Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Woodland Park Állatkert Vas. Márc. 13, 2016 9:43 am
Vendég
Tárgy: Re: Woodland Park Állatkert Hétf. Márc. 28, 2016 10:25 am
Sarah & Lucynda
Nem annyira nagy állatrajongó, főleg a kutyákat nem bírja, ő inkább macskás, de azért mégiscsak elmegy az állatkertbe, bár nem azért, hogy az oroszlánokat csodálja. Egyszerűen nem akar olyan helyen lenni, ahol a vele egykorúakkal összefuthat, vagy sokukkal. Márpedig az utcán vagy egy bárban ez simán megtörténhet. Mostanában szeret egyedül lenni, emiatt a barátait is hanyagolja. Nyilván az apja programjai készítik ki. Már nem úgy, hogy utálja őket, mert nagyon szeret az apjával lenni, jól esik neki, hogy ennyi idő után végre együtt tölthet vele egy kis időt, de ez teljesen elveszti a barátaival töltött szabadidejét és neki kell a magány is. Így csak néha találkozik velük és inkább egyedül kószálgat olyan helyeken, ahol nem futhat velük össze, vagy kicsi az esélye. Persze hogyha véletlenül egymásba botlanak, akkor társalog velük, de messze nem annyit, mint amennyit mondjuk kéne, vagy amennyit általában szokott. Ma kivételesen azonban mégis a szülője elől menekült el. Azt mondta pár haverjával tölti ma a napot, mert velük is kell lennie. Persze az apja megértő ilyen szempontból, így könnyedén elengedte, bár azért kételkedett némileg a szavában, de végül sikerült meggyőznie. Elég nehéz volt, mert érvelnie kellett az igaza mellett, holott egyszerűen csak hazudott. Szégyen, hogy ennyire győzködnie kellett valakit, mert igen jól kamuzik, de valakinek nem tud és az sajnos pont az apja. Bár néha ha nagyon ügyesen állatja az igazát, akkor ő is beveszi. Vagy csak úgy gondolja, hogy nincs értelme megakadályozni a lányát abban, amit csinálni szeretne. Ami igaz is, mert ő bármire képes a célja elérése érdekében, még ha ehhez ezernyi szívet is össze kell törnie. Megtette már, nem egyszer, és nagyon nem érdekli. Az életben nem lehet minden úgy, ahogy az ember akarja, ő is elveszített már valamit, amit nem akart, vagy feladta az elképzelését. A kígyókat nézegeti, akik a terráriumban, csak annyira képesek, hogy kiöltsék a nyelvüket és egy helyben feküdjenek. ~Unalmasak vagytok.~ Jelenti ki magában és már indul is tovább. Valóban nem valami érdekfeszítőek, mert lássuk be, egy ilyen kicsi helyen eléggé kényelmetlen a mozgolódás, meg biztos elég unalmas lehet mindig ugyan azt csinálni. Valahol sajnálja szegényeket, de csak mélyen legbelül, mert egyébként nem sok mindenkiért szakad meg a pici szíve, az állatokért meg még annyira sem. A nagymacskákhoz igyekszik, azok legalább érdeklik, mert veszélyesek, meg ugye macskafajták. Vagy valami hasonló. Nem annyira cukik és ölelgetni valóak, de hasonlóak. De ahogy sétál, elég volt egy pillanat, amíg nem figyelt oda teljesen és máris megbotlik, majd a földön találja magát. ~Aú.~ Nem fájt neki annyira, igazából csak alig érezhető a fájdalom, de ez azért mégiscsak gáz. Egy ideig még fekszik a földön, csak amíg erőt nem gyűjt a felálláshoz, mert semmi kedve jelenleg. Majd halkan felsóhajt és feltápászkodik. Leporolja magát és körbenéz, de nem lát sok mindenkit a környékén, talán csak páran vették észre az esését, de úgy fest, ők sem foglalkoznak vele. Így megvonja a vállát és sétál tovább.
Mindig is nagyon szerettem az állatokat. De valahogy túlságosan gyakran nem tettem be a lábamat az állatkertbe. Ahogyan most sem tudom, hogy mi hozott ide.. Talán az, hogy az állatok között én kevésbé leszek látványos. Hiszen nem engem jöttek ide megnézni az emberek, de ugyanakkor átérzem szegény állatok lelki világát is. Mindenki megbámulja őket. Csak az ő esetükben ezért fizetnek mások és bezártságban élik le az életüket. Szép dolog néhány értelemben az állatkert meg tényleg elismerem, hogy megvan a maga jó oldala, de jelen pillanatban az árnyoldalai valahogy sokkal erősebbek a szemeimben. Nem úgy, mint gyerekkoromban. Akkor igazán szórakoztatónak találtam, de most már megváltoztam. Még mindig mondhatnám magam gyermeknek, hiszen valamilyen szinten az vagyok, de azt hiszem a gyerekkorom félbeszakadt abban a pillanatban, hogy felébredtem a baleset után és szembesülnöm kellett a saját veszteségemmel. Soha többé nem leszek képes arra, hogy megmozdítsam a lábamat. Könnyedén megtalálom az utamat az emberek között és boldogan nyugtázom, hogy valahogy most is szívesebben figyelik az állatokat, mintsem velem foglalkozzanak. Ahogyan igyekeztem egyre inkább előrébb jutni megpillantottam, ahogy egy lány megbotlott valamiben és elesett. Nem igyekezett túlságosan azzal, hogy valami túlélési jelet mutasson, hiszen továbbra is a földön feküdt én pedig elindultam felé, hogy megnézzem mégis mi is történhetett vele, vagy jól van-e, amikor egyszer csak mégis összeszedte magát és felállt a földről. Már éppen tovább indult volna tovább, amikor odaértem mellé. Akkor jöttem rá igazából, hogy ő Lucynda. - Szia.. Jól vagy? Elég nagyot estél. - Már régóta nem találkoztam vele, hiszen az utóbbi időben a magántanulás mezeire lépkedtem és nem mondhatnám azt, hogy minden erőmmel azon lettem volna, hogy fenn tartsam a kapcsolatokat az emberekkel. Sokkal inkább ellökök magamtól mindenkit, vagy inkább ők döntenek úgy, hogy jobb lesz nekik nélkülem. - Nem ütötted meg magad komolyabban? - Egy újabb kérdés, amelynek közepette azért már végigfuttatom rajta a szememet, hogy nem-e esett valami komolyabb baja.
Vendég
Tárgy: Re: Woodland Park Állatkert Kedd Márc. 29, 2016 11:16 am
Sarah & Lucynda
A lába nem fáj, csak a térde sajog egy picit, de az sem komolyan. Egy esés nem nagy dolog neki, igazából már kapott ennél nagyobb ütést is, mikor verekedett. Sokszor került olyan helyzetbe, főleg fiúkkal, mert ők sose képesek befogni a szájukat és mindig lekislányozzák, amit nagyon nem bír. Neki csak ne mondják ezt, tizennyolc és már rég nem fogja apuci kezét. Meg amúgy sem ijed meg semmitől, legkevésbé tőlük. És bár a türelme nagy, ilyen esetekben könnyen ki tud borulni, ha egy rosszabb pillanatában találják. Ami külsőre nem tűnik fel senkinek, de ő tudja mikor jobb, ha békén hagyják. Miután magában megállapította, hogy senkit sem érdekelt az esése, indulna is tovább, de ekkor valaki megszólítja. ~Mégiscsak volt közönségem. Hát ez remek.~ Morgolódik magában. Nincs feltűnési viszketegsége, és sose szeretett a középpontba állni –kivéve, ha versenyen volt, vagy meg kellett mutatnia, hogy ő az okosabb- így az ilyen eseteket is jobban szerette elkerülni. Bár ő sem tökéletes ezt elismeri, de ki nem állhatja, ha valaki azt látja, hogy elbukik. A szó szoros értelmében. –Szia. – fordul oda a lányhoz, kedves mosollyal az arcán. – Persze, nincs semmi bajom. Ez csak kis esés volt. – mondja, majd egy pillantást vet a lány tolószékére, de nem feltűnően és inkább újra a lány arcára összpontosít. Felismeri a lányt a suliból, bár már egy ideje nem láttam. Persze nem voltak legjobb barátnők, de semmi baja nem volt vele. Sőt, épp a kedvelt ismerősei közé tartozott. – Ugyan, dehogy. De köszönöm, hogy érdeklődsz, nagyon kedves vagy. – Bár ez így szokás, nem de bár? Vagy talán csak neki ennyire egyértelmű? Ő is bizonyára a segítségére sietett volna a lánynak, ha ez történik vele. Igaz egy általa nem éppen kedvelt személlyel nem biztos, hogy lett volna olyan kedves, de akkor is megkérdezte volna, hogy jól van-e. Van szíve neki, csak sok mindenki nem érdekli. De közben udvarias is és ez egy alap dolog, véleménye szerint. – Egyébként mesélj, hogy vagy? – kérdezi, és figyelmen kívül hagyja a széket, amiben ül. Sarah… nos, nem igazán ismerte közelről, de érdeklődni szabad, meg kell is, ha úgy vesszük, de ő most tényleg kíváncsi. Nem tudja mi történt vele és bizonyára nem tudja milyen érzés lehet ez, de bele tud gondolni. Ha ő nem tudna járni, akkor bizony az életkedve is elmenne, hiszen imád futni, meg a városban járkálni. De ezt persze nem teszi szóvá, gondolja, hogy nem lehet egyszerű az pedig bunkóság, ha rákérdez az ember. Ezért nem is teszi és úgy tesz, mintha nem is venné észre, bár nem érdekli különösebben ez, hiszen ettől még ő is ember. -Volna kedved velem tartani a túrán? Egyedül olyan unalmas. – ajánlja fel. Tény, hogy ma az volt a szándéka, hogy egyedül marad és elgondolkodik egy-két dolgon, de ha egyszer találkoztak, akkor nem hagyja magára a lányt, hacsak ő nem kívánja azt.
