Az egyetlen, amivel most foglalkoznia kell a nőnek az saját maga. Nem a teljesen szükségtelen hálálkodás vagy udvariaskodó körök lefutása, hanem az adatainak bediktálása, a lábának bekötése a kiérkező járőrök által, a rohadtul nem kívánt események higgadtabb feldolgozása.. Már amennyire képes erre jelenleg. Nem akarok ebben zavarni és annak ellenére, hogy megkért tartsak vele a kórházba őszintén nem fordul meg a fejemben a jelenlétem szükségessége a gyors ellátás, a kikérdezés idejére. Odébb vonulok és egy biccentéssel röviden jelzem a rendőrtársaimnak, hogy a másik szolgálati autó első ülésén fogok várakozni. Pár méterre, lekapcsolt belső világítással - valószínűleg ennek okán nem vett észre a sebesült, amikor keresett -, így hallom a beszélgetés foszlányait, miközben kifújom magam és futólag ellenőrzöm a saját sérülésemet. Nagyjából az első másodpercben elégnek vélem a piszkálását, érzem, hogy fájdalmasan lüktet a körülötte lévő rész és a felsőm már megszívta magát a vett véremmel. A mentősök majd lekezelik.. A nadrágzsebemben lévő telefonért nyúlok és felszisszenek, ahogy kelletlenül meghúzódik az izom a mozdulatnál, mielőtt üzenetírásba kezdenék. Nem gondoltam bele, hogy sokáig tartana a bent létem, a kíséret. Automatikusan az ilyen esetekben értesített hozzá tartozók gyors kórházba rohanását vettem alapul, amikor egy órára lőttem be a távol maradásom mértékét, de eljut a fülembe, amit Chloe mond. Hátulról látom, rézsútosan a hármas csoportosulást, félig takarásban és egy másodperccel tovább időzök el a kérdezősködő jeleneten, amiből a beérkező sms jelzőhangja ránt vissza a képernyőre. A szokás szerint elbaszott módon közölt helyzetjelentéssel kötöm le magam, mikor épp nem lehunyt szemekkel döntöm, vágom a fejemet a fejtámlának, sürgetve az idő telését. Elegem van ebből az egészből. Az egészből. Röviden zárom az üzenetváltást, amikor felfigyelek Meyers-ék félre vonulására, közeledésére és meghallom miről kezdenek el beszélgetni. Nem tehetek róla, automatikusan nézek a felügyelet nélkül hagyott nő után és így válok szemtanújává a bicegő távozásának. Balfaszok. Ha én meghallottam - ő? Nem szólok az öregasszony módjára riposztoló bagázsnak, kiszállok a járműből és az mellékutcában parkolók teteje felett kémlelem az alakját, hogy megtaláljam. Messze nem mehetett, a lába miatt ez lehetetlen és a gyorsabb lépdelés is, aminek okán végső soron csak néhány rejtekhelyül szolgáló kiállás mellé kell benéznem, mire meglelem. Visszafojtom a sóhajtásomat az összezavartnak elkönyvelt állapot láttán. Egyet koppantok az autó oldalán, hogy felhívjam magamra a figyelmet, ne váratlanul érje a jelenlétem, ha annyira előre réved és ha nem ellenkezik látványosan mellé lépek, a karomat tartva. Legalább arra támaszkodjon a lábkímélés érdekében. A kötésen már így is megjelent egy sötétebb folt, ahogy lesandítok rá. - Nem kerül be a legjobb estéi közé, huh? - tudom mennyire borzalmas viccnek megy el a próbálkozás rá van írva a képemre egy kínos félvigyor képében, de talán jobb, ha ezzel próbálom meg elütni a balta élét ahelyett, hogy komolyabb alapot adnék a további sírásra. Nem? - Az enyéim közé biztos nem fog, de legalább a legrosszabb közé se. - nézzük a fényes, napsugaras oldalát a történteknek? Bullshit, nincs. Csak az, hogy vége és az alapján, ahogy most kinéz: biztosan volt már nehezebbel is dolga. Jobb ötletem nincs mivel vigasztalhatnám, emelhetném az este fényét. Alapvetően borzalmas vagyok benne, de vagy én.. Vagy az a két barom jutott most neki és az utóbbi kettő ezt már eléggé elszúrta. Nem, mintha én jobb lennék. Zsebkendőm sincs. - Visszajön leülni, hm? - ha nem támaszkodott a karomra, akkor is tartom neki, miközben a fejemmel az autó felé bökök.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Beltér (Little French Dream) Hétf. Okt. 31, 2016 10:01 am
