Recepció (Rendőrség)

Egyáltalán nem volt rám jellemző soha, hogy különösebben rossz alvó legyek. Sőt, olyan mélyen tudtam aludni időnként, hogy akár ágyút is robbanthattak volna mellettem, arra sem ébredtem volna fel. Egyedüli időszak, amikor segítségre volt szükségem ilyen téren, az a szüleim halálát követő néhány hónap volt, de ahogy a gyászt sikerült feldolgoznom, és a figyelmemet a húgomra összpontosítottam, végül minden újra visszatért a régi kerékvágásba.
Hozzá voltam ugyan szokva ahhoz, hogy nappal aludjak, de most valahogy mégsem volt olyan mély, és pihentető az álmom, mint szokott. Nyugtalanul forgolódtam, noha szinte egyből elaludtam, amint letettem a fejem a párnára, a rendőrök távozását követően. Amikor felébredtem, akkor sem úgy éreztem magam, mint aki órákat aludt, hanem mintha csupán percek teltek volna el azóta, hogy a szemhéjaim ólomsúllyal csukódtak le.
Miután magamhoz tértem, és elfogyasztottam a már nem is tudom, hogy hányadik kávémat a mai napon, kezdett visszabilleni a kis világom lassan. Szerettem volna túllépni, és elfelejteni a történteket, de a lakásban akárhová mentem, mindenhol volt valami, ami emlékeztetett a pár órával korábbi felfordulásra, ami a lakásomban uralkodott. Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég, akkor még be is kellett mennem az őrsre. Emlékeim szerint korábban még soha nem jártam ott, egész életemben amúgy is csak egyszer keveredtem rendőrségre, a szüleim balesetét követően. Azok az emlékek azonban annyira összefolytak, és megkoptak – hála istennek! -, hogy most teljesen újszerű élménynek ígérkezett számomra ez a látogatás.
Amint valamelyest sikerült rendeznem a gondolataimat, már tárcsáztam is Hampton nyomozó számát, ahogy kérte. Megbeszéltem vele, hogy mikor érkezem, és azt is, hogy hol fogunk találkozni. Azt is megérdeklődtem tőle, hogy most már elkezdhetek-e rendet tenni a lakásban, mert a káosszal ugyan nem volt bajom nagy általánosságban, de most mindenhol csak azt láttam, hogy illetéktelen kezek babráltak a holmimmal, és ezt nehezen viseltem el. Eleve már azt is, hogy megsértették a személyes szférámat, a menedékemet, az otthonomat!
Ezúttal taxival tettem meg a szükséges távot, így viszonylag gyorsan beértem az őrsre, és kivételesen a megadott időben is. Roppant büszke voltam magamra azért, mert nem késtem el, úgyhogy gyorsan szerzett magabiztossággal indultam a recepció keresésére. Mivel központi helyen volt, nagyjából a bejárat mellett, ezért elég hamar megtaláltam, az ott várakozó nyomozóval együtt. Természetesen őt egyből felismertem, és egy halovány mosoly az arcomra is kúszott menten.
- Üdv, Hampton nyomozó! – azért most már jóval összeszedettebb voltam, ráadásul a hangulatom sem volt olyan vészesen rossz, mint reggel. Csak egy kicsit, de ez szerintem természetes egy ilyen helyzetben. – Ugyan, semmiség! Ha ezzel hamarabb véget ér ez az egész, akkor nem okoz gondot! – legyintettem egyet könnyeden, miután elengedtem a felém nyújtott kezét. Amennyiben átadta a bögrét, úgy meglepetten ugyan, de örömmel köszöntem meg. Hálás voltam érte, mert nem voltam kint sokat a szabad levegőn, de attól még lehűltek a kezeim. Igen, a kesztyűimet megint sikerült otthon felejtenem.
- Milyen katonás rend van magánál! – néztem körül, miután felértünk a lifttel, és bevezetett az irodájába. – Mondjuk, bár nem volt túl pihentető, ezt bevallom! – valószínűleg a sötét karikák is pont ezt árulták el neki, amik a szemeim alatt éktelenkedtek. – De kicsit nyugodtabb vagyok, azt hiszem. – tettem hozzá, egyúttal magamat is megpróbálva győzködni. – Már megint?! – csúszott ki panaszosan az ajkaimon a kérdés, és hogy elejét vegyem a további ostobaságoknak, inkább óvatosan a teámba kortyoltam.