Sarah Mallors
Avataron : • kat mcnamara • • Kor : 25
Tárgy: Re: Woodland Park Állatkert Csüt. Márc. 31, 2016 11:30 am
to lucynda ♥
Mostanában teljesen hozzászoktam a teljes magányomhoz és valószínűleg nem is kerestem volna az ismeretlen ismerős társaságát, ha nem esett volna el. Annyira közel nem álltunk egymáshoz, hogy a sajnálat minden egyes porcikáját megtöltse velem szemben, de azért jó párszor váltottunk egymással néhány szót és elég kedves lánynak ismertem meg annak ellenére, hogy nem egyszer került bajba valamiért. Megvoltak a maga okai, hogy oda került, ahová. Bár leginkább azért kerülgette az igazgatói irodát, mert kiállt magáért. Ezért pedig szerintem minden nő érdemelne valami díjat. Bár az esetek többségében elítélik én mindig is csodáltam, ha volt egy nőnek ereje ahhoz, hogy kiálljon magáért. Bár nekem még egyszer sem kellett megtennem fogalmam nincs, hogy képes lennék-e rá, ha egyszer eljönne az idő, hogy meg kellene védeni magam. Fizikailag biztos nem lennék képes kiállni magamért, de néha a szavak is épp elég erős fegyverek ahhoz, hogy leterítsünk egy ellenséget. Vagy éppenséggel megbénítsuk őket ahhoz, hogy a gyenge fizikai erőnkkel valami előrelépést érhessünk el. - Semmiség. Csak tényleg tudni akartam, hogy jól vagy-e. - Legyintek egyet, majd a tekintetem a lábaira vetül és már megint elkap az irigység, hogy bárcsak én is képes lennék állni, vagy elesni a saját lábamban. Valahogy olyan kényelmes lenne. Felszabadító érzés, de az egész nem marad más, mint egy bugyuta vágyálom, amit soha nem leszek képes beteljesíteni. Elfogadtam már, hogy nincs visszaút.. Mégis nem tehetek róla, hogy álmodozom a normális életemről. - Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy megvagyok.. Legalábbis még életben vagyok és jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy igen.. Jól vagyok. - Lehetne a helyzetem rosszabb. Ha nem tudnám kitenni a lábam otthonról egyedül. Vagy sokkal inkább a kerekem. De ez már tényleg csak részletkérdés. Emellett pedig nézhetek filmeket és rajzolhatok, amely segít engem abban, hogy képes legyek tovább haladni az életemmel és ne önmagamat emésztgetni egyfolytában. - Persze.. Nagyon szívesen veled tartok.. De csak akkor, ha nem zavarok. - Senkinek nem szeretnék a terhére lenni és nem akarom, hogy úgy érezze azért kötelessége velem lenni, mert mos találkoztunk. Ha szeretné, akkor egyszerűen csak elgurulok innen, mintha semmi nem történt volna és elfelejtem azt, hogy beszéltünk is. Amúgy sem szoktam mások társaságát keresni, egyszerűen csak nem tudtam szemet hunyni a tény felett, hogy elesett és senki nem foglalkozott vele. Jó, hogy nem taposták meg ráadásként.
Nagyon aranyos, hogy a hogyléte felől érdeklődik, de őt igazán nem kell félteni. Ez semmiség volt, és ha még komolyabb baja is lett volna, nála van a telefonja, hogy tudjon magának segítséget hívni, ha kell persze. De szerencsére nem szükséges, bár meglepő lett volna, ha ennyitől úgy érzi, nem tud lábra állni. Nem, őt keményfából faragták, neki az ilyesmi nem is kéne, hogy fájjon. Igaz ő is csak nőből van, így egy kissé kellemet érzés van a térdében, de semmi egyéb.—Tökéletesen, igazán nem kell aggódnod miattam. – mondja bájos mosollyal. Ha érzelgős típus lenne, akkor most biztos azt mondaná, hogy nagyon örül, hogy van még valaki, akit érdekel, mi van vele, de mivel nem az, így ez meg se fordul a fejébe. Ő pontosan az a típus, akit első randi gyanánt, ha moziba akarnak vinni, akkor biztosan nem szabad egy romantikus filmre beülni vele. Ha ez mégis megtörténne, akkor azt a bizonyos fiú és a többi néző nagyon fogja bánni. Ő inkább marad annál, hogy mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud, persze a barátoknak jó, ha segít az ember, nála pedig még az is megeshet, hogy a kedvesebb ismerősein is segít, ha úgy érzi, tud. Ha nem, akkor meg inkább nem foglalkozik mások problémáival. De azért némileg jól esik neki, hogy foglalkozik vele valaki, mert ebből mindig is hiánya volt. -Na igen az biztosan egy pozitívum, hogy élsz. De egyébként örömmel hallom, hogy jól vagy. – Igyekszik nem kérdezősködni, hisz amiről tudna az az, hogy miért mondta azt, hogy örül, hogy még él. Már persze nem azért, hogy miért örül az életnek, mert annak ki ne örülne? ~Mondjuk egy öngyilkos jelölt.~ De ő biztosan nem az, így ezt most nem értette, de ezt nem teszi szóvá, ahogy nem is érdeklődik ezután. Valószínűleg nem akar beszélni róla, vagy nehezen tudna, ő meg nem a legjobb barátnője, hogy megossza vele. -Ugyan, dehogy. Nagyon örülnék a társaságnak. – Meg lehet jobb is lesz neki, ha most valaki olyannal tölti az idejét, akivel annyira nagyon nem szokta. A barátai biztos dühösek rá, vagy legalábbis magyarázatot követelnek azért, hogy miért van velük ilyen keveset. Az apja meg a halálba kergeti a közös programokkal, így örül, hogy akadt valaki, akivel társaloghat, még ha nem is a magánügyeiről, de a hétköznapi témákról tud. -És hová menjünk? Esetleg a majmokhoz? Vagy jobb szeretnél a víziállatokhoz? – kérdezi és, amint megkapja a választ elindul a kiválasztott állat kifutója felé. Nem gyorsan persze, csak amolyan normál tempóba, hogy tudjon lépést tartani a lány, bár nem tudja milyen gyorsan tud a székkel haladni. Biztos kényelmesebb ülve közlekedni néha, meg a kerekekkel, akár versenyezhet is másokkal. Ő legalábbis biztosan ezt csinálná, hogy javítson a helyzetén. Mindennek van előnye és hátránya, ő ezt inkább az utóbbinak tudná be, de biztos ennek is van jó oldala, csak meg kell látni.
