Uszoda (Roosevelt középiskola)

Mostanában minden annyira zajos és zavaró, hogy már a saját szobámban sem lehet nyugalmam… nagy hátránya annak, ha ez ember egy pszichiáterrel él, hogy a város összes őrültjét a nappaliban látja viszont. A legújabb kliens hobbija, hogy madárhangokat ad ki, egyre hangosabban és idegesítőbben, amíg embert nem lát. Az idegeimre megy, és már majdnem belé vágtam a húsvágó bárdot, amikor Watson kitessékelt a házból. Fasza. Szóval én menjek, a kis fogyatékot meg dédelgeti, mi? Nem mintha nem lenne jobb így… csak találnom egy békés helyet. Rendszerint ez a hely a temető, esetleg a könyvtár, ha kifejezetten aludni akarok, de most csak a magányra vágyom… és némi vízre. Halványan rémlik, hogy a sulinak van egy uszodája, egyszer véletlenül el is keveredtem arra, szóval célba veszem, és némi keresgélés után meg is találom, annak ellenére, hogy nem teljesen üres. Csak a csukám meg a zoknim dobom le, egyébként meg térdgatyát vettem fel, de tőlem még ez is szokatlan. Általában tetőtől talpig beöltözöm, annál is kevesebb támadható pont, ahol hozzám érhetnek. Páran bámulnak, ahogy lehuppanok a medence szélére, lábaim lógatva a vízbe, de nem sokkal zárás előtt vagyunk, nem maradtak sokan, és a víz alatt remélhetőleg azok se beszélnek. Ha mégis, még mindig megfojthatom őket… a sarokban azonban megpillantok valami annál érdekesebbet. Egy ismerős hajzuhatagú leányzó lebeg a víztükrön, mint valami hulla, épp úgy, ahogy legutóbbi találkozásunkkor elképzeltem, leszámítva a tényt, hogy teste finoman lesüllyed néha, mikor levegőt vesz. Vagyis még életben van. Lopakodva kerülöm meg a medencét, habár füle nagyrészt a vízben van, elméje pedig a saját kis világában, szemei lehunyva, őszintén kétlem, hogy felfigyelne lépteimre. Közel járok, ráadásul ő sincs messze a medence szélétől, így aztán egy jól időzített pillanatban szépen hason taposom egy gazdátlan papuccsal, amit nem messze szedtem össze. A kísérletnek egy mulatságos fulladás a vége, amit halk kuncogással díjazok, igazán várom, milyen képet vág, ha feljön. Valahogy nem tudom elképzelni dühösen… inkább a szokásos fapofájával néz majd rám, mint valami szerencsétlen, buta birka, aki nem érti, hogy épp a vágóhídra viszik. Akárhogy is, tenyérbe mászó mosolyt villantok, ahogy leguggolva integetek neki. Persze készen állva arra, hogy hátrébb ugorjak, ha esetleg megint megkísérelné, hogy hozzám érjen. Beteges kis taperoló… a gondolattól finoman megrázkódom, és hátrébb lépek egyet.
- Finom a víz? – vigyorgok sunyin, elvégre ő már csak tudhatja, ezúttal jó sokat benyelt belőle.

- Te miért nem vagy a suliban? - fogad Will, amikor behúzom magam mögött az ajtót, és leverem a kölcsön-ernyőt a sarokba. Pár csepp így is felkerül a tapétára, de a vérfoltok mellett különösebben senkit sem zavarnak, bár a tenyeremmel azért kicsit elkenem, hátha ez némiképp segít rajta. Mielőtt válaszolnék azért még lerakom közéjük a puszedlit, amit a pincsi külön utasítására hoztam, bár kétlem, hogy megenné. Általában ezzel eteti a gyíkját, meg néha a barátnőit is, bár ez változó.
- Annak már vége van - bámulok el a faliórára, amin már negyed hat felé araszol a mutató. Kicsit kirázom a hajamban ragadt cseppeket, amiknek most kivételesen szörpízük van. Émelyítően édesek, de szerencsére a benti füstfelhő tompítja, ezért nem zavar különösebben, ahogy ledobom magam a kanapéra, és velük együtt bámulom a tv képernyőjét. Ritka alkalmak egyike, és most sem tart sokáig, mert a pincsi ránk rúgja az ajtót, hogy felmarkolja a zacsit. Közben szotyihéjakat köpköd a szőnyegre, meg az egyik embere hajába, aztán úgy bontja fel az édességet, hogy két szemet a pakkból hozzám vág. Még épp időben kapom el és már le is tolom a torkomon.
- Nesze, fogjad! - vág még a fejemhez valami anyagot, de nem is nagyon foglalkozom vele, ahogy a puszedlit próbálom rágni, bár egyszerre túl sokat pakoltam be ahhoz, hogy fulladás nélkül sikerüljön leküzdenem, mert szép kis darabok, nincs mese. Mielőtt végeznék kapok még hármat, és Will már a hátam veri, de akkor is beletömöm a számba. - Hova raktam az izét? - kérdi, aztán rááll az asztalra és elkezdi bámulni a villanykörtét, bár ha akarná se érné fel, ugyanis jó két fejjel alacsonyabb a csillár kartávolságánál. Meg úgy nagyjából majdnem mindenkinél, kivéve jómagam. Közben a kezébe adnak valamit, de épp a titkára itat vízzel, hogy ne akadjon meg torkomon a morzsa. Mire végzem elégedetten dőlök hátra, majd bámulok rá az ölembe került fehér-fekete csíkos valamire.
- Ez egy fürdőruha - tárom mindenki elé a tényeket, bár igazándiból senki sem lepődik meg rajta.