Dwayne and Chloe
A rabló kísérlet és a lábon lövés sem viselnek meg annyira, mint kellene, bár ha belegondolok, hogy mostanság mennyire vagyok padlón, akkor már ez sem lep meg. A szerelmi életem nulla, és jobb is így, mert legalább nem bánt senki…jó vicc. Az éjszakák kínkeservesen telnek el, ahogyan a nappalok is, mert nem szabadulhatok a fogságából. Kijutott a jóból, és akárhányszor felemlegetik, megint ott találom magam a híres metropoliszban. A park, a rendőrök…és a rémálom a kórházban. Kezdjük megint elölről, megint legyek egyedül? Joelnek nem számítok, apa a közelben sincs, és nem lehetek annyira önző, hogy a terhes barátnőmet ijesszem halálra az éjszaka közepén. Nem érzem, hogy lenne mellettem valaki. Egyedüli élőlény vagyok a planétán, akinek egyedül az étterme maradt, mint az utolsó mentsvára. Talán ezért ragadtam ma este fegyvert, mert már nem engedhettem, hogy azt is elvegyék tőlem. A rablással jó kis summától estem volna el. A fájdalom nem foglalkoztat különösebben, elviselhetetlen, de nem annyira, mint a belső őrlődésem. A megkezdett magánbeszélgetés ébreszt rá, hogy az embernek még itt sem lehet magánélete. Ebben a reflektorfényben akarok tündökölni? Nem hinném, hogy jót tenne az üzletnek is, de nekem végképp nem. New York terheit cipelem a vállamon, és legszívesebben felszívódnék a Földről, hogy többet ne is lássanak. Nem az első eset, hogy megfordul a fejemben az öngyilkosság gondolata, de még van remény, egy kicsi, ami visszatart. A becsületemtől már így is megfosztottak, hát nem csoda, hogy a menekülést választom, de ezt is csak bicegve tehetem meg, és a távolság sem olyan nagy, hogy ne leljenek rám, ha nem akarnak. A falnak döntöm a fejemet, és a sírás kerülget, de ez is már időpocsékolás. A könnyeim nem oldanak meg semmit, és a lábammal is kezdeni kellene valamit. Nem akarom nagydobra verni, de ha lehet az „e” betűs szót kiiktatnám a szótáramból. A hűs levegő némiképp jót tesz, de a perzselés nem múlik, és ez a testhelyzet sem a legkényelmesebb. Egy kisebb kopogásra emlékeztető hang szakít ki a mélabús gondolatmenetemből, így felnézek, és akkor meglátom a megmentőmet. A közeledése nem kelt bennem félelmet, és egyfajta szimpátia ébred bennem, hogy legalább ő benne még van tapintat, és nem beszél ki, mint valami rossz rocksztárt. Mellém lépve a kezét nyújtja, és ha nagyon ellen akarnék szegülni, akkor megtenném, de így elfogadom, és belé kapaszkodom. - Nem éppen. – törlöm le az egyik kezemmel a könnyeimet, és hallgatag módon az autó felé pillantok. - A legrosszabbon már túl vagyok, de gondolom hallotta. Nem éppen halkan említették. – elnézek a két rendőr irányába, és az életkedvem is elszáll, hogy az ő jelenlétükben menjek be egy egészségügyi központba. Bólintással jelzem, hogy nincs akadálya a leülésemnek, és el is botorkálok a társaságában oda, hogy leüljek, de az ajtót nyitva kérem, mert nincs kedvem bezárva lenni. A kötés kezd átázni, de a mentők még sehol, és ekkor a háttérből meghallok egy másik beszélgetésfoszlányt. - Robbantás történt a belvárosban, és minden egységet oda kértek. Terrortámadás gyanúja. – hát úgy tűnik, hogy ez a kis rablás már nem is akkora fogás, és végül nem haltunk bele, akkor azt hiszem, még elégedettek is lehetünk. - Mennyire találta el a golyó, vagy csak súrolta? – tekintek fel a férfira, és kicsit szorosabbra húzom a kötést, de már felesleges, átütött a vörös vér rajta. - Ma este nincs senkim, vicces ugye? Amikor meglőnek, akkor nem rohanhatok senki ölelésébe. – hallgatok el, és magam elé bambulok.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 24, 2016 7:52 pm-kor.