Lehet, hogy rengeteg téren megszilárdítottam az akaratomat és igyekszem elzárni magam az emberektől, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy én nem próbálkozom. Egyszerűen csak nem olyan egyszerű, mint az elsőre gondolnák. Apával is rendbe akarom hozni a dolgokat, csak egyszerűen rettenetesen nehéz. Mert tudom, hogy a történtek belőle is kiváltottak érzések és belőlem is. Leginkább azt, hogy nem tudom mit, hova kellene tennem. Hogy az egész dolog anya és közte a látszat miatt volt, hogy én boldog legyek? Vagy ténylegesen boldogok voltak? Megannyi kérdés, amire tőle kaphatnék csak választ, de azt hiszem túlságosan is félek attól, amilyen választ kapnék. Elgurulhatnék egy elesett ember mellett, de még nem lett teljesen kőszívem. Keserűbb lettem az lehetséges, de idővel talán ez is elmúlik, mint egyfajta betegség. Bár egy valami állandó marad. Hogy nem fogom tudni megmozdítani a lábamat soha többé. Azt hiszem az egészre úgy teszek, mint valami pár hónapos bűntetetésre és igazából csak évek múlva fog tudatosulni bennem és teljes mértékben és a nyakamba szakadni. _Addigra pedig tényleg szükségem lesz támaszokra és arra, hogy összeszedjem magam. Nem így terveztem, hogy találkozom Lucynda-val, de azt hiszem ő sem tervezte, hogy pofára esik. Úgyhogy nevezhetjük ezt egy jelnek is arra, hogy meg kell próbálnom valaki olyan felé nyitni, akihez nem kötnek komolyabb érzések és emlékek. Hiszen ő vele jóban voltunk mégis.. Nem volt olyan mélyen szántó a kettőnk kapcsolata. Ezért is könnyebb talán ezt újraéleszteni. – Én a majmokra szavazok! – Mondom halovány vigyorral az arcomon. Valahogy jobban szeretem a majmokat. Vagyis nem is arról van szó, hogy jobban szeretem, egyszerűen csak emlékszem arra, hogy kisebb koromban azt hiszem a piros seggű pávián volt a kedvenc állatom valamiért, de nem igazán tudtam megmondani, hogy miért. Meg így visszaemlékezve sem értem, hogy miért az volt. De, mikor már láthattam őket az állatkertbe tovább léptem azt hiszem az elefántokra, de a majmokat azóta is szeretem. Sőt még akarnék is egyet. – Amúgy mi újság a suliban, meg úgy veled? - Nem mondhatnám, hogy nagyon tartanám a kapcsolatot bárkivel. Elszigeteltem magam a külvilágtól és azt hiszem jó érzés lenne ilyen formában is egy kis információ morzsához jutni. Na, nem mintha ki akarnám használni. Mert örülök annak, hogy találkoztunk. Csak nem tudom mi lehetne közös téma, ami senkinek nem kényelmetlen. De a síri csendet is igyekszem elkerülni.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Belenézek a tükörbe, hátha észreveszek még valamit magamon, amin javítani kellene. A hajamat feltűztem, csak egy kis egyszerű, laza konty, de vagy fél óráig szenvedtem vele. Muszáj jól kinéznem ha már egyszer sikerült Aaron figyelmét felkelteném. Annyira édes srác, jól érzem magam a társaságában. Most viszont tartok is tőle, mi lesz ha valamit elszúrok? Még egy kis szájfény és már indulhatok is. A rúzst nem szeretem, szerintem az ilyen fiatalokhoz sokkal jobban illik a szájfény. Ahogy kilépek a szobámból, próbálom minél csendesebben megközelíteni az ajtót, nehogy anyu kijöjjön a szobájából. Nehezen tudnám megmagyarázni neki, hogy miért nézek így ki, az igazat még nem árulhatom el neki. Most nem szeretném felzaklatni, az ő állapotában nem jönne jól. Sokáig tartott mire végre el tudtam fogadni ezt az egészet, de mára belátom kezdetben nagyon hülyén viselkedtem. Mi több tiszta gyerekes voltam, kivertem a hisztit csak mert nem akartam, hogy legyen egy testvérem. Önző módon arra vágytam, hogy a szüleim csak velem foglalkozzanak, nem akartam, hogy a kisbaba elvegye minden idejüket. Most már teljesen máshogy állok ezekhez a dolgokhoz. Ha ma nem követek el nagy ostobaságot, akkor valószínűleg megkapom a srácot akit már olyan régóta szeretnék. - Anya, elmegyek Karennel a parkba, majd jövök. Szia! - köszönök el, és remélem nem veszi észre, hogy mennyire remeg a hangom. Nem szeretek hazudni, de még nem állok készen arra, hogy elmondjam neki az igazságot. Gyorsan kilépek az ajtón és elindulok az állatkert felé. Előveszem a cigim a táskámból és miután - pár perces kotorászás után - az öngyújtóm is megtalálom meggyújtom. Már nem is tudom milyen régen szívtam el az első szálamat, talán akkor amikor anya kórházba került. Vagy még az előtt volt? Mindegy is, a lényeg, hogy segít, legalább addig is eltereli a figyelmemet és nem fogok annyira parázni. Az állatkert bejáratához érve, egy lelógó hajtincsemet kezdem tekergetni és közben Aaron után kutatok a tömegben, de sehol sem látom. Pár perces várakozás után már attól tartok, hogy nem is jön el, amikor meglátom az út másik oldalán. Ahogy meglátom azt a sármos mosolyát én is elmosolyodom. Nézem ahogy odaér hozzám és a szívem a torkomban dobog.
Vendég
Tárgy: Re: Woodland Park Állatkert Pént. Aug. 12, 2016 6:39 pm
Randevú… ezt általában kihagytam a női partnereimtől általában és csak lepedőt gyűrtünk. Ez más tészta lesz…. ez a csaj asszem megérdemli, hogy ne egyből az ágyba vigyem… Ráadásul volt egy elégé komoly témán a bratyóval… a rendőri pályázatom. Mert örülne neki,ha már ő nevelt meg legtöbbször. Még agyalok rajta, de hamarosan bedobom a gyakornoki pályázatomat és levizsgázok majd.-.. ez majd 3 év lesz… ha túlélem. Mert szerinte a Rend drága őreivel is kell jót dumálnom és kimennem velük tiszta terepre és a kocsiban figyelni, tanulni. Ez milyen már? És az íróasztal mögötti gubbasztás? Phuj… ez a része nem tetszik, de a fegyverrel való zsonglőrködés jöhet! De térjünk vissza Rose Mallors kisasszonyhoz. Egy állatkerti sétát meccseltem le vele. Azonnal igent mondott. Helyes! Egy farmer, a bakancsom és egy fekete ing a menü mára, ezt húzom fel és motorral indulok meg a helyszínre. A bátyám már dolgozik, elvileg az utcát rója a társával, valami szőke bigével és keresnek valakit. Nem érdekel…. unalmas az ilyen megfigyelő, keresgélős meló… üldözni a rossz fiúkat teljes erőbedobással? Na az kell nekem! Az állatkert parkolójába érve szusszantam egyet, letámasztottam a motorom és levettem a bukómat. Körül néztem, a parkoló hemzsegett a sok jött menttől, de ettől volt érdekes a helyzet. A Főkapu felé indulok, a lányt keresem a tömegben, aztán meglátom Őt… mit ne mondjak… kurva csinos. Már megérte elhívni… Megindulok felé még nagyobb mosollyal, majd oda érve meg is állok tőle úgy egy méterre. - Szia szöszi. - szólítom a szokásos rá aggatott becenevén. - Mi újság? - érdeklődök, majd végig mérem és bólogatok. - Ez igen, rendesen kicsípted magad. Csinos vagy. - dicsérem a magam módján. – Gyere, menjünk. – bökök a fejemmel a pénztár felé, majd ahhoz érve 2 diák jegyet kérek ki. Megkapjuk, fizetek, majd az egyiket oda adom Rose-nak. - Kérsz valamit enni? Inni? - érdeklődöm, majd szétnyitom a térképet és böngészni kezdem. - Mit nézzünk meg először? - pillantok rá, közvetlen mellé lépve, kissé lehajolva mutatom meg neki is a térképet… De jó illata van.. Végig nézek a nyaka vonalán és megnyalom a szám… nyugi Aaron, nem itt kéne neki esni…
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Az utóbbi időben valahogy egyre gyakrabban jártam ki az állatkertbe. Valahogy megnyugtatott. Igaz itt is voltak, akik értetlen pillantással néztek végig rajtam. Talán azért, hogy miért mozdultam ki egyáltalán, vagy csak egyszerűen, hogy miért vagyok egyedül. A sajnálat mindig ott lesz mindenki lelkében, amikor egy olyan társát pillantja meg, aki valamiben korlátozott. Hiszen a mai napig én sem tudom lerázni magamról az érzést, ami elfog, mikor meglátok egy vak embert. Vagy egy a saját helyzetemben lévő embertársamat. Mert mindig fogunk minimális empátiát érezni a másik iránt, akkor is, ha azt mondjuk, hogy ez hülyeség. Mindig is sajnálni fogjuk azokat, akik valamilyen oknál kifolyólag nem élnek olyan teljes életet, mint mi. Ez azonban egy pillanatra sem jelenti azt, hogy valami tenni is fogunk miatta. Inkább csak rosszul érezzük magunkat, majd pedig lehajtott fejjel tovább sétálunk, mintha mi sem történt volna. Az állatokat pedig egyáltalán nem érdekli, hogy mégis milyen hátrányaid vannak, vagy mi a bajod. Feltétel nélkül szeretnek. Nem érzik magukat kellemetlenül a helyzeted miatt ugyanúgy bolondoznak veled, mint bárki mással. Hmm.. Azt hiszem meg kellene kérdeznem apát, hogy lehetne egy kutyám.. Vagy macskám. Bár mindegyik csak több feladatot varrna a nyakába, mert bármennyire is szeretném azt mondani, hogy képes vagyok magamról teljes mértékben gondoskodni ez is teljes mértékben helyzetfüggő. Ami pedig a kutyákat illeti az egyszer biztos, hogy nem tudnék velük kergetőzni, de ezen kívül mindent megtennék értük. A macskákat pedig csak úgy kell kezelni, mint a királynőket és minden meg van oldva. Ahogy gurulok előre sikerül valahogy becsípnem az ujjam a kerékhez. – A francba. – S már a számban is van az ujjam, mintha ezzel valahogy képes lennék enyhíteni a fájdalmamon. Hát tudok én gondoskodni magamról. De mondtam már, hogy helyzetfüggő. Jelen pillanatban pedig már megint egy olyan helyzetet, napot fogtam ki magamnak, amely felett már gonosz módon gyülekeznek a sötét felhők, pedig szinte még csak alig kezdődött el.
