Kilátó (Rainier Hegy)

A jelenlegi helyzetem mondhatjuk, hogy elég egyedi volt, és még számomra is teljesen újszerű. Voltak már veszélyes szituációk, amikbe belekeveredtem, de most először történt ténylegesen támadás. Már napok teltek el azóta, hogy hazaengedtek a kórházból, én pedig képtelen voltam tovább ülve malmozni, és várni a csodára. Tennem kellett valamit, és ha a rendőrség nem volt képes véghezvinni egy normális nyomozást azok után, hogy hányszor húztam már ki őket a szarból, úgy döntöttem mástól kérek segítséget. A saját kezembe kellett vennem a sorsom irányítását, hiszen többé nem akartam hagyni, hogy más tegye ezt helyettem.
A telefonban nem sokat mondtam Robertnek, csupán egy találkozót kértem, egy kellően félreeső helyre. Úgy gondoltam, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy szívességért fordulhassak hozzá, noha már most utáltam a gondolatot, hogy én bárkitől is segítséget kérjek. Egyszerűen nem tartozott az erősségeim közé az, hogy elfogadjam a felkínált kezet, még a legrosszabb helyzetben se. Most azonban döntenem kellett, hogy az életem nyugalma, vagy a büszkeségem a fontosabb, és természetesen roppant érett felnőtt módjára végül az előbbi mellett döntöttem.
Ugyan azt tanácsolta az orvos, hogy még jó darabig ne vezessek ilyen állapotban, én valahogy sohasem szerettem, ha meg akarták mondani, hogy mit csinálhatok, és mit nem. Jók a határok, és a korlátok, de én csak afféle tájékoztatóként tekintettem ezekre, kivéve a munkám során. Most azonban magánjellegű dologról volt szó, úgyhogy szerettem a saját belátásom szerint dönteni. Pontosan ezért voltak képtelenek arra is, hogy továbbra is bent tartsanak a kórházban megfigyelésre. Saját felelősségre jöttem ugyan ki, de nem az én terepem a pihengetés, meg az édes semmittevés egy kényelmetlen kórházi ágyon. Még a kanapém is barátságosabban fogadott, mint az a borzalom odabent.
Nem messze a kilátótól parkoltam le. Kényelmes ruhát húztam magamra, mintha csak túrázni akarnék. Egyébként szerettem ezt a helyet, régen Mollyval sokat kirándultunk erre, de annak már jó pár éve. Most ideálisnak tűnt ahhoz a beszélgetéshez, amit meg akartam ejteni. Talán nem vette volna ki jól magát, ha egy étteremben vitatjuk meg a kényes témát, noha kétségkívül kényelmesebb lett volna, és kellemesebb is, ha az ember éhes. Márpedig én ma még nem igazán ettem, csupán a két kávé csúszott le, de az elég könnyen.
Nem voltak olyan sokan, aminek most külön örültem. Talán a borongós időjárás tehetett róla, de legalább nem nézett ki furcsán, hogy sapkát vettem. Így legalább takarhattam a kötést a fejemen, mert mostanra eljutottam oda, hogy nagyon bosszantott a létezése, levenni azonban még nem szabadott. Ezt legalább betartottam. Közben ki is szúrtam az ismerős alakot, miközben automatikusan végigsimítottam a koponyám fájdalmas részén.
- Szép, ugye? – szólítottam meg mosolyogva, elbámulva a hegyek felé. – Köszönöm, hogy eljöttél, Robert! – fordítottam felé a tekintetem. – Tudom, hogy nem éppen szokványos hely, de a dolog sem szokványos, amiben a segítségedet szeretném kérni. – vezettem fel máris, mert bizonyára nem sejtette, hogy miért éppen ide hívtam.

