- Reagálhattál volna inkább a béna poénomra - nyögöm újfent, mert poénkodva talán egyszerűbb volna ezt az egészet átvészelni, habár értékelem, hogy aggódik értem. Legalábbis a szavaiból ezt veszem ki. - Valami felszabdalta a hasamat, fáj és vérzik, de túlélem - legalábbis nagyon remélem. Első blikkre azt mondanám, nem az a felettébb súlyos fajta, de amikor érzem, hogy az odafogott anyagon keresztül is átszivárog a vér, akkor azért kicsit feljebb mászik a pánikfaktor bennem. Szaporábban kezdem venni a levegőt és az sem hoz különösebb megnyugvást, hogy érkezik a segítség. - A hasam környékén sérültem meg, eléggé vérzik - pillantok le újfent a sebre, a vérem már egészen átáztatta a több rétegnyi ruhámat. - Nem most fogom lefutni a maratont, de tudok mozogni - újabb erőltetett poén és valószínűleg a tűzoltónőnek is hamar leesik, hogy kínomban viccelődöm. Az utolsó két kérdésre csak a fejem rázom, fogalmam sincsen, kié az autó, ahogyan arról sem, van-e egyáltalán benne valaki. Valahogy eddig ilyesmire nem is gondoltam, pedig azt sikerült felfogni, hogy egy autónak csapódtam, de a saját nyomorunkon túl máséra eddig nem igazán gondoltam. És eztán sem annyira fogok, mert ha Raynek beszorult a karja és nem tud mozogni, akkor azt hiszem elég nagy pácban vagyunk. Ha újfent megindul a sárlavina, vagy elcsúszik ez az autó, akkor annak nagyon csúnya vége lesz... - Igen - kaccannék, ha a hasamba nyilalló fájdalom nem torzítaná nyögéssé a kezdődő nevetést. - Sokkal biztatóbbak a túlélési esélyeim - fordítom oldalra a fejem és mivel nevetni nem tudok, marad a mosoly, minek széleit ugyan kétségbeesés remegteti, de attól még igyekszem, ne uralkodjon el rajtam a pánik. Aprót bólintok, amikor Collins Ray után hozzám ér a kötéllel és nem mozgok, amíg átfűzi a karjaim alatt. Némi megnyugvást ugyan hoz a dolog, de továbbra is úgy markolom az előbb elért autóalkatrészt, mintha az életem múlna rajta. - Nem akarok vészmadárkodni, de kezdem úgy érezni, mintha valami elcseszett filmbe kerültünk volna - tágra nyílt szemekkel bámulom a nem olyan messze elúszó kacsát. Túl ide nem illő, túl abszurd, ahogyan az is, hogy pont velünk, pont most történik ilyesmi. Sokáig azonban nem tudok elmélkedni ezen, mert a tűzoltó felpattan az autó tetejére, magamban azon kattogva, biztosan jó ötlet-e ez. Meglepett nyögéssel fordítom tekintetem Ray felé, amikor Collins dörömbölni és ordibálni kezd, a rádióban leadott jelentés pedig egyértelművé teszi, hogy van bent valaki. Basszus... Ugye legalább életben van? Míg Ray kérdez, én lehunyom a szemem és próbálok mély levegőket venni, fejem az autónak támasztva; pánikolok. Nyugtatgatom magam, egyelőre sajnos nem sok sikerrel.
Nem igazán akaródzott magamhoz térni. Olyan kellemes, megnyugtató, belesüppedős érzés volt, hogy a tudatomra köd ereszkedett. Nem érzékeltem semmit, legalábbis egy ideig biztosan nem. Aztán valahogy távolról mintha hangok kúsztak volna be a fejembe, lassan találva rá a hallójárataimra, és érve el a mélyen szunnyadó elmémet. A szavak értelmét nem fogtam ugyan fel, de már tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Az sem sokat segített, hogy sokkal hangosabbnak hallottam az ajtóra mért ütéseket, mint amilyenek valójában lehettek. Ijedten rezzentem meg, szemhéjaimat szorosan hunytam le, ahogyan próbáltam úrrá lenni a fejembe hasító fájdalmon. - Ó, te jó ég… - dünnyögtem alig hallhatóan, alig ismertem fel a saját hangomat. Egészen biztos, hogy ebből az engem szólongató nő semmit nem hallott, noha szerettem volna neki valamiképpen jelezni, hogy magamhoz tértem. Erőtlenül megköszörültem a torkomat, és az orromból csordogáló vérpatakot nemes egyszerűséggel beletöröltem a sötét kabátujjamba. - Itt vagyok! – próbáltam szólni hozzá, de erősen kételkedtem abban, hogy elértek hozzá a gyengécske szavaim. Köhögni kezdtem, aztán újabb próbát tettem, hátha ezúttal jobban sikerül: - Itt vagyok! – ezúttal talán már jobban sikerült, próbáltam beleadni mindent, amennyi még bennem volt. – Vigyázzon, be fog törni az üveg! – figyelmeztetni akartam, mielőtt neki baja esik, nekem pedig a nyakamba zúdul egy csomó üvegszilánk. - Jézusom, a fejem! – felszisszentem, ahogy próbáltam egy kicsit mozgolódni, és a fejembe újra belehasított a fájdalom. Oda is emeltem a kezemet, és enyhén megnyomkodtam a halántékomat. Igazából hirtelen fogalmam sem volt arról, hogy mitől fájdult meg, vagy egyáltalán mikor vertem be. Aztán megkíséreltem körülnézni a kocsiban, és máris kezdett rémleni valami az utólag kinyíló légzsákkal kapcsolatban. Több mint valószínűnek tűnt, hogy az tehetett róla, de túl kábának éreztem magam ahhoz, hogy újra kiabálni kezdjek. Kezemmel tétován nyúltam az ablak felé, ahol homályosan láttam odakint a nőt. Láttam, hogy beszél, de nem teljesen fogtam fel a szavait, talán nem is nekem szóltak. Kicsit hunyorogtam, és megpróbáltam ráfókuszálni, de nem láttam teljesen tisztán még így sem. Arra vágytam, hogy kijussak ebből a bádogdobozból, és az egész csak egy rossz álom legyen. Azt kívántam, bárcsak az ágyamban ébrednék, és újra csak az lenne a legnagyobb gondom, hogy kikapcsolt a fűtés és lefagynak a kilógó lábujjaim. Ám csak nem sikerült magamhoz térni, és a fájdalom is túl valóságos volt ahhoz, hogy azt higgyem, csupán álmodok. Remegő ujjakkal nyúltam a biztonsági övhöz, hogy hátha ki tudom kapcsolni, de nem sikerült. Túlságosan zavartnak és koordinálatlannak éreztem magam hozzá, így végül feladtam, és csupán kétségbeesett pillantásom volt az, amivel újra megtaláltam a tűzoltót. Némán kértem, hogy szabadítson ki innen, másba nem tudtam kapaszkodni. Sem szó szerint, sem átvitt értelemben. - Segítsen, kérem! - kérleltem halkan, rekedt hangon.
