HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Volunteer Park

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Volunteer Park
Szer. Aug. 03, 2016 10:38 am
 



 

First topic message reminder :

Vissza az elejére Go down

Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 25

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szer. Aug. 31, 2016 9:08 pm
 



 

Joel and Chloe


Az első pillantásom a motorra nem túl meggyőző. Nem vagyok ellene a gyorsulási versenyeknek, meg az efféle időtöltésnek, de veszélyesnek tartom, és magamtól nem szállnék fel rá, ez holtbiztos. A két kerék, meg a fekete szín miatt egy kicsit fel is gyorsul a szívverésem, mert nem tartom jó ötletnek, hogy felüljek rá, de más választásom nem lesz, ha Joellel akarom tölteni a délutánt a parkban. Eljött értem, belement a randikba, akkor én is tehetek egy kis kivételt. A szavaira hevesen bólogatok, mint aki ért a motorokhoz, meg a márkájukhoz, de bevallom őszintén, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy miről hablatyol.
- Nem hagy hidegen, csak nem vagyok szakértője a témának, és lánynak születtem. Ha a főzési technikákról beszélnénk, akkor te is hasonló fejet vágnál, mint én. – elmosolyodom, és odalépek, hogy megigazítsam a kosár tetején lévő pokrócot. Anya készítette nekem még kislányként, és különleges alkalmakkor még előveszem. A mai nap kiérdemelte ezt, és ha aggódom is az épsége miatt, Joelnek is meg kellene értenie, hogy van annyira fontos, mint ez az emlék édesanyám után. A sisakkal eleinte nem tudok mit kezdeni, de ez nem is csoda. A jártasságom a kétkerekűek világában csekély, de igyekszem, és óvatosan veszem fel. A hajamat betűröm alá, és megigazítom a plexit is. A felüléssel nem akad gondom, de azonnal kapaszkodót keresek benne.
- Nem baj, ha beléd kell kapaszkodnom, csak maradjak is meg. – válaszolok vissza a burám alól, és a hátának simulok, amint gázt ad, és elindulunk. A szemem végig csukva tartom, mert a gyomrom liftezik, és a száguldástól émelygek is, de nem kell tudnia. A hálám utoléri, mikor megérzem a lassítást, és meglátom a park bejáratát. Rengeteg mindent lehet idekint csinálni, és az idő is kiváló, de ami jobban izgat, hogy velem van. A sok viszontagság ellenére élvezem a társaságát, a meglátásait, a gondolkodásmódját. Különbözünk, de korántsem probléma ez, inkább egyfajta megváltás, hogy valaki más szemszögből mutatja meg a világnézetét. A csók és a bújás után még biztosítja a motort, és elindulunk a helyszínre. A kosár az ő kezében van, hogy még véletlenül se én vigyem a nehezet.
- Ott az, megfelel? – mutatok az egyik tölgyfára, és ha megáll előtte, és leteszi a kosarat, akkor ugrok is, és kiterítem a pokrócot a fűre. Félig leguggolok, és a tenyeremmel elsimítom, hogy le tudjon huppanni mellém, és nem is kell sok, hogy a fa tövének támaszkodjon háttal, és leüljön.
- Igazán meleg van, de én már megéheztem. Elszívtad minden erőmet… - belepirulok a kijelentésembe, és a két kezem eltűnik a kosár belsejében. A fonott csoda sok mindent rejt, de előbb a friss bagettet és a toastkrémeket veszem elő.
- Bort nem is ihatsz, mert vezetsz. – szökik fel az egyik szemöldököm, és előveszek egy átlátszó pet palackot neki, teli vízzel, egy másikat meg üdítővel.
- Tessék… - adom a kezébe egy műanyagpohárral együtt, és szorgoskodva kipakolom az ebédünket. A késsel kis karikákra szelem a péksüteményt, és megkenem az avokádó meg a padlizsánkrémmel.
- Na, kóstold meg… - támaszkodom meg az egyik tenyeremen, és előrehajolok, hogy megkínáljam vele. A szájához tartom, és mosolyogva várom, hogy beleharapjon.
- Na, milyen? – elengedem, ha elveszi, és egyet én is bekapok, aztán közelebb mászok hozzá, és a két lába közé beülve a mellkasának döntöm a hátamat.
- Van még édesség is, meg sajtok… - fellelkesülök, ha a saját terepemen járhatok, és oldalra pillantva észreveszem a kis krémet a szája szegletében. AZ ujjammal törlöm le, és veszek el a mélykék íriszekben.
- Egyébként te is kismalac vagy, nemcsak én. – kuncogok, és bekapom az ujjamat, hogy lenyaljam róla a kis padlizsánt.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 01, 2016 8:16 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Avataron : Gaspard Ulliel
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Csüt. Szept. 01, 2016 1:13 pm
 



 

- A kisasszony meglehetősen komoly tévedésben él a főzőtudományomat illetően. – Az első fia voltam ugyanis édesanyánknak, aki hajlandóságot mutatott a főzőtudományának elsajátítása iránt, még Angiet is megelőztem, ugyan ő azóta már nyilván lehagyott, hisz anyuka, így gyakrabban is főzött mint én, ettől még én is remekül boldogulok a konyhában, noha erősen visszavetette a lelkesedésemet a téren az, hogy Dia nem hajlandó enni abból, amit én készítek.
Mit is mondhatnék, nem fog leesni, hacsak nem enged el, és felejt el minden téren vigyázni magára, ezzel szabályosan levetődve a motorról. Őt ismerve ez is benne van a pakliban, de azért bízom benne, hogy nem így lesz, nem értékelném túlzottan. Csak pozitívan. Mindenki rajta marad a motoron, meg a kosár is, nem beszélve a takaróról. Kisvártatva szerencsésen megérkezünk, ahogy megjósoltam, és már szállhatunk is le a motorról, illetőleg a megfelelő rögzítés után irány befelé. Tényleg sosem csináltam még ilyet, és bevallom, kissé nehezemre esik még kezelni ezt az egészet, de talán nagy baj nem lehet egy piknikből. Majd megszokom. A kedvem még mindig remek, s addig nem is lesz gond, míg valami vagy valaki nem köp bele a levesbe.
- Naná. – A pokrócot segítek kihúzni a másik oldalán, de aztán valóban leülök, noha a fának csak akkor dőlök, ha nem járnak rajta körtáncot a hangyák. Nem zavarnak a bogarak, de rám ne mászkáljanak.
- Nekem nem úgy tűnt, hogy mindet, szemtelenkedni még maradt épp elég. – Felvont szemöldökkel cukkolom, szám szegletében megbúvó pimaszsággal, elvégre a zuhany alatt sem én voltam az, aki úgy törleszkedett a másikhoz, akár egy macska. A pirulását egyébként elégedetten nézem, nem tehetek róla, szeretem, ha hatással vagyok a nőkre, ráadásként még akkor is, hogyha tulajdonképpen az aktuális pillanatban semmit sem csináltam.
- A víz tökéletes lesz. – Nem kezdek okfejtésbe a fontosságáról, elvégre semmi okom egy felnőtt nőt kioktatni arról, hogy naponta mennyi vizet ajánlatos meginni, azt már én is tudom, hogy az egészsége és ő egészen más nézetek vallanak sajnálatos módon. Az üdítős üveget el sem veszem, de vizet töltök, illetőleg, ha neki kell valamelyikből, arra is sort kerítek. Közben odalesegetek, hogy mit ténykedik.
A kóstolókba nem vagyok rest nagyot harapni, szóval, ha kisebb a szelet, esélyesen két harapásból el is tűnnek. Eszem elszáll, mindig mennyire giccsesnek tartottam, mikor egymást etetik a pá… khm, emberek. Így megélve annyira nem tűnik tragikusnak, sőt, egészen aranyos.
- Nagyon finom! – Állapítom meg rögvest, szerencsére mindenevő vagyok, nincs olyan kaja, amit legalább ki nem próbálnék, van, amit nem szeretek, de arról sem mondhatom, hogy sosem ettem. Azért valljuk be, némileg megdöbbenek ezen a lábam közé mászáson, de ezt úgysem látja, s pillanatokon belül már mosolygok is. Van valami egészen békés atmoszférája ennek az egésznek, kezdem érteni, hogy tényleg van jó oldala annak, ha az ember nem egyedülálló, de tudom azt is, hogy nem minden arany, ami fénylik, s Chloe meg köztem mindig egyik pillanatról a másikra robbannak a dolgok.
- Úgy látom, valaki nagyon készült. – Ujjaim az egyik karját cirógatják újra meg újra végig, s az sem zavar, hogy valami maradékot eloroz a szám sarkából. - A fene, pedig igyekszem ám jó benyomást kelteni, erre némi padlizsánkrém keresztülhúzza a számításaimat. – Fejem ingatásával mímelek rosszallást, de aligha áll mögötte valós kellemetlenség, egyszerűen csak szórakoztatom reményeim szerint mindkettőnket. - Gyakran jársz erre? És ha igen, mit szoktál csinálni? Csak ücsörögni? – Fogalmam sincs erről, ennyire lazán pihenős programokat sosem iktatok be, mert nekem kell, hogy tudjak mit kezdeni magammal, de azért azt el tudom képzelni, hogy olykor egy-egy délelőtt/délután egy-két órát elolvasgassak itt nyugodtan.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 25

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Csüt. Szept. 01, 2016 8:19 pm
 



 

Joel and Chloe


A napomat nem ilyen tervezetben képzeltem el, hogy előbb egymásnak esünk, együtt zuhanyozunk, és aztán piknikezünk, de sokkal jobb, mint a gondolataimban valaha volt. A helyzet magától értetődően alakult, és bár szerettem volna még egy kis ideig a védőburkomban maradni, egyszerűen képtelenség, ha az összes idegvégződésemre ilyen hatással van Joel. A legjobbat, és a legrosszabbat képes egyszerre kihozni belőlem, és tartok tőle, ha nem a fellegekben vagyunk, akkor külön-külön járjuk be a pokol legsötétebb bugyrait. A szerelem érdekes dolgokra veszi rá az embereket, de örülök neki, hogy belement a közös programba.
Kisebb szívrohammal úszom meg a motorozást, és ha tetszik is neki a hozzáállásom, attól még nem hiszem, hogy magamtól ráülnék. Az élmény örökre bennem marad, de sokkal nyugodtabb vagyok, amikor átlépjük a zöldövezetet jelző kaput, és betérünk a természet lágy ölére. Az egyik közeli fa alatt terítem le a pokrócot, és veszek el a kosárban, mert igencsak benne járunk az ebédidőben, és szeretnék enni. Az üdítőt még nem kérem, így ha ő iszik, akkor elégedetten paskolok meg a vállamat képzeletben. Jómagam nem vagyok túlzottan szomjas, de éhes annál inkább. A kis kóstolók étvágygerjesztőek, és a friss alapanyagoknak köszönhetően jól sikerültek a krémek is. Joel belemegy a játékba, és elfogadja a felé kínált falatot, de előtte még piszkál egy sort, amiért csak jobban elvörösödöm.
- Örülök, ha ízlik. – dőlök neki a mellkasának, és észreveszem hátrapillantva, hogy ott maradt egy kis padlizsánkrém a szája szegletében.
- Ha még nem ismernél eléggé, de szeretek készülődni a nagy eseményekre, és nekem a mai nap az. – mosolyogva nyalom le az ujjamat, és teljes testsúlyommal dőlök neki, és veszek el a két karja között. Egy kis bagettet még elcsenek, de nem akaródzik, hogy sokat mozogjak. A vállán támasztom ki a fejemet, és kicsit oldalasan nézek el mellette.
- Az előző munkahelyem miatt nem sok időm volt, hogy felfedezzem Seattle-t. Alig néhány hónapja laktam itt, amikor megismertelek a rendelőben. Amy a divatdiktátor szerepébe bújt bele, így több boltot tudnék neked felsorolni, mint parkot, ahol jártam. Az egyszer biztos, hogy Brutust ki fogom ide hozni. A parkban egyébként van egy csomó szabadidős tevékenység. A közelben akad egy tó, ahol kacsákat lehet etetni, üvegház különleges növényekkel, futópálya, és még sorolhatnám. Utánajártam a neten két rendelés között. – a tenyerébe fektetem a saját kezemet, és összefűzöm az ujjainkat.
- Milyen volt az első csókod, és kitől kaptad? – a nyaka és a válla találkozásában támasztom meg a fejemet, és onnan tekintek fel a szemébe.
- Nekem gimnázium utolsó évében volt. Nem éppen egy magabiztos lány voltam, de az egyik fiú elhívott a bálba, és előtte a házunk előtt csókolt meg. Apa nagyon kiakadt, mert mindvégig az ablakból lesett minket, és ezután el is kísért a suliig minket. – szelíd mosoly ül ki az ajkaimra, ahogyan elveszek a kék lélektükrökben.
- Anya próbálta csitítgatni, de nem igazán sikerült neki. A végén én kértem elnézést a sráctól, hogy a szüleim ennyire féltenek, de apa különösen allergiás rá, ha férfiak vesznek körül. Nem véletlenül kaptad a pofont sem. – együtt érzően pillantok rá, és felelevenítem az emléket. Nem egy összezördülésen vagyunk túl, de én még nem találkoztam az ő szüleivel, viszont ő már többet tud az én családomról, mint én fordítva.
- Az anyukád mivel foglalkozik, és az apukád? Még soha nem meséltél róluk, csak Kubában néhány dolgot. A tesóidat már lassan kívülről fújom, miközben nekem még akit ismerhetsz, vele is kolléga vagy. – az összefűzött ujjainkat az ölembe fektetem, és előretekintek. A közelben éppen egy kislány sétáltatja a kutyáját az anyukájával együtt, távolabb egy öreg házaspár ül az egyik fa árnyékában a padon. Kellemesen meleg van, és az egész pikniknek a hangulata boldogsággal tölt el. Megtudnám szokni, hogy így teljenek el a hétvégéink.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 03, 2016 3:13 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Avataron : Gaspard Ulliel
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szomb. Szept. 03, 2016 10:38 am
 



 

