Ma reggel olyan semmittevős napra ébredtem, tegnap váltottam műszakot, jövő héten mehetek melózni. Pihenek, ha azt vesszük. Reggel hétkor keltem és egy SMS-t pötyögtem Dovenak. Véresen komolyan kell venni mindent, de azért az élet noha kemény és ádáz, mindig szembenézhetünk valami széppel és kegyessel. Figyeltem őt. Ami sok esetben szörnyen illetlen és helytelen dolog, meg ejnye-bejnye... de akkor nap nem tudtam levenni a szemem róla. Aztán, most itt járunk. Titokban… Hogy miért? Ajjh .. hát! Hogy utálom én ezt. Megint csak a miért, az egyértelműen miért a miért-re. Egy ilyen katartikus magyarázatot, nem lehet csak két szóval szépen kisemmizni. A miért maga is egy érhetetlen fogalommal bírt. Ezt a gondolatot, még ha meg is lehetne ragadni, csupán csak homoknak tűnne a szemünkben. Semmi jelentéssel. Semmi jelzővel. Az én miértem, ahogy a hasonló miértekhez sem egyszerű, és megfogalmazható. SMS-t pötyögtem neki, nem tudom jelenleg kivel értekezik, ez tűnt biztonságosnak.
„Szia. Ma ráérsz? Szeretnék veled tölteni egy kis időt."
Elküldöm és már csak a válaszra várakozok, addig meg elütöm az időt. Már tudom, hogy merre megyünk, szóval ha ráér és vissza is ír, akkor a következő válaszom.
Elküldöm ezt is és mosolyogva várakozom. Nem vagyok őrült, csak finoman kalibrált az elfogadható kockázatérzékem. Aztán öltözködtem én is, készítettem némi útravalót szendvics néven futva, ásványvizet is pakoltam. Majd elhagytam az otthonomat és kocsival elé mentem a szokásos helyre. Ott kipattantam a járműből, hogy ajtót nyithassak személyének, majd együtt elhagytuk a város forgatagát.... - Nem számítottál ilyesmire, ugye? - nyitom ki az ajtót még a park előtti parkolóban, hogy együtt útnak is indulhassunk. Hátamon a kis puttonnyal. - Remélem tényleg nem terveztél semmit mára, mert hosszú utunk lesz. - pillantottam le rá, majd azért hozzá tettem aggódón. - Bírni fogod?
A mobilom pittyegése ébresztett. Tegnap késő estig dolgoztam, hogy ma végre legyen egy szabadnapom. Úgyhogy szívesen aludtam volna még tovább, de amikor megláttam az sms-t amit Ralf küldött már nem jelentett gondot. Örülök, hogy végre vele tölthetek egy napot. Lainey suliban lesz, utána pedig elmehet anyuhoz. Majd felhívom mikor végez a sulival.
Szia! Ráérek, alig várom, hogy lássalak! Mi a terved?
Ahogy elküldöm az SMS-t kikelek az ágyból és reggelit készítek, magamnak. Lainey mindig a suliban szokott venni valami reggelit magának. Itthon csak egy joghurtot eszik. Ez az új heppje, régebben mindig én készítettem neki valami finomságot. Reggeli után a fürdőszoba felé veszem az irányt. Magamhoz képest hamar el is készülök. Ahogy visszatérek a szobámba újra kezembe veszem a telefont.
Várlak és izgalmasan hangzik.