Rövid bólintással veszem tudomásul az első adag információt, amit a férfitől kapok, közben pedig elkezdem a rögzítését, ha netalán megint megindulna a föld alattunk, ne sodródjon el. Amíg beszél – a kötél megfelelő felhelyezése után – vetek egy pillantást a kerékhez beszorult karjára is. - Érzi a kezét az ujjak végéig, tudja őket mozgatni? – tudom, hogy azt mondta; fáj, de meg kell próbálnom felmérni, mégis mekkora a baj. A sártól nem sokat látni vagy inkább semmit, teljesen vakon pedig esélytelen, hogy akár tapintással vagy akár csak annyival, hogy látom valóban mozognak, segíteni tudjak neki. Az autó a megtudottak fényében csak kicsit később kerül majd átvizsgálásra abban a tekintetben, hogy van(nak)-e benne valaki(k). Áttérek a a nőhöz, hogy őt is biztosítsam, amit viszont tőle hallottam korábban, az jobban nyugtalanít, mint ami a férfi részéről elhangzott, noha kimutatni eszemben sincs a dolgot. Amint megvagyok a kötél megfelelő felhelyezésével, amennyire látni, annyira megpróbálom megnézni mégis mekkora lehet a baj, hozzáérni azonban a sebhez nem fogok. - 10es skálán mekkora a fájdalom? Megnézem a pulzusát, rendben?! – amíg válaszol, addig leveszem az egyik kesztyűmet, hogy a nyakához érintve az ujjaimat, érezzem a lüktetést. Ha erős és gyors, az a helyzethez képest viszonylag jót jelent, ha gyenge vagy gyengül.. ..akkor gáz van. A rádión keresztül leadom az infókat; a kocsi kerekét le kell szedni ahhoz, hogy a férfi karját ki lehessen szabadítani, a nőnek pedig orvosi segítség kell, lehetőleg minél előbb. A helymeghatározás megerősítését illetően azonnal rávágom, hogy igen, még mindig Lee közelében vagyok és automatikusan nézek fel abba az irányba, amerre lennie kell(ene), de hirtelen nem látom őt, csak a két áldozatot, akikhez elindult. Basszus. Megint a rádióm után nyúlok - Niffenegger hol a fenében vagy?! – csúszik ki a kérdés és már ismételném is meg, amikor a sártengerből felbukkan valaki a két másik alak mellett. - Niffenegger.. Lee kell segítség? – korábban a rádión keresztül, ha hallottam is a helyzetjelentését(?), az azt követő rádiócsend után nem tudom még mi a helyzet, a látottak pedig nem sokban visznek közelebb a válaszhoz. (...) A tekintetem visszafordítom pár másodperc után a dolgomhoz, a szapora légzés a nő esetében feltűnt korábban már és tekintve ami éppen történik vele – és mindenkivel – nem is meglepő, de jelen helyzetben a pánik nagyon nem segítene. - Hogy hívják? – csak annyi szünetet hagyok, amíg elárulja a nevét és utána ismételve azt, folytatom; - Bailey ki fogják vinni innen, hamar. Már úton van a segítség, még pár perc összesen. Próbáljon meg lassabban lélegezni, rendben?! – a tekintete után kutatok és bár gyorsan kell cselekedni és folytatnom a munkámat, azt se szeretném, ha a pánik miatt sokkot kapna. - Magának mi a neve? – fordulok a férfi felé, esetében is csak rövid szünetet hagyva a válaszra. - Ray segítsen neki; lassan lélegezzen vele. – a korábbi beszélgetés foszlányukból feltételezem, hogy talán ismerik egymást és remélem, hogy sikerül a nőnek amennyire lehetséges a helyzet fényében is megnyugodnia. A váratlan kérdés aközben ér, hogy felmászom az oldalára borult járműre. A sarat takarítom el az üvegről, hogy lássak is valamit az autó belső terében és noha szándékomban áll válaszolni, végül elmarad a dolog, mert meglátom a bent lévő nőt. Igazság szerint a sár bármikor megindulhat újra, instabil az egész massza és bár a szemem sarkából érzékelem a lassú mozgást, nem igazán arra figyelek. Amint meglátom mozogni a nőt, részben – egészen nüansznyit, de – megkönnyebbülök. - Próbáljon meg ne nagyon mozogni! – nem tudni hol és mennyire sérült meg és jobb lenne, ha megpróbálna nyugton maradni. - Figyeljen rám; be fogom törni az ablakot, hogy kihozhassam. Takarja el az arcát! – hangosan, kiabálva beszélek, hogy meghalljon és mutatom is neki, hogy emelje a karját az arca elé, de nem teljesen vagyok biztos abban, hogy valóban el is érnek hozzá a szavaim. - Segítek, csak takarja el az arcát! – ismétlem meg még egyszer, bízva abban, hogy talán elér hozzá mit is kérek tőle, közben pedig leakasztom a védőruhámra applikált tűzoltó fejszét és amint úgy érzékelem, hogy érti mi fog történni, a megrepedt ablakra a hegyes végével sújtok le egyet úgy, hogy az üveg megadja magát. - Megsérült? Fáj valahol? Próbáljon meg ne nagyon mozogni és takarja el továbbra is arcát! – az útban lévő szilánkokat még kiszedem, aztán elkezdek lassan és óvatosan beereszkedni a járműbe. - Hogy érzi, beszorult valahová?
Margaret B. Sullivan, Bailey Donovan, Raymond Marshall, Dr. Ira R. R. Walters, Jackie Collins, Leander Niffenegger
A hordalék; gallyak, nagyobb ágak, amelyeket a sár erővel csavart le a több tíz vagy száz éves fákról; épületelemek, amelyek most már felismerhetetlenek, hogy vajon korábban milyen szerepet töltöttek be az időközben semmivé lett házakban, a sárga gumikacsa szokatlan sodródását némán követik. Előbb csak lassan, sikamlós csúszással a nyomában, alámerülve és felbukkanva a mocsokban, talán kevésbé feltűnő módon, mint a környezetébe nem illő fürdőkellék.
A stabilitás illúziója csupán átmeneti, a meglódult talaj úgy tűnik még nem végzett, csupán pihenőre kényszerült kegyetlen folyásában. Eddig sem ismert irgalmat és nem volt tekintettel arra kit vagy mit visz magával. ..és még egyáltalán nem végzett…
A kamasz Ira érintésére csak alig reagál, amikor az idegen ujjak az övéibe akaszkodnak. A viszonzó-szorítása messze van az erőstől, de mozdulnak valamennyit az idegeknek engedelmeskedve és habár nem minden egyes szót fog fel teljesen a hallottakból, a biztonságérzete növekszik a folyamatos beszédtől, akkor is, ha nincs tudatában annak, hogy mi folyik körülötte vagy éppen mi történt vele alig pár perccel korábban. A felszólításra ugyan ismételten megpróbálkozik, de a szorításból csak igen gyenge válaszmozdulat lesz.
Lee jelentését a felelős tiszt tudomásul veszi és küldi a segítséget záros határidőn belül. A rádió csak akkor recseg-ropog fel újra, amikor a többi tűzoltó is kommunikál a felettesével, így hallhatod melyik kollégád éppen mit csinál, már amennyiben figyelsz rá. Az első sikertelen alámerülési kísérletről tett tájékoztatásra azonnal érkezik a felelet; - Vettem Niffenegger. Már úton van a segítség. Collins, maradjon ahol van. – az utasítások egyben érkeznek és, ha Raymond és Bailey figyeltetek, akkor Jackie rádióján keresztül ti is meghallhattátok a megerősítést, miszerint a sár megmozdult (amit eddig is láthattatok az észlelt gumi kacsa miatt). A másodjára megkísérelt alámerülés és szabadítási metódus ezúttal eredményt hoz, amennyiben Ira is együtt működik és a Leetől kapott utasításokat követi a lába kiszabadítása közben. Csakhogy ami ezután következik az merőben változtatja meg a jelenlegi helyzetet…
//A folytatást lejjebb találjátok meg.//
Raymond amennyiben eleget teszel Jackie kérésének, habár fájdalmas, de képes vagy mozgatni az ujjaidat és érzed is őket, csupán a kihúzás az, ami esélytelen a fájdalom és a beszorulás okán. A feltett kérdésedre, amelyre elmaradt a válaszadás, ha eléggé figyelsz vagy megüti a füled a rádió recsegő hangja, akkor megkaphattad a választ; a sár megmozdult.
Bailey, annak ellenére, hogy a sérülésed vészes(ebb)nek tűnik, hiszen a véred már átáztatta a textíliákat, valójában nem veszítettél annyi vért, ami kritikus lenne. Szédülést, zsibbadást viszont tapasztalhatsz a fájdalomérzet mellett. Ha eleget teszel az irányítottan lassított légzésre való felszólításnak, arra reagálhat pozitívan a tested. A rádión keresztül pedig számodra is hallható lesz; a sár megmozdult, már csak az a kérdés, hogy fel is tűnik-e?!
//Attól függően mennyire érzed a pánikot eluralkodni magadon, belátásodra bízom a pulzusszámodról a "tájékoztatást", amit a reagod végén OFF infóként tüntess fel kérlek valamilyen formában.//
Margaret a segítség már megérkezett és amennyiben el tudtad takarni az arcod valamiképpen az üveg betörése előtt, úgy komolyabb sérüléssel nem kell számolnod az szilánkok miatt. A fejed ugyan még mindig fájdalmasan hasogat, de az orrodból megeredt vér alvadni kezd és nem szivárog már frissebb adag belőle. A látásod is tisztulni kezd és ahogy egyre inkább magadhoz térsz a kábaságból, úgy érzed meg jobban a légzsák ütésének és az autó felborulásának következményeit. A sajgó fájdalom mellett a kényelmetlen testhelyzet, a biztonsági öv nyomakodó kellemetlensége, de az egészen biztos, hogy nem szorultál be és képes vagy mozgatni minden végtagod.
Jackie a rádión keresztül hamarosan érkezik a válasz a felettesedtől arról, hogy tudomásul vették mire van szükség a mentéshez, a társaid a megfelelő eszközökkel felszerelkezve fognak érkezni. Hallod azt is, amikor Lee jelentést tett, továbbá az utasítást is hamarosan megkapod, miszerint ott kell maradnod, ahol vagy. A segítség már úton van mindenki felé. A gépjárműbe való bejutás zökkenőmentesen megy, a beltérbe be tudsz úgy mászni, hogy közelebb kerülhess Margarethez és, ha kísérletet tennél a biztonsági öv kicsatolására, rá kell, hogy jöjj, a zár megsérülhetett az autó felborulásakor, mert nem engedi el a fémnyelvet. Mindenképpen le kell vágni.
FOLYTATÁS
Nagyjából egy időben sikerül Leenek kiszabadítania Ira lábát a fogságból, Raynek kísérletet tennie arra (amennyiben megpróbálkozol vele), hogy megnyugtassa Baileyt és Jackienek Margaret mellé beérkeznie a kocsiba, amikor újabb nagyobb löket sár szabadul el a sárga gumikacsa után. A hullám nem csap úgy fel, mint amiképpen a víznek lenne szokása, sokkal inkább erős nyomakodással és ijesztő csúszóssággal mozdul meg újra a talaj. Magával sodorja Irat, éppen akkor, amikor már megkönnyebbülhetne, hogy a megszabadult a lefelé húzó súlytól. A kamaszfiú alól kimozdul a kettétört fatörzs, eddig bírta csupán és magával rántja a kötelekkel hozzárögzített testeket. Leet akkor kapja el és temeti maga alá, amikor éppen levegőért bukkanna fel a mocsoktenger alól. A kötél rántással feszül meg, amikor a hossza végére ér és amíg az áradás hullám nem enyhül, addig a sármassza lent tart, oxigén nélkül.