- Pedig jelenleg annyinak érzem magam, mintha akkor születtem volna. – sóhajtottam, egyetlen pillanatig sem véve magamra a kissé sértő szavakat. Tudtam én, hogy szarul nézek ki, nem volt szükségem arra, hogy ezt még valaki az orrom alá is dörgölje. Még jó, hogy nem vagyok az a típus, aki véresen komolyan venné az ilyesmit, és szóba se állna többé a sértegető féllel. Robertnek volt egy stílusa, ahogyan nekem is. Megszoktam, és képes voltam együtt dolgozni vele, ha úgy hozta a sors. Szerintem velem sem volt annyira vészes a helyzet.
- Miért, talán nem tetszik a sapkám? – kérdeztem elkomolyodva, megérintve az emlegetett ruhadarabot. Csak álcának kellett valójában, bár az idő éppen adhatott volna okot arra, hogy ilyesmit viseljek. Nem volt túl meleg ma, mondjuk úgy. – Ha-ha, nagyon vicces vagy! – forgattam a szemeimet. – Töröld le ezt a mosolyt a képedről, mert csak ideges leszek tőle. És elhiheted, hogy amúgy is az vagyok. Utálok másokra utalva lenni, és segítséget kérni, de ezt te is nagyon jól tudod! – még munka terén sem szerettem, csak ha nagyon muszáj volt. Tudom én, hogy ez csupán a saját marhaságom, mert az életben sokszor másokkal együtt jutunk egyről a kettőre, de attól még nem esett jobban máshoz fordulni, mert én képtelen voltam egyedül megoldani valamit.
- Elég kényes természetű az ügy… - húztam el a számat, közben pedig intettem, hogy sétáljunk egyet a kilátónál. – És attól még, hogy megkérlek rá, mondhatsz egészen nyugodtan akár nemet is. – vetítettem előre, hogy nem lesz túl kellemes a dolog. – Nem tudom, hogy mennyire hajlasz afelé, hogy átlépd egy kicsit a törvényesség határát. – én képes lettem volna rá, ha arról van szó, noha a rendőrséggel szoros együttműködésben végeztem a munkámat már hosszú évek óta. Mégis, nem voltam zsaru, csak segítettem a munkájukat.
- Ettől függetlenül bízom abban, hogy nem fogsz feldobni nemleges válasz esetén sem, amiért egyáltalán fel mertem tenni neked a kérdést. – futólag mosolyra húzódtak az ajkaim. Annyira nem akaródzott belemennem ebbe a témába, de szükségszerű volt, ha lépni akartam az ügyemben. Márpedig nagyon szerettem volna, ha megoldódik. Szégyen bevallani, saját magamnak sem voltam hajlandó, de a fenébe is, istenesen rám hozták a frászt. Nem akartam félelemben élni, még ha a külvilág felé nem is mutattam ki belőle semmit, amikor egyedül voltam, azért paráztam rendesen. Kétszer is megnéztem, hogy be vannak-e zárva az ablakok, az ajtó, és a riasztót is bekapcsoltam-e. Paranoia? Vagy egészséges félelem? Talán a kettő együtt.
- Nemrég megtámadtak egy ügy kapcsán. – kezdtem végül bele, amikor sikerült összeszednem magam némi gondolkodást követően. – Kómában voltam napokig, és nem nagyon emlékszem arra, hogy mi történt a támadás estéjén. Az biztos, hogy nyomon voltam, és túl közel kerültem a megoldáshoz. Gondolom én, máskülönben nem kötöttem volna ki a kórházban. A rendőrség nem nagyon akar nyomozni, mert nincsenek bizonyítékok, és a vallomásom is elég kusza ugye… - közben mutogattam a kezemmel is. – Én viszont nem bírok ölbe tett kézzel ülni tovább. Meg akarom nézni a környék kameráinak felvételeit, de nekem nincs jogosultságom hozzájuk férni. Te meg tudnád csinálni valahogy? – nem voltam biztos benne, hogy ért egyáltalán hozzá, de ő volt az egyetlen ismerősöm, aki képes lehetett ilyesmire. Meg kellett kérdeznem, egy próbát mindenképpen megért.