- Értem! – biccentettem végül, figyelmesen fürkészve a férfi arcát. Szép szemei vannak, állapítottam meg magamban szórakozottan. – Ó, nyomozó! Gondolja, hogy emlékszem még rá, hogy mi történt akkor? – emeltem az égnek a szemeimet. – Én még azt sem tudom sokszor, hogy előző nap mi történt. Sajnálom, tudom, hogy a szétszórtságom nem könnyíti meg a dolgát, de fogalmam sincs, hogy mi volt akkor. – szégyellősen sütöttem le a tekintetem, egyenesen a bögrébe bámulva.

- Bevallom, hogy nem ez életem legjobb időszaka. – mondtam meg őszintén a nyomozónak, miközben átvettem a felém nyújtott bögrét. – De nem is a legrosszabb… - tettem hozzá gyorsan, hiszen volt már rosszabb is, ennyi biztos. A szüleim halála azért eléggé megviselt, de már sikerült feldolgoznom ennyi év alatt. – Köszönöm! – emeltem meg felé a bögrét, mintha tósztot akarnék mondani. Helyette csak mind a tíz ujjamat köré fontam, a férfira pedig villantottam egy vidámabb mosolyt.
- Mindig elhagyom a kesztyűimet… - dünnyögtem az orrom alatt, közben engedelmesen követve őt az irodája, vagy legalábbis az asztala felé. Úgy voltam vele, hogy jobb minél előbb túlesni ezen, és nem fogok most körbe nézni az őrsön, noha kíváncsi lettem volna. Mint mindenre, ami újdonság volt nekem, márpedig korábban még nem jártam itt. – Tényleg? – az őszinte meglepettség valószínűleg jól láthatóan kiült a vonásaimra. – Beletrafáltam? Nahát! – azért még jók szoktak lenni a megérzéseim, még ha nem is gondoltam, hogy most sikerül rátapintanom valamire.
- És utána lett rendőr? – magamban azt latolgattam, a vonásait méregetve, hogy mennyi idős lehet. Elég sok dolgon mehetett akkor keresztül, amihez természetesen semmi közöm nem volt az égvilágon, és pont ezért még jobban érdekelt. Szívesen feltettem volna a kérdéseimet neki, de végül inkább az ajkamba haraptam, hogy véletlenül se csússzanak ki illetlen, tolakodó kérdések a számon. Nem vetett volna túl jó fényt rám, azt hiszem.
- Tudom én, csak… - megráztam a fejemet, és inkább beleittam a gőzölgő teába. Tudtam jól, hogy azért hívott ide, hogy még több kérdésre választ keressünk, de azért akkor sem érintett túl jól. Arra meg már nem is tudtam mit mondani, hogy idővel minden jobb lesz. Mindenre ezt mondják, de én sosem hittem benne igazán. Inkább csak megtanulunk elfogadni dolgokat, és az életünk részévé válnak. Hiába szoktam általában derűs és pozitív lenni, azért nem vagyok a valóságtól túlzottan elrugaszkodva. Még olyankor sem, amikor úgy tűnhet.
- Valószínűleg én vagyok a legrosszabb ebben a vallomás tevésben! – keseregtem egy kicsit, mert én tényleg nagyon szerettem volna segíteni, és valamelyest előre mozdítani a dolgokat. – Vannak olyan különleges emberek, akiknek tényleg ennyire jó a memóriája, de én sajnos nem tartozom közéjük. – húztam el a számat alig láthatóan, ujjaim között szorongatva a még mindig kellemesen meleg bögrét. – Valóban? – azért némi érdeklődés mégiscsak megcsillant a szemeimben, amikor rátértünk a lényegre. – És mi lenne az, Hampton nyomozó? – maradtam a hivatalos megszólításnál, mert így illik. Egyébként nem rajongtam az ilyen távolságtartó stílusért, de hát nem barátkozni jöttem be, ezt mindenképpen szem előtt kellett tartanom.
- Mik ezek? – kérdeztem. Persze a nyilvánvaló tényen túl voltam rá kíváncsi, mert azt én is meg tudtam állapítani, hogy fényképek. – Nem tudom… - az összpontosítástól kicsit hunyorítottam a férfiak arcát kémlelve. – Talán őt mintha már láttam volna, de nem mernék megesküdni rá. – böktem az egyik alakra néhány percnyi gondolkodást követően. Nem tudtam, hogy erez jó válasz-e, vagy sem, így kérdőn pillantottam fel az asztal túloldalán ülő férfi arcára.
