Dr. S. G. Mallors irodája

To Sigmund


//nem a legjobb kezdésem, de javulni fogok, ígérem

Régen szerettem ezt az irodát. Úgy tekintettem rá, mint valami szentélyre, ahová jólesik betérnem megpihenni. Nem, mintha olyan gyakran pihentem volna errefelé, de az mindegy is tulajdonképpen. A lényeg, hogy nem tudok napirendre térni az eset fölött. Janenel teljesen megszakadt a kapcsolatom, pedig én isten bizony próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy féltékeny idióta. Nem is volt rá jogalapom, hiszen Jane meg én soha nem voltunk együtt, nem is jutottunk el odáig, hogy legyünk. Mert hisztériáztam, mint egy kölyök, aztán meg valahogy.. nem is tudom. A kanapé kidobásával mintha keresztre feszítettem volna az egész valaha volt jó kapcsolatot. Mondjuk nem tudom mit gondolt. Hogy majd meg fogom tartani?
Egy a lényeg, az irodám nem a legkellemesebb helyiségek netovábbja mostanság, hát ha mégis a kórházban alszom, akkor a pihenőszobákat használom. Jobbak, biztosabbak. Bár nem, mintha süket lennék a kórház dolgaira, s arra ki mit csinál odabent. De szíve joga. Én a rigolyás úgyis mindig a földön alszom új ágyneműt csak nem vihetek minden alkalommal így tulajdonképpen semmi sem zavar.
Tekintettel arra, hogy fáradt az talán vagyok, de álmos nem, így kénytelen-kelletlen az irodában töltöm az időmet, papírmunka úgyis akad annak, aki kőkorszakian ragaszkodik a modern technika - értsd: tablet és nem úgy, hogy modern műtéti eljárások, azokért ugyanis rajongok és imádom őket tanulni - elutasításához.
Felpillantok az érkezőre, leteszem a tollat a papírra, ami előttem hever és felkelek ültemből, kigurítva magam alól az irodai széket. Elvégre ha egy hölgy belép a helyiségbe, illik megfelelő mód megadni a tiszteletet neki.
- Hasonlóakat! - biccentek fejet irányába. - Hogyne, mondja csak. - adok teret számára a kiteljesedére. Egyébként nincs egy kóbor fél másodpercem sem, de annyi baj legyen.

//Ugyan! Nekem tetszett, szuper lett

Az irodám már így is túl kényelmesnek bizonyolt egy alkalommal, tehát a székeket naná, hogy nem cserélném vendégmarasztalóra. Nem, mintha a választásban szerepe lett volna bárminek a praktikumon kívül, de.. azt hiszem mostanában kissé paranoiás vagyok, hogyha a bútorzatomról esik szó. Ha nem esik, akkor is.
El nem tudom képzelni, hogy Nyssa mit keres nálam, de hellyel kínálom és az érdeklődésemmel, mert nem barlangból szalajtottak, én is normális ember vagyok, még ha nem is mindenki és minden helyzetben látja rajtam, akkor is.
Elkerekedett szemekkel reagálok arra, amikor az öcsém, s legkisebb unokahúgom emlegetésre kerül. Nos, sok mindenre számítottam, de erre így nem, hát jó, hogy meglep a dolog. Mondjuk erre mondaná a lányom, hogy „de cuki”, s tágulnának tócsányira az elolvadástól a szemei. Én nem tudom, nekem egyelőre inkább fura, mint édes, de azért be kell valljam, valahol a mélyben az én kérges szívemet is megdobogtatja.
-Igen, szívesen. Bár Sadie balesete óta egyre kevesebb alkalmuk adódik az idő változatos eltöltésére, de gondolom nem ez volt a kérdésfeltevés mozgatórugója.
Hogy miképpen jön ide a lányom és a szabadideje azt pláne nem tudom, de valljuk be egyre inkább éled bennem a „jaj mondjad már konkrétabban” érzés kellemes türelmetlensége.
-Hát, na azzal csak óvatosan. Van néhány Roux, akinek elég paprikás a viszonya az öcsémmel. Bár gondolom a helyi jampikra gondoltál.. ők azért egész viselhetők.
Nevetésem karcos, de cseppet sem dühös. Igazából értem én – a családi utazáson világosan kiderült számomra – hogy miért olyan a helyzet, amilyen. Az a Francois nevű elég nyakas darab és kifacsart elképzelései vannak az erkölcsről. De tulajdonképpen ez is csak egyfajta védekező mechanizmus lehet nála. Más portáján úgyis könnyebb sepregetni, mint a sajátunkon.
-Egy orvosfamíliában az idő ritka kincs, így erre nem tudok addig semmit mondani, amíg közelebbről fel nem térképezzük a dolgokat. Mire is gondoltál? Gyerekfelvigyázásra, vagy valami egyébre talán?
Bocsáss meg, drága, de én nem olyan vagyok, aki csak úgy igent mondjon homályban hagyott bármire..

- Igaza van. Ez inkább lehetőség felmérés Rose számára. Egy tinédzsernek nem könnyű, ha a szülei az új családtaggal foglalkoznak állandóan. Nem mondom, hogy nem érti meg, de jó, ha van egy menekülő útvonal. Vagy több... - ami ebben az esetben is azt jelenti, hogy Joel lányait előveszem egy újabb beszélgetésre. Nem vagyok szívbajos fajta, és mivel csak ritkán találkozom az ikrekkel, nem tudnak kihozni a sodromból sem. Ennek eredménye, hogy simán tudok velük társalogni, ha úgy hozza a helyzet és akár a véleményemet is elfogadják. Ezt már nem állíthatom biztosan. Eddig csak annyi volt meg, hogy az általam főzött kaját,tudtommal, simán megették. Pontosabban sütit. De ez egyre megy, nem? Végeredmény tekintetében biztosan. Ha Sadie és a lányok is ott lesznek, meg az osztálytársak, akkor szerintem elég szép lehetőség adag lesz Rose számára, hogy kiszabaduljon a négy fal közül, ha akar. Persze az is lehet, hogy ő imádja a húgát és nem akar. Nem tudom megmondani előre. Csak, mint már mondtam, lehetőséget adok. Mert megérdemli. Mert ennek így kell lennie. Meg még vagy fél tucat indokom van, szóval...
- Volt szerencsém néhány kemény fejű Roux fiúhoz, nagyjából tudom, mire számíthatok és mivel érdemes próbálkozni, ha a meggyőzésükről van szó. Kivéve Raoult, őt nem igazán ismerem, de a többiek elég ésszerűnek írták le - meg persze mi más lehet egy onkológus? Az egyik legnehezebb munkát választotta és kitart mellette hosszú évek óta, így nyilván valóan nem a hirtelen haragú emberek közé tartozik. Ha mégis, arról azért talán nem ártana tudnom. Remélem, Sigmund figyelmeztet rá, mielőtt elhagyom az irodát. De igazából hiszek benne, hogy ha le tudom  birkózni a dolgokat Francois-val és Joellel, akkor a logikusabb fele a testvéreknek már nem lesz olyan problematikus. Mert egy dologban mindig mind egyet értenek: szeretik Angiet és szeretnének segíteni neki. Még ha ehhez be kell nyelniük Tristan jelenlétét is. Legalábbis eddig úgy vettem észre, ez így van...
- Támogatás leginkább. Sokszor már a tudat is megnyugtató lehet, hogy van kihez fordulni vészhelyzetben. Nyilván senki nem várja el egy dupla műszak után, de egy, maximum két óra gyerekfelügyelet egy szabadnap délutánján még beleférne? - a legegyszerűbb megoldás egy sima excell táblázat. Minden doki tudja egy hónapra előre a beosztását nagyjából, ahogy nagy eséllyel egy pilóta is, ha hajlandóak nekem elküldeni, akkor maximum egy óra alatt összedobhatok egy listát arról, hogy melyik nap ki riasztható. Ebben már jó vagyok, hála a történelmi körnek. Ott nem egy programnaptárt kellett már megalkotni, munkacsoportokkal együtt. Persze nem lesz egyenletes elosztás, nyilván való, hogy Joel és Sigmund, akik könnyebben behívhatóak, kevesebb napot kapnak, mint például Raoul, ha meggyőzöm, elvégre egy onkológusnak azért nagyjából stabil beosztása van. Legalábbis a városi legendák szerint. Sőt, ha a fiúk találnak még önkéntes rokonokat és barátokat, simán elküldhetik nekem ők is a saját szabadidejükről a mailt és még hozzá tudom csapni. Ha szerencsém van, akkor egészen jól elosztható lesz az egész. Ha pedig kimarad valami... nos, tudtommal van két aktív nagyi is. Azt hiszem, átragadt rám a saját nagymamám felfogása arról, hogy egy gyerek nevelése akkor sikeres, ha az egész falu segít benne...