Imádom az állatkertet. Ez a legjobb hely. Nem csak a városban. Az egész környéken. Rengeteg állat mindenféle méretben. Sok ember. Színek, formák, illatok, ízek. Szeretek ide járni. Anyuval évente jövünk. Van, hogy gyakrabban is. Nincs messze. És én szeretem látni az új állatokat. Most például a tigriseket. Nemrég születtek kicsit. Az internet szerint egy hónapja. Most kezdtek kimászni a barlangjukból. Szóval anyu elhozott megnézni őket. Csak még nem voltak kinn. A gondozó nénik szerint alkonyatkor járnak ki sokat. Addig még van egy kis idő. Vagy sok. A türelemtől függ. Az nekem van. Szerintem. Szeretek az állatkertben sétálni. Anyu is tudja ezt. Az egész délutánja szabad. Azt mondta, csak velem akarja tölteni. Ennek örülök. Régen volt ilyen. Most sok dolga van. Majdnem mindig. Ott van a munkája. Nem könnyű. Polgármesternek lenni nehéz. És sok időbe telik minden nap. Már nem csak akkor dolgozik, ha iskolában vagyok. Pedig az iskola hosszabb is az ovinál. Sokszor délután is tovább kell maradnia. Meg vacsorázni fura bácsikkal. Nem szeretek őket. Anyu sem. Mindig panaszkodik. Nem akar sminkelni. Meg nagy sarkakon járni. Pedig olyankor szép. Mindig csillog. De későn jön haza. Én meg nagyival ragadok. Nem baj az. Szeretem a nagyit. De anyut jobban. És ő másképp főz. Vagy megengedi a pizza rendelést. Nagyi ezt soha... A tigrisek nincsenek elő. Addig megnézhetek minden mást. Sok kisállat lett a nyáron. A majmoknál biztos van. És az egyik fura, nagy gyíknak is. Meg kecskegidák. És talán valaki vízi izé is. Nem delfin, de hasonló méretű. Vízidisznó. Valami fura neve van. A kiírás szerint ezt az állatot nézték régen sellőnek. Jó sötét lehetett akkoriban. Én nem tudnám embernek nézni. Pedig jó vagyok a képzelődésben. Néha túl jó is. Mindegy, van egy kis izéke. Olyan, mint egy fóka. Nagyjából akkora is. Aranyosan úszkál az anyukája mellett. Édes. Őt és a majmocskát néztem meg először. Utána a kecskét akartam. Ő a karámoknál van. Az állatsimogatóban. Az is jó hely. Én a nyuszijaikat nagyon szeretem. Olyan puhák és bolyhosak. Szerintem a tolókocsis lány is rájuk figyelt. Azért csípte be az ujját. Auch, ez biztosan fájt. Szegény... - Vérzik? - kérdezem óvatosan. Nem szeretem a vért. De kibírom. Sok van belőle a kórházban. A kórházat meg szeretem. És sokat járok oda. A doki nénik a fejemet szeretik. Mert különleges. Sok képem van róla otthon. Szerintem másnak egy sincs a buksija belsejéről. Rólam fél évente csinálnak egyet. Meg a pszichomókussal is beszélgetünk hetente egyszer. Szóval a vértől nem félek. - Kérsz ragtapaszt? Miért nincs rajtad kesztyű? Nem szoktak hordani a kocsisok? Nekem mindig azt mondták, igen. Látom is rajtuk, amikor edzenek. Mindig utánunk jönnek a csarnokba kosárlabdázni. És jobban csinálják mint én a lábaimon - de én ügyetlen vagyok. Soha nem tudom elkapni a labdákat. Sem tovább dobni. Kiesik a kezemből. Ha felveszem, akkor meg lépek. Pedig nem szabadna. Először le kell ütni. De én mindig elfelejtem kosárkor. Legalább nem baseball. Az se megy. Mindig mellé találok az ütővel... - Jössz megsimogatni a kecskéket? Van új kicsi - nézek vissza megint a lányra. Anyu épp odébb van. A padon ülve figyel. És telefonál. Biztos megint Ralph az. Ő a barátja. Nem munka. Így neki válaszol. Közben én mehetek a kisállat simogatóba...
Amikor már kezdeném azt hinni, hogy a kezemben van az irányítás mindig akkor történnek aprócska kis balesetek velem. Bár egyáltalán nem lep meg, mert valahogy mindig sikerül valamit össze ügyetlenkednem. Vagy magamra borítom az egész tányérom, vagy teljesen véletlen beakadok valahová, ahonnét elég nehéz számomra kikászálódni és ebből kifolyólag jön az a probléma, hogy valakinek a segítségére szorulok. De az is előfordult már, hogy sikerült kiesni a tolószékemből, amihez már csak igazán külön gratulálni tudok magamnak. Na, meg persze a szekrénnyel történt incidensemet sem szabad elfelejteni, hiszen elég szépen sikerült azt lefejelnem. Szóval igazából már bekerülhetnék a rekordok könyvébe annyiféle módon képes vagyok ártani saját magamnak, vagy éppenséggel kellemetlen helyzetbe hozni magam és ez most sem volt másképp. Ebből is látszik, hogy bármennyire is szeretném azt mondani, hogy hozzászoktam a helyzethez és teljesen otthonosan érzem magam abban a közegben, ami most már az életem, ez egyáltalán nem így van. Mindig is fogok hibázni azt hiszem és bármennyire is szeretném azt mondani, hogy idővel majd hozzászokok és nem lesz szükségem segítségre egy részem nem tudja elengedni a gondolatot, hogy bizonyos helyzetekben igen is el kell fogadnom mások segítségét, amit teljesen megalázónak érzek, pedig igazából benne van az életem paklijában és egyszer-kétszer ezt a lapot is ki kell húznunk. Most is sikerült felhívnom magamra a figyelmet az ügyetlenkedésemmel, de ezúttal egy kislányét, akinek a puszta kisugárzása mosolyt csalt az arcomra. – Nem, hála az égnek nem. – Bár azt inkább nem tenném hozzá, hogy biztosan lesz szép kis lenyomata annak, hogy ilyen ügyes voltam ismételten, de semmi olyasmi, amit ne bírnék átvészelni. Őszintén meglep a sok kérdése és azt hiszem a gyermekek ártatlansága hasonló az állatok elfogadásához. Hiszen ők még nem tudják, hogy mit is jelent az, ha valaki tolószékben van. Vagyis sokkal inkább nem foglalkoznak ennek a sötét oldalaival. – Még mindig hozzá kell szoknom a dologhoz és sajnos nem nagyon szeretem a kesztyűket, úgyhogy azt hiszem kénytelen voltam megbékélni a ténnyel, hogy ilyen balesetek elő fognak fordulni. – Mondhatni kompromisszumot kötöttem magammal, hogy néha egy-egy apróbb baleset vagy pedig kesztyűt húzok, amit elég nehezen tudok elviselni. Az igazság az, akárhányszor felhúzom a kezemre mindig szükségem lesz arra, hogy normális állapotban használjam az ujjaimat és ezért megint ott tartunk, hogy lehúzom, meg ilyenkor igazából, hogy folyamatosan használom a kezeimet még meleg is lenne. Szóval nem vagyok a nagy rajongója és azt hiszem, ha így állok hozzá meg is érdemlem a rossz dolgokat, ami a kesztyű nélküliséggel együtt jár. Bátran kijelenthetem, hogy a kislánynak már pusztán a kisugárzása jó hatással van rám, hiszen a mosolyomat nem tudom lekaparni az arcomról és nem igazán emlékszem, hogy mikor volt részem utoljára ilyen érzésben. – Persze mehetünk, de a szüleid nem bánják? – Nem akarom, hogy még a végén az legyen, hogy elraboltam a kislányt a szüleitől. Bár nem tudom, hogy pontosan kivel volt, hiszen annyira lefoglalt a saját bénázásom, hogy csak akkor vettem észre, amikor már itt állt velem szemben egyedül.