Ahogy írta keresek valami kényelmesebb ruhát. Bár a legkényelmesebb ami a gardróbomban található az a farmer, mást nem nagyon hordok. De az tökéletesen megfelel egy kirándulásra. Keresek hozzá egy pólót valami kiskabáttal. A cipős szekrényem előtt viszont jóval több időre van szükségem. A sok magassarkú között alig találni olyat, ami megfelelne egy kirándulásra. Az egyik sarokban találok egy tornacipőt. Ezer éve nem volt rajtam, úgyhogy nagyon reménykedem benne, hogy még jó rám. Felpróbálom és szerencsém van, még mindig passzol a lábamra. Kicsit összerámolom a házat és elindulok a szokásos helyre. Nézem ahogy kiszáll az autóból és kinyitja nekem az ajtót, beszállok. Ralf még mindig nagyon udvarias velem, pedig már jó ideje együtt vagyunk. Kíváncsi vagyok, hogy mi az úti cél. - Tudsz még meglepetéseket okozni, az biztos – mosolygok rá. - Egész nap a tiéd vagyok – szeretek a társaságában lenni. Annyira felszabadító és mellette megfeledkezhetem minden gondomról és bajomról. Annyira más vagyok mellette, mintha teljesen kicserélnének. - Lehet, hogy kicsit berozsdásodtam az íróasztal melletti ücsörgéstől, de a kalandvágyam jóval nagyobb, hogy ez kifogjon rajtam– nevetek. Kamaszkoromban nagyon sokat jártam kirándulni, szerettem az erőben bandukolni.
Tudok meglepetéseket okozni… Óh. Hát ez még semmi, de ha nagyon benne vagyok, akkor hatalmas meglepetésben részesülhet. Aki megérdemli ugyebár. - Hát reméltem is. - hogy egész nap együtt lehetünk. Erre a pillanatra vártam, már pár napja, mikor mutatni akartam valamit a nagybetűs Nőnek. 10 év van köztünk, de ez nem akadály egy kapcsolatnak. Az a fő, hogy mindkét fél szeresse a másikat. Én szeretem őt. A lányáról már hallottam, egyelőre nem akar bemutatni neki, ezt pedig megértem. Majd ha eljön az ideje, én itt leszek. - Ideje akkor megmozgatni az izmaidat. - mondjuk teljesen máshol is meglehetne, de most ez jutott eszembe. Ha hozott magával táskát, hát elveszem tőle, ne cipeljen semmit, lassan megindulhatunk az utunk felé a kijelölt ösvényen. Ahol kell, hát segítek neki. Egy kis régi lábsérülés nem okoz gondot hogy ilyen területen mozogjak. Max, kicsit sűrűbben kel megállnom. Remélem nem akar rohanni, mert azt sajna nem tudok. Nem hoztam a botot, de nem is akartam ezzel csúfolkodni itt. - Amúgy hogy vagy? Tegnap nem volt pofám felhívni a hosszú melód után… Ki tudtad magad pihenni? - érdeklődöm, miközben felsegítem az egyik emelkedőn, puha kezét megfogva, közben alkarja alá nyúlok másikkal, a könnyebb segítés érdekében. - Lánykád jól van? - ezt minden alkalommal megkérdezem, a nővel együtt kaptam a kislányát is, tehát őt is elfogadtam, még ha nem is találkoztunk. Még. Majd később ez is bekövetkezik. Az útjelző táblákat is figyelem, az ösvényen jó úton haladunk, szóval piros pont. Próbálok, igyekszem, olyan légkört kialakítani, amiben viszonylag jól érzi magát. Talán azért is megy nekem ez könnyebben, mert én nem nézek senkit le azért amilyen. Vagy azért aki. Kivéve Tristant…. Őt azért is büntetni kéne, hogy levegőt vesz…na de ez az én gondom, szal’ lapozzunk. Kiértünk egy nyitottabb tisztásra, jelenleg senki sincs körülöttünk. Mosolyogva figyelem a terepet, az elénk nyíló látványt. Óvatos mozdulatokkal karolom át Dove vállát és feje búbjára ejtek egy csókot. - Már megérte, nem igaz? - nem ezt akartam megmutatni neki, hanem még kicsit odébb kell haladnunk még. Ezután magam felé fordítom a kisasszonyt és magamhoz ölelem jó szorosan. Jó illata van. Így is kap egy csókot feje búbjára, sőt ha nem visszakozik, akkor ajkaira is hintek. Lassan el is eresztem, bár ne kellene, indulhatunk tovább.