- Ja. Menj, ússz egyet - löki be, amikor már a zsebében is villanykörte van, míg az egyik puszedlit próbálja ráegyensúlyozni a búrára. - A faszé' tartalak titeket, ti tróger kis buzik! - rúg rá az egyikük fejére, de legalább a szotyimaradvány lerepül róla a díványra.
- Most? - pislogok nagyokat, de egyébként már az esőkabátom húzom, mert az ernyő Willé és kell neki, noha a kabit is tőle kaptam, szóval egyre megy. - Kell még a puszedli? - nézek el a félig teli zacskóra és mindenki hallhatja, ahogy belekordul a gyomrom. Válaszul int egyet, majd egy szotyit tol a fogai közé, de rosszul haraphat rá, mert becsípi a nyelvét. Megvárom, amíg mindenkinek lekurvázza az anyját, majd egyensúlyt talál a parkettán, és beletörli a szőnyegbe a sáros cipőjét.
- Mert mikor, Alice? - vesz ki még két süteményt, a többit meg nekem adja, de előtte rászór két marék napraforgómagot is. Végül is, minél több tápanyag, annál jobb.
- Hát.... ez igaz - bólintok rá, és már tömöm is a majmot, amit Will egy rosszalló hátba veréssel honorál. A sarokig aztán együtt megyünk, noha a kukánál kivágja az ernyőt, mert szerinte szar. Mikor lefordul megint magamhoz veszem, és csálén tartom a fejem fölé, mert még jól jöhet az éjszaka. Végül a suliban kötök ki, mert a városihoz nincs pénzem, ide meg ugye mindegy. Viszonylag simán bejutok, aztán bepróbálom az új fürdőruhát, ami pont jó rám, de ezen már nem csodálkozom, ugyanis a pincsi mindig eltalálja a méretem, akár fogyok, akár nem, bár most híztam úgy másfél kilót, hála annak a pár meleg kajának, amit a banya az ajtóm előtt hagy.
A klór nyelvemre tapad, ahogy rálépek a csúszós kövekre, aztán bele is vetem magam a habokba, hogy a felszínén lebegve hunyjam le a szemem, és gondoljam végig, milyen könyvekhez lenne kedvem az éjszaka. Már az ötödiknél járhatok, amikor valami durván a hasamba fúródik, így szinte reflexből tüdőzöm a vizet, amit aztán fájó köhögéssel próbálok kiadni magamból. Ijedt-meglepett pislogásom aztán egy elnyúlt mosoly fogadja, meg az ismerős piszkosszőke üstök. Valahogy mindig megtalál.
- Szerinted? - krákogom, amit újabb köhögés követ, de karom addigra már a vízbe is csapom, hogy alaposan beterítsem vele azt a gunyoros vigyort, aminek olyan éretlen szőlő íze van. Még az ajkam is beleremeg a kesernyés kásába, aztán elrúgom magam a peremtől, hogy a medence aljára ússzak. Közben nem kerüli el figyelmem, hogy a suta közjátékra mindkét erre kóborló inkább veszi a nyúlcipőt, meg hát érthető, hisz előző évben ilyentájt erőszakolták meg azt a lányt is, akiről a dokinak volt szerencsém mesélni a minap. Újra végigpörgetem fejemben az akciót, míg tenyerem a feneket érinti, majd megfordulok, hogy beletemetkezzem a magányba, már... ha ugye a fiú nem követ, hogy beváltsa a fenyegetését. Bár akkor elkerülhetetlenül hozzá fogok érni, amitől ismét kimenekülhet az épületből. Azt hiszem, kezdem megszokni, hogy ennyire kis mafla.

Tulajdonképpen baromi jól esik, hogy egyszerre taposom el fizikailag és mentálisan, olyannyira, hogy némi prüszkölés, és vergődés után egy orrba fröcskölés a jutalmam, aztán jön a mélyvíz, mármint számára persze. Prüszkölök egyet, mire nedves fürtjeim táncolnak kicsit a homlokomon. Tekintve, hogy a lányban már nem sok izgalmat találok, inkább a menekülőkre fordítom a tekintetem, és negédes mosollyal az arcomon integetek nekik. Az egész hely a korábbinál is csendesebbé válik, egyetlen csobbanás, vagy fröccsenés sem hangzik. Most, hogy már biztonságban vagyok a lány érintésétől, lehuppanok, és ismét a vízbe lógatom a lábam, persze figyelve a színes kis foltot, miképp mozog a víz alatt. Nem teszem ki magam több gyalázatos érintésnek, a hátamra se kívánom az ilyesmit. Ellenben lazán mozgatom a lábam, lábujjaimmal a vizet kavargatva… le sem tudom írni igazán, mennyire jól esik ez a csönd. Mintha egyedül lennék a világegyetemben, végre valahára. Vajon milyen lehet az utolsó emberként megmaradni a földön? El sem tudok képzelni szebb dolgot, pláne, ha benne van a kezem a többiek halálában. Közben mellékesen az órámra pillantok, majd ismét vissza a vízre.
- Jól bírod szuflával, Alice. – nevetek fel, nem mintha hallhatná a hangomat. Tulajdonképpen magamban is beszélhetek, gyakran teszem, nincs is érdemesebb ember arra, hogy meghallgassa a mondandómat. Még egy fallal is jobban járok, mint az emberiség bármely egyedével. Ahogy azt a mellékelt példa is mutatja… de én várok. Vajon elég a mélység ahhoz, hogy lenyugodjon? Ez amolyan új technika, mint mondjuk a jóga, meg az efféle szarságok? Valahogy úgy érzem, számomra még a mélység csendje sem volna elég… ha egyszer idegesít valami, addig idegesít, amíg nem teszek ellene valamit. Ezért rombolja fel az egész életem, hogy képtelen vagyok megszabadulni Watsontól. Bizonyos értelemben talán úgy rángat a madzagjain, akár egy bábut, de a végén mégsem kapja meg sosem, amit akar. Ugyanígy van ez a többi emberrel is, akik azt hiszik, irányíthatnak. Hogy egyszer majd követem a tömeget, akár a birkák. Tévednek.