- Nagy esemény? Egy randi? Mármint, oké, értem, egy nőnek az ilyesmi fontos, bár szerintem több randid volt már most, mind nekem összesen. Bevallom, nekem még szoknom kell. – Miért is kamuznék? Az tény, hogy meglehetősen újszerű nekem ez az egész, jól érzem magam, ez látszik is, de ez az egész ennyire nem egyszerű számomra. Az is igaz, hogy sokkal jobban esik ilyen nyugisan, egymást csipkelődve létezni, mint lekapni a másikat a tíz körméről minden apróságért. Nem is kell erőfeszítéseket tennem, és azt sem mondhatnám, hogy nem vagyok kellőképpen oldott állapotban, ugyanakkor még merőben szokatlan ez az egész, de azt nem mondanám, hogy soha többet. Már hogyha nem siklik félre semmi. Nagyon remélem, hogy nem fog.
- A futópálya jól hangzik, minden reggel futok, bár ahhoz túlságosan messze van a lakásomtól, hogy ide járjak. A kacsaetetésben mi az extra? Enni mindenki szokott, és a kacsák szerintem elég uncsik. – Abba is hagyom, a növényeket sorra sem veszem, mert… azok még a kacsánál is rosszabbak. Én meg a növények, hát finoman szólva sem vagyunk jó viszonyban, mondhatjuk, hogy felőlem kipusztulhat az összes, mert mindig megfeledkezem róluk. Erre egyetlen nőnemű sem bírt ránevelni. Főzni tudok, de a gazokkal hagyjanak.
- Az első csókom? Az sem most volt… – Amíg elgondolkodom, ő mesél, és pár pillanatra elmerengek, hogy ez neki mindösszesen jó, ha hat éve volt, az én első csókom meg, hm, nos, nagyjából húsz éve. Nem hagyom azonban, hogy letaglózzon annak a ténye, mennyire nem vagyunk egy korosztály, mert nincs értelme, nem gondolok semmit tovább az adott pillanatnál, mert akkor megint ott lennénk, ahol a part szakad, és egymást marva löknénk a másikat megint távolabb. Az már remekül megy, sokat gyakoroltuk.
- Ami azt illeti, különösképpen nem csodálkozom rajta, hogy apukád kiborul a pasikra, én ha rágondolok, hogy a csajok körül keringenek majd, már most hülyét kapok. – Az, hogy Dia leszbikus, nem tartozik erre a lapra, ez az ő titka, nem beszéltem róla senkinek, és nem is fogok, miképpen Chloe nagy keresztje is tudatom fogja, azt sem vagyok hajlandó megosztani senkivel sem.
- Én tizenhárom éves voltam, és totál béna, egy idősebb csaj volt, és utána mindenkinek azt ecsetelte, hogy milyen rosszul csókolok. Igazság szerint semmi jelentősége nem volt, mert csak próbálgattam a szárnyaim, azóta már azt hiszem, egész sokat fejlődtem. – Nyúlok álla alá pimasz vigyorral fűszerezte képpel, és csenek ajkaira egy röpke csókot, aztán hagyom tovább beszélni. Az jobban esik, ha ő teszi, gőzöm sincs, miért, én sem vagyok egy hallgatag fajta, de mégis ki nem az ő hangját hallgatná inkább, mint az enyémet? Mármint, férfitársaim körében.
- Anya varrónő volt a kezdetekben, amíg meg nem születtünk, aztán tudod, jöttünk sorba egymás után, és már nem tudott olyan ütemben dolgozni, bár kérésre bárkinek megcsinált bármit, nekünk is csak ezért nem volt soha szakadt ruhánk, meg sem tudnám mondani, hányszor lett újrahasznosítva egy-egy ruhadarabunk. Nem ment jól miután Elroy betegsége kiderült, és utána minden pénzük arra ment, hogy rajta próbáljanak segíteni. Apa pék, vagyis, már nem, mindketten nyugdíjasok, de azért még születnek csodák a kezei között, igaz, már mind igyekszünk kímélni őket, mindig erejükön felül dolgoztak, hogy tudjanak enni adni nekünk, illetőleg hogy ruházzanak bennünket. Kijár nekik a pihenés. – Világ életemben mélységesen tiszteltem őket, és ez soha nem is fog megváltozni, sajnálom, hogy a nyomukba sem érhetek, de cserébe majd az unokáimnak is büszkén mesélhetek róluk. Már, ha Michellenek lesznek valaha gyerekei, bár ő egy kis angyal, aki ráadásul főzni is tud, biztos talál majd valakit, hacsak nem a saját csapatában játszik a testvéréhez hasonlóan. - Szeptemberben lesz egy családi nyaralás… mindenki hozhatja a plusz egy főjét, ha van neki, felötlött bennem, hogy eljöhetnél, ha van kedved. – Bevallom, elég bizarr, hogy egyáltalán eljutottam arra a szintre, hogy valakinek felvessem, de így van, és ki tudja, talán anya is földöntúli boldogságtól szárnyalna, ha végre megismerne valakit, akihez közöm van. Rettenetesen régen rágja a fülem azért, hogy mutassam már be neki a barátnőimet, az édes drágám mekkorát csalódna, ha tudná, hogyan állok a nőkhöz… Soha egy sem került olyan státuszba a szememben, hogy az anyukám közelébe engedtem volna, de… kár is lenne tagadnom, hogy Chloet bemutatnám neki.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 25

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szomb. Szept. 03, 2016 3:21 pm
 



 

Joel and Chloe


- Igazán nem gondoltam volna, hogy neked tényleg ennyire fura, de hidd el nekem, hogy tetszeni fog, mert így végre nemcsak veszekszünk. – vigyorodom el, mert igenis imponál nekem, hogy megpróbálja, és nem zárkózik el előlem. A kórházban a műtétem után is ez volt az egyik legnagyobb probléma közöttünk, hogy félt, nem akart velem tervezni. Nem mondom, hogy garantált lenne a jövőnk, nincs semmi sem kőbe vésve, de nagyon szeretném, ha működne. A szerelem egy igazi kihívás mindkettőnk számára, de elég egyértelmű, hogy nem tudok létezni nélküle, és még az is jobb, ha kis lépésekben haladunk, mintha nem beszélnénk. A karjai között egyfajta nyugalom száll meg, és most először mondhatom el hosszú hónapok elteltével, hogy jól vagyok. Nem hazudnék, mert ez az igazság. Még helyre kell tennem a darabkáimat, és a Daviddel való történtek nem kerültek lezárásra, de az életem nem állt meg, és Joel mellettem áll.
- Futni nem szeretek, az nem az én műfajom, de lehetséges, hogy el fogok jönni kutyát sétáltatni ide. – jegyzem meg, de a kacsaetetést nem bírom ki nevetés nélkül.
- Uncsi? Nem voltál még gyerekekkel idekint, mondjuk Rose-zal? Nem hasznos időtöltés, de ha belegondolsz, hogy örömet tudsz vele szerezni, mind az állatoknak, vagy más szeretteidnek, akkor nem haszontalan, és unalmas tevékenység. – pillantok bele a kék íriszekbe, és az összefűzött ujjainkkal játszom. Nosztalgikus hangulatba kerülök a közelben lévő csókolózó párok láttán, és rákérdezek az első élményére. Nem olyan eseménydús az életem, de beszámolok neki, hogy nekem hogyan történt meg. Nem mondanám, hogy nagy esemény volt, ha visszagondolok rá, de akkor annak tartottam.
- Tizenhárom évesen is már az idősebb nők szívét törted össze? Nahát, Joel… - ingatom rosszallóan a fejemet, de a hirtelen jött kezdeményezésétől a szívem megint ki akar ugrani a helyéről, és engedelmeskedve követem ajkainak közelítését, majd belemosolygok a csókba.
- Igazán finoman puszilsz…még… - hunyom le a szemhéjamat, és átadom magam az élménynek, a közelségének. Uralkodik felettem, és képtelenség lenne nemet mondani, ha ilyenkor kérne bármire, de ezzel még nincs tisztában, vagy még nem akart visszaélni a helyzetével. Csendben hallgatom a szüleiről szóló történetet, és felelevenedik előttem egy kép, hogy milyen lehetett ő kicsinek, vagy amikor mondjuk kiszakította a nadrágját egy focimeccs után, amit a két bátyával, vagy akkor még éppenséggel hárommal játszott le. Nem hiszem, hogy az édesanyja zokon vette volna a szakadt ruhaneműt, csak befoltozta, és homlokon csókolta őt, mert ez az anyukák feladata.
- Remek munkát végeztek. Lett két orvos, egy pilóta, és egy csodálatos anyuka. Büszkék lehetnek rátok. – fűzöm hozzá, de nem tudok elszakadni a kéklő lélektükröktől. A következő meghívása azonban váratlanul ér, és nem is tudok mit mondani először rá.
- El…elvinnél egy családi eseményre? – felülök a meglepődés miatt, mert ez sorsfordító pillanat. Nem vehetem félvállról, ha hivatalosan bemutatna a szüleinek, és a testvéreinek is. Vajon tetszenék az anyukájának, vagy az apukájának, és mi lenne Raoul-lal? A lányok. Megannyi kérdés merül fel bennem, és beharapom az alsó ajkamat. Mindig ezt csinálom, ha gondolkodom, vagy ha zavarba hoz.
- Örömmel elmegyek veled, ha megígéred, hogy nem szednek ízekre a családtagjaid. – vigyorogva kelyhet formálok a két kezemből, és lágy puszival hintem be az arca két oldalát.
- Van még édességem is, és szerintem odaleszel érte… - előremászok a kosárért, így betekintést nyerhet a ruhám alá, miközben szorgosan előveszem a hűtőtáskát, és belőle a vanília fagyit, meg a browniet. A műanyagtálra teszem rá őket egyesével, és felnyitom a fagyis doboz tetejét, meg két kis kanalat is kirakok mellé. A pokróc másik oldalán dőlök el, de a hasamra, és lerúgom a lábamról a cipőt is. A két könyökömön támaszkodom meg, és bekapok egy csokis sütit.
- Tudod, félek egy kicsit a teniszezéstől is, mert nem vagyok egy nagy játékos, de régebben akadt pár alkalom, amikor eljártam Amyvel játszani. Seattle-ben erre hol van lehetőség? – lekanalazom a fagyi tetejéről a kicsit olvadtabb részt, és lenyalom a kis evőeszközről.
- Kipróbálnám a vidámparkot is, az állatkertet, óóóó túl sok a lehetőség, és túl kevés az idő. Hétfőn már bemegyek rendesen dolgozni, mert elvégre enyém az étterem. Tervezem, hogy…benevezzek egy nívós főzőversenyre, szerinted megérné? – érdeklődök feltekintve rá, miközben a két lábam jár a háttérben.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 04, 2016 11:18 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Avataron : Gaspard Ulliel
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Vas. Szept. 04, 2016 12:16 am
 



 

