Mia lakása

Nem volt nehéz utánajárnom, hogy hol is lehet éppen. Mivel úgy gondoltam, hogy lehet kirak helyből, ha csak úgy megjelenek hívatlanul, kicsit trükközni kezdtem. Felhívtam az egyik közeli pizzázót, elmondtam hogy milyet kérek – nyilván, amit Mia legjobban szeret -, és mellékesen, hogy extrán jattolok, ha gyorsan hozza ki a helyszínre, lehetőleg 20 perc múlva. Addig úgy voltam vele, hogy én is odaérek.
Elég kellemetlen emlékek fűznek ehhez a helyhez. Itt próbáltak megölni ugyanis. Már nagyon hosszú ideje, hogy az megtörtént, de nem tudtam elfelejteni mai napig sem. És talán jobb is van ez így, hogy emlékszem rá. Elég nagy fordulópont volt az életemben, ami számos jóhoz és számos rossz dologhoz vezetett. Két gyönyörű fiam született, illetve hosszú időre elvesztettem az életem egyik legfontosabb nőjét. Most, hogy újra itt van… nos, nem igazán tudom, hogy hányadán is állunk. Viszont annyi biztos, hogy ezt az üzenetét nem tudom szó nélkül hagyni. Legalábbis ezt mondogatom magamnak, hogy ezért indultam útnak és nem más miatt – valószínűleg közrejátszik az is, persze.
Felkaptam magamra egy pólót és bőrkabátomat, szintén egy fekete nadrágot és cipő párost, úgy indultam meg a helyszín felé. Odaérve pedig vártam. És szinte percre pontosan érkezik meg a fiatal srác, kezében a pizzával. És még ismerem is a gyereket, ami hatalmas mázli. Gyorsan elmondom neki a szitut, hogy az asszony nem éppen volt toppon, kicsit összevesztünk, ezért a tesójánál húzta meg magát, ez meg békítőpizza. Mutatom neki, melyik gombot kell nyomnia, ő meg intézkedik. Amint felveszi Mia, meg is szólal.
- Szép jó estét, Mietta Kenway-jel beszélek? Meghoztam a Hústorony pizzát, ráadás kétféle sajttal, és extra gombával, előre kifizetve!
Ha és amikor meghallom, hogy nyitható az ajtó, kinyitom azt és elveszem a pizzát a sráctól, és ahogy mondtam, meg is jutalmazom érte busásan. Felballagok az emeletig, ahol a lakás van és bekopogok az ajtón. Remélhetőleg csak a pizza illatát fogja érezni, az enyémet nem, mert akkor gázban vagyok. Talán nem, talán a pizza miatt megkímél. Ahogy kinyílt az ajtó, meg is szólaltam.
- Szia, bocsi, éppen a környéken jártam, mikor jött egy futár. Gondoltam megkímélem a lépcsőzéstől – mondom neki halványan vigyorogva, egyértelműen csak viccelődve. Illetve remélve, hogy be is fog engedni, nem fogok egy pizzával a kezemben álldogálni itt és szégyenemben eleszegetni a lépcsőházban. Jól mutatna a lapokban, ha valaki ezt lefotózná.

Hihetetlen érzés, amikor egyszerre olyan sokan utálnak a szülőházadban. Még mindig haragszik rám a család, és habár a következetesen lehajtott fővel járkálás általában beválik, úgy döntöttem, hogy nem anyáméknál fogom kivárni amíg teljesen megbékélnek velem.
Az a helyzet, hogy nekem nem telik egy saját lakásra. Az utóbbi évben a könyvemből negyedévente befolyt jog- és tiszteletdíjamból tartottam el a kis családomat. Ez az összeg elég arra, hogy kényelmesen (azaz luxuscikkek nélkül értve) megéljünk a kisfickókkal, de nem elég egy saját helyre. A bátyám ajánlotta fel a lakást, aminek azért is örültem, mert így nem nekem kellett kérni tőle. Én is ide akartam jönni. Itt húztam meg magam, amikor úgy két  éve jobban belemerültem a Harondale ügybe, és nem akartam ártani jelenlétemmel a férjem jóhírének, ha netán balul sül el valami, és én kerülök bajba. Olyan öt hétig tartott ez az időszak, de ez pont elég volt ahhoz, hogy megszeressem ezt a kis fészket. Semmi pucc, egyszerű berendezések, meg úgy általában az egész helyre jellemszó. hogy szépen karban van tartva (ami meglepő, mert utólag megtudtam, hogy bérlők is voltak már itt). El tudom képzelni magam itt a srácokkal.
Az túlzás volt, hogy rászorul a házra a takarítás. Szerintem legalább kéthetente egyszer feljárt ide egy takarítónő ponttörölni, vagy valami. Mégis kimenőt kértem az ősöktől ma estére. Kellett egy kis idő teljesen egyedül lenni. Élvezni a csendet. Inni egy-két pohárral, aztán dolgozni egy kicsit, majd végre kialudni magam, mert megint összesen 8órát aludtam a héten, és már péntek van.
Hát így jutottam idáig.
Az a fajta résszeg vagyok, akinek nem megy az alkohol se a mozgáskészségére, se a beszélőkéjére. Ugyanúgy hadarok, és sose dűlöngélek. Annyi történik, hogy az agyam lezsibbad, válogatás  nélkül kimondok bármit ami csak az eszembe villan, aztán black outra fordul a világ, és majd csak reggel térek magamhoz. Na most még nem vagyok ennyire benyomva, csak az idő (meg ahogyan viselkedik) lesz nekem gyanús. Az előbb még az utcát néztem a konyhaablakból. Sokáig bámultam egy adott pontot a járdán. Nagyjából ott, ahol Jamest fejbe lőtték. Aztán most hopp, csörög a kaputelefon, és egy nyüzüge szónokol arról, hogy milyen jól járok én azzal a pizzával, ha felengedem. Hát, mondom: „Gyere”. és majd csak miután megnyomtam a releváns gombot jut eszembe, hogy én nem rendeltem pizzát. Ami azt illeti, a telefonomat már kikapcsoltam.
Hát persze, hogy kikapcsoltam.
-Hú, de át lettem baszva... – beletörődve sóhajtok, miközben nyitom az ajtót, és meglátom a férjemet a bőrkabátjában, meg a halvány mosolyával. Ez a kedvenc kombinációm. – Nem ÁT, hanem MEG... meg leszek... igaz?
Mert vegyük alapul azt, amit legutóbb írtam neki, és adjuk össze azzal, hogy most itt áll (nem fogom megkérdezni hogyan került ide.) Megelőlegezem, hogy azért jött, hogy jobb belátásra dugjon.
A gyomrom izgatottan rándul. Beharapom a számat. Tényleg ez történik? Visszahátrálok a kicsi nappaliba.
-Nem adom ilyen olcsón. Vagy rohadt jó pizza kell, hogy legyen.

Szerintem az elmúlt 5 évben nem éltem át ennyiféle lelkiállapotot, mint az elmúlt egy hétben, hogy Mia hazajött. Vagy legalábbis azóta, hogy én tudomást szereztem róla. Mikor már azt hittem, hogy sikerült elfelejtenem őt és túllépnem rajta, ő feltűnik és mindenestül felforgatja újra az életemet. Hazudnék viszont, ha azt mondanám, hogy bánom ezt. Mégiscsak visszatért, ráadásul két gyönyörű ajándékkal, amit nem is érzem teljesen, hogy megérdemlek. De meg akarok tenni mindent azért, hogy bizonyítsam, már nem ugyanaz vagyok, mint korábban.
Ellie elég hajthatatlannak tűnt először vele kapcsolatban, de szerencsére tudtam beszélni a fejével, vagy legalábbis kicsit jobb belátásra téríteni őt. Csak emlékeztettem bizonyos dolgokra, meg hogy próbáljuk valahogy elfelejteni inkább az elmúlt másfél évet, talán az lenne a legjobb. Nem tudunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ez tiszta sor, de nem is kell a gyűlölködés se a mi, se az ő kapcsolatukba.
Miából pedig, amint ajtót nyitok, ki is kerülnek a szavak. Eleve nem szokta nagyon magában tartani a fejében megforduló dolgokat, az alkohol hatására még kevésbé sem. Talán pont ezért is jöttem át, hisz a részeg ember a legőszintébb ember, ahogy mondani szokták. Remélhetőleg nem is fogom teljesen másnap reggel megbánni ezt. Sem ő. Szavaira tehát nem válaszolok semmit, csak sokat sejtetően elmosolyodom. – Rohadt jó pizza, megnyugodhatsz. Bemehetek, vagy jó vagyok itt? – ahogy viszont visszább lépked a nappaliban, úgy követem őt és magam mögött az ajtót is bezárom. A cipőimet leszedem magamról, és a pizzát lerakom valami asztalkára. – Látom nem szűkölködtél az ivásban. Munka is folyt itt? - nézek körbe kicsit, és kérdésre is nyitom számat, ahogy az alkoholt megpillantom. Végül kinyitom a pizza dobozát, hogy nyugodtan megcsaphassa az illata. Tudom, hogy szereti a pizzát, hogyan kell megpakolni mindennel, és vegyük úgy most még csak, hogy ez az előétel, én meg a főfogás. Bár változtatható a sorrend is, igazából Mián múlik. A szépen fokozatosan haladás híve vagyok részben, de nem biztos, hogy a drága feleségemnek mindehhez megvan most a türelme. Mindenesetre én időközben lefejtem magamról a kabátomat és leteszem valahova azt.