Egyébként kellemes az esti égbolt, tetszik, hogy üvegfallal fedték be az uszodát. Hirtelen ötletnél fogva keresem meg a főkapcsolót, és nyomom le, mire az összes fény kialszik, és a csillagok azelőtt sosem látott fénnyel ragyognak fel. Annak ellenére, hogy ez továbbra is kétségtelenül a mocskos Seattle. Azért szép. Sokan hiszik, hogy nem tudom értékelni az apró örömöket, pedig csak kurvára nem szeretem megosztani őket. A hold fénye egyébként markánsan bevilágít továbbra is, így viszonylag jól látom, ahogy felbukkan a vízből.
- „Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.”! – tárom szét a karomat, aztán dörgő hangon nevetek fel, hangom visszhangzik a falak közt, betöltve a helyiséget. Rémesen jól elszórakoztatom magam, egyszerre térve ki a medencére, és korábbi beszélgetésünkre, elvégre amilyen kis személytelen, biztosan a Bibliát is kívülről vágja. Undorító. Mégis jó kedvem lesz a találattól, és a medence szélén járkálok, lábujjhegyen egyensúlyozva, nevetve ugrálva lépésről lépésre.

Amikor visszabukom a vízbe már nem a fulladást érzem, hanem a tompán gyomromban ülő fájdalmat. Ez persze nem tart vissza attól, hogy alámerüljek, karjaimmal törjem az utat a medence feneke felé, és közben egy másodpercre sem nézek vissza, vajon követ-e, vagy mi lesz. Jobb volna persze, ha nem tenné. Na, nem azért, mert olyan nagy fenyegetést jelenthetnék a számára, hisz nehézkesen védeném meg magam, pláne így, kiszolgáltatva ebben az átlátszó vacakban. Ezért csak tempózom lefelé, eleinte durván törve a habokat, majd szinte felocsúdva érintve a kemény talajt. Aztán visszafordulok, hajam pedig koszorút fon a fejem köré, ahogy eltűnnek a szagok, kikopnak az ízek és csupán a fénypöttyöket látom, amik negédesen égnek a neon alatt. Mivel nem úgy tűnik, mintha követni akarna hunyom le a szemem, és kissé elengedem a testem is bár nem annyira, hogy fölkapaszkodhassak a felszínre. Kitölt a csend, beborít a homályos sötétség, feledteti a felszíni kavalkádot. Ha nem nézek oda, akkor nem látok elvesző fénytócsákat, akkor nem áznak aromák a levegőben és el sem jutnak fülembe a csípős mássalhangzók. Olyan, mintha leradírozták volna rólam a színeket, csak lebegek, aztán egyszer úgyis elfogy az oxigén, de a pillanatot igyekszem kimaxolni belőle. Mikor pedig elérkezik sem kapkodom, inkább csak apró buborékokat engedek ki a számon, majd lustán lököm el magam a fenéktől, hogy ujjaim között bújjanak át a vízsugarak, habos erővel tolva fölfelé. A felénél járhatok, amikor rájövök, hogy a fiú lekapcsolhatta a fényeket, vagy talán a medencéért felelős csapta ránk az áramot, nem igazán tudom eldönteni. Inkább felbukom, hogy mélyen tüdőzzem le az oxigént, bár nem kapkodom érte, mint legutóbb. Noha sötét van, ám a holdfény derengésének hála veszem ki a körvonalait, miután kidörzsölöm a szemem és megrázom a fejem, hogy a fülemből is távozzon a fölös víz. Kicsit azért így is bedugul, bár ettől függetlenül hallom meg Matt kitárulkozását. Vagy csak a múltkorit folytatjuk?
- "És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől." - folytatom a megkezdett idézetét, bár én sem fejezem be, inkább végignézem, ahogy széttárt karokkal kezd el örömködni. Ahhoz képest, mennyire elárvult, meglepően sokat nevet.
- Tudsz úszni? - kérdem, ahogy követem alakját, amint billegve járkál a perem mellett. Egészen gondtalannak tűnik, holott tudom, miszerint kicsit sem az. Pláne, hogy én is itt vagyok, ami tutira irritálja, bár akkor jobb volna, ha egyáltalán nem foglalkozna velem. Vissza is dőlök a vízbe, egy ideig az üvegezett tetőt bámulom, noha meglepőmód szépek ma éjszaka a csillagok, bár a temetőből kellemesebb látvány. Mikor megunom kezdek el lassanként a medence széléhez tempózni, amikor pedig elérem nyomom föl magam. Az ellentétes oldalon vagyok, de aztán lassanként én is elkezdem körbejárni, az óramutatóval ellentétes irányba.
- Egy ideje kihalt a medence; nem szívesen járnak már ide a suliból, bár ez érthető. - Én egyébként nem értem, de Will mindig azt mondja, próbáljak objektíven tekintetni a problémákra és egyből világossá válnak. Nem sietek, de azért hamar elvágjuk az egymás közötti távot, bár előbb állok meg, mint ő, így több, mint két karnyújtás húzódik közöttünk, ami neki még talán kényelmes is lehet. Legalábbis adott helyzetben. - De te pont ezért jöttél ide, nem? - nézek körbe, noha már kívülről fújom minden egyes négyzetét.
Lábfejemmel felkavarom a vizet, majd a hajamba túrok, hogy kicsit felrázzam.
- Miért ütöttél meg? - kormányzom végül rá a tekintetem, majd ráharapok az alsó ajkamra, hogy érezzem a klór illatát. - Azt is élvezed, ha neked fáj?