Az autót, amelynél Ray, Bailey, Maggie és Jacks vannak erősen löki meg a második hullám, ismételten kibillentve a helyzetéből. Ray, a karod továbbra is be van szorulva, de az erősen nyomakodó sárfolyam megdobja a tested. Tovább sodorni nem tud, a kötél is rendesen tart, de ránt egyet a válladon az megindult lavina, ami a roppanó hangjából ítélve valószínűleg most ugrott ki a helyéről. Újabb adag mocsokkal és egy mókustetemmel dörgöl képen a trutymó. Bailey, téged felkap és magával sodor az ár, szerencsétlenül átbucskázol az autó másik oldalára (ami normálisan a teteje lenne a járműnek), a biztosító kötél tart meg végül egy nagyobb rántás kíséretében. Jó adag sár terít be, de képes vagy levegőhöz jutni. Ira, téged és a kamaszkölyköt végül egy oldalára borult autóba csapódás fog fel (Margareté), annak is az alváza az, ami a megállást biztosítja. A fejed keményen ütöd be valamibe és bár az eszméleted nem veszíted el, a fájdalom keményen hasít bele. Amint ki tudod törölni a nedves talajt az arcodból, rájöhetsz, hogy a homlokod közepén felhasadt a bőr úgy 4-5 centi hosszan és vérzik a seb. Oldalra teintve láthatod, hogy az egyik keréknél egy felakadt férfi van (Ray). A kölyök eszméletlenül és arccal a sárba süppedve érkezik meg és, ha a pulzusa nagyon gyenge is, legalább még él. Margaret és Jackie, az autó meglökését ti is megérzitek odabent, amikor a trutymó nagy erővel billenti meg a járművet. Margaret az ülőhelyzet ugyan tompít valamennyit a lökés erején, de végül a kormánynak esel a külső erő hatásának következtében. Jackie, téged semmi nem tart stabilan a jármű belsejében, ezért a műszerfalnak vágódsz a csípőddel, a fejed pedig a szélvédőnek ütődik. Át ugyan nem fordul végül az autó – bár nem sok híja van –, a tető felől (ami most oldalt van) egy tompa becsapódás lesz érezhető (Bailey). A betört oldalsó ablakon keresztül elég nagy adag sár ömlik be, alaposan eláztatva mindkettőtöket. Újabb csapódások lökik meg a járművet (Ira és a kamaszgyerek), de a kocsi végül marad az oldalára borulva, tovább nem gördül és a sárlöket is megállni tűnik. Lee a lassuló massza egyre kevésbé nehezedik rád és immáron fel tudsz bukkanni levegőért.
//Amire nem kaptatok külön mesélői iránymutatást, ott rátok van bízva miként kezelitek, élitek meg a történteket.//
•••••••••••••••••••••••••
OFF Legkésőbb Február 24-ig (szombat) szülessen meg minden résztvevő részéről a következő reag, amely a mesélő instrukciókat is magába foglalja.
Továbbra is TILOS • nem mesélő által kapott konkrét sebesülést/sérülést bemesélni (azt, hogy szédül, nem érzi jól magát, esetleg fájdalmat érez, de nem biztos benne hol stb. SZABAD; továbbá azt is SZABAD, hogy milyennek éli meg a kapott sérüléseket) • NJK-t hozni/mozgatni
A reagolási sorrend ismét kötetlen!!!
Aki lekési a reagolási dátumot, kimesélésre kerül a kalandból. Amennyiben hamarabb írtok a megadott dátumnál, előbb fog mesélői is érkezni.
Ha valakinél valami nem oké (bármilyen óhaj-sóhaj) jelezzétek felém!
FIGYELEM! a következő kör már a finálé lesz! Mindenkit megkérek, hogy a reagja végén OFF infóba írjátok fel ki milyen sérülést szerzett eddig! Köszönöm!
Kisvártatva megéreztem, a fiú keze, melyet fogtam, csak-csak megmoccant némileg. Talán csak ösztön, talán csak az izmok válaszreakciója az érintésre, de azért csak mégis valami, ami biztosít afelől, van némi reakcióképessége, hogy ez csak idegi reakció-e vagy tudatos, nem tudhatom, de mégis sokkal jobb volt a semminél. Hallgattam, miként adta le a jelentését Lee a rádión keresztül. És hallottam a választ, mely szerint úton van a segítség. Ezt Lee szavai is alátámasztották utóbb. No persze, már magam is bíztam volna benne, hogy nem csak ő egymaga termett itt segítségül, és előbb-utóbb másokat is idevezényelnek hozzánk, ha mást nem, azért, mert itt egy társuk, meg egy gyerek is, és ez egy határozottan ingatag terep, amit jó volna mihamarább elkerülni a búsba. - Én semmi jónak nem vagyok az elrontója, elhiheti. Törekedjünk - értettem egyet vele, miután elfogadta a kérésem, hogy átadjon egy üzenetet Rubynak, szükség esetén. Nem mintha mindenképp rosszra akarnék számítani, de lássuk be, hülye volnék nem felkészülni arra is, hogy rosszul is elsülhetnek a dolgok. Nem igazán rajonganék a gondolatért, hogy Ruby egy olyan zsarutól szerezzen tudomást minderről, akinek fogalma nincs róla, mi történt pontosan itt, vagy egy olyan dokitól, akinek csak egy akta volnék a sok közül. Legalább olyasvalaki is beszéljen vele, aki látott itt élőben. Lee végre ideért hozzám, s kisvártatva a tapogatózó kezét is megéreztem. Ezen a gondolaton egy fél percre elmélázva, felmerült bennem, mennyivel nyerőbb lenne ehhez egy női tűzoltó, de üsse kavics, nem is az a lényeg, azt sem mesélném el előbb Rubynak, mint ezt, nem mintha bármilyen tapogatózás kereteiben szüksége volna a féltékenységre, távolról sem, nem, oka egy szál sem, de azért az mégis más, mint ha egy pasas keresi az ember derekát a sárban, ezt azért le kellett hogy szögezzem, mint gondolat. - Oké. Csak rajta, pajtás, én benne vagyok, húzzunk el innét a lehető leghamarabb - helyeseltem szavaira, hiszen piszok jó lett volna már, ha nem húzna valami állandóan vissza a dzsuvába. Annak igazán tudtam volna örülni. És annak is, ha a lehető leggyorsabban kijutnánk innen, lehetőség szerint mind a hárman, ha lehet, még azelőtt, hogy itt bármi más is még a nyakunkba zúdulna. Figyelmesen hallgattam, amit mondott. Nem irigyeltem a gondolatért, hogy lemerül a mélybe. Én sem értékeltem, mikor maga alá mart ez az átokverte sár, és gyanús, hogy önként sem lehet sokkal kellemesebb lemenni oda. Tökös fickó, ezt el kell ismerni. - Rendben, úgy lesz. De azért igyekezzen felfelé - egyeztem bele, mégis erősen bizakodtam azért, hogy ha sikerül neki a lábam kiszabadítása, a lehető leggyorsabban feljön ő maga is a felszínre, és nem az én lelkemen fog száradni hogy a fickó, aki bejött értünk ebbe a káoszba, esetleg itt is vész. Nem ismerem, de nem vagyok akkora paraszt, hogy ne érdekeljen, hogy él-e vagy hal, mikor azon van, hogy megmentse a tetves életem. Nem igazán volna ínyemre, ha itt kéne hagynom. - Rajta leszek - bólintottam, és úgy is tettem. Igyekeztem nem mozogni, már amennyire ez összehozható volt, így sártengerben lebegés/fürdőzés közben, s figyeltem mint tűnik el üstöke az átláthatatlan, sűrű masszában. Ezután csak abból érezhettem, hogy nem patkolt még el, hogy tapogatózása iránytűje én voltam, személyesen. Míg éreztem, legalább tudhattam, hogy még nem fulladt meg. Ezt támasztotta alá az is, hogy egyszer feljött levegőért is. Másodjára gyorsabb volt. Éreztem, mint kezdi el feszegetni, ami a lábamon volt - bármi is legyen az -. Vártam a remélt megkönnyebbülést, mikor lehull a súly a lábamról, eltűnik az erő, mely húz lefelé, de az érzés csak nem akart jönni. Jött viszont helyette Lee, ismét, ami azért szintén egy jó pont volt, feljött, tehát él. Bár én még mindig fogoly voltam. - Ez nem nyert. Egyéb ötlet? - kérdeztem, miután leadta rádión, hogy mi az ábra, ami engem nem igazán lelkesített. Nem fogok bepánikolni, távol álljon tőlem, de kezd idegesíteni, hogy valami a mélybe húz, és ez a rohadt sár bármikor