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Hálás vagyok a sorsnak, hogy a nagy csalódás után egy ilyen férfit sodort az életembe. Raphael egy igazi férfi, aki udvarias és mindig odafigyel a másikra. Nem csoda, hogy annak idején ilyen könnyen beleszerettem. Most már csak mellette tudnám elképzelni az életemet, de ahhoz, hogy az egészet nyilvánosságra hozzuk, még időre van szükségem. Nem tudom, hogy mondhatnám el Laineynek. Így is mindig az apukája felől érdeklődik. Félek, hogy nem is fogadná el, hogyha egy másik férfi belépne az életünkbe. Pedig ez előbb – utóbb elkerülhetetlen lesz, ha a megérzésem nem csal akkor inkább előbb. Még azt sem tudom, hogy fogom ezt tudomásukra hozni. Annyi kis előnyöm van, hogy Raphael tud Lainey létezéséről és ez egy kicsit megnyugtat. Ha jól tudom, ő sosem nősült meg és gyerekei sincsenek. Azt viszont már nem tudom, hogy szeretne – e, pedig ha minden igaz újra várandós vagyok. Elmosolyodom ahogy a táskámat átveszi tőlem. Még mindig olyan hihetetlen, hogy léteznek még ilyen férfiak és örülök, hogy az egyik pont egem választott. - Szerencsére igen, Lainey anyunál töltötte az éjszakát én pedig hamar ágyba bújtam – nem sokszor fordul elő, hogy a kislányom a mamájánál alszik, de mostanra már annyira ki voltam merülve, hogy muszáj volt. - Laineyvel minden rendben, ha látnád milyen kis örökmozgó. Sosem tud egy helyben megülni, nem is értem, hogy – hogy nem érkezett még rá panasz a suliból – remélem, hogy ebben rám ütött és nem az apjára. Ő volt olyan aki mindig csak csavargott és a kötelezettségeivel sem foglalkozott. Bízom benne, hogy picuri legalább a feladatait elvégzi. Otthon sokat tanulunk együtt, de az iskolába nem tudok vele menni. - Mit szólnál hozzá ha jövő hétvégére meghívnálak hozzánk ebédre? Megismerkedhetnél a kislányommal, ha szeretnéd – mosolygok rá. Szerintem ennek pont most lenne itt az ideje, de tartok is tőle. Mi lesz ha Lainey nem fogadja el? Mi lesz ha hallani sem akar más férfiről az életemben? Raphaelnek biztosan tetszeni fog, hiszen annyira aranyos, egy igazi tündérke. - Valóban gyönyörű – figyelem a tájat. Imádom a természet csodáit és annyira jó most itt lenne az imádott férfi karjaiban. El tudnék veszni ebben a pillanatban, annyira romantikus. Viszonozom csókját. - Szeretlek! - bújok szorosan hozzá.
Francois Raphaël Roux
Avataron : Adam Levine Kor : 50
Tárgy: Re: Kilátó (Nemzeti Park) Pént. Aug. 05, 2016 10:28 am
Örülök, hogy a hölgy jól van, annak meg még jobban, hogy a kislánya is. Akivel már várom a találkozást. De ezt nem én döntöm el, hanem az édesanyja. Ha megfelelőnek ítéli meg a helyzetet és készen áll rá. Én kivárom. Bármeddig is keljen. A kislány örökmozgó, ez megmosolyogtat. Melyik kisgyerek nem az. - Legalább nincs unalom mellette. - mosolyodom el szélesen, hiszen az ilyen gyermekekből nagy emberek lesznek… megvan rá az esély hogy a kislányból is lesz majd Valaki! Valaki Nagy! Bízom benne. Az ebédmeghíváson egy pillanatra ugyan, de megakadok, de még gondolkodnom sem kell hozzá, hogy elfogadjam. - Természetes, hogy elmegyek. Köszönöm. - már csak a teendőimet kellene úgy kihoznom, hogy minden klappoljon. Meg különben is. Ki tudna ellenállni egy ilyen nőnek? Hát én nem. Fülig és oda vissza bele zúgtam. Nem azért, mert ő a polgármester asszony. Hanem azért aki. A jelleme, a bája, a külleme. Mindene. Nem a megszerzett pozíciója. Az