//háttérzene//

Bezárja az ajtót maga mögött, és kibújik a cipőjéből. Lassan mozog, mintha centire kimérte volna az egészet apró adagokra. Jóllehet, hogy ez csak az én olvasatomban történik így, és szó sincs arról, hogy ő most felméri mit bírok, és pontosan csak annyit ad.
Kinyílik a pizzás doboz.
Megcsap az illat.
- Rafinált szemétláda vagy. - elismerően vigyorgok rá, de az egész nem több egy pillanatnál, már elkomorodtam. A szám teljesen kiszáradt, mégis elkap a nyelés reflexe ahogy ő megszabadul a kabátjától. A lakásban halkan szól a zene, mégis őrjítőnek érzem a csendet. A bőrkabát recsegését hallom élesen,  minden más elmosódik.
Tartom a szemkontaktust.
- Baszki, pont mint legelőször. Ne nézz így rám. - nyögöm ki már megint az első gondolatot, ami átsuhan az eszemben. Gondolatban azért adok magamnak egy magas pacsit, amiért legalább valami tessék-lássék tiltakozást produkáltam.
- Figyelj. - mire? Ehh. Nem jó. Megint hátrálok. El a pizzától és el tőle is. Az a baj az ilyen kicsi helyekkel, hogy nem igazán tudok hova futni előle. Vagy nem is akarok, és a kettő közül ez a nagyobb szívás. Lássuk be, engem mocskosul beindít a gondolat, hogy levadásszon.
Na megtaláltam a hangomat. - Tudom, hogy a múltkor én kezdeményeztem, de amit te most akarsz az teljesen más. - miben is? - Minden tekintetben. - biztos? - Semmi nem változik köztünk. - nem-e?! - Nem. Nem lehet.
Ekkor megérzem a falat a hátam mögött.
Amúgy hol tartottam?  Jajj igen. Próbáltam nagyon erőltetetten tiltakozni, mintha nem érezném, hogy ég az arcom, a gyomrom remeg, a lábam zsibbad, a szám kiszárad. Mintha nem vont volna megint a bűvkörébe csak annyival, hogy betoppant ide, és hozott pizzát. Mintha ő ezek közül semmit nem vett volna észre, vagy nem ismerne annyira, hogy pontosan tudja, milyen hatással van rám. - Dörzsölt szemétláda. - mormolom a számat rágva. Hátam mögött rátenyerelek a falra. Hűvösére fókuszálok, és elképzelem, hogy ez vesz engem körül. Ez itt egy védőpajzs, e mögé semmi nem hatol be. Végül megszakítom a szemkontaktust is, és jobbra-le nézek egy pontot a szőnyegen. Azt hiszem, kivárásra játszok.
- Nem lehetne, hogy csak veszekedjünk? - hülye kérdés. Már csak az időt húzom vele.

Látom rajta, hogy vívódik. Elég nagy részben örül annak, hogy végül csak elküldte azt az üzenetet és én pedig megjelentem itt – ráadásul egy finom pizzával, ami plusz pont -, másrészről pedig csak arra tud gondolni, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Ritka, mikor ilyen szétszórtnak látom Miát, hogy nem tudja, az eszére vagy a szívére hallgasson. De ki tudja, lehet megint csak én beszélek be olyan dolgokat, amik nincsenek is ott.
Figyelem hátrálását, ahogy próbál menekülni a helyzet elől. És ahogy kérte, megkapja a teljes figyelmemet, tekintetemet rajta pihentetve, kezemmel a falnak támaszkodva és csendben várom, hogy ki is nyögjön végre valamit. Aztán belekezd. Lehajtva fejemet vigyorgok az orrom alatt, hogy mennyire nem tud meggyőző lenni ezekben a pillanatokban. Kétlem, hogy ezt csak a pia tenné, mert Miát sosem úgy ismertem meg, akit nagyon szét tudna csapni az alkohol. Van az a szint, persze, mindenkinél van, de ha tényleg csak annyit ivott, amennyit látok, akkor nem igazán érte még el azt a pontot. Ugyanakkor a fáradtság és az anyaság biztos elég megterhelő párosítás lehet, utóbbiról nem igazán tudok férfi szemmel nyilatkozni.
Hallom, amit mond, mégiscsak részben tudom elhinni. De ha igazat is beszél és ezzel semmi nem változik közöttünk, amit kétlek… nos, még mindig jobb, mintha az lett volna, mint legutóbb, ami a teljes elengedéssel járt volna valószínűleg. De kétlem, hogy ilyesmiről lenne most szó, túlzottan jól ismerem már Miát, meg a testbeszédét.
Ahogy a szemkontaktust is megszakítja, akkor nem tudok már egyhelyben álldogálni. Remélni merem csak, hogy nem bánom meg a következőket, de nem érzem úgy, hogy ilyesmire sor fog kerülni. És szerintem még nem is én lepődnék meg a legjobban, hanem ő.
Így hát odalépek hozzá, és egyik kezem mutató-, és hüvelykujja az arcának két szélén simít végig, majd az állánál találkoznak, ahol pedig megkísérlem, hogy rám vezessem a tekintetét újra. Csendben maradok továbbra is, hisz rájöttem, hogy a szavak nem különösebben működnek az esetemben. Közelebb hajolok hozzá, hogy egy hosszú, érzelmes csókkal próbáljam megenyhíteni szívét-lelkét egyaránt és kicsit ellazítani. Kezem vállán simít végig, ahogy a karjára siklik le és úgy lépek még közelebb hozzá, majd csókolom tovább vágytól túlfűtötten.

Hallom, vagy inkább érzem, hogy közeledik hozzám, aztán megérzem kezét az arcomon. Valahol rákészültem már erre is, ezért mozdulatlanságot erőltettek magamra. Megrezzenek, persze. Ez magától értendő. A szoborszerű állapotot azért bruttósítom, hogy ne ugorjak azonnal a nyakába. Pedig nagy a kísértés.
Amikor először próbálja felé fordítani a fejem, csak megrázom, de nem engedek. - Nem. - suttogom, de ezt már én se  hiszem el. Akarom ezt a rohadékot úgy, ahogy itt áll előttem.
A következő próbára fokozatosan engedek. Felnézek rá, ő meg le rám. Keze az államon, tekintete az enyémen. Lelassul a világ, a fülemben dobol a vérem és elfelejtek levegőt venni. Elfelejtek én mindent. A korábbi kétségek, kérdések, válaszok helyét átveszi egyféle feszült várakozás. Az a fajta, aminek már az elején tudni, hogy mi lesz a vége, és mégis... mégis akarod, hogy eljöjjön.
Tekintetem a szájára siklik, ahogy az közeledik hozzám. Látom, hogyan csökken a távolság, és érzem hogyan párolog el belőlem csaknem minden ellenállás. Mégis, amikor végre megszűnik az űr közöttünk, én nem csókolom vissza. Résnyire csukódott szemen át nézem őt, és megint felteszem a kérdést: tényleg ez történik? Meg a másikat is: Ennyi tartás sincs bennem?
Hát nincs baszdmeg.
Tér és idő ugrik velem. Ami eddig túl lassú volt, most sokszoros tempóra gyorsul, ahogy lehunyom a szemem, az arcára teszem mindkét kezemet, és visszacsókolom. Rá akarok szabadítani mindent: az összes bánatot, amit okozott, az elveszített másfél évet, a magányt, a fájdalmat, minden csalódást,  gyerekes hisztit, az összes felgyűlt haragot. Úgyszólván fizessen meg azért is, amit még el sem követett. Lélegzetvételnyi szünetek alatt tompán harapom az alsóajkát. Kezeim közben arcáról a fülén át siklik a hajába. Ott erősen belemarkolok, húzom-szorítom magamhoz, és még  keményebben csókolom.
Az egész nem tart tovább egy percnél, és levegő után kapkodva elengedem. Ellehetetlenítve hogy újra lecsapjon míg nem akarnak értelmes gondolataim is, homlokomat az övének támasztom. Nagy kortyokban nyelem a levegőt a számon és orron át is. - Próbálom definiálni, hogy ez mit jelentet. - megint kiskamasz vagyok, aki smárolni tanul? Ne már! - Oké, szünet vége. - újult lendülettel vágok neki a dolognak, hogy a fogunk is összekoccan.

+18

Először ugyan nem csókol vissza, de reméltem tudtam, hogy előbb-utóbb vissza fog. Szinte tapintható kettőnk között a vágyakozás, de nem is tudom, pontosan mire. Arra, hogy újra egy kis intimitás érjen mindkettőnket? Hogy egy kis időre elfelejtsünk minden sérelmet, fájdalmat, amit okoztunk a másiknak és csakis a pillanatnak éljünk? Hogy meglássuk, az a láng él-e még köztünk, vagy már teljes mértékben kialudt? Én vagyok jelenleg a józanabb, mégis képtelen vagyok megválaszolni ezt. Józan vagyok, mégis megrészegít a közelsége, hogy újra érezhetem finom ajkait az enyémhez préselődni. Nem hiszem, hogy ha Mia is ilyen állapotban lenne, akkor tudna választ találni ezekre a kérdésekre. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha nem lenne ilyen állapotban, akkor valószínűleg eszébe sem jut ilyesmi, mint hogy rám írjon egy jó fél órával ezelőtt.
Amint a tiltakozást elhagyja, máris mázsás súlyként telepedik rám minden. Hogy mennyire egyszerűen el tudtam baszni néhány szóval mindent, amit addig közösen felépítettünk Miával az alatt a néhány év alatt. Hogy mennyi fájdalmat okoztam mindkettőnknek, és hogy mennyire egy szar alak voltam. Ő nem bír elengedni, és én sem vagyok képes rá jelenleg. Túlzottan jól esik újra őt érinteni, csókolni.
Szavaira nem tudok választ adni, de szerencsére nem is várja el tőlem. Helyette keményen követeli vissza magát hozzám, én pedig készségesen engedem magamat, kezemmel mindeközben combja alá nyúlva és kicsit ösztökélve arra, hogy felugorjon és úgy tarthassam meg. Amennyiben így tesz, úgy a legközelebbi fekvésre alkalmas bútort megtalálom, akár a hálószobában lévő ágy van közelebb, akár a nappaliban lévő kanapé, a legkevésbé sem tud érdekelni. Ott pedig lefektetem a hátára és úgy nehezedek rá. Csókolom, közben hol oldalát, hol fenekét simogatom és markolok bele követelőzően, vágyakozóan. Ajkait falom, majd nyelvemmel engedélyt kérek a szájába, hogy úgy csókolhassam őt tovább. Övét kioldom – már ha visel, a nadrág gombját kicsatolom, és a cipzárt lejjebb húzom a kényelem miatt, és miután kicsit megnedvesítettem az ujjaimat, benyúlok a bugyija alá, ahol hamarosan már kezelésbe is veszem a csiklóját, körkörösen mozgatom az ujjaimat rajta. Próbálnám én ezt lassan csinálni, de egyszerűen túlságosan is hiányzik már ez az érzés. Így hát szorgosan ténykedem a legérzékenyebb pontján, miközben szünhetetlenül csókolom őt, próbálva neki ilyen módon kimutatni, hogy mennyire is szeretem őt, hogy mennyire hiányzott, és hogy mennyire vágyom rá.