Lassan folytatom a lépteimet, miután az autó burkolatának vágtam az öklöm egy szolidabb jelzéssel adva a tudtára, hogy megszakítottam a keresett egyedüllétét. Finoman, mintha lehetősége lenne kiutasítani a kiszemelt ajtóaljtól, mert az igazság, mi szerint valójában egyáltalán nincs.. Nos, nem hangzik olyan jól, huh? Csak a karom tartom, nem erőltetem, de nyilvánvalóan jobb szeretném, ha élne a felajánlással. Megérteném, a makacsságot meg tudom, de jelen helyzetben butaság lenne arra hallgatnia, mert a lábának a kárára menne. Apró biccentéssel fogadom a döntését és visszatartom azt az apró moccanást a szám sarkában, ahogy a rám nehezedő súlytól kicsit meghúzódik megint az oldalam. Nem lesz bajom, csak kellemetlen, ennyi. Követem a tekintetét a két baromarc felé és nem tudom elsőre mit mondhatnék, amivel nem lépek át semmilyen határt vagy érzi magát még rosszabbul. Hallottam, nem tagadom. Csak kínosabb lenne, ha megtenném. - Seggfejek, mindig is azok voltak. – nem fog megbillenni egyensúlyában ahogy megvonom a vállamat. Nem azzal teszem, amelyikhez a támasztéknak szánt karom tartozik. - Semmi közük hozzá. Nekem sincs. – fejezem ki ezúton, hogy se nem ítélkezem, se nem határozom meg ez alapján azt a nőt, akiként most itt áll. Mégha nem is önerőből – teljes egészében a saját lábán –, nem számít. Javaslatot teszek a helyfoglalásra, még az autó felé is teszek egy apró jelzést be tudja tájolni melyikre gondoltam. Az ajtaját nem csuktam be, attól távolabb folyik a képzelem milyen magas röptű beszélgetés további része, amit nemsokára egy bejelentés követ a központi rádión. A kérését tiszteletben tartva álltam meg vele szemben, ha nem fordult be, ha mégis, akkor mellette. Nem áll szándékomban beülni, úgy még kényelmetlenebb volt az előbb, mint hacsak a hideg levegő bolygatná a sebem. Terrortámadás..? Egy pillanatra visszanézek a srácokra, akik most veszik csak észre, hogy történt egy kis helyzetváltás.. Megforgatom a szemem, visszafordulok Chloe-hoz. - Csak súrolt, semmi a lábához képest. Szerintem varrni sem kell. – nem, mintha lett volna lehetőségem jobban szemügyre venni. Más kérdés inkább nem is akarom, kezeljék és kész. Viszont.. - Zsibbad a lába? – érdeklődöm, mert ha valóban így van és egyre nehezebben tudja mozgatni.. Közben erősödik a mentőautó hangja, ami felveri a szomszédos utcát. Pár perc maximum, míg ideér. - Szerintem nem vicces. – szinte egyből érkezik a határozottan, de nem rárivallóan adott válaszreakció. Hiába érződik ki a szavaiból a cinikus, kesernyésebb él én azért nem forgatnám ki a helyzetet, mert csak rosszabbul fogja érezni magát. Sokkal rosszabbul. A megjegyzésem erre is irányul: ne tegye. Összefonom a karjaimat és egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt ahogy újabb pillantást teszek a lábára. - Nem tudom túloz-e vagy se és biztos nem én vagyok a legjobb tanácsadó, de túlélt rosszabbat is egyedül, nem igaz? – ugyan nem akartam célozgatni, most sem feleleveníteni akarom. - Nem a legjobb érzés, persze, de.. Nem is a világ vége. Ha ma este nincs is, kétlem később ne lenne kihez mennie. - biztos vagyok benne nincs miért ennyire kishitűnek lennie magával szemben. Hallottam mit mondtak a támadók, étterme van. Elért valamit kemény munkával és messze áll azoktól, akik ne tudnának másokkal kapcsolatot teremteni. Mármint.. Nem olyan pátyolgatni valónak tűnik. Lövés ide vagy oda. Szar helyzet ide vagy oda.
