Közösségi élet, művészek pártolása, tárgyak vétele. Számomra ez mind inkább mankó, többszörösen is. Sok pocsék dolgot látok a munkám közben, s jól esik végre valami szépre is tekinteni. Egy elburjánzott sejt nem az. A múltkori megnyitón láttam pár alkotást, ami megfogott, s nem voltam olyan fürge, hogy a tulajdonomba kerüljön, sosem voltam egy könyöklős típus. Viszont a munkássága megfogott, s tudtam, csakis a kurátoron keresztül érhető el a művész. Megváltoztam, s nem tudom még eldönteni, ez vagyok-e én igazán. Étienne halála sok mindenben felnyitotta a szememet magammal kapcsolatban, s egyben nagyon biztos lettem. A jelenben akarok élni és a jövő felé nézni. Zakó, ing, adózok a hely szellemének a megjelenésemmel, már csak azért is, mert a kórház rászoktatott erre, kivéve az öltönyfelsőre, vagy a zakóéra. A parkolóban elfoglalva az egyik, bejárathoz közeli helyet, szállok ki az autóból, s felnézek az épületre, mielőtt bemennék. Megszokás. Derűs mosoly, mint mindig, meg is van a hatása, de legfőképpen az időpontra érkezésnek. Dunsztom sincs igazából a művészethez. Nézni szeretem, időm pedig kevés van arra, hogy utánanézzek dolgoknak. Mint most is. Elég kukának érzem magam, de bízom magamban, hogy hamar megvilágosodom. Megigazítom a zakót, mielőtt kopognék, sejtve, hogy előbb úgyis egy titkári, vagy várakozói részbe kerülök, de számít, hogyan lépek be. - Miss Lefevrehez jöttem, doktor Roux vagyok. Raoul Roux – franciául ejtem ki a két nevet, cseppet sem zavartatva magam.
Megszoktam már, hogy úgymond én végzem itt a munka oroszlán részét, hiszen a főnököm kerül-fordul utazgat vagy épp szimplán, csak nincs bent a múzeumban és ilyenkor én vagyok az, aki intézkedik. Na és persze ott a dolog másik része, hogy én vagyok a kurátor. Nagyrészt én szervezek mindent valamint, ha valaki érdeklődik bizonyos festmények iránt -azaz, azért cserébe, hogy pár hónapig díszítheti vele a lakása falát, busás összeggel támogatja a múzeumot-, velem kell legfőképp tárgyalnia. Mely festmények vagy tárgyak azok, melyektől hajlandóak vagyunk rövid időre megválni, vagy épp az újonnan nyitott galériánkból melyet szeretnék megvásárolni kezdő művészeink alkotásai közül. Minden út hozzám vezet, mintha én lennék itt a nagy főnök, bár szerintem, nem sokkal vagyok lentebb, ha a hierarchiát nézzük. Saját asszisztensem is van, aki gondosan beosztja az időmet, mikor, kivel kell találkoznom, és persze emlékeztet mindenre, mert magamtól bizony hajlamos vagyok dolgokat elfelejteni. Most például egy orvos fog meglátogatni, akiről fogalmam sincs még, hogy miféle alak, mi felől akar érdeklődni vagy, hogy nem-e valami leletemmel állít be ide és közli, hogy két hetem van hátra. Az mondjuk elég mellbevágó élmény lenne így hirtelen. -Megérkezett Dr. Roux.- érkezik a rövid, lényegre törő mondat, mikor felkapom a csengő telefonomat, majd kíváncsian az ajtó felé pislogok, miközben felállok és körútra indulok az irodámban. Jómagam szórakoztatására is beszereztem pár festményt és ilyenkor előszeretettel sétálgatok, hogy alaposan szemügyre vegyem ezeket. Mikor aztán nyílik az ajtó, oda pillantok és bájos mosollyal az arcomon üdvözlöm vendégemet. -Dr. Roux! Üdvözlöm nálunk!- sétálok oda kezet nyújtva, majd tovább ácsorgok kíváncsian pislogva a meglepően jóképű férfival szemben, aki igen stílusosan érkezett ide hozzánk. Szeretem, ha egy férfi tud jól kinézni és tud alkalomhoz illően öltözködni, ami a dokinak lássuk be, igen jól sikerült. Ezek után őszintén érdekel, mi miatt is keresett fel engem. -Miben tudok a segítségére lenni?- biccentem kissé oldalra a fejemet cseppet sem véka alá rejtve kíváncsiságomat, miközben óvatosan tanulmányozgatom az arcát. Férfias, kemény vonásai ellenére igen kellemes az összhatás, ami elém tárul, szóval hogy a fenébe ne lennék tök segítőkész és aranyos? Na nem, mintha másokkal nem lennék egyébként az. -Kérem, foglaljon helyet!- jut közben eszembe, hogy talán nem kellene egymással szemben ácsorogva megbeszélnünk, hogy mit is akar tőlem, így aztán intek az íróasztallal szemben lévő fotel felé, míg jómagam a saját székemhez sétálok és helyet foglalok. Mindezt persze finom eleganciával, nőiesen és szép lassan teszem, majd érdeklődve pislogok vendégemre, őszinte kíváncsisággal tekintetemben.