- Jobb a baleset, mint a kesztyű? Ennek semmi értelme. Ha csúnyábban megsérülsz, akkor be kellene menned a kórházba, hogy összevarrják a sebedet. Megijesztenéd vele a szüleidet is. Nekem anyu mindig ezt mondja, ha nem akarok védőfelszerelést venni edzésre és igaza is van. Senki nem szereti a gyerekeket kórházban látni, ha nem akkor születtek, de a kisbabák talán nem is gyereknek számítanak. Biztosan van egy határ, ahonnan már nem vagy baba, hanem nagy leszel. Te biztosan átmentél már rajta - teszem hozzá elgondolkodva. Fura kicsit a lány. Érdekesen gondolkozik, az biztos. Én nem szeretek megsérülni. A sérülés fáj. A fertőtlenítés még jobban fáj. A dokik pedig túl aggódóak. Velem mindig. Anyu már mérges is volt érte. Nem szabad folyton a fejemet nézni, mert nem egészséges. Mégis mindig mindenki kíváncsi rá, aki az aggyal foglalkozik. Mert a szinesztézia duplázódása ritka. Nekem mégis megvan. A doki néni szerint a világon húsz embernél van. Vagy kicsit több. Kevesebb. Nehéz megmondani. Sokan nem ismerik be. Vagy nem tudják megkülönböztetni. Nekem is sokáig tartott rájönni. Négy éves elmúltam akkorra. Anyu derítette ki. Nem szerettem szavakat. Mindig kértem, hogy ne használja velem. Meg furcsa színeket mondtam mindenre. A madár zöld. A fű lila. A kedvenc macim meg fehér. És így tovább. A lány is beteg. Csak rajta látszik. Sajnálom kicsit. Ezt nehéz titkolni. Nekem sikerülne. De nem titkolom. Anyu mindig mondja, hogy ne tegyem. Mert ettől vagyok különleges. Ezért nem bánthatnak. És tudom, ha hazudnak nekem. Anyu nem is teszi már. Inkább azt mondja, megtudom, ha nagy leszek. Az is eljön, egyszer... - Anyu tudja, hol keressen, a padról figyel. Nem lesz baj. És nem megyünk messze, ez a kerítés másik felén van. Elvileg küszöb sincs, csak kis emelkedő az ajtónál. Odajutsz egyedül, vagy segítsek? Nem vagyok szuper jó benne, de toltam már kocsikat, a gyerekek a kórházban szeretnek versenyezni. Olyankor mosolyognak akkor is, ha egyébként nem tennék... - de ez már más téma. Megint eltértem. Sokszor csinálom. Annyi dolog van a fejemben. Mindenről eszembe jut valami más. És ez a más nem függ össze. Ezért nehéz írni fogalmazást. Olyankor is csapkodnak a gondolataim. Gyakorolnom kell. Pedig tudok koncentrálni. Egyre jobb vagyok benne. Már nem vonja el a figyelmem szín az iskolában vagy hang. Az ízek meg soha nem voltak erősek. Akkor miért van mindig eltérés? Ezt hívják elszórtnak vagy hogyan a felnőttek? Láttam egy nénit, aki ilyen. Ő mindig a kulcsait felejti el. Meg a noteszét. Vagy a szemüveget. Azt mondta rá a tanár néni, még a fejét is elhagyná, ha nem lenne a nyakára nőve. Ezt már értem és szerintem igaza van. Az a néni az egyik fiú anyukája és tényleg mindent elfelejt a fiú is. Azért van egy füzete. Nem szedheti ki a táskából. Abba ír mindent a tanárnéni. Segít... - A nevem Lainey, te ki vagy? - fordulok újra a lányhoz. Ezt korábban is megkérdezhettem volna. Elvégre a név fontos. Meg így csak tolókocsit lánynak hívhatnám, ami fura. Pedig aranyos. Vagyis kedves inkább. Annyira nem beszédes. De senki sem annyira beszédes mint én. Azt mondják, nem is hagyok mást szóhoz jutni. Ez nem igaz, hagyom én. Csak kell hozzá idő. Meg emlékezés. Mert el tudok térni a témától is. - Juj, meggyógyult Charlie is! Ő az a bekötött lábú vik-viku-viku... oh már megint nem emlékszem, mi is ő. Olyan mint a teve meg a láma, csak kisebb és vigyázz néha köpköd, ha simogatják - teszem hozzá átnyúlva a kerítésen. Charlie aranyos. Nem bánt. Ő is az állatsimogatóban él mint a kecskék. Meg nyuszik. Meg bárányok. Ebben a karám részben sok állat van. Nagyon aranyosak. Szeretek velük játszani, ha van idő. A kistigris még úgysem jött elő...