- Értem. Tehát ez azt jelenti, hogy valószínűleg elég nagy bajba is keveredhettem, és veszélyben vagyok. – vontam le a magam következtetéseit, a lehető legnagyobb hidegvérrel. Próbáltam nem pánikba esni, bár ez az egész elég veszélyesnek hangzott.

Nem mondtam neki, hogy remélem, hogy igaza lesz, csupán egy mosollyal próbáltam tudatni, hogy bizony ez jár a fejemben. Bizakodtam, mert nem tehettem mást. Én is tudtam, hogy hamarosan túljutok ezen, és minden megint olyan lesz, mint régen. Én legalábbis bíztam benne, és mivel elég pozitív világszemlélettel rendelkezem, ez nem is volt tőlem meglepő. Tudtam, hogy ilyenkor valószínűleg mindenkinek hasonlókat mondanak a rendőrök, de én legalább elhittem, hogy valóban úgy is fog történni. Nem kesereghettem túl sokáig, mert akkor bizony nem fog megoldódni semmi. Jobb sem lesz tőle senkinek, különösen nekem nem.
- Nahát, és itt hogyan jut hozzá? – kérdeztem csodálkozva, bár elég kevés olyan dolog volt szerintem, amihez nehéz lett volna ebben az országban hozzájutni, ha igazán akarja az ember. Igazából tényleg érdekelt, meg persze nem titkolt szándékom volt, hogy kicsit még késleltessem a komolyabb témát. Nem akartam rabolni egyikünk idejét sem, ugyanakkor az sem volt túl kellemes, hogy szembe kellett néznem ezzel az egésszel újra. Segíteni is akartam, meg homokba is dugni egy kicsit a fejemet. Ennél azonban sokkal jobb megoldásnak tűnt az, ha eltereltem a figyelmemet azzal, hogy őt néztem. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy lebuktam, így hiába mosolyodott el, mélyen elpirultam, amiért rajta kapott. Ennyire nyitott könyv lennék mások előtt? Elég aggasztó…
- Jól van, rendben! – szusszantam végül, de igazából nem nagyon akartam még így sem feltenni a kérdéseimet. Tényleg semmi közöm nem volt hozzá. – Bár biztosan tudja, hogy e nélkül is válaszolnék magának, mivel ezért vagyok itt, és ez a kötelességem. – ő viszont velem ellentétben megtehette, hogy nem avat be semmibe. Eleve már meglepett ezzel a felajánlással is, hiszen egyáltalán nem számítottam tőle ilyesmire. A rendőrök többsége szerintem nem szokott így nyitni azok felé, akiket éppen szeretne vallatni. Még ha nem is voltam semmivel sem gyanúsítva.
- Oké! – most már én is elmosolyodtam, és gyorsan letettem a bögrét az asztalra. Már csak az kellene, hogy leborítsam a rajta lévő holmikat. Biztosan nem lennék megdicsérve érte. – Ez igaz! – kelletlenül bár, de elismertem, hogy lehet ebben valami. – Ostobaság! – mosolyra rebbentek az ajkaim, az amerikaiak általános jellemzése hallatán. – De én tényleg úgy szoktam, szóval fogok tudni segíteni! – határoztam el, és ezt magabiztosan ki is jelentettem. Úgy éreztem, hogy ha ezt teszem, akkor valósággá fog válni, és nem bizonytalanodom el ismét. Még akkor sem, mikor a képeket nézegettem, és próbáltam visszaemlékezni.
- Talán a metrón. Tudja, amikor nagyon unatkozom, akkor szoktam nézegetni az embereket. – hogy ez furcsa, vagy sem, az nem érdekelt most. – És ennek a fickónak ismerős az arca, de lehet az is, hogy csak hasonlít valakire. – vontam meg végül a vállaimat, mivel tényleg nem mertem maximálisan kijelenteni, hogy úgy van, ahogy mondom. – Megbeszéltük! – bólintottam, újabb mosolyt küldve a férfi felé. A száma már úgyis megvolt, hiszen megkaptam tőle még hajnalban.