16+

Rengeteg kétségem van még most is vele kapcsolatban, de abban az egyben mindvégig biztos voltam, hogy köztünk megvan még az a kémia, ami annak idején is összehozott minket. Tudtam már abból, ahogyan múlt héten reagált rám. Nem akarod ízekre szedni a  másikat, ha már teljesen közömbös neked. Pláne nem akarod megdugni sem utána.
Márpedig ő pontosan erre készül.
Én kis naiv meg azt hiszem, hogy csak csókolózunk.
Keze a fenekem alá téved, egyik lábamat megemelve küldi az egyértelmű jelzést. -Pontosan ezért nem akartam kettesben maradni veled. - vigyorgom a szájába, és ugrok. Két lábam átkulcsolja a derekát. Mire beletörődök, hogy a falra kenve fog megdugni (ami egyébként gyakran volt hormontúltengéses ábrándozásom tárgya), már megindul velem. - Kanapé. - utasítom. Élvezem a súlytalanságot, és mint annyiszor, most is elképeszt milyen játszi könnyedséggel emelget és pakolgat minden felé. - Lassan eljön az idő, amikor gondolni kell a korodra is ilyen manőverek előtt. - cukkolom, majd huppanok  a párnákon.
Esélyem sincs befolyásolni a dolgok menetét, James szája már az enyémen, keze a nadrágommal babrál. Behúzom a hasam, hogy több helye legyen, és válaszolok a nyelvével indított ostromra. - Megrészegít az ízed. És most tekintsünk el attól, hogy eleve részeg vagyo... - elakad a szavam, amikor a csiklómhoz ér. Ha nem az okoskodással foglalkozok, nem szalasztom el az alkalmat jelezni, hogy nem szükséges benyálazni a kezét. Nagyjából abban a pillanatban nedves lettem, hogy megláttam azzal a tekintettel várakozni az ajtó előtt. Akció-reakció. Ez történik éppen. És ebben mindig átkozottul jók voltunk.
Átjön az üzenet. Értem mit akar mondani, csak nem tudok most mit kezdeni ezzel. Az én érzéseim azzal kapcsolatban amit éppen csinálunk, többnyire negatívak. A testem viszont ezek ellentétjeként reagál. Nem akarok lefeküdni vele, a kezem mégis a nadrágjába siklik, és rámarkolok a farkára. Nem akarok semmilyen kapcsolatot, mégse húzom ki a nyelvem a szájából, és a csípőmozgással támogatom az ügykezelést ott a bugyimban. Nem akarom szeretni, és mégis beledöglenék ha lelépne. Sehogysem akarom őt. Az eszemmel nem. És mégis  itt heverek alatta, reszketek, keményen csókolom, a szájába nyögök, a farkát szorítom, a nadrágjával ügyeskedek, hogy lehúzzam róla minimum térdig, miközben nem esek ki az ütemből amivel a szerzámot kezelem. Majdnem megszólalok, hogy "nézük meg, befér e még", de nem teszem. Legyen ez inkább meglepetés nekem. Arra voksolok, hogy nem... Ez esetben jobb lenne hátulról.
Apró, bár egyértelmű mozdulatokkal jelezném, hogy fel akarok kelni. Ha enged, úgy lerúgom magamról a nadrágomat, a bugyit, majd róla is segítek levenni az alsóruházatot, közben újra és újra csókolom, felváltva harapom és szívom a száját. A mozdulatok sürgetők, mégis arra kérem, hogy lassan kezdjük.

+18

Jelenleg nagyon egyirányú kommunikációt folytatok én Miával. De ez sokszor így volt hasonló helyzetekben, hogy ő az, akinek nem szokott beállni a szája, de pontosan ezt imádom benne. Beszél ő mindkettőnk helyett is eleget, ha úgy vesszük. Vezet engem, hogy merre is induljunk meg és csak a pillanat egy töredék részére villan át a fejemen az, hogy mennyire helyénvaló lehet ez most, hogy a testvére helyén… de amennyire tudom, nem is nagyon lakik már itt, szóval szerintem úgy keféljük szét a helyet, ha kell, ahogy csak tudjuk. És lehet erre sor is fog kerülni az este végére. Hamar kimegy a fejemből bármilyen kétség is, és viszem a kanapé irányába. Szívózik velem, én pedig mosolyogva riposztolok. – Öregember, Miám, nem vénember! – felelem viccesen neki. Lehet, hogy nem vagyok már fiatal, de messze vannak még azok az évek, mikor ilyesmi miatt kell aggodalmaskodnom. Talán pont azért is, mert jó érzés formában tartanom magamat, ha nem is más, de magam miatt. Persze van egy személy az életemben, aki miatt különösen szeretnék fitt és egészséges lenne, az pedig épp lábainak fogságába zár engem. És akivel remélhetőleg sikerül egyszer valamikor a közeli vagy akár távoli jövőben rendezni a kapcsolatunkat. Valahogy. Remélem, hogy ez a mostani pedig egy jó kiugrópontja lesz neki.
Jó látni, hogy még mindig képes vagyok ilyen hatással lenni rá, hogy amint hozzáérek kissé érzékenyebb területen, máris elakad a szava. Illetve az is, hogy kellően be volt már odalent nedvesedve, nem igazán van szükségem túl nagy ügyködésekre. Mindenesetre én szeretném ezt, érezni újra minden porcikáját.
Belesóhajtok csókunkba, ahogy keze férfiasságomat érinti és rászorít. Ahogy tudok, besegítek a nadrágom eltávolításában, amit lábammal lökök arrébb, és amikor ő is úgy érzi, akkor hasonlóan teszek az ő alsóbb tájékon lévő ruháival. Hamar, rettentő hamar sikerül megkeményednem ujjai között. Nem tudom egyszerűen irányítani magamat, annyira elveszi az eszemet és a józan ítélőképességemet, hogy az hihetetlen.
Végül úgy gondolom, hogy a felsőmtől is megszabadulok, aztán róla is lecibálom a pólóját, illetve ha visel, akkor a melltartóját is félredobom. Közben lehetőségekhez mérten újra és újra az ajkait keresem, vágytól ittasan csókolva őt, mintha ezen a pár csókon múlna az egész életem, hogyha egyet is kihagyok, akkor rám csak örök kárhozat vár. Érzem, hogy alig bír már várni, ugyanakkor nem is akarja, hogy az legyen, mint sokszor volt – részben az ő ösztökélésére is -, hogy az ő szókincsével élve félholtra dugjam. Másfél év kihagyás után, ugyan meg tudnám, ha akarnám, de eszem ágában sincsen.
A terep eléggé felkészültnek tűnt már, így újra közelebb férkőztem a lábai közé, és farkamra rámarkolva simogattam makkomat először a csiklójához, kicsit még húzva-húzva az időt, aztán lassan hatolok bele hüvelyébe. Ahogy kérte, nem sietem el, lassan teszem mindezt, hisz mégiscsak másfél évet kihagytunk, újra szokni kell egymást. Ujjaimmal közben egyik bimbójával kezdek el játszadozni, finoman ujjaim közé csippentem és úgy morzsolgatom, ezt pedig felváltja, hogy néha-néha kicsit megmasszírozom a mellét is. Nyakába csókolok, bőrébe szívok – esélyes, hogy nyomot is fog hagyni -, közben pedig a csípőmet is elkezdem mozgatni az általa kívánt tempóban. Ha úgy érzem rajta, hogy kész kicsit nagyobb fokozatra kapcsolni, akkor lehetőségeimhez mérten így is teszek. Nem kell kétszer kérnie, az biztos.

18 +

Ennyi kihagyással megint belevágni valami ilyesmibe. Hát mit mondjak? Olyan, mintha magamon felejtettem volna a harisnyát, vagy már a pókháló meg a döglött mamutok miatt tapad annyira, hogy amikor belém hatol az egyszerre hasogat, szúr és éget, hogy már a fájdalomtól szisszenek fel. Nem csodálom. Azt hiszem, még olajbocsószedő voltam Kleopátra uralkodása idején, amikor én utoljára valami ilyesmit csináltam. A szentségit, ez nagyon rossz. Leállni már kicsit késő, igy a "megszokom" stratégia mellett döntök. Lábbal átkulcsolom a derekét, igy ha ő mozogni kezdene, én vele együtt mozdulnék.
Megszakitom a csókot, és az arcát nézem. Próbállom felmérni, mennyire elégedett az állapotommal. Csak én érzem úgy, hogy megint szűz vagyok? Egyértelmű, hogy igen, nade ő élvezi, hogy ennyire rászorultam?
-Ez onnan már nem fog kijönni. - zihálok kicsit a fájdalomtól, nagyobb részt a vágytól is. Mert akármilyen rossz most még, akarom, hogy folytassa. Csak lassan. Menni fog az nekünk?
Fokozatosan engedek a lábammal, ugyanakkor mozditom a csipömet is. Ezúttal érzek valamiféle változálst odabent. Megannyi elfelejtett idegvégződésben pislákol fel újra az élet, és mintha kicsit enyhülne a szortás is. Oké, még nincs minden veszve. - Üljünk fel. - Ha enged, akkor lehetőleg úgy hajtom végre a manővert, hogy közben ne csússzon ki belőlem, és amikor teljesen ráereszkedek az ölére, az már csak tompán hasogat. Ennyi fájdalmat nem csak birok, hanem szeretem is közben.
A vállánál megtaszitva noszogatom, hogy tessék nekidőlni a háttámlának. Mozogni kezdek rajta, és nézni akarom közben. Figyelni a száját, a vágytól torzuló vonásait, az elképesztő testét, és a pontot ahol összekapcsolódunk. Legfeljebb egy perc még, mire ha nem is kényelmesen, de legalább elfér bennem, és addig piszok lassan mozgok rajta fel-le teljes hosszában. Aztán hátra dőlökm két térdére támaszkodva, és ritmust váltok, ahogy azt a testem jelenleg kivánja. Szemem lehunnyva, arccal a mennyezet felé élvezem ami történik. A hátam ivben hajlik, igy aztán végképp teljesen bennem van. Csak úgy mellékesen merül fel a gondolat, hogy baszdmeg, ez a köldökömön fog kijönni.
- Oké. Mehet.
És innen kezdve teljesen övé a pálya.