Már a medence szélén egyensúlyozom, mikor meghallom a választ az idézetemre, és ismét dörgő hangon nevetek fel.
- Tudtam, hogy vagy ennyire perverz, Alice! – kacagok tovább, akár egy gyermek, miközben körbejárom a medencét, akár egy indián a tüzet. Én sem igazán tudom, mit művelek, de nem is érdekel. Egyszerűen csak élvezni akarom… minden percét.
- Miért, belöknél, ha nem? – hajolok közelebb, lábujjaimmal kapaszkodva, aztán megcsusszanok kissé, és ide-oda hadonászva, kacagva tartom meg magam, hogy aztán folytassam a táncot. Nem áll szándékomban válaszolni… derítse ki, ha van mersze hozzá.
Hallgat egy darabig, mire elhúzom a számat, nem igazán tetszik a dolgok állása. Ha ő nem, hát majd én megtöröm a csendet… akármennyire is szeretem, ez nem az a nap, amikor belesüppedek nyomasztó gondolataimba. Ma felszabadulok… kiengedve minden sötétségemet.
- Nem gondolod, hogy csodálatos ez az éjszaka? – suttogom, aztán hirtelen váltok tónust, mert így sokkal érdekesebb az egész. – Az összes fájdalom, mocsok, és szenvedés mintha eltűnne a csillagok mögött. Néha eszembe jut Rick, hogy mennyire más volt az egész világom a halála előtt… és tudod mit? Rémesen unatkozom.
Hirtelen sötétedik el az arckifejezésem, és jobb híján a vízbe rúgok bele, csak most veszem észre, hogy a monológom alatt Alice már kitalált a medencéből, és csatlakozott értelmetlen játékomhoz. Olyan ez, akár az életünk, ahogy öszvér módjára rójuk a köröket. Most ő szólal meg, mire csak megvonom a vállam.
- Ja, mintha üresebb lenne. – nem tudom, pontosan miről beszél, de tény, hogy az utóbbi időben vált a kedvelt helyemmé ez az uszoda. Talán lemaradtam volna valamiről?
- Mi másért? – mosolyodom el, aztán az égre, meg a vízre tekintek. Igazából nagyon is sok okom van rá… tetthelynek is tökéletes volna. Bár, a srác halála óta még többen kerülnek, így azért nehéz lenne elkövetni bármit is.
Valahogy kiráz a hideg attól, hogy csupán két méterre áll meg tőlem, hogy felvette a ritmusom, szinte követett, még akkor is, ha valójában közeledett hozzám. Meglep a kérdése, azt hittem, már kiismert annyira, hogy egyértelmű legyen a válaszom.
- Mert meg akartalak ütni. – fordítom el kissé a fejemet, figyelve, ahogy tincsei lehullnak. Felvonom a szemöldököm, aztán csak elnevetem magam. – Másokat jobban szeretek bántani, de néha… néha szükségem van egy kis fájdalomra, csakhogy érezzem, mit kell még megtennem.
Sanda kis görbület kanyarodik fel az ajkaimra, ahogy a lányt szemlélem, legszívesebben visszalökném a vízbe, valahogy idegesít a jelenléte. De nem akarok a közelébe menni. Lépek egyet oldalra, pontosan bele a semmibe, és nevetve zuhanok ruhástúl a medencébe… a hangok azonnal megszűnnek, ahogy a súlyom is megváltozik, és ez a lebegés valahogy megnyugtat. Ennek ellenére irtózom tőle, hogy egy medencén osztozzak a lánnyal… a helyében nem ugranék be.

Perverz? Miért?
Elvégre csak a Bibliából idézgetünk, és elsőként meg is lep, amiért ő kezdeményezi. Bár, eddig mindegyik találkozásunk alkalmán kitértünk a vallásra, csak ez még nem jelenti, hogy olvasta volna a könyvet, netán konyítana a hitvilághoz. El is engedhetném persze a fülem mellett a dolgot, de ilyenkor mindig felvillanyozódom és képtelen vagyok arra, hogy befogjam a szám. Úgy röppen ki a folytatás, mintha becsatlakoznék egy keringőhöz. Vicces gondolat. Nem tudok táncolni. Vagyis tudok, de Will mindig megjegyzi, hogy úgy rángatózom akár egy beszívott hippi.
- Nem löknélek - felelem, majd azt figyelem, hogyan szórakozik a medence szélénél. Úgy viselkedik, akár egy gyerek és ez némiképp frusztrál. Nem szeretem a gyerekeket, olyan ostobák, szinte képtelenség velük szót érteni, pedig én tényleg meg szoktam próbálkozni vele. A pincsi egyszer ilyen érdekes sütit is adott hozzá és elküldött Jeffel egy böhöm kocsiban, hogy gyűjtsünk be párat, de aztán valahogy félrement a kommunikáció és majdnem bevittek az őrsre. Tartom, hogy a hullagyerekekkel könnyebben kijövök, ráadásul sokáig tartanak egy bizonyos pozíciót, meg kivárják, míg elkezdem. Míg ezen merengek a csillagos eget nézem, és mintha a fiú a fejembe látna töri ketté a csendet, ami szilánkos jégkásával zuhog az arcomra, meg a mellkasomra. Mélyen kell tüdőznöm a levegőt, hogy kényszeresen ne süllyedjek ismét vissza a mélybe.