ismét nekiindulhat, ami nagyon nem lenne jó egyikünknek se. Szerencsémre, Lee még nem adta fel. - Jó, csináljuk. Bármiben benne vagyok, csak szedjük le azt a szart - bólogattam hevesen, és már-már azon méláztam volna, mi is pontosan az a "bármi", amibe belemennék, csak szabaduljak, de bíztam még benne azért, hogy kemény döntések nélkül is kijuthatok innét élve. Lee higgadt volt, ez azért engem is lelkesített. Mikor ismét eltűnt a szemem elől a sáros feje, figyeltem, arra, miként jut le ismét, egészen addig, ahol én megakadtam, és amikor éreztem ellentartani a súlynak, én is minden erőmmel azon voltam, hogy visszakapjam a fogságba esett testrészemet. Szorította az a veszedelem rendesen, erősen neki kellett gyürkőznöm, hogy kicsússzon belőle a lábam, de végül csak megérkezett a vágyott szabadulás, ahogy "leráztam" magamról azt a valamit. Mondjuk, ahogy éreztem, azzal együtt a cipőmet is sikerült hátrahagynom, de innen nézve még mindig az legyen a legnagyobb bajom, hogy vehetek újat. Örömömben fel is nevettem egy pillanatra, de... csak egy pillanatra... Míg a lábam kiszabadításával voltunk elfoglalva, nem is figyeltem a többi baljós előjelre. Annyira lefoglalt, hogy szabaduljak, elfelejtettem figyelni a környezetemre. Talán hiba volt, habár... ha mégis figyeltem volna, ugyan, akkor is, vajon mit tehettem volna? Tehettem-e volna egyáltalán bármit? Bármi többet? Igazából nem hinném... nem, akkor is talán csak annyival lettem volna előrébb, hogy lett volna időm felfogni, mi fog történni. Jobb lett-e volna? Nem biztos. Nem hinném. A fiú ettől még nem fogta volna fel, ha szólok neki, Lee sem értesült volna róla előbb, csak nekem lett volna időm, hogy rájöjjek mi van, így végülis... mindegy is volt. Jött, ami jött, és az így is, meg úgy is jött volna. Az első, amit éreztem, a nyomás volt, ami a testemre hirtelen ismét hatott. Nem az, ami eddig is, nem az, ahogy a súlyos, sűrű massza körülvett, körülölelt, hanem az, amikor az erő kérdés és fenntartás nélkül nyomni kezdett, magával taszított, és nem volt ami megtartott volna. Ezzel együtt, az első, amit meghallottam, a fa recsegése volt. A fa, ami eddig menedék volt, most ismét rémisztő recsegéssel, ropogással jelezte, hogy pillanatokkal később meg fogja adni magát az erőnek, a feltámadó sodrás erejének, ami eddig kegyesen megkímélte, de most már nem kívánt kegyelmezni. Nem is kellett neki sok, ahogy az erő nekiveselkedett, épp csak felfoghattam, mi recseg, épp csak észlelhette agyam a vészjelzést melyet testem küldött neki a veszély érzetéről, máris meglódult a világunk, és semmi nem maradt a helyén, beleértve a fát, engem és a fiút is. Lee egyetlen villanásra tűnt még fel a szemem előtt az utolsó pillanat utolsó másodpercében, legalábbis, azt hiszem, az ő feje búbját láttam kitűnni a sárból, de ebben sem lehetek egészen biztos, mert rögtön utána nem csak ő, de minden más is eltűnt a szemem elől. Két dolgot éreztem. Mármint a sodródáson kívül. Az egyik a kötél húzása volt, ahogy a sodrás ide-oda rántott-húzott bennünket a fiúval, hol közelebb egymáshoz, hol távolabb egymástól, így a kötél hol megfeszült közöttünk, hol meglazult. A másik, a fiú sáros ujjai, amik kicsúsztak az én sáros ujjaim közül, a sodrás erejének köszönhetően, mivel kezeink a sűrű, sáros, iszapos dzsuvától csúsztak mint a franc. De a kötél legalább tudatta velem, hogy a fiú még nincs elveszve. Már csak azon kattogott az agyam, hogy maradjon a felszínen, maradjon fenn, és ne fulladjon meg! Épp csak felvillant fejemben, hogy Lee hol a jó fenében lehet, mikor valami a szó legszorosabb értelmében kiverte a fejemből a pasast, akinek megköszönhetem majd, hogy egyelőre még nem fulladtam meg. Feltéve persze, hogy ő sem fulladt meg. - Az a jó édes... - Egyszerre köptem ki az újabb adag sarat a számból, szorítottam a kezem a fejemre, amibe az ütközés közepette erős, éles fájdalom nyilallt, illetve, kezdtem el elhordani valaminek ezt a kocsit... Merthogy, amint sikerült ráfókuszálnom a dologra, ami nekem jött... vagyis, aminek én nekicsapódtam, megláttam egy kocsi kerekét, az egyiket, amelyik épp a legközelebb volt hozzám, aztán továbbhordva pillantásom, egy kocsi sárral borított alvázára ismertem. Kb. egy másodperccel később jöttem rá arra is, hogy melegség és zsibbadó, szúrós-csípős fájdalom fogja körbe a fejem, főleg a homlokom táját, ahonnan kisugárzott az érzés, és egy újabb pillanat elég volt, hogy némi ablaktörlő-mód után, egy adag "vörös köd" is rám szálljon, mármint, abban az értelemben, hogy a homlokomról lefolyó vérem a szemembe folyt, miután a sár egy tetemes részét letöröltem, így némi vörösség hatolt be a látóterembe. Ez biztosított afelől, hogy most már biztosan vérzek is, mert azt eddig nem vettem észre, hogy a kezem is tiszta vér lett, mikor a fejemhez kaptam. - Fasza... - köptem, miközben fél kezem a kocsiba mart, hogy megkapaszkodjak, bár most némileg jobb volt a helyzetem, nem húzott a mélybe egy kolonc, s a sártenger sodrásának iránya a kocsinak neki nyomkodott, nem el a kocsitól, de még így is szerettem volna a felszínen maradni, ha megoldható. Másik kezem a kötélért tapogatózott, ami összefogott minket a fiúval... őt kerestem, egészen pontosan. És kisvártatva szerencsére észre is vettem, majdnem egyszerre, kézzel és szemmel is. Ott volt nem messze, félig a kocsi, félig a kötél által fennakadva, arccal lefelé. Kapkodva nyúltam érte, és a grabancánál fogva rántottam magamhoz, hogy minél gyorsabban átfordíthassam a hátára, és a sarat letörölve az ő arcáról is, megbizonyosodjak róla, még élt. Nem volt magánál, de élt. Jó, már csak Lee kéne... - gondoltam magamban, bár lüktető fejjel nem volt olyan könnyű a gondolkodás, de csak körbenéztem hunyorogva, fél kezemmel kapaszkodva, a másikkal a fiút arccal a felszínen tartva. Ekkor vettem észre a férfit. Nem, nem Lee volt, de láthatóan megsérült, beszorult, és hát, épp ugyanannál a kocsinál élveztük az iszappakolást. - Hé, magának van tűzoltója? Mi elhagytuk a miénket - néztem körbe újra, szemeim meresztgetve, Lee után kutatva, akit, bármily hülyén is hangzik, tényleg elhagytuk valahol menet közben, és bár őszintén reméltem, hogy nem veszett oda, most már azért baromira jöhetne az az erősítés... - Bírja még? Egyedül van? - kérdeztem a férfitól, akiből ugyan nem sokat láttam innen nézve, de azt bizton észleltem, hogy beszorulhatott, illetve, perpill, helyzetemből adódóan mást nem láttam itt, csak őt, és magunkat, de jobb volt megismerni a helyzetünket, mint csak tétlenül bámészkodni.
OFF/infók/sérülések: Én: - Láb: Erről egyelőre nincs konkrét adatom, de a lábamon biztos akad pár lila folt, zúzódás, mivel csak be volt azért szorulva, de egyelőre nem láttam és nincs fájdalom, szóval bizakodó vagyok. - Test: A velem úszó hordalék biztos okozott pár karcolást, kisebb vágásokat, esetleg horzsolásokat, de semmi komoly. - Fej: Egyfelől bevágtam a fejem, ami fáj, másfelől a homlokom közepén felhasadt a bőr úgy kb. 4-5 centi hosszan, a seb vérzik is még, de túlélem. (Elvileg más nincs. xD)
A névtelen kölyök: - Újraélesztés történt, gyenge reagálásra képes volt, jelenleg nincs eszméletén, pulzusa gyönge, de él. Nincs egyéb adat.