- Az valóban tetszik, hogy nem csak veszekszünk, elhiheted. – Attól még nem lesz kevésbé fura ez a randizás téma olyasvalakinek, aki életében nem akart ilyesmit művelni. Mert én nem terveztem. Semmit sem, tulajdonképpen, de nagyon úgy néz ki, hogy ez a nőszemély – magam sem tudom mivel – megfogott. Azt nem tudom, hogy ez az idillikus állapot meddig fog közöttünk tartani, de nem vagyok fantazmagóriákat kergető naiv hercegecske, aki azt gondolja, hogy eztán mindig így lesz. Nem lesz. Nekem van két lányom, túlságosan is nagy kockázati tényezőt jelentenek egy épphogy kirügyezni készülő, nos, nem tudnám megmondani mi ez az egész köztünk, de annak. Arról nem is beszélve, hogy tárgyalás előtt áll, állunk. Én elég gyakran értekezem az ügyvédemmel, és az erőszak mellett az én laposra verésem megbízása is a számlájára írható már, fogalmam sincs, hogyan csinálta, de megvannak a vallomások, és bizonyítéka van arra, hogy pénz vándorolt át attól a pöcstől a két izomagyhoz, akik kis híján megöltek. Mivel már akkor megtettem a feljelentést, ezek fényében kiváltképp ragaszkodtam hozzá, de igazság szerint legfőképpen azért tettem, mert Chloe miatt azt akarom, hogy minél többet szenvedjen a börtönben. Rohadjon meg odabenn.
- Biztosan Brutus is nagyon fogja élvezni. – Sétálni minden kutya szeret, legalábbis én ebben a hitben élek, igaz, esélyes, hogy közöttük is vannak lusta egyedek, de Brutus nem tűnik egy nyugodtan tespedő ebnek.
- Nem voltam, nem vagyok egy kacsaetetős tag. – Azt nem ecsetelném, hogy akárhányszor erre jártam, valami szexéhes némber rángatott be éjszaka a vacsoráról hazaindulva, mert nem bírtak a vérükkel. A kutyát nem érdekelték a kacsák, nemhogy engem. Ám ez is olyasmi, ami erősen rosszul venné ki magát, így maradjunk annyiban, hogy nem szoktam itt időzni. - Elhiszem, de nekem sosem alakult úgy, hogy ilyesmire sor kerüljön. – A sajátjaimat talán elhoztam volna, de tekintettel arra, hogy nem én neveltem őket, most meg már meglehetősen nagy lovak az ilyesmihez, erre nem fog sor kerülni.
- Nem én törtem össze a szívét, ha nem figyeltél volna esetleg… Ő tiporta meg alig sarjadó önbecsülésemet. – Ó, drágám, ha tudnád, hogy egy tőlem tizenöt évvel idősebb nő avatott be mindenbe, és gyakorlatilag évekig szeretők voltunk… Szerintem világgá futna, ráadásul még azt is hagytam, hogy kifizesse az egyetemi tandíjamat. Szegény édesanyám is szívrohamot kapna, nem véletlenül nem tudja senki. Ösztöndíjas voltam és kész. Talán egy falatnyi bosszú is van abban, hogy megcsókolom, röviden csupán, de ez is elég ahhoz, hogy átmenetileg ne nagyon tudjon magáról. Kár lenne tagadnom, imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá. Megszoktam már, hogy sokaknak bejövök, és elfelejtik a megkezdett mondatukat, ha mondjuk póló nélkül látnak, de a többi nő esetében valahogy ez sosem foglalkoztatott. - Hmm? Mit is akartál mondani? – Vigyorba hajló görbülettel felszerelkezve szegezem neki a kérdést, nem vagyok rest meglovagolni a helyzet adta érzéki előnyömet.
Ami a szüleimet illeti, veszélyes téma, hisz órákig képes lennék mesélni róluk, de most azért igyekszem emészthetően rövidre fogni, bár előttünk az egész délután, de azért nem feltétlenül a szüleimről beszélve szeretném tölteni, akármennyire is rajongjak értük.
- Apropó, erről jut eszembe, hogy nem említetted a találkozásodat a húgommal. – Nem zavar a dolog, számonkérés sincsen a hangomban, pont Angie az, aki a legtöbbet tud Chloeról általam, mert hozzá mentem az életmentő műtéte után, aztán akkor is, amikor rájöttem, hogy nem pusztán szórakozás a szememben.
- El, ezt mondtam. – Nem szeretném a mögötte rejlő dolgokat boncolgatni, mert az is olyan ingoványos terep, amit egyelőre nincs értelme bejárnunk. Egyértelmű, hogy megleptem, hisz szinte azonnal felül, én magam derűsen tekintek vissza rá, mindenki a világon, aki ismer egy kicsit is, tisztában lenne azzal, hogy ez rohadt nagy szó, mert nálam nő eddig még nem jutott, maximum úgy, hogy a lakásomba szabad bejárású testvéreimbe belefutottak másnap reggel. Ez kiváltképp ritka volt, mert oda csak akkor vittem fel nőt, hogyha túl messze volt az illető otthona. Most meg nyilván azért nem tenném, mert ott vannak a lányok. Chloeval még ilyen téren totál homályban vagyok, hiszen el tudom képzelni, hogy Dia milyen undok módon darálná, hogy kis híján a nővérük is lehetne… Nem mintha ne lenne igaza, de utálom, ha a képembe vágja.
- A családom nem kannibálokból áll, Chloe, igazság szerint nincs igazán kitől félned. Eltekintve az egyik lányomtól, aki egyrészt még az én idegrendszeremet is ugrókötélnek használja, másrészt… nem is biztos, hogy eljön. Nem tudom, miként áll a meggyőzésével az a lányom, aki beszél is velem. – Ezen problémáimat azonban nem akarom a nyakába varrni, épp elég nekem az, hogy otthon ebbe csöppenek, a szabadidőmben nem szívesen foglalkoznék ezzel a témával.
- Lássuk. – Édes egyébként nagyon, éppen ezért nem is kötöm egyelőre az orrára, hogy a fagyin kívül nem sok édesség van, amit hajlandó vagyok megenni, nemes egyszerűséggel azért nem, mert nem tenne jót a formáimnak. Kényes vagyok az alkatomra, sokat mozgok, nem véletlenül, éppen ezért a nagy zabálásokat is kerülöm mindig. - Néha tényleg nem tudom eldönteni, hogy ezt direkt csinálod, vagy hogy példának okáért most sincs fogalmad róla, hogy belátni a ruhád alá. – Amit én ki is használok, noha csak annyiban, hogy megnézem magamnak, nem mintha ne láttam volna már párszor, de hát szerintem az efféle jóból határozottan nem árt meg a sok. Csak aztán mozdulok, hogy már elkészült, és hasra feküdt, s míg én is vízszintesbe helyezem magam, nem vagyok rest ujjaimat lazán végigfuttatni simító mozdulattal a bokájától indulva, végigfutva a vádliján, majd pedig a combjain, ám szigorúan megállva a ruha pereménél.
- Igazság szerint… hol nincs. A sportközpont, ahová bérletem van, rendelkezik teniszpályával is, oda egész nyugodtan mehetünk majd. Egyébként meg, nem veszem én sem olyan vér komolyan, jó vagyok benne, de közel sem profi, szóval ne aggódj, de ha mást szeretnél csinálni inkább, nem fogom erőltetni. - Én aztán semmit a világon, nem akarom, hogy keserű szájízzel tegyen bármit, csak mert nem teszi meg másért, pusztán miattam.
- Ha mindezt ma akarnád megtenni, tényleg kevés lenne, de egyébként szerintem megoldható. – Kíváncsi vagyok, meddig fogom bírni az iramot, nekem jobbára kimerültek a napjaim abban meló után, hogy hazamegyek falni valamit, aztán eldőlök, akár a liszteszsák. Most már azért másként van, a lányok miatt sem vállalhatok annyi plusz műszakot.
- Aki mer, az nyer. Miért is ne érné meg? Éttermed van, azt azért nem nyit akárki, de ha esetleg nem nyersz, akkor is tökéletes tapasztalatnak, az meg bárkinek jól jön. Mikor lesz egyébként? – Időközben már én is lehasaltam, és eszegetem a fagyit, meg a browniet, ami bűnösen finom, és egy cukorbetegnek tuti, hogy már a látványától is felmenne a cukra. - Nagyon finom. – Valóban ízlik, bár tuti, hogy eztán nem árt majd dupla mennyiséget lefutnom holnap reggel meló előtt.
- Ami engem illet, gőzöm sincs, hogy fogom túlélni a jövő hetet, három anyuka esélyes a szülésre, van két komoly tervezett műtétem, ügyeletes is leszek szerdán, csütörtökön magánrendelés, ráadásul a nyaralás részleteit sem ártana letisztázni, és már most gőzöm sincs, hol áll a fejem. – Imádom a munkám, és szívesen fogom csinálni minden pillanatban, csak most tűnik valahogy merőben kilátástalannak az egész.
- Említettem már, hogy tök jól tudok masszírozni? – Pillantok rá oldalvást, vigyorogva, épp annyira nem vagyok összefüggő, mint ő, de a hason fekvésből számomra valahogy adja magát a dolog, noha krémek nélkül, és ruhában nyilván közel sem az igazi, nem is a mostra gondoltam.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 25

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Vas. Szept. 04, 2016 11:31 am
 



 

Joel and Chloe


Az egész nap olyan mesébe illő, ha azt veszem figyelembe, hogy ennyire akkor sem tudtunk egy hullámhosszon lenni, amikor Kubában nyaraltunk, pedig az bizony tényleg egy olyan hely, ahova az ember a romantika, és a kalandok miatt utazik. A kubai életérzés elmaradt, de a vízesésénél töltött délután legalább hangulatban hozta a mostanit, és a meztelenül való fürdőzés sem egy utolsó nézőpont. Összességében nem lehet egy kalapra tenni őket, mert ott még nem ismertük egymást, de határozottan alakult valami, most meg már egy kis szeletét láttam az életéből, a családjából, és azt kell, hogy mondjam sokkal nagyobb függője lettem, mint ott. Ha tisztában lenne vele, hogy akkor milyen gondolatok fordultak meg a fejemben, bizonyára elítélne. Le akartam feküdni vele, de nem volt merszem odamondani. Nagyon vonzott, és ez a mai napig sem változott meg, de sokkal mélyebb érzésekkel telt meg a szívem, és immár Joelt akarom, a férfit, aki képes volt olyasmire miattam, amire mások nem.
- A veszekedés nem mindig jó, és mindkettőnket rombolja lelkileg. Ez a vasárnap ne legyen olyan. – halványan mosolyodom el, és a kék lélektükrökben veszek el. A fejem búbjától kezdve a talpamig elönt a forróság, és nem képletesen, hanem teljes egészében. Nem fogok megmaradni a bugyimban, ha így folytatjuk, mert amióta kiengedte a szellemet a palackból, az a bizonyos gát is átszakadt bennem. Nem mondom, hogy nem félek, nem rezzenek össze, ha más férfi ér hozzám, de olyan energialöketet adott, hogy akár hozzá is mennék feleségül, ha most megkérne, de erre vajmi kevés esély van, mert jóformán még most sem ismerjük egymást eléggé, de hajlandóak vagyunk ennek egy esélyt adni.
- Brutus nagyon rossz kutya tud lenni, és elhiszem, hogy te nem vagy az a típus, és nem is bántásból mondtam, csak annak is megvan a maga szépsége. A Central Parkban egy mesés kaland, hiszen én ott nőttem fel nem messze tőle. Apa vasárnaponként kivitt anyával, és kacsákat etettem, de akadt olyan is, hogy papírból hajtogattunk csákót, és azt engedtük vízre. Szerettem azokat a hétvégéket, mert anya még velünk volt, és pótolhatatlan emlékek. – nem is veszem észre, hogy automatikusan simítok végig a pokrócon édesanyám említésére. Iszonyúan hiányzik, és pár napja eszembe jutott, hogy meglátogassam a szüleit. A nagymamám, és a nagypapám még élnek, sőt a dédszüleim is. A nagy Storm vacsorák felejthetetlenek, de erre a kiruccanásra Joellel vállalkoznék, és nem most, amikor közeledik a tárgyalás…megint ott van a gondolataim között, az éjszakáimba is beférkőzik, de nem engedhetem meg, hogy elrontsa a mai napot.
Kellemesebb vizek felé evezünk az első csókkal kapcsolatban, és megint kellően odafigyelek arra, hogy mit is mond nekem. Az istenit, hogy nem tudok egyszerre csak rá koncentrálni!
- Jaj, bocsánat, igazad van, mert ő törte össze a te önbecsülésedet…csak most már ez nem így van, és tudod jól.. – a fenéket nem hagyja, hogy végigmondjam, mert megcsókol, és kisebb áramszünet áll be a kobakomban. Az ellátó osztag csak pillázik, én meg sűrűn pislogva próbálom a lélekjelenlétemet visszanyerni általa, de az arcom színe a vörös, és a bordó között váltakozik.
- Hogy tudnék, ha elcsábítasz? – vigyorgok rá, és kicsit be is bandzsítok, mert túl közel van, és az orrunk még összeér. Csendbe burkolózok, amíg a családjáról mesél, és a fantáziámra bízom a képeket, de aztán feljön a húgával való találkozásom.
- Nem-nem. Említettem neked, csak elfelejtetted, mert akkor sem voltunk jóban. A magánrendelődben jártam Amyvel, amikor megvizsgáltál Kuba után, és akkor elmondtam, hogy milyen kedves volt Angie. Az egyik cukrászdában futottunk össze, ahova én elég gyakran járok, ha rám törnek a piros betűs ünnepek, mert ott lehet kapni a város legjobb waffle-jét, és a tulajdonos az egykori mentorom. Nem állítottam, hogy csak főzni tudok, ja és Angie névjegykártyát is adott nekem, hogy keressem fel, de azóta nem éltem a lehetőséggel, mert nem akartam a rokonaidon lógni, ha már mi…ó de találkoztam Ralffal is. Amy leszervezett a születésnapomra egy kirándulást New Orleansba, nem is említette? – pillantok rá, mert bizony ezekről lemaradhatott, mert nem voltunk beszélő viszonyban akkoriban. A meghívása ezek után szinte hidegzuhanyként ér, de megteszi. Fel kell ülnöm, hogy megemésszem, mert eddig az is gondot jelentett neki, hogy egy találkozót összehozzunk, de most meghívna a családja körébe. Hezitálok, de végül igent mondok, és felbuzdulva a desszertünk keresésére indulok.
- Akkor nem félek annyira. – jegyzem még meg, de már félig a kosárban van a kezem, hogy előszedjem a fagyit, és a csupa csokit, de még így is zavarba hoz.
- Nem szokásom mutogatni a hátsó felemet. – fél kézzel takarom el az oda nem illő műsort, és megterítek, hogy kanalazzon, aztán meg egyen a sütimből is. Elfekszek a hűsítő édességgel együtt hasra, de Joel is követi a példámat, aztán meg kicsit lúdbőrözni kezdek a lágy érintések nyomán. A tekintetemmel kísérem végig a mozdulatsort, miközben a kanál vége kilóg a számból.
- Nem vagyok egy nagy sportember, ezt be kell vallanom, de nem jelenti azt, hogy erőszak lenne számomra a tenisz. Elmehetünk, és el is akarok. – erőteljesebben fejtem ki a véleményemet, mert nem vagyok egy szende kislány, vagy éppen egy porcelánbaba, aki összetörne, ha ütőt kellene a kezébe fognia.
- Sok mindent akarok veled, de szépen sorjában. – kapok be egy sütit, és a közelben lévő víztükör felületére siklik a tekintetem.
- Szeptember végén lesz a verseny, de előtte még be kellene kerülnöm a legjobbak közé. Kentbe kellene utaznom még a hónap elején, hogy benevezzek. Szeretnék megmérettetni, vágyom a kihívásra. – vallom be neki, és egy kicsit szégyenlősen tekintek lefelé.
- Oh, jó sokan várnak rád, és még Amy is ott van a kórházban. El se hiszem, hogy kislánya lesz. Marknak elmondtad már, vagy hagytad, hogy Amy tegye meg, vagy még ő se tudja? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, amikor más irányba tereli a beszélgetésünket.
- Masszírozni? – beszívom az alsó ajkamat, és megpaskolom a vállát. A fagyi, és az evés is másodfogalommá válik jelen helyzetben, és átmászok rá. A fenekére ülök óvatosan, és a hátán támaszkodom meg a két tenyeremmel. Lassan nyújtom el őket rajta, és szinte ráfekszem. Végül hátulról átölelem a nyakát, és a fülébe suttogok.
- Máskor mutasd meg mennyire megy ez…..de most nem lenne kedved csónakázni egyet? Ott a tó, és olyan hívogatónak tűnik innen… - harapok rá a fülcimpájára.
- Légy szíves Joel… - könyörgő hangon kérlelem tovább, de közben roppantul élvezem, hogy a hátán feküdhetek.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 05, 2016 1:00 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Avataron : Gaspard Ulliel
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Hétf. Szept. 05, 2016 12:08 am
 



 