+18

Most érződik csak, hogy milyen régóta már, hogy utoljára együtt voltunk. Mintha csak az első alkalmak egyikét élnénk újra, akkor is hasonló volt az érzés mindkettőnk részéről. Éreztem akkor is és most is, hogy rettentő szűk a számomra ami egyben fáj ugyan, másrészről pedig csak még inkább felcsigáz. Alig hiszem el, hogy újra ilyen formában élvezhetjük egymás társaságát, de amint felmerül bennem ilyesmi kétely, azonnal sikerül a délebbi tájakra koncentrálnom, ahogy szorosan satuba fog Mia.
Mosolyogva nézem őt, amikor a csókot megszakítja és a tekintetemet fürkészi. Láthatja rajtam, hogy ugyan kicsit kellemetlen most még, de rettentően élvezem ezt a helyzetet. Ugyanez volt akkoriban is, mikor először egymásnak estünk, és most sincs másképpen. Halkan és röviden nevetek fel szavaira, majd nyomok egy csókot a homlokára. – Én nem bánom, ha te sem – jegyzem meg neki játékosan, de közben teljesen komolyan.
Lassan mozogtam, egészen addig míg újra meg nem szólal. Nem felelek semmit, egész egyszerűen csak mozgolódni kezdek, közben erősen koncentrálva arra, hogy végig benne maradhassak, majd nem sokkal később már ülök a kanapén a háttámlának dőlve Mia noszogatására. Most még jobban benne érzem magamat, és fel is sóhajtok ennek köszönhetően. Érzem, hogy mennyire szétfeszítem őt belülről, még úgy is, hogy közben valamennyire már enyhült a helyzet a kezdetiekhez képest. Sóhajok, apró morgásokat hallatok, ahogy irtózatosan lassan mozog rajtam, közben egy pillanatra le is tekintek a déli tájakra, ahol épp mozog rajtam. Végül újra ráemelem a tekintetemet, kezeimet csípőjén pihentetem és úgy várom, hogy ő diktálja a számára megfelelő tempót. Imádom, hogy még a kellemetlen érzés ellenére is teljes hosszomban fogad magába, kiélvezve minden egyes porcikámat, minden apró centimétert, amivel rendelkezem.
Hátradől és megtámaszkodik a térdeimben, én pedig még jobb belátást nyerhetek mindenre. Egyik kezem ujjai csiklójára csúsznak, hogy még több élvezetben részesíthessem őt, és hevesen ingerlem ott. Elmosolyodom szavain, aztán pedig csiklóját továbbra is izgatva kicsit közelebb hajolok a melleihez, ahol bimbóját a szám közé veszem, és megszívom az érzékeny területet, majd nyelvemmel nyalogatni kezdem azt. Közben én is rákezdek mozogni a helyzetből adódó lehetőségeimhez mérten, és engedelmével kicsit gyorsabb fokozatra is kapcsolok, de figyelve arra, hogy mindkettőnk számára még továbbra is élvezetes maradjon az együttlét. Egy kicsit még így folytatom, de aztán csak úgy csinálok, mintha valami döntésképtelen fasz lennék.
Fenekébe markolok, és vele együtt állok fel a kanapéról, és a közeli falhoz lépek, ahol az és magam közé szorítom Miát, úgy folytatom tovább a mozgásomat, figyelve minden egyes rezdülésére, csókolva őt ott, ahol vágyja, simogatva őt ott, ahol szükséges. Ha úgy érzi, hogy most már hármasba is kapcsolhatunk, ezt pedig jelzi nekem akármilyen módon, úgy még a meglévő fájdalmak mellett is állok elébe. A lényeg számomra az csupán, hogy mindkettőnk számára ugyanannyira legyen ez élvezetes, és meg is teszek mindent annak érdekében, hogy egyszerre éljük át az orgazmust, vagy legalábbis nagyon kis késleltetéssel.

18+

Hihetetlen érzés, amit a szájával művel, de a látvány  most valahogy jobban beindít. Az most nem számít, hogy nem vette észre, hogy két számmal nagyobbak lettek a melleim, és bár különösen soha nem voltam érzékeny rá, mindig szerettem ahogyan ő játszott velük. A méretváltás miatt most jobban látni mit csinál, hogyan mozog az állkapcsa, hogyan hajlik az ajka a bőrömön. Tudja ez a szemétláda, hogy mi kell nekem, mit és mennyire szeretek. És mivel ő is tudja, hogy tudja, pontosan azt és annyit ad magából, amennyi nekem kell.
Szerencsés szarházi vagyok. Most legalábbis így érzem.
Jobb tenyeremet az arcára teszem. Vékony verejtékréteg ül rajta, amitől tökélesen tapad a kezemhez, így vezetem vissza arcát az enyém magasságába, majd száját az enyémhez. Kezem a tarkójára siklik, ahol szorosan a hajába markolok. Abba kapaszkodva csatlakozok hozzá a következő fázisban. Máskor, a hétköznapi tíz percekben már úgy félidőnél járnánk, most pedig éppen csak túléltem a bemelegítőt. Ez tetszik Meg az is, hogy egy random ötlettől vezérelve megint a levegőnem vagyok, ő pedig elindul valamerre. Amíg nem húzza ki belőlem a farkát, felőlem mehetünk a sarki vegyesboltig is, szóval jobb meggyőződésem ellenére rábízom magam. - Úgy dugsz meg, ahogy akarsz. - sóhajtom az ajkaiba. Nagyon is készen állok már a következő fokozatra. Csak az egyik lábammal kéretszkedek le a földre, a másikat a derekának támasztva, a kezében hagyom. Ha még nem kezdett mozogni bennem, akkor a fülcimpájába harapok, és oda súgom, hogy "mindent bele nagyfiú". Tudom, hogy már ő se bír magával. Tudom, mert én se. Nem is annyira a kielégülést akarom még, inkább még többet belőle. Lehetőleg fokozott iramban, mérsékelt önkontrollal.
Most még megtehetjük.
A holnap még nagyon távolinak tűnik.
Teljesen a falhoz préselem magam, és a vállánál fogva döntöm kissé hátra ő is, hogy a háta hajoljon közben, de kellemetlen még ne legyen. Látni akarom. Van ez a perverzióm, hogy jól esik nézni. Nézni és érezni közben. És ezt ő pontosan tudja.
Hirtelen ütöm meg. Igazából végig se gondolom, egyszer csak lendül a tenyerem, és arcon csapon. Van az annyira erős, hogy hangosan csattanjon, de ez a fajta fájdalom nem több enyhe csípésnél. Nem is rántom vissza a tenyeremet, hanem annak segítségével húzom vissza magamhoz, hogy ráraboljak a szájára. Többet akarok. Keményebben akarom.

+18

A kezdeti nehézségek után látszólag már Mia is felengedett valamennyire. Megszokta újra a méreteimet, és már inkább az élvezeteknek próbálja átadni magát, nem a kétségeknek. Sejtem, hogy részben legszívesebben tiltakozna mind ez ellen, de mégse tapasztaltam semmi olyasmit, amivel ezt előrébb lendíthette volna. Az tiszta sor, hogy a levegő továbbra is izzik köztünk, ez első pillanattól kezdve érzékelhető volt, csak jól nyomtuk el. Ma viszont nem sikerült, és hát… itt vagyunk. Nem bánom a végkifejletét az idejövetelemnek, egyedül talán azt, hogy mire mi végzünk, addigra már a pizza is kihűl. Ezért fizettem én ennyit érte? Nincsenek értékelve az igyekezeteim.
Szavait feljegyzem az elmémbe, miközben a falig sétálok vele. Na igen, kezd már újra ugyanolyan lenni, mint régebben volt. Ezek a mostani történések pedig remélhetőleg nem csak egyszeri alkalomként történnek most meg, mert az mindkettőnk részéről kínzás lenne. Fülembe suttog valamit, amin halványan elmosolyodom és fokozatos tempóval kezdek el benne mozogni, már valamivel könnyebben, mint korábban.
Továbbra is tartom őt, és akármennyire is nehezemre esik, de hagyom, hogy kicsit eltávolítson magától. Őt figyelem, ahogy egyik kezemmel a fenekét markolászom, másikkal a csiklóját ingerlem közben. Gyorsítok kicsit, de nem túlzottan, aztán megpofoz. Egy röpke pillanatra lejjebb kapcsol a mozgásom, míg felfogom ezt, de aztán elmosolyodom, és ha ő nem húzott volna oda magához, akkor én magam zúdulok rá. És hogy eleget is tegyek a burkolt kérésének, még jobban odaszorítom őt a falhoz egész testemmel és úgy folytatom a mozgásomat. Ha keményebben és gyorsabban akarja, tőlem megkapja, nem kell kétszer kérnie. Mindkét kezemmel rámarkolok csípőjére és először tövig is nyomulok benne jó erősen, majd pedig felgyorsítom a csípőm mozgását, illetve végig egy keményebb tempót diktálok, mozgatva a saját csípőmet és az övét is irányítgatva a jobb befogadás érdekében. Közben vadul csókolom őt, amennyire a levegőmből telik, és nem állok meg egy pillanatra sem.
Végül újra fordítva a helyzeteken lefektetem őt a földre, és ránehezedve folytatom a ténykedésemet. Nem hagy alább a sebességem, hajszolom mindkettőnket a kielégülés felé és próbálom tartóztatni magam, hogy ne én legyek az, aki korábban elmegy mindennek köszönhetően. Ezért is simogatom újra a csiklóját ugyanilyen hevesen, és csak akkor engedem el én is magamat, mikor érzem azt, ahogy teste megfeszül és újra jó szorosan a farkamra szorul. Ekkor viszont néhány szívdobbanásnyi idő kell csupán nekem is, hogy megmerevedjek mikor legmélyebben vagyok benne és hosszasan élvezzek belé. Még utána mozgatom egy kicsit a csípőmet, de nem sokáig, egy idő után megállok és nem húzódva ki belőle csókolok rá újra ajkaira, még úgy is, hogy most aztán tényleg nincs sok levegőm. De szerintem egyikünknek sem.