Olyan abszurd a helyzet, hogy meglőttek, és a takargatott magánéletem is egyik pillanatról a másikra válik nyílt titokká. Amerikában vagyunk, megvan a szólás szabadsága, de a média már annyira elkorcsosult, hogy minden újdonságról lerántják a leplet. Az apukám híres, David is az, így aligha kerülhetek ki az ördögi körből, de nem ilyen áron szeretnék az emberek fejében továbbélni. Az éttermem, a főzési tudományom által alkossanak véleményt, ha már muszáj, de amennyire mocskos világ ez, nem is számíthattam jobbra a rendfenntartóktól sem. Ki nem állhatom, ha a középpontban vagyok, de ma este ez elkerülhetetlen, hát elzárkózom, és egy falat emelek a két rendőr, és magam közé. Bármiről szívesen beszélgettem volna, csak arról az egyről nem. Az életem romokban van, az éttermem az egyedüli kincs, de ma este ennek is majdnem vége lett. A bevétel elesés nekem nagy szó, hiszen nem vagyok gazdag, még mindig többet kell beleinvesztálnom, mint amennyit visszahoz. A gazdasági mutatók, sulis évek jutnak eszembe, hogy mennyivel könnyebb volt onnan okosnak lenni, mint innen. Az üzleti terv elkészítése már nem szimplán egy feladat, hanem a hitelem alapja. Keményen el kell számolnom minden vagyonnal. Magamba roskadok, de az „előbbi megmentőm”, aki már így is nagyra emelkedett a szememben, még nagyobbat nő, mert nem nyaggat, hanem egyszerűen felajánlja a segítségét, és a kocsihoz kísér. Valóban nehezebben megy már a mozgás is, így rátámaszkodom, és a testsúlyomat megpróbálom az egyik lábamra áttenni, de ez nem olyan könnyű. Amikor leülök egy fokkal jobb, de a zsibbadás nem múlik, én meg nem merek odanézni. - Senkinek nem lenne köze hozzá, de nem abban a világban élünk, ahol ez megengedett lenne. – sóhajtok egyet, és lehajtom a fejemet, hogy letöröljem a megeredt könnyeimet. Megint sebezhető vagyok, és elesett. Nem nagyon szeretnék Joel szeme elé kerülni, főleg nem ilyen állapotban. Nem kíváncsi rám, apa messze van. Elhamarkodottan döntöttem volna? Amy terhes..már egyszer virrasztott miattam a kórházban, de most nem kellene. Nem ájultam el, ezt még vehetem jó előjelnek is, de kezdek fázni, és ez annyira nem kellemes. - Csak súrolta? Inkább csak nem akar a mentősök kezébe kerülni. – hallgatok el, és mélyen a szemébe nézek. Idősebb nálam, egy tapasztalt rendőr, aki még civilben is mások segítségségre siet. Bármennyire is el akarom kerülni a tényt, de most neki köszönhetem, hogy életben maradtam, és nem egy golyóval a fejemben fekszek a kocsim mellett, kirabolva. Csúnya vége lett volna az életemnek…de ezt sem igazán fogtam még fel. Már egy jó ideje olyan, mintha nem is a sajátomat élném, hanem kívülről néznék egy horrorfilmet. - Igen zsibbad, és kezdek fázni is. – válaszolok neki, majd elhallgatok, mert még mélyebb rétegeteket boncolgatunk. Minek nyílok meg egy idegen előtt? Könnyebb neki bevallani a rosszat? - Túléltem. – préselem össze az ajkaimat, mert erősebb fájdalomhullámok söpörnek el. Ráhajolok a lábamra, és megszorítom az átázott kötést. Talán néhány másodperc is eltelik, mire felpillantok, és a tekintetünk összekapcsolódik. - Itt nem azon áll, hogy lesz-e, hanem, hogy én akarom-e. Bocsánat, nem kellett volna fecsegnem. – rázom meg a fejemet, és valóban fel is tűnik a szirénázó mentőautó. Szinte kiugranak a szakemberek, és felém mutatva közelítenek meg. Nem mondok eleinte semmit, de hozzák is a hordágyat, majd a kérlelésem ellenére is, de bele kell törődnöm, hogy egyedül leszek. - Köszönöm Dwayne. – rebegek el neki egy hálát, és összeszedve a maradék erőmet, már nem kérek semmit, csak annyit, hogy ne a Virginia Mason Kórházba vigyenek. Amint bekerülök a mentőbe, már csak azon kattogok, hogy mennyi igazság lehet abban, amit a megmentőm mondott nekem. Neki van ilyen az életében?