- Akar a frász veszekedni, szerintem meglepődnél milyen nyugodt és higgadt vagyok, ha nem rólad van szó. Nem is értem, hogy csinálod, hogy pillanatok alatt felforralod az agyvizem, igen, tudom, hogy ez kölcsönös. – Hajlamos vagyok nem hagyni, hogy bárki a fejemre nőjön, és kikészítsen. Azt azonban sosem állítottam, hogy könnyű eset lennék. Abszolút nem vagyok, s nem is leszek már soha, de én így érzem jól magam, és az az igazság, hogy egyes vitákat még élvezni is tudok, van az a fajta, amit nem bír anélkül végigcsinálni az ember, hogy ne vigyorodjon bele, tökéletesen elütve minden valós, vélt mélységét a harag szikráinak. Ellenben vele ilyenre még nem volt példa, egyszerűen csak táncoltunk egymás idegein, és tulajdonképpen mindketten földre kerültünk miatta.
- Brutus még csak kölyök, az a dolga, hogy rossz legyen. Elhiszem, hogy jó volt ilyen hely közelében felnőni, nekem ilyesmi nem jutott, és eddig nem is igazán hiányzott. Mármint, biztos sok érdekes dolgot lehet itt csinálni, de nekem kimaradt. Az édesanyádra emlékezni viszont minden körülmények között értékes dolog, ebben nem kételkedem, s jó, hogy vannak olyan pillanatok, amikhez ilyenkor tudsz nyúlni. – Mint olyan ember, aki rajong az édesanyjáért, nagyon is sejtem, mit érezhet, s bár sose kellene megtudnom, milyen elveszíteni egy anyát, de akárhonnan nézzük, a természet rendje nem az, hogy gyermeket temet a szülő. Még nincs itt az ideje, de egyszer el fog jönni, s akkor úgy hiszem, egy részem meg fog halni vele. Feltűnik, hogy a takaróra simít, de mikor máskor lenne helye egy ilyen mozdulatnak, mint itt és most? Szóvá nem teszem, de csöndben maradok egy kicsit, hagy gondoljon az anyukájára. Megvárom, míg ő az, aki ismét felcsapja a mai nap egyik lapját, hogy újabb sorokat véssünk egymás alá a történések kapcsán.
Hogy is lenne így, kellőképpen magabiztos vagyok ahhoz is, hogy beléfojtsam a szót, ha már a csókokról esik szó, illik példamutatóan viselkedni, nem igaz? A régi idők is szépek voltak a maguk módján, de nem mennék vissza, talán oda, amikor még Elroy élt igen, de oda is csak akkor, ha meg tudnánk menteni, és élhetné tovább az életét velünk.
- Igazság szerint, még egyszer sem próbáltalak meg valóban elcsábítani. – Szögezem le, lévén tudom, min ment keresztül, és szörnyen bizonytalan volt minden tekintetben a közöttünk feszülő akármi. Kubában meg… nos, ott valahogy abszolút semmi nem úgy sikerült, ahogy én akartam, és inkább ő volt az, aki tálcán kínálta magát, mert én határozottan nem akartam semmit sem tőle. Aztán meg lehet nézni, most hol tartunk.
- Most, hogy mondod… még Angievel is megtárgyaltam a dolgot, csak szita az agyam. – Amennyit mostanában képen vertek, nem is nagy csoda, meg valahogy ez a részlet akkor is elsikkadt, hiszen épp az egész kis liezonunk történetét osztottam meg vele. Eltekintve az erőszaktól. Abba nem avattam bele, az túlságosan személyes infó ahhoz, hogy csak úgy bárki orrára kössem. - Nem hiszem, hogy úgy gondolta, kellene, hacsak nem említettél neki személy szerint, de egyébként rég beszéltünk, és a legutóbbi meglehetősen fajsúlyos kalandunkat semmi sem veri kenterbe. Képzeld, amikor New Yorkban feküdtem, épp egy terhes nőt reptetett, aki elkezdett vajúdni a gépen. Távsegítséggel sikerül a világra hoznia a babát, de meglehetősen kétesélyes szitu volt. – Rettenetesen büszke vagyok Ralfra, amiért sikerült helytállnia abban a helyzetben.
- Nincs is mitől. Egyébként is, esélyes, hogy a drága tyúkanyó édesanyám a szárnyai alá vesz majd, és nem ereszt. Arra mondjuk felkészülhetsz, hogy rettentő sokat fog kérdezni, és ő is nagy mágus a konyhában, szóval biztosan lesz miről társalognotok. Arról nem is beszélve, hogy mennyi halálosan cikis sztorit fog előadni rólam. – Elhúzom a számat, mert tudom én jól, hogy az ilyen sztorikat azóta érleli, mióta egyáltalán megszülettem, és ez minden fiú testvérem esetében így van. Igaz, az utóbbi időben kicsit kevesebbet beszélünk, mert eléggé a szívükre vették a van két lányom kérdéskört, szegény anyukám azt hitte, én majd várok az esküvőmig, erre van két 15 éves lányom. Totál megértem, hogy nem szívesen értekezik velem mostanság.
- Nos, én elég sokszor láttam már, szóval vétóznám. – Rángatom a macska bajszát, noha be kell vallanom, engem abszolút nem zavar a bugyimutogatás. Talán emiatt is érzek heves késztetést a finom mozdulatokra, ám akárhogyan is, végül mellette landolok.
- Akkor túltárgyaltuk. – Számomra csak öröm, ha teniszezhetek, annak meg kiváltképp örülök, hogy Chloe vevő rá. Kíváncsi leszek, annyi szent, pláne akkor, ha felvesz valami csini teniszszerkót, igaz, hogyha nem szokott játszani, nem valószínű, hogy rendelkezik olyannal, de ez legyen a legnagyobb problémám.
- Akkor nincs is itt semmiféle kérdés, benevezel és kész. Biztos remekelni fogsz. – Nekem legalábbis nincsenek kétségeim. - Hé… az életed egyéb területein sem értem, miért nincs önbizalmad, de a főzés az pont nem az, aminek a kapcsán kétségbe vonhatod magad. Menni fog. – Próbálom bíztatni, ki tudja, mekkora sikerrel, de legalább teszek valamit az ügy érdekében.
- Nem tudja, mert együtt akarja megtudni Markkal egy 4D-s ultrahang keretein belül. – Én az ilyesmit mindig tiszteletben tartom, nem is tukmáltam rá senkire az infót, Marknak azt sem árultam el, hogy tudom, már csak azért sem, mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, mennyire éhezik erre az információra.
- Azt-azt. – Vigyorgok, mint a tejbetök, mikor felmászik rám, és elkezd a fülembe sugdosni. Édes amúgy, hogy azt hiszi, az ilyen rám hatni, de hát a legtöbb női rafinériát már megtapasztaltam a saját bőrömön. - Értem én, az érzékeimre hatva akarsz a tóba csalni. Ki tudja, miféle szirén a kisasszony, és ránt le a mélybe, ahol csúf halált halnék. – Nevetem el magam, de azért amikor megkér szépen, aligha lenne szívem nemet mondani. Nem is volna szükséges egyébiránt, mert szívesen csónakázom, nem mintha gyakran eveztem volna, inkább motorcsónakon ültem, de csak nem lehet olyan bonyolult.
- Azonnal indulhatunk, ha nem préseled hozzám magad. – Röpke nevetéshullám koronázza a szavaimat. Ha nem mozdul, én sem teszem, de ha végül igen, a magam is felállok, és indulhatunk is a tó felé. Azért a motyót dobjuk össze, mert nem hiszem, hogy az édesanyja plédjét itt hagyná őrizetlenül. Én sem tenném a helyében.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 25

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Hétf. Szept. 05, 2016 1:22 am
 



 

Joel and Chloe


- Hát a nyugodt oldalad eddig nem sokat tapasztalhattam, de azért igyekszem most arra koncentrálni, hogy ne húzzam fel még jobban az agyadat. A randik nem arról szólnak, hogy egymás torkának esünk. – mosolyodom el, mert abban látok rációt, hogy képes vagyok kihozni belőle a legrosszabbat, mert ez fordítva is igaz. Ami nálunk elromolhat, az el is romlik. A mai nap azonban más, és nem akarok semmilyen hibába beleesni.
- Brutus remek kis dög, de azért nem szabad arra fogni mindent, hogy még kölyök. Bevallom elnéző vagyok, de azért, ha most nem nevelem meg, akkor a fejemre fog nőni, és annak nem lesz jó vége, hidd el nekem. – ingatom meg a fejemet, mert még nem volt kutyám, de tudom, hogy mennyire igénylik a figyelmet, na és persze a nevelést is. Ha már gazdivá váltam, akkor jól akarom csinálni, így elképzelhető, hogy a közeljövőben még iskolába is beiratkozom. Jót tenne neki, ha a társai között is lehetne, de ez még eldől, hogyan lesz időm még azt is beiktatni.
- Igen, szeretem az emlékeimet….de már azok sem fogják visszahozni őt. – a mozdulat magáért beszél, és egy kis időre be is áll közöttünk a csend, de ez nem feltétlenül rossz. Tiszteletet tanúsít az irányába, és tudja, hogy mennyire fontos nekem. Nem is emlékszem, hogy hányszor hoztam fel neki, de egyetlen alkalommal se mondta, hogy most már elég lenne, ne beszéljek róla. A testvére elvesztése sem lehetett könnyű, főleg nem annyi idősen, de egy szülő más. Borzalmas űrt hagyott maga után, de már egy sokkal jobb helyen van, és a betegsége már nem kínozhatja tovább.
A csók már sokkal kellemesebb terep, és a komoly témák hirtelen könnyeddé válnak. Nem mondanám ki hangosan, de a féltékenység mindig is ott munkál bennem a háttérben. A bizonytalanságom egy része abből fakad, hogy rettegek az esetleges versenytársaktól. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az, akivel már lefeküdt, de még akar tőle valamit, egy női barát, akivel megosztja a gondjait, de ennél tovább már nem mennének. Nem vagyunk egy súlycsoportban, és ő fényévekkel előttem jár. Körül se kellene néznem a parkban, mert máris akadna legalább kettő-három nő, aki kivetné rá a hálóját, ha nem velem lenne. A tények szerint ez lenne az igazság, de a tettek alapján Joel nem foglalkozik mással rajtam kívül, és a félelmem is alaptalan egyelőre, de hogy mi lesz hosszútávon? Nem tudom. A csókkal belém fojtja a kételyeket is, és csak sűrűn pislogok utána, meg pironkodom, akár egy kislány.
- Milyen lenne, ha mégis akarnál? – rágcsálom a szám belső húsos felét, de hamar áttérünk a testvérére, pontosabban a bátyára.
- Valóban megtette? – ámulok el, mert akkor nemcsak neki vannak kalandos történetei, hanem Ralfnak is.
- Remek asszony lehet az édesanyád, és én szeretem a képeket, meg a jó sztorikat is. – kuncogok fel, amikor elhúzza a száját, és eszek még egy kis édességet, bár lassan le kellene állnom vele. A bugyimutogatásom szinte hozzátartozik a napi programhoz, de ma már látott meztelenül, így nem is kellene takarnom magam. A verseny is szóba kerül, a tenisz kitárgyalása után.
- Joel…a főzés valóban az én terepem, de soha nem állítottam, hogy a legjobbak között lenne a helyem. A verseny meg erről szólna. Önbizalmat nem árulnak a boltban, és más területen meg… - nem akarom befejezni a mondatot, mert kellemetlen lenne neki, és nekem is. Nem szeretek a gyengeségeimről beszélni, és jó néhány ponton már ő maga is okozott nekem fájdalmat, és okot adott arra, hogy ne legyek magabiztos.
- Akkor csak mi tudjuk megint, hogy mi a történetük folytatása. Amy abban se biztos, hogy hozzá akar menni…upsz ezt még talán nem említette neked Mark. Megkérte a kezét Amynek, de a barátnőm hozza a formáját, és gondolkodási időt kért. Holnap meglátogatom, és elbeszélgetek vele. – vigyorogva kezdeményezek egy kis közelséget, és rámászok a hátára, hogy rávegyem egy kis csónakázásra.
- Nem jó a hangom, szóval szirén nem lehetek. – adok egy puszit neki az arcára, és nevetve préselődök hozzá a következő megjegyzése kapcsán.
- Igazán elvihetnél addig, de ha nem, akkor nem. – legördülök róla, és elkezdem összeszedni a kipakolt dolgokat, hogy hamarabb elindulhassunk. A cipőmbe is bele kell bújnom, és a ruhámat se ártana megigazítani. A pokrócot összehajtom, és a kosarat most én viszem az alkaromra akasztva.
- Nem is kell bérelni…ez szuper. – lelkesülök fel, ahogyan közelebb kerülünk a tóhoz, sőt meg is szaporázom a lépteimet, és húzom magammal őt is.
- Az ott szabad. – oldalasan mászok le a partra, és kapaszkodom meg a szélében a csónaknak.
- Hát úgy hiszem ezt neked kell betolnod majd. – pimasz vigyorra görbülnek az ajkaim, és egyedül bemászva helyet is foglalok, a kosarat meg az aljára helyezem. Ezután, ha Joel elkapja az evezőt, és ellöki a parttól a csónakunkat, akkor hamarosan már ringatózva siklunk a víz felszínén.
- Csodálatos. – az ég felé fordítom az arcomat, és mélyen beszívom a meleg levegőt. A napsugarak csiklandozzák a felső hámrétegemet, miközben lehunyom a szemhéjamat.
- Itt és most nem próbálnál meg elcsábítani? Hmm… - biccentem oldalra a fejemet, és amint felnyílnak a kis redők, máris a kék lélektükreimbe tekinthet. A lábamat kinyújtom, és tartom vele a szemkontaktust.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 05, 2016 12:34 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Avataron : Gaspard Ulliel
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Hétf. Szept. 05, 2016 10:06 am
 



 