- Értem! Jó, semmi baj! – fújtam ki hosszan a levegőt, magamat nyugtatgatva közben. Jobb híján ismét a teáért nyúltam, hogy abban keressek némi menedéket. – Köszönöm az őszinteségét, nyomozó! – mármint azt, hogy nem próbálta elhitetni velem, hogy nem vagyok veszélyben, és minden rendben. Reméltem, hogy ezt ő is tökéletesen érti, szavak nélkül is. – Ennyire veszélyes lehet a pasas? – kérdeztem csodálkozva, amikor a védelmet emlegette. – Gondolja, hogy hajlamos lenne arra is, hogy bántson engem? Még úgy is, hogy én vagyok a középpontban nála? – igen, voltak ilyenek, ezt én is tudtam. A tévében is annyi ilyen film készült, biztosan nem nélkülöztek minden valóságalapot.
- Aha… - dünnyögtem kicsit kínlódva. Az életemet eddig is szerettem, még akkor is, ha nem voltak világmegváltó események a mindennapjaimban. Valahol talán tetszett, hogy most minden felbolydult és történt valami körülöttem, ugyanakkor mégsem tudtam maximálisan pozitívan tekinteni erre az egészre. Mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mégis ki lesz mellettem állandóan, már meg is tudatm a választ. – Tessék?! – szemeim egy pillanatra meglepetten nyíltak nagyra, aztán szorosan behunyta őket, és ujjaimmal az orrnyergemet masszíroztam. – Oké… - sóhajtottam, néhány pillanattal később, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok a higgadtságra. Amúgy sem vagyok ideges típus, de ez most egy kicsit váratlanul ért. – Tehát maga lesz a személyi testőröm? – lehetett volna rosszabb is, igaz? Sosem gondoltam, hogy lesz egy felvigyázó mellettem akármikor is, de őt legalább már ismertem. Még ha futólag is.
- A nap huszonnégy órájában mellettem kell majd lennie, amíg rács mögé nem kerül az elkövető? – kérdeztem, miután elég megfontolt lettem ahhoz, hogy logikus kérdéseket tegyek fel. – És a családjának nem fogja ez szúrni a szemét? – mert ezek szerint akkor az otthonomba is be kell majd őt engednem. Egy ideig biztos szokatlan lesz, aztán belerázódok, tudtam előre. Azért viszonylag alkalmazkodó típus vagyok. Talán ez lesz mind a kettőnk szerencséje.

Vannak könnyebb esetek, és vannak nehezebbek. Ez a munka már csak ilyen, de én az évek során tökéletesen hozzászoktam már ehhez. Amikor valaki nagyon elutasítóan viselkedett velem, általában akkor is megpróbáltam idővel közelebb férkőzni hozzá, még ha nem is olyan rohamtempóban, mint szerettem volna. Türelmes tudtam lenni, és kivártam, hogy az illető akkor nyíljon meg, amikor ő jónak érezte a pillanatot, és már elég bizalmat szavazott nekem. Inkább tekintettem őket kihívásnak, semmint tehernek.
Ám mindig akadnak kivételek is, és az, akit mára vártam, pontosan ezek közé tartozott. Kezdetben nagyon kíváncsi voltam rá, és még most sem adtam fel, hogy előbb-utóbb sikerül egyről a kettőre jutnunk. Csak éppen olyan lassan közeledtünk a cél felé, mint még soha. Általában sikerült is kihoznia a sodromból, ami maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem egyszerű feladat, legalábbis itt a munkahelyen belül. Meg hát, amúgy sem vagyok az a hajat tépő típus, de Rick valahogy mindig ráérzett arra, hogyan feszegesse a tűrőképességem határait. Még ha nem is mutattam ki, akkor is forrt belül az agyam.
Rápillantottam az órámra, és konstatáltam magamban, hogy mindjárt meg kell érkeznie a jelenlegi legnagyobb feladatomnak. Lélekben igyekeztem felkészülni a foglalkozásra, amit egy kávéval igyekeztem még inkább támogatni. Még forró volt, az illata pedig kellemesen belengte az irodámat, ahogyan a csokoládés muffiné is, ami ott pihent egy tányéron. Éppen belepillantottam a következő páciensem aktájába, amikor váratlanul becsapódott az üvegajtó. Ijedten rezzentem össze, és kaptam fel kék tekintetemet a belépő férfira. Aztán az ijedtséget elég hamar felváltotta a rosszallás, ami vélhetően az arcomra is kiült. Ezt nem próbáltam meg palástolni egy pillanatig sem.