ilyenek nem érdekelnek. Igaz ami igaz, a testvéreimnek is szólnom kellene róla. Bár Deressie-ről sem tudtak. A gyermekünkről sem. A baleset részletesebb körülményeiről és a fiúnk haláláról meg végképp nem. De hamarosan ennek is eljön az ideje. Csak erő kell hozzá. Dove kislányával bármikor megismerkednék. Szeretem a gyerekeket, még ha nekem nincs is. A húgom lányáért oda és vissza vagyok mondjuk… meg ő is értem. A táj gyönyörű, de van ennél szebb pontja is. Már voltam ide fent Etenniel-el is, a legidősebb öcsémmel is. Dumálnunk kellett, kiszellőztetni a fejünket meg sörözgettünk, akkor „találtuk” a helyet és férfi létünkre lenyűgözött minket. A csók lendületbe hozott, még jobban kívánni kezdtem a nőt. Közelebbről akartam érezni őt, amolyan csapdába ejtve, ahonnét aligha van menekvés. Hozzásimultam, ő pedig nem ellenkezett. Arrébb söpörtem a haját, hogy a nyakát is csókokkal boríthassam be. - Én is téged. Mindenné jobban. - csókoltam meg újból hosszasan, derekára simítva mindkét kezem és magamhoz húztam. Legszívesebben itt és most felfedeztem volna újra gyönyörű és törékeny teste minden apró porcikáját, de bennem is volt tartás és voltak elveim is, ami valahol ott kezdődött, hogy nem vetem rá magam, hogy a tájról megfeledkezve tegyem őt magamévá. - Gyönyörű vagy... - osztottam meg vele a gondolataimat egy darabig még elidőzve a tekintetében, majd elindulhattunk tovább, ha ő is benne volt. - Nos, mikorra menjek? - a vacsora meghívás érdekel jelen pillanatban, hogy mikor jó neki is és a kislányának is.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Elég idő eltelt már azóta, hogy láttuk egymást. Kiszabadultam és ő nem keresett fel, én pedig nem erőltettem. Mégis most, hogy Marlienak gyereke született, Anna babát vár, nekem meg egy nagy lócsesz a magánéletem, úgy éreztem, hogy elég volt a hallgatásból. Fogtam hát a telefont és rádobtam egy smst Bry számára. Helyszín, időpont. Ha jön, akkor jön, ha nem, akkor pedig nem. Próbálom legalábbis ilyen lazán kezelni a dolgokat. Nem azt mondom, hogy féltékeny vagyok a testvéreimre. Hazudnék, ha ilyesmit állítanék. Örülök én annak, hogy boldogok és sínen van az életük, épp csak fogalmam sincs, miképpen is tálalhatom majd annak idején az unokaöcsémnek és az unokamégnemtudommimnek, hogy ültem. Amennyiben olyan becsületesek és olyan jól szituáltak lesznek, mint amilyen a mi családunk volt mindig, komoly problémákba fog ütközni, hogy elfogadják. Baromság ezen gondolkodni egy meg nem született rokon és egy alig 2 hónapos esetében, nekem mégis ez volt az első gondolatom. Az első olyan, amit nem mondhatok el az ikreimnek, meg úgy nagyjából senkinek. Judeot ugyan felkerestem, hogy beszélgessünk róla, de félúton meggondoltam magam, hát elmentem hozzá, de nem hoztam szóba ezt. Hagytam, hogy főzzön rám és elhallgattam a legújabb hódításának történetét. Mert féltem tőle, hogy mit reagálna. És mert egyébként is rá kellett jöjjek, hogy nem bízom senkiben, akit nem ismerek elég rég. Brysen más. Mindig más volt. Éppen ezért esett annyira rosszul, hogy nem állt mellém akkor. Nem mondhattam meg neki az igazat és most sem tehetem, de ettől még hiányzik, s szeretnék találkozni vele. Ez az oka annak, hogy itt szobrozom, mint valami konstans idióta, s várom őt. A telefonomat szorongatni egy idő után céltalanul nagyon gáz volt, éppen ezért nyitottam meg rajta egy idióta, gyümölcsszedegetős játékot. Azt nyomogatom kapacitív kesztyűbe bújtatott ujjaimmal, amíg várakozom. Talán hiba volt, de..