18+

Ha tudom, hogy mire képes egy pofon, már rég ping-pong ütővel járkálnék mindenfelé. James teljesen elveszíti a fejét. A száját lehet, hogy mosolyra húzta, de a szemében ott van az az eszelős fény. Mosolygok rá én is, a  gyomrom idegesen rándul, intim izmaim megfeszülnek körülötte, aztán lecsapok rá. Ez az a vadállat, akit úgy imádok. Semmi "jaj bocs ugye nem fáj". Csak tiszta szex.
Ez durva lesz.
Végre!
Nyers erővel vágódik nekem, én meg hátra a falnak újra és újra, megint. Nem számolom hányszor verem be a fejemet, vagy koccan össze a fogunk. Majd később tartunk kárfelmérést is, de most csak élvezni akarom amíg tart. Sejtem, hogy már nincs sok hátra. Egyikünk se fogja bírni ezt sokáig. Olyan hevesen, olyan erősen vágódik belém, olyan iramban, hogy levegőhöz se jutok. Egy ponton túl már csókolni se vagyok képes, csak elnyílt számat tartom az övéhez, szorosan lehunyom a szemem, hangosan nyögök minden egyes őrült lökésnél. Rettenetesen élvezem.
Amíg ő fordul velem, majd a szőnyegre fektet, én kihasználom az alkalmat olyan butaságokra, mint a lélegzés, és száraz nyeldeklés. Aztán máris rajtam van, és szédült iramban kefél tovább. Azt... a... kurva...
Nem  telik el sok idő, és a nyaka hajlatába temetem az arcomat. A bőrébe sikoltva élvezek, és bár nincs nagy körmöm, én az összeset a hátába eresztem. Később ez nyolc, 6 napon túl gyógyuló, nagyjából 10 cm hosszú sebet fog jelenteni később a lapockáitól indulva. Ő még mindig jobban jár, mint én, akinek a fal meg a szőnyeg irháig lekoptatta a bőrt a csigolyáiról.
Alig szorulok rá, ő is megérkezik. Már hallgatni is felér valami fanatikusabb vallási élménnyel, de hogy közben érzek is mindent ebből, tudom, hogy nekem szólt, hogy ezt én műveltem... hát nem mondom, talán egy csöppnyi öntelt elégedettség is vegyül az élvezetbe. Még mozdul néhányszor, egyre lustábban. Még csókol, de már lassan. Én pedig reagálok, viszonzom, ujjbeggyel cirógatom a hátát, de már nagyjából józanul.
Megvárom, amíg felkászálódik rólam. Nem sürgetem, de amit megtörténik, felülök. A lábamat felhúzom, homlokomat a térdemre támasztom, és átkarolom magamat. Különös hangulat lesz úrrá rajtam. Eszeveszett boldognak kellene lennem, amiért éppen most dugott meg a férfi akit szeretek. Nem is akárhogyan. Én mégis inkább szomorú vagyok. Tudjuk, hogy miért.
Ránézek. - Akarsz maradni éjszakára?
Akarom, hogy tudja nem vele van bajom. Vagyis igen, persze, hogy ő a baj, de az hogy hülyére kefélt nem része a dolognak.
- De van egy feltételem. Nem beszélünk rólunk,  a múltról, ésVAGY jövőről. Csak.. csak úgy lógunk. Pizzázunk, iszunk, alszunk. Benne vagy? Tényleg nem akarom most megbeszélni vele. Tudom, hogy választ vár, megerősítést. Nekem ez most nem megy. Nem így működök.

+18

Nem hiszem, hogyha akkor a múltkor, ha beadom a derekamat és élek a lehetőséggel, akkor ilyesmi lett volna az együttlétünk, vagy akár ehhez közeli. Tisztában vagyok vele, hogy ez még mindig nem jelent túl sok mindent, egész egyszerűen talán csak egy kezdőlöketet a jobb felé. Ez esetben is túl hosszú út vár még ránk. Az ok meg, amiért nem tudtam volna legutóbb ilyesmit produkálni, mert olyan szar lelkiállapotban elmondani sem tudom, hogy mikor voltam korábban és ez kihatott volna minden másra is. Végül ki is hatott, mert nem véletlenül kötöttem ki a kórházban. De lényegtelen. Meghoztam akkor a döntésemet, és most is.
A kezdeti nehézségek után végre megint olyanban lehet része mindkettőnknek, amiben már túl rég óta nem. Ahogy neki sincs túl sok ideje levegőt venni, úgy nekem sem, ezért is kell az a néhány pillanat, míg a földre fektetem őt és úgy ránehezedve folytatom a mozgásomat. Érzem, amint eléri az orgazmus, és nem csak lent, hanem ahogy összes karmával végigmarja a hátamat. Ekkor én is mélyen felnyögök a fájdalom és az élvezet különös kombinációja miatt. Imádom, mikor ezt csinálja, ekkor tudom csak igazán, hogy mennyire nem okoztam neki csalódást ezen a téren.
Egy kis ideig még rajta pihenek, egy kis gyengédséget újra belecsempészve az együttlétünkbe. Talán pont azért, mert sejtem, hogy nem fog erre még jó ideig újra lehetőségem adódni. Végül, amint kicsit összeszedtem magamat, kihúzódom belőle, és leülöm a földre, megtámasztva magamat a kezeimmel magam mellett. Látom, ahogy ő is felül és látszólag elég nagy búskomorság lesz úrrá rajta. Halványan elhúzom a számat arra a néhány másodpercre, míg ebbe a helyzetbe teszi magát. Kérdése viszont nem tagadom, kicsit meglep. Nem hittem volna, hogy akarja majd, hogy itt aludjak, tekintve hogy most is milyen hangulatba került. Térdére simítok, és bólintok. – Igen, szeretnék maradni – az pedig, hogy így tette fel a kérdését, engem is arra enged következtetni, hogy ő is erre vágyik, ha nem is teljes szívéből, de egy kis része, amit most sikerült kihoznom belőle.
Újabb kérdésén aprón elmosolyodom, és újra bólintok. – Értettem, főnökasszony! – más helyzetben még rá is játszanék egy szalutálással, de nincs most ennek itt az ideje. Végül felállok és nyújtom felé a kezemet, hogy felsegíthessem a földről, amennyiben nem szeretne végig itt üldögélni. Arrébb lépek és felveszem a felsőinket, és rábízom, hogy melyiket akarja magára kapni. Az enyémnél nagyon nem kellene már mást, tekintve a méretbeli különbségeinket eléggé el tudja takarni. De megértem azt is, ha esze ágában sincs ezért nyúlni. Így hát, ha kéri odaadom neki, ha nem, akkor pedig az ágyra dobom és az alsómért meg nadrágomért nyúlok, hogy azokat felvegyem.
Végül pedig odasétálok a pizzához, ami ugyan nem forró már, de még távol van a kihűléstől, valahol a meleg és langyos közti vonalon. Leülök az egyik székre és úgy várom, hogy ő is helyet foglaljon. – Na és mondd csak, miről akarsz akkor beszélni? – teszem fel a kérdésemet, miközben elnyúlok az egyik pizzaszeletért. Szarul érzem magam, hogy ezt tettem vele, és tudom, hogy nem mostanság lesz az sem, mikor végre ugyanolyan boldogok tudunk lenni, mint régen. De remélhetőleg még nincs minden veszve. Sőt, egyelőre még úgy tűnik, a mai estéből kiindulva, de nem szeretem elszólni magamat, akármennyire sem vagyok babonás.

Látva, hogy nem feszeng a kialakult helyzeten, sőt, inkább ugyanazzal a hetyke közönnyel kezeli, ahogy azt egy átlagos hétköznapon, az nekem is segít kicsit oldódni. Kelleni fog még egy kis idő, talán egy óra, de lehet, hogy csak két korty pia, hogy megint 100%-ig én legyek, de az ő reakciója mindenképpen pozitív irányba noszogat engem is.
-Még kérdezed?! -. tehetségtelenül megjátszott sértődöttséggel állok a felkínált választás előtt, aztán naná, hogy az ő pólójáért nyúlok. – Ad egy: nincs hálóingem. Ad kettő: legyél csak félmeztelen. – és ha olyan közel van hozzám, hogy egy kényelmes karmozdulattal elérem, akkor végigsimítok azon az elképesztő mellkasán. Ezt bizony bűn eltakarni.
Úgy döntöttem, hogy ha az előbb lettem félájultra dugva, akkor már nincs értelme szemérmeskedni sem, szóval miután felvette az alsót és a nadrágot, én pedig belebújtam a pólójába, nem egy másik székre ültem le, hanem az ölébe fészkelem be magam. Keresztbe teszem a lábamat, és ha elérem, akkor az ő pizzaszeletéből harapok egy isteneset. Szex után mindig ennem kell valamit. Aztán zuhanyozni. Oh, igen. Egy zuhany most ránk férne.
De még a falat előtt elhangzott egy kérdés. Válaszolni kéne.
-Kezdetnek mesélhetnél a nőidről az elmúlt időszakban, de együnk is közben. – ne is próbálja tagadni. Tudom, hogy volt mással is. Éreztem, amikor megcsókolt. Kicsit más volt, mint amikor együtt voltunk. Ha érzem, hogy feszeng, felháborodik, magyarázkodni kezd, bármi, akkor még gyorsan szólok pár szót az ügyben. – Nem gond, hogy volt. Nem vagyunk együtt. Basszus, ha nem lettem volna terhes, én is megpróbáltam volna mással. Persze, hogy rosszul esik belegondolni, hogy más csajt gyömöszölsz, viszont... ismerlek. Azt hiszem. Már egészségügyi szempontból is muszáj volt... Szóval. Mennyi volt? Meddig tartott? Nálam jobb volt? - tudom, hogy minden igyekezetem ellenére mégis tipikusan csajos vagyok ezzel a „ugye nálam nem különb az a nő???” kérdéssel... A fenének rágjam rajta magam, ha meg is kérdezhetem tőle nyíl egyenese, ő pedig őszintén válaszolhat, mert nem lesz tétje.
Harapok még egy falatot a pizzájából. Jól esne most lustán elnyúlni a mellkasán, de akkor nem tudnám az arcát fürkészni miközben beszélgetünk.
A pizza egyébként tényleg nagyon jó. Félig-meddig emlékszek még a belépőjére, és ahogyan én reagáltam amikor leesett, hogy dugni jött. Valami ilyesmit mondtam, hogy „ahhoz nagyon jó pizza kell legyen”. Megelőlegeztem neki a minősítést, de így le MEO-zva az árut, és azt amit mellé kaptam, szerintem nem volt szar üzlet. Mindig borzalmasan alkudoztam, ha róla volt szó.

