Pike Grocery

TO RON


16+

Még egy utolsó csípő mozdulat, egy kövéren legördülő sóhaj, az ívbe feszülő gerinc és a hátra vetett fej, az izmok megremegése, a lehunyt pillák és az élvezettől az orcáimon megjelenő pír előtt.
Aztán marad a lebegés, a jól ismert hullámok, ölének és az enyémnek közös lüktetése, mint egy jól megkomponált szimfónia, végül pedig a forró szenvedélytől megjelenő izzadtságcseppek hűvössé váló érintése mielőtt kimásznék a lovaglóülésből és ezzel együtt le is róla, és rendezetlen légvételekkel feküdnék mellé az ágyba, kielégülten, hogy némileg rendezzem oxigéncserém és szívverésem ritmusát, visszaredukálva normális állapotába.
- Éhen halok. – jegyzem meg és szusszanás között, tudva azt, hogy a hűtő nagyjából tök üres. Eleve vásárolni indultunk… vagyis indultunk volna, ha nem valami egészen mással ütöttük volna el az időt. Na nem mintha panaszkodnék, mert egyáltalán nem, de sajnos együttlétünk után a hétköznapi és földhözragadt dolgok ugyanazok. Történetesen, hogy el kéne menni vásárolni.
Felülök az ágyban, de mielőtt még ki is kelnék onnan, visszafordulok felé.
- Menjünk le a boltba és ez alkalommal megpróbálhatnánk ki is jutni a bejárati ajtón. – pimasz kis mosollyal ajkaim szegletében szólalok meg, végül pedig egy kisebb lendületet véve állok fel és indulok a fürdő felé, minden szemérmesség nélkül, tök pucéran. Most minek vesződjek az öltözködéssel, ha előbb úgyis mondjuk rendbe hoznám magam?! Na ugye.
Kb negyedórával később egy villám zuhany után részemről már mehetünk is. Megint nem vittem túlzásba az öltözködést – bevásárláshoz minek?! –, egy egyszerű póló és egy sort mellett tettem le a voksomat, még egy napszemüveget teszek fel és tőlem mehetünk is.
- Jövő hétvégére szereztem jegyeket a Sonics meccsre, szolgálatban leszel vagy eljössz velem? – fordulok még felé, mielőtt kilépnék a lakásból. Idejét sem tudom mikor voltam kosármeccsen és erre kifejezetten szeretnék elmenni, szóval ha nem vele, akkor valaki mással. Annak a témáját pedig rendkívül ügyesen kerülöm, ami a gyerek kérdését illetné, pontosabban, hogy ne legyen többé egyáltalán kérdés. A hétre van időpontom, egészen pontosan két nap múlva lenne esedékes. Ami azt jelenti, hogy ma, holnap vagy holnapután lenne egy nehéz beszélgetésünk, de mivel azok eddig is olyan „jól” mentek, nem sok indíttatásom van arra, hogy szóba hozzam. Pedig muszáj lesz. Előbb vagy utóbb...

//lusta voltam fejlécezni, bocsi //

A satuba fogott derék oldalán érzem az először megfeszülő, végül megadóan elbicsakló izmokat, amit néhány másodperces csúszással hűen követ a belőlem is kiszakadó elégedettség. Futólag érinti, csiklandozza a verejtéktől fénylő bőrt és egy utolsó felfelé kúszó tenyérmozdulattal hagyom szabadon távozni az ölemből, hogy a kezemet a belső combján pihentessem, míg  magunkhoz térünk. Nem nyöszörög a matrac rugója, nem helyeződik át a testsúlyom a szélére, nem pattanok fel azonnal, ráérősen élvezem lábának langymelegét.
Ez pofon egyszerű, ez kényelmes, ez nagyon-nagyon jó, olyannyira, hogy az agyam tudatosan zárja el a körülöttünk zizegő problémát, mintha nem is létezne.. Nem kattogok vagy boncolgatok fejben semmit se, mondhatjuk üres a menet, amíg szóba nem hozza Jacks, hogy éhes. A gyomrom egyből reakcióba lép és helyettem is válaszol egy korranás formájában, mintha csak emlékeztetésre lett volna szüksége minek az eredményeképpen végeztük az ágyban, minek az indíttatásából.
- Most, hogy mondod.. – nézek oldalra, ahogy érzékelem a kezdő mozdulatát a felülésének és követem a pőre alakjának felemelkedését. Mintha csak az én hibám lett volna, hogy hátrébb soroltuk a vásárlást. Megingatom a fejemet – fojtott bazsalygással -, ahogy hozzá hasonlóan elhagyom a háttámaszomat és eleresztem a combját is.
- Ha valóban ezt akarod. – ezzel nyomom rá az áldásomat a felbuzdulására, a lehetőség még mindig adott és egészen jól működött alternatív megoldásként egymás húzása – mikor épp hogyan. A szavaimmal ellentétben nem ugrok most sem, csak kifordulok oldalra, hogy ismételten kiszemeljem a gerincvonalának bemélyedését a csípője vonalában, míg a fal takarásában nem ér a fürdőbe menet. Gyorsan kerítek egy pohár vizet és csatlakozom hozzá a gyors zuhany elejéig. Az öltözködéssel nagyjából egyszerre végzünk, csak egy bakancsnyi előnyöm van, mire az előszobába ér, meg a szekrényről elhappolt kulcscsomó.
Behajtom mögöttünk az ajtót.
- Olcsó kaja, sör, kiabálás, ha McDaniel megint elrontja a hárompontost.. Persze, benne vagyok, egyelőre úgy néz ki nem ütközik a beosztásommal. – bent a srácokkal általában figyelemmel követjük a meccseiket, ha nem kell abban a műszakban az őrsön kívülre menni papírmunka miatt. Az időpontot anélkül is tudom, hogy mondaná, az viszont nem rémlik..
- Most ki lesz az ellenfél? A Sacramento-iak? - a lift a kijelző szerint két emelettel fentebb van, úgyhogy nem éri meg megvárni, amíg ideér. A lépcsőre esik a választásom, így könnyebb lerázni a lakókat is..

Visszafordulok felé, ahogy ülésbe tornázom magam és meghallom azt a gyomorkorgást. Na erről beszéltem, amit csak egy szemöldökvonással és egy széles mosollyal kommentálok szavait követően. Még elkapom a fejingatást és az orra alatti somolygást mielőtt ő is felülne az ágyban. Kifejezetten kedvelem, amikor bazsalyog, ezt azonban nem kötöm az orrára, csupán az övéhez hasonlóvá rendeződnek arcizmaim míg kivonulok a fürdőbe a gyors zuhanyért. De mielőtt még elérném a fürdőt, tenyeremet az ajtófélfára illesztem és így fordulok vissza, felé.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem csak én akarom. – a hallottak alapján nem csak én vagyok éhes ugyebár. De, ha nem így volna, akkor is lemásznék azért a vásárlásért. Igen, a kaja mostanában fontos lett, de csak azóta, hogy nem tudom kontrollálni mikor és mit akarok enni. Ciki vagy sem, de ez van. Már nem akadok ki tőle, amúgy se vagyok olyan, aki túl sokat problémázna bármin is. Átmeneti állapot az egész és majdcsak vége lesz egyszer, örökké egészen biztosan nem fog tartani.
A közös és gyors zuhany, majd az öltözködés után a farzsebembe tuszkolok néhány dollárt, mást azonban nem veszek magamhoz, főleg, hogy a kulcscsomót Ron veszi magához, nem látom értelmét annak, hogy a sajátomat is vigyem. A telefon is itt marad, nem várok hívást senkitől, a világ meg csak kibír nélkülem kb fél órát. Elvégre csak a boltba megyünk, ami itt van majdnem alattunk, szóval éljen az egyszerűség és hát amúgy se fér sok minden egy rövid nadrág zsebeibe.
- Remek. – lelkendezek röviden, de annál nagyobb örömmel.
- Kifejezetten hiányzik már a mustárban tocsogó hotdog, az olcsó sör és bekiabálás. – vigyorgok szélesen a felsorolást illetően, ahogy a lift helyett inkább a lépcsők felé kanyarodunk. Minden fennakadás nélkül indulok el lefelé, kicsit lendületesebben a jó kedvtől, ami nem csupán a közös meccslátogatás gondolata miatt van. Mondjuk úgy, hogy az elmúlt egy órának is van hozzá köze. Nagymértékben, ami azt illeti.
- Ők bizony, szóval előreláthatólag kifejezetten jó játéknak nézünk elébe. – hacsak el nem cseszi valamelyik csapat nagyon csúnyán. Ami ugyan a bekiabálási hangulatot erősíteni, de az élményen sokat rontana.
- És a legjobbat még nem is mondtam... – őt megelőzve állok meg a lépcsőforduló aljában, hogy aztán szembe forduljak vele mielőtt folytatnám.
- A pálya szélére szólnak azok a jegyek. – vagyis egészen lent, közel mindennek a sűrűjéhez és nem valahová fel a lelátó valamelyik sokadik sorába. Igen, nevezhetjük álomhelyeknek is, már ha élnék ilyesféle megnevezéssel. Jó, hangosan nem élek vele, de magamban…