- Maradjon közöttünk, de szerintem egyik nap nem érti meg, a másik nap pedig hálát ad a sorsnak azért, mert végre nem vele foglalkoznak a szülei.
Vállat vonok. Nem nagyon vagyok otthon a kamaszok lelkivilágában, sokszor úgy érzem, hogy a saját lányomat sem értem, nem hogy az unokahúgomat. Az is igaz mondjuk, hogy annyira nem is igyekszem, amennyire igyekeznem kellene. Lehetnék jobb apa, jobb nagybácsi. Talán Nyssa ötlete most valamicskét segít majd abban, hogy annak érezzem magam, ami nem vagyok.
- Raoul eléggé ésszerű, ámbátor ez a Francois elég meredek darab. Mondhatjuk, hogy az ő családjukban olyan eset lehet, mint a miénkben én vagyok. Bár merem remélni, hogy nekem csak a kórházban rossz a hírem meg arrafelé, amerre a volt feleségem kelti azt.
Öniróniáért nem megyek a szomszédba. Nem vagyok süket a pletykákra, a legtöbbjük mondjuk jobban idegesít annál, mint amennyire szórakoztatni tud, de ezzel nem kell tisztában lennie a népnek.
- Félreértés ne essék, bármennyi belefér. Szeretem az öcsémet és bármiben, bármikor szívesen segítek neki. Ahogy ezzel ő is tisztában van.
Nem tudom egyelőre, hogy a bármikort hogyan hozzam Nyssa táblázatos rendszerébe, de ha a beosztásom ismeretével megelégszik, mint "kivéve" alkalmakat, akkor az járható út, én úgy gondolom.
- Nagyjából meg tudom mondani, hogy mikor vagyok szabad.
Amikor ügyeletes vagyok, akkor sem kell folyton bent lennem, mert behívósként funkcionálok, s ha be kell jöjjek, Daisyre itt is tudnak vigyázni a bölcsődében, de az nyilván nem ugyanolyan, mintha otthon lenne velem. Viszont szerintem nem lenne újszerű számára. Tristannel is előfordulhat, hogy be kell hozza, legalább megszokja a kislány az orvosgyermekek közösségét. Vannak páran itt.

- Francois szerintem megoldható. Legalábbis én hiszem, ha rámutatok, hogy a múlton nem lehet változtatni, de segíthet a jövőbeli "hibák" megelőzésben, akkor kiegyezhetünk - elvégre őt is ugyanaz az anya nevelte, aki a többi fiút és egyetlen lányt a családban. És bármilyen egyedi a helyzet is vele, meg a felfogásával, azt tudom, hogy nem akar rosszat a testvérének. És nyilván valóan, ha tud, akkor segíteni is fog neki. Mert ez a testvérek dolga. Ott lenni, amikor a másik bajban van és segítő kezet nyújtani. Ezt a fajta jóságot pedig mindegyik Roux gyermek megkapta. Amiért őszintén tisztelem látatlanban is az édesanyjukat. Erős és szeretetteljes nő lehet. Remélem, egyszer majd találkozhatom vele. Miután ekkora örömmel mesélnek róla a gyermekei. Imádom anyámat, de ez még nekem sem megy mindig... - És szerintem nincs rossz híre a kórházban. Csak kíméletlen tanárnak ismerik, de a gyakornokoknak és rezidenseknek erre is van szükségük. Bármikor ki merem jelenteni, hogy Mr. Szadista kezei közül még nem került hozzám műhiba miatt elhunyt páciens. Oh, és ugyanezen tanulóktól és a Cerberus-t érdemeltem ki - márpedig az alvilágot őrző három fejű óriáskutya nem éppen a dicséret jele a diákoknál. Sokkal inkább a tényé, hogy mindent észreveszek, mindenre figyelek és aki nem tanulta meg leküzdeni az alapvető problémáit, azt nem engedem át a vizsgán, mert az élő emberekkel még óvatosabban kell bánni mint a holtakkal. Ha ez kegyetlenség, akkor az vagyok. Ez a másik ok. Cerberus senkit nem engedett ki az alvilágból, aki nem addig ismeretlen cselt használt és isteni segítséget. A vizsgáimon nagyjából ugyanez a rendszer működik...
- Nos, a beosztására mindenképp szükségem lesz, ha megvan digitálisan, annak örülnék a legjobban. Ezen kívül nyugodtan elmondhat más elfoglaltságokat, munkán kívüli programokat, amelyeket figyelembe vennék. Nem kényszer táblát akarok, hanem olyan időpontokat, amikor valaki előzetes egyeztetés nélkül is örömmel vállalja Daisy-t - még ha a végeredmény így kissé hézagos is lesz. De bízom benne, hogy megoldható, arról nem beszélve, hogy tudtommal a kórháznak van saját bölcsődéje, amely vészhelyzetben elvállalja az orvosok gyermekeinek felügyeletét. Hiszen valaki élete nem múlhat azon, hogy a traumatológus kisbabája nincs beírva és nem veszik be arra a két órára, amit a műtőben kellene töltenie. Ebből a szempontból rugalmasak, ami jó. Csak nyitvatartás is van, amely a legtöbb általános orvos beosztásával egyezik és reggeltől késő délutánig működik. - Valami olyasmire gondoltam, mint az ügyeleti beosztás a munkahelyemen. Van egy elsődleges személy, aki hívható, és lehet több tartalék is. Napokra és pár órás sávokra van osztva, ha valami közbejön, az online változatot szerkeszthetik az orvosok - vagyis olyan, mint egy több mail címen keresztül megosztott excell táblázat, amelyet elég kijelöltként jelezni és mindig ott lesz a fiók tetején. Ha valaki nem ér rá, elég belépnie és szerkesztéssel kitörölheti a nevét, vagy megteheti más helyette, ha el kell rohannia. Sok az orvos a családban, ilyenkor bármi előfordulhat. Közben előveszem az egyik kinyomtatott példányt, egészen pontosan a múlt havi ügyeletünket a halottkémi hivatalban, amely elég szépen átlátható és mindenki színnel van megjelölve rajta. Szóval egy fáradt anyuka sem tudja mellé olvasni, mert a szín nem változik. És a kék-zöld-piros-sárga-fekete-fehér formátumot elnézni sem lehet. Ha kell, még a hűtőre is ragasztatom Angienek, de szerintem az okostelefonok világában ennél azért ő is modernebb. - Ez egy minta csak, de talán jól szemlélteti, mire gondoltam. Bármikor ki vagy beugorhat valaki, ha egyszer megcsinálom a programot, ami nagyjából egy óra munka, utána könnyedén alakítható is... - elsőre komplikáltnak tűnik, de én azt hiszem, nekik nagy segítség lehet. Nem kell a fél családot körbe hívni, mire találnak valakit szabadon és megegyeznek vele mindenben, elsőre fel fog ugrani a szabad rokon neve. Miközben Sigmund elé tolom a papírokat, automatikusan lábra is állok és az asztalra tenyerelve húzom végig a kezemet egy random napon. A szín szerint délelőtt egyedül voltam riasztható, délután pedig a második lettem a főnököm mellett. Ez bizonyára hétvége volt.