Raoul Louis Roux
Avataron : Chris Evans Kor : 44
Tárgy: Re: Kurátori iroda (Seattle Art Museum) Vas. Ápr. 16, 2017 11:04 am
Kellemes mosollyal viszonzom, hogy beljebb fáradhatok, aztán kellemesen odafagy a mosoly a képemre. Wáo, csoroszjára készültem, erre egy bombázóval fogok beszélni! Egyből enged a belső feszültségem, mosolyom melegebbé válik, közvetlenebbé. Egészen jó dolog élőkkel s virulókkal találkozni, többet kéne kimozdulnom. Még többet. Megtanultam nem bámulni a dekoltázsokat, csípőket és feneket, s most is ehhez tartom magam. Helyette a nő szemeibe bámulok. - Miss Lefevrehez van szerencsém? Doktor Roux vagyok. Raoul – irányítom a keresztnevem felé a megszólítást. Elég a kórházban a rideg nevemmel találkozni. Kezet fogok vele, határozottan, mégis finoman. Puha tapintása van a kezének, finom. Kezdek még jobban engedni, s lazulni, egyáltalán, miért is voltam ennyire feszült? Körbenézek, megakadnak a tekinteteim a falon függő alkotásokra. Összhang. - Elismerésem a válogatásokért – mutatok az egyikre, az szinte beszippantja a tekintetemet, a pasztell árnyalataival, boldog összhangjával. A kérdésre pillantok vissza az előttem állóra, finoman ívelt ajkaira. - Érdekelne az egyik alkotó. Művei, pontosabban – most már mosolygok, szélesebben, mint pár perccel ezelőtt. Tetszik a mozdulata, ahogy félrelibben a haja. Bizonyára mindenkivel ilyen, mint ahogy a felszínen nekem is elő kell adnom a nyugodt, segítőkész és megértő dokit. Még akkor is, ha éppen úgy vágnám tarkón, hogy lefejelné tőle az asztalt. Profizmus, és a profizmus előtt mindig is tisztelettel adóztam. Félrebiccentem a fejem, ahogy nézem vonulni a helye felé. Tudja, miként hasson másokra. Kigombolom a zakót, s úgy foglalok helyet, kényelmesen. A telefonomat kiveszem a belső zsebéből, s két koppintással megkeresem a képet, amik érdekelnek. Vagy az alkotóik. - Múlt hét csütörtökön a megnyitón volt alkalmam megnézni az alkotásokat és felkeltette az érdeklődésemet ez a két műalkotás – egy festmény és egy szobor, két külön alkotótól, de ezt legfeljebb csak az a racionalitás mondatja velem, hogy aki onkológus, az nem kertész. – Nem vagyok egy kapkodós típus, s hiszem, ha egy ilyen szépséggel találkoztam, az alkotóban és további műveiben ugyanúgy megtalálom ezt a szépséget. Van lehetőség vételre? Az asztalra teszem a telefont, elé csúsztatom az egyik ujjammal.
Sosem értettem igazán, hogy egy jóképű pasi, akiért valószínűleg döglenek a nők, miért választ olyan hivatást, amit egyébként az emberek nem kedvelnek. Mármint, ki szeret orvoshoz járkálni? Én például, ha lehet, messziről elkerülöm a fehér köpenyes alakokat és borsózik a hátam még a gondolatától is annak, hogy akármilyen doki végezzen egy bemetszést valahol rajtam és aztán ott kotorásszon. Valahogy, az ilyesmi sosem volt ínyemre. Ugyanakkor lehet, hogy épp azért fordul elő néha, hogy egy gyönyörű nő vagy épp egy adonisz erre a pályára téved, hogy az emberek szívesebben látogassák az orvosokat? Lenne benne logika és, ha ezen a pasason elképzelem a tipikus orvosi szerkót... hát hagynám én is, hogy megvizsgáljon. -Igen, én lennék de legyen inkább Chantal, ha kérhetem.- mosolyodok el, ahogy hangsúlyozza a keresztnevét, ami meglehetősen passzol a megjelenéséhez és, ha már ő felajánlotta, hogy azon szólítsam, én is így teszek. -Köszönöm. Nem sokan szoktak felfigyelni rájuk, pedig igen kellemes hangulatú képek.- biccentek egy mosoly kíséretében, ahogy ő is szemügyre veszi az irodámban lévő festményeket és még meg is említi, hogy milyen jók, majd nyugodt szívvel könyvelem el, hogy végre olyan emberhez van szerencsém, aki díjazza is a művészetet és nem csak azért keres fel, mert valami "drágát és menőt akarok a lakásomba, hogy az ismerősök lássák, milyen jó ízlésem van". Rühellem, mikor valaki így állít be hozzám, de persze mit tehetnék? Olyankor is mosolyognom kell, ez a mosoly viszont, ami most villog a képemen, őszinte. -Megkeressük azt az alkotót.- válaszolom, miközben helyet foglalok, majd figyelmesen hallgatom a további információkat. Arra meg végképp nagyon kíváncsi vagyok, hogy miféle művek azok, amik egy ilyen férfi érdeklődését felkelthetik, hiszen ez sokat elárul egy-egy személyről. Van, aki a jobb hangulatú, meleg érzelmeket keltő alkotásokat szereti és van, aki a zordabb, morbidabb hangulatúakat, ezek pedig árulkodnak az illető lelki világáról vagy a mostani hangulatáról, életviteléről. -Valóban, a jó dolgokra érdemes várni, nem igaz?