Aligha tudom még mindig eldönteni, hogy hányadán állunk, főként a hirtelen jött búskomorsága miatt is támadtak kétségeim. Túlzás azt mondani, hogy kétségeim, egész egyszerűen csak nem akarok semmi olyasmit bemesélni magamnak, ami nincs is ott. Ezért is adok választási lehetőséget neki, hogy melyik felsőt akarja inkább magára kapni. Nem lepődök meg annyira, mikor az enyémért nyúl, és még meg is játssza – roppant szarul – a sértettet. Elmosolyodva rázom meg aprón a fejemet, mikor végigsimít a mellkasomon. Jó ezt látni, hogy még mindig ilyen hatással tudok rá lenni.
Ahogy ölembe ül, egyik kezemmel átkarolom őt, és combján pihentetem meg a tenyeremet, másikkal pedig a pizzaszeletért nyúlok és mivel nem vagyok önző, ezért felé nyújtom az első falatot. Nem különösebben tud meglepni, hogy majdnem a kezemet is leharapja mindeközben, tudom milyen falánk tud lenni, főleg egy ilyen kimerítő menet után. Beleharapok én is a szeletembe, de majdnem félrenyelek, mikor feldob egy témát, amiről beszélhetnénk. Kérdőn nézek rá egy pillanatig, és mire belekezdenék valamiféle válaszba, ő is így tesz. Nem mintha bármivel könnyebbé tenné ezzel, amit mond, mert mai napig bánom, hogy ilyenre vetemedtem, és nem is hiszem, hogy egyhamar meg tudom magamnak bocsátani. Viszont részben értem azt, amit mond, hogy ha volt is valami, nem kellene rosszul éreznem magamat. Mert ez így működik, nyilván. Nem mindenkinél.
Sóhajtok hát egyet, mielőtt megszólalnék. Közben a pizzát is inkább átadom neki, ettől a témától kicsit elment az étvágyam is most. – Egy volt és az is csak félig tartott. Ne nézz így, tudom, hogy hülyén hangzik. Klisésen hangzik, de szarul voltam, ittam, aztán éltem a lehetőséggel. Legalábbis próbáltam, hátha sikerül enyhíteni a szomorúságomon. Hát igen, benne voltunk az akcióban, de előjött belőlem az impotens balfasz, és hát… félbe maradt. Kicsit lelankadtam az egész közepén – viszont amint kimondom, rájövök, hogy igazából pont leszarom, ha ezért megpróbálni szekálni vagy valami ilyesmi. Ez van, megtörtént, és a piára sem tudom fogni, mert csak néhány pohárnyi whisky csúszott le, semmi több. Egyszerűen nem tudtam magamat odaadással egy ilyen egyéjszakásba sem bekényszeríteni, aminek tényleg nem lett volna semmi következménye. – Ezen kívül semmi nem volt – hangozzék ez akármennyire is lehetetlennek. Főleg, mert rólam van szó, és láthattuk az előbb is mit produkáltam. De legalább az is érthető, hogy miért ment most ez így, mert jó ideje már annak, hogy ilyesmiben volt részem. Mármint aminek volt is valami vége.

Több szempontból is hihetetlen amit hallok. Első: ő James. Az ÉN James-em. Nagyon ki kellett fordulnia magából ahhoz, hogy az vele megtörténjen. Második Ő JAMES!!! Ez komoly? Csak féltáv? Kezdett már bele ennyibe valaha? Szóval onnan ahol én ülök, és azok után, amit tőle az évek alatt tapasztaltam, hihetetlen, hogy csak egy volt, és hogy azt se csinálta végig. Ugyanakkor semmi oka nincs arra, hogy hantázzon nekem. És egy levegőre megválaszolta mindhárom kérdésemet is... igazából az én számomra a lehető legjobb módon, még ha neki kellemetlen is volt a dolog. Lassú csókot adok az ajkára. – Csak mert a te szád túl tiszta volt. – magyarázom, és elnyúlok még egy pizzáért. Az egész olyan normálisnak, helyénvalónak tűnik, hogy mi itt kajálunk, beszélgetünk, megcsókolom, de akkor is érzem azt a fanyar búcsú ízét a dolognak. Amikor befejeztük a szexet, éreztem, hogy nem változott meg semmi a fejemben. Most sem vagyok biztos benne, hogy billent a mérleg vagy jobbra, vagy balra, ezért az eszemmel valahol már készülődünk lezárni a kapcsolatot Jamessel. Nem ma, hanem holnap reggel.  Iszonyatosan jó itt lenni vele. A szex is eszelős volt, de ezek az apróságok számítanak csak igazán, minthogy megkaptam a pólóját és felkínálja az első falat pizzát. Imádom, hogy érzem a teste melegét, a leheletét a bőrömön, a kezét a combomon. Igazából őt imádom. És ettől annyira szomorú ez az egész. Hiába akarom, és tényleg nagyon szerettem volna helyrehozni, de ezt szerintem már nem lehet. Az ami köztünk volt nem csak megsérült, hanem tönkrement. Ezt baromi könnyű elfelejteni amikor itt van velem, ilyen közel, és olyan izmaimban ébredezik a tompa sajgás miatta, amiről azt sem tudtam, hogy megvannak még.
Leeresztem a pizzát. Elment az étvágyam, de látom, hogy ő se hozza a formáját.
-Szeretlek. Annyira sajnálom, hogy nem mondtam gyakrabban. –Rendszerint arcomat a nyaka hajlatába temetve, vagy vak sötétben, amikor ő már majdnem elaludt, csak akkor mondtam neki valami ilyesmit. Most az arcát nézem szégyenkezés nélkül. Mármint.. nem azt szégyellném, hogy szeretem. Szeretni nem gagyi, szerelmesnek lenni többnyire oltári jó dolog. Azt tartottam gáznak, hogy emberek úgy érzik, hogy ezt egyfolytában ki kell mondani, és én nem akartam hozzájuk hasonló lenni. Mióta nincs velem, már tudom sajnálni kicsit, hogy nem mondtam el neki minden egyes nap, vagy hetente legalább kétszer. Baromira unta volna, de legalább tudná, hogy igazi volt.
Elnyújtózok, míg megragadom az üveget. –A saját szabályomat szegem meg vele, de leszarom... – nagy kortyokkal iszok, hogy a torkom égni kezd, az arcom meg fintorba torzul tőle. Aztán átadom a férjemnek is a whiskey-t. Nesze nekünk folyékony bátorság. – Sajnálom azt is, hogy nem voltam elég neked. Annyit gondolkoztam azon, hogy hol rontottam el. Aztán arra jutottam, hogy ezt tőled kell megkérdeznem, mert ha én agyalok rajta egymagamban, akkor be fogok csavarodni. Rádtelepedtem? Azt tudom, hogy néha besokalltál attól, hogy én midig meg akarlak mászni. Sok a duma? Sokat maradtam el hazulról? Neked volt túl sok munkád? Vagy arról volt szó, hogy a szexen kívül életképtelen a kapcsolatunk, ezért kellett neked még valami más is? Segíts megérteni.

Csókját hozzám legjobb módon viszonzom, de a kezdeti jókedv, ami ideérkezésemkor jött, az kicsit elillant már. Főként ettől a kérdésétől, és hogy nekem erre ténylegesen válaszolnom kellett. Hazudhattam volna, hogy nem történt semmi, régen ezt csináltam volna, de a sok hazudozásomat megsínylettem már. Most pedig lehet azt is, hogy csak igazat akarok mondani neki. Arany középút meg aligha van, vagy legalábbis nem érzem azt, hogy meg tudnám találni. Igazából nem is az rossz nekem is, hogy válaszoltam erre, hanem hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben, még ha ittam is és a mélypontomon voltam.
Szavait meghallom, és fel is figyelek ekkor rá, majd halványan elmosolyodom. Jól esik ezt hallani, csak az a baj, hogy ilyen helyzetben kell neki is kimondania. Hogy csesződhetett el így minden, egyszerűen képtelen vagyok még mindig felfogni. Eltelt lassan több, mint másfél év és még mindig nem vagyok képes elfogadni. Ha ez véglegesen véget is ér, valószínűleg akkor sem leszek rá képes. Főként, ha próbál hitegetni azzal, hogy valahogy ez még működhet köztünk, akármilyen kicsi esély is van rá, hogy sikerül rendezni a dolgainkat, talán még jobb irányba is, de közben ő már eldöntötte magában. – Én pedig azt sajnálom, hogy nem fejeztem ki eléggé, hogy én mennyire szeretlek téged – mert lássuk be, nem voltam a legjobb férj, legjobb társ az életben. A gond az, hogy erre kurva későn jöttem rá, és csak remélni merem, hogy nem túl későn.
Átnyújtja nekem a whiskyt, de nem húzom meg. Helyette leteszem a pultra magam mellé és tenyeremet a másik kézfejére helyezem, úgy hallgatom őt. Oldalra mozgatom a fejemet halványan, miközben beszél, a végén pedig ténylegesen meg is rázom már. Mint valami óra bazmeg. – Ugyan, Mia, ezt te sem gondolhatod komolyan. Még, hogy nem voltál elég nekem… nem is kaphattam volna jobbat nálad, csak képtelen voltam megbecsülni… - kezdek bele a beszédbe, aztán nyelek egyet és folytatom. – Tudom, hogy mennyi hibát vétettem és tudom, hogy évek kérdése, mire mindet rendbe tudnám hozni. De veled nem volt semmi baj, csak velem. Te voltál az, aki igazán jobb emberré tett. Aki miatt meg akartam változni, aki miatt el akartam hagyni a másik életemet. Aki miatt az akartam lenni, aki ma vagyok, mínusz a lelki roncs státusz – és itt pedig mindent beleértek. Jó apja a lányomnak, sikeres a karrieremben, és a múltam elhagyása, amennyire csak lehet. Még ha ez azt is jelenti, hogy az üldözöttből én lettem az üldöző. De Mia kifejtette, hogy nem akar erről beszélni, és én pedig tartom az ígéretemet, hogy ha nem akarja megtudni a teljes igazságot, mindent ami történt akár az elmúlt másfél évről beszélve, akár korábbról, akkor nem mondom el. Még ha nem is vágyok ennél jobban semmire. – Nem mártírkodni akarok, Mia, de tudom, hogy nem voltam egy mintaférj a számodra, és akármennyire is szeretem Ellie-t és jól neveltem, egy mintaapa sem. De mikor egy golyót kaptam a fejembe, akkor át kellett gondolnom mindent. És meg is tettem. És tenni is kezdtem annak érdekében, hogy más ember legyek. Olyan, amilyet te is megérdemelsz, a lányom is, és az akkor még meg nem született közös gyerekeink. "Nem voltál elég", nem… épp ez az, hogy fordítva, csak ezt későn realizáltam. És mind a mai napig bánom ezt, és mindent, amit elkövettem, ami ide vezetett – viszont kezdem megint úgy érezni, hogy csak szócséplés minden, amit mondok. Beszédem közben lágyan cirógattam ujjammal a bőrét, de magam sem értem, miért. Talán csak mert bennem van egy félsz, hogy lehet mindjárt felpattan és ki is tessékel a házból. Viszont csak nem bírom már én sem ki, és meghúzom az üveget.