- Az élet sem arról szól, valahogy mégis mindig nagyon jól sikerül összehoznunk. – Vetem fel, a magam részéről legalábbis a húgomon kívül soha, semmikor nem veszekszem. Úgy látszik, csak azokkal sikerül összehozni, akik valamilyen módon fontosak. Anyával nem szoktam szerencsére, és legalább Michelle sem ez a kategória, de valljuk be, az Angie-Dia-Chloe trió tetemes módon kikészít ilyen téren, bőven elegek is, az egyszer biztos. Amellett, hogy a húgom a legfőbb bizalmasom is egyben, igaz, az összes testvéremmel megbeszélem a fontosabb dolgaimat, de az érzéseimről csak ő tud.
- Elhiszem, sosem lehetett kutyám, de az tuti, hogyha egyszer elkallódnak úgymond, azt már nehéz lesz visszacsinálni, közel lehetetlen. – Nincs bajom a kutyákkal, régen én is szerettem volna, de gyerekként nem lehetett, most meg nem kellett, amíg egyedül voltam, bár az lehet, hogy a csajokat meglepem valami szobadöggel karácsonyra, ha addig sikerül megtudnom, milyen fajtát kedvelnek.
- Nem, valóban nem fogja, de dédelgesd őket, amíg elég élénkek még a fejedben, mert én már csak fényképekről tudom felidézni Elroy vonásait… – Hangozzék ez akármennyire is rosszul, sajnos így van, és a magam részéről biztos is vagyok benne, hogy ez nem egyedi eset. Egyszerűen felejtünk, minél idősebbek vagyunk, annál többet, s még csak nem is mondhatom magam öregnek, mi lesz velem ötven, hatvan évesen… Hahh, bele sem akarok gondolni. Azt hiszem, végül mindkettőnknek szüksége van némi csöndre, de ha csak az édesanyja került volna szóba, akkor is megtisztelem ezzel. Orvos vagyok, túl jól ismerem a halált, tudom milyen, ha másokat ilyen fájdalom ér.
- Fogalmam sincs, amennyire eddig sikerült megismerjelek, lehetséges, hogy azzal pont az ellenkező hatást váltanám ki. Hajlamos vagy nem mások elképzelései szerint működni, szóval addig jó nekem, amíg nem próbállak. – S ezt komolyan is gondolom. Alapvetően a probléma gyökere ott van, hogy én jelenleg nem tudhatom, hogy mikor nyitott az ilyesmire, hisz jelenleg még rettentően sérülékeny. Egyszer megtörtént, igen, de nem vagyok naiv kislány, nem lesz ez mindig ilyen könnyű, a traumát átélteknek vannak rosszabb, s jobb napjaik, most az utóbbi van terítéken. Arról egyelőre lövésem sincs, miként fogom tudni kezelni a rosszabb napokat, de ezzel majd foglalkozom akkor, ha kész helyzet elé állít a sors.
- Meg bizony, bár nincs kétségem afelől, hogy rettentően be volt tojva szegény. – Arról nem is beszélve, hogy azóta kerülgetjük a forró kását azzal a bizonyos megjegyzésével kapcsolatban, amit nem tudok hová tenni, de még nem volt alkalmas időpont arra, hogy rákérdezzek, ám ami késik, nem múlik. Anya valóban remek asszony, így bólogatok is, mikor ezt ecseteli, de a cikis sztorikról szívesen lemondanék, ám egyelőre még nem kell ettől tartanom.
- Nyilván, de egy kicsi azért kell belőle, annyi legalább, hogy egyáltalán be merjen nevezni az ember egy ilyen versenyre. – Sokszor úgy gondolom, hogy Chloe személyisége még erőteljesen fejlődésben van, mert van, hogy olyan szinten magabiztosnak hat, hogy valósággal a földhöz szegezi az embert, máskor meg bizonytalan kislány benyomását kelti, és tökéletesen elveszett.
- Ami azt illeti, mondta, de nem akarok ebbe beleszólni. – Már csak azért sem, mert ha valaki, hát én abszolút nem vagyok házasságpárti, szóval nem tudom a nagy drámáját átérezni, hogy egy nő nem akar hozzámenni. Én elképzelni sem tudom. Az lenne szerintem ilyen téren a csúcspont nálam, hogy talán, ismétlem, talán, hajlandó lennék valakivel együtt élni, de azt is csak akkor, ha már a csajok a saját kis életüket élik, addig nem volna túl sok értelme, a kölykök ki tudnak kezdeni ám mindent, esetemben Dia főleg alkalmas lenne rá, és ami azt illeti, szerintem gátlástalanul meg is tenné jelen állapotunkban.
- Fogalmam sincs, milyen a hangod, de minden másod tökéletes hozzá. – Tudom, zéró önbizalma van, de azért én nem vagyok rest újra meg újra erősíteni benne, hogy a külleméért kétségkívül odavagyok. Közel sem csak ez számít, az tény, ám ha már szirénekről esett szó, náluk azért közel sem utolsó szempont.
- Már hogy a hátamon? És szerinted a szorgos hangyák fognak helyettünk összepakolni? – Vonom fel a szemöldököm, mert elhiszem én, hogy kényelmesebb, ha viszem, de azért hagy ne tegyem kosarastul, takaróstul, mert málhás szamár azért csak nem vagyok. Megoldanám én, de vele a karjaim közt nem tudnék mindent elrámolni, úgyhogy marad a kevésbé kényelmes verzió.
- Csoda, hogy van szabad csónak. – Vasárnap van, nem lenne meglepő, ha tele lenne minden, de szerencsénk van, jut még szabad csónak, pláne, hogy épp most szállnak ki belőle, és sikerül lecsapnunk rá.
- Megoldom. – Legalábbis bízom benne, hogy nem a vízben fogok kikötni, mert azt azért nem biztos, hogy díjaznám. Ugyanakkor hamar világossá válik, hogy simán összehozom a dolgot, csak kicsit szokni kell ezt az evezős témát, és az elméletet átültetni a gyakorlatba. Kisvártatva már mosolyogva szemlélem, ahogy élvezi a ringatózás, halk vízcsobogás és a napsugarak együttes hatását, én meg hamarosan abba is hagyom, elég, hogyha csak ringunk egy kicsit a tó közepe felé.
- Persze, és majd átintegetnek a másik csónakból. Határozottan nem alkalmas a hely, és egyébként meg, kellőképpen rossz kislány vagy te magadtól is. Bugyit villogtatsz, csábosan nézel, még jó, hogy útközben a bugyit nem vetted le, különben valószínűleg tényleg mehetnénk a sittre közszemérem sértésért… – Nem mintha ötleteket akarnék adni neki, ilyen helyzetben azért maradjon csak mindenki az alsóneműjében.
- És még kacsákat is etethetsz, bár lehet, nem rajonganak a padlizsánkrémért. – Mutatok egy picit arrébb, ahol ott úszkál egy kisebb csapat. - Vagy van valami külön nekik járó kacsacsemege, amit odakinn lehet venni? – Utóbbi esetben nem lesz etetést, mert azt bizony nem vettünk.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 25

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Hétf. Szept. 05, 2016 12:45 pm
 



 

Joel and Chloe


- Megértelek, hogy már nem lehet könnyű, mennyi is voltál nyolc? Az idő csak múlik, és az emlékük halványul. A képeket gyakran előveszem, vagy megnézek egy családi videót. Még nem tudtam elengedni őt, túlontúl friss az élmény, és nem számít, hogy ki mit mond nekem, mert három év…olyan mintha tegnap történt volna. – nyelek egy nagyot, és összeszorul a torkom is, a sírás fojtogat, de nem akarom elrontani ezt a randevút, ha már eljött velem. Siránkozni ráérek akkor is, ha egyedül maradok a lakásban, és a magány felemészti az utolsó energiáimat is. Talán fel kellene hívnom Julietet, hogy beszéljünk? Hajlandó lenne tanulóként pácienst vállalni?
- Nem működök úgy, ahogy elvárnád? Vicces, mert ez fordítva is igaz. Nem tudom, hogy mikor fogsz nekem ugrani, mikor mondok olyat, amivel megbántalak. Én se vagyok egy gyakorlott partner, főleg nem a kapcsolatok terén. – még mindig a pokrócot simogatom, mert félek bevallani, de hiába vágyok olyasmire, amiről nem tudom, hogy milyen hatással lesz rám. Lassan a velem szemben ülő férfi jobban ismer, mint én saját magamat. A testvérek egy sokkal kézen foghatóbb terület, mint a halál, vagy az én elcsábításom, és a közöttünk alakuló valami. Lassan nem ártana, ha nevet adnék neki, mert a bizonytalanság csak újabb kételyeket szül bennem. Halkan felnevetek, elvégre szerintem mindenki be lenne tojva, ha világra kellene segítenie egy kisbabát.
- Én se lettem volna kevésbé ijedt, ha ilyen helyzet áll elő, de úgy hiszem Amy talán már nem fog repülőre ülni, bár erre nem tenném a kalapomat. Nem fejezte be a munkáit, és ősszel biztosan el fog utazni, mert ilyenkor jönnek a nagy bemutatók. Jézusom, mi lenne, ha el kellene mennie Párizsba. Az álmom, hogy eljussak oda. Az Eiffel-torony, a Notre Dame, a rengeteg ételkülönlegesség, a Loire völgye, a kastélyok. – magával ragad a pillanat, és túlontúl az ábrándképekbe menekülök, ezért elpirulva tekintek a mélykék íriszekbe.
- Sajnálom, máskor szólj rám, hogy ne legyek ennyire ábrándos. – csenek egy sütit, és kényelmesen elhelyezkedem a pokrócon, miközben a tekintetem már többször siklik a tó felé.
- Kellene, hogy legyen, de mostanában abban se leltem örömömet. A rablás óta meg végképp… - el is hallgatok egy időre, mert ezt se mondtam el neki, de így utólag talán már nem is kellene leterhelnem vele.
- Benevezek. – határozom el, és egy kicsit eltöprengek azon, hogy mennyi igazság van abban, amit mond. Itt is érzem a közöttünk húzódó határt, a korkülönbséget, és az élettapasztalatot. Megérett, és sok mindent átélt már, van két lánya, értük is vállalta a felelősséget. A karrierjében is elért már egy bizonyos státuszt, ahogyan a magánéletében is. A házasság említése már nem is lep meg, hogy nem akar beleszólni. Nem olyan személy, aki kioktatná a barátját, hogy mi lenne a helyes, hanem támogatja a döntésében. Nálunk Amynél ez nem így működik, és talán emiatt érzem úgy sokszor, hogy inkább a nővérem, és nem a barátom elsősorban. Nem titkolózunk a másik előtt – na jó, ez nem mindig jön össze – elmondjuk, ha bánt valami, és talán még útmutatást is adunk a másiknak. Nekem a barátság itt kezdődik, és megeshet, hogy túl nagy beleszólást engedek neki, de ki is érdemelte, hogy elfogadjam tőle a legdurvább kritikákat is, ha van alapjuk.
- Én nem így látom, de megértlek. Amy tőlem várja az áldást, hogy igent mondjak a frigyükre. Nekem olyan ő, mintha a testvérem lenne. Szorosabb kapocs fűz hozzá, mint eddig hittem volna. – vallom be, és a búcsúzkodás jut az eszembe. Joel akkor is pontosan kiszúrta azt a pillanatot, amikor a legsérülékenyebb voltam, és véget akartam vetni az életemnek. Vajon mi történt volna, ha nem figyel fel rá, és megteszem? Sikerrel jártam volna? Nem akarok ilyesmiken rágódni, így el is terelem a figyelmét, és rámászok a hátára. Édesen kívánom rávenni, hogy csónakázzunk egyet, így mikor bele is egyezik, egy kicsit még rajta lógok, és csak utána gurulok le róla.
- A szorgos hangyák sok mindent csinálhatnak, de nem fogják. – sóhajtok fel, és felállok, hogy összeszedjem a szétpakolt evőeszközöket, poharakat is. A tó egyfajta lázba hoz, és mint egy kislány rohanok felé, hogy a kilépő párocska után mi szálljunk be a helyükre. A megmentőm nem nyavalyog, hanem megoldja a vízen ringást, és perceken belül már el is távolodunk a parttól, én meg élvezem a napsütést. Megint próbára teszem, de nem inog meg, és mosolyogva világosít fel arról, ha most elcsábítana, milyen következményekkel járna az.
- Nahát, nem akarok a sitten ülni. – nevetek fel csilingelő hangon, és csak akkor veszem észre a kacsákat, amikor már a közelükbe kerülünk.
- A bagett vége is megteszi. – előhalászom a félig megszáradt kifli csücsköt, és széttörve az egyik részét Joel kezébe szórom.
- Etesd meg őket. –csúszok oldalra, és biztatóan pillantok a metsző kékségbe. A pillanat varázsa elhozza számomra a nyugalmat, és a szekundumok elillanása alatt megőrzöm az emlékezetemben, hogy milyen önfeledt volt velem. Benne él még a kisfiú, és ha csak egy percig láthattam is, akkor is boldog vagyok tőle. Én csak lesimítom a két tenyeremről a morzsákat, de kisebb bagázst édesgetünk oda a csónakunkhoz.
- Az egy fiú…olyan szépek a hímek, meg a tollazatuk. – a telefonomat kapom elő, hogy készítsek néhány fotót, miközben sunyiban őt is lencse végre kapom. Az idő csak telik, és jól érzem magam vele, de lassan ez is véget ér, mint a többi nap.
- Menjünk vissza. – szólalok meg nem sokkal később, és bár csend telepszik ránk, attól tartok pont most döbbennek rá arra, hogy mennyire függök tőle. Félelmetes a felismerés, és tartok tőle, hogy a titkomat hamarabb fogom bevallani neki, mint szeretném. Még nem áll készen arra, hogy tudomást szerezzen az érzéseimről. Most nem. A partra érve átadjuk a helyünket, és kéz a kézben hagyjuk el a parkot.
- Joel… - állítom meg egy pillanatra, és feltekintek a szemébe.
- Nagyon jól éreztem magam, és….remélem hamarosan megint fogunk ilyesmit csinálni. – lábujjhegyre állva lopok csókot az ajkairól, és három méterrel a föld felett lebegve ballagok vissza a motorhoz. A sisakot a fejemre húzom, és a háta mögé ülve már nem olyan görcsösen ragaszkodom hozzá, inkább csak átfogom a derekát, és beszívom az illatát. A szívem különös melegséggel telik meg, és megnyugszom mellette. Le kell segítenie a kétkerekűről, mert bamba leszek, de ha úgy gondolja, akkor még az ajkaink összeérnek. Nem is megyek fel addig, amíg látom őt, és integetve az ajkaimra simítom a mutatóujjamat. Az én titkom. Ez a törékeny szerelem még az enyém, és nem akarok osztozkodni rajta.