- Üdvözlöm, Willoughby nyomozó! – szűrtem a szavakat a fogaim között. – Örülök neki, hogy már ennyire otthonosan érzi itt magát, de ha kérhetem, legközelebb finomabban zárja be azt az ajtót! – böktem fejemmel az üvegezett nyílászáró felé, miközben felemelkedtem a székemből. Automatikus mozdulattal simítottam le a gyűrődéseket a ruhámról, hogy aztán a szemüvegem pereme mögött lessek újra a magát kényelembe helyező férfira. – De, minden áldott alkalommal erre gondolok, így szerdánként… - kötekedtem egy kicsit, miközben leültem a kedvenc fotelembe. Természetesen volt nálam jegyzetfüzet, és toll is, ha esetleg valami értelmes beszélgetés is kialakulna ma közöttünk. Már az is haladás, hogy ma egyáltalán kommunikálni kezdett velem, amiből arra következtettem, hogy ma talán jó napja van.
- Miért, netán ön is nyaralást tervez? Talán jót tenne az idegeinek. Hogy van ma? – a kis asztalra készített kávém után nyúltam, mert tudtam, hogy úgysem fogja különösebben zavarni. Ha mégis, hát ezúttal kivételt tettem, mert vele valahogy mindig másképp viselkedtem. Kihozott belőlem olyasfajta nemtörődöm viselkedést, ami egyébként nem volt rám jellemző. Talán csak azért, mert ő is így viselkedett velem.

- Akkor elárulná, hogy ennek ellenére miért utál mégis megjelenni nálam így szerda délben? – érdeklődtem csevegő hangnemben. Vele már megtanultam az elmúlt foglalkozások során, hogy másképp kell bánnom, mint az átlagos betegeimmel szoktam. Ez pusztán azért volt, mert elég egyedi esetnek láttam őt. Nehezen kezelhető, és veszélyesebb, ingatagabb, mint az átlagos pácienseim. Ezzel nekem nem volt problémám, de az általános viselkedésemen nekem is formálnom kellett, ha éppen vele találkoztam. Talán azért, mert sokszor előhozta belőlem a rosszabbik énemet, amit nem lett volna szabad egyébként előtérbe engednem.
Bosszantott, hogy megint játssza az ostobát, és komolytalanul viselkedik, de már mondhatjuk, hogy megszoktam ezt is. Ez a színjáték más esetben talán még mulattatott volna, de jelenleg cseppet sem volt kedvem nevetni, és hogy ez véletlenül se történhessen meg, megacéloztam az arcvonásaimat, és igyekeztem a lehető legkomolyabban tanulmányozni a velem szemben ülőt.
- Én ugyan nem, de más valószínűleg nem viselné olyan jól, ha mondjuk egy rendőri intézkedés során nem bírna a nagy erejével. – mutattam rá egy olyan dologra, ami akár valós probléma is lehetett, ha visszaengedném az utcára dolgozni. Előadta ugyan, hogy neki édes mindegy, hogy mi történik, de én sejtettem, hogy legszívesebben újra munkába állna. Mind így vannak ezzel, akik hozzám be lesznek utalva, én ezzel tökéletesen tisztában voltam. De akadtak olyan esetek, amikor hosszas vizsgálódásra volt szükségem ahhoz, hogy biztonságosan engedélyt adhassak. Ezt Rick esetében sajnos még nem élveztem, és szerencsére pontosan az ilyen megnyilvánulásaival lassacskán haladhattunk egy olyan irányba, amiben talán fény derülhetett részletekre vele kapcsolatban. Lassú menet volt ez, de talán mégsem teljesen hasztalan.
- Azt mindjárt gondoltam, de a főnökeim valószínűleg nem lennének elragadtatva tőle. – egyik lábamat könnyedén vetettem át a másikon, úgy lestem rá a szemüvegem kerete felett. – Nem. – feleltem kurtán a muffinra irányuló kérdését követően. – De nyugodtan szolgálja csak ki magát… - komolyan gondoltam, bár mire kiböktem a szavakat, ő már meg is tette, engedély nélkül is. Egyébként tényleg azért volt ott, hogy vehessen belőle, ha akar, de ezt inkább nem mondtam, mert valószínűleg akkor már csak dacból sem élt volna a lehetőséggel. A férfiak nagyon furcsa népség, mondtam én mindig is.