- Azt a rámutatást szívesen meghallgatnám egy rejtett kamerás felvételen.
Talán cinikusnak tűnök, pláne azért, mert nem mosolygok ahhoz, amit mondanom sikerült, de ha Nyssa le tudja a jellememről sepregetni a sallangot, akkor azért feltételezem, hogy rájön arra mennyire nem vagyok rossz májú ebben a kérdésben. Azt sem tudnám mondani, hogy nem értem Angie bátyjának az én öcsém irányába mutatott ellenszenvének az okát. Ki tudja miket mondott neki a húga, amíg együtt laktak, miután Tristannel szétmentek. Messziről jött ember azt mond, amit akar alapon nem mindent hiszek el a nőnek, de ez maradjon az én titkom. Az kéne még, hogy valaki rám fogja, hogy nem bírom az öcsém gyermekeinek anyját. Szó sincs róla, hogy ne bírnám. Egyszerűen én és a bizalom meg a hiszékenység az két külön bolygón született fogalomkör.
- Milyen jó is hallani, hogy a patológián is ismerik a Mr. Szadista nevet. És mondja csak, milyen pletykával van még tisztában, ami a személyemet övezi?
Nem mondhatom, hogy kifejezetten várok arra, hogy a kanapés történet is előkerüljön, de ezek után el tudom képzelni, hogy szó volt róla. És ha már itt tartunk, nekem ne mondja senki, hogy nem vagyok nyitott arra, hogyha változtatni ne is változtassak, de legalább ne is legyek süket arra, hogy mit kellene elsikálni.
- Kávét esetleg?
Felállok az asztal mögül, a főzőhöz sétálok, ami a kórlapos komód tetején áll. Mindig elcsodálkozom azon, hogy mit fogunk kezdeni a világgal, hogyha ez a tabletmánia begyűrűzik. Én továbbra is elutasítom, bár azért a beosztottjaimat agitálom az innováció befogadására. Meg példát is mutatok annyiban, hogy én is mindig hurcolom a magamét. Épp csak pluszban még a nem-digitális kórlapokat is cígölöm. Hadd legyen a Mr. Szadista mellé Mr. Karácsonyfa is a nevem.
- Elektronikusan küldjem el, gondolom.
Teszem hozzá - illetve udvariatlanul a szavába vágok, de bocsánatot nem kérek érte, csak annyiban revidiálom az álláspontomat, hogy elhallgatok -, amikor a beosztásomról beszélünk. Épp stílszerű, ha belegondolok abba, hogy az előbb még azon témáztam fejben, hogy mennyire nem kedvelem ezeket a megoldásokat. Bár tény, hogy bizonyos területeken nagy haszna van. Könnyebb a számítógépen ráereszteni egy keresést erre-arra, mint órákig nyálazni a papírokat. Ettől még én szerethetem azokat a régi, könyvtárazós időket.
- A lányomhoz kedden és csütörtökön jár a gyógytornász. Szeretek otthon lenni abban az időben, amikor ott van, legtöbbször a beosztásomat is ehhez igazíttatom. Ha nem megoldható, hogy én legyek otthon, akkor ide a kórházba szoktam elhozatni Sadiet az anyjával, s a tornász is idejön.
Nem bízom senkiben. Se a gyógytornászban, se a volt feleségemben. Hiába, ez a kontrollmánia már soha nem fog kiveszni belőlem, azt hiszem.
Elkerekednek a szemeim a precizitás és rendszerben gondolkodás hallatán. Meg kell mondjam, tetszik ez a nő. Mármint az, amit képvisel. Az, hogy nőnek sem utolsó, nem igazán tartozik erre a lapra, bár én sem vagyok vak arra, ami formás és kívánatos.
- Már nem azért, de mindenben ilyen tudatos tervező?
Arcizmaim megrándulnak, még el is mosolyodom, s ebben a mosolyban nagyon sok adag akad a férfiakra - én sem vagyok kivétel - oly jellemző szemtelenségből.
A lap fölé hajolok én is, megtámaszkodva Nyssa tükreként az asztalon. Fel se tűnik, amikor arra ragadtatom magam, hogy föle mögé seperjem előrehulló, vagy copfjából, kontyából kicsúszott hajtincsét. Hiába. Zavar abban, hogy lássam "magasabbról" a papírt. Meg egyébként sem vagyok akkora barbár, mint amekkorának látszom azért.

- Maximum diktafont tudnék használni, de az gonosz lenne. Még az optimizmusommal sem tudnám ezt kimagyarázni - márpedig olyanokat, akikkel törődöm, nem szeretek ok nélkül megbántani. Pontosabban olyan ok nélkül, amire nem lehet ráfogni, hogy csak az igazat mondtam és nem azt, amitől abban a pillanatban jobban éreznék magukat. Mert az az én egyedi, személyes kétlem, amit nagyon könnyen a munkahelyi ártalom számlájára lehetne írni. Ha nem lett volna meg már korábban is. Például, mikor tiniként rádöbbentem, hogy esélyem sincs a karrierre balerinaként, mert a génlottón túl sok növekedési jegyet kaptam. Meg túl kevés bőrpigmentet...
- Nem csak a pletykákkal, a valóság alapjukkal is. Tudom például, hogy nyomós okkal volt kanapé csere, de nagy hülyeség, hogy egy hónappal később a nem létező szőnyeget ítélték máglyahalálra. És fogadok bárkivel ötven dollárba, hogy nincs fenekelőpálca az íróasztal alsó fiókjában, hiába állítja egy "bennfentes" - lehet, hogy a gyakornokok és rezidensek már nem tartoznak a felügyeletem alá, mert nem az egyetem diákjai többé, de jó néhány már bukkant fel utólag az óráimon vagy a bonctermemben. Egyszerűen azért, hogy megköszönjék a kegyetlenségemet, máskor beszélgetésnek álcáztak segélykéréseket vagy éppen olyan szinten el voltak tiltva bármiféle sebészi munkától élő embereken, hogy önként jöttek varrást gyakorolni a hulláimon. Sőt, néhány halott is nálam kötött ki független szakértői boncolásra és tudni akarták, miben halt meg a betegük. Nekem pedig két kezem van, amivel könyékig a testben járva fényképezni nem tudok, így ha a gyakornokom beteg vagy lejárt a napi munkaideje, tőlem foghatja más is azt a masinát...
- Feketén, kevés cukorral - ahogy nagyjából minden más doki is issza. Mert aki volt már sebészeti rezidens, az tudja, mit jelent kávé függőnek lenni és mennyire nagy érték egy pohárnyi forró, fekete üzemanyag, ha még több mint egy óra van hátra valaki műszakjából. És nekem elvileg a teljes délután a felelősségem és este tízig minden befutó hívás kettőtől, a jó ég tudja, lesz-e még egy esélyem, ha most elutasítom az ajánlatot...
Az ajánlatom láthatóan tetszik neki, mert azonnal csatlakozik az ötletelésre, nekem pedig több sem kell. Felkapok egy tollat az asztalról és az egyik kinyomtatott lap aljára felírom az általa megadott információkat, amelyeket nem árt ugyanúgy figyelembe venni, mint a beosztását. Na, pontosan ez az oka, hogy nem csak annyit kértem mindenkitől, küldje mail-ben a sajátját. Abban ilyenek nincsenek benne és nem biztos, hogy valakinek eszébe jut az alatt a fél perc alatt, amíg átmásol nekem egy táblázatot a mellékletek közé. De ha itt vagyok és kérdezek, akkor van ideje elgondolkodni a válaszon és a heti rendszeren is. Például csütörtök nekem sem jó, stabilan akkor van az önvédelmi edzésem és egyben a kötelező testvérrel töltött idő is, mert végre megint Brad a partnerem hozzá...
- Csak abban, ami az én felelősségem. Meg is őrjítenék mindenkit, ha ezt csinálnám folyamatosan - mosolyodom el halványan, mert azért hallom az elismerést is a hangjában. Igen, én is büszke vagyok az általam kitalált rendszerre, ami úgy tíz emberig működik is. Kis létszám esetén a táblázataim működnek és bárki módosíthatja utolsó pillanatban, ha arra van szükség. Ennél nagyobb számnál már összekeverhetőek a színek és jelzések, arról nem is beszélve, hogy a rendszer hajlamos kék halált kapni, ha egyszerre többen szerkesztik... A gondolataim itt akasztja meg az érintése a hajamon. Észre sem vettem, hogy előre csúszott egy tincs, amíg hozzá nem ért. Utána fájdalmasan tudatába kerültem a jelenlétének. A ténynek, hogy alig pár centire van tőlem. Az ösztönös reakció ilyen esetben a hátrálás lenne. Egy idegen mellett mindenképp. De Sigmund nem az. És már korábban is bizonyírotta, hogy képes kisütni az ösztöneimet. Így meg sem rezzenek tőle. Csak lassan feljebb emelem a szememet a papírról, amíg az arca nem kerül a fókuszba. Először az álla, majd az ajkai. Kissé nyitva vannak, egyetlen picike mozdulat kéne, hogy csókot lopjak tőle. A gondolat mosolyt csal a számra, miközben még feljebb pillantok. A szemébe. Valószínűleg tisztában van vele, mire gondoltam. Nem baj, nem szégyellem a dolgot. Inkább kihívást érzek az egészben. Lekapni az egyik legmerevebb orvost a saját irodája közepén, miközben még az ajtó sincs bezárva? Ez pontosan olyasmi, amit egy örök tervező nem tenne meg. Ellentétben a lánnyal, aki katonai bázis irodájából lopott emléktárgyat magának. És az a lány is én vagyok. Egyetlen csók meg nem a világ...
Ez dönt végül, az utolsó gondolat vesz rá, hogy kissé közelebb hajoljak és a szájához érjen az enyém. Egyetlen csók van tervben. Tudni akarom, milyen érzés lenne. Még azelőtt siklik be a nyelvem az ajkai közé, hogy esélye lenne elhátrálni. Ha nem a kezeimen támaszkodnék az asztal másik felén, még a haját is elkapnám, hogy ne tudjon menekülni, amíg nem végeztem. Amíg elég sokáig fogva nem tartom a száját ahhoz, hogy kapkodnia kelljen a levegőt, ha elhátrál. Csak látni akarom, milyen, ha kizökkentem...