Azt mondja, hogy szeret, és szerintem mióta külön vagyunk, most először hiszek neki. Elszorul a torkom, és sűrűn pislogok, hogy a szempillámon mosódjon szét a nedvesség, nehogy begyűljön a szemembe.
Érzem a helyzet fanyar humorát. Itt van két nyomorult lélek egy elképesztő menet után, egymás ölében ülnek, és azon keseregnek, hogy nincsenek együtt.
-Pont ez volt a baj James, nem érted? Éreztem, azt hittem tudom is, hogy nem csak úgy mondod, hogy szeretsz, hanem tényleg így volt. Még akkor is, amikor habzó szájjal cívódtál velem, éreztem. Benne volt minden duzzogó pusziban, vagy gyengédebb érintésben... Aztán amikor elmondtad, hogy ki vagy, és megtudtam mennyire félreismertelek, ez volt az első tétel ami megdőlt. Mert aki ennyit él hazugságban az nem tud megválni az alteregójától. James Kenway volt a karakter akit játszottál, a báró pedig az igazi, arctalan éned, a mód arra, hogy igazán önmagad lehess. Érted mit akarok mondani? Nem tudom hogyan fordítsam le neked... Szóval... valahogy úgy járt az eszem, hogy James Kenway volt az akinek fontos volt a család. Ellie, én, és James akart még egy gyereket. Neki fontos  voltam. A bárónak nem, és mivel nekem elmondtad a titkodat, mert belefáradtál, az én olvasatomban egyet jelentett vele, hogy James Kenway karakterébe fáradtál bele. Úgy éreztem becsaptál, használtál, kihasználtál, majd meguntál, de nem vitt rá a lélek, hogy magadtól rúgj ki, hát rákényszerítettél engem. Aztán amikor elmentem te nem kerestél többé, ami megerősített az összes kétségben. Levert voltam. Dühös. Csalódott. Megalázott. Mocskosul megalázott. És akkor még nem is érintettem a dilemmát a munkám, meg az elveim, meg a te foglalkozásod között. Mégis... mégis rohadt sokszor kaptam magam azon, hogy csomagolni kezdek, mert én jövök vissza Seattle-be visszakönyörögni magam hozzád, leszarom, hogy a báró nem akar engem, én Jamest akarom. Ott kell még legyen benned a párom, a másik felem, a férfi akit szeretek, és aki viszont szeret.  Ha ezt biztosan tudhattam volna... nem mondom, hogy teljesen félre tudtam volna tenni az elveimet, de a kisfickók miatt nagyon keményen próbálkoztam volna... – és valószínűleg ma ugyanitt tartanánk. Vagy még lejjebb. Elég hirtelen természetem van, de azt én is belátom, hogy vannak dolgok, amiknek le kell ülepedni, tisztulni... ehhez pedig idő kell. Kurvasok.
Akárhogy nem akarom, akármennyire is hasad meg a szívem minden egyes szavától, amivel ostorozza magát is, és kicsit engem is; én végighallgatom. Keményen próbálkozok megérteni őt. Nem a szavait, azt hallom és felfogom, hanem amit mondani próbál velük. Egyszerre hangzik magyarázatnak és ígéretnek. Mintha kampányolna, szinte adja a szavakat a számba. Elmosolyodok.
-Komolyan hiszel ebben? Jó apa? Jó férj? Apai szempontból nem tudok nyilatkozni, de ami a másikat illeti... hát persze, hogy nem voltál mintapéldány. Mocskosul leszívott a munka, mire hazajöttél néha már hozzád se lehetett szólni Mr. Goromba  Pokróc. Átkozottul makacs vagy, hiú – igen, hiú- és rengeteg dilid van amitől instant falra mászok. De ilyen az, amikor két ember együtt él, nem? Úgy értem, nekem is megvannak a magam hülyeségei. munkamorálom, életritmusom, amitől tuti hülyét kaptál egy pár százszor. De így fogadtuk el egymás, nem ? Így vállaltuk be a házasságot. Ne álltassuk magunkat azzal, hogy egy hangyafasznyi esélyünk is volt rá, hogy iskolapélda legyünk férj és feleség címszó alatt. Ahhoz túl őrültek vagyunk. – és ezen a ponton nem állom meg, hogy ne mosolyodjam el egy egészen kicsit. Eleve abszurd volt, egy hiba a mátrixban, hogy mi ketten tartósan összejöttünk. A politikus meg az oknyomozó riporter... így kezdődik egy rossz vicc. - Hogy eleve kudarcra lett volna ítélve? A fenét. Csak azt akartam mondani ezzel, hogy leszarom milyen férj voltál. Az enyém voltál, és nagyon boldog voltam veled. Ha visszamennék az időben, akkor se akartam volna mást, máshogyan, mással.

Jó, hogy végre beszélgetünk. Hogy el tudjuk mondani a dolgainkat úgy is, hogy meg is hallgatjuk azt a másik részéről. Nem az van, mint mikor Mia feltűnt az ajtómban néhány nappal ezelőtt és csak úgy előjött egyszerre minden mindkettőnkből. Részben most is, de az sokkal másabb volt. Ő a lezárás miatt jött, próbálta tartani magát hozzá, most viszont… most pedig talán él benne egy kis remény, hogy hátha lehet ezen javítani valamit. A kapcsolatunkon, a házasságunkon.
- Ez egyáltalán nem így van, Mia. Nem azért mondtam el az igazságot, mert… nos, az indokok, amiket felsoroltál. Azért mondtam el, mert beleuntam a hazugságokba és ha akkorra le is zártam volna a dolgaimat, akkor sem lett volna valószínűleg különb a helyzet, a hazudozás maga ugyanúgy élt volna. De azt, hogy nem kerestelek… nem, ez nem igaz. Kerestelek és gondolkoztam is, hogy meglátogatlak, hátha tiszta vizet tudunk önteni a pohárba, de tekintve a kiviharzásodat itthonról, nem gondoltam volna, hogy ez a legjobb ötlet. Úgy gondoltam, hogy… hogy előbb-utóbb talán megenyhülsz, legalább egy kicsit és akkor… nem tudom, hogy mi lett volna akkor. Viszont meg akartam adni a lehetőséget, hogy te dönts erről. Aztán nem kutattam utánad, de csak azért, mert nem akartam az maradni, akiből ki akartam törni, akit magam mögött akartam hagyni, hogy minden lépésedet szemmel tartom – válaszolom neki egy aprót sóhajtva. Értem én, hogy mit akar mondani ezekkel, legalábbis úgy hiszem, hogy értem. Próbálok tiszta vizet önteni a pohárba, ahogy csak tudok, de ez nem a legegyszerűbb. Mindketten veszett makacsok vagyunk és voltunk is mindig. De néha nem árt engednünk. Ez egy olyan alkalom.
A következő szavait viszont már én is halványan elmosolyodva hallgatom. Újra beleiszok a whiskybe, és húzok is belőle egy isteneset – csak úgy égeti a torkomat. – Én pedig, ha visszamehetnék az időben, akkor sok mindent máshogy csinálnék. Nem hagynám, hogy a rossz dolgok felülkerekedjenek rajtam, hogy Ellie anyja utáni gyász felemésszen és ilyen irányba lökjön, és azt sem, hogy apám miatt oda kerüljek, ahová végül… Csak jó férjed akarnék lenni, még a munkáink különbözősége ellenére is – mondom neki komolyan, mielőtt beletúrnék még mindig kicsit izzadt hajamba. Szerintem nem is nagyon meséltem még arról neki, hogy az apám mit próbált velem csinálni még akkor, mikor Ellie bőven kisgyerek volt még. Talán pont azért, mert végső soron ez volt az ami a rossz körökbe sodort. – A hiányod ébresztett rá arra, hogy mennyire is szükségem van rád. Hogy mennyi mindent rosszul csináltam és hogy mennyi téren kell megváltoznom. És akár hiszel nekem, akár nem, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, vagy hogy arra, milyen lesz, ha visszatérsz. Vajon hogy fogsz rám tekinteni, meg fogod bennem újra látni a férjedet, James Kenwayt, vagy pedig örökké elkönyveltél annak, aki egykoron voltam. Hogy vajon mindent kiöltél-e magadból, ami velünk kapcsolatos volt, mire visszatérsz, HA visszatérsz. És még számos ilyen. Választ sosem tudtam találni ezekre.