- Persze ebben teljesen igazad van, hiszen okosabb lépés lenne felhúzni a kesztyűt azzal önmagamat és másokat is megkímélhetnék. De az igazság az, hogy nem olyan gyakran vagyok ilyen ügyetlen, hogy úgy érezzem szükséges a kesztyű. Szóval igazából igyekszem odafigyelni magamra és remélem, hogy a lehető legkevesebb alkalommal sikerül becsípnem az ujjamat. - Nem is tudom, hogyan mondhatnám el egy gyereknek, aki láthatóan nagyon okos, hogy ez az egész leginkább azért van, mert én eléggé makacs vagyok. Nem akarok kesztyűt hordani és bármennyire is akarná rám erőszakolni valaki, annál inkább tiltakoznék. Mintha belém lenne kódolva, hogy már csak azért sem fogom azt csinálni, amit mások mondanak, de ez az, ami azt hiszem mindenkit elindít a felnőttévállás útján. Már nem engedjük, hogy a szüleink beleszóljanak a dolgainkba mégis, ha bajban vagyunk ők az elsők, akikhez odamegyünk, hogy segítséget kérjünk. Bár ez már tényleg akkor történik meg, amikor már fuldokolunk a problémában. Mert a makacsság ugyanúgy megjelenik minden egyes alkalommal. Szeretnénk, ha képesek lennénk saját magunkról gondoskodni teljes mértékben és nem kellene úgy éreznünk, hogy valaki másra vagyunk ráutalva. Hiszen erről szól a felnőtté válás, hogy megálljunk a saját lábunkon, nemde? - Rendben van, akkor menjünk. Nagyon aranyos tőled, de megbirkózom vele egyedül. Nem szeretném, ha megerőltetnéd magad. Eléggé nagy gyerek vagyok hozzád képest, még a végén megerőltetnéd magad. - Igazán kedves tőle, hogy szeretne nekem segíteni, de ettől függetlenül én nem szeretném, ha ő lenne a következő az, akin átsüvítenék. Hiszen már volt egyszer, hogy valakinek sikerült átgurulnom a lábán, úgyhogy ezek után én már egyáltalán nem lepődnék meg semmin sem. De, míg ott a zavarodottság töltötte meg minden egyes porcikámat, itt a bűntudat emésztene fel, hiszen olyan kis törékeny kislányról van szó, hogy azon nyomban rosszul érezném magam, ha valami baja esne miattam. Néha még magamra sem tudok vigyázni a kezem is ezt bizonyítja nem venném a nyakamba még azt is, hogy véletlenül megcsúszik szegény az emelkedőnél és egyenest hátra gurulnék, bár a kezem mindig ott lenne a keréknél, de így biztosabb. - Nagyon szép neved van, Lainey. A nevem Sarah, de hívj nyugodtan Sadie-nek. - Valahogy Lainey-t figyelve egyre inkább töprengek azon, hogy miért is vagyok én egyke. Mármint nem, mintha olyan kis családba születtem volna és, ha úgy vesszük ott van Rose is és lényegében most neki is kistestvére született és én szíves örömest lennék valakinek a nővére, de ha ezt megpróbálnám tálalni apának, vagy anyának azt hiszem lefordulnának a székről. Mondjuk nem egészséges egy kis tesót behozni egy háborús övezetre, ami jelen pillanatban az életünk. Mondjuk elég lenne csak egy egyikőjüket meggyőzni róla. Bár feleslegesen kattog ezen az agyam, hiszen úgy sem lesz semmi. Anyunak még talán lesz lehetősége, hogy találjon valakit magának, de akkor sem hiszem, hogy a baba lenne a következő lépcsőfok. Apa pedig.. Hát ő apa.. Egy pillanatra sem félek attól, hogy majd komoly arckifejezéssel közli velem, hogy testvérem lesz. Hah. Ideje sincs belekezdeni egy ilyen projektbe. - Gyakran jártok ide az anyukáddal? - Az igazság az, hogy én magam is egyre gyakrabban járok ide, hiszen annyira megnyugtató, de többnyire annyira el vagyok mélyedve a gondolataimba, hogy fel sem fogom milyen változások történek. A gyerekek pedig mindig jó megfigyelők voltak. Minden apró zörejre odafigyelnek és sokkal többet felszívnak magukba, mint egy felnőtt ember. Bár nem mondanám, hogy felnőtt lennék. Inkább egy nagy gyerek. Még határozottan szeretném pár évig fenntartani ezt a pozíciót. Túlságosan is jól érzem magam benne.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Nem az volt a lényeg, hogy mit tett volna meg értem, hanem, hogy volt-e olyan a Földön, mit én meg nem cselekedtem volna érte. Mert ez nem rólam szólt. Róla. Kettőnkről. A múltunkról. Ez az ijesztő távolságról szólt, min együtt küzdöttük át magunkat, s húztuk fel a földről az elbicsaklót. Ennek a napnak nem arról kellett mesélnie, hogy miképp senyvedt el a halhatatlannak hitt kapcsolatunk, s nem volt szükséges datálni az elkerülhetetlennek fejtegetni vágyott tényszerű momentumát, mikor már nem fogódzkodtunk egymásba és mégis képesek voltunk lélegezni. Ma nem kellett, hogy felemlegessük a mélységeket, miken még erőtlenek voltunk átjutni. Ma nem kellett, hogy hazudjunk nagy, érzelmes szavakat, hogy így gyógyítsuk a másiknak veszekedéseink során sérült membrán-hártyáját. Képesek voltunk falakat lebontani, életet adni és elvenni, de vajon tudtunk-e tiszta szívből jövőn csilingelve nevetni? Problémák, aggályok, varok felszakítása nélkül létezni? Lehetett-e adu köztünk a jókedv? Lehetett-e valódi az öröm?
Jogos kételyek gyötörtek a válaszokat illetően. Mintha lett volna gyarló világunkban egy szent ereklye, egy felbecsülhetetlen értékű tárgy, egy ajándék, mi Tőle származott, s melyhez az íratlan utasítás azt tartalmazta, hogy: „ezzel gyere elém, ha úgy érzed, elvesztettél, s majd együtt mindent megoldunk”, úgy ragadtam magamhoz a Jamie Woodward bakancslistáját felvonultató papírfecnit. Az idő foga már megrágcsálta. Szakított belőle, poros sárgasággal rothasztotta, de az indigó tinta megtéveszthetetlen betűi jól olvashatóak voltak. Az övét én őriztem, az enyém valahol nála leledzett. Tekintetem várakozás nélkül suhant végig a listázott, s rangsorolt vágyálmokon, átugorva a megannyi javítást, satírozást és áthúzást. A huszadikat kerestem, s az ahhoz tartozó sorokat.
20. Közös szobát kapni az öregek otthonában; megpucerálni Maya kivehető protkóját; vívni a mankóinkkal; eltulajdonítani több tucat gyümölcszselét a konyhából, feltölteni vele a kádat és abban megmártózni; beöltözni Maya dohos szagú otthonkájába, és borzalmas színű fejkendőjébe, tolószék-versenyezni a korridoron; megtanulni kötni.
Kíméletlenül bántam el az utolsó kívánalommal. Tudván, hogy nem tervezek megöregedni, s évek helyett is csak hónapokat adtam magamnak, melyekben bővelkedve majd Doug franciaágyában agonizálok, ennek nem volt létjogosultsága. Lebontottam a távoli jövőt. Egy olló segítségével vágtam le a lista legalját, majd azt követően azonnal az iratmegsemmisítőbe csúsztattam. Hogy ez megnyugtatott-e? Nem az volt a lényeg.
Bögrényi kávémmal, s a széthajtogatott lappal álltam tovább a dolgozószobából, hogy mosolyt nyerjek ki a sorok jelentéséből, s megvalósításaiknak lehetetlenségéből. Séta közben kritikusan torpantam meg az olyan részeknél, melyek köteleztek volna a fogyasztásra, s azokat száműztem is a bakancslistáról anélkül, hogy egy másodperces gondolkodási idővel ajándékoztam volna meg magam, amiben a kivitelezés potenciálját veszem górcső alá. Így nem fogunk megenni fejenként ötventálkányi gyümölcszselét, és nem viszem el egy méregdrága étterembe, hogy kézzel-lábbal másszunk bele a terítékbe. Minden mást azonban hajlandó voltam a lehetőségeimhez mérten megrágni, s rangsorolva teljesíteni. Nem, Jamie, már nem létezett lehetetlen számomra. Többé nem okozok csalódást, ígérem. Erre ittam. Dús kortyokat tereltem le az ízesítetlen, s színezetlen feketéből nyelőcsövemen.