- mosolygok továbbra is, ahogy figyelem, hogy a telefonját kezdi nyomkodni. Vagyis, nem a telefont figyelem közben, hanem az arcát. Ritkán találkozok olyan orvossal, aki kedveli a művészetek valamely ágazatát. Az is lehet, ha csak egy apróság máshogy alakult volna a férfi életében, most egy olyan irodában ücsörögne, mint én? Mikor a telefont az asztalon felém csúsztatja, kíváncsian veszem szemügyre a képet. Habár fotózni nem nagyon lehet a múzeumban, ezt most inkább nem vágom a fejéhez, hiszen azért fotózott, hogy majd meg tudja mutatni, mi is érdekli. Könnyebb, mint némely festő vagy szobrász bonyolult nevét megtudni. -Nos, mindkét alkotás olyan emberek keze munkája, akik köztünk élnek. Bár, ők még kezdő művészek, szeretnénk nekik segíteni, akár úgy, hogy megismertetjük őket a vendégeinkkel, akár úgy, hogy el is adjuk az alkotásokat és eljuttatjuk a művésznek a kapott összeget.- magyarázom el egy kicsit, hogyan is működnek ezek a dolgok felénk, majd visszatolom hozzá a telefont és felállok, hogy a sarokban álló irattartó szekrényhez sétáljak. Kihúzom fentről a harmadik fiókot, majd ujjaimat végig táncoltatva az akták peremein elő keresem a két műalkotás papírjait. -Az érdeklődését felkeltő művészek Nevadában és Idahoban élnek és úgy rendelkeztek, hogy az alkotásaik eladhatóak.- sétálok vissza az asztalhoz, leülök a helyemre és átadom a férfinak a papírokat, melyek tartalmazzák, hogy pontosan milyen alkotásról van szó és, hogy milyen összegben vásárolhatóak meg. -A festmény 180 dollár, a szobor pedig 210 dollár. Megfelelő ez önnek, Raoul?- teszem fel a kérdést érdeklődve, de közben gondolatban tovább ízlelgetem a férfi nevét, melyet francia apámnak köszönhetően, tökéletesen ki tudtam ejteni.
Elmosolyodva biccentek, s kihallom francia akcentusát. Nekem az angolban is van, nehezen gyűrök le pár szót, s mostanra már nem is foglalkozom vele. Megértenek, megértek másokat, a többi nem foglalkoztat. - Miss Chantal – egyezek bele. Tetszik a neve, a családnevéről gyerekkorom kalandregényei ugranak be. Nem voltam hajlandó megválni anyanyelvem eredeti regényeitől. - Talán éppen azért, mert ideillenek – nézek újfent elgondolkodva a képekre, aztán meg ottfelejtem Chantal mosolyán, észbe kapok, visszanézek a képekre. – S talán mert kiválóan tükrözik vissza önt – ö, ez már akár udvarlás is lehetne. Lehetne, ha éppen nem komolyan gondolnám. A szememet inkább azért vonzották a képek, mert nagyon áhítozom a békességre, harmóniára mostanában, kiheverendő mindazt, amiben az elmúlt időszakban volt részem, még munkában is. - Köszönöm. A lehetőségre megnyugszom, megfogott valami az alkotó munkáiban, vagy műben, lényegtelen, a végeredmény számít. Látni szeretném, valóságban, nem csak egy fotón. - A szakmámban versenyt futok az idővel, s élvezem, hogy itt kivárhatok, várakozhatok egy-egy alkotásra, hogy meglepjen – mosolyodom el keresés közben, a telefonra. A szobor a harmóniát testesíti meg, a víz egy olyan körforgását, amelyet, ha kellő módon néz az ember, a nyugalom állapotába ér el. Nekem nagy szükségem van mostanában rá. A kép pedig vetekszik a jó öreg impresszionista festők vibráló, tavasz-nyári festményeivel, a végtelen mező alkotta vadvirágok pompás özönét teszi a szemlélődő elé. - Ez jó hír – a lezárt művészi pályák untatnak. Semmivel sem tudnak meglepni, már megalkották, amit meg kell. Olyan, mint egy ... nem, nem nézek oda! Mégis. Megveszek a magassarkús vádlikért és hátsókért. Inkább a telefonhoz nyúlok, s elteszem. - Nevada? – kapom a fejem fel. Ezért volt annyira ismerős az alkotás, a szobor. – Csak nem Georgie Tannins? – döbbenten simítom meg az állam. Nevekre sosem utazok, minden névre emlékszem, ám sosem nézem meg az alkotót, mert a benyomás érdekel, sosem az, ki készítette. Még ha most fordítva is van, amiért jöttem. Georgiet még az egyetemről ismerem, mikor ösztöndíjjal voltam fél évet a nevadain. S ha ő az, esküszöm, elrángatom Seattle. - De még hogy! – mosolyodom el szélesen. – Mind a kettőre igényt tartok. Kérdezhetek valamit? Kanadai francia vagy eredeti francia? – felfigyeltem a kiejtésére, s az ilyenre mindig rákérdezek. Aztán majd legfeljebb elhesseget, ha nem akar rá válaszolni.
