Időszakos kiállítások (Seattle Art Museum)

Szeretem, mikor minden úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem. Ennél jobb érzés, szerintem nincs is, hiszen azt jelenti, hogy az ember egy kis ideig megnyugodhat, levegőt vehet és büszkén szemlélheti munkája gyümölcség. Ezt érzem én is ma, mikor ismét jó pár vendéget üdvözölhetünk a kiállításunkon, ami részben az én érdemem, de nagyobb részt persze azoké, akik a terveimet segítenek megvalósítani. Hiszen megannyi ember tevékenykedik egy-egy kiállításon, mielőtt megnyitjuk azt. Nem csak arról van itt szó, hogy a festményeket felaggassuk a falakra és megfelelő talapzatot találjunk egy-egy szobornak. A legtöbb tárgyat úgy próbáljuk mindig elhelyezni, mintha eredeti környezetében lenne. Legalábbis, egy kisebb szegletében. Ennél fogva egy korsót, amit Észak-Afrikából szerzett meg pár tudós, hogy a nyugatiak szemügyre vehessék, miféle eszközöket is használtak vagy használnak arrafelé, természetes, hogy körülbelül hasonló környezetben próbáljuk elhelyezni, mint ahol lehetett.
Ilyenkor, mikor az emberek sétálgatnak és nézelődnek, én a háttérben megbújva szoktam figyelni mindenkinek az arcát, hogy milyen érzelmek is suhannak át rajtuk. Ki, mit néz meg jobban? Mi az, amin hosszabban elidőzik? Mi az, ami lázba hozza és igazán kíváncsivá teszi? Na és persze ilyenkor szokott rend szerint előfordulni, hogy kiszúrok valakit, aki olyan elveszett ebben a teremben, mintha csak ide varázsolták volna és azt se tudná, hol is van igazán, majd odasétálok az illetőhöz és megpróbálok beszélgetni vele. Nem tudom, miért, de ilyenkor úgy érzem, hogy segítenem kell, ami a munkám szempontjából nagyon jó. Ha azt hallja mindenki, hogy milyen aranyos itt a kurátor, az is egy jó pont. Mindezek ellenére nem a jó pontok miatt gondolom végül úgy, hogy oda sétálok egy pasashoz, aki már tíz perce néz egy festményt és látszik rajta, hogy gőze nincs róla, mit kell nézni.
-Hát nem gyönyörű?- kérdezem óvatosan a férfi mögött ácsorogva, kezeimet összefogom hátam mögött és érdeklődve lesem én is a képet. Egy csodás tájkép, melyről igen nehéz eldönteni, hogy kellemes avagy szomorú hangulatú, hiszen egy mezőn ácsorog egy szerelmes pár és, bár piszok boldogok, mögöttük borult az ég és valószínűleg vihar várható. Ez mit jelent? A művészetben az a szép, hogy mindenkinek mást. Ki ezt, ki azt szűri le belőle, legalábbis én mindig így tekintek mindenre. Más a helyzet persze egy ókori tárgy esetében, amiről meg van határozva, hogy "ez erre és erre volt jó" és kész. Ott nem igazán lehet elmélázni, elgondolkozni, na de egy festmény, ahol annyi minden árulkodik a hangulatról... teljesen más. A színek, az alakok, az ecsetvonások... minden sugall valamit, a mi dolgunk pedig, hogy megpróbáljuk fogni ezeket a jeleket, mindenki a maga nyelvére fordítva az üzenetet.