A boltba belépve felmarkolok egy kosarat és mindjárt a bevásárlás elején bedobok egy zacsi popcornt és némi csokit is – másfél hete ez az új dilim, mindkettő kell –, a következő meg a mentás jégkrém. Jó ezt korábban is szerettem, csak nem ennyire gyakran. Lee egyszerűen fogkrém ízűre degradálta, én meg élek-halok érte újabban. Nem, ezen sem akadok már fenn, tök fölöslegesnek ítélem, ennél cifrábbakra is rákattantam már az utóbbi hetekben.
- Oké, mit akarsz enni? – fordulok Ron felé, mert hát ami nekem kell, azt előbb-utóbb behajigálom, de tőle nyilván nem várom el, hogy ugyanarra fanyalodjon, mint ami után én áhítozom.
A sorok között haladva viszont, a csupán néhány polcot befoglaló gyerekcuccnál megtorpanok. Ahogy a tekintetem végigfuttatom a sok… izén, mert egyik másik holmiról azt se tudom micsoda pontosan, de kicsi és egy vigyorgó babafejjel van ellátva a csomagolás, szóval tuti gyerekre tervezett cucc, hirtelen önt el annak az érzése, hogy szóba hozzam azt, amit eddig nagyon nem akartam. Mintha csak puff, valami átkattanna bennem és arra sincs időm, hogy végiggondoljam mit akarok mondani vagy, hogy miért pont most akarom mondani.
- Ron... – szólok utána – akár feltűnt neki, hogy két lépéssel lemaradtam, akár nem – egyelőre odagyógyulva az üzlet padlójára, csak a pillantásom elszakítva a polcokon sorakozó holmiktól, hogy a tekintetem ráemeljem.

A néma célozgatásra is vonatkozik a felülést követő fejcsóválás: ugyan már, a gyomrom még nem kezdte el önmagát emészteni és ez nem változik meg akkora sem, amikor a fürdőnél burkoltan szóvá teszi. Egy fújtatást kap, a kedélyes fajtából és a derekát megragadva vezetgetem beljebb, mielőtt újabb kekeckedésre adná a fejét.
- Sipirc a zuhany alá. – csak sipirc. Nem tagadom, hogy az éhség nem csak őt környékezte meg, hangot adtam már neki kétszeresen is, de két külön asztalra tartozik mire van szükségem és mit akarok: a választási lehetőség – szinte szószerint – a kezeim közt van.
Az öltözködéssel sem húzom el az időt, a kulcscsomón kívül egyedül a mobilom kerül a zsebembe. Az ehhez hasonló leugrásoknál kényelmesebb és gyorsabb csak a rajta lévő Pass-t használni fizetésnél. A lustaság ilyen formában mutatkozik meg nálam.
Az ajtózárás után a kulcsot dobálgatva sorolok be a bal oldalára. Nem lepődök meg, eddig nem igazán került szóba vagy egyáltalán képbe a kosár – tökre Jackie –, a szemem sarkából figyelem az egyszemélyes ovációt, amit produkál. A vigyora, pedig egy másikat kanyarít az enyémre, egy visszafogottabbat.
- Szóval a kosaras lány, huh? – vetem előre a válla felett, ahogy a lendületével először csak egy lépcsőfokkal kerül közelebb a sor végéhez hozzám képest. Én a magam tempójában követem, kicsit hátra maradva szórakozva a jó kedvén.
- A zónázó technikájukat legutóbb is nehezen törték át, ha jól emlékszem.. Meg kell majd dolgozniuk a pontokért, kíváncsi leszek. Kössz a hívást! – lelassítok, ahogy jelentősebb léptelőnyre tesz szert azáltal a cél által vezérelve, hogy a lépcsőaljban megtorpanva várjon be. Hm? Kérdő hangsúlyú hümmentéssel jelzem a folytatás utáni érdeklődésemet, tenyerembe zárva a dobált fémcsomót és a válasz hallatán csettintek a nyelvemmel.
- Vigyázz, a végén még megtartalak.. – karolom át azzal a lendülettel, hogy az alsó lépcsőfokról lelépek és egyúttal menetirányba is fordítom. A pályaszélre többnyire kapcsolatokon keresztül vezet az út.. Lesandítok rá: mit tartogatsz még?

Tanulva a legutóbbi esetből hozzá hasonlóan én is magamhoz veszek egy kosarat – a normálisabb étkezés alapjait szolgáló termékeknek is kell, nem? – a biztonság kedvéért, ha egy nem lenne elég. Nem jönnék vissza feleslegesen egyért és ahogy gyarapodik a lista egyre biztosabb vagyok jól döntöttem. A bolt elején lévő rágni valók közül csak egy csomag mogyorót dobtam be a magam részéről.
- Nem válogatok, szóval válassz neked megfelelően majd valami felvágottszerűséget. Sajt, margarinból még van, akkor valami zöldség, saláta? Tej is kéne és ha már itt vagyunk.. Ha odaértünk leválok a hús részleghez, hogy feltöltsem a készletet. Onnan külön kérés? – a sört nem is említem, azt majd praktikusan én nyalábolom fel egy rekesszel. A tejet is célszerűbb lesz nekem. Ezek után kutakodva tartom egyenest előre a tekintemet és csak később veszem észre Jacks lemaradását, érzékeltem előbb is, de ténylegesen csak abban a pillanatban tudatosult, hogy utánam szólt.
- Mondjad. – másodpercnyi csúsztatással fordítom a fejemet az irányába és a körív, valamint a fagyott, gondterhes arckifejezése hamar rávilágít arra miért mire hívta fel a figyelmem..
Megállok. Kissé megfeszült állkapoccsal követem szembogarait a polcon sorakozó csomagolásokig és a levegőt próbálom lassan útjára ereszteni a tüdőm fogságából. Nem tudom elképzelni, egyszerűen nem megy, hogy egy ilyen leragadás mellett komolyan gondolta volna, amikor azt mondta nem akarja megtartani.. Egyre inkább úgy fest, mintha..
- Nem vagy biztos a döntésedben, igaz? – az övé, értelemszerűen nem lehet belekényszeríteni semmibe, amit nem akar. Nem vagyok hülye, az ő teste és nem utolsó sorban vaknak kéne lennem, hogy ne vegyem észre a tőle szokatlan szentimentalizmust, amit most váltott ki belőle néhány babaholmi és ott ül az íriszfelszínén. Kész idiótának érzem magam, hogy azt hittem a meglévő időpont márcsak könnyebbséget fog hozni és fellélegezhetünk a helyzet súlya alól..