* * *
A kórház egész területét lezárták egy elveszett újszülött csecsemő miatt. A rendőrség rótta a folyosókat, s a műtéti beosztásokat fensőbb rendű úri kénnyel, könnyű szerrel törölték le a nővérpulttal szemközti falra akasztott tábláról. A legszükségesebb műtéteket engedélyezték csupán, míg rá nem találtak a bébire. A kórházi személyzetet, a látogatókat abba a szobába zárták karanténba, ahol éppen tartózkodtak a felfedezés idején. Így történhetett meg, hogy Jamie és én a kantinban ragadtunk. – Valamelyik tanulatlan tanárom évekkel ezelőtt azzal áltatott, hogy az embercsecsemő a legvédtelenebb és életképtelenebb utód. Lassan tanul, lassan fejlődik, nullhuszonnégyben felügyeletet igényel, és még az emlőt se találja meg magától, mert fogalma nincs, mi a különbség a női mellbimbó és a szájába dugott gyűrűsujj között. Nem is értem, hogy mikor világra segítetted a kis mócsingot, hogy nem vetted észre, hogy egy mutánssal van dolgunk. Három órával a születése után dobbantott anyuci mellől. És időközben még Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét is eltulajdonította, mert hogy egyetlen biztonsági kamera felvételén sincs rajta. Egy pár órás szökevény miatt megbénult a kórház, és még sürgősségi kocsit sem vihetnek az újraélesztendő betegekhez, ha megszűnne a szinusz-ritmusuk. Szerintem ufó… Az unalom hatására szenvedélyesen érveltem a kétségbeesetten keresett-kutatott csecsemő ártatlansága ellen, aki miatt el kellett halasztanom a Nesbit műtétemet és tovább hisztaminozni az emeleten fekvő kangörcsös gazdasági szakírót. Érdeklődve pillantottam rá. Halvány mosoly játszott szájának szegletében, s még nem fröcsögött dühödten szavakat ellenségességem hallatán. Tovább feszíthettem a húrt. – Nem volt ördög farka? Karmai? Esetleg agyara? Kilométeres szárnyai? Ostora? Kérvényezned kéne, hogy a gyerekosztályra kapjatok biztonsági őröket. A mai gyerekek korán kezdik… mindent korán kezdenek – a gyümölcsös nyalókát kihúzva ajkaim közül, diadalmasan kiáltottam fel. Mintha díjazták volna elsőbbségemet. Felfüggesztettem Jamie kis töpörödött védenceinek szapulását, hiszen végeztem a bakancslistámmal. – Megvagyok! Háh, isteni! Megvan a listám. Te hogy állsz? Sokkal megfontoltabb volt mint én, aki úgy gondoltam, hogy akár már holnap újabb ötven vágyálmot csatolhatok a húsz legáhítottabb kívánság mellé, így nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a leírt szavaknak. Jelenlegi állapotom spontán óhajait karmoltam macskakaparásra emlékeztető betűkkel a lapra. Még csak a felénél járt. – Már tíz van. De ez nem formaegyes verseny, dr. Báthory… – Pedig jobban örülnék neki, ha végre haladna is valami itt körülöttem, mert egy kicsit hiperaktívnak érzem magam ehhez a helyhez. Forr bennem a tenni vágyás. Főleg, hogy a listám első helyén az áll, hogy el akarok menni pisilni. Már két órája igyekszik felrobbanni a húgyhólyagom, és kezdenek elgyengülni a belső combizmaim, nem bírom jobban szorítani őket – nyüszkölve pillantottam át Jamie össze-visszanyilazott irományára. – Mutasd, mi áll benne… Nem hagyva, hogy rászánja magát a folytatásra, s az isteni sugallatból érkezett ihlet hatására, újabb pontot vigyen fel a papírra, majd ezt folytassa annak befejezéséig, magamhoz ragadtam azt. Hiába elégedetlenkedett, a székem tetejére állva, fejem fölé emeltem a papírost, hogy még csak véletlenül se szerezhesse vissza, majd hangosan szónokolva olvasni kezdtem azt. Férfi létére olvashatóbban rajzolta a hangokat, mint én. – Első… családot alapítani. Ej… de kis szentimentális. Második: ejtőernyős ugrás egy egzotikus helyen. Harmadik: vezetni egy kompot. Negyedik: saját kézzel, saját pénzből felújítani egy állatmenhelyet. Ötödik: kézzel-lábbal enni egy elegáns étteremben. Hatodik: delfinekkel úszni a tengerben. Hetedik: elefánton lovagolni Thaiföldön. Nyolcadik: megtanulni a jelnyelvet. Kilencedik: végigmenni a Kínai nagyfalon. Tízedik: meztelenül fürdeni a tengerben. Tizenegyedik: múmiává csomagoltatni magam. Tizenkettedik: filmet forgatni az ufók kultúrájáról, szokásairól és életviteléről. Részegen. Jézus Isten – az utolsó pontra hangosan felnevettem. – Meddig fogsz te élni? Még fel sem fedezték a földönkívülieket. Ezt muszáj befejezned, az álmaid engem jó kedvre derítenek… még hogy forgassunk E.T.-pornót. A békasegge alá esett vissza ennek gondolatától a libidóm. Beteg vagy – szórakozott elismeréssel nyújtottam vissza a férfinek listáját, s lapogattam meg vállát, eltelve büszkeséggel. Jókedvem könnyet facsart szememből. Valójában nem mondtam, de irigyeltem az összeszedettségéért, s hogy komolyan merte venni a feladatot. Én nem voltam rá képes, s elbagatellizáltam, mindennapi hülyeségekkel saját listámat. Csak évekkel később alkottam azt újra, s adtam át Jamie Woodwardnak megőrzésre. Talán még megvolt valahol.
* * *
Azóta a lista még további tíz ponttal bővült, melyek között szerepelt egy vágyott közös műtét, egy közös tetoválás, időkapszula készítése, állat örökbefogadás és további apróságok. Talán mára változások is álltak be, s bővült Jamie vágyainak sora, felborult a prioritás, de nem tehettem mást, minthogy ebbe kapaszkodjak, ami egykor a miénk volt.
* * *
Gondosan elkerültem az ebédidőt. S míg Doug meghívását azzal hárítottam, hogy sietnem kell, mert találkozóm van, addig Jamie-nek a szívére kötöttem, hogy ne várjon rám addig, míg kihűl a levese, mert nem fogok odaérni időre. Tulajdonképpen se nem kapkodtam, se nem voltam késésben. Míg máskor elborzasztott volna, hogy a zuhogó esőben fagyoskodjak, most ez tűnt a legvonzóbbnak. Nem kellett még csak orvosi diploma se hozzá, hogy tudjam, a legyengült szervezetet mennyire meg tudja gyötörni egy mezei megfázás is, ami aztán könnyedén átcsaphat lázas tüdőgyulladásba. Hetek óta azon igyekeztem, hogy megöljem az immunrendszeremet, s felfüggesszem a fertőzésekkel szembeni ellenállásomat. Taktikusan vontam el magamtól a folyadékot a vitaminokon túl, s egyre nagyobb időbeli távolságokat hagytam az étkezések között. A javasolt három órákat három napra cseréltem. Még volt néhány elintézni valóm, ami és aki miatt el-elgyengülő valómat energiával kellett feltöltenem. Egy volt ezek közül Jamie.
Az éjszürke esernyő vászon-sipkája alatt kuporogva vártam, hogy a sokat emlegetett férfi befejezze az ebédjét. Előre-hátra hintáztam, hogy a rövid derekú szövet kabát alá igyekvő dermesztő hideg levegőjét távol tartsam a felkínálkozó résektől. Szabad szemmel követtem végig minden mozdulatát a földszinti kantin tágas ablakainak keretébe foglalva. Elképzeltem a falatok ízét, telefonbeszélgetéseinek lényegét, a grimasz és elégedettség által kiváltott alapérzeteknek mellékelt okát, ahogy a hozzá járuló gyakornokokkal lefolytatott dialógoknak koncepcióját, humoros oldalát is. Nem változott. Magabiztosan elterpeszkedő orrcimpái elnyúltak szája felett, miközben teli szájjal osztotta a fiatal generáció ügyetlen népét, s mivel tetszett magának önön gúny-sziporkája, hosszú, fekete pilláit kétszer olyan gyakran rebegtette rájuk. Majd ahogy beletúrt a majonézbe, szinte extázisba esett, s elfelejtette azt is, hogy létezik rajta túl a külvilág. Itt volt a lehetőségem. Megvártam, hogy az utolsó cseppjét is kikanalazza az epres gyümölcskocsonyának, csak azt követően illesztettem fülemhez a telefonom felső részébe szerelt hangszórót. Tárcsáztam, s vártam, hogy felvegye. Kicsengett. Vajon milyen volt a csengőhangja? Melyik mesefilm betétdalán figyelmeztette a hívásra? Netán megkomolyodva rezgett a készülék? Már nem ismertem jelenlegi rigolyáit és mindennapjainak rigmusát. Még nem is tudta, de én mindent tudni akartam róla, s ezen túlbuzgó attitűdömmel ellehetetleníteni a viszonzást, hogy én is meséljek magamról. Kilépve az életemből, arra tettem fel az elkövetkezendő néhány napot, hogy szolgálatára álljak. Hogy őt imádjam. Hogy őt tegyem boldoggá. Mindegy volt, hogy én mit éreztem. Hogy mim fájt, mim sajgott, hogy szívem szilánkjai milyen gyötrelmes érzéssel gyógyultak be sebzett húsomba. Csak ő létezett.
– Szia, Maya vagyok – időt hagytam neki, hogy nyeljen. – Sikerült felszabadítanod a délutánod és áttenni a műtéteket? Vagy van valaki, aki jobban szeretne időt tölteni veled, mint én? Noha ez egy plátói kérdés volt… de a haldoklók mindig előnyt élveznek. Észre sem vettem, milyen kreatívan szőtte bele mondandómba tudatalattim saját állapotomat, miről sem Jamie, sem John és családja nem tudott. – Meglepetésem van a számodra. Te szereted a meglepetéseket, én pedig szeretem, ha nem mondanak nekem nemet. És most figyelj… béreltem egy egész elefántot az állatkertben. Mit gondolsz, beleférne a napunkba egy ’elefántlás’? Esernyőt is hoztam… nem fogunk elázni, és olyan kevesen lesznek, hogy nem kell attól félnünk, hogy valakit eltaposunk közben. Ha kinézel az ablakon… itt állok. Igen, pont itt. Itt várlak. Gyengéden elmosolyodtam, s hogy biztosan észrevegyen, felszabadított kezemmel vad hévvel intettem felé.