Hallgatom őt, s közben az üveget tartó kezét piszkálom nagyjából abban a ritmusban, ahogyan ő a lábamat cirógatja. Nem tudok mit válaszolni erre, de azt hiszem, kezdem már érteni... legalábbis azt a részét mindenképpen, hogy miért nem keresett. Miért hagyott fel vele. Amikor ehhez a részhez ér, meg a döntéshez, amit rám hagyott, én vigyorogva lökök egyet a mellkasán vállal, mintha azt mondanám, „rám hagyott döntések a seggem”, és mindeközben belém hasít, hogy mennyire kurvajól van ez így, ahogy vagyunk. Beszélgetünk, ücsörgünk, és bár a helyzetnek minden oka meglenne arra, hogy ciki legyen meg baromi kínos, dadogós és piromkodós... az egész  annyira természetes. És végre már nem csak én beszélek. Valami tényleg változott.
Alaposan meghúzza az üveget, aztán én nyúlok el érte. Az üveg még meleg ott, ahol előbb a szája volt. Hogy jól esik az ital, az túlzás, hiszen ki nem állom ezt a szart, de a hatása az most kell. Nem akarok még teljesen kijózanodni.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy megint az apját említi, és most a hajába is beletúr utána. Szóval ennek van valami jelentősége. Akarom tudni, hogy mi? Már több ízben említette a neveltetését. Vajon arra akar kilyukadni, hogy az apja hibás mindenért? Az ő által gyakorolt nyomás- biztatás- bármi kényszerítette rá, hogy elinduljon az úton? Ha így lenne, csalódott lennék. Mármint, persze, van az úgy, hogy az antimotivációs erők kényszerítenek valami rosszra, de James esete más. Neki megannyi alkalma lett volna nemet mondani (és ő nem az az ember, akit könnyű befolyásolni, ha egyszer már döntött), de ő nem állt le, hanem végig ment az úton. Ő nem pitiáner bűnöző, hanem nagypályás gengszter, amit biztosan nem az apósomtól örökölt. Ő túl „egyszerű” ember hozzá.
Szóval felkelti az érdeklődésemet, de nem merek rákérdezni. Nem állok készen még arra a beszélgetésre. Most csak az arcára teszem a bal kezemet, és hüvelykujjal végigsimogatom ahol érem. Olcsó trükk, de tőlem most nem telik többre.
Awww, de aztán megint mesélni kezd, és  én választás elé kerülök. Nem tudnék úgy becsatlakozni a beszélgetésbe, hogy közben ne foglaljak álláspontot így vagy úgy. Ezért se akartam rólunk beszélni ma este, csak holnap reggel. Hogy mondjam el neki, hogy amikor itt van velem, én úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, menni fog, működhet? Hogy magyarázzam meg, hogy félek teljesen egyedül lenni, mert azonnal alkudozni kezdek magammal, kompromisszumot akarok kötni az elveim, a sérelmek és ő közötte? – James. – szinte már könyörgőre vékonyodik a hangom. –Tudom, hogy mit akarsz hallani, de nekem ez most nem megy. Oké, belátom, annak idején túl elhamarkodottan hagytalak el, és jogos, hogy újratárgyalást kérsz. Talán teljesen máshogy alakulnak a dolgok közöttünk, ha akkor így leülünk beszélni... de nem tettük.. Leléptem. És azóta eltelt másfél év. Annyi mindenen mentünk keresztül! Csak... csak hagyj egy kis időt. Nem fogok úgy ígéretet tenni neked, hogy közben nem vagyok biztos benne, hogy be is tudom tartani. – beszéd közben úgy fészkelődök, hogy szemben ülök vele az ölében, két kezem a vállán, az üveg valahol a feje mögött hintázik a kezemben. Jómagam a tekintetét keresem. – El tudod ezt fogadni?
Nem azt kérdezem, hogy ez így jó lesz –e. Nem jó ez így se neki se nekem, és szerintem a környezetünknek sem. – Veled mindig minden olyan gyorsan történt. Legalább ennek hagyjunk időt.

Végső soron örülök, hogy nem kezdi el latolgatni a múltam azon részét, aminek elég nagy befolyása volt arra, hogy végül illegális dolgok felé terelődtem. El fogom neki mondani, ha kérdezi, de most nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb. Láthatólag már ő is kezdi látni azt rajtam, hogy mikor legutóbb beszélgettünk olyan hosszasan, akkor nem csak a kétségbeesés szólt belőlem, miszerint csak azért mondok olyanokat, mint hogy megváltoztam, csak mert vissza akarom kapni a régi életemet. Persze, örülnék neki, ha a házasságunk nem lefelé, hanem a másik irányba mozdulna el, de nem csak ezért változtam meg. Magamért is, mert veszélyes volt, amit csináltam, és meg kellett hoznom egy döntést. Szerettem csinálni egy időben, ezt nem tagadom, de Miát és a lányomat, majd az akkor még csak talán közös gyerekeinket még ennél is többre tartottam – tragikus is lenne, ha nem így lenne. Az ő érdeküket is néznem kellett, és így is tettem. Az életem ugyanolyan stresszes, mint régen volt, mert a szenátori munka egyáltalán nem könnyű, de örülök neki, hogy sikerült elérnem ezt is. Csak azt sajnálom, hogy a feleségem nem tudott ott lenni mellettem, mikor ez megtörtént.
Aranyos, hogy azt mondja, tudja mit akarok, hogy mondjon, miközben én magam sem vagyok ezzel tisztában. Elég zavarosak a gondolataim, ami kettőnket illet, és fogalmam sincsen, van-e jó megoldása ennek az egésznek, vagy minden bukásra van ítélve. Nem gondolom egyébként, hogy így lenne, mert az evidens, hogy a kémia is meg van közöttünk, illetve a mostani beszélgetés is iskolapéldája annak, amik mi sosem voltunk, javarészt miattam, mert bezárkóztam a magam kis világába, őt pedig elfelejtettem. Vagyis nem elfelejtettem, csak nem annyi időt fordítottam rá, mint kellett volna.
Fészkelődését nem akadályozom meg, kezeim pedig így végül csípője két oldalán állapodnak meg, és úgy figyelem őt. Bólintok párat aprón, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott. – El tudom fogadni. Érted bármit – és egyébként is, más választásom nincsen, ha akarok egy kis esélyt is adni magunknak, hogy ez működhessen. Hogy újra fellobanthassuk azt a lángot, ami régen volt közöttünk annyi éven keresztül. Vagy talán még jobban. Homlokomat övének döntöm.
- Én is így gondoltam… túl sok minden történt, hogy ezt csak úgy rendezni lehessen. Én csak annak örülök, hogy még nincs minden veszve. Nem teljesen. És elhiheted, Mia, meg fogok tenni mindent azért, hogy… hogy az legyek, akit igazán látni akarsz bennem. Se több, se kevesebb – mert kétlem, hogy a Bárót akarja látni bennem, vagy ugyanazt a férfit, aki akkoriban voltam, mielőtt hirtelen szétment volna minden közöttünk.
Amennyiben pedig nem ér ellenvetés, úgy újra közelebb hajolok hozzá, hogy lágyan megcsókolhassam őt. Kezem közben lejjebb is csúszik az oldalán a fenekére, és úgy húzom kicsit közelebb magamhoz. – Mit gondolsz? Egy fürdőt iktassunk be, vagy ne hagyjuk még jobban kihűlni a pizzát? – esetleg lehet mindkettő is. Bár fogalmam sincs, hogy itt mi van, zuhany, vagy kád. Csak annyit tudok, hogy egy-egy ilyen menet után mennyire jól szokott esni neki egy jó kis fürdés. És nem tagadom, most ténylegesen ránk is férne.

Örülök, hogy nem csak nekem, neki is időre van szüksége. Hogy pontosan MIHEZ is kell, azt majd reggel letisztázzuk. Ne kísértsük a  sorsot, ma már pont eleget beszéltünk. Talán kicsit sokat is, mivel James attól tartok, kicsit túlgondolta ezt.
-Héhééhéé, állj! – és két kézzel meg az üveggel mutatom, hogy időt kérek. – Ha változni akarsz, jó, legyen, nincs beleszólásom, és nem befolyásollak benne. De baszki... ne olyan akarj lenni, amilyennek én akarlak, hogy legyél. Figyelsz te rám? Az előbb ecseteltem mennyire jó vagy nekem az összes diliddel együtt. Ha meg szeretnél változni, azt magad miatt tedd, ne értem. – de ha úgy érti, hogy a „mellékes” foglalkozásán változtatna, azt meg én nem érteném, hiszen azt mondta, hogy annak már vége. Akkor mi az igazság? Na jó, ezt meg már én  gondolom túl... Visszatérek inkább ahhoz, hogy őt próbálom nagyon pozitívan megerősíteni, és ha ezek után netán ő nem hajol hozzám, akkor én csókolom meg őt. Hosszan, ráérősen, de nem azzal a fajtával, amitől megiramodik a pulzusom. Utálnám bevallani, hogy hulla fáradt vagyok. Túl jó most ez így. Felbecsülni se merem már az idejét annak, amikor én utoljára ennyi gyengédséget kaptam. Oké, van két gyereket, akiket imádok, és két idegsukk között majd kicsattanok a szeretettől, de az másmilyen jellegű gyengédség, mint ez.
Ami pontosan eddig tartott.
Felröhögök a kapott ajánlatra. – Te aztán tudod, hogyan nyírd ki a pillanatot! – gyors puszit adok a szájára, aztán feltápászkodok. Minden izmom tiltakozik a mozdulat ellen mintegy előre bejelentve a holnaptól esedékes izomlázat.
Erről eszembe jut egy újabb mulasztás. – Jameees! – Megtorpanok félúton a fürdőszoba felé. – Igaz, vagy nem igaz, hogy meg se kérdezted szedem-e még a gyógyszert?! – megszabadulok a pólójától, és haragosan odacsapok vele. – Neeem! – még egyszer – Nem szedek semmit! – és megint megcsapom a szövettel. Nincs összecsavarodva, hogy sújtós legyen az ütés, legfeljebb mint a szellő, annyit ér a bántalmazás. Nem is igazi a haragom. Volt egy olyan érzésem, hogy tartani kell magamnál egy pár eseményutáni tablettát. Alkoholra most nem merem bevenni, de reggel első dolgom lesz, tehát tényleges katasztrófa nem történt. Csak sokkol, hogy ő ezt ennyire félválról vette. – Miután letettem a gyógyszert, kábé attól terhes lettem, hogy rám néztél. Legközelebb mi lesz? Jöhetnek a hármas ikrek?
Ez már határozottan az álmos nyűgösségem, amire remélem, hogy emlékszik még annyira, hogy ne akarjon komolyan venni. Tönkrevágjuk az estét, ha most elkezdünk veszekedni.
Beállok a zuhany alá – ide csak ez jutott- és langyosra állítom a vizet, a nyomást pedig maximálisra. Fel akarok ébredni. Ha James nem jött még be utánam, akkor én kísérlem meg behúzni magamhoz, és mintha az előbbi idegbajom meg se történt volna, magyarázom a jelenlegi tényállást. – Holnap rendezek nagy bevásárlást, szóval most se szappan, se tusfürdő, se sampon nincs. – Ott van a nyelvem hegyén a kérdés, hogy neki milyet vegyek. Nem teszem fel. Emlékeztetnem kell rá magam, hogy noha természetesnek, magától értendőnek érzem, hogy őt itt van velem, és zuhanyozunk, de nem vagyunk együtt. Azt hiszem. Nem tudom. Nem.