- Igenis őrmesterúr! – pimasz mosollyal ajkaimon nézek a vállam felett rá, ahogy a derekam után nyúlva tessékel be a fürdőbe. Még egy szalutálással is megtoldom a performanszt, nagyjából két pillanatnyi komolyságot is megjátszva, mielőtt elnevetném magam.
- Valahogy így kell egyáltalán? – lépek be a csobogó víz alá, előadásom helyességét firtatva. Már, ami a helyes választ és azt a bizonyos szalutálást illeti. Én mindenesetre legjobb tudásom – és rendkívüli jókedvem – legjavát adtam.
Zuhanyon, öltözködésen és lakáselhagyáson innen és túl a jó kedvem továbbra is megmarad, pláne, hogy úgy tűnik együtt megyünk kosármeccsre.
- Minden lánynak megvan a maga gyengéje. – pillantok hátrafelé rá egy sokatmondó szemöldökvonással és egy pimasz kis mosollyal, ugyanolyan játékos hangulatban, mint amit az elmúlt húsz-huszonöt perce produkálok.
- Igazán nincs mit. – tökre örülök, hogy jön, egyedül azért mégsem lett volna akkor élmény. Bár oké… akkor sem mentem volna egyedül, ha épp nem ér rá vagy nem akar jönni, de így azért mégiscsak más. Igen, úgy tűnik, megint felszínre tört eddig ritkán megtapasztalt szentimentalizmusom.
- Oh, vettem a figyelmeztetést... – ahogy átkarol, odabújok hozzá, dereka magasságába emelve a kezem, arcomat pedig felé fordítom még mindig széles mosollyal ajkaimon.
-...de tudod mennyire szokásom a figyelmeztetésekre hallgatni. – most mit tagadjam?! Én és a szófogadás nem igazán férünk meg egymás mellett, nyilván neki sem új ez már. Kivéve persze a munkámat illetően, mert ott aztán nincs helye az ellenkezésnek. Az azonban egy teljesen más helyzet ugyebár.

- Oké, rajta vagyok a zöldségen, gyümölcs is jöhet? – előbbi felé fordulok, már ami az irányt illeti az üzletben, mellette haladva és közben.
- Csak vétózás. Jelen pillanatban a halak és tengeri bigyók felkerültek a szagát sem bírom listára. – vagyis az illatukra is heveny tiltakozással reagál a gyomrom. Bocsi, de ez van grimasszal és pillantással kísérem a szavaimat. Mondjuk gőzöm sincs, hogy tervben volt-e nála bárminemű halféle – és egyéb tengeri ez-az – vásárlása, de hálás volnék, ha inkább mellőzné, ha igen.
A polcok között tovább haladva a zöldségek felé – illetve ahol azokat tartják – sikerül megtorpannom és ezzel együtt az eddig felhőtlen és játékos jókedvem is eltűnik. Ha most magyarázatot kellene adnom arra miért éppen itt és ebben a pillanatban szakad rám annak a megvitatása, amit nyilván nem egy bevásárlás kellős közepén tudnék elképzelni normális esetben, akkor képtelen volnék értelmes választ adni. Nyilván nagyban köze van ehhez a hormonhullámoknak, amelyek a nap bármelyik pontján képesek elönteni, na meg persze itt ez a sok gyerekcucc és a tény, hogy Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett napok óta annak a terhe, hogy beszélnünk kellene a záros határidő és igencsak sürgető időpont miatt, már ami az orvosnál való jelenésemet illeti.
Azt sem tudnám leírni, hogy mit érzek vagy gondolok jelen pillanatban, így pedig a kérdésére sem válaszolok azonnal.
Négy hete – mikor kibukott az egész – még egészen biztos voltam abban, hogy mit akarok, pontosabban, hogy mit nem akarok. Nagyon is komolyan gondoltam, de azt hiszem feleslegesen magyaráznám ezzel a bizonyítványomat, egyfelől nincs értelme, másfelől meg vagy elhinné vagy nem, és a megoldáshoz közelebb nem vinne fikarcnyit sem, ez egészen biztos.
Azt sem tudom megmagyarázni mi történt vagy mikor pontosan, ami miatt elbizonytalanodom. Mert a lényegre sikerült rátapintania, tényleg nem vagyok már annyira biztos a döntésemben, mint hetekkel ezelőtt.
Röviden rázom meg a fejem, így válaszolva a kérdésére, szavak nélkül, de azt hiszem egyértelműen adva tudtára, amire kíváncsi.
Levegőt veszek, hogy mondjak valamit, de nem tudok. Mégis mit kellene vagy lehetne, tudva azt, hogy miként áll a kérdéshez továbbra is – mert sejtésem szerint csak én vagyok az, nem biztos, hogy továbbra is kitartana amellett, amiben maradtunk – és látva megfeszült állkapcsát vagy csak a tekintetét.
- Azt hiszem kint megvárlak. – talán neki is szüksége lesz arra a pár percre, amire nekem kétségtelenül van, hogy átgondoljam, mégis mit csináltam az imént. És egyáltalán levegőre is, mert itt és most úgy érzem, hogy megfulladok.

Borzalmas..
- Valahogy így, igen, de ezt még gyakorolnod kell.  – serényen bólogatok mellé és próbálok gáncsot vetni az övéhez hasonlóan kiszélesedő vigyorgásnak, ami nem az előadásnak, hanem annak módjának szól. A hangomból azonban nem tudom eltüntetni, az előbb ő volt azon, hogy komolyságot csempésszen a pillanatban – úgy én most igyekeztem, ha nem árul el a feltörő inger, ami hallhatóan megrezegteti az orgánumomat a víz alatt.
Borzalmas az a kihívó pillantás, amivel hátra felé fordulva méreget és arra emlékeztet az orra előtt fordíthattam volna rá a kulcsot a bejárati zárban - az éjjel-nappali megvár.
A bizonyítottan végtelen energiakészletből táplálkozó ellentmondása egy újabb rovátkát tudhat magáénak a listán, mire a hajtincsei alá fut egy másodperc erejéig a vállívén megpihenő kezem; igen, pontosan tudom. Makacs, mindig a saját feje után megy és csak jobb esetben hallja meg, amit olyan pillanataiban mondok neki. A legrosszabb, hogy tisztában van vele – fegyverként forgatja, akárcsak most.
Borzalmas, tényleg nem.

- Persze. – az almán kívül magamtól nem fanyalodnék a többire, de ettől függetlenül nincs bajom vele. Hoz, amit megkíván, legrosszabb esetben gondoskodom a megmaradtak megevéséről, ahelyett, hogy a kukában végeznék.
- Vettem az adást, kihagyom a  szálkásokat. – rövid, határozott biccentéssel konstatálom a meghagyott instrukciókat és nem boncolom a „miért”-eket, nem nézek rá rosszallón, sőt, a vágott grimaszt sem tudom a megfelelő helyére tenni, ami a terhesség állapotához köti. Egyszerű inkább nem-ként van elkönyvelve és ennyi, marad akkor az elsődleges célpontként gondolt marha és szárnyas.
Nem voltam és most sem vagyok pozitív életszemléletű, általában el vagyok azzal a stratégiával, hogy a legrosszabbra számítok, minimalizálva a meglepődést, hogy váratlanul hátba döfjön a felismerés. Hirtelen támadásról most nincs szó, csak egy kellemetlen feszületként materializálódik, mellkas összelapító érzésként, ahogy a jelzéssel ellátott termékekre nézek és vissza rá, a rezzenő felületű őzike szemeire, amik láttán megint érik a káromkodhatnék a remek helyzetkezelési módszereimhez hűen. Mégis elmarad az obszcén szóhalmaz, lehet a kosár fülére markoló ujjak vagy az összeszorított állkapocs teszi meg a hatását, lehet egyszerűen olyan erős; lényegtelen, folytatom mindkettőt. A bevásárló kocsik kerekeinek csikorgása, a csoszogó cipőtalpak hangja vagy a pénztárgép ismétlődő csipogása élesen vág a csendbe, ami közénk feszült ahogy odatettem a kérdőjelet a mondatom végére. ..igaz? Nem ..nem igaz?, túlságosan is biztos vagyok a válaszában, látom rajta és bár ne látnám. Mit meg nem adnék érte, ha rácáfolna az igazamra, de tudom, ne kérjek sokat..
Türtőztetem magam, amikor ha kimondani nem is, de jelezni már képes lesz milyen kételyek gyötrik a koponyája mélyén. Nehéznek érzem az oxigént, sűrű masszának, amiből többet kortyolva csak jobban elkap a rosszullét, a hányinger, a gyomorgörcs, minden szar egyszerre, mert annyival egyszerűbb lenne hibáztatni érte. Olyan kurvára egyszerű lenne, de már miért is lenne az? Én vagyok az egyetlen, aki önzőn ragaszkodik az álláspontjához függetlenül minden körülménytől, változó tényezőtől és morális elvárástól.
Marha jó.
Figyelek, figyelnék arra, amit mond, ha már azon indíttatásból dermedt le és hívott, de amikor megleli a saját hangját sem kezd bele. Kihátrál inkább. A balommal az orrnyergemhez nyúlok és az alapos átnyomorgatása után közelebb lépek, hogy a kezemet tartva kérjem el a nála lévő kosarat.
- Oké, várj. – mit tudok kezdeni vele..? Ez nem egy bolt kellős közepéhez illő téma, se csendes, se semmilyen jelenetet nem akarok, így inkább útjára engedem és ha eddig nem nyújtotta át az eddig bedobált termékeket, akkor elveszem. Menjen, ha akar, ha erre van szüksége és nyomatékosítva az ezirányú támogatásomat fogok elindulni, hogy egyedül befejezzem a bevásárlás maradékát. Addig se látja a bőröm alá kúszó feszültséget, a kényszeres szorításokat, az ingerültebb pakolást, ami nem fog tíz percnél tovább tartani, ha rajtam múlik. A fele annak, amit összeszedtünk úgyis kimegy a fejemből.