Nem tudom eldönteni, hogy ez a pasas tényleg úriember vagy, csak nagyon jól játsza ezt a szerepet, minden esetre őrülten jól esik, hogy észre vette és értelmezte, miért vannak azok a képek ott, ahol. Mert közel állnak hozzám és kedvesek a szívemnek. Talán, ezért gondolja Raoul is úgy, hogy engem tükröznek. -Azt hiszem, a doktor úrban egy igazi művészlélek veszett el.- mosolyodok el kedvesen szavai hallatán, majd neki is látok megkeresni azt, amit Raoul nézett ki magának, amivel kapcsolatban ő érzi azt, hogy őt tükrözi. Vannak, akik azért vesznek meg egy-egy képet, festményt vagy más díszt az otthonukba, mert épp az illik oda vagy a feng-shui azt írja, hogy az ott jó helyen lesz, de vannak olyanok is, mint ő vagy én. -Ritka az olyan ember, aki szeret várni.- nevetem el magam, de ezzel a nevetéssel a jó hangulatomat mutatom ki, nem gúnyolom őt vagy ilyesmi. Eszem ágában sincs. Orvos létére megértem, hogy számára pont, hogy jó érzés, ha valamivel kapcsolatban nem kell sietnie. Az apám is orvos. Naná, hogy tisztában vagyok vele, milyen is az ő életük. Rohanás, kapkodás, sietség és rengeteg stressz, hiszen pillanatokon múlhat egy emberi élet. -Igen. Talán ismeri?- kérdezek vissza érdeklődve, mikor Raoul kimondja a művész nevét és pár pillanatig ámulva pislogok rá. Ez a pasas csupa meglepetés. Nem elég, hogy besétál ide, orvos létére piszok jóképű, van érzéke a művészetekhez, finom, elegáns stílussal rendelkezik és most még az is kiderül, hogy ismeri az egyik feltörekvő alkotót, aki épp nálunk állíttatta ki a kreálmányát. -Remek. Akkor fel is jegyzem, hogy ez a két alkotás elkelt.- vigyorgok boldogan, ahogy Raoul rábólint az árra, majd firkantok pár szót a két aktára és újfent neki szentelem a figyelmem. Főleg, ahogy a francia kiejtésemről kérdez. Tekintve, hogy ez a kérdés nem a munkámmal kapcsolatos, immár lazább stílusban, hátra dőlök a székemben és úgy lesek a férfira. -Egyik sem. Az apám francia és bár Kanadában születtem, csak másfél évig éltem ott. Ugyanakkor gondoskodott róla, hogy anyanyelvi szinten beszéljem a nyelvet. Az első szavaim közt angol és francia is volt vegyesen.- válaszolok készségesen, mert nem érzem úgy, hogy bármi miatt is titkolnom kellene ezt. Sőt. Büszke vagyok rá, mert az apámnak köszönhetően plusz egy nyelvet ismerek még és így később az iskolában választhattam az olaszt. -Na és ön? Franciaországból származik vagy esetleg, csak a szülei származnak onnan?- kérdezek vissza én is kíváncsian, ha már a nyelvről kezdtünk beszélgetni, mert hülye lennék, ha nem vettem volna észre, hogy a doktor úr neve legalább annyira francia, mint az enyém.
A folyosóra vezető ajtóra mutatok, jókedvűen. - A doktor úr kinn maradt a folyosón. Raoul, ha kérhetem – a művészlélekre, ha tudnék pirulni, akkor most eléggé piros lenne, sajnos a munkám kiírtotta belőlem, sokszor kell olyan arcot vágni, amelyhez egyáltalán nincs kedvem, másképp azonban nem tudom bátorítani a pácienst. - Messze állok ettől. Pusztán szeretem, ami a szemnek kellemes. De azért most megjegyzem, ritka alkalmak egyike, hogy egészen vörössé vált volna mind a két fülem. - Holott a türelem hozza meg a legtöbb dolgoknak a gyümölcsét – önuralom, az van. Pedig minduntalan oda akar siklani a tekintetem, ahova jószerivel nem szokásom, megneveltem magam. Vele nevetek, jókedvű, aranybarna nevetéséhez, kevés világos zöld is keveredik bele, rozsdabarnával. Élvezem hallgatni, a műszerek rideg, hidegen kékesfehér csipogásai után. - Hát, ha közben nem változtatott nevet, vagy nemet. Pár éve közölte velem – jó sok adag pia után –, hogy fogok venni az alkotásaiból, oda neki a bökőt – most én nevetek. – Tudott már akkor is valamit. Most már hétszentség, hogy meg fogja tudni, mert teszek róla. - Köszönöm – hátrébb dőlök, megtámasztom állam a karfára felkönyökölt kezemen, úgy figyelem a kurátort. - Ejh, majdnem – csettintek a másik kezemmel. A kérdést visszakapom, ezek a kölcsönös viszonzások mostanában kihalófélben vannak, pedig ezek egy beszélgetés sava-borsa. - Franciaországban születtem, s jóval elmúltam tíz, mikor a szüleink átjöttek Amerikába – mára már nem tudom eldönteni, mennyire volt helyes, s eldöntöttem, nem is fogom feltenni többé magamnak ezt a kérdést, mert előre figyelek, nem hátra. - Döcögősen ment az angol tanulása, sok vicces helyzetbe kerültem – mosolyodom el. Előveszem a névjegykártyámat, majd a nő felé nyújtom. - Ezen a számon elérhető vagyok, ha a kártyán lévő mailcímre elküldik a számlát, előleget utalok, s a másik felét akkor, ha megérkezik a kép és a szobor. Itt tudom majd átvenni, Önnél? Istenem, ennyire szánalmas kérdés arra, hogy találkozunk-e még? Eléggé kimentem a formából.