- Attól tartok, hogy ez nem tartozik a szakterületeim közé, de ha gondolja, körbe érdeklődhetek egy jó specialista után a kórházban. – ajánlottam fel készségesen, és ezúttal még egy mosolyt is kipréseltem magamból, bár a tekintetem olyan metsző volt, akár egy frissen élezett kard. – Lehetne, de nem fogunk. – közöltem elutasítóan, átlátva a szándékait. Bár a burkolt dicséret kétségkívül jól esett a női lelkemnek, de ennek most nem volt itt a helye, sem az ideje. – Máshol szívesen válaszolok a kérdésére, de most nem miattam vagyunk itt, és nem azért, hogy rólam, vagy a ruhámról beszélgessünk. Engem sokkal jobban érdekelne, hogy szoktak-e rémálmai lenni. – ugyan nem kifejezetten kérdeztem, de mégis érdeklődő él volt a hangomban, amiből egyértelmű lehetett számára, hogy bizony választ várok.

- Ugye tisztában van vele, hogy pontosan tudom, hogy jelenleg íróasztal mögött ül? – kérdeztem tőle, összeszűkült szemekkel. Hiszen pontosan ezért kellett jönnie hozzám, mivel meg kellett állapítanom, hogy mennyire labilis. Ha nem az, akkor bizony visszamehet majd a terepre, és hajkurászhatja ténylegesen is a rossz fiúkat így szerda délben, de addig is nem vontam el túl sok halaszthatatlan dologtól, ebben biztos vagyok. Sőt, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy igazából élvezi ezeket a foglalkozásokat, amikor elszabadulhat az adminisztrációtól, csupán magának sem volt hajlandó bevallani. Én mindenesetre jobban örültem volna neki, ha együttműködőbb velem.
- A magabiztos, határozott fellépés, és a fizikai fellépés két különböző dolog. Tudja, hogy mennyi gond van a rendőri túlkapásokkal? Vagy legalábbis előszeretettel jelentik fel a kollégáit hasonló esetek miatt, úgyhogy szerintem csínján bánjon azzal a fene nagy erejével! – mondtam teljesen nyugodtan, ám őszinte figyelmeztetéssel. Nem lett volna jó, ha begőzöl és odacsap valaki olyannak, akinek nem kellene. Persze kimagyarázhatta azzal, hogy ellenállt a rendőri intézkedésnek, vagy bármi egyéb. Ám, ha egyszer megtörténik, akkor többször is előfordulhatott, és valószínűleg rövid időn belül szemet szúrna a vezetésnek, ami következményeket vonna maga után.
A nem túl hízelgő szavakat könnyedén engedtem el a fülem mellett, és csak az ég felé emeltem a pillantásomat, amíg a muffint ette. Igazán szép előadás volt, bár nem voltam rá kíváncsi, hogy milyen lassan képes elfogyasztani egy süteményt.
- Nem rólam. – szusszantam egyet szigorúan, bár nem sok hiányzott, hogy elnevessem magam. Nem sértődtem meg azon, amit mondott, még ha nem is volt éppen bókolás. – Hogy micsoda? – mivel őszintén meglepődtem azon, amit mondott, ez kivételesen ki is ült az arcomra. Szemeim egy pillanatra elkerekedtek, és úgy bámultam rá, mintha rosszul hallottam volna. De biztosan nem, hiszen semmi baj nincs a hallásommal, ez bizonyított tény. – Még ha bele is mennék az alkujába, akkor sem tehetem meg, mivel a páciensem. Gondolom, tisztában van vele, hogy ez a kettő pedig kizárja egymást. – pedig lehet, hogy jól éreztem volna magam, de eleve nem akartam rendőrökkel sem kezdeni. Nemhogy olyannal, akit jelenleg kezelek is, ha szigorúan vesszük. Ha nem járna hozzám, akkor talán más lenne a helyzet, de egyelőre erre esélyt sem láttam. Kivéve, ha véletlenül futnánk össze, akkor valószínűleg nem küldeném el, és én sem menekülnék el. Erre azonban elég csekély esélyt láttam.