Telefonom szorongatom, és csak azért nem mozdulok, mert… Miért is? Haleigh a legjobb barátom, az egyetlen, akiben megismerkedésünk percétől kezdve mindig megbíztam, ki ismeri a titkaimat, kihez elsőként fordulok, ha valami szívem nyomja. Nem változott ez, az általunk elkövetett hibák ellenére se. Nem táplálok irányába kevesebb hűséget, szeretetet azért, amit tett, mégse voltam képes teljes mellszélességgel mellé állni, cserben hagytam, nem támogattam, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Ha valaki, hát Ő megbocsát ezért, kétségeim ezzel kapcsolatban nincsenek, s talán épp ez az, miért mozdulni nem merek. Haragjától nem félek, jogos lenne dühe, akárcsak csalódottsága, minek tapasztalására egyáltalán nem vágyom. Üzenete figyelmen kívül hagyását azonban nem pusztán kegyetlenség jelzővel illethetnénk bátran, de gyávasággal is, mi bár illik rám, hátat fordítani neki még egyszer nem akarok és nem is fogok. Végszónak ítélve ezt meg, testem mozgásba lendül rögvest. A kanapéról felpattanok, a bejárat irányába rohanok, cipőim, kabátom rekordsebességgel rángatom magamra, félig a folyosón állva már. Az üzenetben megadott helyet ellenőrzöm még egyszer, pusztán a biztonság kedvéért, hiszen elégszer elolvastam már ahhoz, hogy megragadjon elmémben néhány sor. Oly gyorsan igyekszem elérni a parkot, amennyire csak lehet, le mindössze az utolsó métereken lassulok, ahogy ismét hatalmába kerít határozatlanságom. Képzelt gravitáció húz egyre erőteljesebben érkezésem irányába, de nem engedek neki, minden bátorságom bevetve teszem egymás után lábaim. A teret, az itt megforduló embereket pásztázzák szemeim, érkezésem okát is észreveszem abban a másodpercben, hogy bekúszik látóterembe. Tőle néhány lépés távolságban torpanok meg. Nem fordul felém, van hát egy kis időm megbámulni hátát, s átgondolni újfent, mivel kellene kezdenem, habár sok reményt a sikerhez nem fűzök már. Egész úton ezen merengtem, újra és újra átfogalmaztam beszédem, de bármi is alakult belőle ki, közel se éreztem megfelelőnek, még csak elég jónak se. Haleigh ennél többet érdemelne, most lenne itt az ideje költői vénám előásni valahonnan a sötétből, hiába azonban minden, még mélyebbre mászik most, hogy rá szükség lenne. – Hales – szólítom hát meg csöndesen végül. Megvárom, hogy felém nézzen, tudatosítsa magában jelenlétem, irányába, nem akarván megrémiszteni, ezután indulok csak el. – Sajnálom, hogy nem kerestelek, én csak… – kifogásom nem fejezem be, megfelelő indok úgysincs a csöndre, mit ily sokáig, ok nélkül kitartottam. – Örülök, hogy te megtetted – zavart, tanácstalan, bűnbánó, de őszinte mosoly siklik arcomra. Előtte torpanok meg, egyik lábamról a másikra nehezedek, mérlegelek. Mi lenne a helyes? Távolságot tartani? Úgy csinálni, mintha mi se történt volna? Vagy maradjon csak tudatunkban az eltelt idő emléke, de ne hagyjuk, hogy az változtassunk köztünk bármin is? Agyam kerekei hevesen dolgoznak, csikorogva szikrát szórnak, a lehetségesek közül a legjobbat kiválasztani mégse képesek. Úgy döntök hát, az életben egyszer–kétszer kockáztatni nem árthat és előre lendülve barátian átölelem az előttem álló lányt, ahogy tettem azt minden korábbi találkozásunk alatt. Nem húzom sokáig az üdvözlést, néhány másodpercnyi ideig nyújtom csupán, majd elhúzódva ismét végigmérem Őt. – Mi a baj? – rég nem beszéltünk már, de van, mi nem változik soha. Még mindig elég pusztán egyetlen pillantást vetnem arcára, hogy tudjam, valami lelkét marja.