- Köszönöm, kedvességed határtalan, mint mindig! – egy pillanatig sem vettem magamra az őszinte szavakat. – Szarul is érzem magam, de ez már igazán mellékes! – most először mondtam ezt ki hangosan, mióta kijöttem a kórházból. Eddig még magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de a fájdalomcsillapítók legalább enyhítettek a fájdalmon, ami folyton hasogatta a fejemet. Jó, azért Robert szavai egy egészen kicsit mégis sértették a női büszkeségem, de gyorsan félresöpörtem. Ami igaz, az igaz. El kellett fogadnom.
- Igen, van ott valami! Egy sapka, meg a fejem. – közben meg is igazgattam egy kicsit, fentebb tolva a homlokomból. Szélesedő mosolya láttán csak a szemeimet forgattam, de már nem mondtam inkább semmit. Valószínűleg csak a lovat adtam volna alá, azt meg nem akartam. Különben sem ezért akartam vele találkozni, hogy valakin kiélhessem a kötekedési hajlamomat. A segítségére volt inkább szükségem, és ahhoz, hogy megkérjem a szívességre, nagyon össze kellett szednem magam. Még mindig nehezen akaródzott kinyögni a segélykérő szavakat, de végül csak erőt vettem magamon. Máskülönben nem jutnánk egyről a kettőre, és ahogy ismertem, elég hamar elunná magát ahhoz, hogy simán faképnél hagyjon itt.
- Annyira azért nem hiszem, hogy vészes lenne. – legalábbis én nem éreztem annak, és őt sem úgy ismertem, mint akinek megérné ilyesmi miatt feljelenteni engem. Amúgy sem hittem, hogy ahhoz lenne kedve, hogy a rendőrségre járkáljon, ráadásul igazából bizonyíték sem lett volna, hiszen mindez most csak szóban hangzott el. Kivéve, ha felvételt készített a találkozásunkról, de élt bennem a gyanú, hogy erre elég csekély az esély. Miért is tenné?
- Igen, ennyi. – a homlokom ráncba szaladt, mert ennyire könnyed reakcióra azért mégsem számítottam. Azt hittem, hogy egy kicsit győzködni kell majd, észérveket felsorakoztatni, vagy valami. Ehelyett úgy tűnt, hogy szinte sértésnek vette, amiért azt feltételeztem, hogy nem teszi meg értem ezt az apróságot. Ami egyébként továbbra is erősen törvénybe ütköző dolog, még ha sejtettem is, hogy nem haladja meg a képességeit. Nem véletlenül fordultam hozzá, és valószínűleg egyébként én is megtenném érte, ha kicsit át kellene lépnem a határt.
- Két héttel ezelőtt, az egyik bűnügyi helyszínnél. Majd a pontos címet megadom, amennyire tudom, azon a környéken vannak térfigyelő kamerák, de engem eltávolítottak az ügy közeléből, úgyhogy esélyem sincs hozzájuk férni csak úgy. Ha valakinek a fülébe jut, hogy továbbra is nyomozgatok, akkor lehet, hogy ezúttal végzetes lesz a találkozás. – Darren is tartott ettől, figyelmeztetett is rá, de én is tudtam magamtól nagyon jól. Még ha nem is akartam gondolni rá, azért féltem elég rendesen. Könnyebb az ilyesmit csak úgy a szőnyeg alá söpörni, és hagyni a fenébe.
- Akkor meg tudod tenni? És nagy gond lenne, ha együtt néznénk át? – kérdeztem reménykedve. – Nem bírok otthon ülni, és malmozni, amíg az egészet eltussolják! – hevesebb lettem, mint szerettem volna, de ezúttal túl messzire ment valaki, és feldühített. A félelemmel vegyes düh pedig nem a legjobb kombináció.