- De a konyhában szoktam ebédelni… - tettem hozzá végül, mintegy mellékesen. Persze oda bárki jöhetett, és nem is olyan, mint egy vacsora, de lehetőségnek a jelenlegi helyzetben tökéletes volt. – És miről álmodik? – tereltem vissza a szót, ha már valami csoda folytán választ kaptam a kérdésemre. Abban ugyan nem reménykedtem, hogy őszintén fog beszélni a dologról, de egy próbát megért. Valószínűleg mára beoszthattam ezt az egyetlen megnyilvánulást őszinteségként.

- És ezt mégis melyik képzeletbeli nagyanyja tanította? – kérdeztem kissé morcosan, felvonva a fél szemöldökömet. – Attól még, hogy valamiről nem vesz tudomást, az ugyanúgy létezni fog. Ennek ékes példája az is, hogy most itt ül, pedig egyáltalán nem akar. Ha nem vesz rólam tudomást, én akkor is itt vagyok. – fűztem még hozzá, hogy ezzel is megerősítsem a saját állításomat. Tudtam én, hogy nem tetszett neki, hogy rámutattam a problémája forrására, de hát az emberek általában elég rosszul szokták viselni a kritikát, vagy ha a hátrányaikra mutatnak rá. Márpedig ez neki most határozottan egy ilyen téma volt, azt hiszem.
- Igen, tudom! – biccentettem kurtán a megítéléssel kapcsolatos megjegyzésére. Én sem kedveltem ezt egyébként, de ugyanez igaz volt rám is. Az én szakmámat is megítélték sokszor, bár leginkább azért, mert a páciensek keltették rossz hírünket, amiért nem szívesen jártak hozzánk. Legalábbis azok, akiknek kötelező volt. Az én területemen ez volt a több, bár én már megtanultam kezelni az elmúlt pár évben, mióta a rendőrséghez kerültem. – Viszont nem szeretném, ha legközelebb azért kellene bejönnie hozzám, mert magára is panasz érkezett… - néztem rá nagyon komolyan. Most sem véletlenül ücsörögtünk egymás társaságában, de ezt már nem fejtettem most ki.
- Úgyhogy fogja vissza a fene nagy Herkulesi erejét. – tanácsoltam, mintegy mellékesen. Addig nem is sikerült újra kizökkentenie, amíg el nem hívott vacsorázni. Már-már azt hittem, hogy rosszul hallottam, de nyilván nem. Ha belőle indultam ki, akkor bizony nagyon is elképzelhető volt számomra, hogy tényleg azt mondta, amit hallani véltem. Azért a biztonság kedvéért mégiscsak visszakérdeztem, mielőtt reagáltam volna.
- Ugyanúgy orvos-beteg kapcsolat van közöttünk, mintha a kórházba ment volna el egy kezelésre. – nem is a munkahelyi viszonyról volt itt szó, de ezt nem voltam rest vele is közölni. Ettől függetlenül még előfordulhatott, hogy „véletlenül” éppen akkor ebédel ő is, amikor én. Jó, egyébként egy ebéd simán belefért volna, ha nem vesszük randinak. Lehet, hogy amúgy sem úgy gondolta, csak én voltam hajlamos félreérteni. Nem ő volt az egyetlen, aki bepróbálkozott, de eddig nem is hagytam magam. Nem akartam felrúgni az elveimet. – Amúgy meg nem is olvasta, mi? – villantak rá szemeim a szemüvegem lencséje mögül.
- Ha magával végeztem mára, akkor fogok. Enni mindig kell, követhetné a példámat! – volt egy sanda gyanúm azzal kapcsolatban, hogy elég rendszertelenül étkezhet. Sőt, ki tudja, hogy egyáltalán észleli-e, hogy mikor éhezik meg. Lehet, hogy tudomást sem vesz róla. Míg ezen gondolkoztam, megkaptam a roppant elmés választ a kérdésemre, mire türelmet erőltetve magamra, leengedtem a tollamat, és a szemüvegemet a kezembe fogtam. – Nézze, Willoughby nyomozó! Én tökéletesen ráérek, és minél tovább nem vesz komolyan, annál többször kell majd jönnie hozzám. Ha befejezte, és képes komolyan beszélgetni, akkor szóljon! – és, mint aki sztrájkol, úgy süppedtem bele jobban a fotelembe, teljes kényelembe helyezve magam.