zene


- Piros vagy zöld alma vagy mindkettő? – az ő kedvéért, mert tudom, hogy az bármikor jöhet, másféle gyümölcsöt meg akkor vesz magához, ha összevásárolom, már erre is rájöttem. A magam kedvéért meg általában az almán túlmutatón is szeretek vásárolni, ma is tervezek.
- Köszi. – hálásan bólintok egyet röviden, megkönnyebbülve.
A gyümölcsökön és a halféléken túl pedig eljön az a pont, ahol vége szakad az eddigi felhőtlenségnek, már ami a napot illeti. Nagyobb távlatokban nem tudok és nem is akarok egyelőre gondolkodni, főleg, hogy ez sem éppen egy átgondolt beszélgetés kezdete vagy felvezetése.
Tapinthatónak érzem a feszültséget, ami szépen lassan bekúszik kettőnk közé és ez az, ami elől menekülnék. Mert probléma, mert beszélnünk kellene róla, mert egyikünk sem az a fajta, aki könnyedén önti szavakba az érzéseit vagy a gondolatait. Nem túl érett dolog hátat fordítani és lelépni, tisztában vagyok vele, de időnyerésnek nagyon is tetszetős és ez az amivel egyelőre tudok is mit kezdeni.
Egyszerűen kell.
Odaadom a kosarat, amikor érte nyúl és nem szólok azért, mert szívesebben szorongatnám inkább magamnál. Így volt mibe kapaszkodni és a gondolat, hogy eljussak a pénztárig, fizessek és így várjam meg, olyan cselekménysor, ami kellően lefoglalt volna, ha nem akarná elvenni.
Sarkon fordulok és a sorok között távolodva haladok a pénztár és ezzel együtt a kijárat felé, de a következő sorban meg is állok, hogy a polcokon sorakozó mosószerek tömegének hátat vetve álljak meg, levegő után kapva. Kell pár pillanat tovább menni.
Útközben a gyümölcsökig érve egy papír zacsiba dobálok pár szem almát, nem igazán tudatosan, inkább csak, hogy lefoglaljam a kezeimet, amíg a gondolataim zsonganak a fejemben. Gőzöm sincs, hogy mi lesz vagy legyen ezután, nem volt rá egy B-tervem vagy bármi, ami a legrosszabb eshetőséget felölelve is itt lenne támaszként.
Annyira nem figyelek, hogy amikor az utolsó polcsorok között kibukkanva érem el a pénztárt, automatikusan pakolnám fel az almákkal teli zacskót a pultra, ezt azonban már sosem fogom megtenni.
Tényleg nem tűnt fel, nem érzékeltem, a riadt tekinteteket, a rettegés árnyékától elhűlt arcokat, a mozdulatlan alakokat, a remegő kezű, halkan hüppögő pénztárost vagy a fickót vele szemben, aki elszánt képpel és egy fegyverrel a kezében követeli a kasszában lévő pénzt.
Az egész olyan, mintha valójában meg sem történne, pedig nagyon is megtörténik. A pisztoly, ami hirtelen rám szegeződik, olyan, akár egy lassított felvétel. A lövés dörrenésének hangja, leginkább tompa, pukkanó zajhoz hasonlít.
A zacskó kiesik a kezemből, a benne lévő almák pedig szétgurulnak a földön. Az elszánt arc hirtelen válik döbbentté és ijedté, a fickó pedig sarkon fordulva rohan ki az ajtón át menekülőre véve a dolgot.
Nem, az sem tűnik fel, hogy megingok, mint aki elveszíti egy pillanatra az egyensúlyérzékét. Lefelé hajtom a fejem, mert a pólóm nedves lesz valami melegtől.
Vörösen melegtől.
A kezemet a felsőm lassan átázó anyagához érintem a hasamnál, a tenyerem pedig ragacsos lesz a langyosan és lassan kifelé bugyogó véremtől.
Nem is fáj…
Olyan szürreális az egész. A kiabálás, valaki felsír, megint más felém rohan. Oldalra nézek, rám mutatnak, sajnálkozó szempárokkal találkozom, van akinek íriszeiben még ott a rettegés. Megint más telefonál, olyan mintha víz alá szorultam volna, így hallom, amikor mentőt hívnak. Tovább fordítom a fejem, Őt keresem. Mozdulnék is, de a lábaim feladják és nem hajlandók továbbra is megtartani a testem, térdeimre zuhanok. Combjaim vörösek és síkosak lettek a vértől. A véremtől.
Előre hajolva támaszkodok meg a padlón az egyik tenyeremen, míg a másik kezem visszateszem a hasamra.