Szavai hallatán elpirulok. Hiszen kérte, hogy ne dokizzam vagy ilyesmi, szóval most úgy festhet, mintha nem figyeltem volna rá eléggé. -Elnézést. Raoul.- mondtam ki ismét a nevét kínos mosollyal az arcomon, majd kíváncsi tekintettel bámultam az előttem ücsörgő férfi arcába. Érdekes egy fazon, meg kell hagyni. Ritkán találkozok hasonlóval és ami a legfurcsább, hogy annak ellenére, milyen szívdöglesztően néz ki, nem tűnik nőcsábász alkatnak. Legalábbis, a gesztusai és a beszéde nem olyan. -Teljes mértékig igaza van. Bevallom, örülök, hogy olyasvalaki jött ma hozzánk, aki díjazza is a művészetet, mert sokan, csak divatból szoktak tőlünk vásárolni.- húzom el kissé szomorkásan a számat, de aztán újra elmosolyodok. Türelem. Na az az, amiből nekem kevés van. Nem szeretek várni. A várakozás számomra elfecsérelt idő, bár tudom, nem helyes, hogy így gondolom. Van, amire várni kell, máskülönben nem becsüli úgy az ember. -Nos, akkor a várakozás meghozta gyümölcsét, hiszen ezek szerint az ismerősének igaza volt. Biztosan örülni fog, ha megtudja, hogy ön vette meg az egyik alkotását.- válaszolok, miközben figyelem, ahogy kényelmesen hátra dől és megválaszolom a kérdését a francia kiejtésemmel kapcsolatban. Más helyzetben nem igazán lehet észrevenni, de a doktor úr neve megkövetelte a franciás kiejtést. Angolosan nem csengett volna olyan jól. -Nahát! Mindig is el akartam menni Franciaországba, maga pedig ott élt tíz évig. Most nagyon irigy vagyok.- vigyorgok őszintén, mert valóban régi tervem, hogy elmegyek oda és akár apám rokonait is felkereshetném, de ez még a távoli jövő. Jelenleg a munkám miatt, nem igazán van lehetőségem hetekre lelépni. Majd, ha egy műkincs oda szólít... akkor járok csak igazán jól, mert a múzeum fogja fizetni az utamat. Remélem, történik majd valami ilyesmi a közeljövőben. -Mára viszont remekül elsajátította az angol nyelvet.- jegyzem meg kedves mosollyal az arcomon, és valóban, nem igazán mondhatnám, hogy olyan eget verően durva akcentusa lenne a pasasnak. Csak olykor-olykor hallható, de ez -azt hiszem nyugodtan mondhatom minden nő társam nevében-, csak még vonzóbbá teszi Raoult. -Akár itt is átveheti majd, de van futár szolgálatunk is, ha úgy kényelmesebb lenne. Felkeresem majd mindenképp és akkor eldönthetni, hogy melyik önnek a jobb verzió.- veszem át a névjegyét és vetek is rá egy pillantást, de remélem, hogy majd személyesen jön inkább el a képekért. Kellemes társaság és szívesen beszélgetnék még vele. -Adok én is egy névjegyet, ha esetleg kérdése merülne majd fel idő közben, el tudjon érni személyesen engem.- nyújtok át én is egy névjegyet egy barátságos mosollyal a képemen, majd elmélázok kicsit. Talán, neki érdemes szóba hoznom a következő kiállításunk várható dátumát. -A jövő hónapban nyílik majd egy új termünk is. Ha gondolja, látogasson majd el oda is, hátha talál valamit, ami kedvére való.- és itt próbálok nem mást belegondolni a szavaimba, mint amit jelenteni akarnak, valamint remélem, hogy ő is így tesz. Isten ments, hogy kétértelmű helyzetbe sodorjam magam, hogy aztán itt pirulhassak jobbra-balra.
Kicsit hosszabban időzök a piruló arcán, mint szükséges, majd intek egyet, arcot vágva, hogy nem tesz semmit. Nem kívánom tovább zavarban hagyni, nem ezért jöttem, bár megvallom, ez a szín is jól áll neki. - Az eredmény végül is ugyanaz. Tudják pártolni a művészeket, s ez fontos – na tessék öregem, így kell elvágnod magadat a mézes madzag függéstől, gratulálok! Zavarba nem jövök, az orvos egy időre mégis bekúszott a küszöb alatt, a maga végeredmény-orientáltságával. - Hogyne, fülig fog érni a szája – mosolyodom el ismét szélesebben, elképzelve azt a vigyort, amit majd vág, ha megtudja, kinél is landoltak a művei. Kuncogok, tudván, mit fogok válaszolni a lelkesedésére. - Kár, hogy ebből az első három vagy négy év teljesen kiesik – nem őt nevetem ki, a helyzetet. Vannak benyomásaim, emlékképeim, de olyan halványak, mintha ott sem lennének. - Nem annyira, mint ön, miss Chantal – el kell ismernem, ha nem francia a nevem, egyáltalán nem mondtam volna meg, hogy a nevén kívül másban is francia. - Rendben – már majdnem a nyelvemen volt, melyiket szeretném, de máris kapok a lehetőségen, hogy még egyszer találkozhassak vele, még ha csak vonalban, vagy mailben. Mióta vagyok ilyen? Mélyet szusszantok magamban. – Várom a jelentkezését – újfent mosoly honol a képemen. Átveszem a névjegykártyát, el is olvasom, megszokás, azonnal megjegyzem a nevet és a telefonszámot ilyen módon. Már most tudom, hogy lesz kérdésem. A megszokás most segítségemre siet, amikor meghallom a megnyitót. - Ha a mailcímemre elküldi az információkat, megnézem, tudok-e menni – megyek, hogyne mennék, ki nem hagynám! Persze, amilyen orvos vagyok, fontos műtét vagy kezelés miatt nem fogok elmenni. Sok barátnő ugrott ki az életemből ezek miatt. - Köszönöm, hogy fogadott, s felettébb örvendtem a találkozásnak – állok fel, begombolva a zakót. – Ha volnának olyan kedvesek, megkérhetem önöket, hogy a megjegyzés részbe, a művész felé, megírnák, hogy a gorillától? – érteni fogja Georgie, ő ragasztotta rám a nevet, amikor meglátott.