//Köszönöm a játékot, és imádlak.     A kezdő is rám marad ezután. Razz //



Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Kedd Szept. 27, 2016 8:48 pm
 



 





játék vége





Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Ainslie Cartwright
avatar
Inaktív

Avataron : Juno Temple
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szer. Szept. 28, 2016 10:07 pm
 



 

To Josh

Nem volt kérdéses, hogy azzal a lendülettel elhúzok otthonról, ahogy Josh lakáson kívül tette magát. A könnyáztatta arcommal, szénaboglya fejemmel kétségkívül zaklatott állapotban voltam, nem beszélve arról, hogy szerintem még életemben nem éreztem magam ennyire szomorúnak és értéktelennek. Szeretem, basszus, és egy levegőt sem bír szívni velem, holott nem én csókoltam meg. Rohadt mérges voltam, és még annál is csalódottabb. Igaz, ami igaz, ki sem kellett volna mozdulnom, tudtam az eszemmel, hogy nem megfelelő a drogokhoz nyúlni, ha merő elcseszettség az életem, de soha ennyire még nem akartam felszívni egy adagot.
Mégis, órákig sétáltam, hátha kevésbé lesz sürgető a vágy, hátha megnyugszom, és szépen hazasétálok. Hajnali ötkor feladtam, eszemben sem volt tovább húzni, rátörtem az ajtót Murphyre, és akartam a legújabb cuccból, abból, ami annyira kiüt. Nem érdekel, mit kért Josh, most nem számított, ő sem gondolta át, vajon mit tesz velem az, hogy csak úgy otthagy. Volt pénzem, bár drágább volt, mint megszoktam, de nem volt ellenemre, ha másként kell ledolgoznom az árát, úgyis csak egy értéktelen konc voltam.
Senki.
Semmi.
Reszketve nyitottam szét a zacskót, és tettem magamévá a szert, addigra már minden porcikámban reszketve érte. Pillanatok alatt megnyugodtam, és eljött a kánaán, a békés nihil, az a hely, ahol nincsenek problémák. Sokszor éreztem már, olykor ijesztően, de az ex férjemet csak akkor tudtam elviselni, ha be voltam kábulva, és most is olyan nehéznek érzem a lelkem, hogy képtelen vagyok megállni, nem is akarom. Szomorú, de semmi fegyelmezettség nincs bennem a drogokkal kapcsolatosan.
Már felkelt a nap, de még az üresek az utcák, bolyongok, valami nem stimmel, minden olyan lassú, a saját lélegzetvételeim is alig löknek párafelhőket ajkaimból, nehéz, nem fáj, de egyre nagyon harcot vívok minden korty levegőért, fázom. Baj van, tudom, érzem, ez nem olyan, mint máskor, a tokromra marok, körmeim élénk piros csíkokat hagynak a bőrömön. A telefonomért nyúlnék, de nincsen nálam, reszketve támaszkodom meg egy tűzcsapon, a következő pillanatban kiadom a gyomrom csekélyke tartalmát. Fogalmam sincs, mi lehet a baj, csak ekkor szúrom ki, hogy elkékültek a körmeim, de ennél többre már nem futja, elsötétül a világ, és a földre zuhanok, szőke tincseim torz glóriaként terülnek szét a fejem körül.
Még hallom a sikoltást, de látni nem látom, ki az, szavakat sem vagyok képes mondani, és pillanatokon belül már a tudatom is a homályba menekül.
Egy férfi térdel mellém, az életfunkcióimat próbálja ellenőrizni a maga interneten edződött módján, úgy ítéli, még élek, sietve kapja elő a telefonját, hogy mentőt hívjon.
Új napra virradt, de számomra semmi jót nem hozott, talán életem utolsó óráit csak…
Vissza az elejére Go down
Joshua Walsch
avatar
Inaktív

Avataron : Ricky Whittle
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Csüt. Szept. 29, 2016 1:47 pm
 



 

to Ainslie

Nekem se volt könnyű otthagyni a legjobb barátomat, de ha maradok, akkor lehetséges, hogy életünk legnagyobb hibáját követtük volna el, és nem szeretném, hogy egyetlen csók meghatározzon minket. Az elmúlt tíz évben az egyedüli támaszom volt a családomon kívül, és éreznie kell, hogy olyan határokat feszegetünk, melyeket nem kellene. A szerelem nem fér bele az életembe, és nem is akarom lekötni magam. Tökéletesen elvagyok a magam által kreált világban, ahol a munkámnak, és a barátaimnak, illetve a nővéremnek, és az egy szem unokahúgomnak szentelhetem az időmet. Nincsenek veszekedések, féltékenykedések, és olyan könnyed minden, mint ahogyan lennie kell. A szerelem összekuszálna mindent, és a nőknek mindig elvárásaik vannak a pasik felé. Nem szeretem, ha megmondják, hogy mit tegyek, és mit ne. Ains fontos nekem, de ha ma este lefeküdtünk volna, akkor már nem néznék úgy rá, mint ezelőtt. Meg kell értenie, hogy egyetlen este mindent dugába döntene. Bármennyire is az ész akartam lenni a kapcsolatunkban, a búcsúzás valahogy félresikeredett, és még kétszer is átgondoltam, hogy ne forduljak-e vissza, de végül nem tettem meg. Holnap reggel korán kezdek, mert az enyém lesz a nappalos műszak. A mentőállomáson várnak, és ha sürgős eset lesz, akkor én leszek a felelős. Manapság így megy ez, és nem könnyű az életem, de erre a hivatásra esküdtem fel.

Már magam se tudom, hogyan jutottam be a lakásomba, de a rendetlenség láttán azonnal rám tör a takarítási láz. Szeretem, ha minden a helyén van. Anya is mindig erre tanított Ginnyvel együtt, és az ő emlékét szentségteleníteném meg, ha nem követném az elveit. Ez maradt meg belőle, és tisztelem annyira az édesanyámat, hogy jó fia maradjak. A zuhanyzás közben is visszakanyarodnak a gondolataim hozzá, és még el is határozom, hogy rácsörgök a tusolás után, de valahogyan ez is elmarad. Az órámat felhúzom hajnali fél ötre, és bedőlök az ágyba, de a rossz érzés, ami hatalmába kerít, nem hagy nyugodtan aludni. Fél éjszaka forgolódom, és még a telefonom csörgése előtt ébredek fel. Nem mondanám, hogy kipihentem magam, de a tíz perces hideg zuhany, és a kávé csodákra képesek. Elkészülök, és a metrót választva jutok el a kórház keleti szárnyához. Nekünk itt van a bejáratunk, de nem is bánom, hogy nem kell végigmennem a fél földszinten.
- Szia Josh. – széles mosollyal az arcán köszönt Helena az egyik diszpécser, miközben az öltöző felé veszem az irányt.
- Szia…jó korán van, de azért vagyunk itt, hogy életeket mentsünk. – kacsintok rá, de a mellkasomat elszorító érzés nem múlik. A szekrényembe pakolok be, és ránézek a telefonomra is, de semmi hír. Az egyik sofőr, azt hiszem Doug szalad be hozzám, amikor félmeztelenül állok az egyik kispad mellett.
- Hívásunk van. A Volunteer parkban rosszul lett valaki, és az egyik hajnali futó vette észre. Azt mondják egy fiatal csaj, és valószínű túladagolás. – már bújok is bele a piros felsőmbe, meg a nadrágomba, na meg a dzsekit sem felejtem el a kórház emblémájával ellátva. Még kihúzom a sztetoszkópom a szekrényből, és rohanok is utánuk. Egy kísérőt kapok, aki a hordágyat készíti elő, én meg beülök hátra, és intek, hogy mehetünk. A sziréna felhangzik, és már bele is csapunk a lecsóba. Seattle-ben már ilyenkor is dugó van, de nem kell félteni a munkába igyekvőket, mert félreállnak, és öt percen belül a helyszínen kötünk ki. Magamtól tárom ki a hátsó ajtók egyikét, és ugrok le, de az, aki hívott minket, már ott is terem.
- Jöjjenek, eszméletlen, és jéghideg a bőre. Olyan, mintha már nem is lélegezne… - követem őt a bokrok mellé, de amint meglátom, hogy ki a sérült, még az ütőér is megáll bennem.
- Ains.. – suttogom magam elé, és azonnal leguggolok, hogy ellenőrizzem az életfunkcióit. A mellkasára fektettem az arcomat, és a légzését hallgatom, de nagyon nehézkesen megy. A pulzusa is alig tapintható, ahogy meleg ujjaim átfogják a törékeny csuklóját.
- HOZZÁTOK A HORDÁGYAT AZONNAL. – üvöltöm, és a bennem lévő feszültség csak egyre jobban nő. Nem veszíthetem el, a mi fenét vett be? Mióta drogozik?! Ezernyi kérdés cikázik át a fejemen, de tisztának kell maradnom, így kizárom a zajokat, és rá koncentrálok csak. Felnyalábolom, és ha a többiek is odaérnek, akkor ráfektetem.
- Szóljatok be a kórházba, hogy túladagolás gyanújával visszük be. – amint beszállunk, máris belevilágítok a szemébe, de a pupillája össze van szűkülve.
- Görgesd felfelé a pulcsiját.. – utasítom a segédemet, és a nyakamba akasztom a sztetoszkóp végét, de a másik kezemmel már le is emelem az oxigénmaszkot, és ráerősítem az arcára. Gyűlölöm. Ez az első, ami felrémlik bennem, de a düh is nagyon erős. Veszélyes kombináció. Kigombolom a felsőjét, és a fémes felületét a sztetoszkópnak a mellkasára helyezem, hogy meghallgathassam a szívverését. Lassú és kihagy pár ütemet.
- Kérek 5 mg diazepamot, és siess. Intravénásan kell beadni neki. – nem remeg meg a hangom, és tudom, hogy mit teszek, de ha…nem arra gondolni se akarok. Számon akarom kérni, üvölteni akarok vele….csókolózni. A fiola tartalmát könnyedén szippantja fel John, és máris megcsípem egy kicsit az alkarját, és amint jól látom a vénát, már nyomom is bele a tűt, amint átvettem a mellettem állótól. Nincs olyan opció, hogy meghaljon. Ma nincs.
Vissza az elejére Go down
Ainslie Cartwright
avatar
Inaktív

Avataron : Juno Temple
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Pént. Okt. 21, 2016 12:19 pm
 



 

Nincsenek már hangok.
Nincsen fájdalom.
Nincsen riadtság.
Csak a végtelen feketeség, amit úgy ölelek magamhoz, akár egy takarót. Minden végtelenül lelassult, de itt meleg van, jól érzem magam. Nevetve táncolnék és dalolnék, s érezném magam végre igazán jól. A világ szar hely, nem akarok a részese lenne, annyi szenvedés és gyötrelem után nem kellenek az újabb pofonok, nem jó, nem szeretem. Itt nem kell megfelelnem senkinek, nincsenek korlátok, viszonzatlan érzések, pofonok, erőszak, fertő. Itt még én is tisztának érezhetem magam.
A valóság nem szökik be, itt nem számít, hogy talán csak percekre vagyok a fagyhaláltól, mire kijön a mentő, legalábbis látszatra, valójában a szer tör az életemre.
Nem történik semmi, én bennem már nem, a külvilág nem jut el hozzám, semmiféle zaj, a kétségbeesett pasas vagy a sziréna, még az ő hangja sem képes áthatolni a sötétségen. A kihűlt testemre hamar hőtakaró kerül, miközben igyekeznek tenni értem, gyakorlatilag mindent, ami legjobb tudásukból telik.
Egyre lassabb minden, a szívem ritmusa erőtlen, mintha fel akarná adni. Nem vagyok benne biztos, de szerintem hamarosan aggasztóan kihagy pár ütemet, nem ver, elmúlásba taszítana, mondván, itt a vége kislány, neked már nem jut egyetlen perc sem ezen a földön.

Nem érzem a hordágy rezgését a testem alatt, nem látom, mikor tol be a kórházba a legjobb barátom, és darálja le a státuszomat, a kapott szereket az orvosoknak, csak visznek be a műtőbe. Legalább bejutottam, még nem haltam meg, már csak rajtuk múlik, nem igaz? Vajon rajtam is múlik? Én nem akarok visszamenni, engem nem érdekel ez az egész, sem a jövő, sem semmi. Nem maradt bennem értékelhető, szeretnivaló tulajdonság. Már megsemmisültem.
Talán csak egyetlen egy valami van, ahogy a feketeségen átdereng az arca, láttam, mennyire megviselte az elveszített élet, a karjaiban meghaló drogos lány. Nem szabadna így távoznom, nem igaz? Még, ha nem is az ő karjaiban halnék, de tudná, mi történt, és a pokolbéli létemet is gyötrelmessé tenné az állandó szitkaival. Nem hiszem, hogy jobb volna nekem odaát, nem tudhatom, bizonytalanság az életem. Elfáradtam, és már nem tudom, miből meríthetnék erőt. Nem is akarok talán, minek küzdeni, ha sosem változik semmi? Sosem akartam leszokni, nem bírtam volna, egyszerűbb volt belesüppedni a fájdalom okozta valóságomba.

16 óra múlva (Este 10 óra)
Fogalmam sincs, mi történt, csak azt érzem, hogy mindenem fáj, és kínzóan mar testembe, lelkembe a hiány. Megrezzennek az ujjaim, de nem akarom kinyitni a szemeimet. Nem szeretnék tudomást venni a bőröm alá türemkedő kanülről, arról, hogy tulajdonképpen infúzióval táplálnak.. Nem, én ezt nem akartam, nem kértem, hogy mentsenek meg. Öngyilkos sem óhajtottam lenni, nem így, véletlenül, az tudatos döntés eredménye lett volna, ha valaha feladom, de ez... ez most nem megy egyszerűen. Fázom, de esélyesen nem azért, mert nincs rajtam takaró, sokkal inkább azért, mert mondhatni belülről reszketek. Érzem, ahogy a könnyek leszaladnak az arcomon, és szinte azt kívánom, haragudjon rám annyira, hogy ne akarjon bejönni hozzám, hogy ne lássam a csalódottsággal vegyes megvetést a szemében. Nem akarom tudomásul venni. Szörnyű ember vagyok, tudom nélküle is, gyenge és elesett, és az a nagy helyzet, hogy már nem vágyom arra, hogy felálljak, nem akarok mozdulni, tovább menni, megrekedtem, és most, mondhatni szinte tiszta fejjel, még pocsékabbnak tűnik minden. Szinte pillanatokon belül arra jutok, hogy ölni tudnék egy újabb adagért. Szánalmas vagyok.
A nővérke, aki bejön, halkan teszi a dolgát, óvatosan matat körülöttem, nem szeretne felébreszteni, bár talán a műszerek megsúgják neki, hogy nem alszom, mégsem szól. A csukott pilláim mondhatni egyezményes jelként adják a tudtára, hogy nem bírok még tudomást venni a külvilágról.
Bár elaludhatnék megint. Nem akarok tudni magamról. Nem akarok tudni semmiről.
Vissza az elejére Go down
Joshua Walsch
avatar
Inaktív

Avataron : Ricky Whittle
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Kedd Nov. 01, 2016 5:29 pm
 