- Legyen inkább zöld. – egy vállvonással mellékelem a válaszom „mindegy” jellegét, nem válogatok, tényleg nem szoktam, amelyik előbb az utamba kerül az szokott a kosárba is nálam, de ha már kérdezi.. Hozok egy döntést könnyítésnek és csak egy biccentéssel rendezem le, hogy megköszöni a gondolati jegyzetelést. Nem tesz semmit és nem is fogom valami mássá tenni – legalább ezt..
A hangulattal együtt szinte a hőmérséklet is megváltozik, mintha közelebb kerültünk volna a mirelit sorhoz. Nem az a fajta idegesség gyalul végig rajtam, amitől legszívesebben a falnak vágnék valamit, nem azért görbülnek rá a kelleténél jobban, karvaly módjára az ujjaimra a kosár fülére. Elsőre azt hittem az lesz nehéz, hogy feltegyem a kérdést, de nem, röhej, hogy a válaszra való várakozás mérföldekkel rosszabb volt, mert minél jobban elhúzta annál biztosabb lettem. Bassza meg. Egy másodpercre megfordul a fejemben, amíg magamba erőltetem a levegőt és az orrnyergemet gyötröm, hogy a beleegyezés helyett valamennyit igenis erőltessek a beszélgetés folytatására vonatkozóan, de elengedem. A nála lévő kosarat átvéve, pedig nem várok arra, hogy meggondolja magát, nem nézem, ahogy elindul a kijárat irányába, hanem egyből megyek tovább – valószínűleg most sem empátiáról árulkodott az arcom, azt akkor is ritkán szokta, amikor úgy lenne.
A feszültségemet a következő sornál bekanyarodva engedem ki egy pillanatra megállva és hangosan, csokorba szedett ingerülettől rezegőn fújtatok, valamint tetőtől talpig megfeszülök. A gyorsan lefolyó jelenetsort egy fejingással zárom le, nem, ennyivel nem tudok mit kezdeni. Láttam ahogy megerősítette, se több, se kevesebb. Ennyire tudok amúgy is belefolyni, se többe, se kevesebbe, minthogy elfogadom.. Nem az én magyarázkodásom fogja megváltoztatni a bizonytalanságát, már úgyis ismeri a rá is kiható érveimet. A cuccait belerakom az enyémbe és nem törődve a megüresedettel hagyom ott a polc lábánál az egyik dolgozónak, aki repesni fog az örömtől, de hidegen hagy. Egy hatos rekeszt emelek le öt lépéssel később, erre nagyobb szükségem lesz, mint valami normálisabb kajára. A nézelődésnek sem látom sok értelmét, a ráncba szedett lista valahol a kukában végezte, mert némi pékárun és bedobált felvágottan kívül nem veszek mást magamhoz. A pénztár felé indulok és nem érek az oda vezető folyosóig se, amikor az az átkozott dörrenés rázza végig a boltban tartózkodókat, a falakat.
Ébresztő, végre valami, amivel tudok mit kezdeni, tudom mi a teendő.
A nálam lévő egyből a földön végzik. Nem vagyok szolgálatban, nincsen nálam fegyver, se semmi azon az egy rohadt mobilon és kulcscsomón kívül, de az első reakció ösztönösen vágja ki magát a többi közül. Látom a rohanó alakot, hallom a morajló, susmorgó szóváltásokat és a pánikká növekedő hangulatot, mire egyből a gyorstárcsázom az őrsöt a bejelentés miatt, de ahogy kiérek a szélre kővé változik a torkom: nincs a kijáratnál Jacks, nem látom az üvegen keresztül, egyelőre nem ismerem a helyzetét.
Ne csináld ezt velem..
A szarházi kijut, balról rohan a tohonya biztonsági őr és ahogy kilépek, hogy megpróbáljak egy másik szögből kilátni a kirakat elé, hátha csak a téglafal takarásában állt félre az a makacs nő.. A telefon pittyeg, a túlvégen csörög, de kinyomom, mire felveszik. Kint kerestem. Az üveget pásztáztam, amikor a visszatükröződésében, ahogy a katasztrófaturizmusba kezdettek felé haladok sürgetőbb tempóban érdeklődni megsérült-e valaki, de.. Meghallom, ahogy egyikőjük a mentővel egyeztet, a másik egy nőt emleget, vért és kinyomom a vonalat, amikor őt félreterelve lépek, hogy lássam mi történt. Áramütésként ér a felismerés, szószerint. Érzem, ahogy undorítóan végigkúszik rajtam és késlelteti az agyam oxigén ellátását, míg egy újabb, sokkolt nézelődőt tolok félre a vállammal. Bassza meg, bassza meg, bassza meg..
A rohadt életbe, odébb bámészkodjanak.
- Jackie, hé, hé.. – a telefon a földön pattan odébb, totál leszarom hová. A földön, a ruha átázott anyagától cseppről cseppre növekvő tócsát figyelem és ha az adrenalin nem pörgeti az agyamat, nem mozdulok gondolkodás nélkül lefogni a sebét, ahol a keze van.. A hátát nézem, ellenőrzöm, átment-e a golyó vagy megállt benne.
- Figyelj, mély levegő és feküdj le, csak feküdj le. Foglak, szorítom, te próbálj meg.. – muszáj egyet nyelnem. - ..egyenletesen lélegezni, oké? – a háttérből a telefonáló máris jelzi, hogy már úton van a mentőautó. – Csak lélegezz, a mentősök hamarosan itt lesznek, nem lesz baj. Csak lélegezz. - igyekszem a legstabilabban tartással lefektetni, hogy ne gyűrődjön az izom, ne húzódjon fájdalmasan és közben valahogy a neuronok nem.. Nem kapcsolnak, teszem a dolgom, tudom, hogy valakit meglőttek, tudom, hogy ő az, mégsem tudatosul, hogy a vérétől vörös a kezem, a padló, a ruhám egy összekent része
..és míg egyre csak azt ismételtem neki, hogy próbálja meg normalizálni a légvételeit, nem veszem észre: én egyre ritkábban vettem őket. Se ezt, se azt, hogy remeg a gyomrom.

TO GABRIEL


Nem, szándékosan már nem járok erre, amióta… pontosabban azóta az eset óta. Egyszer voltam azután, hogy meglőttek, csak azért, hogy bizonyítsam – leginkább magamnak –, képes vagyok rá, ami sikerült is, de ettől függetlenül nem szívesen teszem be a lábam, nemhogy az üzletbe, de még annak az utcájába sem, nem minden ok nélkül.
Azonban az egyik útlezárásnak köszönhetően csak sikerül ma errefelé kanyarodni a motorommal. Továbbra sem dolgozhatok, amit rendkívül nehezen viselek, de arról nem szólt a fáma, hogy ne mehetnék a városban akárhogyan is, ha éppen arra támad kedvem – jó, de, pihennem kellene alapvetően, de ennyi pihenést már józan ésszel nem bírok ki, muszáj csinálnom valamit, ha mást nem, akkor jönni-menni –, hazafelé tartva azonban mindenre számítok, csak arra nem, hogy egy tűzesetbe botlok. Az utca még nincs lezárva és a lángok sem látszanak, csak a – számomra – semmivel sem összetéveszthető feketén gomolygó füst foszlányok az egyik épületből, ami egyet jelent; bajt.
Megállok és bár minden ösztönöm és idegszálam azt súgja, hogy rongyoljak befelé, mégis előbb a 911-et tárcsázom, hogy beszámoljak egy esetleges tűzesetről és annak helyéről. Ezt követően pedig nincs az égvilágon semmi, ami visszatartana attól, hogy berohanjak az üzlet mellett lévő épületbe, különösen akkor sem, amikor kiderül, hogy egy gyerek még odabent van. Legalábbis az egyik kiszaladó nő szerint.
Basszus.
Nem gondolkozom, csak beszaladok, nem foglalkozva azzal, hogy nincs rajtam semmiféle védőfelszerelés és a kapott instrukciók – az anya elkiabálta, hogy az első emeleten lévő lakásban hagyta a fiát – alapján kezdem el keresni a gyereket.
Mondhatni, hogy szinte azonnal meg is találom az egy év körüli babát, csakhogy kifelé jönni már nem annyira egyszerű, mert a lángok sokkal gyorsabban terjednek, mint szabad lenne nekik.
Beletelik némi időbe, mire a helyzetet mérlegelve felmérem, hogy mi is a legjobb esélyünk. Maradni nem maradhatunk, a segítségre várva, mert lángok vesznek körül a lakás felől, de ha elindulok kifelé, akkor azt kockáztatom, hogy a tető ránk omolhat. Fasza, két rossz közül kérdés, hogy melyik rosszabbat választhatom…
A szirénákat már hallom, hamarosan itt a felmentő sereg és tapasztalataim alapján arra jutok, hogy a kifelé vezető út a nyerőbb. Utólag be is igazolódik a döntésem helyessége, amikor a lakás padlózata beomlik az alulról nyaldosó lángoknak köszönhetően. Csak épp arra nem számítok, hogy a mennyezet is olyan könnyen adja meg magát a folyosó felett…
Basszus.


//bocsi, lusta voltam fejlécezni //

Értesítés értesítés hátán. Lassan nem lehet nyomon követni sem őket. De egy ijedt hangú asszony mégis csak megfog. Jelzés érkezett, hogy az egyik belvárosi épületből füstöt látnak szivárogni. Nem értem miért a rendőrséget riasztotta, de mivel egyedül vagyok, társ nélkül, így a helyszínre igyekszem. Nagyjából 6 percnyire van. A többieket is értesítem, beszólok a rádióba, ezáltal nagy a valószínűsége hogy a tűzoltókat is értesíteni fogják. Az elmúlt héten 32 riasztást kaptak a tűzoltók. 26 alkalommal vonultak tűzesethez, 2 esetben műszaki mentéshez. Több esetben érkezett a tűzoltóságok híradóügyeletére téves (2) illetve szándékosan megtévesztő (2) jelzés. Hozzánk is befutnak a hívások, tudok róluk. A hat perc bőven eltelelt, mikor befutottam a helyszínre, épp akkor jutott be egy csaj a lakásba… ugye nem?
Idegesen dobolok a kormányon, hátha történik valami, de ezt az én idegrendszerem már nem nagyon fogja bírni. Kivágódok az autóból és hatalmas léptekkel indulok meg az épület felé, közelébe. Már rég jöhetnének…
A fejemben rengeteg gondolat fut végig a látvánnyal kapcsolatban. Ha tovább gondolom a dolgokat... nem, majd talán máskor. Túl sok információ lenne ez most, szóval berontok az épületbe, és hamar gyorsan azonnal mód keresni kezdem a nőt. Mit akar ide bent… nem láttam az arcát, csak azt hogy beszaladt.
Szóval nem láttam, hogy Collins az.
Fülelek, de a tűz ropogásának hangja elnyom mindent. Lélegezni is már alig lehet…
Nem látok senkit mocorogni, még a csaj sziluettjét sem látom. Csak a lángok és azoknak ropogását hallom és látom.
A tömény, fojtogató masszában folyamatosan csak merülök és merülök, mígnem azt sem tudom, merre van a fel, merre van a le, de keresem kutatom, szomjazom - de nem, mint más az új tudást, hanem mint a fuldokló a levegőt. Szinte érzem, amint a félelem érzése mély vágásokat ejt a masszán, de az ismét összeáll, mint az összeforró seb.
A félelem az, amely lángra lobbantja testemet, a félelem az, melynek hatására minden ismét fókuszba kerül. Szuper. Ökölbe szorítom öklöm és hamar magam elé is kapom, amint felcsap egy kisebb „tűzcsapás”.
- Asszonyom! Kérem válaszoljon! Hall engem? - üvöltök, ahogy birok, de választ kéne adnia, mert éppenséggel sötétben tapogatózom. El kell tűnnünk innen, minél hamarabb... mielőtt még a fejünkre omlana ez az egész kóceráj. - Hééé!!!