Régen volt, ahhoz képest nagyon rég, hogy mennyire zavartattam magam emiatt. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ne beszéljünk egymással, de a letartóztatásom utáni egyszer előforduló beszélő óta eltelt idő megtanított arra, hogy bőséggel itt az ideje a megszokásnak. Mert nem fogunk beszélni, nem, ha arra várok, hogy ő keressen engem meg. Nem mondom, hogy nem sért, hogy nem bánt és nem fáj, de megértem. Kínos lenne, hogyha egy elítélttel – volt elítélttel – tartaná a kapcsolatot. Az ő pozíciójában és munkakörében pláne az. Mint Caleigh vagy Anna esetében. Előbbinél a katonaság, utóbbinál a filmes szakma csínja és bínja az, ami bezavarható lenne általam. De.. ettől még rosszul esik. Viszont ahogy a testvéreimmel is normalizáltuk a viszonyunkat, ahogy azt a békát is lenyeltem, úgy Bryen esetében is úgy gondoltam, hogy teszek egy próbát. ezért is kapta meg azt az smsem. Megigazítom magamon a viselt, furcsa sapkát. Nem is igazán tudom, hogyan lenne divatos hordani, vagy hogy egyáltalán az-e. Megtetszett, hát megvettem, de nyilván nem erről leszek felismerhető, hanem vörös fürtjeimről, melyek szabadom omlanak le kabátom vállára. - Hát szia! Fordulok felé, mosollyal ajkaimon. A hát talán egy kicsit kesernyés lett nyitásnak, de az őszinte nyíltság, amivel fogadom talán meggyőzheti arról, hogy nem veszekedni hívtam ide. Csak hiányzott az a hülye feje. - Nem fontos, ha nem akarod, akkor nem mondod el. Már túl vagyok azon, hogy rágódjak ezen. A testvéreim sem kerestek, szóval.. – vállat vonok, mintha mindegy lenne. Valójában kicsit sem az, de nem akarom már az elején drámával indítani. Ahogy magamat ismerem, úgyis eljön az ideje annak is. Meglapogatom a hátát az ölelésben. El sem tudja képzelni, hogy mennyire jólesik ez a gesztus tőle. Sírni tudnék, de komolyan! Csak azért nem teszem meg, mert a sportolói múlt, s a ringben való örökös kiszámíthatatlansági kényszer megtaníttatta velem, hogyan rejtsem el az érzéseimet. - Nincs semmi baj. Mi volna? – védekezem rögvest, majd sután sóhajtva elhúzom a szám. - Ennyire látszik? – ciki, ha már fél pillanat alatt kivehető, hogy valami nem gömbölyű. Pedig igazán bajom nincs, csak.. nehezen emésztek meg bizonyos dolgokat. - Hogy megy sorod?