/Köszönöm a játékot, nagyon élveztem, a részemről ez a záró. /
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Nem rossz ha az embernek van egy testvére, míg ő szó nélkül eltűnik otthonról és a nagyszülőknél tartózkodik addig a másik elkápráztatja a szülőket. Így úgy hathat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De koránt sincs az. Nincs ahogy. A lelkemben lévő nyughatatlanság is ezt tükrözi vissza az eszemnek. A szívem ugyanis, nos ő a saját útját járja és ész érvekre, sőt semmilyen érvekre nem hallgat. Másoktól meg ilyenkor hallom vissza csengni, hogy nincs szívem. De van, csak nem mindig használom, hanem akkor amikor hatalmas pácban érzem magam. A mostani is hasonló érzést vált ki belőlem, ezért érzem úgy, hogy bocsánatot vagy legalább magyarázatot kell adnom a húgomnak a viselkedésem miatt. Holott nagyon jól tudom, hogy az életben néhány dolgot képtelenség lenne megmagyarázni, ezért senki sem firtatja a puszta meglétét például a szempilláinknak. De ez most csak egy banális példa, hirtelen ez jutott az eszembe. Na nem azért mert megkellet rebegtetnem a szempilláimat Dina előtt, hogy először is ne kérdezősködjön csak jöjjön el velem. Tisztában vagyok azzal, hogy gyanús vagyok vagy lehetek előtte. Hiszen sok olyan dolog van, amit meg sem magyaráztam neki. Őszintén nem tartottam elég alkalmasnak rá, mindemellett neki is megvannak a saját örömei meg gondjai. Nem akartam még egy lapáttal tenni az enyémekből. Pedig mesélhettem volna már korábban is. Hogy képzelje el mennyire mérhetetlenül… Ám rájöttem, hogy ezzel csak borsot törnék az orra alá, mert ő, azt hiszem ez bonyolultabb, mint ahogy gondoltam. Nem tudom mi játszódik le benne, de minden bizonnyal szüksége lehet rám. A normalitásomra. Hogy az eszem a helyén legyen, a vállam meg legyen elég széles ha sírni szeretne. De nem azért vagyok itt, hogy a gondjaira emlékeztessem őt. Elterveztem, hogy elviszem otthonról valahová, ahol elfelejtheti arra a kis időre a gondjait. Illetve ahol én is testvér módjára viselkedhetek vele. Mert eddig bizonyára nem voltam jó hozzá. Titkolóztam. Még az a szerencse, hogy nem jár velem egy egyetemre, hanem még éli a kevésbé boldog középiskolás életét. Én meg szeretem a testvéremet, nem akarom, hogy mérges legyen rám élete végéig és haragban legyünk, azért, mert én nem vagyok jó hozzá, nem védem meg, nem állok mellette akkor amikor szüksége van rám. Hiszen ő valóban olyan, mint a kistestvérek többsége minden nagyobb testvér szemében: megvédendő törékeny alakok. Akik miatt a nagyobbakban lévő védelmező mechanizmus olykor bekapcsol és még a harag árán is készek cselekedni, vagy simán ám mégis nagy nehezen félre állni az útból ha arra van szükség. Dina a testvérem. Nem akarom őt kétségek között hagyni. A szüleim persze hihetik azt, hogy minden úgy van ahogy én azt állítom, szóval neki nem muszáj azon a hazugságokból épített úton haladnia. Mert semmi jóhoz nem vezet. Már készültem. Persze neki úgy kellett hinnie, hogy ez az egész nekem hirtelen pattan ki a fejemből, hogy őszinte legyek nem is lenne rossz ha tényleg így lett volna. De ki akarom békíteni őt, valahogy. Tudom, hogy szükség van rá. Hogy ez lenne a leghelyesebb. Ha legalább néhány kevésbé szép dolgomat felvállalnám, hogy bizony az enyém és nézze el nekem: ilyen vagyok valójában és kész. Sajnos. – Ne öltözz nagyon ki, a végén még azt hinnék az emberek, hogy randira viszlek! Csak legyen rajtad valami az a lényeg! – kiálltok fel az emeletre ahol a szobája is van, bár kétlem, hogy ezt ugyanilyen jól meg is hallja majd. Na de mindegy. Nők. Tesznek a megjelenésre. A megjelenés meg időbe telik, míg olyan lesz amilyenre ők akarják. Szóval… – Csak, hogy végre elkészültél! – szólalok meg, amikor végre meglátom a húgomat. – Mehetünk? Vagy még el akarsz intézni valamit? – kíváncsiskodok.