A gyereket szorosan magamhoz ölelem és a rajtam lévő vékonyabb dzsekit is lekapva ráterítem, hogy védjem valamennyire a hőtől és minden egyébtől. A padló hangos robajjal adja meg magát a lakás közepén, így pedig nem marad más lehetőségem, minthogy a folyosó felé induljak, amerről jöttem.
A mennyezet is recsegő hangokkal tudatja, hogy gáz van, hamarosan az is meg fogja magát adni a lángoknak. A füst hatalmas és gyakorlatilag alig látni tőle. Előre hajolok, amennyire a gyerekkel a kezemben tudok és elindulok, majdnem szinte vakon, de más lehetőségem nem maradt.
Az emberi hangot a tűzropogás, a fa lassanként megadó hangjai eltompítják, de azért elér hozzám és az első, ami átfut a fejemen, hogy nem a gyerek volt az egyetlen, aki bent ragadt az épületben.
- Hol van?? – kiáltok vissza és rögtön kaparni is kezdi a torkomat a füst a nagyobb mennyiségű, kormos levegő belélegzésekor, ami a kiabáláshoz volt szükséges. Nem ismertem fel, hogy kihez tartozik a hang, erre a legkisebb esélyem sem volt meg az aláfestő egyéb tényezők okán.
Igyekszem tovább haladni a kicsivel, ha tényleg van még valaki, aki bent ragadt, azért vissza kell jönni, kettőjüket úgysem tudnám egyszerre kivinni és addigra a tűzoltók is itt lesznek.
Próbálok körbe nézni és úgy felfedezni, hogy honnan is érkezhetett a kérdést kísérő felkiáltás, de nem tudom megállapítani. Nem így, hogy alig látok és kapok levegőt és a fekete masszaként gomolygó forróság körülölel a lángok hangosan pattogó hangjaival.
A mennyezet egy része közben megadja magát és középtájon omlik le. Háttal fordulok, hogy így védjem a gyereket és amennyire lehet a lépcsőn a fal tövébe húzódom, így csak némi törmelékdarab az, ami rám is hullik.
- Jól van? – kiabálok újra, mert gőzöm sincs, hol volt a fickó, akinek a hangját hallottam.
Újabb, gyors lépésekkel haladok lefelé, ki kell jutnom valahogyan és, ha ez megtörtént, a pasasért is vissza kell még jönni...

A füst gomolyag egyre csak sűrűbb lesz. Mihamarabb ki kell jutnunk innen. Jóformán az orromig sem látok, de a hallásom jó, bármire lehet tájékozódni. Nem tudom mennyien rekedtek ide bent. Remélem, csak a hölgy jött vissza egy fontos dologért…. egy mobil nem olyan fontos.
Hallom a kiáltást, visszaszólnék, de egy apró tető darab mellém hull, rám szórva a szikrákat… odébb ugrok, majd kiabálok: - Hudson százados vagyok. Kiviszem innen… valahogy. – kiáltom vissza, a vége már köhögve megy át, civil öltözetben vagyok, a kapucnis pulóverem emelem az arcom elé. Elég volt ez a sok füst. De ki kell hoznom. Elsődleges feladat, még ha nem is tűzoltó vagyok. Az emberek, vagy civilek élete a legfontosabb. Beljebb haladok, amerről a hangot hallottam érkezni. Aztán döntöttem. Hamar cselekedtem. Négykézlábra rogytam és úgy haladtam tovább. Még így is elviselhetetlen volt, de több mindent láttam. De sikerült.
Sietős hangokra leszek figyelmes, a küszöbön átérve az érkező hangja is erősödik. Fel is kelek, hogy minél előbb a közelemben tudjam.  – Hé. – ragadom meg azonnal a karját, magamhoz vonom, majd a pulcsimat is leveszem, hogy a nőre terítsem. Nem nézem az arcát, talán ismerős lenne, de előbb jussunk ki.
- Erre. - támogatom, szükségesnek vélem, amerről jöttem, arra felé igyekszek kivezetni a kis társaságot. Testemmel óvni őket, mégis csak én vagyok a férfi. A pólómat húzom fel maszkként és fordulunk is egyet, hatalmas reccsenés mögöttünk, beszakad a mennyezet jó része, szóval a lépteimet is szaporázom, jóformán a nő talpa már nem is éri a talajt. Aztán hirtelen a „friss” levegőn találjuk magunkat. Szóval még sietősebb léptekkel hagyjuk ott az épületet, majd attól olyan 4 méterre eresztem el a nőt óvatosan.
De nem engedve el teljesen.
- Hé. Ez meredek volt… - ragadom meg a vállát, majd a gyerekre is veszek egy pillantást. Az aggódó szülő is rohan, a háttérzaj is megüti fülünket, a tűzoltóság nagy léptekben már érkezik ki.
- Megsérültél? - kérdezem, az arcát kutatva a lánynak, esetleges látható sérüléseket keresve rajta. A gyereknek orvosi ellátás kell sürgősen. Igyekezzenek.

Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól hallottam a nevét, de ha jól hallottam, akkor ismerem a fickót – ha nem is nagyon jól, de Ron társa vagy extársa, nem tudom, hogy most melyik és dolgoztunk már együtt párszor a munkánk kapcsán – és ezt azt jelenti, hogy nem egy újabb bent rekedt lakóról van szó. Ha jók a feltételezéseim.
- Hud... – a nevének ismétlését azonban nem tudom rendesen kivitelezni, mert újabb adag törmelék zuhan alá fentről.
- Hudson?! – második nekifutásra és próbálkozásra viszont végre sikerül az ismétlést, amit köhögés kísér a fojtogató füst miatt. Közben haladok a gyerekkel a karomban, próbálva megtalálni a kiutat ebből az istenverte pokolból.
Amire figyelmes leszek, az a korom megragadása és a közvetlen közelről érkező kiáltás. Nem ellenkezem, segíteni akar, így megyek abba az irányba, amerre vinni akar, igyekezve szedni a lábaimat és tartani a tempót. Hallom, hogy a mennyezet mögöttünk teljesen megadta magát és beomlott, de ekkor már kiérünk a levegőre, amiből hatalmasat kortyolok.
Térdre rogyok a babával a karomban és erőt vesz rajtam a köhögés, ahogy végre tiszta oxigénhez jut a tüdőm. Érzem, ahogy Hudson megragadja a vállam és kérdez is, de a tekintetem a gyereket kémleli, ő ugyanis csendben van.
Sírnia kellene.
- Nem lélegzik... – halkan tudom csak kiejteni. A torkomat még kaparja a füst és zihálva, nehezen veszem a levegőt, egyértelműen felismerem a füstmérgezés jeleit saját magamon.
Igyekszem gyorsan cselekedni és a gyerek fejét előbb finoman hátrahajtani, hogy könnyebben áramolhasson a levegő a tüdejébe és megkezdeni a lélegeztetését és az újraélesztést, de a probléma ott kezdődik, hogy fogalmam sincs, képes leszek-e az öt lassú befújást véghezvinni a kicsi a tüdejébe, amikor a légzés jelen pillanatban nekem is nehéz feladat…
(…) A harmadikig jutok – ha esetleg Hudson át nem veszi a művelet végrehajtását –, amikor mellénk ér két mentős és átveszik a kicsit, ballonnal folytatva a lélegeztetést, szívmasszázzsal egybekötve. Azonban a baba továbbra sem reagál.
- Azt hiszem füstmérgezésem van, de jól vagyok. És te? – felelek egy korábban feltett kérdésre, de a gyerektől nem tudom egyelőre elszakítani a pillantásomat.

