testét további sérülések után kutatva, de valószínűleg a lila foltok a harcainak eredménye.
- A Canlishoz mit szólsz? – érdeklődöm mosolyogva, a tekintetemben is felcsillan valami kis fény, hogy végre… együtt megyünk valahová egy kis időre. Nem akarok örökké a nyakán lógni, Jacob elég szépen helyre tett az évek folytán. Bár amikor pont Jacobról kérdez… kissé bele pirulok az egészbe, majd megcsóválom a fejem. - Rengeteg dolga volt mostanában, nemrég belekeveredett egy banki rablásba…jól van, nem sérül meg. Elkapta azt a szemetet. – mesélem neki a haverja egyik hőstettét, közben meg pillangók repkednek a gyomromban…. De a témát nem pedzegetem a testvérem előtt, nem is tudom, miképp reagálna a hírre. Amikor kérdez, felkapok a székről egy párnát és hozzá vágom, csak úgy, szeretetből. - Mehetünk persze! – nevetem el magam, majd a táskámért megyek be a szobába, a pénztárcámat belerakom, meg a slusszkulcsot és indulásra készen mehetünk tovább.
- Különben meg… nem gondoltad meg magad? Hogy normális munkával keress pénzt? - érdeklődöm finoman rápillantva, miközben már kiérve az ajtón azt zárom be. Az ilyet jobb nem sokáig feszegetni, szóval ha kerülni akarja a témát, akkor én is hagyom... csak tartsa be a szavát! Hogy nem hagyja ott a fogát valamelyik harca során.

- Nekem aztán jó. – vonom meg a vállam, mert hullára tök mindegy, hogy hol a faszomban is kajáljunk.
- Gondolom nem ülnél be mellém a kocsiba, szóval, hogy akarsz menni? – ittam, jah, tisztában vagyok vele, szóval ezért tippelem, hogy passzolná a dolgot. Szóval eldöntheti, mégis miként akar akkor arra a helyre, a Canlishoz vagy mi a faszom a neve, eljutni.
- Mesélte mi volt, vagy csak ennyit? – nekem ugyan egy kurva szót nem mondott, de mondjuk tök mindegy, nem is izgat, nem az én dolgom, amúgy is ritkán pofázunk egymással, akkor sem a szaros melójáról. Jó, neki fontos, tudom, felfogtam, ezért ültem kettőnk helyett, magamra vállalva mindent, hogy belőle zsaru lehessen.
A repülő párna meglep, de elkapom és egy csibészes félvigyor is kiül a pofámra, miközben feljebb szalad az egyik szemöldököm a homlokomon.
- Most provokálsz? – nevetem el magam, majd egy fejcsóválás kíséretében dobom arrébb a pofámba kapott párnát.
Megvárom, amíg összeszedi a cuccát. Leteszem a kinyitott sört a pultra és zsebre vágom a szarjaimat, amiket ilyenkor mindig szoktam.
- Mégis miféle munkára gondolsz? Börtönviselt vagyok, kurvára nem kapkodnak utánam, szóval hallgatlak, mi lenne az, amivel megkereshetek annyit, mint a verekedéssel és még fel is vennének?! – horkanok fel, miközben kíváncsian nézek Heatherre. Kibaszottul nincs olyan meló, amire felvennének és ennyi pénz össze is tudnék vele szedni, szóval szerintem jobb, ha kurva gyorsan hanyagoljuk ezt a rohadt témát.
- Connort rendes iskolába akarom járatni, ahhoz meg lóvé kell. Faszom se érdekeli, hogy szétverik a képem, ha a fiam megkapja a jobb élet lehetőségét. – kibaszottul nem vagyok egy rohadvás mintaapa, de azért ami tőlem telik, azt megteszem.



//amondó vagyok, hogy ez a záróm, nagyon köszönöm a játékot és a türelmed és kezdjünk egy újat, mindjárt megy pm is erről *-*//