Bólogatok egy sort, mivel egyet kell értsek vele, hogy lényegében a pénz az pénz. Mindegy, hogy kitől van, amíg oda jut, ahova kell. Ugyanakkor, én még mindig jobban érzem magam, ha valaki konyít is a dolgokhoz, de ez már az én bajom. -A helyében én is jót mosolyognék.- és valóban, milyen jó is lehet, ha valakinek beteljesül a jóslata? Anno megmondta, és úgy is lett. Szívesen megnézném azért az illető arcát, mikor rájön, hogy tényleg egy régi jó barátja vette meg az egyik művét. -Jó, az is igaz, de akkor is... Franciaország!- mosolygok, mint valami kisgyerek, mert számomra az a hely maga a csoda. A hangulata, az épületek na és persze a borvidékek. Mind mind csodálatosabbnál csodálatosabbak, nekem pedig nem ártana össze szednem magam végre, ha ki akarok oda jutni. -Ugyan. Én szinkronban tanultam a kettőt, így aztán nem is nagyon lehetne akcentusom.- mosolygok továbbra is, hiszen mázlista vagyok. Naná, hogy mosolygok. Ha előbb tanultam volna meg a franciát és csak utána az angolt, akkor biztos kihallható lenne még most, de így nem az csak, ha én is akarom. A francia szavakat, neveket például kifejezetten szeretem franciásan ejteni, mert az úgy a legszebb. -Mindenképp jelentkezni fogok és ebben az esetben értesítem majd a megnyitó további részleteiről is.- bólintok mosolyogva, ahogy máris elkezd érdeklődni a következő rendezvényünk iránt is. Repes a szívem, hogy valóban érdeklődik a doktor úr a múzeum iránt. -Én köszönöm, hogy segíthettem és szintúgy örültem, Raoul.- figyelem, ahogy begombolja zakóját és feláll a székből, majd a megjegyzése hallatán kissé meglepetten lesek rá. Jó mondjuk a magasságát tekintve meg tudom érteni ezt a gorilla becenevet, de akkor is elég furcsa. -Rendben. Oda fogjuk írni.- mosolygok egy jót és már előre irigylem a művészt, hiszen tuti jó napja lesz, mikor meglátja az üzenetet. Vajon, rögtön beugrik majd neki, ki az a gorilla vagy el kell majd gondolkoznia? -Köszönjük még egyszer, Raoul a vásárlást. Viszlát!- köszönök is el, ahogy a férfi megindul az ajtó felé, majd a papírokat kezdem igazgatni. Azt hiszem, akadt egy törzsvásárlónk.
Ehhe... igen, valóban sikerült az elkaszálódás, no de, sebaj. A festmény és a szobor ügyében jöttem, nem beszédgyakorlatra. - Ezzel a szerelemmel egyet kell, értsek – Franciaország a szülőországom, hazámnak tartom, ott nőttem fel, de itt értem felnőtté, sokféle szempontból. Viszont nem hiányzik. Seattle annál inkább, ha hosszabb időre elutazom. - Mázlista. Sok magolást megelőzött – mosolyodom el. A dackorszakban kifejezetten nem akartam megszólalni se angolul, se franciául. Volt kuka időszakom is, dac nélkül, amikor egyszerűen nem jutottak eszembe a szavak, egyik nyelven sem. - Köszönettel veszem – nem tarthatom fel a kurátort, pusztán azért, mert jó a társaságában. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy ne lenne valaki az életében, akivel osztozik rajta. - El fogja mesélni a történetet, abban biztos vagyok – mégpedig, hogy a legelső mondatommal sikerült a lábára lépnem, így troll helyett a gorillát nyögte ki első döbbenetében, hogy aztán el is engedje az egészet. Tanulhatnának tőle sokan, azt már akkor megjegyeztem. - Köszönöm – röviden mosolyodom el, majd távozóra veszem. - Viszontlátásra, Miss Chantal – már koránt sem olyan távolságtartó a hangom, mint érkezésemkor. Ott kell lennem a megnyitón, ebben szemernyi kétségem sincs.