Szó szám.: kit érdekel? Jegyzet.: Zene.: We are Golden
Nem voltam jó formában azóta a nap óta. Összeszedtem már magam, de még sem. Úgy éreztem magam, mint akiből kitéptek volna egy darabot. Igen. Valahogy úgy éreztem magam. És nem is akárhonnan tépték ki azt a darabkát, hanem a lelkemből. Persze nincs szükségem pszichológusra, szeretem magam elintézni a bajaimat, még ha az ilyen nagy horderejű is. Mert az. De tudom, hogy a barátnőim és a családom mindenben támogatnak, hogy mindig itt lesznek nekem. A bátyám ezt párszor meg is mutatta, most is elődrukkolt egy nagy kajálással és bele is mentem a dologba. Hát hogy ne. Legalább vele lehetek és ez több most mindennél. Amúgy sem sajnálatokra van szükségem, hanem hogy egyben tartsanak. Mindegy. Most a bátyámmal randizok. Jó ez nem randi, szóval ki öltözni sem öltözök, csak amennyire muszáj, és amit felkiabált nem régiben az a majom. Közben a gépemen chatelek egy barátnőmmel, majd este találkozhatunk, benne vagyunk, de nekem ez most fontosabb és meg érti. Majd úgyis átmegyek hozzá, nem kell aggódnia. Elmesélek mindent neki is, aztán nézhetjük a filmet, amit megbeszéltünk. Majd viszek valami rágcsát. De most vissza a bátyámhoz. Beszélnünk kell, és ezt ő tudja a legjobban. Szóval az utolsó simításokat is megejtem a ruhámon, aztán kilépek a szobámból. A lépcső tetején nézek le rá mosolyogva, hogy odalent türelmetlenkedik és még a szememet is megforgatom. Férfi! - Megy a vonatod?! - vágom vissza, hiszen egy hölgyet csak ne siettessen, lassan a lépcső aljára is leérek. Elmosolyodom, hogy láthatom őt megint, de aztán a következő kérdésére csak megingatom a fejem. - Nem, elintéztem mindent. Majd haza felé kéne megállnunk egy kis nasiért valahol. - azért adok magyarázatot a dolgoknak. - És mit néztél ki? Hova megyünk? - kíváncsiskodom, hiszen ez nagyon hirtelen jött tőle, nem szokott kajálni vinni. Jó most volt ez a balesetem, meg meghalt a nagy szerelmem, de attól még nem kellene ezt tennie. - Remélem nem akarod, hogy vezessek. - nem állok még készen kormány mögé ülni, szóval a kabátomat is felveszem, hogy indulhassunk végre, azért még végig nézek magamon elővigyázatosságból, de meg van minden. Telefon, cipő, nadrág, iratok. Agyrázkódásom volt, van amikor nem emlékszem dolgokra, így jobb ha még előbb megnézem, mint hogy kínos helyzetbe hozzak valakit. Szóval csak követem őt, rábízom, hogy mivel menjünk. - Hogy vagy? - érdeklődöm, mert ő olyan ember a számomra, aki fontos nekem, még ha olykor olyan, amilyen.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Beltér (Little French Dream) Vas. Ápr. 01, 2018 10:39 am
Kezdőlap 
Tárgy: Beltér (Little French Dream)
/
Zene.: 