Mióta csak ismerem, két találkozásunk között ennyi idő nem telt még el. Letartóztatása előtt folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, ha nem is mindig személyesen, de elektronikusan biztosan, azon esemény bekövetkezte után azonban, mire nem számítottam, megváltozott ez, kizárólag miattam. Egyetlen látogatásom követőn többé nem kerestem. Rossz volt ott látni, olyan helyen, ahová nem tartozott, olyan emberek mellett, kik közé nem illett. Le nem nézek senkit, ki börtönviselt, nem őket helyeztem lentebb, inkább Hales volt az, kit mindenki más fölé emeltem. Be azt se árt ismernem, magamnak legalább, haragudtam rá. Jogtalanul, ok nélkül, mérges voltam mégis, azért, amit tett, s azért is, ahogy a tudomásomra jutott ez. Függetlenül minden negatív gondolatomtól és érzelmemtől, újra és újra eszembe jutott, ideje lenne összeszednem magam, férfiként, barátként viselkednem és felkeresni Őt, tervem megvalósításáig azonban sose jutottam el, de a váratlan üzenet megváltoztat mindent. Úgy érzem, ez az utolsó lehetőségem, hogy beismerjem hibáimat, bocsánatát kérjem és visszaállítsam barátságunkat ahhoz közeli formába, milyen egykor volt. Teli vággyal, reménnyel, s félelemmel indulok hát el találkozásunk színhelyére.
Mosolya láttán mázsás súlyok tömkelege hullik le vállaimról. Egyértelművé azt ez se teszi, nem haragszik, fogadtatása mégis megkönnyebbülésként hat rám. Számítottam arra, vitatkozni akar talán velem, elmondani, kegyetlenség volt, amit tettem, hogy azt gondolta, barátságunk ennél többet ér. Rávágnám ebben az esetben ugyan, igaza van, de a történtek után nem hathatna igazán őszintének, hiába nem akarok hazudni neki, se most, se máskor. – Ettől még nekem nem kellett volna így viselkednem. Elmondom majd, de most… – sóhajtva vonom vállam meg és felé mozdulok. Ölelésem határozatlan kezdetben, tisztán érződhet rajta, szinte várom, eltaszítson magától, de szinte varázsütésre lazulnak el izmaim, mikor viszonozza gesztusom. Baráti gyengédséggel simítok végig tincsein és hátán, mielőtt elhúzódnék annyira, szemeibe nézhessek. – Valóban? – hitetlenkedőn, de játékába belemenni készen ráncolom homlokom. – Nos igen, bár kétségtelenül jól titkolod – annak, ki néhányszor látta csak, alig ismeri, nem tűnik fel ilyen könnyedén az, bántja valami, azokban azonban, kik hozzá közelebb állnak vagy egyszerűen csak többször figyelhették meg vonásait, igen. A tévedés lehetősége persze most és mindörökké fennáll. – Jól. Úgy, ahogy eddig, tulajdonképpen. Hisz ismersz, nem szokásom belenyúlni semmi érdekesebbe – igaz, ezúttal némiképp eltértem általános rendszeremtől, de eszembe se jut mindezt rögvest a nyakába zúdítani. Jelenleg Ő a fontos, senki más. – Hideg van itt kint. Meghívjalak valamire? – minden porcikámmal azon vagyok, akképp viselkedjek, ahogy tettem ezt ezelőtt mindig, s mégis ott él bennem a késztetés, olyan udvariassági formulákat alkalmazzak irányába, miket közelebbi barátok esetén nem szokás. – Te hogy vagy? – ez a legostobább kérdés, amit csak feltehettem, világossá válik abban a pillanatban, hogy kiejtem számon, visszavonni azonban már nem tudom, mindössze abban reménykedhetek, talán nem hallotta meg.