- Te lökted le? - kérdem, mert hát én is hallottam, mi történt vele. Őszintén nem lepne meg, ha benne lenne a keze. Igazándiból még az sem, ha a valóság szerint a srác megcsúszott, ő pedig végignézte. Mindkét változat vége a betonra loccsanó agyvelő, amitől bágyadt merengés bizsergeti meg a gyomromat. Örülök, amiért meghalt? Nem feltétlen. Na, és annak örülök, hogy a hullája nemsokára az egyik parcella mélyére kerül? Feltétlen! Mennyei érzés, bár a szám már nem éri el. - Ha ennyire unatkozol, akkor keress magadnak egy új játszótársat - vetem fel az ötletet, hátha csak egy barát hiányzik neki, bár nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki felé kezdeményezne. Meg hát a napokban még azok is elkezdhették őt kerülni, akik eddig nem. Ezek olyan dolgok, amiket a félelem szül, és mindig jót tudok mulatni rajta még annak ellenére is, hogy sokszor jogosan merül fel.
Mikor belerúg a vízbe felgyűrűzi vele a tükrét, ami hosszas idő után arcom is eléri, de így is kifelé szerettem volna tempózni, amin a nekem ütköző fénypacák megintcsak sokat löknek. Mikor ismét a felszínen vagyok és egymás felé közelítünk meg sem fordul a fejemben, hogy kisétálhatjak. Pedig valahol evidens lenne. Na, nem azért, mert az előbb említett félelem zabálna fel.
Valamiért mulattat a jelenléte.
- Nemrég - kezdek bele, mert a hangsúlyából érzem, hogy nem feltétlen tudhatja, mi történt itt - elkaptak egy lányt és megerőszakolták. Azóta nem ez az egyik legkedveltebb létesítmény, bár nem igazán értem, miért. De az tény, hogy az emberek szeretnek megpecsételni helyeket. Mintha a halál megfertőzné, vagy valami - vonom meg a vállam, mert szerintem hülyeség, sőt. Én kimondottan szeretem ezeket az 'elátkozott' területeket. De míg ezen hümmögöm már le is fékezünk egymástól nagyjából két méterre, ami számomra elengedő távnak számít, bár őt lehet, frusztrálja. Még érzem a hasamban bizsergő fájdalmat, ezért jogosan vetül fel a kérdés: miért tette? Ám a válasz túl egyszerű. De talán pont, hogy ezért tetszik.
- Megeshet, ők is csak azért bántották azt a lányt, mert meg akarták tenni és kész - merengek, holott nyilván ott van még az állatias ösztön, a helyzet adta előny és ki tudja, még mi. - És ezt a fájdalmat mindig te idézed elő, vagy néha másnak is engeded? - Engem személy szerint nem vonz, hogy bántsam őt. Ez igazán sose érdekelt, egyszerűen csak érdeklődőm, mert Will mindig azt mondja, elterelem a beszélgetés fonalát, és nem kérdezek rá az igazán fontos apróságokra. Gondolom, ezekre.
Mikor kilép már érzem, hogy oldala lassan a vízbe ér. Szinte lassított felvételként bámulom végig, és még szám is eltátom kissé, ahogy nagyot csobban a medencébe. Ezek szerint tud úszni, vagy csak így próbál megint öngyilkos lenni, ez még kérdéses. Ha így is van, nem fogom félbetörni a dolgot, talán még drukkolnék is mellé, ahogy letérdelek a perem szélére, de aztán...
Meglátom a fényes kis pontokat, amiktől megint kiújul a hányingerem. Gyorsan pattanok talpra, szinte bele is szédülök, ahogy ki akarok evickélni innen, de azzal nem számolok, hogy a sötétben megcsúszom, és úgy esem a vízbe, hogy még a bokám is beverem közben. Már csak az tűnik fel, hogy hajam az arcom elé kerül, átkarol a víz és lehúz, szinte a fenékig. Minden homályos, egészen csöndes, de aztán... mintha valami megmozdulna a közelben.

Szóval még véletlenül sem bántana, mi? Vagy csak nem meri megkockáztatni?
- Elég unalmas vagy. – nincs csalódottság a hangomban, mert nem is számítottam másra, nem várok semmit a magafajta emberektől. A borító ugyan különbözik, de belül mind egyformák, akár a tojások. Ugyanabba a kalitkába zárva, szárnyaikat szegve húzódnak a függöny mögé.
A kérdés hallatán felé fordítom fejem, kifejezéstelen arccal fürkészve nedves bőrét, melyen itt-ott megállapodnak, majd továbbszaladnak a vízcseppek.
- Számít az? – vonom meg a vállam, már nem a sitten vagyok, kit érdekel, hogy mit hisz a lány. Tisztában van vele, hogy tudnék embert ölni, ennél pedig nem kell többet tudnia. Belegondolva már így is túl sokat árultam el neki a vágyaimból…
- Újat? – emésztgetem a szavait, habár kétlem, hogy akadna még valaki, aki ki merne kezdeni velem. Ha létezne is ilyen személy, mindaddig gyűlölném, amíg az élők sorát tarkítja. Utólag pedig már mindegy, nem igaz? – Ezt vegyem ajánlatnak?
Gúnyos kis mosoly kúszik fel ajkaimra, lábujjhegyen állva egyensúlyozom a medence szélén. Látszik, hogy nem ért meg engem… igen egyszerű gondolatai lehetnek. Ha elvesztesz valamit, szerezz másikat. Talán sosem volt semmije igazán. A történet meglep, és valahogy meg is nevettet, hangosan kuncogok fel.
- Azt hiszem, ebben igazad van. Viszont tény, hogy az ember szeret visszatérni oda, ahol a művészetét végzi, nem gondolod? – tárom szét a karjaimat, noha kétlem, hogy az elkövető jelen volna. Talán retteg is visszatérni… vannak, akik nem mernek szembenézni önmagukkal.
Tudja, hogy frusztrál a közelsége, és ez kifejezetten idegesít, olyan érzésem van tőle, mintha szórakozna velem. Vagy talán még mindig nem mondott le undorító hóbortjáról, és a bőrömre pályázik. A gondolattól is a hideg ráz.