Örökkévalóságnak tűnik az az egyetlen szívdobbanásnyi idő, amibe a nő szavai után ragadok bele.



Olyan erővel vág mellbe a szó, hogy minden megszűnik körülöttem, nem hallom a szívem heves dübörgését, nem érzem a tenyerembe vájó körmömet, könnyűnek tűnök, nincs fájdalom, nincs semmi. Idegesen túrok a hajamba, legszívesebben törnék és zúznék, mindkét kezem ökölbe szorítom, egyiket a számba véve harapok rá, mielőtt még valami más látná kárát a kis dühkitörésemnek. Egyetlen pillanat ez is csupán, mely megszűnik akkor, amikor meghallom a mentősök kiérkezésének hangját. Vége a „lassításnak”, újult erővel zúdul rám minden szarság.
Nem vagyok ugyan szuperhős, mire odáig eljutnék, hogy az életét megmentsem a kölyöknek, már tolnak félre a közeléből, hogy másik módszert alkalmazzanak. Csúcs. Nem tudok mit mondani. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni… ilyen se volt még. Utálom a tehetetlenséget, szerintem ez teljes mértékben egyértelmű.
Főleg a nő válasza. Nem válaszolok semmit ugyan, csupán homlokom ráncolom kissé - nem túl jó előjel. Felkelek és óvatosan a karját ragadom meg, hogy ölbe kapjam és elsétáljak vele a mentős autóig.
Mert amíg ők a kicsivel vannak elfoglalva a többiek az autónál szarakodnak.  
Ott pedig a mentő végébe a nyitott ajtóba ültetem le, bepattanva jómagam a kocsi belsejébe és az oxigén palackot előhalászva nyomom azt a csaj képébe. Nem durván, de nem is finoman.
- Őrült vagy, ugye tudod Collins? - ülök le mellé és a hajamba túrok. Innen a mentő viszi a kórházba, szerencsére már siet is vissza az illetékes, hogy ellássa a nőt, amit én csak elkezdtem. Ez az ő dolguk…
- Ha elindultatok a kórházba, értesítem Harpert. - joga van tudni, hogy mi van a csajjal, elég jóban vannak, ha nem szólnék neki, megkarózna.
Meg én is őt. És együtt lógnánk az Őrs táblája felett.

Nem látom, ami Hudsonban végbemegy, ahogy összeszorítja az ökleit, a hajába túrást vagy amikor a saját kézfejére harap rá, így visszafojtva az indulatait – aminek a jeleit, ha figyelnék, akkor azonnal felismernék, edzve vagyok már a dologhoz –, mert a babát próbálom visszahozni az életbe. Automatikus mozdulatokkal, gondolkozás nélkül, ahogy tanultam, végig hideg fejjel gondolkozva, egyelőre csak arra koncentrálva, ami a dolgom. Egészen addig, míg át nem veszik tőlem.
Újra köhögni kezdek, a könyökhajlatomba temetve az arcom, amíg el nem múlik és levegőhöz nem jutok, hogy aztán megválaszoljak egy korábbi kérdést, de még mindig a babát figyelve és azt, ahogy küzdenek érte.
Nem tudom Hudson miért ragad meg vagy mit akar és annyira meg is lep, hogy időm sincs ellenkezni, már a karjában találom magam. A kérdés némán ül ki a vonásaimra; mégis mit csinál?, de mire esetleg megválaszolná – már, ha akarná –, addigra lepakol a mentőautó végébe.
Újabb köhögőrohamot temetek a könyökhajlatomba és hamarosan egy oxigénmaszk landol a képemen, amit átveszek.
- Kösz. – motyogom a maszkba és mélyet szívok az ezúttal tényleg tiszta oxigénből. Lassan és nyugodtan igyekezve, hogy a lehető legkevésbé érezzem az ingert az újabb köhögésre.
Elemelem az arcomtól a maszkot kissé, hogy válaszolni tudjak.
- Ezt pont te mondod…? – vonom feljebb a szemöldökeimet a képemen, mert ő is ugyanúgy bejött az égő épületbe, védőfelszerelés és minden nélkül, ahogyan én is. A dolgunkat tettük, ahogyan ő sem tudott kint ölbe tett kézzel maradni, úgy én sem. A tekintetem visszatalál a babához, akiért még mindig láthatóan küzdenek.
- Sírt… amikor felvettem, még sírt. – halkan jegyzem meg. Számomra ez csak egyet jelent, akkor még életben volt. És nem tudtam elég gyorsan kihozni…
- Kösz. – visszateszem a maszkot az arcomra és fel sem tűnik, hogy közben könnyezni kezdek. A füst… biztosan a füst az oka.
Feladják. A mentősök feladják az újraélesztés.
- Ne-ne-ne-nem! Ezt nem tehetik. - a maszkot elejtve pattanok fel és szaladok vissza, ahol az előbb voltam. Az anya felkiáltásba torzuló jajveszékelése semmivel sem összehasonlítható és kéretlenül, könyörtelenül mászik a fülembe. Megint térdre rogyok és folytatom a mellkas kompresszálását.
- Csináljanak már valamit, gyerünk! – ez lenne a dolguk, nem?! Megmenteni az életét, ami még jóformán el se kezdődött és mégse csinálnak semmit, csak állnak ott. Dühösen pillantok rájuk és egyre inkább kétségbeeséssel próbálom a gyereket visszahozni az életbe, reménytelenül…

A csajt figyelve nyugszom meg, miközben levegőért kapkod a maszkban…. Olyan hihetetlen a dolog, hogy ennyibe telik, hogy elveszítsen valakit az ember. Az események gyorsan követték egymást: kisebb hideg zuhanyként ért a felfedezés, hogy a
- Civilként rohamoztad meg az épületet… már bocs. Kötelesség vagy sem… eltiltottak tőle egy ideig. - dorgálok kicsit, nah meg emlékeztetem rá, hiszen tudok a dolgaikról. Nincs titok előttem, vannak haverjaim az ő állomásukon is, szal' cseszheti a dolgokat.
Visszapillantok a gyerekre, mozdulatlanul fekszik… Nem él... amire mondjuk számítani lehetett. A szívem a torkomban kalapált.
Mi lesz már? A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben.
Már egy pillanatra el is hittem, én kis naiv, hogy nem lesz több csavar, és vége van, élni fog… A nő szavai mindenesetre hullámok erejével mossák át agyamat, új információkkal látva el. De ekkor a csaj is elmozdul mellőlem és mire eszmélek? Na vajon mire? Collins már meg is rohamozta a helyszínt és magánakcióba kezd. Meglepettségem viszont ki sem tud ülni kellően az arcomra, ugyanis érdeklődésem azonnal a helyen lépő személyre vetül, aki jelen pillanatban egy halott személy. A kisgyermek…
Csak pár másodpercet tudok végig nézni belőle. Szedem a lábaim és mellé lépek, lapát kezeim a vállain landol, hogy magamhoz rántsam, el a gyermektől. Állkapcsomat láthatóan összeszorítom, ajkaim egy vékony vonallá préselődnek, orrcimpáim beleremegnek, ahogyan igyekszek a lehető legnémábban levegőt venni. Nem eresztem el a csajt, rúgkapálhat, nem érdekel. Bár nem olyan erővel szorítom, hogy csontja bánja, de megérzi annyi biztos.
Talán még foltja is lesz.
- Már semmit sem tehetsz érte… Fejezd be Jackie.