- Nem hinném, hogy gonosz lenne. Nem kéne megtudnia. - rákacsintok, megengedve magamnak, hogy megülje valami cinkosság a vonásaimat. Nem gyakori vendég ez arcomon, de azért előfordul, mint abból most Nyssa is ízelítőt kaphatott.
- Óh, de még milyen nyomós. - az előbbi könnyedség helyét átveszi a szinte gyerekes dac. Nem hosszú időre, de ez épp elég ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam. Egyrészt, mert nem szokásom másnak a szavába vágni, de megtettem; másrészt pedig azért, mert Jane még mindig vörös posztó nálam. Nem azért, mintha fülig bele lennék esve, mert úgy talán sose voltam, de önérzetem nekem is van és abba tökéletesen belegyalogolt.
Vicces egyébként, hogy Dr. Rouxra is lehetnék mérges, a Joëlebbikre, de rá nem vagyok. Amióta csak ismerem ilyen lyukról lyukra volt a személyisége, s nem állt tőle távol a szakmája sem ilyen téren. Na de Jane? Nem értem. Hiába magyarázta el, mielőtt felmondott volna, nem sikerült felfogjam a dolgokat.
- Ha lenne szőnyegem, talán tényleg felgyújtottam volna. Leginkább akkor, amikor az a nagyon hideg volt tavaly télen, s bekrepált a fűtés az irodában. Ha a folyosón nem lett volna egy kicsit normálisabb idő, talán tényleg máglyát rakok az iroda közepén. De az persze még a kanapé előtt volt.
A humorom elég sótlan, nem állok Humor Herold hírében. Szeretem azt hinni, hogy élhetőek a vicceim, de általában megkapom, hogy nagyon nem azok, így azért óvatosan duhajkodom velük. Most kiszaladt, de esélyesen csak a Jane-sokk az oka.
- Hogy micsodám? - elkerekednek a szemeim. Ez új, ezt még én sem hallottam. Bele kell nézzek abba a fiókba, mert valamiért elkezd zavarni, vajon ki turkált benne és mégis mi az istent nézett fenekelésre alkalmas eszköznek?
- Nem, határozottan nincs. De ellenőrizheti, ha akarja. - hagyom függőben a mondatot és nyitva a fiókot, amikor ellépek kávé iránt. Mosolyom tiszavirág hosszúságú életet él ajkaimon, de legalább valós.
Elkészítem a feketét, de a cukrot nem teszem bele, inkább a csésze mellé helyezem a cukortartót és a kiskanalat is Nyssa elé. Mindenkinek más a kevés, a világért sem akarom elrontani a nedűjét.
- Miért, így tán nem teszed? - a tegezés nagyjából azzal együtt szalad ki a számon, ahogy ujjaimból kicsúszik hajának érintése. Egyik sem akaratlagos, sokkal inkább ösztönbe kódolt cselekvés, melynek nem kerülök tudatába. Hiába, ha nem esetekről van szó, nem akarok mindig, minden tettemmel tisztában lenni. Mondhatnám, hogy ez még az alkoholizmusomból maradt hátra, de nem így van. Viszont ha már itt tartunk, lenne még egy hozzáfűzni valóm..
Lenne. De nincs. A kísértés Nyssa nevű nősténykígyója olyan tettet hajt végre, ami nem csak, hogy kizökkent, de át is zökkent. Valahová, ahol nem jártam már egy ideje. Szó se róla, nekem is voltak a kórházon belüli kalandjaim, de nem lépték át a verbalitás határait. Nős ember lévén nem engedhettem meg magamnak, amióta pedig Sadie anyja kitette a szűrömet, azóta kicsit sem úgy alakultak a dolgok, hogy alkalmas legyen az idő arra, hogy előszedjem kalandosabbik énemet.
Ujjaim a nő tarkóján futnak fel, s furakszanak tincsei közé, miközben csókjától nem elszakadva mozdulok úgy, hogy az asztal ne legyen útban, s másik kezemmel derekára tudjak fogni, így kényszerítve finoman arra, hogy helyzetet változtasson, s közelebb kerüljön hozzám.
Nos.. ki zökkent ki kit, kedves? Tudok én, ha akarok, még ha nem is épp ezt támasztja alá a hírnevem. A gondolkozást pedig elnapolom. Ráérünk azzal.

- Ha nem lennék minimum napi hat órát egy boncteremben, talán még el is kezdenék sajnálkozni - lehet, hogy nem egy humor bajnok Sigmund, de én azért értem a lényeget és tudom is viszonozni a magam kis szarkasztikus módján. Amelynek egyik fő pontja, hogy sok dolog miatt sajnáltathatja magát valaki, de nem fogom titkolni, ha felülmúlom. A bonctermekben a hőmérséklet soha nem lehet túl magas, vagy idő előtt elkezdene a tetem rothadni, viszont elromlott termosztát sem jó, mert a jegesedésbe is beletörhet az ember szikéje. Ezért nehéz megtalálni az ideális hőfokot. Leszámítva a halálra égett áldozatoknál, ők egyedül képesek elfogadni az opcionális húsz fokot, amely a normális kategória mindenhol máshol. Mázli, hogy a mindenálló kezeslábas béléssel is kapható, ellenkező esetben a megfázás gyakori vendég lenne odalenn...
- Kutatni a doki cuccai közt engedéllyel? Ezt ki nem hagynám - nem tehetek róla, de a megrökönyödése mosolyt csal az arcomra. Nem mintha maga a pletyka nem tette volna, amikor először a múlt héten kicsacsogta az egyik rezidens, hogy szerinte a doki elkobzott egyet, elrakta a fiókba és biztos azért hívják Mr. Szadistának, mert használni is akarja a problémásokon. Még életemben nem hallottam ekkora hülyeséget, de nem volt kedvem helyre igazítani őket és nem is lehettem benne biztos, hogy tényleg nincs ilyesmi az asztalfiókban. Persze a hallgatásomat ők egyetértésnek vették, szóval azt hittem, a héten már mindenki tudni fog róla a kórházban. Az érintett nyilván valóan kivétel, az arca mindent elárult. - Oké, tényleg nincs pálca, de most jól látom, hogy szigetelő szalag és alvómaszk van? - pedig még csak bele sem nyúltam, mindössze fentről benéztem a nyilván valóan kacatos fiókba. Nekem is van egy ilyenem, az enyémben is van szalag, meg pót fülhallgató, müzli, bonbon, tartalék harisnya és a jó ég tudja mi minden még, de ez nem fontos. Nem az én cuccaim szado-mazo kellékké alakításáról van szó. Egyébként, létezik, hogy valaki a számítógép kábelt nézte be pálcának? Mert abból van egy, állapítom meg, mielőtt újra az asztal vendég felére kerülnék, hogy átvegyem a kávét és egy kevés cukrot tegyek bele. Mindig a pohártól függ, mennyit használok. Csészébe csak egész keveset, de a bögrékbe már jó kanálnyi is kell néha...
- Tudtommal még nem - válaszolok halvány pulyka méreg imitációval, mert leesik, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. Nyilván valóan akkor már az ajtón kívülre pakolt volna, akárcsak Joel, Tris, Jackie, Lori meg minden más barátom. Brad a kivétel, de neki testvéri kötelessége elviselni engem. És nekem is őt. Ami nem áldozat igazából. De ezek a gondolatok nagyon hamar aktualitásukat vesztik, amikor megcsókolom. Játéknak indul a dolog, mert kíváncsi vagyok rá, megtehetem-e, de komolyra fordul. Én egyetlen csókba próbálok sűríteni minden szenvedélyt és játékosságot, készen rá, hogy bármikor vége lehet; így igazán meglep a reakciója. Nem hátrál meg, nem próbál elhúzódni, még csak meg sem torpan, hanem elkap és elfelejthetem a szabadulás lehetőségét is. Kezek kulcsolódnak a nyakamra és a derekamra, vonnak közelebb egy izmos mellkashoz, a csók elmélyül. Amíg ki nem fogyunk a levegőből. Kapkodva lélegzem, miközben felpillantok a férfi arcára, akit eddig minden alkalommal ennél kimértebbnek hittem. Az az érzésem, most láthatom először igazán, milyen is Sigmund, amikor nem kell másik miatt a viselkedésére ügyelnie. És tetszik az eredmény, valahogy izgató, tudnom kell, mennyit kaphatok belőle...
- Nézd, nekem semmi bajom az irodai szexszel, de csak ennyit is jelent. Egy extra óra szórakozást, amit valószínűleg többet nem hozok szóba. Rajtad múlik, akarod-e - foglalom össze a gondolataimat, bár kicsit nehézkesen megy ennyire közel hozzá. Mégis sikerül. Kíméletlenül kimondom azt, ami nyilván valóvá teszi, miért is éppen Tristan és Joel került fel a legjobb barátaim listájára. Mielőtt beszerelmesedtek, nagyon hasonló mentalitásuk volt, mint nekem. Szórakozás a zárt ajtók mögött, gyors búcsú ígéretek nélkül. A srácok rutinosabbak benne, de elég gyorsan tanultam ahhoz, hogy a női változatukká váljak. Sigmund pedig az egyik bátyja a másikkal pedig évek óta dolgozik és látott minden nyilvánvalót. Neki nem kell elmagyaráznom, mire gondolok. És amire a fizikai reakciói alapján ő szintén vágyik. Ebből a szempontból a férfiakkal annyival könnyebb dolga van egy nőnek. Ha jó helyen simul, mindent tud. Bár, következőre, ha valakinek választási lehetőséget ajánlok, talán nem kellene a legérzékenyebb testrészéhez dörgölőznöm. Ez így nem biztos, hogy annyira szabad döntés...