Szó nélkül marad a megjegyzése, megtartom magamnak a véleményem, hogy első körben inkább azt szeretném tudni mennyire komoly téma felett viccelődünk, minthogy ezt figyelmen kívül hagyva javítsak a kedélyállapotokon. Az érkező mentőegységhez tartozó tag miatt sem kérdezek Bays-től, hogy milyen mértékű szabdalásról van szó, plusz; jobb, ha nem emeli el a kezét a helyéről annak reményében talán többet látna a sártól. A rögzítésnek nem állok ellen és készséggel felelek a feltett kérdésekre ez idő alatt a szám sarkába odatévedő grimasszal az óhatatlan mozdulatoknál. Megérzem a sár ropogását az állkapcsom összeszorításánál, ahogy az eddig tulajdonképpen nem próbált tevékenységre összpontosítok és a mélyen beszívott levegővel fogom vissza az élénkebb reakciót, amit a fájdalom váltana ki belőlem. Pokoli egy érzés, ahogy végigfut a zsigereimben. - Zsibbadva, de érzem és tudom, igen. – ebben a kicsavarodott, szorult helyzetben nem tudom eldönteni a vér kezd el kifutni belőle vagy más lehet a probléma, de az előbbire voksolnék a legkisebb rezdülésre is fellépő konstans fájdalom mellett. Ha ezt kerülöm; megmaradok. A szükségesnél tovább nem akarom feltartani semmilyen téren a nőt, a felkarom lüktetve sajog a becsapódás óta, mintha a bőröm le akar égni róla körülbelül, de tudom miért és ez nem ügy. Velem ellentétben Bay állapota nehezen meghatározható, az egyértelműen fontosabb és a később hallott információváltásnál csak némán verem a fejem az autó alvázának valamely részébe, amikor kiderül, nem fog tudni egymaga kiszedni, előbb szét kell kapni az autót. Kínomban nem is tudom megállni a könnyednek hangzó, nevetséges kommentárt, amivel legalább a kedvünket orvosolhatjuk minimálisan. Csak utólag koppan nem biztos nevettetni kéne a sérültet, lerí a kínba hajló mimikájából is. Vérszegény mosollyal nyugtázom a túlélési esélyeink szebb mivoltát annak fényében nem rajtam múlik. - Ha elcseszett is, de nagyobb valószínűséggel ússzuk meg. – a főszereplők megússzák, a többiek meghalnak.. Tipikus filmes húzás. A párhuzam gyér, de a semminél jobb és a rohadt kacsa mellett elfér, amíg nemsokára újabb információkkal fogunk gazdagodni a sár megindulására vonatkozóan. Rohadtul elviselnék egy kenetet abban a pillanatban.. - Ray. – figyeltem az előbbi beszélgetésüket és fogalmam sincs az én részemre mit szán Collins, de amikor elhangzik bólintással veszem tudomásul a kapott utasítást az autóba történő bemászása előtt. - Figyelj, én nem tudom olyan jól csinálni, mint te az oktatásnál. Úgyhogy segíts ki egy kicsit, oké? – megpróbálok elnyúlni, hogy finoman megérintsem a vállát, de a fájdalom jelez, visszahúzza a mozdulatot. - Egyszerre, rendben? Egy.. – a folytatás azonban elmarad. A sűrű massza meglódul, újabbat csavarva az eddigi eseményeken és abból, amit érzékelek automatikusan jön; - Bai.. – az üvöltésem két tényező szakítja félbe; a sár, a kiugró vállam.. Az a szar, ami a pofámba csapódik csak ráadásnak számít azonnal, gondolkodás nélkül ragadom meg, hajítom odébb. Szerencsére arra se időm, se kapacitásom nincs felfogjam mi volt az. A döglött állat után dukálna egy tetanusz injekció is, ha már újra s újra megcsuszamlik a sár.. - Bailey! – bassza meg, újból kiabálok és rohadtul bennem van a para, hogy mi van, ha nem tud válaszolni.. A kötél feszül, nem tudom a hosszát, de messzire nem vihette a hullám, ami engem csak még jobban megemelt, majd lecsapott. Nem bírok mozdulni, a megnövekedett mennyiségű nyálam sárral keveredik a számban, amit a tüdőmbe ismételten berekedt levegő kiköhögésével igyekszem oldalra köpdösni, a legkevésbé sem törődve a környezetemmel. Képtelen is lennék. A fájdalomközpontom velem együtt üvöltött alig egy másodperccel ezelőtt és abszolút nem vagyok nyugodt, ha nem szerzek rövidesen tudomást arról hol és hogy van Bailey. A szemembe került sár - meg ki tudja került-e szőr is.. – okán nem nagyon látok, a forgolódást, pedig még jobban gátolja a vállamba csapó gyötrődés, ami kihat a többi környező területre is. Az odasodort férfit és fiút csak a megszólításkor veszem észre pontosabban ekkor tudatosul a jelenlétük, az autóbelsőben lévők ettől még messze vannak, a kérdés abszurd hangzásán meg két köpés közben képedek el.. - Elvileg bemászott az.. Autóba. – muszáj egy nyelésnyi szünetet tartanom, ami rögtön rosszul meghozott döntésnek bizonyul a rákövetkező másodpercben. - Nem. – rázom meg a fejem. Az utóbbira, de ez mellékes. - Volt velem egy nő. – adom meg a rövid tájékoztatást, annak megfelelően milyen eddigi interakciókat kapok, esetleg jelezve a vélhetőleges, általam nem látott, csak hallott helyét a visszajelzés alapján. - Ő..? – a mondatot nem szükséges befejeznem, eszméletlen a kölyök és nem tudom ez mit jelent pontosan, de ha akarnám sem tudnék pontot tenni a frázis végére; a köhögés megint megkísért, a sarat igyekszem kiköpni, de még bőven érzem a számban és kezd hányingerem is lenni ennyi idő után tőle.. Biztosan volt egy jó adag, ami lenyelésre került.
Némiképp megkönnyebbülök, amikor hallom Ray szavait, melyeket a tűzöltőnőhöz intéz, hogy ugyan zsibbad a karja, de érzi, habár az a tény nem túl megnyugtató, hogy külső segítség nélkül kiszabadítani sem fogják tudni a kezét. Legalább megvan a karja, erre próbálok gondolni, miközben Collins biztosítja Rayt, majd hozzám lép. - Hét és nyolc között, de mivel pánikolok, túlreagálom a dolgokat - egy erőltetett mosolyba fulladnak a szavaim, ahogyan egy pillanatra lehunyom a szemeimet. - Szóval alapjáraton ez nem lenne rosszabb hatosnál - nem vagyok én ám ilyen kis nyápic, mint amilyennek most tűnök, de hát nehéz megemberelni magam egy ilyen helyzetben, amikor ki tudja, mikor fut ki újból a lábunk alól a talaj. Csak bólintok párat, miközben leveszi a kesztyűjét és együttműködésem jeleként még a fejem is leheletnyit feljebb emelem, hogy könnyebben hozzáférhessen a nyakamhoz. Mivel érzem, hogy vadul dörömböl a szívem, nem hiszem, hogy túl valós lenne a kép, amit kaphat, bár ha elfolyt az összes vérem, akkor hiába kalimpál a szívem, akkor sem lesz túl gyors a pulzusom. De majd ő megítéli, én ebben a helyzetben úgysem vagyok képes a racionális gondolkodásra. A kacsában is a végzetet látom, elég groteszk, ha továbbgondolom, ha nem lennénk ekkora pácban, valószínűleg még nevetni is képes lennék a bugyuta képen, miszerint egy aprócska kacsa a végzet hírnöke. - Bailey - válaszolok, tekintetem a nőre emelve. Nem győznek meg a szavai, de bólintok. Próbálok arra koncentrálni, hogy már tényleg érkezik a segítség, hogy tényleg kijutunk innen mindjárt, mindannyian és nem lesz semmi probléma. Le is hunyom a szemem, hogy lassabb légvételekre próbáljam ösztökélni magam. Ray szavaira nyitom ki újra a szemem, felé pillantva, még pont sikerül elcsípnem a felém nyúló mozdulatot. Ösztönös a mozdulat, amivel elengedem az autóalkatrészt és azzal a kezemmel nyúlok felé, ajkaimra apró mosoly szalad. Jól csinálja, be kell valljam, hiszen egy nő egy ilyen képtelen és borzalmas helyzetben is örülni tud a bókoknak... Őrült dolog, mi? Épp bólintanék, hogy akkor próbáljuk meg együtt azt a légzést, újfent ismét elérném a kezét, amikor a sors ezúttal sem hagyja a dolgot. Ujjbegyeim tenyerét érintik, amikor a trutymó nekem nyomakodik és mivel már kapaszkodóm sincsen, könnyedén sodor magával, át az autón, fogalmam sincsen, hány lila foltot sikerül még beszerezni, de azt hiszem a hasamon lévő vágás mellett elenyésző minden más. És akkor abba még bele sem gondoltam, mennyi sár, piszok, féreg, és ki tudja még mi jut a testembe a vágáson keresztül. Egy tetanuszra nekem is szükségem lesz... Hirtelen a levegő is kipréselődik belőlem, amikor a biztosító kötél erősen ránt meg, felkiáltok, kapaszkodó után nyúlok immár mindkét kezemmel, de csak a sárt markolom újra és újra. - Ray! - legalább hallom a hangját! A pánik újult erővel zúdul le rám, rosszabbnál rosszabb lehetőségek pörögnek le gondolataim között és magamban csak azért imádkozom, nehogy a megindult autó valami fának passzírozzon. Rohadtul nem most terveztem feldobni a bakancsot. Sokat azonban nem tehetek, csak próbálom úgy megfeszíteni a testem, hogy a fejem a sártömeg fölött maradjon és legalább levegőhöz juthassak.