//Nagyon köszönöm a játékot! *-* //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Kurátori iroda (Seattle Art Museum) Hétf. Aug. 21, 2017 9:33 pm
Chantal,Naomi,Brad
|| A múzeumban és/vagy előtte az utcán
Már csak három hétig tart nyitva a Yayoi Kusama kiállítás, de még mindig igen sok látogatót produkál az Határtalan tükrök névre keresztelt csoda. Nem annyit, mint a június harmincadikai megnyitáskor, de a jegyeladások még mindig nem adnak okot aggodalomra. A keddi zárvatartás miatt most hétfőn még több vendég várható, ez valahogy tendencia. Éppen ezért a dolgozók nagy része már bőséggel a múzeumban lézeng mire elüti az óra a reggel kilencet. A kurátori iroda folyosóján két nő ténfereg, kávéval a kezükben. Valószínűleg valakinek a titkárnői, hiszen kettejüknek bőven sok koffeinadaggal lavírozva beszélik meg csipcsup magánügyeiket. - Még egy óra a nyitásig. Mit is mondtál, mikor jön az a helyes pasi, aki tegnap randira hívott? - Nem hívott randira, csak azt mondta, hogy ma is eljön, hogy újra láthasson. - Akkor majd fog. Ajtó nyílik, de csukódás hangja nem hallatszik, nincs szabad kezük, így is nehézkes volt bejutni, bár azért a befelé nyíló ajtó megkönnyítette a dolgukat, könyékkel le lehetett nyomni a kilincset és lábbal betolni az ajtót. Ez még magas sarkú topánban is megy, s elegánsnak is mondható, nem úgy mint az lett volna, ha lábbal teszik be a nyílászárót maguk mögött. - Jó reggelt, asszonyom! Szójatejes macchiato, ahogy szereti. Bekapcsoljam a rádiót? Perceken belül vége van annak a reggeli műsornak, amit annyira nem szeret. A kollegiális - felettes és lelkes, mézes-mázos beosztottja - csevegést nagyjából az egész folyosó élvezheti, mert az ajtó később sem kerül becsukásra, ám a rádió hangja némi életet lop a traccspartiba. Ezzel kiegészülve kevésbé gyomorforgató az egész. Ha Chantal nem hallgat saját rádiót a jó munkához zenei aláfestés dukál meggondolás égisze alatt, akkor is jól hallhatja a kilenc harminckettőkor felcsendülő sajtótájékoztató szövegét. Vajon lemegy-e a múzeum elé az utcára, hogy megbizonyosodjon a kialakult állapotokról? Felhív-e valakit? Rajta áll miképp fogadja a hírt. Egy biztos, a Kusama kiállítás valószínűleg a leglátogatatlanabb napját fogja produkálni. Talán ideje lenne kitenni a zárva táblát, s elhessegetni a már a múzeum előtt bebocsátásra várakozó látogatókat. Hiszen a gyülekezés tilalmas, ahogy hallhatta azt az autórádióból Bradley is, akinek meghallgatása volna a múzeumban, s épp a helyszín felé tart. S vajon Naomi csak sétát tett kora reggel erre, vagy jegye volt az egyik kiállításra és azért került az utcára a Seattle Art elé? Akárhogy is, mindhármuknak el kell gondolkozni azon, hogy akkor mégis hogyan tovább. Talán mégse Chantalé lesz a remek feladat, hogy szétoszlassa a tömeget, vagy ha mégis, talán párakat nem zavar el, ha azoknak nincs a kordonon belül hová menniük. Semmi sem biztos a folytatást illetőn, s bár lehetne a helyzet ennél még ijesztőbb, az tény, hogy a nyugalomnak egyikük sem lesz élő szobra pár pillanatig. Találkoznak vajon?
a Staff
Chantal Léonie Lefevre
Avataron : Emma Stone Kor : 34
Tárgy: Re: Kurátori iroda (Seattle Art Museum) Hétf. Aug. 28, 2017 3:11 pm
To: Naomi
Egészen kilenc óra harminckét percig azt hittem, hogy ez a nap is teljesen olyan lesz, mint bármelyik másik. Bejövök a munkahelyemre és futkosok fel-alá, mint a mérgezett egér, hogy minden rendben menjen a kiállításunkkal kapcsolatban és azt hiszem, ez így is történt volna, ha nem jön közbe egy aprócska bibi. Hiszen, ezidáig remekül zajlott a Yayou Kusama kiállítás. A bevételeink rekordokat döntögettek, a múzeumban annyi ember fordult meg egy nap alatt, mint máskor egy hét alatt, ráadásul minden újság írt rólunk pár pozitív kritikát. Már-már kezdtem azt hinni, hogy minden rendben lesz, de tévedtem... Az asszisztensem rontott be lélek szakadva pontosan három perccel ezelőtt, hogy kapcsoljam be a rádiót, vagy menjek ki a múzeum melletti elektronikai üzlet kirakatához és nézzem meg, miféle kordonról meg vészhelyzetről beszéltek a rádióban, mert ő nem értette. Én persze a tévé mellett döntök, hiszen mégis csak jobb látni is valamit, mint szimplán hallani, így hát sietve megindulok a főbejárat felé és az utcára lépve megpillantom a tömeget, mely már összegyűlt az elektronikai üzlet előtt. -Mi történt?- bököm ki úgy mindenki felé a kérdést, de végül figyelmemet a televíziónak szentelem, melyet már felhangosított az üzlet tulajdonosa, így most minden ember elsápadva hallhatja, hogy valóban kordont állítottak fel a város egy részén, valamint megtiltottak mindenféle gyülekezést. Miután sikerül elég információt gyűjtenem a helyzetről, azonnal visszasietek a múzeumba, ahol a bejáratnál bár feltűnik egy ismerős női arc, most mégse állok meg jobban megnézni, honnan is dereng. Inkább a biztonsági emberekhez megyek, hogy értesítsem őket, tessékeljenek ki mindenkit, akit csak lehet vészhelyzetre hivatkozva új látogatókat pedig abszolút nem fogadunk. Persze röviden ismertetem is velük a kialakult helyzetet és megígérem, hogy egy óra múlva mindenki haza mehet, de most muszáj vagyok megkérni őket, hogy pánik keltés nélkül ürítsék ki a múzeumot. Csak ezek után jut időm végre arra, hogy elgondolkozzak azon, amit hallottam és azon, hogy most mi a fenéhez kezdjek a továbbiakban, hiszen haza menni nem tudok...