- Most halál komolyan neki kezdünk a bagoly mondja verébnek szarságnak? – szaladnak feljebb a szemöldökeim a homlokomon, mert ami azt illeti, rajta sem látok tűzvédelmi ruhát – ha már itt tartunk –, ami pedig egyértelműen jelzi, hogy az égő épületbe pontosan annyira jogosan rohant be, mint én is. Akkor meg azt hiszem az ujjal mutogatás rohadtul nem szükséges. Nem most és nem itt.
- Magasról teszek rá. – grimaszolok és az arcom elé veszem az oxigénmaszkot. Akármennyire is vagyok kényszerpihenőn, attól még nem vagyok más ember, mint eddig és akinek a munkája a hivatása, az a műszak végével nem felejti el a dolgát tenni, amikor kell. Amikor a szükség úgy hozza. Én pedig ez alapján cselekedtem, akármennyire is nem dolgozhatok egy ideig.
- Tudod mit?! Kímélj meg a szentbeszédtől. – morgok az orrom alatt, mert nem, a legkevésbé sem vagyok kíváncsi arra, hogy még egy fővel többen tudják; alkalmatlannak találtak az újévig az egyetlen dologra, amiben biztos vagyok, hogy jól csinálom. Épp elég szarságon kell keresztülmennem és nem engedem, hogy az is ezek közé kerüljön, amiben tényleg jó vagyok. Ami az egész életemet jelenti és jelentette mindig is, már amióta megnőttem és van eszem.
Nem, nem hagyom, hogy a gyerekről csakúgy lemondjanak, főleg mivel el sem kezdte az életét jóformán.
Arról pedig eszemben sincs tudomást venni, hogy nem csak ezért nem tudom kezelni az elvesztését.
Cselekszem, ahogyan és amilyen gyorsan csak tudok, úgy, ahogyan a legjobb tudásom szerint megy. Ami elég gyatrán megy így, hogy megállítanak benne.
Amint megérzem a kezeket a vállaimon, megpróbálom lerázni őket, kisebb sikerrel, mint arra számítok.
Azt nem mondanám, hogy rúgkapálok, de igyekszem kibontakozni a visszatartó „ölelés”ből, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Végül pedig feladom… túlságosan is stabilan tart, túlságosan szorosan…
- Cseszd meg Hudson... – van a hangomban némi nem odavalóság sírós él, szokatlan, ahogy az engem közrefogó férfin landolnak az ökölbe szorított kis ökleim.
- Eressz! – követelem eleve hamvában holt módon és bár érzem, hogy biztosan tart, attól még mocorogni próbálok, amennyire sikerült. Tehát semennyire sem.
Végül azonban a méltatlankodás alább marad és két hónap után valahogyan utat tör magának a gyászom úgy, ahogyan eddig még nem.
A légvételeim zihálóvá válnak és tekintve, hogy füstmérgezésem van, ez kicsit sem szerencsés párosítás.
A mentősök intenek, hogy Hudson hagyjon menni – vagy vigyen vissza az autókig –, mert be kell vinniük, amit szintén hagyok, ellenkezés nélkül. Ahogyan később azt is, hogy szedáljanak…


//nem tudom van-e még valami, amire írnom kell, de szerintem zárhatunk – ebben az esetben nagyon köszönöm, imádtam - és alig várom a következő játékot *-* //

Magasról szar rá a dolgokra. Persze, ez már csak igy megy. Nem az én dolgom, de simán felképelném, hogy az életét teszi kockára… nincs műszakban,tiltva van a munkájától kitudjamennyi ideig…erre nesze neked. Elhiszem hogy imádja a munkáját és maximalista még civilként is, de ennyire azért ne. Lehet hogy én is letartóztatok a pihenőnapomon, civilként, vagy kényszerszabadságomon embereket, bűnözőket, meg is kapom érte a Főnöktől az áldást… neki is megmondtam ugyanúgy a dolgokat, mint most Collinsnak. Inkább a szemébe, mint a háta mögött. Ez így van jól és van aki nem értékeli, hát igy jártak. Ő is, sőt mindenki.
A gyermek halott, pár perc újra élesztés után sem hajlandó életjelet adni. Érzékelem, hogy szabadulni próbál, persze, nem hagyom, szóval csesszem meg. Megelégszem ennyivel, hát persze. Lesz ennek még foltja, aztán meglátjuk a folytatást mindennek. Hiába az erősebb él a hangjában, akkor se szabadul, főleg amikor a könnyek szöknek kifelé tőle… igen, ez már csak ilyen.
Az okát nem tudom miért rendíti meg ennyire a dolog, nem saját gyerek, idegen csupán… jó… megrendítő egy fiatal élet elvesztése, de ennyire?
Mi történt veled kislány?
A mentők kérésére eleresztem a lányt és visszatámogatom a mentőhöz, ahol aztán kezelésbe veszik és elvégzik a teendőket.
A mobilom előkapom és egy SMS-el bombázom meg Harpert. Aztán eltűnök én is, van pár dolog, amit el kell még intéznem és akad pár dolog, amit át kell még nyálaznom.


// Én is köszöntem  //

Az a fránya bazsalikom! Mégis, hogy a fenébe csináljon az ember paradicsomos mozzarella salátát, ha nincs otthon bazsalikom. Régen nem követtem el ekkora baklövést, és meg sem tudom magyarázni, hogy miért felejtettem el beszerezni. Ilyen későn már nem volt haszna kimennem a piacra, hiszen a legjobb és legszebb áruk már régen elfogytak, így a közeli üzletet vettem célba, melyről tudtam, hogy tartanak biogazdaságban termesztett, kíméletes módon szárított pótlékot. S ha már ott voltam, akkor vettem még egy üveg száraz fehérbort, mert éppen ahhoz volt kedvem.
Egykedvűen álltam a sorban, a plafont bámultam és hosszú sóhajokkal tűzdelve átkoztam az égieket, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe. A szememet becsuktam, s vártam hogy az előttem álló végre fizessen, de a kérdésére kinyitottam a pilláimat. Ismerős volt a hangja, s ahogyan figyeltem a tartását, a mozdulatait, úgy körvonalazódott bennem, hogy tényleg ismerem őt. Claire J. Palmer, azonban bármennyire is örültem a hirtelen jött találkozásnak, nem törődhettem vele, hiszen az aggasztó hírek, amiket a műsor kommunikált, elterelték a figyelmem. Majd megcsörrent a mobilom, amit mindenképpen fel kellett vennem.
- Hallottam. Éppen a zónában vagyok.
- ...
- Egyelőre csak annyit, amit a televízióban hallottam. Még nem tört ki a pánik, de biztosítalak, nem fog sokat váratni magára.
- ...
Ekkor fordult meg Claire és ütközött majdnem belém. Nem törődtem vele, csak kifizettem a srácot, és mentem tovább kifelé a boltból.
- A nyilatkozat eléggé szűkszavú volt, de basszus, te ülsz a központban, miért tőlem kérdezed?
- ...
- Megpróbálhatok kijutni, de tudod, hogy a CDC-s srácok mennyire komolyan veszik a munkájukat. Emlékszel még Hotchkissre? Na, szerintem ehhez tartsuk magunkat. Egyébként volt aktivitás a megfigyelt személyeknél az elmúlt huszonnégy órában?
- ...
- Értem. Szerintem azzal kicsit elkéstél, de semmi gond, nézd csak át a jelentéseket. Időd, mint a tenger!
- ...
- Az nehéz lesz ilyen távolságból. Vagy bejössz értem én szép, szőke hercegem? De tudod mit, leteszlek, mert idegesítesz. Ha van valami, hívjatok! - bontom ezzel a vonalat, majd kilépek az ajtón, ahol rohanó embereket látok, idegesen telefonáló tömegeket és forgalmi akadályt képző, dudáló autósokat. - Az ember okos, de nagy tömegben buta és hisztérikus állattá válik...
Summázom a történteket, majd sóhajtok és újra megpillantom magam mögött Claire alakját. Végigmérek rajta, majd nyitva tartom neki az üzlet ajtaját, ha kilépne rajta.
- Esküszöm, nem én intéztem úgy, hogy össze legyünk zárva! - szabadkozom, majd elmosolyodom. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elindulnánk a karantén határához. Talán ott többet megtudnánk arról, hogy mégis mi a fene folyik itt. Csatlakozik vagy mindenki a maga útján?