- Ja, de kit érdekel? – túl sokat foglalkoztunk már így is a névtelen elkövetőkkel, én pedig gyűlölöm a találgatást. Pláne, ha a legkevésbé sem érdekel a téma.
- Én. Másnak nem okozok efféle örömet. Gyűlölöm, ha hozzám érnek, ahogy azt is, ha fájdalmat okoznak. Még azt is, ha hozzám szólnak. – sóhajtok fel, aztán megrázom a fejem. – Neked is le kéne mondanod a beteges képzelgéseidről.
Ne higgye, hogy nem vettem észre éhes pillantásait, melyek mintha bőrömhöz tapadnának. Azonban ebből nem eszik. További fecsegés helyett egyszerűen bevetem magam a medencébe, ezúttal teljesen kizárva a lányt… a csend, a magány, és a vízen át beszűrődő fény tökéletes kontrasztja teljesen magával ragad. Beletelik pár másodpercbe, míg észreveszem a társaságot, maró félelem fúródik mellkasomba, ahogy undorodva távolodom testétől. Azonban nem tűnik úgy, mintha úszna. Még egy öngyilkos jelölt? Nemrég jutottam ki egy kihallgatásról, erre még valaki kipurcan mellettem? Eszembe jut az a két lány, aki kiszaladt, mielőtt kettesben maradtunk volna, és arcom fájdalmas grimaszba torzul. Dühödten csapok a víztükörbe, ahogy felérek, a lány pedig még mindig sehol. Kimászom, és a hálóért rohanok, színes szitkozódások közepette ugrom a vízbe, és úszom le a mélybe. Ha még magánál van, az arcába nyomom, ha mégsem, akkor vékonyka teste alá tartom a csövet, és annál fogva tolom ki a medence szélére.
- Ajánlom, hogy még ne dögölj meg. – vetem oda dühödten, ha még mindig nem kezdene el köpködni, ütemesen kezdek el a mellkasára taposni, valamivel visszafogottabban, mint korábban. Ha ettől sem ébred fel, inkább dögöljön meg. Én aztán hozzá nem érek.

- Tudom - felelek, elvégre nem véletlenül sétálnak el mellőlem az emberek, végig sem hallgatva, amit mondok. Többek között ezért is szeretem a halottakat, mert ők végig kitartanak, sose vágnak közbe, hogy minél előbb lezavarják, és olyan segítőkészen hallgatnak, hogy úgy érzem, megértenek. Sőt, ezt lényegében tudom is. De a magafajták mindezt nem értékelik, ők azt sem sejthetik, milyen alámerülni. Talán ezért sem firtatja a kérdésem, pedig érdekelne a válasz. Jobban mondva, érdekelne, milyen mélyen él. Vajon annyira, mint a pincsiék? Vagy ott még azért ő sem tart?
- Az nem számít, gyilkosság volt, esetleg öngyilkosság. Elvégre a következmény az, ami érdekes. - Mégpedig, hogy már halott, és a teste hamarosan bekerül az egyik parcellába, ahonnét ki fogom ásni. Sokan szeretik a friss hullákat, pláne, ha fiatalok. A nemük sose számít, a legtöbben alig válogatnak, mert tudják, ha túlságosan is mohók, akkor Willék megtagadják a kérésüket. Különös függőség ez.
- Vedd, aminek akarod - fordítom el róla a fejem, ugyanis elterelik gondolataim a fényes pontok, amik odalenn csillognak-villognak. Egyszerre undorít és tesz végtelenül kíváncsivá a tudat, miszerint bármikor lenyelhetem őket. Csupán a nevetése zökkent vissza, bár csak félig figyelem.
- Nem mindenki ragad le a fizikális valónál - sóhajtok, majd laposakat pislantok a mennyezet felé. - Van, akinek elég, ha fejben pörgeti végig újra és újra, bár tény, szerintem a fiúk visszajárnak. - Ezt többek között onnan is tudom, hogy már beléjük botlottam. Ilyenkor mindig zavart sutyorgásba kezdtek, pedig ha tudnék, fesztelen rájuk mosolygnék viszonzásul. De hát nehéz volna ezt kivitelezni.
- Miféle beteges képzelgésről? - Nem kimondottan érdekel mások frusztrációja, ahogy az övé sem. Mindenkinek vannak kisebb vagy nagyobb bónái, amiket próbál minél távolabb elkerülni, de az élet sokszor nem kegyes. Úgy tűnik, vele sem, de komolyabban szerencsére nem foglalkozunk a másik fájdalmaival.
Inkább elmerül a habokban, én pedig örömmel hagynám magára a gondolataival, ha talpam meg nem csúszik a nedves talajon, majd úgy vágódom a vízbe, hogy túl hirtelen kapok levegő után, ezzel pumpálva tüdőmbe a vizet. Aztán csak merülök, homályos, fekete pacák kezdenek körtáncot járni, míg a kék vibrálásból zöld lesz, amolyan halszerű lényekként barangolva be a testemet. Az egyik a hajamba bújik, míg a másik derekam csapkodja, aztán valami keményen a mellkasomhoz ütődik, amitől veszett köhögésbe kezdek, míg csillámos víz ömlik ki az orromból és a számból. Fáj, ahogy levegőt kell vennem, meg a bordáim és persze a mellkasom is. Kicsivel később jut el tudatomba a tény, hogy a fiú talpának köszönhetően. Valószínűleg megmentette az életem, de ennek hála buborékká foszlottak a halak és visszatértek az illatokba kevert zokszavak. Lábra támolygok, noha ülnöm kéne. Aztán megdörzsölöm a szemem, és olyan erősen vágom arcon, ahogy csak a tenyeremből kifér. Nem szeretem az erőszakot, felmértem már a saját mércéjét és azt, hogy valószínűleg még ez is sok, amit tett, de itt már rég kevés.