// Pulzus: a normálishoz képest gyorsabb a szapora szívverés végett. Sérülés: 5 centi széles és 2-3 centi mély seb (csak izomba szaladt) //
Nyugtazom egy kurta mosollyal a felismerest miszerint nem akrja itt feldobni a talpat. Teljesen okes. En sem szeretnem egyetlen novel sem kozolni, hogy elete parjat nem sikerult kimentenem egy bazinagy sartengerbol. Nem, mintha ferfival vagy barmely mas rolonnal szivesebben kozolnem. Mivel nem olvasok a gondolataiban, meg csak nem is forgatok szemet arra, hogy vagyna inkabb egy no tapijara. Termeszetes igeny egyebkent, mar akinek. Ha meg tudna, hogy egyebkent visszavonhatatlanul meleg vagyok, nyilvan meg cifrabb uton jarnanak agytekervenyei. A maga nemeben meg vicces is lenne a szituacio. Egyeb irant legalabb elterelne a figyelmet arrol, ami zajlik epp. Bar talan nem epp a megfelelo iranyba. -Nem novesztettem meg kopoltyut, igy garantaltan nem odalent szandekozom nyaralni. A sarwellness nem az en vilagom. Az iszappakolas legyen a hiu nok reszortja. - engedek meg magamnak nemi humort meg mielott nagy levegot veve alabuknek a sarnak. Eloszor es masodszor is. Halvanyan dereng, hogy a kezebe kellett volna adjam a radiot, hatha valami balul sul el, de mar mindegy, inkabb azzal foglalkozom, hogy ellentartsak a fanak s Ira ki tudjon szabadulni lehetoleg meg azelott, hogy felrobbanna a tudom. Sajnos nem tudtam jelezni Jacksnek a szandekaimat, s sejtem hogyha epp most keresne nem leszek megdicserve a vakmero - apamat hallom elore es a “hulye” jelzot - otletert, de a helyzet ezt diktalta, mi mar csak ilyen bolondok vagyunk. Es onfejuek, ha mar itt tartunk.. Sikeremet levegovetellel kivannam koronazni, de helyette csak egy ujabb adag sar az, amit a kepembe kapok. Olyannyira megdobbent, hogy szinte reflexbol szippantok belole, nagy kortyban sikerul igy tudombe es torkomba is juttatni belole. Hiaba, levegore vagytam, s az osztoneimet nem tudtam elzarni. En barom. Eg a tudom, ketsegbeesetten probalom szorosan zarva tartani a szamat, nehogy meg tobbet nyeljek a sarbol. S kozben mintegy az egyetlen vedohalomba, a kotelbe kapaszkodom, s ha hivo lennek, most kezdenek imadkozni azert, hogy rl ne szakadjon. Huznam magam felfele vele, de a sar szivoereje tul nagy, eselyem nincs. Marad a kapaszkodas es a tudatosan kevesebb mozgas, el ne hasznaljam a tartalekaim. Melyekbol oxigen cimen egyre kevesebb akad. Amikor erzem, hogy kevesbe huz lefele az ar, minden eromet osszeszedve probalok a felszinre bukni, hogy vegre kikophessem a szambol a sarat, s gornyedt kohogessel a tudombe is tudjak mocsok helyett oxigent szippantani. Remelem csak az erzes szar, s nem arasztottam el a horgoimet sarral. Elegge nem kivannek korhazban hederelni emiatt.
//Lenyelt es letudozott sarmaradvanyok, az oxigenhiany miatti altalanos gyengeseg, hanyinger//
Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi volt az oka; a sokk, a légzsák ütése a fejemre, vagy egyszerűen csak nem voltam képes koncentrálni. Nagyon lassan fogtam fel, ami körülöttem zajlott, de hát egy ilyen eseményt ép ésszel fel lehet egyáltalán dolgozni egyből? Mert szerintem egyáltalán nem könnyű ez senkinek, aki egyszerű hétköznapi ember. Aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy szörnyűségeket lásson és életeket mentsen. Komolyan csodáltam azokat, akik ilyen hivatást választottak maguknak. A segítségkérésem egyébként ösztönös volt, talán nem is voltam teljes mértékben tudatában annak, hogy kicsúsztak a számon a szavak. Egyszerűen csak meg akartam menekülni ebből a kocsiból, nem voltam még kész arra, hogy eldobjam magamtól az életemet. Volt idő, amikor azt kívántam, de azzal az énemmel rég leszámoltam már. Hála istennek! - Micsoda? – kérdeztem vissza kissé értetlenül, a homlokomon még a ráncok is megjelentek. Próbáltam értelmezni a szavakat, de ahhoz, hogy felfogjam, tényleg kellett a mutogatása is. Amikor végre megértettem, hogy mire készül, és megláttam a fejszét is, már tudtam. Hevesen bólogatni kezdtem. – Rendben! – nagy levegőt vettem, és némi fájdalom árán ugyan, de eltakartam az arcomat. Ha tehettem volna, szerintem még kisebbre húzom össze magam az ülésen, de erre nem volt lehetőségem. Alig pár másodperccel később beterítettek ugyan az aprócska szilánkok, amik bezúdultak a kocsi utasterébe, de az esetleges néhány karcoláson túl nem hasogatták össze a bőrömet. Áldottam az eget, hogy az utolsó pillanatban azért sikerült értelmeznem, hogy mi készülődik, így ki tudtam védeni a további sérüléseket. Sőt, most már tisztább lett a fejem is, és képes voltam értelmesen gondolkozni, visszatért lassacskán a lélekjelenlétem is. A pillanatnyi zavarért senki nem hibáztathat, még sohasem kerültem hasonló helyzetbe, és nagyon reméltem, hogy többé nem is fogok. Ha előre tudtam volna, hogy ez a jól induló nap ilyen borzalmas véget fog érni, valószínűleg ki sem teszem a lábam Tacomából. - Azt hiszem nem sérültem meg… - ráztam a fejemet, amikor végre normálisan értettem a segítségemre siető nő kérdését. – A fejem fáj, biztos a légzsák miatt… meg nagyon kényelmetlen így. – közben meghúzgáltam a biztonsági övet, ezzel jelezve, hogy arra utaltam a kényelmetlenség alatt. – De tudok mozogni. – azért ellenőriztem, és megmozgattam kicsit a lábaimat, meg a karjaimat is tudtam használni ugyebár, úgyhogy annyira hatalmas bajom csak nem lehetett, ugye? – Vigyázzon, elég instabil ez az ócskavas! – néztem aggodalmasan, ahogy beereszkedett a kocsiba. Féltem, hogy csak rosszabb lesz a végén, de persze nem szívesen mondtam volna meg, hogyan végezze a munkáját. Ez az ő dolga volt. Ám mintha a természet csak meghallotta volna az aggodalmam, és csak azért is meg akarna tréfálni bennünket, újabb adag sár mozdult meg. Torkomból a hirtelen jött lökés miatt akaratlanul is egy fojtott sikoly szakadt ki, kezeimmel pedig automatikusan belekapaszkodtam a kormányba, mintha az bármin is segíthetne. Ennek lett valószínűleg az eredménye az, hogy a ránduláskor sikerült ismét nekiesnem. A hirtelen jött fájdalomtól halkan szisszentem fel, és mire észbe kaptam, a tűzoltónő hatalmasat koppant mellettem. Még csak a nevét sem tudtam, ő meg minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megmentsen. - Hé, jól van? – kérdeztem bizonytalanul, mert abban sem voltam teljesen biztos, hogy én jól vagyok. Segíteni azonban mindenképpen akartam. – Mit csináljak? – kérdeztem készségesen, amíg néhány becsapódás nem érte a kocsit. Valahányszor jött a tompa puffanás, annyiszor rezzentem össze. – Mi volt ez? – kaptam fejemet a hang irányába, azt meg már szinte fel sem fogtam, hogy mindenütt sár volt bent. Csak attól féltem, hogy nem sokáig bírja az ócskavas, és hamarosan megadja majd magát az elemek erejének. – Ki kell jutnunk innen! – de a hogyant már nem tudtam volna megmondani, csak tétován matattam a biztonsági öv csatjával. – Tud mozogni? Maga szerint ki tudunk mászni? – a pánik keveredett a hangomban a sürgetéssel. Azt kívántam, bárcsak valami teljesen más helyen lehetnék.