- Erre a tökéletes válasz az, hogy te már megszoktad. A szervezet sok mindenhez hozzá tud szokni, mi már csak tudjuk, mert eleget tanultunk róla.
És ami azt illeti, eleget tapasztaltam is. A hozzászokásról, függőségről nem csak a munkám kapcsán tudnék órákig mesélni, hanem a magánéletem és személyes tapasztalataim alapján is. Utóbbit nem szeretném, előbbi pedig nem szükséges, hiszen Nyssa is bizonyára pontosan tud mindent abból, amit én is tudok.
- Ó, az még Cameron doktornő születésnapi partijáról maradt. Nekem kellett volna elvezetnem a meglepetés helyszínére, de ötletem sem volt hogyan kéne kivitelezzem. Beszereztem ezt a maszkot, mert be akartam kötni vele a szemét. Végül nem volt rá szükség, mert az egyik rezidense lelőtte a poént. - vállat vonok. Nem egy nagy történtet, de magyarázatnak azt gondolom, hogy tökéletes. Ő kérdezte - én meg megengedtem, hogy kérdezze, hiszen semmi nincs ebben a fiókban, ami titkos lenne. Az olyasmiket máshol tartom és nem, ott sincs fenekelőpálcám, nem élek vele - én meg válaszoltam neki. Aztán mivel ezen túl vagyunk, rátérek a szigetelőszalag kérdéskörére is.
- Egy férfinél mindig legyenek kéznél a szerszámai.
Nem véletlen a pikantéria sem a mondatban, sem a mosolyomban, bár ekkor még - útban a kávégép felé - fel sem merül kóbor előszele sem annak, amit nem sokkal később elkövetünk.
Csókja ízével a nyelvem hegyén, testének hőjével tenyerem alatt kap el a mondatsorozata. Orrommal az övét seprem, nem húzódom el tőle még akkor sem, amikor levegőt veszek ahhoz, hogy válaszoljak neki.
- Veled ellentétben én viszont egyáltalán nem vagyok híve az ilyesminek. - orra hegyére csókolom a mondat végét, hagyom, hogy körülrezegje mindaz, amit ez jelent aközben, amíg ellépek tőle, visszaülni kívánva az asztal mögé.
Kellemes volt és akartam is azt, amit tettem. Mindazonáltal ha valami nem voltam soha, az az ilyesféle kalandor. Ha én egy nőt magamévá teszek, akkor azt akarom, hogy az jelentsen is neki valamit, mert nekem biztosan jelent. Sajnálom - nem, nem sajnálom - hát, kedves Nyssa, de azt hiszem a kóbor egy óra plusz szórakozást máshol kell keresd.
- Nem a megfelelő partnert választottad a könnyed játékhoz, bocsáss meg, ez már csak ilyen. Ettől még.. minden mehet tovább a régiben.
Ha nem akadályozott benne, úgy tényleg visszaültem az íróasztalom mögé. Az pedig, hogy kibogozza-e a miért is mentem bele a csókba hálót már csak rajta áll.

- Jessica Cameron, a fizikoterapeuta? Nemrég lett negyven, igaz? - lehet, hogy nem itt dolgozom, már papíron, de attól még sok orvos személyével tisztában vagyok, a publikus információkról nem is beszélve. A sebészi engedélyemet felfüggesztették, de ez nem jelenti, hogy életveszély esetén ne kezelhetnék egy nyílt utcán összeeső pácienst vagy hasonlót. Sőt, tömegkatasztrófa esetén, amikor több tucat beteg van és egyébként is hiánycikk a jó orvos, semmi akadálya, hogy besegítsek. Ugyan szikét fognom tilos, de kivizsgálni és diagnosztizálni valakit még nem probléma nekem sem. Márpedig az MR, CT eredmények kiértékelése igazán nem olyan elfoglaltság, amit egy remegő kéz meg tud akadályozni. A neurológusok egyébként is egész nap ki- és berohangálnak a műtőkben, jobb dolguk is van tizenöt perc szünet alatt, mint újabb eredményeket nézni olyan betegekről, akiknek egyértelműen kutya baja. Egyébként fizikoterápiás utókezelést még én is kaptam a dokitól. Egyedi stílusa van, de én imádtam a nyers modorát...
- Akkor a svájci bicska merre jár? - nem tehetek róla, ezt a kérdést fel kell tennem. Amikor a szerszámokról van szó és nem testrész értelmében, akkor bizony nőknél a manikűr készlet, férfiaknál a bicska az alap. Általában, mert nálam konkrétan a második van és egy körömcsipesz. Meg ami belefér egy chevi terepjáró hátuljába. Mint például a fél halottkémi felszerelés. Mert sosem lehet tudni, mikor és hova hívják az embert. Akkor pedig tanácsosabb nem kipakolni feleslegesen...
A helyzet a viccesból egyre inkábbk ezd pikánsba átmenni, ami cseppet sem zavar, de egyértelművé teszi, hogy már messze nem viselkedünk olyan mereven, mint az elején. Lehet, hogy azért, mert mindketten bebizonyítottuk, elég szegényes a humorunk. A csók pedig csak ráadás. Amely egy elképzelhető jövőre utalhat. Olyan jövőre, amit nem árt előre tisztázni. Mert veszélyesen ingatag helyzetet hozhat létre. Egy dolog azonban biztos, ha valaki keveri a bajt, az nem én leszek. - Ez a csók mégis nagyon sok tapasztalatról árulkodik - elég nehéz elhinnem, hogy még nem próbálta. Alapvetően két típusú ember van egy ilyen helyzetben, aki tényleg csak a hálószobában, zárt ajtók között tudja magát elengedni és az, aki csak ugyanezt hiszi. Sig nem tudom, mennyire van vele tisztában, hogy az első kategóriába tartozik, de valószínűleg nem az én tisztem közölni vele. Legyen annyi elég, hogy szívesen fogadnék a reakciójára, ha egy nő kicsit kezelésbe venné, miközben azon a nagyon főnökös széken ül. Szeretem a határokat feszegetni, ez van, ezért is játszom vele még mindig, amikor ellép. Kivillantom a fogaimat, mintha csak meg akarnám érte harapni. De persze már méterekre van. Én pedig engedem elmenni, miközben az asztalára ülök. Következő pont, amit egy félénk rezidens nem tenne meg. A kávés poharat emelem fel és a perem mögül nézek újra a szemébe. Azt akarom, hogy megint rám figyeljen és meghallja, amit mondok. - Semmi gond, de talán nem ártana keresned valakit. Még én is kiszúrtam a feszültséget, pedig minimálisnak mondható az érintkezés köztünk - és ez az a mondat, ami miatt esélyes, hogy ki leszek dobva az irodából. Túl jó vagyok tyúkszemekre lépésben. Sigé pedig itt lehet. Szüksége van társaságra, de komolyan nem keres. Az általam bemutatott rövid kalandot pedig elutasítja. Lehet játszani, hogy valaki nem vesz tudomást dolgokról, de attól még nem tűnik el valami. Csak hajlamos erősebben visszatérni. Ez viszont nem az én dolgom. Nekem csak egy kávét kell élveznem, amíg átküldi a beosztását a papírokon szereplő email címre. Meg talán le kéne szállnom az asztalról, ha illedelmes akarnék lenni. Kár, hogy az már elszállt a szexuális ajánlatnál...

- Igen, ő. Letagadhatna vagy tíz évet, ha engem kérdezel. És nem, nem úgy értem, ahogy ez hangozhat bármilyen férfi szájából.
Nem tudom miért kell hozzátegyem a végét, ám egyszerűen kikívánkozik, hát nem fogom vissza magamat. Jessica csinos nő, de nem az esetem, akkor sem, hogyha harmincnak néz ki, s akkor sem, ha ötvennek tűnne.
- Kirándulni ment. – röpke nevetés, de nevetés az, ami elhagyja számat a bicska emlegetésére. Jobb ezen a szeszámvonalon maradni, szép mentés volt Nyssától és az az igazság, hogy nem kis mértékben hálás vagyok neki azért, hogy kikevert a saját magam által összehozott kifejezés-labirintusból. A tiszta beszédet tanulni kell, s orvosi értelemben megy is, de ami a – nem létező – magánéletemet illeti? Látszik mennyire megy.
Nem azt mondtam, hogy sose csókolóztam, csak azt, hogy nem kenyerem a munkahelyi kalandozás. Annál jobban tisztelem a nőket és magamat is. Fel nem foghatom, miért kell ezen egyáltalán meglepődni.
- Nem mindegy, hogy miből fakad az a tapasztalat.
Jegyzem meg a kelleténél talán több komolysággal. Nincs ellenemre az, ami történt, megismételni viszont talán nem ismételném így, hallva Nyssa reakcióit.
- Kezd kissé sok lenni azon nők száma, akik arra biztatnak, hogy randevúzzak. Esetleg szeretnél kezet fogni a lányommal?
A visszakérdezésem könnyed, de mégis van benne némi rosszallás, ami nem a nő ellen szól, hanem a szituáció ellen. Ő az asztalomon ül, én a székemben helyezkedem el, kérdő tekintettel pillantok rá, felvonom szemöldököm, mintha akarnék mondani valamit, de mégsem hagyják el szavak ajkaimat. Csak várok, tán arra, hogy a mondatok összeálljanak bennem rendesen.
- Mire volt jó? – fogom rövidre inkább, mert a hosszú monológ sehogy sem akar formát ölteni. Előrehajolok, hogy megnyissam a levelezéseimet. Addig is, míg elküldöm az e-mailt, nem fog olyan nevetségesnek tűnni a kérdés, melyre igazán kíváncsian várom – az őszinte – válaszát.