- Igen, valószínűleg! – feleltem kertelés nélkül, amikor végre őszinte választ kaptam. – Nem fogom azzal hitegetni, hogy ez majd magától elmúlik, mert ez nem az a típusú probléma. Amíg magával nem békül ki, és nem rendezi ezt a problémát, addig nem is fognak elmúlni az álmok sem. Mivel ez foglalkoztatja, ezért éjszaka előjön a tudatalattijából. Csakis akkor fognak elmúlni, ha maga túl tud lépni rajta. – szögeztem le komolyan, a tekintetemben pedig őszinte érdeklődés tükröződött, ahogyan őt néztem. Valószínűleg úgyis elvicceli majd, vagy ideges lesz, de nem érdekelt különösebben.

- Egy pillanatig sem képes komolyságot erőltetni magára, igaz? – kezdtem elveszíteni a türelmemet, bár igyekeztem ebből nem túl sokat mutatni felé. Az azonban mindenképpen sértett, hogy egyáltalán nem akart engem megtisztelni annyival, hogy normálisan viselkedjen. Tudom én, hogy jóval egyszerűbb elviccelni a komoly helyzeteket, de mégis nagyon bosszantott az egész. Más akadékoskodó pácienseim azért nem voltak ennyire idegesítőek, vagy már csak az én tűrőképességem került közel a határhoz mára.
- Igen, nagyszerű lenne, ha végre eljutnánk arra a szintre. – bólintottam, épp csak visszatartva a kikívánkozó szusszanást. – Ha hagyná, hogy végezzem a munkámat, és nem megnehezíteni akarná azt, akkor annál kevesebbet kellene itt ülnie. Ha látnám a változást, és a közös munka jobban menne, akkor pár alkalom után talán aláírnám azt a papírt. De úgy látszik, hogy nem akar szabadulni tőlem… - amit egyébként csak azért nem értettem, mert azt gondoltam, hogy vágyik vissza dolgozni és ezért ilyen kellemetlen alak velem szemben. Az egész elég ambivalens volt, akárhogy néztem is.
- Tudok róla, de az leginkább a kollégáitól érkezik most, lévén, hogy az utcára nem mehet. – én pedig a visszaélésekre gondoltam, amit a letartóztatott emberekkel szemben lehetne. – Azt mondják, hogy lehetetlen magával együtt dolgozni. Hajlok rá, hogy ne tartsam mindezt túlzásnak! – vettem le az orrom hegyéről az olvasó szemüvegemet, és fektettem rá az előttem lévő papírra. Néha kicsit csipkelődővé váltam, amikor meguntam, hogy úgy bánik velem, mint valami ellenséggel, pedig én nem azért voltam itt. A többségük mondjuk tényleg annak látott, úgyhogy ezen egy pillanatig sem kellett volna meglepődnöm.
- A lelkét csakis saját maga képes meggyógyítani, ha akarja. Én csupán segíthetek eljutni addig, hogy meghozza ezt a döntést, illetve mutathatok utat. A munka azonban magára vár, nekem nem az a dolgom, hogy megoldjam mások problémáit. Azokkal mindenkinek magának kell szembenéznie… - mutattam rá erre az apróságra, cseppet sem törődve azzal, hogy megint kötekedni akart és az evés kérdését használta fel hozzá. – Hát persze! – szűkültek össze a szemeim, leplezetlen gyanakvással. Tudtam, hogy időnként munka közben is iszik, még ha erre most nem is tértem ki. Ez pedig határozottan nem tartozott az egészséges étkezésbe.
- Pedig lehet, hogy kezdésnek ez is nagyszerűen megteszi! – ismételtem el újra, közben lopva az órámra pillantva. Már nem maradt sok idő, és tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van. Ő ne lenne? – Mind a ketten tudjuk, hogy legközelebb is pontosan annyira lesz együttműködő, mint ma. De akkor árulja el, miért? – kérdeztem végül, beadva a derekam. Hogy pontosan mire is voltam kíváncsi, azt én magam sem tudtam, de türelmesen vártam a válaszát, hogy aztán befejezhessük a mai kezelést, és végre megebédelhessek. Jelenleg úgy éreztem, hogy csak ez lenne képes feldobni, miután egy órán át táncolt vígan az idegeimen.