Lerakom a lábam, ahogy megállok a motorral, s csak dudálok kettőt, jelezve, megérkeztem. Bukósisak ma luxuscikké változott, nem esik az eső, élvezni akarom, ahogy a vállig érő hajamba tép a szél robogás közben. Ahogy megjelenik, két gyufaszálat tartok felé. - Húzd ki az egyiket! – attól függően, mit húz, oda megyünk. A rövid az állatkert, a hosszú a vidámpark. Csak utána kap egy ölelést, hogy kihúzta a gyufát. A puszitól az Egyenlítőig tudok szaladni. - Dögösen nézel ki – az igazat mondom, ha nem nézne ki jól, azt is a szemébe mondanám. – Hoztál naptejet? Rommá fogunk égni, ha így tartja magát az idő. De előtte ezt kóstold meg – nyújtok felé egy ivóflakont, benne turmixszal. Emlékszem az első alkalomra, amikor merészen odaállítottam hozzá egy adag étellel, hogy kóstolja meg. Kifejezetten a számára állítottam össze, a kémia iránti rajongásom, vagyis a biokémia iránti rajongásom az ételekre és italokra is kiterjed, kísérletezek az ízekkel és hatásukkal. Hazel irányított abba az irányba, hogy olyan ételekkel is kísérletezzek, íz terén, ami erősíti, és jó ízű. Ez mentás-dinnye ízű, gyógynövényekkel és fűszerekkel keverve. - Milyen? – kíváncsi vagyok a véleményére. Ha közli, hogy pocsék, addig dolgozok rajta, míg jó ízű nem lesz, megőrizve frissítő és regeneráló tulajdonságát. Egyre emlékszem, az nagyon rossz ízű lett, akkor tanultam meg, mennyire fontosak az arányok, azóta viszont az a kedvenc gyümölcsös-fűszeres koktélom.
Annyira vártam már ezt a napot, hogy jóformán szavakba sem tudtam önteni azt. Anya pár napja rendkívül felidegesített, mikor Lars-ra különböző megjegyzéseket tett, s habár semmiképp sem óhajtottam ebbe beleavatni az én drága barátomat, mégis bűntudatom volt az akkor elhangzottak miatt. Már rég a lépcsőn sétáltam lefelé, amikor meghallottam a dupla dudát és ezzel egy időben azonnal mosoly is húzódott az arcomra. Amint odaérek hozzá, se puszi, se ölelés, rögtön két gyufaszálat tár elém, hogy húzzam ki az egyiket. Elnevetem magam, hisz jól tudom, ma ezen a húzáson fog múlni, hogy épp hova is sodor minket az élet. - Ó... megint én húztam a rövidebbet. Hogy lehet, hogy mindig én húzom azt? - lebiggyesztem alsó ajkamat és tettetem a szomorúságot. Majd gyorsan átváltok újra mosolygásra és csillogó szemekkel nézek fel rá. - Akkor ez most mit is jelent? - kíváncsiskodom, majd visszaadom neki a gyufát és boldogan viszonzom az ölelését is. Puszi csak ezután jár, a mosoly az arcomról pedig aligha fog eltűnni a mai nap folyamán. Inkább csak szélesedik és az egész arcomra kiül, mikor bezsebelem a mai második bókomat. - Köszi! De te sem panaszkodhatsz! - játékosan még kacsintok is egyet rá. Következő kérdését hallva hirtelen úgy érzem magam, mintha anya érdeklődne afelől, hogy mindent elpakoltam-e az iskolai kirándulásra. - Naptej, esernyő... ebben a táskában minden van, Szívem. - szokásommá vált becézgetni őt, bár mikor elkezdtem, akkor a lelkére kötöttem, hogy szóljon, ha zavarja. Valamiért nem tudom nem becézgetni azokat, akik közel állnak hozzám, mintha ezzel is csak azt akarnám a tudtukra adni, hogy mennyire szeretem őket. Kikerekedett szemekkel, megjátszott ijedtséggel veszem el tőle a flakont, amibe mindenekelőtt beleszimatolok gyorsan. - Hm, az illata jó. - majd bele is kortyolok, de csak óvatosan. Az elmúlt években megtanultam bízni Lars képességeiben, s habár néha előfordult, hogy kissé mellényúlt az arányokkal, alapjaiban véve isteni ételeket, turmixokat készített, tehát semmi okom nem volt panaszra. - Imádom. De most komolyan, ez csúcs! Nagyon kiérezhető benne a dinnye, egyszerűen isteni! Bár nem tudom, miért lepődök meg ezen... - felelem biccentve, majd újra kortyolok a turmixból. Őszintén hiszem, hogy Lars nekem alkotott erősítő szerei nagyban szerepet játszottak abban, hogy meggyógyultam. A flakont is biztonságos keretek között a táskámba süllyesztem, aztán átdobom egyik lábam a motor ülése felett és egy pillanat múlva már Lars mögött is termek. - Én készen állok, úgyhogy felőlem mehetünk is! - átkarolom a fiút, persze ha nekem felajánl egy bukósisakot, azt örömmel elfogadom, bár mivel rajta sincsen, lehet rám sem fog kerülni ezúttal.
- Mert így a fantáziád szab határt annak, milyen hosszú is a vége... – felelem sejtelmes mosollyal, aminek a pikáns fűszere messze van innen. A dolgokból a pozitív felhangot igyekszem kihozni mindig, sok minden alakított erre az életszemléletre. - Állatkertet – kíváncsian várom a reakciót, mert ha nem csal az emlékezetem, akkor odáig van az állatokért. A puszira veszek egy mély levegőt, talán ő az egyetlen, akitől el tudom fogadni, mert akárhányszor kapom tőle, nagyon mélyről és szívből jön, s hangosan sosem bevallottan, ez az öröm a gyógyulásához segítette elő véleményem szerint, no, nem azért, mert engem ölelgetett, hanem mert láttam, boldog. Kihúzom magam a dicséretre, én bizony nem szerénykedek. Tisztában vagyok azzal, hogy jóképű vagyok, ehhez jön a stílusom is. De elszállni nem szokásom, még ha pojácának is tartom néha magam, azt csakis szigorúan a tükör előtt, kétszemközt magammal teszem. - Ebben? – mutatok kíváncsian a táskára. – Meg kell tanítanod, hogyan tudsz pakolni ekkora táskába, ennyi cuccot – a női táskákról alkotott véleményem tartja magát, mely szerint ott minden van, még dinoszauruszok is. Kíváncsian várom, miként reagál a turmixra, némi magabiztossággal. - Ez már kezdetnek fél siker – hümmentek. – Igen! Szuper, tiéd, tartsd meg – a receptet felírtam, az arányokat is, így azok alapján tudok vagy egy teljesen ugyanilyet készíteni, vagy odafigyelve az arányokra, módosítani rajta, a mostani visszajelzéstől függően. - Ha lemeszelnek, a büntit én állom – bukósisak kötelező, de most teszek rá. Ami zsaruként, jó, oké, nyomlaborosként kicsit rázós, de nem az első eset a bukósisak-mentes motorozás. A napszemüveget felveszem, jobb, ha legalább az rajtam van, s hagyom, hogy Hazel átkaroljon, miután felpattan mögém. Közel parkolok le a bejárathoz, az odafelé vezető úton már messziről látszott rajtam, hogy élvezem a motorozást. Ehhez Hazel fülig érő szája is sokat adott. Éppen ezért egy kis szlalomozást is belevittem, ha éreztem, hogy Hazelnek nincs ínyére, akkor abbahagytam. - A zsiráfok stipi-stopi, meg a lepkeház. Menjük a rovarokhoz is! Pókok? – a tarantulák a kedvenceim, amikor először a kezembe adták, kis híján hazaszaladtam vele, mert olyan puha és selymesek voltak a lábai, azonnal kedvencemmé vált. - Merre szeretnél nézelődni? – a parkolási díjat kifizetve, nem hagyom Hazelt, hogy a belépőt állja, a vendégem.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Woodland Park Állatkert