Nem akartam én senkit megbántani. Tudom, hogy miképpen hangzik az, amit tettem, amit tudnak, hogy tettem, hát nem hibáztatom Brysent azért, mert nem látogatott. A testvéreimtől mondjuk többet vártam, főleg Callietől, de már mindent tisztáztunk velük is. Lassan egy éve, hogy újra szabad vagyok, nem rágódhatok azon, ami elmúlt. Életük végéig nem haragudhatok rájuk, s talán mások sem fognak rám. Talán a szüleim is megbocsátanak egyszer, mert bár az igazsággal könnyebben kimoshatnám magam, de az nem fog megtörténni. Túlságosan sokat bántanék vele valaki olyat, akit nem akarok. És túlságosan is kárba veszettnek tűnne a börtönben töltött év. - Ami történt, megtörtént. - vállat vonok, mert könnyebb könnyednek tűnni, semmint bevallani, hogy azért zavar. Nem kicsit zavar ez az egész. - Elmondod, amikor úgy érzed, hogy el szeretnéd mondani. Szeretném hallani most azonnal, nagyon is kíváncsi lennék rá, de elég egyértelművé válik számomra a mondandójából, hogy az a most nem most jön el. Igazából van az a részem, amelyik nem is bánja, hiszen így legalább nem a keserűség lesz az, amivel ez a beszélgetés teli van, hanem a viszontlátás, fonalfelvétel öröme. - Jól van na! - csattanok, de nem haraggal, inkább kis kacagással kísérten. Ismer. Jól. Ha nem is annyira jól, mint ikreim, de messzemenőleg a legjobban az összes nem vérrokonom közül. Tudtam, hogy nem tudom átejteni azzal, amit nyitányként adok. - Az egyik nővéremnek 1 hónapos a babája és a másik meg épp terhes. Nem is tudom.. olyan ciki. Örülök nekik, meg minden, de még mindig úgy érzem, hogy ez a babatéma tőlem rettenetesen messze áll, idegen nekem. A szavak gondolkodás nélkül találnak utat belőlem. Nem akarok titkolózni, amikor nem muszáj. Oké, azt nem mondom, hogy utálom a gyerekeket, hiszen nem utálom és örülök annak, hogy Marlie már babázik, Anna meg fog, épp csak.. rettegek, hogy egyszer nekem kell vigyázni a bébikre. Mi lesz, ha elrontom őket, vagy tudom is én? - Jaj ne mondd már! Ha érdekességet akarnék, akkor megnézek egy fantasy filmet. Nem az érdekel, hogy mi az érdekes, hanem te érdekelsz. - bököm játékosan oldalba. Énmiattam igazán nem kell kéresse magát, meséljen csak, az a tuti! - Mit szeretnél? Kávé, tea, valami erősebb? Egyáltalán innál vagy ennél? A kérdéseim áradatában fel se tűnik, hogy elfelejtettem megválaszolni a normális módon azt, hogy "meghívjon-e". Bár ez is válasz valamilyen szinten, nem igaz?
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
A túllihegés más asztala, ezért a legelső kabátot és túracipőt markolom fel a szekrényből. Jeles eseményeknél, rendezvényeknél mérlegelek, de ott sem viszem túlzásba, ezért is van hasonló tucat öltönyöm és tartozékom. Egyszerűbb nekünk, emlékszem nővéremre, mennyit aggódott az öltözékén, a lányomról nem is beszélve. Nők. Meghagyom nekik a tollászkodást. Kutyasétáltatás címén egy hosszabb kirándulást tervezek, a kikapcsolódás ránk fér, egyelőre az ihlet messze száll tőlem alkotás terén, talán, mert még mindig csak az információk gyűjtésénél tartok. Elég régóta, így ezt a mostani alkalmat ennek lezárásaként tekintem, remélve, hogy valamit be is indít a szürkeállományomban. A Kilátó lábánál beszéltük meg a találkozót, nekem még találka előtt be kell ugranom a saját kiadómhoz. Mert a kiadó fenntartása magával vonta azt, hogy mások műveit is ki kell adnom, ha fenn akarom tartani a boltot. A nyelős muszáj része annak, hogy senki sem szól bele abba, mit írok és hogyan. Ha ez az ára, a békát lenyelem. A ruha miatt néha néznek rám, sajnos a sznobizmus itt is hódít, a főnök én vagyok, innentől kezdve, ha nem megbeszélésre jövök, a tanganadrágon kívül úgy gondolom, bármiben megjelenhetek. Mondjuk egy farmerben és egy feliratos pólóban. Cigire gyújtok, ahogy kiszállok a kocsiból a lenti parkolóban, s keresem tekintetemmel Sephinet. - Szia! – Üdvözlöm a tőlem megszokott módon. – Kész vagy, mehetünk? – A fogadás része a négylábú barátok fülvakarása, feltéve, ha és amikor engedik.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Kilátó (Nemzeti Park)