Tenyerem fel sem vöröslik, de már durván karon ragadom, erősen akasztva ujjaim a bőrébe.
- Te is egy vagy a sorban, Matt! Micsoda végtelen csalódás!  

- Na, figyuzz, ez a GoPro 33 feet mélyre lemegy veled, de onnan lőttek a... - Persze, hallom én, ahogy Bug az ujjai között forgatott kütyüről pofázik, de egyrészt, mi a faszomért mennék le olyan mélyen, másfelől meg ez a szaros medence a 30-at se üti, bakker. Azé' úgy teszek, mint akit kurván érdekel, de közben má' a lábamnál elfekvő zsákot baszkodom, addig is telik az idő, mivel egy részletes biztonsági és fiszemfaszom instrukció nélkül kábé a baszom póznára nem engedne fel, na, nem mintha eddig túlzottan érdekelt volna a nyomoronckodása. Talán ezért is kapom ki kezéből a kamerát, majd nekifutásból próbálok levágni egy istenes szaltót, de úgy elkúrom, hogy félig háttal csapódom a medence vizébe. Szinte röhögve bukom fel, ahogy nyelem be a klórt, meg az idejáró pisisek egyéb váladékait, de közben meg frankón bejön ez az égő bizsergés, ami lemarja a bőrömet. - Lófaszt nem fogott fel abból, amit mondtam... - jegyzi meg egy csalódott sóhaj keretében, míg én kirázom fülemből a vizet, majd egy méretes vigyorral csapom el magam a peremig.
- Inkább a lényeget lökjed, gec' - térek rá a tárgyra, mire a crew egyik főnyomoréka túr könyékig a zacsi mélyére, hogy aztán egy guszta fintorral húzza elő az egyik benne fulladó fekete golyót.
- Tuti, hogy nem mérgező? - bámul a mellette guggoló kis buzira, aki erre csak lazán vonja meg a vállát, tudja is ő azt. A cseszettül fölösleges dialógust egy 'ki nem szarja le' fejjel teszem helyre, majd elnyúlok az egyik bombáig és elkúrom a medence másik felébe.
A démoni ótvarlabda aztán egy nagy csobbanással csapódik be, majd egy bugyborékoló hányás keretében öklendezi elő magát a habokból. Ami viszont frankó, hogy úgy cirka karnyújtásnyi sugárban színezi a mindenséget, nyilván fullon feketébe. - Pfú, ez elég állat! - tátják rá csoportosan a pofájukat, én meg próbálom nem - már a szélénél - beletoszni az egészet.
- Ha jön valaki, léceljetek - mondom, bár fasznak kell, elvégre ilyen ez a popszakma. Engem amúgy is könnyebben kihoz a sittről a pöcsfej bratyóm, meg a nála is pöcsfejebb menedzserem, oszt' cső. Inkább azon balfaszkodom, hogy kábé középtájt lavírozzam a zsáknyi fürdőbombát - amit ennek a redvának a nővére gyúrt össze -, majd egy alja vigyorral üzemelem a GoPro-t és bukom le. Cél a fenék, más kérdés, hogy a zacsi tartalma felrobban körülöttem, így a víz helyett lassan ez a szar megy a számba, de azé' elengedem, majd párat elkapva rúgom magam lejjebb, keresve a még tiszta pontokat. Közben kap egy okét a kamera is, meg homályosan bemérem, ahogy elrohad kezemben az a pár szar, hogy aztán totál sötétséget fecskendezzen a medencébe. Fasz tudja, meddig lehetek ott lenn, de mire feljövök és kiköhögöm az esélyesen tüdőmet is átszínező kátrányt má' egyik tetű sem ácsorog a felszínen. Ettől még hót nyugisan nyomom fel magam a csúszós kövekre, miközben túrok a cigim után, ami nyilván frankón szarrá is ázott, bakker.
- Na, bazdmeg, elfelejtettem kirakni - kúrom le a cuppogó dobozt, de kerül mellé még egy konkrétan félig nyalt nyalóka is - me' az egyik retek leikszelte, hány nyalással jut el addig -, egy kisebb tubus csillámpor, ami kellően wtf, de há' kábé Princess Bubblegum is így nézhet rám, már amennyi érzelmet le tudok olvasni az élettelen figuraszemeiből. Azé' kell fél perc hatásszünet, mire rájövök, kurván nem vagyok egyedül. - Te, van cigid? - mérem be a srácot, aztán felnyomom magam és visszakotrok mindent a zsebembe. Esélyesen őt nézhették biztonságinak, vagy fasz se tudja, de azé' lejmolni még lehet, lolz.

Ma hajnali tízkor történt, hogy a lame kamuhaverjaim a leghosszabb egybefüggő szöveget hallották tőlem, amióta ver velük a sors. Öt perce hallgattam a sűrű magyarázást, bocsánatkérést és még mindig nem volt vége. A tegnap esti srác még mellettem aludt, rezzenéstelen arccal szuszogott, mintha legalábbis téliálmot aludna; pedig valamelyik seggfej elég hangosan könyörögött a telefonban, hogy mozdítsam meg a seggem.
- Mi vagyok én, baszod, szekuriti? Találj mást az értelmetlen szarságaidra, hagyjál lógva. Nincs nekem erre időm – és épp nyomtam volna ki, mikor végső kétségbeesésében felajánlotta a gyerek, hogy ad nekem két doboz cigit cserébe. Ezzel megfogott. Cigivel és cuccal meg lehet venni kilóra. A szómenés – mert hogy ez nálam tényleg az volt - okozta fáziskésést utána kaptam meg, mikor épp el kellett volna mondania még egyszer, hogy mi a tökömről van szó, mert rohadtul nem figyeltem, mikor először elpicsogta. Mintha retardált lennék, úgy kezdte tagolni másodszorra; lassan, hangosan, és erre már a srác is felébredt mellettem. Nem zavart különösebben, hogy össze kellett törnöm az álmait a szerelemről első baszásra, volt már ilyen. Na meg lehetett tudni, felkészítettem rá magam, mikor észrevettem, hogy nem lépett le éjszaka. Olyankor túl fáradt vagyok, hogy elküldjem, ha nem megy el magától, akkor vagy ő is túl fáradt, vagyok csak többet remél. Ez utóbbi sajnos túlnyomó többséget élvez.