 

to Ainslie



Mentőorvos lettem, mert életeket akartam, és akarok is menteni, de amikor a legjobb barátomért küzdök akkor ezernyi más érzelem is felerősödik. Nem hiába mondják sokan, hogy maradjunk higgadtak, és távolságtartóak a betegeinkkel szemben, mert ha közel engedjük őket, akkor nem tudunk objektíven döntést hozni. Mi a fenét kellene most tennem? Semmilyen döntést nem tudok meghozni egyedül, mert….mert Ainslie olyan helyzetbe sodort, hogy véletlenül se legyen beleszólási jogom. Küzdök érte, az utolsó leheletemmel is ezt tenném, mert fontos nekem. Fájóan az, mert most tudatosul bennem egy ki nem mondott alku, egy egyezség. Vigyázni fogok rá, és ő is rám. A barátom, az életem részese, mégis úgy érzem jelenleg, hogy ez kevés. Mit gondolt, mit képzelt? Nem kell senkinek, a drog segíteni fog? Miért nem vettem észre rajta a jeleket? Magammal törődtem, nem kerestem hetekig, és idáig jutottunk. Magamat okolom, hogy nem ügyeltem úgy rá, ahogyan kellett volna. Mellette kellett volna lennem, de talán még az is kevés lett volna. Mikor váltunk egymás ellenségeivé? Mikor emelkedett közénk az a fal, hogy titkokat őrizzünk meg? Miért hittem, hogy ő más, hogy benne megbízhatok, mert nem fog elárulni? Mégis megtette, és ezzel egy darabot szakított ki belőlem. A kórházba érve adom át a nagyok kezébe, eddig tartott az én munkám. A küzdelem továbbfolyik a zárt ajtók mögött, de oda már nem mehetek be. Felmentést kérek a nap további részéről, mert képtelen lennék figyelni. Nem bírok másokon segíteni, amíg nem tudom, hogy mi történt vele odabent. Képesek megmenteni az életét? Már magam se tudom, hogy melyik lenne a jobb. Kudarcot vallani barátként, vagy orvosként? A mentőben még voltak életjelei, de a kilengés nem sok biztatásra adott okot. Nem figyelt rám, nem érdekelte eléggé, hogy mennyire megviselt a másik lány halála? Érzéketlen, és önző. A könnyebb utat választotta….a drogot választotta helyettem. A fejem zsong, és Zoe sem tud segíteni rajtam. Egyedül akarok lenni, és még a nővéremet sem hívom vissza. Ma nem tudok megoldani helyette semmit, mert Ains élete a tét. A váróban ülök le, és bambulok magam elé. Megfordul a fejemben, hogy hazamenjek, de addig semmiképp, amíg nem kapok hírt róla. Az órák csigalassúsággal telnek, a nővérek hol kijönnek, hol bemennek, de információt senkitől sem kapok. Végül az esti órákban feltűnik dr. Lancester, és egyenesen felém fárad. A vállamra teszi a kezét, így egyből felemelem a fejemet, és rátekintek.
- Josh van hozzátartozója? Értesíthetünk valakit? – a legrosszabbra vagyok felkészülve.
- Csak engem. Nem él a családja. Az egyedüli ismerőse én vagyok, barátja is azt hiszem. – halkan beszélek, olykor talán nem túl érthetően.
- Ne kíméljen, mondja a legrosszabbat. – szólalok meg várakozóan, és most már felállok a székről, mert szétvet az aggodalom, és az ideg is.
- A barátja még időben jutott be a műtőbe. Kimostuk a gyomrát, de felszívódott a vérében is a szer. Megcsináltuk a szükséges teszteket is, hogy kiderítsük mit vett be. A szíve gyengén ver, de rendbe fog jönni. Pár napig mindenképpen az intenzíven fogjuk tartani, és a rendőrség is fog beszélni vele. Jelentenem kell az ügyet….az egyedüli túlélő eddig. A továbbiakról… – végig se kell mondania, mert tudom, hogy milyen élet vár rá.
- Majd én gondoskodom a teendőkről. Be lehet most menni hozzá? – fáradtan csillan meg a szemem, de megrázza a fejét a doki.
- Pihennie kell Josh. Holnap gyere vissza, addigra többet tudok mondani. – nem is kell sok idő, hogy egyedül maradjak, és a zárt ajtót figyeljem. Él…most csak ez számít.

16 órával később

A kényszerszabadság ideje eljött, és bármennyire is kerülni akartam ezt, meg kellett tennem. Totál kikészültem, és az volt az első dolgom otthon, hogy megigyak egy üveg whiskeyt. Nem szoktam inni, kerülöm az alkoholt, de most szükségem volt rá, hogy tompítsa a fájdalmamat. A régi íróasztalom bánta meg az ütközést, amikor belém akadt. Nem kíméltem a bútordarabot, és majdnem ízekre szedtem szét. A másnap sem lett jobb, és az első adandó alkalommal a frissítő zuhany után, már mentem is befelé a kórházba. A nővéremnek egy üzenetben beszámoltam a történtekről. Biztosított róla, hogy ma este már nem maradhatok egyedül, és mindenképpen átjönnek az unokahúgommal. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy mennyire akarom a társaságot. Beérve az első utam a nővérpulthoz vezetett.
- Szép napot Jenny, megmondanád, hogy felébredt-e a barátom, dr. Lancester hagyott valami üzenetet? – türelmetlenül kezdtem el dobolni a pult tetején, mire megszólalt.
- Josh…igen, már jobbak az eredményei. Az intenzíven van, és nem lehetne látogatója… - ó, ezt már nem fogom végighallgatni.
- A pasija vagyok, a fenébe is…engedj fel. – nem ismertem az ellenkezés fogalmát, így csak megmutatta, hogy merre menjek. Éppen egy nővérrel váltottuk egymást, amikor beléptem az ajtón, és megláttam őt. A szemhéjai csukva voltak még….de borzalmasan festett.
- Ainslie… - léptem közelebb az ágyához, és az sem érdekelt, hogy alszik-e vagy sem. Ha felnyíltak a szemei, akkor végre találkozhatott a pillantásunk.
- Hogy tehetted ezt? – mértem végig, és cseppet sem éreztem az előbbi nyugalmamat, sőt…
Vissza az elejére Go down
Ainslie Cartwright
avatar
Inaktív

Avataron : Juno Temple
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szomb. Nov. 05, 2016 4:48 pm
 



 

Fogalmam sincs, mikor mennyit alszom, mikor jön valós álom, és mikor játszik velem a képzeletem. Azt viszont tudom, hogy többször benéznek hozzám ellenőrizni, azt is, hogy az éjszaka alatt egyszer le kell szedálniuk, mert annyira ráznak az elvonási tünetek, hogy nem bírnak velem. Hamarosan már minden tagom ki van szíjazva az ágyhoz, mint valami elmebetegnek, hogy ne tegyek kárt magamban. Kétszer üvöltöttem is, hogy hozzanak valamit.
Egy roncs vagyok.
Hosszú órák telnek el, talán egy nap is, vagy kettő, míg igazán tiszta előttem minden, és hajlandó vagyok normálisan kommunikálni a külvilággal, de még akkor is marja a belsőmet a hiány, és fogalmam sincs róla, mit kellene tennem annak érdekében, hogy jobban érezzem magam. Vagyis, pontosan tudom, de nyilván az lehetetlen egy kórházi ágyból. Következésképpen maradjunk annyiban, hogy vegetálok, mert ez nem élet. Hiába kértem, nem oldják le a szíjakat, két órája még sírtam, mint egy kivert kutya, most csak rezignáltan meredek magam elé. Enni nem bírok, de az infúzió nem hagy kiszáradni, ha rajtam múlna, semmi sem jutna belém. Az orvosom ugyan bejött kétszer, de érdemben nem tudtunk kommunikálni, lévén amint meghallottam az elvonó szót, elkezdtem artikulálatlanul sikítani, ezért inkább ott hagytak. Nekik fogalmuk sincs, mit éltem át az ex férjem mellett. Nem értik, hogy a végletekig ki voltam használva, hogy a férjem kergetett bele, vagyis, menekültem előle, mert nem volt más választásom, más esélyem, egyszerűen nem bírtam, ebbe temetkeztem. Hogy nem vette észre senki? Nem számít, nem is akartam, hogy észrevegyék, segélykiáltás nem volt, a saját kis határaimon belül szerettem volna megoldani, bár világos, hogy ennél jobban aligha baszhattam volna el épp úgy az életemet, mint önmagamat.
- Josh? – Sápadtam le, mert ha valakit, hát őt nem szerettem volna a betegágyam közelében látni, egyrészt, így is egy csúf kis békának lát, hát még most, a végletekig lestrapálva, arról nem beszélve, hogy biztosan le fog kapni a tíz körmömről az egész miatt. A magam részéről szeretném ezt elkerülni, de gondolom, nem kívánságműsor. Hogy fogom én ezt elviselni? Elmenni sem tudok, ide vagyok szíjazva, tudomásom szerint ez csak az eszelősöknek jár, bár halványan dereng, hogy miket csináltam az elmúlt időszakban, azt hiszem, egy ízben az ágy korlátjához vertem a fejemet… Gyűlölöm ezt az egészet, csak engedjenek ki, és hagyjanak békén, mindenkinek joga van úgy elcseszni az életét, ahogyan akarja.
- Josh… ez… nagyon régi történet. – Hamar befogom azonban a számat, mert nem kéne elugatnom, hogy évek óta folyamatos függés az életem, még neki sem, nem várhatom el, hogy hazudjon értem. Ki tudja, mi lesz velem, hogyha rájönnek, mennyi drogot használtam, ha azt hiszik, hogy csak egyszeri volt, talán kérhetem azt az izét… hat hónapos elterelés, vagy minek hívják. Olvastam én sokat a témában arra az esetre, ha egyszer lebuknék. - Sajnálom, Josh, én csak… szét vagyok csúszva, és ez… túl egyszerű volt. – Nyelek egyet, esélyesen bármit mondhatnék neki, semmi sem lenne jó, minden felháborító ostobaságnak hathat valaki olyan szemében, aki józan életet él. Ugyanakkor ő is járt ebben a cipőben, tudom, mert mesélt róla, de ezzel nem fogok előhozakodni, semmi értelme sem lenne.
Vissza az elejére Go down
Joshua Walsch
avatar
Inaktív

Avataron : Ricky Whittle
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Vas. Nov. 13, 2016 6:44 pm
 



 

to Ainslie

Ittam. Hónapok óta nem nyúltam már alkoholhoz, de az Ainsszel történtek után képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek a pohár fenekére. A felépített életem úgy dőlt el, mint az asztalon felállított kártyavár. Nem érthet ő semmit. Nem tudja, hogy valóban fontos volt nekem, és még most is az. Nem direkt kerültem, egyszerűen a mentős munka mellett nem sok időm jutott még arra is, hogy a nővérem segítése mellett észrevegyem a néma segélykiáltását. Éppúgy az én hibám is, hogy lecsúszott, mint a sajátja. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá, de valahol elcsúszott minden, és most ott tartunk, hogy lehet…? Abba bele fogok őrülni. Bassza meg, hogy nem szólt nekem. Nem vagyok képes úgy tenni, mint akit nem húzott fel. Minek meséltem neki akkor a múltamról, minek avattam be, ha arra az útra tért rá? Mitől óvtam őt? Szar barát vagyok. A nővérpultnál már a maradék türelmemet feszegeti az ügyeletes nőszemély, de végül beadja a derekát, és beenged hozzá. A látványa letaglóz. Az ágyhoz van szíjazva, mint egy állat. Számtalan alkalommal láttam függőket, sokkal rosszabb állapotban is, de most érintett vagyok. Az egyedüli személy, akit az ő esetében értesíteni lehet. Nincsen élő rokona, akiről tudnék, és ha én nem hozom fel a gödörből, akkor senki nem fogja. Megértő nem lehetek, azzal már elkésett. Szimpla beszélgetéssel nem fogjuk megoldani a gondját….ami rám is kihatással van. A szívem fájdul bele, amint végigmérem…ez nem ő. A szer majdnem a vesztét okozta, de úgy tűnik, hogy ez sem volt elég ébresztő neki. A kezem automatikusan ökölbe szorul, és legszívesebben a képébe üvölteném, hogy mennyire hülye volt, de ez egy kórház, és kulturáltan kell viselkednem, mégsem bírom elengedni a bennem tomboló haragot. Tisztes távolságot tartok az ágyától, de jól látom a homlokán végigfutó sebet. Kárt tenne magában, ha nem lenne leszíjazva. Már menne is a dílerhez. Ha megtudom, hogy ki az, akkor cafatokra tépem. A légzésem felszínes, és kedvem lenne törni-zúzni, de még tartom magam.
- Régi történet? Miben is az? Mikor nem volt időd Ainslie elmondani? Nem tudtad a telefonszámom, nem volt elég a személyes kontaktus? Pár napja például? Elmondtam neked, hogy meghalt a kezeim között két lány is. Úgy tűnik, feleslegesen beszélek…ki tudja már mióta. – hallgatok el, és az ágy szélén lévő kapaszkodón támaszkodom meg, de nem szakítom meg vele a szemkontaktust.
- Szét vagy csúszva…nem mondod? Látom. – megvetően vetem oda, és mutatok végig rajta, aztán muszáj elfordulnom. A számhoz érintem a kezemet, és mélyeket lélegzek. Soha nem ütöttem meg nőt, és nem is tenném, de annyira viszket a tenyerem….sajnos nem oldana meg semmit.
- Ki volt az, aki idejuttatott? Nekem ne állítsd azt, hogy ez egy botlás volt. Ains, ne hazudj nekem. Mióta drogozol? Milyen szereket szedtél? Ó, ezért késtél a megbízásokkal is, ugye? Nem ment a munka a szer nélkül, mi? – préselem össze az ajkaimat, ahogyan elkezdek össze-vissza mászkálni a szobában, és a helyére kerül pár hiányzó darabka a kirakósban.  
- Toleráns ember vagyok, nem emelem fel a hangom, de miattad tegnap minden felborult. Ittam, nem keveset, tudod, hogy mennyire tartanom kell a kontrollt. Szabadságot kellett kivennem, mert nem tudok higgadt maradni. Felfogtad, ez mind miattad van? – állok meg vele szemben.
- A hülyeséged másra is kihatással van. Mi vett rá, mi nem volt elég neked Ains? A barátságom, a figyelmem? Mondd meg mit csináltam rosszul? – simítok végig a kopasz fejemen, és a két kezem a tarkómon fűzöm össze.
- Bassza meg. – rúgok bele az ágy végébe.
Vissza az elejére Go down
Ainslie Cartwright
avatar
Inaktív

Avataron : Juno Temple
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Pént. Dec. 02, 2016 1:03 pm
 



 