- Sejtem, Jessica kinézetre alig harminc éves, de a modora vetekszik egy hatvanas kiképzőtisztével... - oké, a fizikoterápia nem az a dolog, amit könnyen lehet venni, de attól még az ember nem gondolná, hogy egy vékony, nem túl magas nő simán rávesz, hogy bármit megcsinálj, csak szabadulhass már a bűvköréből. Nagyapámnak is volt egy ilyen képessége, nem volt olyan baka, aki a sánta, idős katonából gúnyt mert volna űzni, mert neki is benne volt az aurájában, hogy csak próbáld meg és nagyon meg fogod bánni, mondjuk úgy, örökre. Tőle még én is vettem pár kiképzési technikát át, amikor tanítani kezdtem és azt akartam, hogy tíz hulla meg harminc anatómia tanuló mellett is rend legyen a gyakorlóteremben. Ami egyben a városi boncterem publikusabb része is, így máskor alig egy-két hulla van odabenn az asztalokon, mindenki más rekeszelve vagy a kamrában vár a sorára...
- Amíg nem vitte magával a csipogódat, addig jó szórakozást neki - nem tehetek róla, de kezd vicces lenni a helyzet. Vagyis inkább a tény, hogy Sigmund szépen belegabalyodik a saját szavaiba. Nem tudom, hogy én vagyok-e rá ilyen hatással, vagy eleve nem a kedvence a privát beszélgetés, de az eredmény szórakoztató. És tőle merőben szokatlan. Eddig csak szolgálat közben láttam a sürgősségin, ott mindig összeszedett és nyugodt, ezért tart rendet még a legnagyobb káoszban is. Az irodájában, édes kettesben velem... ő maga a káosz...
- Sadie-vel? Miért ne? Ha elég ügyes vagyok és jól tálalom a témát, a végén még randit is szervezünk neked valamelyik történelmi fesztivál alatt. Fogadok cuki lennél polgárháborús egyenruhában. Vagy inkább szűk bőrnadrág és gatyapőc legyen? - oké, most már tényleg nem vagyok messze tőle, hogy a könnyem is kicsorduljon a kacagástól. Nem tehetek róla, de kicsit vizuális alkat vagyok és most sikerült elképzelnem, mennyire szorongana egy olyan szerelésben. Nem véletlenül volt az a neve, ami. Sokáig a legjobb hódítási technika volt szépen kitömni egy olyan ruhadarabot és viselni. Oké, nem hiszem, hogy tényleg hajlandó lenne felvenni, de azért nem bírom abbahagyni a képzelgést. Tudom, gonosz nőszemély tudok lenni. Az alapján, amit a lányáról hallottam, még ráadásul ritka kegyetlen húzás is lenne őt beszervezni segítségnek...
- Én ilyen vagyok. A kapcsolat nem olyasmi, amit el tudnék magamnak képzelni, de szívesen próbálkozom be férfiaknál, ha tetszenek. És a végeredménytől függetlenül úgy sétálok ki az ajtón, mintha semmi sem történt volna... bár neked kilépés előtt le kéne törölnöd a rúzst a szád sarkából - íme a legnagyobb bizonyíték rá, hogy nem terveztem semmit mára. Ha úgy lenne, akkor nude színű rúzst választok, vagy olyat, ami nem kenődik és gyorsan szárad, így nem hagyok vele nyomot mindenen és mindenkin. Rajta viszont határozottan van egy kicsi. Amit nem tudok megállni, hogy ne nézzek csillogó szemekkel. Nagyjából egy percet kap, amíg kávézom, hogy magától neki álljon lekaparni, utána majd segítek benne. Attól, hogy kenődik, még nem mondtam, hogy nem tartós a rúzs. Főleg a borostát kedveli, abba szépen beleépül. Meg tudom érteni. Érdekes érzés még a kezemet is végig simítani rajta...

- Ennél tökéletesebben nem is lehetett volna megfogalmazni a lényeget. Ha apám idejében él, akkor lehet, hogy ő lenne most az anyám.
Isten őrizz! - kívánkozna még mellé, de nem teszem hozzá. Egyrészt, mert nem szívesen beszélek az apámról, másrészt pedig azért, mert nem akarom Jessicát sem sértegetni a háta mögött. Nem kenyerem mások kibeszélése, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem veszek a számra olyas valakit, aki nincs jelen. Mint a mostani példa is mutatja, elő szokott fordulni, de nagy általánosságban elmondható, hogy hamar észreveszem magam és visszavonulót fújok a kérdéskörnek.
- Nem vitte. A múlt héten szakítottak egymással, most nagy a feszültség közöttük.
Van az a rossz szokásom, hogy szeretem, amikor enyém az utolsó szó. Sose gondoltam volna, hogy viccelésben is, de mint kiderült már párszor az életem során, van az az alkalom és pillanat, amikor a humormorzsát sem tudom csak úgy lesöpörni anélkül magamról, hogy ne ragoznék még rajta egy kicsit. Általában gyatrának érzem a megjegyzéseimet ilyenkor, de negyven felett túl vagyok azon, hogy ez különösképpen zavarjon is.
- Egyik se. Ha történelem, akkor Skóciáé, arra legalább van megfelelő viseletem.
Nem szégyellem a származásomat és azt sem, hogy mit voltak - és vannak - képesek magukra venni a skót férfiak. Sose adtam okot találgatásokra azzal kapcsolatosan sem, hogy a kórházi farsangon minek öltözöm. Minden évben ugyanaz. Az idei Halloween különleges volt azzal a múmiával. Különleges és last minute. Hiszen a kiltemet sikerült úgy elpakoljam valahová, hogy nem leltem sehol.
- Nem a kezedet kértem meg, Nyssa, csak bátorkodtam jelezni, hogy a "soha többé nem hozzuk szóba és meg se történt" szexnél értékesebb nőnek tartalak.
Vállat vonok. Valahol keserűséggel tölt el, hogy nem becsüli magát - mert a szememben az, amit mond erre enged következtetni - de nem én leszek az, aki megváltoztatom. Nem is akarom.
Ahogy a rúzst emlegeti, felpillantok az e-mailküldésből.
- Nincs tükör az irodában. Megtennéd, hogy leszeded?
Hogy felhívás volna-e keringőre vagy más? Nem skatulyázom be sehová ezt a beszélgetést. A praktikum embere vagyok, mindazonáltal nem szégyellem bevallani - mint most - hogyha valamiben segítségre szorulok. Rúzsfolt eltüntetésében nem vagyok valami mesteri.

- Azt nem irigyelném. A kiképzőtiszt nem nagyot mondás volt, van a családban - bár nagyapa kénytelen volt megemészteni, hogy lánya és lány unokája lett, így az igazi szigorát kénytelen volt a kis polcra pakolni. Ahogy szerencsére a legtöbb költözés lehetőségét is, bár anyám nyelv tehetsége mellett ez nem is lett volna akkora tragédia. Még én sem vagyok gyenge, már ami a tanulást illeti, pedig sokkal inkább reál tantárgyakra állt rá mindig is az agyam, mint a fordításra...
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy van valahol egy kilt a szerkényben és Tristan nem szívatott? Oh, lécci mond, hogy kép is van róla - hoppá, dokibácsi sikeresen megtalálta a varázs szavakat, amikkel engem is kedvessé tud tenni. Elég hozzá egy megfelelő zsarolási alap és például a szoknyás látványa igencsak közel áll ehhez, szóval most sokkal ártatlanabb mosollyal és szépen kérő tekintettel figyelem a kávés bögre mellől a ténykedését. Árgus szemekkel lesve, hogy nem húz-e elő egy képet, amin az említett skót nemesi viseletben feszít. Fogadok, hogy látványos lenne. Kis cipők, hosszú zoknik és színes, térdig érő szoknya. Nem tehetek róla, de mind azonnal megragadja a fantáziámat és ezt nem tudom eltitkolni. Most már biztos, hogy addig nem fogok leszállni a témáról, amíg valaki nem szállít egy képet nekem ezzel kapcsolatban. Bár, az alapján, hogy beismerte, talán nem szégyelli és most meg is teszi. Ha nem, akkor még mindig ott az öccse. Nála tudom mi a varázsszó, ráadásul jó testvéri szeretet része az is, hogy próbálja bealázni a bátyust néha. Tudom, mert Braddel mi is tudjuk osztani...
- Én viszont csak szexre vágyom. Ha mást keresnék, akkor online randival próbálkoznék, nem elcsábítással az irodában. És valószínűleg néhányan így is félre értik - és nem feltétlenül csak azok, akik láttak bejönni. Van az a szokásom, hogy barátkozom korábbi partnerekkel. Oké, ez alapvetően nem olyan szabály, ami alól nincs kivétel, de általában tényleg pasik a legközelebbi barátaim és nincs is nagyon közöttük olyan, akiről ne tudnám megmondani, milyen az ágyban. Ebből a szempontból elég maszkulin a gondolkodásom, ugyan nem illünk össze komolyabban és eszem ágában sincs egy kapcsolatot kezdeményezni, mikor tisztában vagyok az ezer sebből vérző szívemmel, de ez nem jelenti, hogy ne beszélgethetnénk jót időnként. Ráadásul ők folyamatosan nem is zaklatnak a mit érzek kezdetű kérdésekkel. Hiába, na, mindig is fiús lány voltam, egy öccsel áldott meg a sors és ezeket letagadni sem tudnám...
- Oké, remélem nem bánsz egy kis levendula illatot és próbáld meg nem lenyelni - teszem hozzá kuncogva, miközben lehajolok a táskámért és kiveszek belőle egy apró tégely arckrémet, valamint egy vatta korongot is. Sminklemosót és kézkrémet is külön nem fogok magammal hordani naponta, de valami kell, hogy a napi pár óra sebészkesztyűben és hidegben ne tegye tönkre a kezemet, ráadásul a smink korrekció is jól megy vele. Főleg rúzs esetében, az tud leginkább elmászni és makacskodni. Egy kicsit a tégelybe mártom a pamacsot majd megfogom Sigmund állát és gondosan úgy fordítom, hogy jól láthassam a foltot, mielőtt neki állnék letisztítani. Igen, picit tényleg makacs, így észre sem veszem, hogy milyen közel hajolok hozzá az asztalon át és mennyire könnyedén elveszíthetném az egyensúlyomat, ha hozzám ér. Mire az utolsó apró vörös foltocska is eltűnik a borostájáról, már alig tíz centiről szemezek a szájával és bizony át kell helyeznem a kezemet az álláról a válláig, hogy megkapaszkodhassak, ha nem akarok az asztalra zuhanni. Azt azért nehéz lenne kimagyarázni. Bár érdekes nézőpont lenne háton és az asztaláról figyelni, amint nekem próbál emailt küldeni. Annyira, hogy muszáj kuncognom a gondolattól. - Köhh... akkor ez meg is van, nem hittem volna, hogy ilyen makacs a rúzsom - próbálom menteni a helyzetet és ha már úgyis mindegy, akkor megpróbálkozom mellé a vattakorong kukába dobásával is. Soha nem voltam jó kosaras, de egy méterről talán nem vétek célt én sem...

- Az nem mindig hátrány. – részemről ennyiben hagyom, mert nem tudok rá mi egyebet mondani. Apám sem volt gyenge, már ami a kiképzést illeti, de azt hiszem, hogy tettem azért én magam is eleget, hogy ilyen mértékben elfajuljanak a dolgok.
- Van. Három is, mert még apánkét sem hajítottuk ki. – megörököltem, ez lenne a pontosabb kifejezés. De tény, hogy nem tartok rá igényt, elég nekem a magamé is. Meg nem mellesleg valahogy furán érintett az, hogy nem Tristannel együtt osztozunk valamin. Magyarázattal nem tudnék szolgálni a rossz érzésre, de így volt. Tehát a „közös kilt” még mélyebben lapul a szekrényben, mint a sajátom.
- Akadnak, bár nálam nincs egy sem. Volt olyan családi esemény, amire fölöltöttük, anyám fotóalbumában megvannak. – vállat vonok. Nem nagy cucc, nem szégyellem, a kórházban is jelentem már meg benne, hogyha úgy hozta az alkalom. Amondó vagyok, hogy a gyökereire legyen büszke mindenki, különben megette a fene.
- Nem ítéllek el érte. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek mások a szükségletei. – vállvonásomban nem érezheti nyomát csalódottságomnak. Van, de nem azért, mert nem sikerült magamévá tennem az irodámban, hanem azért, mert ennyire félreismert. Nekem nem kenyerem az alkalmi szex, az tehát, hogy belementem a csókba, s nem csak úgy tessék-lássék viszonoztam, ha nem is egy vallomással, de egy dicsérettel felért Nyssa felé. De vajon mivel ér fel az, hogy ő kitüntetett a „figyelmével”? Nem tudom meglátni a pozitív oldalát, de ez már legyen az én bajom.
- Az illatot nem bánom, legalább megmolyosodni nem fogok. De az ízére nem vágyom, köszi. – elvigyorodom, de csak diszkréten. Aztán szoborkeménnyé merevítem arcvonásaimat, hogy meg tudjon küzdeni a rúzs levakarásával.
Közeledését nem tudom már érdeklődésemet felkeltőnek vélni, valahol még sért is, s nem szórakoztat. Persze ez is – mint oly sok más az esetemben – a véka alatt marad.
- Nem próbáltad még makacs borostára hinteni? – nyúlok a keze után, hogy megtarthassam egyensúlyban, s segítsek neki felegyenesedni, ha nem menne magától. Aztán már csak az e-mail elküldése van hátra és az, hogy elköszönjünk egymástól. Nem hiszem, hogy tudunk még tartogatni egyéb meglepetést ennek a napnak a margójára róttan.

//Köszönöm szépen a játékot! Újrázásban bármikor benne vagyok. A lassúság nálam nem azt jelenti, hogy nem élvezek valamit (: //

- Na, onnan tuti nem fogom elkérni. Még félre érti - legalábbis engem már sikerült párszor benéznie, ha arról volt szó, hogy Tristannal lógtam. Semmi szükség rá, hogy most tovább variálja a dolgot és megpróbálja kideríteni, minek nekem Sigmund képe. És én nem fogok egy idős hölgynek arról hazudni, hogy csak a fia számára valami ajándék miatt kérem el, mert nem tisztességes. De melyik idős hölgy hinné el, hogy az egyetlen célom, hogy nagyot akarok nevetni a kiltben szerencsétlenkedő gyerekein. Vagy hajlandó lenne erre áldozni egy értékes családi ereklyét? Esélytelen a dolog minden szempontból...
A hangulaton sajnos nem javít a tény, hogy teljesen más platformon állunk a munkahelyi flört tekintetében és mondhatni, esélytelen a kiegyezés. Sigmund pontosan arra vágyik, amitől én a legjobban irtózom és fordítva. Ez alaposan rá is nyomja a bélyeget az egyébként még barátságosnak is nevezhető légkörre, amit korábban viccelődéssel alakítottunk ki. Na, mindegy, akkor erről ennyit, de ez nem fog attól visszatartani, hogy továbbra is megpróbáljam tartani a barátságosan viccelődés szintjét vele szemben. Már, ha hajlandó lesz viszonozni, mert fél oldalasan a dolog elég szánalmasnak néz ki kívülről. Tudom, láttam már...
Két perccel később a rúzsom nagy nehezen lekerül a borostáról és kis segítséggel sikerül is eléggé visszanyernem az egyensúlyomat ahhoz, hogy talpra álljak a magam erejéből. A kezemet azonnal el is húzom Sigmundtól, nem személyes, de nagyon is van határ nálam a szexuális és szeretet teli érintkezés között, a kettő közé pedig egy tűt sem lehet beszúrni, szépen szólva. Nem jövök zavarba, de egyszerűen leépítem őt, amilyen udvariasan és gyorsan csak tudom...
- De, igazából volt már ilyen - jegyzem meg halvány mosollyal, miközben a táskámat is felszedem a földről és még egy pillanatnyi időt szánok a hajam kisöprésére az arcomból is, mielőtt visszanéznék rá. - Kórházon kívül és pár vodka után szerintem te sem nagyon aggódnál miatta. Ideális második randis program - teszem hozzá, mielőtt egy intéssel az ajtóhoz lépnék és kitáncolnék rajta, mielőtt még utánam szól valamit. Néha egyszerűen csak jó buli, ha az enyém az utolsó szó...

//köszi, hamarosan újra találkozunk

Fáradt vagyok. Az arcomba locsolt hideg víz valamicskét segít, de nem váltja ki a kávét, amiből nem merek többet inni ma. A vérnyomásom az egekben van, pulzusom szintén. Valami egyáltalán nem stimmel velem, de még nem jutottam oda, hogy foglalkozzak magammal. Ráfogom a stresszre, abból úgyis akad épp elég.
Kifelé indulnék, amikor a jelenet megakaszt. Sokkol, ami azt illeti. Nincs is időm reagálni, csak akkor, amikor a vízcseppek arcomba peregnek. Dühösen prüszkölök, s már húznám is szét a függönyt, hogy szó nélkül magára hagyma a vicces kedvű kolleginát, amikor megszólal.
- Na de kérlek! - morranok fel, ám szinte ösztönösen nyúlok hátra, hogy védelmezőn magam mögé teremtsem. Ez valami férfivirtus lehet, a védelmező szerepe. Nyilván a volt feleségem vitatna sok mindent jellemem szépségét illetőn, de arra még neki se lehetett soha panasza, hogy ne védtem volna meg.
Addig nem nyikkanok, amíg el nem csendesül a mosdó. Akkor viszont szembe fordulok Nyssával és határozottan elzárom a zuhanyt, megállítva ezzel a vizet, mely ránk zubog.
- Azt tetted, amit tenned kellett. Hidegen és ésszerűen.
Ebben nincs hiba és vitának sem oka. Azt viszont nem szeretném, ha legközelebb is ilyen helyzetbe hoznál csak azért, mert nem vagy hajlandó vállalni a tetteidért a felelősséget. - hangom szigorúságából nem akarok visszavenni egy cseppet sem.
- Ha nem érzed úgy, hogy hibáztál, miért rejtőzködsz előle?
Kinézek a függönyön, s ha üresnek nyilvánítom a mosdót, akkor az ajtóhoz sétálok, belülről ráfordítom a kulcsot. Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene most jönni ide.
Magunkon végigpillantva minden dühöm ellenére elfog a nevetés.
- Most nézd meg, mit csináltál! Nem ismerek rád, Nyssa.
Ha már így esett, diszkréten ugyan, de végigmérem. Közben pedig levetem a vizes köpenyemet, melyet a mosdó szélére terítek.
- Ezer meg egy év lesz, mire a kézszárító megszárítja a ruhád. Egyéb ötleted akad?

- Félreértesz, a felelősséget tudom vállalni. Orvosi döntést hoztam, felmérve a túlélési esélyeket - ami ugyan ridegen hangzik, de attól még igaz. Nem pazarolhatunk katasztrófa alatt öt orvost egy műtőt és rengeteg felszerelést olyan betegre, aki nem biztos, hogy túléli, miközben egy csomó másik páciens, akinek a műtét után 99% feletti felépülési esélye van, eszközhiány miatt haldokolni kezd. Tudom, milyen, ha túl sok a beteg és túl kevés az ember, nem véletlenül olyan szigorú a rendszerünk, ezen tapasztalatokra épült fel. Én pedig bevallom, a vörös cetliket ritka fukaron osztogattam. Akinek fél nap várakozás után is volt esélye túlélni, az morfiumot és sárgát kapott, a pár órások vöröset és azonnali mentőt, minden utolsó perces pedig feketét. A kicsi pont elszaladt az anyja elől és ráomlott egy mennyezeti állványzat, egyértelműen fekete volt, még a nő sárga, komoly kéztöréssel és rengeteg karcolással, de mobilis is egyben. Mindenre emlékeztetett, legfőképpen rám. - Egy gyászoló anyának nehéz megmagyarázni a fontossági sorrendet. A kórházban próbáltam, és nekem esett, két hét múlva pedig perrel fenyegetőzött, mikor kiderült, hogy halottkém is vagyok. Még itt van fizikoterápián, ahányszor meglát, szó szerint rám támad. Nem akarom, hogy pszichiátriára utalják egy újabb fizikai erőszak kísérlet miatt, ne én legyek az oka - lehet, hogy nem vagyok a legempatikusabb ember a világon, de a gyászoló anya fájdalmában láttam valami olyan nyerset, ami miatt nem vagyok képes őt bezáratni. Túlságosan emlékeztet a saját lelki poklomra és tudom, hogy ezen nem segít a gyógyszerezés. Szóval inkább tűrök és tojáshéjon sétálok, amikor két hetente megjelenek itt valamilyen okból. Sokáig ez sem működhet, de még egy hónapot megérdemel. Még, ha ez idő alatt nekem távol is kell maradnom, vagy kínos helyzetekbe kerülnöm. Például mert eláztattam magamat és a trauma vezetőjét is a bújócska kísérlettel. A jó hír, hogy neki csak a nadrágja alsó része kapott, ahol nem fogta fel a hátam a vizet. Nekem ellenben a fél ruhám nedves, mire elzárja a csapot. És a hajam vége is, annak ellenére, hogy fel van tűzve. Igen, hülye vagyok, amiért elfogadtam ezt a helyzetet. Tudom. Jó hír, hogy legalább valaki viccesnek találja a helyzetet. Ez is fél siker. Nem hittem volna, hogy pont egy adag víztől enged fel Sigmund. Ha nem kellene így kijutnom, akkor most jól is szórakoznék. Bár, mit árthat már nekem egy kis pletyka?
- Egy kórházban vagyunk, nem? Biztos akad műtős ruha harmincnyolcas méretben. Az irodád zárható, mi lenne, ha ott megvárnám, még találsz egyet nekem? - gonosz vagyok? Nagyon. De tudom azt is, hogyan működik egy kórház. Sok az orvos és még több a beteg. Akik között mindig van hányós, vérző vagy éppen dobálózó eset, így szinte minden dokinál van tartalék ruha és elérhetőek a ruhatárolóban is. Az innen egy folyosónyira van. Ki lenne feltűnőbb az úton, Sig a térd alatt vizes nadrágban vagy én nagyjából lapockától térdi elázva hátul? Kész szerencse, hogy sima fekete ruha hozzá illő alsóneművel. Még vizesen sem látszik semmi, csak rám tapadt az egész. - Na, kérlek, Sig! Ha Tris vagy Joel meghallja, hogy jól eláztam, veled, azt ebben az életben nem mossuk le magunkról. És tuti, hogy a nő még nem ment el, utoljára másfél órán át keringett miattam- tudom, faramuci helyzet. Egyik oldalról én is orvos vagyok, sőt, beteg is, minden jogom megvan a kórházban lenni és már régen megérdemelni, hogy feljelentsem és távoltartási végzést kérjek ellene, de ezzel őt be is juttatom a zárt osztályra. Márpedig most az lenne a legrosszabb számára, szerintem. Volt egy döntésem, amivel örök fájdalmat okoztam neki, de még felállhat belőle. A második csapásból már nem biztos. Úgy tűnik, mégiscsak ellágyultam...

Némiképp morgósan szusszanok egyet, ha ugyan lehet ilyesmit csinálni.
- Értelek.
Nem ragozom tovább azt, hogy szerintem meg ő érti félre saját magát. A volt feleségem esetében is megtanultam már, hogy nőkkel nem érdemes leállni vitatkozni, pláne nem akkor, amikor éppen egy másik, felettébb kínos szituáción kéne úrrá lennie az embernek.
- És minden egyes alkalommal elbújsz valahová, amíg itt van? Legutóbb hol sikerült magadra csapatni a vizet?
A kérdésemmel nem akarom én provokálni, csak finoman rácélzok egyrészt arra, hogy ostobaságnak tartom ezt az egész cécót, másrészt pedig arra, hogy őszintén érdekel milyen faramuci szituációkba keveredett már. Szeretem a pletykákat és a jó történeteket, akármennyire is nem nézhető ki belőlem.
- Nem is zavar, hogy mit fognak gondolni rólam, ha csurom vizesen előkerülök, ugye?
Felvonom a szemöldökömet a kérdés feltevése közben. Sejtem, hogy mi lesz rá a válasza, így a kérdés tulajdonképpen költői jellegűnek mondható. Mindenesetre a vigyor, ami megbújik szám szegletében kissé még pimasznak is mondható.
- Belül van a kulcs. Zárd magadra, amíg előkerülök. Kódkopogást is ki kell találnunk?
Mégse kiabálhatok be neki, hogy halihó Nyssa, eressz be, hiszen a saját irodám és egyébként sem akarunk lebukni azzal, hogy mit keres ott vizesen.
Rettenetesen nem értek a nőkhöz se, meg a piperészkedéshez se. Mindegy, azért kérdezgetem én lelkesen, mert hogy őszinte legyek, nagyon nem akaródzik innen elindulni. Műtős ruhát kajtatni vizesen? Remek program két operáció között, mondhatom..
- Ne is emlegesd azt a pletykás pofájukat!
Morgolódom az öcsém és a majdnem rokonom emlegetésére. Látványos, de nem komolyan gondolt pörölés mindez. Biztos a vádlim diszkomfortérzete okozza a nedves gatyában. Basszus, még ha horgászni lettem volna! Kórházi szituációban ez semmiképp se magyarázható.
- Egyéb kívánság, kisasszony?
Kikattintom a zárat a mosdó ajtaján, résnyire nyitom az ajtót míg válaszára várok, mielőtt indulnék.