És még most sem értem, miért kellettem én feltétlenül ide. Tény, hogy ezek butábbak, mint egy csirke, de izomagyak, csak meg tudják védeni a seggüket, amíg az ürge végzi a dolgát a medencében. Akármiért is csinálja. Eszembe sem jutott rákérdezni még arra sem, ami egy hangyafasznyit érdekelt is volna. Semmi másért nem vagyok itt, csak a két doboz cigiért, amit befele jövet meg is kaptam. Tudják már, hogy működik velem az üzletelés. Szart se kapnak, amíg nem teljesítik a megállapodás rájuk eső részét, ez így tök korrekt.
- Amúgy. Nem halnál bele, ha nem csak a falat támasztanád – lép mellém az egyik, és nem tudja leplezni, mennyit filózott a nevemen, de végül nem jutott eszébe. Nem gáz. A legtöbben nem tudják, mert csak egyszer mondom el, halkan, gyorsan, vagy szimplán el sem mondom. A családnevemen kívül kettő is van, és mindkettőt utálom, mert nem illenek hozzám. A Caden olyan sznobos. Annyira nem gyakori, ráadásul még fellengzősen is hangzik, én meg egyáltalán nem vagyok az. Az Ashley meg… sokkalinkább jut eszembe róla egy szőke plázapicsa, akinek a csivavája feje kilóg a retiküljéből, és a talpnyalói viszik utána a szatyrait, mert nála már nem férne el mind. Még a semmi is jobb. Amúgy meg de, nagyon is belehalnék, ha nem csak a falat támasztanám. Így is fenyeget a veszély, hogy halálra unom magam, amíg itt szórakoznak.
Mint az oroszlánüvöltést halló antilopcsorda, úgy rezzennek össze, mikor valami ajtócsapódásféle hallatszik valahonnan messzebbről az épületben. Ide-oda kapkodják a fejüket, majd végül eldöntik, hogy mivel az ürge azt mondta, tűnjenek el, ha gáz vagy, így lépnek. Engem meg baromira nem érdekel, ha valós volt a paranoiájuk, és tényleg megjelenik valaki pillanatokon belül, azt is kurvára leszarom. Hadd nézzem már meg a végét, ha egyszer iderángattak.
Unottan nézem végig, ahogy a tag kiküzdi magát a vízből és kipakolja a zsebe tartalmát. Elázott cigi. Szívás, átérzem, tesó, de így jártál, baszod.
- Ja, van – közlöm olyan arckifejezéssel, mely elárulja, hogy adni viszont eszembe se jutna, majd végigmérem. Ki a faszom ez amúgy?

Nem mondom, ha épp ránk toszódik az unalom - ami szerencsére ritkán fordul elő, lolz -, akkor befutnak fasz ötletek. Általában ilyenkor baszódunk el lógni a felhőkarcolókon, pár rozsdaette állványon, vagy belefetrengünk minden fiszemfaszom mocsokba, ami épp adja a hangulatot. Valahogy így sikerül elkötnünk az egyik nyomorék csicska nővérének a tatyóját, onnan meg nem kell kétszer átgondolni, mi lesz a vagy ötven labdányi fürdőbomba sorsa. A medence mondjuk az én ötletem, Bug pedig hozza a kameráját, hogy ne legyen olyan elbaszottul ingerszegény a videója, amit majd felkúr a netre. Nekem mondjuk frankón mindegy, elvégre így is /24 a pofámba tolja, és állítom, az egyik legnagyobb rajongója a menedzserem, legalábbis a valagnyi zsé miatt, amit sikerül ezzel a gerillamarketinggel leakasztania. Nyilván most se fantáziálom túl a dolgot, ahogy alábukom, majd próbálok viszonylag értelmes szöget adni a GoPro-nak. Vagy sikerül, vagy nem, szarom le, mindenesetre egy ideig elvagyok, majd úgy bukom fel, hogy a crew má' lécelt is a picsába.
- Frankó - csapódom el a medence széléig, aztán kicsivel később esik le a parton időző nyomoronc. Há', én még így árnyékból se gondolnám biztonságinak, de az mondjuk tény, miszerint a csürhe még egy faszom pillangótól is befosna, ha letámadná őket ilyenkor. Az egyetlen fájdalmam csupán az elázott pakkom, de talán a kreténnek lesz belőle, vagy a pöcs tudja. Egy próbát megér, ahogy zsebre baszok mindent, majd talpra pattanok a csúszós köveken. Eléggé levágós, miszerint kurvásul nincs kedve felebarátian megosztani a sajátját, de hát ezeket a dolgokat hajlamos vagyok jól telibeszarni, ahogy elcaplatok elé, majd pofámon egy méretes vigyorral gyűröm meg a felsőm alját, hogy faszán a csukájára csavarjam belőle a vizet.
- És adsz is, vagy csak a képem bámulod? - rázom ki a hajam, hadd zuhanyozzon le a kis nyomorék, de ha tényleg ekkora önző geci, akkor nem marad más, mint a félig nyalt nyalóka. - Láttál itt valamerre egy biztonságit, vagy tőled szartak be a retkek? - bonyolódom egy laza csevejbe, ahogy végigmérem a placcot, de rohadjak meg, rajta kívül mást nem látok.