Istenem, rettenetesen dühös, látom rajta, pont ezért nem szerettem volna látni, túlságosan is félek attól, hogy most tényleg elcsesztem mindent, hogy talán most látom utoljára, akkorát csalódott bennem. Basszameg, miért kell mindig a könnyebbik utat választanom? Szánalmasan egyszerű szétszívott fejjel létezni, és elviselni a roncsot, aki lett belőlem. Sokkal, de sokkal egyszerűbb bárminél a világon. Hiába nem bírom elviselni magam, látni a tükörképemet, attól még csinálom, mert közben olyan, mintha nem kellene emlékeznem. Sem arra, amit az az állat tett velem a házasságunk alatt, sem pedig arra, hogy Josh a tegnap estéig sosem nézett rám nőként, viszont mikor végre megtette, akkor is visszavonulót fújt, ami ékesebben beszélt bárminél. Szeretném elküldeni, mert most ez nekem nem fog menni, de nem tudnám szépen kifejezni magam, paraszt meg nem leszek, azt nem érdemli.
- Gyakorlatilag több éve, eleinte csak füveztem, sokáig, nem volt gázos. Nem akartam ezt, nem direkt volt. – Nem afféle elcseszett öngyilkossági kísérlet vagy figyelemfelkeltés, bár azt inkább nem közlöm fele, hogy nem bántam volna, ha nem ébredek fel soha többé. Sok mindent nem tud, amit tudni kellett volna már rég, de a francba is, bántalmazott voltam egy kapcsolatban, házasságban, nem voltam képes beszélni róla. Kimondani, hogy nem, nem csak az ajtókilincsnek mentem neki, amikor az uszodában meglátta a kék-zöld foltos derekamat. Vagy hogy a lyukad és bedurrant fogam miatt van feldagadva az arcom, holott akkora pofonokat kaptam, mint ide Hawaii. Arról nem is beszélve, hogy hányszor feszítette szét a combjaimat az a féreg a házastársi eskünkre hivatkozva. Még most is könnybe lábadnak a szemeim, amikor erre gondolok. Azóta érzem magam egy értéktelen szardarabnak, aki inkább odadobja magát bárkinek, minthogy még egyszer valaki erőszakkal vegyen el tőle bármit.
- Ne beszélj így, kérlek… – Főleg azért ne, mert nem akarok én is bunkó lenni, de az ilyen stílus belőlem is előhozza a hárpiát, szokásom viszonozni a hasonló kedvességeket. - Meg akarsz ütni? Na tessék, csináld csak, megszoktam, nem lenne benne semmi újdonság. – Köpöm oda, tudom milyen, amikor a feszültségtől legszívesebben odacsapna. Pontosan ilyen.
- Már nem számít ki volt az, már nem az életem része. Nem volt botlás, vagyis nyilván botlás, de ahhoz túl régóta tart. Azt hiszem… úgy nagyjából három éve. Az utóbbi időben már eljutottam a heroinig… szinte mindent kipróbáltam. Ne legyél paraszt, ehhez kurvára nincs jogod. – Ez kiváltképp csak azért akaszt ki, mert szinte csak akkor voltam a tudatomnál, amikor dolgoztam.
- Jól van, Josh, pont ez kell ahhoz, hogy még nagyobb szarnak érezzem magam. Remélem vágod, hogy nem kértelek rá, hogy idd le magad a sárga földig. Élek, nem? Hurrá, tapsoljunk örömünkben, és lépjünk rajta túl, csak hagyj engem békén az álszentségeddel. Pontosan tudod, hogy ez milyen. – Nézek rá dacos-dühösen, határozottan kiborít, hogy ennyire kiborult. Jah, az nem számított, hogy a minap ő mennyire borított ki engem. Uhhh… Seggfej. Most rohadtul utálom a hülye fejét, miközben lelkem másik fele csendesen fohászkodik azért, hogy legalább a kezét megfoghassam, ha már megölelni így képtelenség lenne, s elcseszettségemet sem zokoghatom a vállába. A francba, te hülye, úgy szeretlek, hogy inkább belehalnék, minthogy ezt tovább elviseljem…
- Hidd el, hogy nem akarod tudni, mi nem volt elég. Egyébként meg, nem a te hibád, fogd fel végre, és ne hisztizz. Én basztam el, megértettem, de magadat ne mert ostorozni. – Összerezzenek, amikor belerúg az ágy végébe, és elerednek a könnyeim. A nővérhívót még pont elérem így is, s nem vagyok rest megnyomni. Ez nekem most nem megy, nem bírom látni és érezni azt a tömény csalódottságot, ami süt felőle.
- Meg kell nyugodnod, Josh. Sajnálom… – Sok mindent igazság szerint, de most leginkább azt, hogy ráhívtam a nővért, és amint beérnek, kérem, hogy legyenek szívesen kikísérni, mert pihenni szeretnék. Istenem, bár meghaltam volna. Ha záródik az ajtó, azonnal heves zokogásban török ki, és megint eljutok oda, hogy mindent megadnék egy újabb szippantásért, már a puszta létezés is csak merő fájdalom.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Pént. Dec. 02, 2016 7:57 pm
 



 





játék vége





Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szomb. Dec. 03, 2016 7:17 pm
 



 



Hales & Roy
Sebességmámor

Este kilenc. A parkban nincs egy lélek sem, enyhén szeles az idő, de egész kellemes. Egy sötét ruhás kapucnis férfi lép oda az egyik Alfarómeóhoz, majd leveszi a hátitáskáját. Itt már tisztán látszik mit tervez. Egy rugalmas emelőt csúsztat a sofőr ajtó résébe, a váz záróvonalához, majd pumpálni kezdi. Ez biztonságos távolságba juttatja a szélvédő vékony vázát, mikor ez megtörténik, egy damilt enged lecsúszni a résen, minek végén egy kampó van, ezzel sebészi pontossággal felpattintja a zár pöckét, az kattan egyet, majd nyílik.
-Szezám, tárulj. Suttogja, majd beül. Egy csavarhúzó hegyével, kis próbálkozás után az önindító elindul, majd gyújtást kap a motor, és felcsendül, szinte dübörög az a csodálatos hang, amit Tempó annyira jól ismer már. Becsapja az ajtót, hátra dobja a táskáját, egyesbe pakol, majd gázt ad. Egy utcát halad csak. A sitten kapott fülesnek hála megtudta, hogy ott szoktak ilyenkor utcai versenyeket rendezni. Most csak ő parkol ott járó motorral, de mivel nincs jobb dolga, így marad, hátha feltűnik valaki. Közben visszagondol az utóbbi pár napra. Az ártatlanul eltöltött börtön évek, és az emberek hitetlensége pont annyira változtatták meg, amennyi ahhoz kellett, hogy túléljen. ~Remélem nem vert át az a majom. Áh... Biztosan nem mert, tudja, hogy megtalálom, valaki csak jön majd.~

Visszatekintés


26-os cella. 2. Emelet. Los Angeles külvárosa. Hioon Street, Fegyház.

Tempó, és egy másik rab ültek az emeletes ágyak alsó szintjein, egymás felé fordulva. A másik rab egy heges arcú idős férfi volt. Ő szólalt meg épp mikor bekukkantottam.
-Nézd, higgy nekem. Eddig is csak bennem bízhattál itt, csak én nem szúrtalak még hátba.
-Senkiben nem bízom, soha többé, ezért éltem itt eddig túl.
-Akkor miért tőlem kérdezed, hogy hol találod az utca királyait Seattle-ben?
-Nos ennek több oka van.
-Mint például?
-A kezedben van Los Angeles, még most is. A másik pedig, hogy félsz, hogy itt döglesz meg, így nincs értelme hazudnod.

Roy amúgy mindig kedves, de ha a céljairól van szó bármeddig képes elmenni. Ezt odabent is mindenki tudta, még én is, pedig én csak külső szemlélőként figyeltem őt mindig is.
-Nos öreg, válaszolj hát a kérdésemre.
-A Volunter Parkban találod majd a versenyzőket. Minden este kilenc után.
-Köszönöm.
-Nem tesz semmit, de had kérdezzem meg, mi dolgod ott?
-Kelleni fog egy csapat, egy gyors csapat.
-Nem úgy volt, hogy nem bízol senkiben?
-Nem is.
Vissza az elejére Go down
Haleigh Devonshire
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Rose Leslie
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szer. Dec. 07, 2016 7:14 pm
 



 


Roy & Hales


Az autózás nem tartozik a profilomba, soha nem is tartozott. Nem úgy értem, hogy nem tudok vezetni, sőt mi több egész jól csinálom és a sebességet is szeretem, de inkább a bokszban éltem ki magam azelőtt. Az "az" mindig a börtönt jelenti, egyszerűen nem tudom még csak magamban sem kimondani többé a szót. Vagyis pont, hogy magamban nem bírom. A külvilágnak úgyis annyiszor el kell szajkózzam, hogy az egésznek kezd semmi értelme és hatása nem lenni, látszólag. De belül azért bánt, egyre inkább. Pláne, mert azt érzem, hogy mindenkinek sínre kerül az élete, bezzeg az enyém olyan, amilyen.
Igaz, lehet könnyebben menne, hogyha nem lehetne az utóbbi időben rávenni mindenféle óhéber baromságokra. Mint például az autóversenyzés, amiben én ugyan sofőrként nem, de nézőként mai döntés szerint szívesen részt veszek. És nem, nem pasi van a dologban, úgy még mindig csak John az nekem, akiért dobban a szívem és nem is akarom, hogy ez másképp legyen. Ez is elég bizarr, pláne valaki olyannak, aki sosem volt még szerelmes, pedig már megette a fiatal éveinek javát.
- Most szólok, hogyha a kórházban vagy a rendőrségen kötünk ki, a saját kezemmel fojtalak meg azonnal, amint lehetőségem lesz rá.
Az anyósülésen ülve pörölök Samuellel. Bírom a tagot, a ringben ismertem meg - eltiltották, mert felmerült a neve egy súlyos testi sértéses ügyben. Felmentették ugyan, de a versenyengedélyét nem kapta vissza. Milyen véletlen.. és milyen ismerős történet. - és kellően normálisnak tartom a maga diszkrét feltűnési viszketegségével ahhoz, hogy rá tudjon kutyázni ilyesmire.
- Nyugi, kedves Marta - hülye lennék használtatni vele itt a rendes nevemet. Az ördög nem alszik, én meg pláne nem. Az utóbbi időben Marta Smith néven futok. Elég snassz ahhoz, hogy senkinek ne szúrjon szemet, még annak ellenére sem, hogy nincs egy martás fejem. - nem szokásom hülyének lenni. A bátyám profi autóversenyző, együtt tanultuk a szakma csínját-bínját. Épp csak engem másfelé vitt a sors. Zászló nálad?
Nálam hát, egy bólintással jelzem neki. Amint besorol az utcába, s megállítja az autót, kiszállok a kocsiból. Térdig érő csizmában, vastag, fekete harisnyában és falatnyi farmeromban a bőrdzsekis felsőtestem alatt egész úgy festhetek, mint valami rajt-hölgy. Amint a fekete-fehér kockás zászlót kiszedem a csomagtartóból, még jobban adok ennek a látszatnak. Rém hülyén érzem magam, de az másodlagos.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szer. Dec. 07, 2016 10:19 pm
 



 

To Hales
//Nem tettem be képet, mert megadóztatják//

Roy járatja a motort, de szerencsére túl sokáig nem kell. A nagy gondolkozásból akkor "ébred" fel mikor mellé ér egy kocsi. Bőg a motor, a váltó kézbe simul.
Egy vörös csaj sétál a járgányok közé, a tipikus kockás zászlóval a kezében. Tempó azon elmélkedik, hogy vajon, hogy tudták erre rá venni. Minden esetre bármennyire is szeretné nem terelheti el a figyelmét a szexi öltözetű, hisz most az a tét, hogy beljebb jusson a versenyzők körében. Ahhoz pedig le kell hagynia pár kis utcakirályt. Nem titok, hogy egy csapatot akar össze szedni, olyanokból akik nem félnek vásárra vinni a szabadságukat ha egy kis pénz a tét. Persze neki ez most többről szól. Csak így bizonyíthatja be, hogy ártatlanúl ítélték el, az meg mindennél fontosabb. Ha a "rajthölgy" le engdte a zászlókat, egyből fel engedi a kuplungot és tövig nyomja a gázt, egy kis vigyor kiséretében. Ez az adrenalin löket, szinte mindennél többet ér. Olyan érzés, mint mikor izgulsz, nem tudsz el aludni, mert várod, hogy valami szuper dolog történjen. Csak az a különbség, hogy itt közben meg is történik, és te irányítod.
~Nem értem a kis vörös miért hagyta ki ezt, vagány csajnak tűnt. Vajon ő volt az ész? Mert az tuti, hogy ez a sufnituningos most nagyon alul fog maradni...~
A rövid gondolatmenetet követően, kezét a kézifékre téve készűl az első kanyarra. Ha sikerül a drift, egyenes az út a célig. Mindig hajszolta a veszélyt, az őrültségeket. Sokan azt mondták ez lesz a veszte, de mindig tudta, hogy az idő amíg nem él igazán, el vesztegetett. Tempó, tempó, tempó, ahogy egy bölcs ember mondta.
Vissza az elejére Go down
Haleigh Devonshire
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Rose Leslie
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szomb. Dec. 10, 2016 4:03 pm
 



 

Lendítem a zászlót, s bár előre készülök arra, hogy ne kapjak frászt attól, amikor elindulnak és felbőgnek mellettem, attól még a torkomba ugrik az adrenalin-gombóc. Franc essen belé! Igazán nem szerencsés kombináció a nem is olyan rég elfogyasztott energiaital - vessenek rám követ, imádom az ízét, nem tudok leállni vele akkor se, ha nem vagyok fáradt - és az idegesség, de azért hamar sikerül lenyugodjak.
A kocsik után fordulok, nézem, amíg látom őket elporozni és mit ne mondjak egy kicsit sajnálom, hogy nem ültem be Samuel mellé. Mindig annak a híve voltam, hogy ki kell próbálni az ésszerűség határán belül az új dolgokat, de meg kell hagyni, hogy az észt és a határokat kihagytam valamikor akkor, amikor Callie helyett a nyakamba vettem a büntetést. Továbbra sem bánom, így volt helyes, így kellett tennem, ám ettől még tény, hogy ennek kapcsán eltolódott a mit szabad és mit nem érzékelésem.
- Mennyi ideig tart egy kör?
Pattanok oda egy csóka mellé, aki éppen a kerekeivel bütyköl valamit. Amennyire morcosan néz rám, abból még akár arra is következtethetnék, ha érdekelne, hogy nem a saját kerekeit piszkálja. Hiába, a szabotázs eléggé megszokott dolog ilyen közegben.
- Új vagy, mi?
Végiggusztál, amitől a hátamon felállnak a pihék, de még csak egy kósza fintorra sem vetemedem.
- Az. Szóval ha szépen kérlek, akkor beavatsz?
Dorombolom, nekidöntve csípőmet a kaszninak. Mosolyomnál művibbet el se tudnék képzelni, de eszi, mint a cukrot. Egész kedélyesen elcsevegnék vele, ha nem hallanék fékcsikorgást és egy hatalmas csattanást. Gyomrom bukfencet vet ennek hallatán.
~ A rohadt életbe Samuel! Ugye csak egy rossz vicc és nem szenvedett valamelyiktek balesetet?
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
Szer. Feb. 15, 2017 9:45 pm
 



 





játék vége






Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Volunteer Park
 



 

Vissza az elejére Go down
Volunteer Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Central Park (Manhattan)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: