Este fél tizenegy múlt két perccel a kijelző szerint. A lámpa pirosat mutat és a forgalom irányító osztályon biztos vagyok benne most van váltás, mert az a hivatalos három és fél perc inkább volt öt, mire végre a gázra taposhattam.. Kibaszottul fáradt vagyok, annál is éhesebb és még annál is jobban ingerült arra a rövid időre, míg visszaérek a lakásra. Nem segít a kedvemen, hogy a megcsúszott műszakcsere ellenére nem sokan vannak most az utakon és jól lehet haladni. Pláne, hogy bekapom a következő pirost is, amire türelmetlenül vágok rá a kormányra és mély levegőt erőltetek magamra, majd lehúzom az ablakot, hogy beeresszem a kinti hűvöst. Talán segít. Talán nem. Sanszosan nem, de nincs jobb ötletem. ..és ekkor megszólal a telefonom. A képernyőn megjelenő név, pedig hab lesz a tortán és kikényszerít egy kínos vigyorral kivitelezett fejrázást, ami fújtatásba torkollik. Nevetséges. Talán kétszer csönghetett ki, mire kinyomtam és a mellettem lévő ülésre dobtam ahelyett, hogy visszaraktam volna a műszerfal kiugrásába. Eszem ágában sincs válaszolni a hívására, azt is leszarom, hogy lassan két hónapja nem váltottunk szót egymással és ennek köszönhetően nem láttam az unokaöcsém.. Oké, utóbbit nem, de aligha fog ez változni és egy kicsit sem változott a hozzáállásom a találkozásunk óta. Ez volt az ötödik telefonhívás, amit gondolkodás nélkül kinyomtam. Kurvára nem érdekel.Megoldja egyedül. Mindig mindent. Nem így van? Jah, hogy kurvára nem.. Szívás, ideje megtanulnia. Nem segítek, a siránkozását meg végképp nem vagyok hajlandó meghallgatni azok után sem, hogy faképnél hagytam a beköpött megjegyzésemet követően, ami egészen biztos megmozdította a fogaskerekeket az agyában. A szemem sarkából nézek vissza a készülékre, mielőtt ismét előre tekintenék az útra és kiroppantanám az ízületeimet a bal csuklómban. Kurvára nem érdekel.. Felvillan a nem fogadott hívást jelző üzenet is, biztos emlékeztetőként, mintha nem hallottam volna az előbb.. Nagyszerű baszd meg, jó, hogy hangosan nem mondja be a szöveget. Hajszálon múlik, hogy ne nyomjam meg a kelleténél jobban a pedált, amikor végre zöld utat kapok a tovább lépésre a kanyar előtt. Kevesebb, mint öt perc múlva már eggyel kevesebb okom lesz egyáltalán odafigyelni a dologra, erre az egész szánalmas cirkuszra gondolni, mert igen, egy utolsó szar alaknak érzem magam azután, hogy hozzávágtam a hírt anyáról, de amit ő mondott.. Nem, bassza meg, nem fogok bocsánatot kérni, nem akarom látni sem a kerekedő hasával, ami csak újabb mementó lenne miért dühödtem be, amikor elújságolta a helyzetet. ..és a faszom, egy újabb piros lámpa. Kurvára nem akarom, hogy érdekeljen..
A hozzászólást Dwayne A. Harper összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 24, 2017 6:51 pm-kor.
Az illegális üzleteket az esetek többségében ugyanúgy napközben végezzük, mint a többi, teljesen átlagos megrendeléseket, javításokat, minden egyebet. Csakhogy akadnak olyan kivételes alkalmak, amikor az ügyfél türelmetlen és nem képes egy éjszakát sem várni a befutott árura. Két ilyen alak van a vásárlóim között, akik - a többiekhez hasonlóan - apa nagy haverjai voltak anno, szóval nem intek be nekik, hogy jöjjenek holnap. Másrészről meg igen jól megfizetik a munkánkat, amire szükségem lesz, ha néhány hónap múlva átmenetileg kilépek a bizniszből. A várandósság utolsó szakaszában egészen biztosan nem lesz erőm a helyre, sem azután, hogy a kislányunk megszületik. Hogy mikor jövök vissza, vagy visszajövök-e egyáltalán, az egyelőre a jövő kérdése, majd kiderül akkor, ha eljutunk oda. Az egyik autó motorjával foglalatoskodom, a bőre szabott kantáros farmernadrág és az alatta viselt, könyékig feltűrt hosszú ujjú kellőképpen laza viselet, hogy hozzá nem értő szemek ne szúrják ki a már enyhén kerekedő hasamat, így az ügyfelek is megkímélnek a kérdésekkel és a jópofizással; hála égnek. Homlokomat törlöm végig az alkarommal, aprót sóhajtva, mert valahogy sehogyan sem sikerül beillesztenem a kért alkatrészt. Bob a másik járgánnyal ügyködik, épp kérdezném, hogy áll, jó volna végre befejezni és hazahúzni innét, amikor kiabálásra leszek figyelmes. A homlokom ráncolva törlöm meg a kezem egy anyagdarabba és indulok meg a kijárat felé, mert már csak az hiányzik, hogy ez a két őrült egymásnak essen az éjszaka közepén. A kiabálás egyre csak fokozódik, úgyhogy megszaporázom a lépteimet, kiérve pedig egyáltalán nem az a látvány fogad, amit szeretnék, hogy fogadjon. Az egyik pacák épp akkor nyomja el a cigijét a másik vállán, átégetve a ruháját is, kiáltást csalogatva elől a szakállas férfiből. Több se kell, a szemem előtt elevenedik meg a filmekbe illő akciójelenet, Harvey üvölt, mint a fába szorult féreg, mire az őt kísérő két pincsije máris Juarez felé iramodik. Csóri csábóvó egyedül száll szembe a két nyikhaj sráccal, de én sem hagyhatom annyiban a jelenetet. - Mi a szart műveltek? Azonnal hagyjátok abba! - mintha a falnak beszélnék, ezek se hallanak, se látnak, csak püfölik egymást és a rendőrséggel is hiába dobálózik az ember, ezeknek nem számít. Csak a saját sértettségük, de az mindenek előtt! Szarnak az én fejemre is, mert ha kijön a rendőrség, akkor abban nekem sem lesz túl sok köszönet. Bob is kirohan közben, ám az egyik srác fegyvert kap elő és mindenféle válogatott kifejezéssel küldi el melegebb éghajlatra a szerelőt, aki ezután jobbnak látja kimaradni a buliból. Ó, hogy a rohadt életbe már! Egyből nyúlok is a telefonomért, az első eszembe jutó nevet tárcsázva; Ron. Bármennyire is legyünk fasírtban, ezek a nyomorékok nem fogják abbahagyni és inkább ő jöjjön, mint bármelyik másik kollégája. Igencsak csúnya módon kívánom ismét kihasználni a bátyámat, pláne a történtek és azután, hogy közel két hónapja nem beszéltünk egymással. Minő meglepő tény, hogy kinyom, úgy kell visszafogni magamat, hogy ne vágjam a falhoz a telefont. - Picsába már, Ron! - üvöltök rá a telefonomra. - Menj a francba a hülye hisztiddel együtt! - ideges vagyok, nem is kicsit és habár a fegyver eltűnt - hála égnek! -, továbbra sem enyhül a helyzet. Jobb híján sms-t írok, mert ha kinyomott, tuti ott van nála a telefonja, annyira faszfej meg nem lehet, hogy azt is figyelmen kívül hagyja.
Kérlek! Fegyveres támadó a műhelynél, segíts!
Kicsit túlzok ugyan, de a lényegen nem változtat. Arra meg nem akarok gondolni, miknek hord el, ha elolvassa az üzenetet, hiszen a műhely miatt van a gond - részben -, amit az ő tanácsa szerint át sem kellett volna vennem. Mindegy, jöjjön ide és mondja a képembe, hogy ő aztán megmondta, nem érdekel, legalább akkor is idejönne. - Rohadt gyorsan fejezzétek be, mert ennek nagyon csúnya vége lesz! - próbálkozom még egy utolsóval a bunyózók mellett ácsorogva, de a felém lendülő könyök látványára minden szó belém fagy. Sikerül hála égnek úgy mozdulnom, hogy csak a vállam találja telibe, de éppen elég löketet ad ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom és ha Bob nem nyúl értem, valószínűleg nem csak a fenekemet verem be, hanem a fejem is megismerkedik a kő keménységével. Kurva életbe már…
Már épp azon lennék, hogy lenyugtassam az idegeimet a bevágódó piros lámpa ellenére, amikor újból felvillan a mobilom kijelzője. A szemem sarkából veszem észre. Először nem is fordulok oda, hogy lássam a szöveget, de továbbra is villogni fog az értesítés jelző fény a jobb felső sarokban, így egy hangos fújtatással egybekötve nyúlok érte és a zár feloldása után szinte egyből visszavágom a helyére. - A kurva életbe.. – vágok rá a kormányra a rajta tartott kezemmel és hátrafordítom a tekintetem, hogy megnézzem van-e helyem hátratolatni a forduláshoz. Azon egy pillanatig sem gondolkodok, hogy menjek-e egyáltalán. Nem fordul meg a fejemben, hogy farkast kiáltana csak azért, hogy elhordhasson mindennek, ami épp a nyelve végére jön és ha mégis a semmiért megyek.. Soha többet nem kell felvennie a telefont vagy sms-t írnia, mert nem lesz, aki a túlfélen válaszoljon. Megmondtam, több ezerszer. Segget csináltam a számból miatta és annyit ért minden alkalommal, mintha a falnak pofáztam volna. Élesen veszem be a kanyart, amivel sávot váltok – az ellenkező irányban van a műhely. A legröhejesebb az egészben az, hogy tisztában vagyok vele miért engem hívott.. Miért engem és nem a rendőrséget, hogy mielőbb küldjenek ki egy járőregységet a megadott címre, mert az egyik embernél fegyver van. Pontosan tudom és kibaszottul nem tehetem meg, hogy nem ugrok azonnal a segítségére sietni. ..és ezzel neki is tisztában kell lennie, mert ha nem, akkor az egész világon nincs nála nagyobb és önzőbb idióta. Így csak egy seggfej. Egy magát vállaló seggfej. A sebességkorlátot nem tartom be ott, ahol tudom, hogy nem szoktuk ellenőrizni és nagy valószínűséggel a nyugdíjazásra szorulók alszanak a szolgálati autóban. Lerövidítettem az időt, amiből Megs semmit nem érzékelhetett, mivel nem válaszoltam az üzenetére a gyors lépés miatt. Közel hat perc múlva parkolok le a bolt előtt, nem közvetlenül a bejáratnál és a kesztyűtartóhoz hajolok. A lepattintom a rejtett rekeszt a tetején, hogy elővegyem az oda helyezett fegyvert.. A derekamhoz teszem, ott akasztom a nadrágomba a kiszállás alatt. Rögtön az ajtónyitásnál meghallom a bentről kiszűrődő, feszült kedélyű beszélgetés foszlányait, a meg-megemelt hangszínt, amivel az egyik fazon támadja a másikat. Az elhúzott ajtóhoz megyek, miközben felmérem a kinti terepet is, van-e várakozó személy bármelyik idekint parkoló járműben vagy csak az utcán. A zsanéroknál lévő rés épp elég ahhoz, hogy megállapítsam egy gyors ellenőrzés után a bent lévők számát, ha már a helyzetüket kevésbé is.. Mély levegőt veszek és előveszem a telefonom, nem tudom elő tudja-e venni a sajátját a mostani felállás fényében, de üzenetben jelzem neki, hogy itt vagyok. Kint. A szemétlerakó konténernél látom, hogy egy vasdarab lóg ki és kiszedem, mielőtt komolyan elmérgesedne a helyzet. Az előbb dulakodás hangjait hallottam, méghozzá jól, mert amikor belépek a kikotort vascsővel a kezemben nem reagálnak azonnal a jelenlétemre a rohadékok. Határozott fellépéssel vágom bele a legközelebb eső fémszekrény oldalába a kezemben lévő rudat, a belezördülés visszhangoztára kapják fel elsőként a fejüket. - Van egy percetek elhúzni innen. - nem önigazolom magamat. Az egyikőjük nagyon is tudja ki vagyok és egyúttal az sem volt titok előtte annak idején, hogy mivel foglalkozom. Nem kellett személyesen bemutatkoznom sem, a fater elmondta helyettem is, amikor a helyszínre értem.. A bal kezemben fogtam a csövet, míg a másikat úgy tartom, hogy ha kell egyből odanyúljak a fegyverért, amit nem mellesleg nálunk egyelőre nem látok kézben.. Nem jelenti azt, hogy ne lenne náluk, de.. Cseppet sem leszek tőle nyugodt és kompromisszumképes hangulatomban. A húgom tekintetét nem kutatom, közvetlenül rá se nézek, annyira a perifériámban van, hogy lássam: áll, szemmel láthatóan nem történt baleset a helyiekkel. Még.
Megan Brooks-Harper
Avataron : Amanda Seyfried Kor : 36
Tárgy: Re: Harper autóműhely Pént. Nov. 11, 2016 12:03 am
Tudom jól, hogy mekkora szemét húzás tőlem, hogy a történtek ellenére képes vagyok őt hívni, de egyrészt mást aligha hívhatnék, másrészről pedig bíztam benne, hogy legyünk bármennyire szarban, azért egy ilyet nem fog figyelmen kívül hagyni. Vagy ha igen és valami baj történik velem.. Nem, ilyenbe bele sem akartam gondolni, mert már maga a gondolat szintén rohadtul köcsög és bármennyire is nem úgy tűnik, nem akarok rosszat a bátyámnak. Választ nem kapok az sms-re, nem is számítok rá, ami azt illeti, bár jó volna azért egy jövök, vagy akármi, hogy tudjam, számíthatok-e a segítségére, vagy oldjam meg egymagam. Egymagam nemsokra megyek és miután fellöknek, Bob hátrébb húz. Már csak az kellene, hogy ilyen állapotban álljak neki rendet tenni. Nem ellenkezem hát, hátrébb húzódom, miközben Bob folyamatosan azon igyekszik, hogy kívülről nyugtassa le a kedélyeket - esélytelenül. Már azon vagyok, hogy hozzájuk vágok egy-két szerszámot, amikor megrezzen a zsebemben a telefonom. Egyből kapok utána és Ron üzenetét látva, miszerint itt van, szinte megroggyan a lábam, olyan megkönnyebbülés árad szét bennem. Sokáig mondjuk nem tart, hiszen fogalmam sincsen, hova fog kifutni ez az egész dolog, de már látok reményt arra, hogy normális keretek között ússzuk meg ezt az egészet. Már ami az ügyfeleim kérdéskörét illeti. Ami pedig engem és a bátyámat illeti.. azon majd akkor gondolkodom, ha a közvetlen veszélyforrást sikerül elhárítani. Összerezzenek az éles zajra, de úgy tűnik nem csak az én figyelmem keltette fel a dolog. A négy civakodó férfi is Ron felé kapja a tekintetét, belefagyva néhány pillanatra a mozdulatba, amíg felmérik, mi is történt egészen pontosan. Látom Harvey szemében a felismerést, nagyon is jól tudja, kicsoda Ron és mivel foglalkozik, így a száját húzva és morogva ugyan, de visszahívja a két pincsijét. Juarez-nek azonban halvány lila fingja sincs, kivel néz szembe és mivel ő a durvább természetű a bagázsból, Ronnak szenteli a figyelmét. Megzavarták a buliját és az sem érdekli, hogy az egyik szeme alatt már hatalmas lila folt éktelenkedik és a ruhája is tökéletesen árulkodik a dulakodásról. - Mégis ki a faszom vagy te, he? - tesz néhány lépést Ron felé és szemlátomást nem érdekli, hogy a bátyámnál ott a vasrúd. Minden bizonnyal fegyver is van nála, kétlem, hogy anélkül jött volna. A megtermett mexikói is felkap egy méretes szerszámot, aztán lendítve néz Ronra, eszelős vigyor telepedik a képére, fogát a saját vére színezi pirosra. - És mégis mi a picsáért szólsz bele valami olyanba, amibe nem kellene? Apád nem tanított meg rá, hogy nem ütjük olyanba az orrunk, amibe nem kellene? - szemlátomást rohadtul élvezi, kíváncsi lennék, akkor is ekkora lenne-e a szája, ha Ron előkapná a fegyverét. Alapból nem jó taktika hergelni a bátyámat, apa belekeverése meg csak hab a tortán, de én ugyan nem fogok beleszólni. Nem Juarez hadonászott a fegyverrel és ha lenne nála, már tuti előkapta volna, hogy az erejét fitogtassa, azt pedig nem igazán tudom elképzelni, hogy sikerülne Ron fölé kerekednie. - Juarez, én a helyedben elhúznám a csíkot - lépek közelebb, de még tökéletesen kívül maradva azon a körön, amiben a jómadár még elérne, ha meglendítené a vasat a kezében. Figyelemelterelés a figyelmeztetésben, kétlem, hogy Juarez hallgatna rám, ellenben talán sikerül annyira elterelnem a figyelmét, hogyha Ron úgy látja jónak, akkor leszerelhesse a tagot. - Mert te aztán olyan jól tudod, mi? Inkább csináld, amiért a pénz kapod, hülye lotyó - ökölbe szorul a kezem és ha Ron nem csinál(t) közben valamit, akkor könnyen lehet, hogy a következő pillanatban csavarhúzót állítok a faszfej egyik szemébe.
A türelmetlenségtől megfeszült állkapoccsal várom ki a dermedt pillanatból mi bontakozik mi, amikor a visszhangzó fém elül a műhely területén és a bent tartózkodók felfogják ésszel, hogy hová tart vagy fog tartani az esemény, ha nem fújnak azonnal visszavonulót a figyelmeztetésemre. Egy jelentőségteljes pillantással illetem a haverjait visszahívó melákot, ami nem jelenti azt, hogy közben fél szemmel ne figyelném a magát náluk jóval nagyobb faroknak tartó barmot, akire a köztünk húzódó távolság miatt csak a második lépésénél terelem vissza a tekintetem. A nekem szegezett kérdést meg sem hallom, rohadtul nem érzek késztetést nemhogy a felvilágosítására, a vele való beszélgetésre sem egészen addig, amíg szóba nem hozza a hál’istennek megboldogultat.. A vérnyomásom ezen a ponton ugrik meg és kanyarít egy az övéhez kevésbé egészséges, kikényszeredett vigyort a képemre, ami Megs számára minden kétséget kizáróan beszédes: az apánkat kurvára nem kellett volna szóba hoznia. A fejemet is eltartom kissé, amíg megregulázom a vonásaimat és visszafojtom az égbe szökő ingerenciámat a kilépett lendületből történő pofán baszására. - Rohadtul szar helyzetben vagy, hogy az apám semmit sem tanított nekem.. – ..nekem. Tudom, hogy Megs is hallja. Tudom, hogy rá fog jönni direkt választottam ezt a szóhasználatot és neki is szól a figyelmeztetés, amivel előre vetítem: nem, nem vagyok jó kedvemben, még kevésbé ahhoz képest, amivel eddig számolhatott. Lassan mozdulok, elnyújtottan kezdek bele a kettőnk között húzódó távolság lerövidítésébe, fél szemmel ekkor még egy gyors ellenőrzést téve a másik három jó madárra, amikor a húgom hangja menten visszakapatja a figyelmem rájuk. Érzékelem a bennem munkálkodó méreg ellenére a lehetőséget, amit megteremteni igyekszik a fickóhoz szólásakor és nem áll szándékomban kihagyni: helyezkedek. Úgy, hogy kijjebb sodródjak a látóteréből egészen annak peremére, míg ő gondolkodás nélkül pofázásba kezd és alám adja a lovat. Baseballoztam – garantáltan fájni fog.. A megkezdett mondatát nem hagyom befejezni, szarok a kis monológjára. A vállam irányából, hátulról veszem a lendületet, hogy minél nagyobb erővel vigyem be a csapást, közvetlenül a szabadon hagyott térdhajlatába és a belémaró fájdalomtól összerogyva a betonpadlóra rogyjon, de makacs szarháziról van szó, kitartja magát amennyire tudja. Nem hagy választást. A vasdarabot egyenesen hátának nyomva, gerincet cirógatón lököm meg, cseppet sem finoman mutatva meg hol a helye: talpmagasságban. Eszemben sincs megadni neki a lehetőséget, hogy a kezébe vett szerszámot beleállítsa a lábamba vagy Megs-be bosszúból. Biztosabban tartanám lent, de nem vagyok idióta és nem adok neki támadási felületet. Főként nem, hogy már láttam kibuggyanni a vérét. A kinézetéből meg tudom ítélni a rohadék társadalmi helyzetét, vajon melyik környéken élhet, de a nők terén való ízlésére is lenne tippem.. Marhára nem hiányzik, hogy a vérét a fegyverre köpve megkarcoljon vele és megfertőzzön valami szarral. Arra a kibaszott két lábon járó lepratelepre emlékeztetek, aki fél éve a kihallgató szobába kísérésnél majdnem sikeresen leköpött a nyelvének elharapását követően.. - Befogtad végre, huh? - nehezedek rá a vascsőre, hogy ne juthasson annyi levegőhöz amennyit kényelmesnek érez a folytatáshoz. Költői kérdést tettem fel. Egyáltalán nem akarom hallani a hangját sem, nemhogy a válaszát. - Ti, pedig mi a fenét kerestek még itt? - nem, a kezem a bevitt ütés miatt már még nincs a derekamnál, ahol a pisztolyom pihen, viszont kivehették a körvonalai alapján, hogy van. Most először nézek közvetlenül Megs-re. Először a kantáros öltözékére, utána rá. - Bántottak? - szemmel láthatóan nem, de.. Mély levegőt veszek és hol a lent tartottra, hol a távozni vagy épp továbbra is maradni készülőkre sandítottam.
- Már megint járatod a pofádat, pedig nagyon nem kéne - kontrázik vissza, nagyon is rosszul. Velünk ellentétben ő nem tudja, miféle jelentést hordoz az a „nekem” szócska Ron mondandójában. Megfeszülök, mert ha ez a barom így folytatja, akkor a bátyám egyenesen ki fogja csinálni. Arról nem is beszélve, hogy miután ezek a barmok eltakarodtak, nekem még lesz egy köröm Ronnal, már persze ha nem fog egyből autóba pattanni és elhúzni innen. Juarez figyelme az enyém, annyi időre legalábbis mindenképpen, hogy Ron képes legyen leszerelni. Jobb is, hogy félbeszakadt az a mondat, mert ha tőle is megkaptam volna, hogy lotyó vagyok, valószínűleg eléggé bemorculok. A bátyámtól sem viseltem el, akkor egy ilyen sihedertől pláne nem tenném. Apró gondolatként bukik bennem felszínre, hogy a történtek után egészen biztosan elveszítek két ügyfelet, de ha alapból nem volnának, nem is kerültünk volna ilyen helyzetbe és mondhatni igazán hálás lehetek azért, amiért nem durvult el sokkal jobban a helyzet. Megkönnyebbülök kissé, amikor Juarez a földre kerül, Ron kérdésére pedig morgással válaszol. Elengedi a kezében tartott szerszámot, mintegy ezzel fejezve ki; igen, befogta, de rohadtul nem tetszik neki a helyzet. Meg tudom érteni, kinek tetszene egy ilyen felállás szarabbik oldalán lenni? Ron kérdését hallva Harvey is úgy dönt, ideje befejezni a bámészkodást, kiküldi a két emberét, száját húzva fordul még felém. - Reggel itt vagyok a cuccért - ennyivel búcsúzik, némán szőve a szavak közé, hogy nagyon reméli, készen is lesz, mert nem akar több fennforgást emiatt. Már most vissza akarta volna kapni az autóját, de nem számított erre a kis közjátékra - nem csak ő -, most pedig jobb, ha inkább elmegy. Mindannyiunknak. - Megvagyok - a szó szoros értelmében nem bántottak, hiszen véletlen kaptam az ütést. Enyhén sajog ugyan a vállam, de tényleg nem vészes, lehetett volna sokkal rosszabb is, ha jobban eldurvul a helyzet. Bár eddig egyszer sem volt rá példa, hogy ezek az alakok bántottak volna, vagy akár csak fenyegetőztek volna, szerették az apámat, én pedig a lánya vagyok, már csak emiatt sem kekeckednek, ha probléma van, az általában abból születik, hogy ők esnek egymásnak. - Szerintem elengedheted, felfogta a helyzetet. Ugye, Juarez? - fontam keresztbe mellkasom előtt a karjaimat, a szerencsétlen pedig csak egy beleegyező „fel”-t préselt ki magából. Félek, kicsit necces lesz vele így a továbbiakban üzletelni, de azon sem lepődnék meg, ha ezek után nem járna többé errefelé. Abba bele sem merek gondolni, hogy bármiféle bosszút tervelne, rohadtul remélem, hogy nem így van, bár ismerve ezeket az alakokat soha nem lehet tudni. Ha Ron elengedi, akkor egy köcsög megnevezést köpve oda neki old ő is kereket. - Kösz - szólalok meg, mondandóm rövidsége ellenére mégsem amolyan odavetett köszönet nyilvánítás, tényleg hálás vagyok neki, ha nem jön, fogalmam sincsen, meddig és hova durvult volna a helyzet. - Ha lehet, akkor kímélj meg lécci az „én megmondtam” szövegektől, mert tisztában vagyok vele én is - adok neki igazat ilyen formába csomagolva a mondandómat. Nem fogom tudni tovább ezt így csinálni, sem vele, sem magammal. Nem ugraszthatom őt állandóan, ha baj van és én sem kockáztathatok sem egy esetleges lebukást, sem egy komolyabb összezördülést, balesetet, akármit.
Nem felelek és nem, azért, mert ahogy ő is mondta nem kéne: fejben pontosan abban a pillanatban képzeltem el a nálam lévő vassal történő megismertetését. Egészen közelről, leheletnyire se a képétől, aminek a latinamerikai vonásai már önmagukban elég ellenszenvet váltanak ki belőlem és automatikusan igazítom szorosabban az ujjaimat a csőre, ahogy ismét ráirányul a teljes figyelmem. A többi turista biztos távolságban van, nem tettek hirtelen mozdulatokat vagy kezdtek fület sértő suttogásba, amíg a féleszűvel voltam első sorban elfoglalva és nem is teszik, amikor a szituáció berobban az újrázott pofázásával Megs közbeszólására. Szinte felkérésnek veszem és ezer örömmel teszem - vezetem le rajta a húgomnak köszönhető feszültséget. Egy jól irányzott ütést kap, ami mindkét hajlatát éri. A jobbat a szögnek köszönhetően erősebben, emiatt próbál megtámaszkodni az elesés utolsó pillantát megelőző másodpercben a bal lábára, hogy összekaparja a fájdalom és lendület következtében megzavart egyensúlyát. A saját dolgát könnyítette volna meg vele, ha egyből elvágódik, de rohadtul nem esik nehezemre felajánlani a segítségemet, hogy pofával a földre küldjem egy adag hideg vassal a gerince mellé ékelődve. Meglep, hogy nem kezd azonnali kapálózásba, ellenkezésbe a szabadulásért és van annyi esze, hogy rálépjen a nyelvére, amit a biztonság kedvéért bebiztosítok a jobban ránehezedő súlyomnál fogva. Csak a másik három van itt zavaró félként, akikre szintén odamorranok húzzanak máshova. Figyelemmel követem őket, mindhármójuk megmozdulását a kijárat irányába és utána nézek Megs-re. Aggódtam, még szép, de ez nem szorítja háttérbe, hogy még mindig baromira haragszom. Az arcom ezt hitelesen tükrözi is. Kurta bólintással veszem tudomásul, hogy megvan és a betonhoz préseltre intézett szavai nyomán csavarok egyet a vasrúdon, búcsúajándékként. A szép szóból nem értett elsőre, nem pazarlom rá az időmet szájtépéssel, hogy többet ide ne merje dugni a képét. Az elejtett szerszámra lépek, kizárva annak a lehetőségét, hogy gondolkodás nélkül érte nyúljon és rácáfoljon arra, hogy felfogta a helyzetet. Francot segítek feltápászkodni, az sem sokon múlik, hogy ne nyomjam megint hátba sürgetésként a gyors távozásra, fájdalom ide vagy oda. Most először veszek egy mélyebb levegőt. Hangosan fújom ki, látványos vállemelkedéssel, süppedéssel – ekkor üti meg a fülem a velős köszönet. - Ne köszönd. – nem azért, mert nincs mit. Ki se kell mondanom, rám néz és olyan könnyen leolvassa a kimondatlan üzenetet, mint ahogy levegőt vesz. Epésen ott van a tekintetemben, ami ezután sem tűnik el. Csak becsatlakozik mellé még pár másik mondani való.. Fújtatva fordítom el róla a tekintetem, amit egy kínos, feszült mosoly kísér. - Ha lehet, akkor kímélj meg lécci a jövőben az ilyen esetektől, amikor elmondhatnám.. – a saját hangsúlyát, szavait használom ellene, hogy ha már rám nem hallgatott: magára legyen szíves megtenni, akkor is, ha nekem szánta a megfogalmazásmódot. Mérges vagyok? Hogyne, nem rejtegetem. Viszont nem keveredik bele az orgánumomba. Egészen higgadtan közlöm vele, szárazon ropogtatva a nyomatékos kérést. Ez volt az utolsó. Azt akarom, hogy kurvára ez legyen az utolsó, amikor idehívat. Megingatom a fejem, mielőtt még szólhatna egyáltalán és az egyik asztalhoz megyek letenni a földről eközben felvett villás kulcsot, a vasat is. - Most megyek. Elintéztem, amiért kellettem, úgyhogy nem kell még jobban felizgatnod magad. Nem tesz jót. – ..neked és a babának. Önkénytelenül is odaterelődik a tekintetem a másodperc töredékére. Lehet nem örülök neki finoman szólva sem, lehet egy barom vagyok, de komolyan nem akarom, hogy felizgassa magát. Nem színtiszta önzetlenségből, dehogy, nem csak őt, saját magam is kímélni akarom a társalgástól.
Bosszantó és elkeserítő, hogy idáig jutottunk, mert ugyan volt már nem egy mélypontunk, de egyiket sem éreztem ennyire mélynek és meredeknek. Tuskó voltam, mire ő is rátett egy lapáttal és ez éppen elég volt ahhoz, hogy a gödör mélyére lökjük magunkat. Az eddigi esetekben legalább éreztem némi esélyt arra, hogy kikeveredhetünk belőle, de a mostani helyzet… A mostani egészen más volt, mint az eddigiek, mind a ketten bántottunk és mind a ketten szenvedtünk, nem tudtam volna rámondani, hogy ő a hibás, de magamat sem tudtam volna egyedüli bűnbaknak elkönyvelni. Na igen, itt jön akkor az érdekes kérdés, hogy mégis ki fog előbb felülkerekedni a történteken? Annyi mindent kaptam már tőle, annyi mindenben segített, hogy magától értetődőnek éreztem, hogy ezúttal rajtam a sor. Csak annyira nem tudtam, hogyan fogjak neki! Ide most kevés lenne, ha egy üveg piával lecövekelnék az ajtaja elé, mert ezen már az sem segítene. Vélem én legalábbis így, de a szavait hallva és a reakcióit látva ő is hasonló véleményen lehet. - Úgy lesz - válaszolok teljesen normálisan annak ellenére, hogy a saját szavaimat és hangsúlyozásomat használja ellenem. Nem jó ez így, most, a második gyerkőc érkezésével meg pláne nem, úgyhogy ha mást nem is, hát azt megígérhetem, hogy igyekezni fogok megkímélni őt az ilyen esetektől. Én is azt akarom, hogy ez legyen az utolsó, túlnőtt a fejemen ez az egész és már nem tudok akkora kockázatot vállalni, mint ennek előtte. Nem tehetem meg, mert nem csak magamra kell gondolnom. Talán még meghatóak is lennének az utolsó szavai, ha nem ilyen kontextusban kerültek volna megfogalmazásra. Már a nyelvemen a csípős válasz, ugyan miért törődik most velem, de idejében lenyelem. Ha változtatni akarok ezen a helyzeten, akkor valakinek muszáj megtennie az első lépést. Nézem a hátát, nem szólok, egészen addig, amíg el nem éri az ajtót. Addigra jutok döntésre, mégis mit mondhatnék neki. Én is az ajtóhoz sietek, próbálva őt elcsípni még azelőtt, hogy kilépve azon beszállna a kocsijába. Nem megyek közel, tisztes távot hagyok, épp csak annyira csökkentem a távolságot, hogy lássam és hallja a hangomat. - Kislány - setesuta, apró, bizonytalan lépés, de akkor is próbálkozom. Próbálkozni szeretnék. És ha most rám csapja az ajtót, akkor legközelebb is fogok. Mert bármennyire is menekülnél előlem és a problémáim elől, Ron.. én még nem állok készen arra, hogy elengedjelek.
Csak később jut el a meglepődés a tudatomig, miután már kiadtam a tüdőmből a hitetlenkedő levegőt fújtatás formájában, de nyoma ettől függetlenül sem lesz az arcberendezésemen. Nem fog kiülni rá az a kevés csodálkozás, amit kivált az egészen nyugodt beleegyezésével. A szava igen vagy nem hihetősége számít az egyik legkevésbé ahogy ott állok a történések után, kezemben a konténerből kivadászott vascsővel és a földről felkapott szerszámmal, ami koppanás kíséretében talál végül helyet magának a munkaasztalon. Felzendült, visszhangzott a helyiségben, majd elhallgatott – a nagyjából ezen a szinten van az az egy, benyögött szava előbbről. Hallottam, csak épp nem változtat vele semmin és nem is látom értelmét a maradásomnak, eleve nem vágytam arra, hogy idejöjjek. Ezért meg főleg. Elcsípem a visszanyelt kommentár jeleit a vonásain, de ez sem különb. Csak kevésbé bosszant, mint az eddigiek összességében. Majdnem hálás is leszek tőle.. Az autó felé indulok megállás, kitérő, leginkább kifejezett köszönés nélkül. Nem, nem szokásom egyébként sem, de amennyire csendben marad még kisebb jelentőséget könyvelek el neki és egyedül az ajtón kívülre érve szánok egy újabb fejrázást az egésznek. Nem csak a mostani esetnek, mindennek, a legelső alkalomtól kezdődően a legutolsóig, amikor okot adott arra, hogy felhúzzam magam valamin. Eszembe se jut azt feltételezni, hogy követne, a levegőre érve a szél túl sok zajt szállít magával és ezek elnyomják a topogását, amik nem sokkal messzebb a küszöbétől akasztják meg, pont a kocsi ajtajának nyitásakor. ..félbemaradt nyitásakor. Visszaengedem résnyire, de nem engedem el a kilincset, csak az oldalánál fogom meg, a másik kezemmel meg feltámaszkodom a tetőre. Komolyan vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek dobolásba az ujjaimmal a másfajta idegességtől. Nem, megint rohadtul sarokba szorít, mert rá haragszom, nem a gyerekre, aki a legkevésbé tehet bármiről is.. - Connor gondolom alig várja a testvérét.. – váll felett fordulok hozzá, meglehetősen porzó torokkal. Lehet illene gratulálnom neki, nekik.. de mindketten tudjuk mennyire lenne az ténylegesen őszinte. Udvariasságból mondanám, nem a kislány miatt, hanem miattuk. - Vagy még nem tudja? – fogalmam sincs.. Ciki, de arról sem tudok többet milyen idős a magzat és akárhonnan is közelítem meg a témát: kényelmetlen. Innen, az unokaöcsém részéről nézve is, akit még a veszekedés előtt láttam utoljára és határozottan nem érzem magam jobban, hogy ez az eszembe jutott. Lehet nem kézzel fogható a feszültség, ami bennem munkálkodik, de ott van és a félrevont tekintetemben, ami röviden tér csak vissza Megs-re. Igen, most még szarul is érzem magam.
Tudom jól, hogy köcsög dolog a gyereket használni, de annyira tanácstalan vagyok, annyira nem tudom, miként szólíthatnám meg, miként bírhatnám megállásra, miként tehetném meg az első lépést, hogy muszáj vagyok kijátszani ezt a kártyát. Nagyjából az egyetlent, amit a kezemben tartok jelenleg és tituláljon bármekkora genyónak ezért, de megteszem. Mert rohadtul nem tetszik ez az egész kialakult helyzet. Egy pillanatnyi megkönnyebbülést érzek, amikor megtorpan az ajtó kinyitásában és látom a tetőre könyökölni. Néhány lépést teszek közelebb, enyhén oldalra haladva, hogy ne kelljen annyira kitörnie a nyakát, ha netalán derékból fordulás nélkül kívánna rám nézni. Már ha rám akar nézni.. - Már tudja és igen, nagyon várja. Tisztára bezsongott a tudattól, hogy ő lesz majd a nagy és erős bátyó - apró mosolyra szalad ajkaim párosa, mielőtt apró sóhajjal egybekötve hal is le az arcomról. - Sokat kérdez rólad, miért nem jössz. Hiányzol.. neki - egyetlen pillanat csupán, míg megakad a nyelvem a két szó között, joggal merülhet fel benne a kérdés, vajon tényleg ott volt-e, vagy szimplán csak az éjszaka tompa zajainak hála tűnt úgy. Nekem is hiányzik, de bevallani éppúgy képtelen volnék, mint ahogyan minden bizonnyal ő. - Tudom, hogy szemét dolog a gyereket felhasználni, de.. - lépek szavaim közben még közelebb hozzá, hogy a végén már én is ott álljak az autó mellett. - de fogalmam sincs, mi mást tehetnék. Neked jó így? - emelem fel rá a tekintetemet, hacsak nem ült be a kocsiba, vagy hátrált a közeledésemre. Egy szavába kerül és nem erőlködöm, nem keresem többé. Csak mondja ki, hogy neki ez így jó, hogy nincs miért küzdeni és abbahagyom. Ha viszont nem így van, akkor adjon esélyt, akkor tegye meg ő is az első lépést, vagy csak szimplán ne lökjön el, ne hátráljon, amikor én meglépem a sajátomat.
Rövid pillantással illetem csak. Nem tartom meg a szemkontaktust, ahogy máskor szoktam, akkor is, ha igazán mérges vagyok rá és szándékomban sem áll ezen változtatni, hiába érzem a közeledését oldalirányból. Előre nézek, át az autó túlfelén lévő utcarészre és az ottani villanypóznát szuggerálom apró bólintásokkal nyugtázva hogyan áll hozzá az unokaöcsém a húga érkezéséhez. Tökéletesen el tudom képzelni a lelkesedését, amivel mesél, kérdez. Itt van előttem a kép és baromi nehéz megállni, hogy ne ránduljon mosoly a számra, de persze, megoldom. Van az a párhuzam, ami segít ebben. A sóhaj viszont gyorsabban kiszökik, mint szeretném. - ..és ilyenkor mit mondasz neki? Elfoglalt vagyok? – nem fordítom oda most sem egészében a fejem, a szemem sarkából viszont figyelem. Nem számon kérem a kérdéssel, egyszerűen csak nem lehet örökké ezzel traktálni a gyereket, hogy azért nem megyek, mert nem érek rá, mert olyan rohadtul sok dolgom van, hogy nem tudok időt szakítani rá. Hónapok óta. Okos, nagyon is az és fogalmam sincs mikor fog megharagudni, úgy isten igazából rám. Számomra elképzelhetetlen lenne, hogy ne tegye meg. A kis hézagot, pedig észre sem veszem tudatosan letagadom a hallomását, úgy értem aminek hangzik. Nem úgy szánta? Nos.. Jobban megragadom az ajtót és egyre jobban ég a késztetés, hogy menjek végre, mert a a lehető legkevésbé tetszik a közeledése, a beismerése. Ha tudja, ugyan miért csinálja, hm? Fogalma sincs mit tehetne, kezdjek sajnálkozásba? - Szerinted nekem jó, hogy mindennek tudatában idehívsz este apa műhelyébe, amit rád hagyott.. Lerendezni azokat a seggfejeket, akik az ő üzletében vettek részt, akik miatt a környéken lévők kihívhatták volna a zsarukat, akik miatt te kerülhettél volna bajba.. Idehívsz, kockáztatom az állásom, sőt, börtönbe is kerülhetnék, amiért falazok neked, amiben nincs választási lehetőségem. Különben te kerülsz oda, ha egyszer szemet szúr nekik a hely, a vendéglistád és ezután szóba hozod a gyereket, akire semmilyen jogon nem haragudhatok, mert semmit nem követett el, majd szóba hozod, hogy Connor hiányol.. Szerinted nekem így jó? – elérte, hogy ránézzek. Elengedjem az autót és teljesen odaforduljak. A hangomat nem emelem fel és talán a higgadt jelzőt is rá lehetne aggatni, de ismer: nem vagyok az kibaszottul sértett vagyok. - Mintha mást sem látnék csak megismétlődni az egészet. – a jelenlegi munkája. A férje. Connor. Most az úton lévő húga. Neki tényleg soha nem esett le..? Egy kurva centet nem kaptam az örökségből, egyetlen egyet se hagyott rám, amikor végre meghalt. Nem, mintha zavarna, tőle igazán semmire sem vágytam, de ennyire azért ne legyen vak. A tudatlanság nem mentség, van esze csessze meg. Ő is mondta: tudja, hogy szemét dolog volt.. Mély levegőt veszek, felszegem az állam, miközben végigdörzsölöm a képemet és muszáj vagyok két lépést megtenni, az utolsóra visszakanyarodni. - Tehát nekem jó-e..? Nem. Rohadtul szar és eléggé úgy tűnik neked ez így rendben van, hogy ha baj van tudsz ugrasztani, mert tudod jól beledöglenék, ha történne valami, amikor egyszer megmakacsolom magam és nemet mondok. – látod Megs, ennyire jó.. Ez, pedig csak a mostani eset. Azt meg sem említettem, amikor szájára vette Jacks-t is, mégha nem is közvetlenül és a vele való viszonya tudtommal teljesen más, mint ami Emmett meg köztem van..
- Nem - válaszom határozott és őszinte. - Az igazság szerényebb változatát. Hogy butaságot csináltunk és összevesztünk - tömören és röviden megfogalmazva persze. Nem célom a nagybátyja ellen hangolni a fiút, mert bármennyire is legyünk mi ketten palacsintában, az nagyon durván köcsög húzás lenne. Nem szólalok meg, csupán tűröm, hogy kiadjon magából mindent. Hogy a fejemhez vágjon mindent, amivel amúgy is tisztában vagyok. Nem reménykedem abban, hogy ez majd segíteni fog neki, mert nálunk már aligha segítene bármit is a „kibeszéljük a problémáinkat” dolog, de félbeszakítani nem fogom, majd a végén elmondom, amit szeretnék. A homlokom ráncolom, amikor az ismétlődésről ejt szót, továbbra is visszafogva magam, hogy ne vágjak a szavába. Én kérdeztem, ő elmondja, akkor az a legkevesebb, hogy normálisan végig hallgatom. - Mit csináljak, hogy elfogadj, Ron? Mit csináljak, hogy végre többet láss belőlem egy szőke libánál? Nem foglak többet idehívni, ebben biztos lehetsz, nem foglak többet arra kérni, hogy miattam tedd kockára az állásod - határozottan csendülnek a szavaim és valahol ez az a pont, ahol elhatározom, hogy jó időre lehúzom a műhely rolóját, ha nem véglegesen. - Viszont kérhetek cserébe valamit? Láss már végre túl az orrodon! Tisztában vagyok vele, hogy Emmett nem éppen a férjek mintagyöngye, de arra még soha nem gondoltál, hogy szeretem? Láttad már őt, hogyan néz a fiára? Láttad már őt, miként törődik vele? Miként játszik vele? Nem! Kurvára csak a felszínt látod és igen, tudom, hogy nem él szent életet, hogy szerinted elcseszem az életem, de miért nem hiszed el nekem, amikor azt mondom, hogy nem így van? Hogy boldog voltam mellette és a továbbiakban is az leszek? - hopp, arról még nem meséltem neki, hogy pár napja rábólintottam arra, hogy Emmett visszaköltözzön hozzánk. - Tudom, hogy rohadt szemét húzás volt, amit a legutóbb mondtam, hidd el, ha lehetne visszacsinálnám, de az, amit erre te viszonzásul a fejemhez vágtál… - csak a kezem tárom szét, hitetlenkedés ül az arcomon, a hangomban nem különben a düh mellett. - Sajnálom, oké? - fakadok ki, de nem amolyan „nesze neked, fogd meg jól” stílusban böfögve oda a dolgot, egyszerűen csak nem szokásunk így kifejezni a sajnálatunk, nem is olyan egyszerű. - Amit a múltkor mondtam, hogy kihasznállak, hogy szar testvér vagyok - most már nem csak rá vagyok dühös, hanem magamra is. Hülye hormonok! Ahh, milyen egyszerű lenne csak azokra fogni.. - Nem várok választ, ne is reagálj - emeltem fel a kezeimet. - Nem akarok többet veszekedni, csak szeretném, ha tisztában lennél ezzel és hagynád, hogy próbálkozzak. Vagy ha ez túl nagy kérés, akkor mondd meg, hogy tudjam, felesleges - megereszkednek kicsit a vállaim, szavaim közben hátráltam is néhány lépést. Milyen egyszerű lenne, ha szimplán csak hátat fordítanék és behúznám magam mögött a műhely ajtaját, vagy ha ő vágódna be a kocsijába és hajtana el. Egyszerűbb lenne, mint szembenézni a problémákkal, a válaszával, az igazsággal.
Dwayne A. Harper
Avataron : Chris Wood Kor : 39
Tárgy: Re: Harper autóműhely Szomb. Feb. 04, 2017 4:45 am
Aprókat bólogatok és óhatatlanul megrándul a szemöldököm a butaságot szó használatakor. Jah, az igazság sokkal szerényebb változatát. A gyerekagy számára feldolgozhatóbb formában. Nem válaszolok rá, nem fejtem ki, hogy örülök neki nem mással magyarázta meg a helyzetet az unokaöcsém számára és nem is szükséges – a hallgatásom pont eléggé beszédes, mint az állvakarás vagy a feszült állkapcsom; elfogadva. Nem segít. Sosem éreztem jobban magam attól, ha ki tudja hanyadjára kellett elismételnem önmagat vagy a szóban szándékosan került nyilvánvalót kellett kiböknöm, amit nagy nehezen, némi udvariasságból lenyeltem. Tudom. Tudja. Tudnia kéne a cselekedetei és a viselkedése alapján mégsem úgy fest, a visszakérdezésével pontosan ezt támasztja alá számomra. Mit kellene csinálnia..? Nem tudja a választ? Ha nem érzékelném a mondandója folytatására meghagyott hangsúlyt szinte egyből visszavágnám, hogy akkor ne viselkedj úgy, mint egy szőke liba és talán jobban is jártam volna vele, ha megtettem volna, mert a viszontkérésnél a legkevésbé sem jó indulattól húzom össze a szemöldökeim. Hajszálon. Egy kibaszott hajszálon múlik a hangos visszakérdezés komolyan gondolja-e, hogy kér valamit, azért cserébe, hogy nem fog olyan dolgokra megkérni, amikre eleve nem is kellett volna.. A nyelvem hegyén volt, indulatból vettem hozzá levegőt és lendültet, amit az utolsó pillanatban hitetlenkedő fújtatással nyeltem le. Megint.Cserébe baszd meg. Nem érzem, hogy számítania kellene miként vélekedik rólam és ha nem érkezne kifakadás tőle, késleltetve, de azt mondtam volna vegye úgy hazudtam anyával kapcsolatban. Miért? Persze, hogy azért jobban odaszúrjak a végére. Ezt is hozzá tettem volna, csak ne feszegesse a témát – leginkább soha.. Ő jobban járna vele, ha elhinné, de befogom. A testtartásom feszült marad, kevésbé, mint addig, de nehéz is lenne ilyen könnyen elengednem a mérgemmel együtt. ..hogy próbálkozzon. - Nem fogok többet beleszólni az életedbe vagy megjegyzést tenni. – eddig se volt értelme, akkor meg már magamban is tarthatom, nem? Nem fogok többet semmi kapcsán beleszólni. Nem vonom kétségbe mit és hogyan csinál csinálnak. Mindezt tisztes távból. - Ezt megígérhetem a magam részéről. – csak a felszínt látom? Boldog? Szereti? Legyen, nem az én tisztem megállapítani és sosem vontam kétségbe mit meg hogyan érez iránta, elég nyilvánvaló volt abból, hogy rendszerint visszatáncolt hozzá.. Visszalépek a kocsihoz, hogy újból kinyissam az ajtót a beszállás egyértelmű szándékával a kitáró mozdulatban. Nem szállok be azonnal, de konkrétan csak a beülés választ el tőle, miközben az ajtót fogom és felteszem a másik karom a tetőre. - Hagyni fogom, de nem könnyen. Bocs, ennél többet nem tudok segíteni. – nem szorul bővebb magyarázatra miért. Ez nem az a szint, amit egy üveg alkohollal együtt csak simán félreteszünk. Én biztos nem teszek. Ahhoz túlságosan elegem van és kevés a kapacitásom. - Most megyek. Akkor.. Majd. – ..valahogy. Megpaskolom a Volvo tetejét, de ha nincs egyéb hozzáfűzni valója, akkor nem húzom-vonom az elmenetelt és bedobom magam az ülésre, hogy a munka utáni eredeti úti célom felé vegyem az irányt: a lakásra. Nem mondom mi, pontosan mikor. Nem mondok semmit. Az, hogy a konkrét köszönést kihagyom nem újdonság, az volt az autó tetejére csapás.
// //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Harper autóműhely Szomb. Május 27, 2017 10:51 pm
Játék vége
Lullaby
Avataron : Lullaby Kor : 174
Tárgy: Re: Harper autóműhely Hétf. Aug. 21, 2017 9:50 pm
Megan & Emmett
||Az autóműhely közelében
Megannak határozottan nem volt könnyű éjszakája a szombati, Zola többször felsírt éjszaka, és szinte lehetetlenségnek tűnt visszaaltatni. Érthetetlen, hisz eddig semmi hasonlót nem produkált, vagy ha mégis, akkor nem tartott sokáig megoldani a problémát. Most szokatlanul keservesen sírt, de szerencsére a többieket nem ébresztette fel, így az a veszély nem állt fenn, hogy az egész család használhatatlan legyen másnap. Hajnali öt óra volt, mire végre valahára úgy tűnt, hogy Zola hajlandó megadni magát a fáradtságnak, feledve minden addigi baját. Anyukájának nyilvánvalóan addigra már több sem kellett, mint szinte azon nyomban álomba ájulni magát mellette, kihasználva azt a ki tudja mennyi időt, ami megadatik az alvásra. Egy anya a kisbabája mellett az ilyesmit sosem tudja kiszámítani. Ezzel szemben Emmett valamikor hét és nyolc között kelt, meglepődve tapasztalván, hogy egyedül van az ágyban. Ellenben a legkisebb poronty szobájába átsétálva hamar képbe került a helyzetet illetően, adta magát, hogy a másik lurkóval ő foglalkozzon. Így hát Emmett és Connor igazi apa-fia programot rittyenthettek maguknak a kellemes vasárnapi reggele, annak minden velejárójával egyetemben, mint mondjuk a minden személyre legalább három koszos tányér, ki tudja mennyi evőeszköz, szét hagyott ételmaradékok, ésatöbbi. Már ha éppenséggel valamelyikük nem érzett heves késztetést arra, hogy minden romot eltakarítson. Emmettnek közben korszakalkotó ötlete támadt, és felhívta a húgát, hogy nem tudná-e a vasárnap délutánt, illetve a hétfő reggelt a gyerekekkel tölteni, mert kimozdulnának Megannal. Szerencsére igent mondott, így a páros férfi tagja elkezdhette szervezni a rögtönzött kiruccanást, aminek a vége egy, az otthonuktól távol, egy szállodában kettesben eltöltött vacsora és éjszaka volt. Így eshetett meg, hogy kettejüket nem a biztonságos kertvárosi házukban, hanem a belvárosban érte a hétfő reggel. Kilenc körül autóban ültek, hogy az otthonuk és gyermekeik felé vegyék az irányt. Szokatlanul nagy volt a tömeg, mintha mindenki autóba vágyott volna ma délelőtt, nem haladtak olyan gyorsan, mint szerették volna, hiába, ha az embernek gyermekei vannak, több mint fél nap egy örökkévalóságnak tud tűnni. Olyannyira lassan vánszorgott a kocsisor, hogy a húsz perces út helyett még fél tízkor sem sikerült kikeveredniük a belvárosból. A rádió be volt kapcsolva, így egészen hamar megkaphatták a választ arra, hogy miért állt be ennyire a forgalom. A sajtótájékoztató szövege felhangzott a járműben, és mindketten azonnal tudták, hogy bőven kordonon belül vannak. Öröm az ürömben, hogy gyermekeik legalább otthonuk biztonságában maradtak, a kérdés csak az, miként fogják kibírni nélkülük még legalább két napig. Illetve, hogy addig hol húzzák majd meg magukat, mert bizony lakhelyük nincs a kordonon belül…
a Staff
Emmett Brooks
Avataron : Boyd Holbrook Kor : 38
Tárgy: Re: Harper autóműhely Szer. Aug. 23, 2017 9:44 pm
Felőlem akár ágyút is sütögethettek volna mellettem, akkor se vert volna ki az álmomból semmi, a kibaszott ágyból meg még kevésbé. A bal szemem körül jókora feketébe hajló lila folt van, a felrepedt számon a megalvadt vér sötétlően száradt oda és amennyire kurvára fáj az oldalam, valószínűleg eltört az egyik bordám is. Vagy minimum megrepedt. Jah, az illegális verekedéseket nem hagytam abba, noha nem teljesen ebben állapodtunk meg az asszonnyal. Viszont a pénz kibaszott kevés a legális melóból, a kölykök eltartása meg költséges. Főleg, amióta Megs eladta a műhelyt és a pénz egy részét is annak a köcsögnek adta csakúgy Valami vita is volt tán, mikor hazaestem szarrá verve – de még így is én nyertem a mérkőzést és a pénzt is –, de nem nagyon érdekelt a következő adag hiszti, így inkább bevágtam a szunyát egy maroknyi fájdalomcsillapítónak és egy üveg sörnek köszönhetően. Mikor reggel nem találom magam mellett, szinte biztosra veszem, hogy ez a büntetésem része. Igazából meg is lep, hogy Connor tör rám, mint akinek a segge alá gyújtottak és simán belekönyököl a fájós oldalamba. A faszomat… A fájdalom csúnyán rántja össze a képes felem és a gyereket úgy kell arrébb tegyem, ha nem akarom összehugyozni magam a következő ilyen jellegű parádéja alatt. A kölyök megkapta a kiharcolt palacsintát reggelire – majd összeszartam magam közben, mert az oldalam rohadtul fáj, de elkészült a kívánság –, viszont a mosatlanra nem maradt energiám. Majd később. A felöltözést követően pedig rácsörögtem a húgomra, hogy ugyan vegye már fel a kis vakarcsokat, amíg az asszonnyal rendezem a rendeznivalóimat. Utóbbiba persze nem beavatva őt. Szerencsémre vállalta őket, már csak a leszállítás maradt hátra. Ha az első sms és hívás nem működött, akkor többel is próbálkoztam, ha azok sem váltak be, akkor végül Heather nyerte meg a kapcsolatfelvételhez a szerepet, azért, hogy Zola is nála kössön ki. A találkozóra magam is elvonszoltam a belem, nyilván azért, hogy rendezzem az asszonnyal a dolgokat. Miután a kölykök hallótávolságon kívülre kerültek, felvillantottam egy kulcsot Megan előtt, kivettem egy szobát, lehetőleg ott szedjük le egymást fejét a történtek miatt, mert kurvára nem akarok kibaszott jelenetet rendezni mások előtt. (…) Nem, egyáltalán nincs eszemben lemondani a verekedésekről. Nem értem mit nem lehet azon felfogni, hogy ebből a szarból élünk, ráadásul még jó is vagyok benne?!! Akár sikerült valamennyire kibékülnünk az éjszaka alatt, akár nem, az biztos, hogy reggel már a volán mögött ülök – akkor is, ha vezetni még kínkeserves érzés –, mert a kölyköket össze kell szedni. Egy éjszaka nélkülük éppen elég. - Ez alkalommal meddig akarsz büntiben tartani? – morranok fel a kibaszott dugó kellős közepén és a rohadt dudára baszom a kezemet, hogy ébredjen már fel a sok marha és vonszolja gyorsabban a seggét arra, amerre megy. Nem nézek a feleségemre, az előttem lévő balféket figyelem és azon gondolkozom melyik elmeroggyant fasz adott ennek jogsit?! Faszomat már, hogy minden degeneráltat a volán mögé engednek… A hírek első mondataira fel sem figyelek, csak amikor nagyjából arról esik szó, hogy két napra bezártak minket a faszba. Odanyúlok a rádió hangerő szabályozójához és feljebb tekerem azt. Összeráncolt szemöldökkel figyelve mindenre, amit hallok. - Hogy az a telibebaszott kurva jóistenbe bele, a faszomat szopnák ketté..! – olyan természetesen szaladnak ki a számon a szitok szavak, hogy fel sem tűnik. Mondjuk amúgy se szoktam szaros szóvirágokat kipréselni magamból. - Ki kell jutnunk ebből a szarból. Hívd Heathert! – rábaszok az indexre, jelezve ezzel, hogy a lehető leghamarabb le akarok fordulni és kibaszottul leszarom, hogy a legközelebbi ilyen utca elején ott a behajtani tilos tábla. Nem játszunk ilyet, hogy mi maradunk, amíg a kölykök máshol vannak. - Az a rohadék faszfej bátyád gondolom tudott erről és lám, kurvára elfelejtett szólni.. nesze neked családi összetartás.. – morgom az orrom alatt mérgemben és rohadtul fel sem merül bennem, hogy esetleg nem kapott fülest a buzeráns zsernyák haverjaitól erről az egész faszságról.
Megan Brooks-Harper
Avataron : Amanda Seyfried Kor : 36
Tárgy: Re: Harper autóműhely Csüt. Aug. 24, 2017 11:30 pm
Az azért túlzás lenne, hogy duzzogva ültem mellette az autóban, de tény, hogy a mellkas előtt keresztbe font karok és az oldalra fordított pillantás elég beszédesek voltak a szavak helyett is. Cseppet sem kellemesen indultam neki a vasárnapnak, egyrészről ott volt az a vitának aligha nevezhető valami szombat este, amikor drága férjem hazaesett és még csak arra sem méltatott, hogy reagáljon a dühkitörésemre. Ennek tetejébe Zolának is pont akkor jutott eszébe, hogy megajándékoz egy nyugtalan éjszakával, ami már azért is idegesítő volt, mert eddig nem volt jellemző rá az ilyesmi. Ennek ellenére végtelen türelemmel fordultam a kislány felé, kipróbálva minden általam ismert ringatási módot és elénekelve neki az összes altatót, ami eszembe jutott. Fogalmam sem volt arról, mikor dőlt ki és utána én is, egyrészt erőm nem volt átvonszolni magam a hálóba, másrészt Emmett is megérdemelte, hogy egyedül érje a reggel. Szótlanságom egész vasárnap tartott, a gyerekekkel beszéltem, de Emmett nem sok figyelmet kapott tőlem. Ha előző este szart a fejemre, akkor ne lepődjön meg, ha viszonzom a cseppet sem kedves gesztust. Azt azért valahol értékeltem, hogy a gyerekektől távol szerette volna lerendezni ezt az egészet, bár egészen más fekvése lett volna a dolognak, ha úgy adja elő, hogy ránk fér már végre egy kis pihenés. Nem igazán sikerült zöld ágra vergődnünk és habár imádom a dühös, feszültség levezető szexet, a reggel sem hozott enyhülést. Haragudtam rá és akárhányszor, akárhány módon okozott gyönyört az éjszaka folyamán, ez nem olyasmi, amit ennyivel jóvá tud tenni. - Amíg rendbe nem jön a képed - egyből és kellő határozottsággal érkezett a válaszom. Gondolkodnom sem kellett sokat rajta. Megbeszéltük, ha ennyire szarrá verve esik haza, akkor ne sok jóra számítson. Sőt, inkább aludjon valamelyik haverjánál pár napot, amíg rendbe nem jön a képe, vagy amíg eléri azt az állapotot, hogy ne csikorgassa a fogát a fájdalomtól, akárhányszor a nyakába mászik valamelyik gyereke. - Szállj már le a kurva dudáról, szerinted attól megindul a sor, hogy úgy viselkedsz, mint egy idióta vadbarom? - mind a ketten idegesek voltunk és ezen tényleg nem segített sem az, hogy nem haladt a sor, sem az, hogy őrült módjára tülkölt mellettem. Vele ellentétben már egészen hamar felfigyelek a hírekre, de már az első pillanatban úgy lefagyok, hogy eszembe nem jut felhangosítani a rádiót. Míg ő csodás káromkodásokba ölti érzéseit, addig én csak a szám eltátva meredek előre a semmibe. Ez nem lehet igaz... Gondolkodás nélkül nyúlok a telefonért, mondania sem kell, hogy hívjam a húgát. Számítok rá, hogy leterheltek lesznek a vonalak, ám most, hogy csak újból és újból kisípol, csak még idegesebb leszek. Ebből is csak az ránt ki, hogy Emmett egyből nekiáll a bátyám szapulásának. Ösztönösen mozdul a kezem, hogy akkor pofont sózzak le neki, amire eddig talán még egyszer sem volt példa. - Kussolj! - érkezik mellé az üvöltés is. Fújtatva, kitágult pupillákkal meredek rá és dühös arckifejezésem mindennél beszédesebb ezúttal. Ha nem hagyja abba Ron szapulását és koncentrál arra, hogy kijussunk innen, esküszöm nem állok jót magamért. Képes lennék akár a váltót kitépni a helyéről és azzal verni a fejét addig, amíg meg nem jön az esze. Már a pánik szélén állok, amikor Emmett helyett ismét a telefonnal kezdek foglalkozni és újra tárcsázom a húgát. - Vedd már fel! - pánikkal elegy hiszti érződik a hangomból, ahogyan megrázom a telefont. Nem a húga hibája, hogy nem csöng ki, de akkor is tudnom kell, hogy mi van a gyerekekkel. Letekerem az ablakot, levegőre van szükségem, mielőtt még pánikrohamot kapnék, vagy itt helyben kidobnám a taccsot.
Felhorkanok. Hangosan és pont szarom le, hogy ez miként is jön le neki. Ahogy ő se hajlandó rám nézni, úgy én is inkább a közlekedést – meg annak a hiányát ebben a szaros dugóban – találom érdekesebbnek, de minimum olyannak, amire figyelek. A tekintetemmel persze, mert a hallásomnak azért semmi baja, nagyon is tisztán érnek a szinte kiköpött szavai arra nézve, hogy meddig is kíván még büntetésben tartani. - Eszedbe jutott már csakúgy mellesleg, hogy mégis mi a faszból fizetjük be a számlákat vagy adunk enni a gyerekeinknek, ha csak a minimálbért keresem meg, de cserébe kibaszottul folt mentes a képem? A fejemért cserébe aligha élnétek meg. – dohogok magamban, de azért úgy, hogy tökéletesen jól halljon minden egyes szót. Mégis melyik szaros tündérvilágban él, ahol szerinte megélnénk abból a kínkeservesen kevésből, amit kapok azért az ultra fos, de legalább legális melóból, amit kaphatok, mert ugye büntetett előélettel nem kapkodnak utánam. - Egyébként meg mikor a picsába lettél ennyire válogatós? – régen nem zavarta. Sem a ketrecharc sem az illegális autóversenyzés sem semmi ezek közül. Az apja se volt sokkal másabb, egyedül az a kibaszott köcsög fivére az, aki ugyanazon a faszságon pörög. Mióta megint egymás közelében vannak, a nejem mintha totál más lenne, bassza meg. - Mi a picsa bajod van?! – fordulok felé. Jah, nyomom azt a kibaszott dudát, mert jól esik, de nem tudom mi a faszért kell beszólni?! - Neked most ettől jobb lett?! – rázom meg a fejem, mert pont annyi értelme volt ennek, mint amennyi annak, hogy megpróbálom legalább jelezni a sok köcsögnek, hogy jó lenne, ha magukhoz kapkodnának, de kurva gyorsan, ha lehet. Ha nem kezdené el ontani magából a rádió azt a sor szart, amit végül hallunk, akkor esélyesen nem szakadna félbe a vita. Vagy legalábbis nem ez. - Baszod, mit csinálsz?! – förmedek rá és a pofont követően egyből elkapom a kezét. A tekintetem nagyjából szikrákat tudna szórni. Sosem bántottam vagy emeltem rá kezet – a gondolat se fordult meg a fejemben – és nem nagyon vagyok oda, hogy nekiáll itt nekem hepciáskodni a kocsiban. - Kussoljak mi?! Mert ez a könnyebb vagy a tetszetősebb? Van fogalmad arról, hogy ennek a megszervezése mekkora meló? Nem öt perc alatt találták ki, hogy lezárják a várost és tudtommal a bátyád még mindig egy koszos zsernyák, aki kurvára képben van az ilyenekkel. – csak éppenséggel ütődött bólogatós kutya is mellé, akinek gondolom kiadták, hogy rohadtul tartsa a száját és szépen tartotta is. Nesze neked nagy testvéri összetartás. Rohadék módon viselkedik a saját húgával – nem csak most, kábé mindig –, aki persze annyiszor megy utána, ahányszor szájon törli őt képletesen szólva. Kurva gyorsan el lett felejtve, hogy mekkora cirkuszt vágott ki, mikor megtudta Zola úton van, most megint ő a nagyszerű és csodás nagybácsi. Ha rajta múlik, a lányunk meg se születik, hát tényleg kurva csodás példány mit ne mondjak...
- Jézusom, ez most komoly? - nézek rá teljes elképedéssel, mintha nem akarnám elhinni, hogy azt hallottam-e, amit. - Neked meg kurvára eszedbe juthatna, hogy mit mondtam már el szerintem nem egyszer - forgatom meg a szemeimet. Miért kell mindig ugyanat végigzongoráznunk? - Azt mondtam, nem érdekel, hogy bunyózol, de ennyire összevert képpel ne gyere a gyerekek közelébe. Nem csak az arcod és a csomó felmerülő kérdés, hanem az, hogy baszki, összefosod magad, ha rád mászik! Láttam tegnap, szóval ne is tagadd - mentem elébe az esetleges tiltakozásának. - Aludj ilyenkor a tesódnál, vagy tudom is én! - ha nagyon genyó akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a beköltözése előtt is boldogultam nélküle, de bármennyire is haragudjak rá, ilyet azért én sem volnék képes a fejéhez vágni. - Hm, nem is tudom, feltűnt-e neked, de van két gyerekünk, baszki! - bukik ki belőlem az álkedvességgel kezdet mondat végére az igazság. - Eszedbe jutott már, hogy mi a szart fogsz csinálni, ha lebuksz? Ha elkapnak? Mondtam már egyszer, hogy nem fogok rád várni, ha megint lecsuknak - ismétlem el újfent azt, amit egyszer már megtettem. - És ne gyere azzal, hogy régen nem voltam ennyire válogatós. Nem magamért teszem, hanem a gyerekekért - ó, ha csak én volnék, rohadtul nem érdekelne, mivel keresi a pénzét, sőt! Ott csápolnék és drukkolnék az első sorban, tinis imádattal ordítva a nevét és sikítozva, amikor beviszi a találatokat. Ezt pedig neki is tudnia kell, ha kicsit is belegondol és ha igazán ismer. - Nekem akkor lenne jobb, ha leszállnál róla! Vagy direkt ugrálsz még ezzel is az idegeimen? - valószínűleg ha én ülnék a volán mögött, ugyanúgy ráznám az öklömet, anyáznék és le sem szállnék a dudáról, de a másik oldalon ülve iszonyatosan idegesítő és értelmetlen is mellé. - Engedj el - sziszegem, amikor ráfog a csuklómra. Heves természet voltam mindig is, tudja jól, de azt nem igazán viselem jól, ha megpróbál visszafogni. Pláne egy ilyen helyzetben, amikor a vérnyomásom már jóval a plafon fölött repked. - Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de ő csak egy szaros őrmester, akit általában nem avatnak be a részletekbe, csak küldik, hogy csinálja. És baszki, miért kell állandóan a rosszat feltételezni róla? Kurvára elegem van a gyerekes viselkedésetekből, olyanok vagytok, mint két hülye óvodás, akik állandóan marják egymást! - öntöm a képébe - sokadjára - a témával kapcsolatos véleményemet. - Amúgy meg rohadtul érdekelhet a bátyám, az átlagosnál jóval többször hozod fel. Csodálom, hogy nem említed meg minden kibaszott beszélgetésünkben! - oké, kezdek átcsapni hisztériázásba, de olyan dühös vagyok, hogy jelenleg kettőig se látok. Ráadásul az a szaros telefon sem képes még mindig kicsörögni! Így hát ki máson vezessem le a feszkót, mint az egyetlen jelenlévőn, aki ráadásul még tökéletes adja is a lovat a dolog alá…
Emmett Brooks
Avataron : Boyd Holbrook Kor : 38
Tárgy: Re: Harper autóműhely Pént. Szept. 29, 2017 10:20 am
- Jah, mert, ha burokban tartjuk őket, az annyival jobb, heh?! Én ebből élek és ti is a kurva faszomat már bele.. ha ezt a hülye szabályt betartjuk, a kölykök alig látnának, ez nem jutott eszedbe baszki?! Egyébként meg emlékeim szerint Connor se vette zokon a látványt, kurvára nem ijedt meg, elmondtam neki, hogy ebből élek, mint bármelyik bokszoló és képzeld, nem dőlt össze a világ. Ha soha nem látnák ezt, majd egyszer véletlen valamikor mégis, az sokkal ijesztőbb lenne meg az is, hogy gyakran napokig nem kerülök haza. Kurva nagy ötlet, hogy húzzak az anyámba vagy akárhová minden héten. – a kibaszott kurva égbe már bele, hogy ez eszébe se jut, csak annyi, hogy a kölök meg ne lássa a lila képemet. Az bezzeg remek ötlet, hát valóban az, mondhatom. - Mi a fasznak jöttél te hozzám egyáltalán? Akkor is tudtad, hogy ki vagyok, azt is, hogy mi a pöcsömből élek. Számíthattál rá, hogy lesznek kölykeink vagy azt hitted valami szaros Disney filmmé válunk hirtelen és majd lesz egy tisztes, rendes férjed egy nap vagy mi a fasz?! Azt hiszed, hogy nem gondolok a gyerekeinkre, amikor kizárólag csak miattuk van az egész! Azért, hogy legyen miből fizetni a szaros iskoláikat, hogy ne csak annyira vigyék, mint a rohadt apjuk, akit az anyjuk láthatóan szégyell, de minimum megváltoztatna, cseszd meg! – a faszom ki van azzal, hogy azt hiszi ez az egész szarság csak rólam szól. Ha csak rólam szólna, akkor nem fos melóhelyen güriznék – az ő kedvéért, hogy legyen legális melóm is –, hanem autókat lopnék vagy a faszom, olyasmit csinálnék, ami kevesebb melóval, jóval nagyobb hasznot hoz. Bűnöző vagyok és akármit csinálok, ez nem fog változni. Elvégre ezért sitteltek le és, ha már meg vagyok bélyegezve, akkor nem mindegy?! Eleresztem a kezét. Vele ellentétben én nem emeltem rá soha az enyémet – egyáltalán nőt még életemben nem ütöttem meg –, de ettől még nem kedvelem, hogy nekiáll itt nekem hepciáskodni, amikor kurvára nincs igaza. A kirohanását egy ideges és feszült szemforgatással hallgatom végig. - Mindjárt avassuk szentté is bazdmeg. – mordulok az orrom alatt alig hallhatóan. - Tudod mit?! Azt akarod, hogy ne pofázzak róla és ne marjuk egymást, mint a hülye, szaros óvodások? Költözzünk el innen a picsába! Eladtad az apád kibaszott műhelyét, mégis mi a fasz miatt vagyunk itt? – ő döntött úgy, hogy idejön a fiunkkal, én csak utána érkeztem, a kölyök miatt és miatta is, de ettől függetlenül nem kell maradnunk is. Azt meg most kurvára leszarom, hogy a belvárosból se tudunk kimozdulni, nemhogy a kibaszott városból, de örökké csak nem kell itt rohadnunk, nem?!
- Burokban tartjuk őket?! - kérdezek vissza, mert azért ez elég enyhe túlzás. - És szerinted ettől lesznek normálisak a gyerekeink? - nem mondom azt, hogy nem értem a logikáját, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy állandóan így kelljen látniuk az apjukat. - Szerinted ez most így jó? Őszintén, Emmett - váltok komolyabb hangszínre és igyekszem felvenni a szemkontaktust. Tudom, hogy kislányként én is rengeteget voltam apával a meccsein és ugyanúgy csápoltam az első sorban, mint Emmett esetében is tettem, amíg kijártam a meccseire és ha újracsinálhatnám sem döntenék máshogyan, de a saját gyerekeimnek nem ezt az utat szeretném megmutatni, mert akárhogyan is nézem, nem az én gyermekkorom volt a normális. - Oké, ezt nem hallgatom tovább - jelentem ki határozottan, amikor is nekem szegezi a kérdést, mégis mi a faszért mentem hozzá. Ez most komoly?! Nem akarom végighallgatni, gyorsan kötöm ki a biztonsági övemet, hogyha nem tart vissza, csak mondja a magáét, akkor valahol a szaros iskolák emlegetésekor pattanjak ki a kocsiból. Inkább megyek gyalog, minthogy ezt a szart hallgassam, amúgy is lehet előbb kiérek sétálva, mint így, hogy itt szobrozunk a dugó kellős közepén állva. Kár, hogy a tesómig és a költözés ötletéig így nem igazán fogunk eljutni, pedig hirtelen felindulásból tuti rábólintottam volna. Menjünk, ha a békességhez az kell, hogy arrébb költözzünk jó néhány várossal, akkor gyerünk, a műhely nem köt már ide és habár fájna a szívem Ron miatt, ha tényleg ez kell ahhoz, hogy végre nyugiban legyünk, akkor ennyi áldozat belefér. Telefonálni úgyis tudnánk és amúgy sem a világ másik felére cuccolnánk. De hát ugyebár idáig már nem jutunk el a beszélgetésben, mert sikerül olyan szinten kiakasztania, hogy nem is akarok egy légtérben tartózkodni vele. Hisztizek? Durcizok? Meglehet, de inkább ez, minthogy tovább gyepáljuk egymást.
- Te akarod foggal körömmel abban tartani őket, csak nem tudom mire fel. – ugyan már, ne most akarja nekem eljátszani a nagy dámát a kölykökre hivatkozva. Kissé későn sikerül ráébrednie, hogy milyen is az élete pontosan. - Ez nem erről szól cseszd meg. Ez az életünk! Mi a faszomért akarod átbaszni őket és megjátszani magad előttük? Nem hülyék, csak gyerekek a kurva életbe. – mit gondol, meddig lehet ezt játszani és mikor fogják megtanulni a kis szarosok, hogy az anyjuk átbassza őket a palánkon?! Vajon mennyire fognak megbízni bennünk, amikor majd ráébrednek, hogy kurvára egy légvárban vannak tartva, nehogy már megtudják, hogy mi az apjuk vagy mit csinál.. - Mi a szart akarsz ezzel, hahh? Mi a pöcsömért érzel kényszert arra, hogy kibaszott mérlegre tedd az életünk és megállapítsd, hogy jó-e vagy sem?! Nem tök mindegy?!? Egészségesek, jól fejlődnek, okosak. Őszintén, mi a faszomat akarsz még? – ha nem tetszik neki ez az élet, amit nyújtok a számára, akkor minek nyúzzuk egymást egyáltalán. Nem arról van szó, hogy ne szeretném, most is életem nője, de ha ő útközben meggondolta magát velem kapcsolatban, akkor nem az a megoldás, hogy rejteget a kölykeink elől, amikor éppen szét van verve a fejem vagy rá akar kényszeríteni, hogy valaki más legyek. Mert kezdem azt gondolni, hogy ezt csinálja és kibaszottul nem tetszik. - Most meg hová a picsába mész? Meg! – nem nyúlok utána, mert ha ennyire ki akar ugrani, akkor menjen. Dühösen verek a fejem fölött a belső műanyag borításba és még a dudára is rábaszok, hogy vegye már észre magát a kurva életbe. Az autót nem fogom itt hagyni, mert éppen most jött rá a hisztéria roham. Hülye picsa.
[Órákkal később]
A dugóból rohadt sokára sikerült csak kivergődni. Heather elérhetetlen, a telefonvonalak még mindig szarok és így a nejem után is hiába telefonáltam volna ..ha megtettem volna. Azonban kibaszottul dühös vagyok rá még most is. Az utóbbi időben nem szól másról az életünk, minthogy szabályokat állít fel és a tököm is tele van már ezekkel. A kölykeink jól vannak, ez miért nem elég neki?! Mi a faszt akar még?! Mivel a ház kívül esik ezen a kibaszott fos lezáráson, kénytelen vagyok más helyet keresni. Nem mondhatni, hogy túlságosan fűlne a fogam a régen eladott műhelyhez, de talán kis szerencsével a tulaj nem jutott el a kinyitásig a reggel történtek miatt. ..és mázlim van. Üresnek tűnik az egész és meglepetésemre a régi kulcsom is működik, a hülyéje nem cserélt zárat. Mondjuk, ha cserélt volna, az sem nehezítené a bejutást számomra, de így azért gyorsabban megvagyok.
- Ahha, szóval szerinted az, hogy próbálom őket távol tartani az illegális dolgoktól ameddig lehet, az már buroknak minősül? - nincsenek tévképzeteim, ha Emmett továbbra is ezt fogja csinálni, akkor előbb-utóbb úgyis sokkal mélyebben bele fognak folyni, akár akarom, akár nem. - Hogy mi a szart akarok ezzel? Azt, hogy ne a börtönbe kelljen bejárniuk az apjukhoz! - igenis félek attól, hogy nem fogja tudni ezt az örökkévalóságig csinálni, hogy egyszer le fog bukni. Egyszer már vártam rá, többször nem fogok és nem azért, mert olyan türelmetlen lennék. Azért, mert a gyerekeket nem fogom ennek kitenni. Bele gondolt már abba, hogy milyen érzés lesz a rácsok mögül nézni a gyerekeire? Hogy nekik milyen érzés lesz a rács mögött csücsülő apjukra nézni? Akkor aztán rohadt mindegy, burokban nevelkedtek-e vagy sem, akkor is kurva szar érzés lesz. Igen, elismerem, hogy kicsit túlzásba esek ezzel az egésszel, hogy neki is igaza van, de azt nem mondanám ki, hogy csak neki van igaza. Jelenleg viszont egyikünk sincsen olyan állapotban, hogy ezt normálisan meg tudjuk beszélni és valami kompromisszumra jussunk, ezért is tűnik egyszerűbbnek inkább csak itt hagyni. No meg azért is, mert egyáltalán nem viselem el, hogy ilyenek vagdosson a fejemhez, szóval igen, mind a kettőnknek kell egy kis idő, amíg lenyugszunk. - El! Minél messzebb tőled! - válaszolom, az azonban nem kerüli el a figyelmem, ahogyan a plafonba vágja az öklét, amikor viszont még dudálni is neki áll, csuklóból mutatok be neki. - A kurváknak dudálj! - kiabálok neki és cseppet sem érdekel, milyen szép műsort csinálunk. Idióta faszkalap.
[Estefelé]
Órákon át caplattam, mire elértem a lezárást és nem, még véletlenül sem arra mentem, amerre alapjáraton haladtunk volna. Nem akartam összefutni a férjemmel és tökéletesen jó volt ez az idő arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Rettentő sokáig puffogtam és egy cseppet sem segített a helyzeten, hogy úgy kellett átverekednem magam a tömegen, hogy beszélni tudjak egy zsaruval. Már amennyit ki tudtam belőle csikarni, ami természetesen nem volt több annál, amit már a rádióban hallottam. Kurva életbe! Megőrülök, ha arra gondolok, két napig nem láthatom a gyerekeimet és habár tudom, jó kezekben vannak, azért ez így is kibaszottul elcseszett egy helyzet. Nem nagyon volt hová mennem, Heather-t nem értem el, Ront is próbáltam, hátha ő többet tud, de mivel csak sípolt a hülye telefon, Emmett-et meg sem próbáltam. Majd később, addig keresek valami fedőt a fejem fölé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem meglepett az autónk látványa a műhely előtti felhajtón. Valahol megkönnyebbülés volt, hogy nem egyedül kell átvészelnem ezt a két napot és nem is kell feltúrnunk a város lezárt részét a másik után, ugyanakkora egyáltalán nem öntött el boldogsággal a tudat, hogy van még mit megbeszélnünk. Toltam volna arrébb, halogattam volna, mert tudtam, nem lesz könnyű menet, de ha már itt ragadtunk, akkor muszáj lesz átrágni magunkat rajta. Ha bezárta maga után az ajtót, akkor kopogtam, ha nyitva volt, akkor behúztam magam után a tolóajtót, hogy megkeressem. - Érdemes volna beállnod a kocsival, néhányan azt hiszik, itt az idő a randalírozásra - nem vészes odakint a helyzet, de jobb a biztonság, nem igaz? Ráadásul tudom, mennyire szereti azt a kocsit, kár lenne, ha reggelre eltűnnének róla a felnik például. - Képesek vagyunk normálisan megbeszélni ezt az egészet? Mert ha igen, akkor volna egy ötletem - nem fogok addig belekezdeni, amíg rá nem bólint, mert felesleges én ugyan nem tépem a számat, se akkor, ha nem hajlandó némi kompromisszumra.
Kurvára nem volt igaza ma egy cseppet sem. Nem az illegális dolgoktól, hanem tőlem akarja távol tartani a kis szarosokat, én ne menjek haza összevert képpel, nehogy meglássák a fejemet. Attól is kibaszott messze állok, hogy lecsukjanak. Verekszem, nem kocsikat török fel a kurva életbe már. A kettő rohadtul nem ugyanaz a dolog és, ha még ideveszem a versenyeket is, azzal se csinálok akkora kihágást, hogy lecsukjanak. Nem kellene ennyire felfújnia a dolgokat és ennyire fosni mindentől. A kurvákra tett megjegyzésére pedig lendületből basztam rá még egyet a dudára, mert felcseszte az agyamat, iszonyatosan. A dugóban való vánszorgás kurvára nem volt arra jó, hogy levezethessem az indulataimat, de legalább azt elértem vele, hogy valamennyit higgadjak, ha túl sokat nem is. A könyökömön jön már ki, hogy ugyanazokat a szaros köröket rójuk le jó ideje és látom rajta, hogy mennyire kurvára nem csípi, amiket csinálok. Csakhogy a helyzet az, hogy nem én változtam meg időközben. Az nem lep meg, hogy jó ideig nem kerül elő. Csak sejtem, hogy előbb-utóbb erre eszi majd a fene, mert nincs máshová mennie tudtommal, amíg tart ez a faszság. Nem kis feszültség van bennem még, leginkább a kis szarosaink miatt, meg azért, hogy itt dekkolhatunk bent. Baszki, mintha megint bent lennék a kóterben, csak itt maximum több a hely, de semmivel sem kevesebb a köcsög. Fasza. Szereztem kaját meg vizet erre a két csodásnak ígérkező kibaszott napra, amit kénytelenek leszünk akaratunk ellenére bent tölteni. A műhely ajtaját nem zártam be, aki ide kéretlenül beteszi a lábát, az megnézheti, hogyan fog távozni. A tolóajtó jellegzetes nyikordulására fordulok a hang irányába, a kezemben egy feszítővassal, de mikor meglátom, hogy őszőkesége fáradt ide, lebaszom az asztalra. - Próbáljon csak meg valamelyik geci hozzányúlni, eltöröm a karját. – mordulok az orrom alatt és komolyan is gondolom. Azt azért kurva nagy csendben nem lehet csinálni és van riasztója is annak az autónak. Alapból nem sok értelme, de arra legalább jó, hogy visítson, ha valaki netán egy jó verést szeretne. Nem felelek neki azonnal. Dühös vagyok rá a kurva életbe, de még így is eszembe jut, hogy egy palack vizet kiszedjek neki a pakkból és a kezébe nyomjam. - Mondd, figyelek. – egyezek végül bele. Ajánlom, hogy elégedjen meg ennyivel, mert, ha hosszas litániát vár, akkor attól tartok, nem túl sokáig fogjuk normális mederben tartani a beszélgetést. Tombolni nagyobb kedvem volna, ha nem is teljesen és kizárólag csak miatta. Ha elvette a folyadékot és még beszélni is elkezd, akkor visszamegyek a kajáért is. Faszom se tudja egyáltalán eszébe jutott-e enni a nap folyamán, úgyhogy felmarok egyet az előre csomagolt szendvicsek közül és azt is a kezébe adom, némán.
Kezdőlap 
Tárgy: Harper autóműhely
//