Minden ember életében elérkezik az a bizonyos pont, amikor egyszerűen csak mennie kell. Nem foglalkozik a következményekkel, se az ésszerűség felmérésével, egyszerűen csak megindul és követi a maga fejét. Hát én most éppen oltári nagy baromságot csinálok, de egyszer élünk, nem de? Néhány hónapja úgy döntöttem, hogy megszököm a jól bebiztosított kis búvóhelyemről. Hogy ki elől bujkálok? Azt hiszem pontosan ezt szeretném most kideríteni. Csak érzem, hogy el akarok rejtőzni, érzem, hogy nem akarok visszatérni az életemnek azon szakaszához, amiről még vannak emlékeim, de közben ott motoszkál a fejemben valami. Valami, ami azt akarja, hogy nézzek szembe a múltammal és derítsem ki, hogy mit felejtettem el. És ez őrültség. Hogy miért? Amikor legutóbb leléptem, egy támadás közepén kötöttem ki, kórházba kerültem, majd amint lehetett megléptem és hazaiszkoltam. Szerencsére feltűnés mentesen, hiszen Will nem vette észre, hogy elmentem, ami fontos. Nem akarom őt bántani, ő csak védeni próbál. Azonban azóta sok minden megváltozott bennem. Azt hiszem akaratosabb lettem és… unatkozom. Előtte nem unatkoztam, feltaláltam magam mindig, de azóta egyszerűen semmi se tűnik elég jónak. Semmi. Azt hiszem elértem a bujkálásom határáig, de közben hatalmas visszatartó erő mozgolódik bennem. Valami, ami még mindig azért munkálkodik, hogy maradjon minden úgy, ahogy most van. Békésen és biztonságosan. Hiszen ha igazán meg akartam volna tudni valamit, már lett volna rá alkalmam, nem? Azonban eddig meg se próbáltam kideríteni ki is vagyok valójában és bár Will azt mondta, hogy senki nincsen, aki várna rám, mert a családom már mind halott, valahogy azt érzem, hogy ennél több van a sztoriban. És azt is meg akarom tudni, hogyan halt meg Naomi, hiszen a halála indította el az amnéziámat. Ideg összeroppanás. Egyik nap végül az olaj ráömlött a tűzre. Éppen sétáltam lefelé a konyhába, amikor rajtakaptam az egyik személyzeti tagot, amint telefonján híreket néz. Ezzel nem is lett volna baj, engem nem zavar a dolog, de éppen egy riportot adtak egy fiatal nővel, akin rajta tapadt a tekintetem. Lefagyva figyeltem a kis képernyőt, próbálva magamba szívni valami információt, kutatni az elmémbe, de ismételten csak zárt ajtókba futottam. Ki ez a nő és miért olyan ismerős nekem? “Múzeumi kurátor” állt a neve alatt. Közelebb léptem, s mikor a bejáró nő észrevett, picit sikkantott, majd sűrű bocsánat kérések közepette megpróbálta eltenni a telefonját, de csak intettem neki és még közelebb sétáltam. “Hol van a közvetítés?” Kérdeztem továbbra is a nőt nézve. Meg volt az információ, már csak oda kellett jutnom. Megszöktem hát. Újra. Szóval így jutottam ma ide, s így sétálok szapora léptekkel és dübörgő szívveréssel a múzeum felé. Hátha ő, ő majd tudni fog valamit. Oké, lehetséges, hogy őrültség, hiszen akár a televízióból is ismerhettem az arcát, vagy csak rosszul gondolom, hogy ismerős az arca, lehet neki fogalma sincsen arról, hogy én kivagyok, de mégis, valahogy úgy érzem, hogy találkoznom kell vele. Ő az én remény sugaram. A másik fura érzésem az, hogy mivel én nem ismerek senki, fogalmam sincsen, ki ismerhet engem és ki nem és nem tudom mit kezdenék a helyzettel, ha valaki csak leszólítana az utcán, egy régi szomszéd, vagy akárki. Lehet sokkot kapnék. Vagy ez még mindig csak a sztorinak az a része, amikor attól tartok, hogy tényleg kiderül az, amire talán jó okkal nem emlékszem. Talán, nem tudom. Szóval rejtőzöm. Egy kalap és egy nagy napszemüveg mögé, amit csak akkor veszek le, mikor felnézek az épületre. Igen, ez az. Végre itt vagyok és az se zavar, hogy a tömeg valamiért nagyon izgatottan morajlik körülöttem. Nem érdekelnek. Csak céltudatosan meglódulok befelé, s amekkora a nyüzsgés, senki nem veszi észre, hogy még csak egyetlen szempillantást se vetek a múzeumi darabokra, azonnal az irodák felé megyek, mármint követem a jelzést, ami azt mutatja, hogy arra vannak az irodák. Mindenki nagyon elfoglaltnak tűnik, senki nem kérdezi mit akarok, vagy hová megyek, szerencsére, ugyanis a szám száraz, a kezeim hidegek és nagyon izgulok. Mi van, ha rám hívja az őröket? Ha azt hiszi őrült vagyok? Mindegy, már úgy is késő. Végre elérek egy ajtóhoz, ami azt hirdeti, hogy a kurátori irodát találtam meg. Pont, amit kerestem. Nagyot sóhajtok, majd bekopogok, de válaszra se várva be is lépek, attól félve, hogy elveszítem a bátorságom, ha megállok. - Elnézést a zavarásért, Chantal Lefevre-t keresem egy halaszthatatlan ügyben! - mondom, mert fogalmam sincsen, hogy igazából mit mondjak, így félelmem leplezése miatt inkább még magamon hagyom a kis álcámat. Mint valami pajzs, majd inkább a közepébe vágok kicsit bizonytalanul. - Tudnom kell, hogy ismerte e Naomi Rhodes-t?! - bököm ki picit megremegő kezekkel. Az igazság pillanata…. Végül is, egyszer élünk, nem igaz?
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Kurátori iroda (Seattle Art Museum)