Habár választ nem kapok a kérdésemre a rádión keresztül, aggódni nem kezdek a társam miatt – vagy inkább pánikolni –, mert ez nem azaz eset, amikor a személyes érzelmek a hivatás elé engedhetőek. Nem itt és nem most van a helye ennek... - Oké, az jót jelent. – veszem tudomásul a hallottakat a férfitől és megnyugtatónak is szánom a szavaimat. Akkor is, ha a karja be van szorulva jelenleg, ami jelentősen csökkenti a komfort-érzet küszöbét is. Befejezve a rögzítését, a nőhöz igyekszem, hogy a kötelező kérdéseket feltéve megismételjem az alig pár perce megtett mozdulataimat a rögzítéssel kapcsolatban. Lehetőleg még azelőtt, hogy egy újabb hullám sodorna el vagy temetne maga alá. - Szóval hatos. Gondoljon erre, hogy alapjáraton nem lenne rosszabb hatosnál. – idézem vissza a nő saját szavait, nem véletlenül. Tudom, hogy meg van ijedve és ami tőlem telik, azt meg is teszem – van, akinél jól működik, van akinél nem –, abban pedig csak bízom, hogy jól ítélte meg azt, amit érez. ..mert éppenséggel azzal sem lenne gond, ha a fájdalomérzetét nyolcasra tenné.. A neveket illetően visszhangként ismétlem mindkettejükét, de nem céltalanul, hanem annak érdekében, hogy rávegyem őket arra; kövessék azt, amit kérek tőlük. Jelenleg elsődleges, hogy Bailey megőrizze a nyugalmát, legalább addig, amíg kimentenek innen.. ...nos, mindannyiunkat. Az pedig baromira nem számít, hogy az ismerőse vagy én érem el ezt nála. Mondjuk tippem van a szerepre, aki sikeresebb lehet. Az autóban rekedt nő sorsa az, ami következő lépésként leköti a figyelmem és minden gondolatomat is egy rövid időre abban a tekintetben; miként is lehetne kihozni a jármű belsejéből lehetőleg minél hamarabb. A mutogatást is segítségül hívom a szavaim megértéséhez és csak akkor töröm be az ablakot, amikor a bent rekedt áldozat is megérti, hogy mire készülök. Hiába sürget az idő, a helyzeten egyáltalán nem rontani szeretnék és végül úgy tűnik, hogy sikert érek el. Amint a vörös fürtök gazdája eltakarja az arcát az üveg ropogva adja meg magát nekem és tűnik el az útból utat adva a bemászáshoz. Az elmondottakat tudomásul veszem, egy-egy bólintás keretében, közben pedig igyekszem úgy helyet találni az oldalára fordult járműben, hogy az számomra is megfelelő legyen és elsősorban alkalmas arra is, hogy kiszedjem innen a bent rekedt nőt. - Ez mind nagyon jó hír, de próbáljon meg ne nagyon mozogni. – mielőtt még a biztonsági övből próbálnám meg kiszabadítani a nőt, megint a rádióm után nyúlok, hogy jelentést tegyek, de pechünkre alig az első mondatig jutok el, amikor a sár megint megindul és megváltoztat mindent. Azelőtt, hogy biztonságba tudtam volna helyezni magam, a csípőm fájdalmasan csapódik a belső borításnak, végül pedig – noha a sisak rajtam van – a fejem neki kegyetlenül neki csattan a szélvédő üvegének. ..és ez így sem kellemes. Kell néhány másodperc mire összeszedem magam és szégyen vagy sem, de az első tiszta gondolatom a jelenlévők közül egy olyan személy köré koncentrálódik, aki valójában még nem is igazán materializálódott vagy legalábbis még nem harmadik, különálló személyként van jelen a kocsi belsejében. A csípőm borzasztóan sajog, a fejem kevésbé a sisak miatt, de így sem kellemes a teljes kép. - Jól.. azt hiszem. – kevésbé határozottan sikerül válaszolnom a kérdésre, amíg magamhoz próbálok térni és levarázsolódni az összes olyan beltéri alkatrészről, amire sikerült rányalni magam az előbbi nem várt hatás következményeként. A nyakunkba boruló sárról nem is beszélve. - Maradjon nyugton, kérem. – amíg próbálom kitörölni a trutymót az arcomból, addig igyekszem a kérdésekre is válaszolni és nem frászt kapni közben. Mert hiába kaptam képzést, attól még ember vagyok és nem tudom kizárni a félelem vagy aggodalom mérgező és mindent átható erejét.. - Valami az autónak csapódott. ..több valami – nem tudom, csak feltételezem, de sokkal inkább kész tényként, mint feltételezésként közlöm, okkal. Lehalászom az egyenruhámról az egyetlen éles eszközt, amivel a biztonsági övet el tudom vágni és nem titkolt szándékkal esek neki az anyag elvágásának. - ..tudom, ez nem a bemutatkozások ideje, de a nevem Collins. A magáé? – keresem meg a beszorult nő tekintetét egy pillanatra, majd folytatom a megkezdett munkát. - Figyeljen; nem lesz semmi baj, pár perc és kivisszük innen, rendben?! – talán nála sem fog működni vagy éppen, hogy igen; a lényeg, hogy tényleg hiszek abban, nem sokára kivisznek innen minket. Mindannyiunkat. ..lehetőleg minél hamarabb.
Margaret B. Sullivan, Bailey Donovan, Raymond Marshall, Dr. Ira R. R. Walters, Jackie Collins, Leander Niffenegger
A második hullám elcsitul és habár megjósolhatatlan, hogy követik-e majd még utómozgások, annyi bizonyos, hogy jelenleg megállt a sárfolyam és a maga instabilitásában egyelőre mozdulatlan.
A mentőegységek újra munkához láthatnak és noha eddig sem tétlenkedtek, most igyekeznek még gyorsabban elérni az áldozatokat és kivinni őket a massza sűrűjéből, hogy mielőbb segítséget kaphassanak, akiknek szükségük van rá.
Azt követően, hogy a felázott talaj már nem sodor tovább senkit és semmit, néhány percen belül ér el hozzátok még két tűzoltó, egy mentős és egy orvos, továbbá egy katasztrófavédő is. Ki-ki a megfelelő eszközökkel a vállára/hátára vett táskákban.
Lee hozzád az egyik kollégád érkezik és miután megbizonyosodik arról, hogy képes vagy-e a lábadon, de a segítségével és támaszával kimenni, lecsatol a biztonsági köteledről. Az autónál rekedtekhez igyekszik a felmentősereg többi tagja és egyszerre kezdenek el kérdezősködni az állapototok felől. Irat újrabiztosítják, hogy ezúttal már semmiképpen se tudja elsodorni az ár, ha esetleg újra megcsúszna az egész trutymó tenger. Elsőként az eszméletlen kamaszgyereket és Baileyt kezdik kimenteni és mihamarabbi orvosi ellátást biztosítani a számukra. Amíg az orvos-mentős és egy tűzoltó segítségével történik a mentés, addig a katasztrófavédő áll neki a kerék leszedésének. Két percen belül Ray karja is kiszabadul és alig pár másodperc leforgása múlva már segítenek a sarat elhagyni. Beletelik némi kis időbe, mire visszaér a segítség a korábban is látott doki és a két tűzoltó személyében. Ira a következő, akit kivisznek – az egyik lánglovag segítségével – és vele egy időben az autóból előbb Margaretet, majd végül Jackiet is kiszedik.
Seattle távolsága miatt egyelőre mindenkit Tacomába visznek be mentővel. Aki kéri az átszállítását a saját városába, természetesen idővel meg is kapja.
ORVOSI ELLÁTÁS
Ira, a legtöbb horzsolásod és zúzódásod néhány nap alatt elmúlik; azon a lábadon valamivel később, amelyik be volt szorulva. A homlokodon lévő sebet ki kell tisztítani és össze kell varrni illetve egy tetanusz injekcióval is megkínálnak. Nem szükséges a kórházban töltened az éjszakát, miután elláttak, elmehetsz. Varratszedésre 8 nap múltán kerül sor. Néhány nap otthon töltött pihenést javasolnak és a fertőzések elkerülése érdekében antibiotikumot is kapsz megelőzésképpen. (Ha a gyerek után érdeklődsz; noha nem adhatnak ki információt csak rokonnak, annyit elárulnak, hogy életben fog maradni, neked köszönhetően, megmentetted az életét.)
Raymond, a felkarodban az izom részlegesen elszakadt, annak volt köszönhető az éles és nagy fájdalom már a kezdetektől. A bevérzés miatt jó ideig lila-kék, később pedig zöldes-sárga árnyalatban fog játszani a bőr színe. A kiugrott válladat a kórházban ún. speciális műfogással visszateszik, műtétre, egyéb beavatkozásra nincs szükség. Mindkét sérülés gyógyulási ideje 4 hét, amennyiben betartod, hogy pihenteted az izmot és fizikoterápiára is kiírnak. Visszamaradó sérülés nélkül várható a felépülés. Az esetlegesen keletkezett horzsolások és karcolások, amiket a sár és a benne lévő hordalék okozhatott, néhány nap után begyógyulnak. Tetanusz injekciót és megelőzésképpen antibiotikumos kezelést is kapsz, továbbá fájdalomcsillapítókat is felírnak. Az éjszakát nem szükséges bent töltened a kórházban, a vizsgálatok és az ellátás végeztével elhagyhatod a kórházat.
Bailey, a hasadon lévő sebet ki kell tisztítani és ezt követően össze is varrják. Varratszedésre 10 nap múlva kell sor kerüljön. Addig pihenés javasolt. Maradandó hegesedés egyáltalán nem vagy csak nagyon kis mértékben várható a jövőben. Tetanusz injekciót és antibiotikum kúrát te is kapsz, illetve amennyiben kéred, akkor fájdalomcsillapítókat is felírnak. A vérveszteség miatt éjszakára megfigyelésre bent tartanak, ha nem szökik fel a lázad és a körülményekhez képest jól érzed magad, akkor hazaengednek. Kisebb horzsolások rajtad is elfordulhatnak a hordalék miatt, ezek pár napon belül elmúlnak, illetőleg azok a zúzódások is, amelyek a becsapódások miatt keletkezhettek.
Lee, a letüdőzött sarat bronchoszkópiával távolítják el – altatás nem lesz szükséges, éber állapotban, helyi érzéstelenítéssel végzik el –, a beavatkozás után azonban bent tartanak jó néhány órás megfigyelésre a kórházban. Tetanuszt és antibiotikum kezelést te is kapsz. A hordalék miatti esetleges horzsolások pár napon belül nyomtalanul eltűnnek. Oxigént is adnak – már a mentőben is – és amennyiben a körülményekhez képest a megfigyelést követően jól vagy, akkor az esti órákban hazaengednek.
Margaret, az apró karcolások, amiket a szilánkok okozhattak, pár napon belül nyomtalanul eltűnnek. A fejedet ért ütés miatt még 1-2 napig előfordulhat fejfájás, sok pihenés javasolt, illetve némi véraláfutásra számíthatsz a légzsákkal és a kormánnyal való találkozás miatt. A biztonsági öv a váll-kulcscsont és a mellkas környékén okozott némi zúzódást, amelyek nagyjából 1 hét múltán fognak meggyógyulni teljesen. Tetanusz injekciót a biztonság kedvéért neked is adnak és megelőzésképpen antibiotikumot is. A vizsgálatok és az ellátás megtörténte után téged is hazaengednek a kórházból.
Jackie, a csípődet ért ütés miatt jókora méretű véraláfutással számolhatsz, ami nagyjából két hét alatt fog felszívódni és nyomtalanul eltűnni. 1-2 napig előfordulhat még enyhe fejfájás, amire pihenést javasolnak. Az állapotodra való tekintettel csinálnak egy ultrahangot is – mindent rendben találnak –, majd ezt követően panaszmentesség esetén elengednek a kórházból.
•••••••••••••••••••••••••
OFF A helyszín március 5-én (hétfő) kerül felszabadításra, addig szülessen meg minden résztvevő záró reagja.
Ezúton is nagyon köszönöm minden résztvevőnek a lelkesedést és az időben érkezett reagokat! Bízom benne, hogy élveztétek a kalandot! Mielőbbi gyógyulást kívánok!
- Kitartás, biztos itt van valahol. Ha ideér végre az erősítés, meglesz a társa is - mondtam, már csak rutinból is, ahogy a kórházban is kéne tennem, ha ideges beteggel kerülnék össze, aki nem találja egy szerettét, az volna a cél, hogy megnyugtassam, nehogy romoljon az állapota, ahhoz képest, mint ahogy elém került az illető. A nyugodt beteg mindig jobb, mint az ideges. Azért mindent egybevetve, némileg biztató infónak éreztem, hogy elméletileg az őhozzá(juk) kirendelt segítség még versenyben van, mivelhogy ugye mint megtudtam tőle, elvileg van társa, egy nő, akit nem látok innen sehol, de ez nem zárja ki, hogy még itt legyen a közelben... szóval hozzájuk is jött egy tűzoltó. Ha a tűzoltó a kocsiba mászott, gondolom nem ok nélkül, tehát ott is valószínűleg bennrekedt valaki. Ez is plusz egy fő, tehát vagyunk itt elegen, ahhoz, hogy indokolt legyen az igyekezet értünk, mert bár jobb hogy így összecsődültünk, könnyebb menteni egy helyről, de több ember több munka is, mire mindenki biztonságba jut. Reméljük nem ütötte ki a bentieket az ütközés, mikor az új hullám meglökte a kocsit, meg minket nekisodort a kocsinak. - Az áradatban akadtunk össze - pillantottam le egy percre a kölyök hófehérre sápadt, saras arcára, mikor felőle kérdezett a férfi. - Remélem megmarad. - Egyelőre ugye nem tudhatom nincsenek-e belső sérülései, mennyi sarat nyelhetett, van-e agykárosodása a légzésleállás miatt, és még sorolhatnánk hosszasan, mennyi minden balul sülhet el egy ilyen baleset után. De őszintén bízok benne, hogy megmarad a srác. Miközben szememmel még mindig Lee után kutattam, hallom, ahogy a beszorult fickó köhögni kezdett mellettem. Nyilván a sárnak hála, ami az én torkomat is marta. Így beleízlelve a dologba, fel nem bírtam fogni, gyerekként miért jó nekünk néha a homokot, meg a sarat enni. Az én fiam is ette olykor-olykor, akkor se értettem minek jó ez neki, de így már főleg nem tiszta, mi késztette erre. Akkor csak annyit mondtam, ne csinálja, a mai nap után azt hiszem sokkal lényegre törőbben fogom lebeszélni, ha ismét ilyenen kapom őt, mert tessék, ilyen ez a karma, a gyerek sarat eszik, apu meg majdnem sárba fullad. Inkább tömöm majd édességgel azt a gyereket, hátha máskor az zúdul a nyakamba. - Lee! - kiáltottam el magam, hátha meghallanám a válaszát. A folyam ismét belassult, lassan megállni látszott, így reméltem, hogy felbukkan valahol. Ne miattam dobja már be a törölközőt. Pár perccel később, öt embert számláltam meg, akik felénk tartottak, s kisvártatva oda is értek. Nem azért, hogy türelmetlenkedjek, de azért mondhatom, hogy végre. Ez kicsivel azután esett meg, hogy megpillantottam a tengernyi sárból előbukkanó, mocsokkal borított üstököt, akiben felismerni véltem a segítőnket, s ezen őszintén megkönnyebbültem. Nem barátom, nem ismerősöm, de csak megmentett, és kockára tette az életét miattam, hát hálás vagyok neki, és örülök, hogy nem mondta be az unalmast. Egy ember lecsatlakozott a többitől, akik felénk igyekeztek, és Lee segítségére indult. Ahogy a többiek odaértek hozzánk, ezúttal is első dolga volt a brancsnak a rögzítés, ennek megfelelően új kötelet kaptam, hogy a helyemen maradjak - nem akartam kötekedni, hogy az előző is elhúzott a frászba magával, de üsse kavics -. Hamarosan kiderült, szomszédom társa se ment messzire, csak átsodródott a kocsi túlsó felére. Hallottam a felmentősereget kommunikálni vele is, de csak futólag, mert nem oda figyeltem. Egy eddig ismeretlen figura kezdett rögtön kérdezősködni, egyfelől az én, másfelől az általam fogott gyerek állapotáról, illetve kilétéről. Elmondtam neki mindent, amit tudtam róla, hogy hol, milyen állapotban találkoztam össze a kölyökkel, s hogy mit tudtam tenni érte. Az életjeleiről és a korlátozottan megmutatkozó kommunikációjáról is tájékoztattam. Nem tudom a későbbiekben mennyire lesz reakcióképes mostanság, de jó ha tudják, hogy idekint volt némi aktivitás a részéről. Nem sok, de akadt valamennyi. Később ez is sokat számíthat. Hamar el is vitték a fiút. Ez többek között azért is jött jól, mert felszabadult az egyik kezem, és ki tudtam törölni a vért a szememből, ami még folydogált a fejemből. Ez azért kimondottan jólesett. Közben a mellettem raboskodó férfi karját is elkezdte kiszabadítani az egyik ember, a kocsi kerekének leszedésével. Mikor végzett, és áldozata felszabadult, el is kezdte kivinni innét. Én még követtem szememmel a távolodókat, amíg vártam a soromra. Hallottam a kocsi belseje felől is a matatást, de nem láttam innét a kimászókat. Megnyugtattam az egyik hozzám beszélő mentési munkatársat, hogy jól vagyok, végezzék nyugodtan a dolgukat, tudok várni. Nem is volt az olyan sok idő, csak addig kellett kihúzni, míg visszaértek akik az elsőknek segítettek, s máris elindulhattam én is, az egyik tűzoltó segítségével, végre kifelé. Nem néztem vissza a kocsira, miután otthagytuk, mert biztos voltam benne, hogy akkor eszembe jutna, amit eddig sikeresen kerültem, hogy vajon mi lehet az én kocsimmal. Őszintén nem akartam elképzelni, hogy az is heverhet így valahol, az oldalára borulva, sárral betemetve... vagy még rosszabbul is... abba aztán tényleg belefájdult volna a fejem, nem is kicsit. Ezen majd inkább akkor aggódom, mikor már hazafelé tartok. Addig nem. Viszont egyelőre még nem ott tartottam. Mikor kiértünk a dzsuvából, a tűzoltó, aki segített nekem, az egyik mentőautóhoz irányított, ahol kisvártatva rám is szállt egy lelkes mentős. Miközben ideiglenesen nyomókötést kaptam a homlokomra, elmondta, hogy Tacomába fognak beszállítani, mert az közelebb van. Szívem szerint inkább mentem volna haza, és összeöltöttem volna a saját sebem, inkább, mint hogy más tegyen-vegyen a fejem körül egy tűvel, de gyanús volt, hogy ezt nem tudtam volna lenyeletni a jómadarammal, szóval inkább megszívtam a fogam, és hagytam magam betessékelni az egyik kocsiba - arra mondjuk Fort Knox teljes aranykészletével sem tudott volna rávenni, hogy én ráfeküdjek a hordágyra, de hajlandó voltam ráülni, hogy leszálljon végre rólam, míg végre valahára végül csak elindultunk a kórház felé.
(folyt. köv. MultiCare Tacoma General Hospital)
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Kilátó (Rainier Hegy)
