Belső terek (Storm-Hamilton ház)

TO GRACE

Útközben betérek a kedvenc pékségembe – reggelenként itt szoktam megvenni a kávémat és olykor egy-egy süteményt is –, ahol már jól ismerem a legtöbb kiszolgálót. Jamienek nem rég született fia, Ester kezét három hónapja megkérték, de a srác most Brazíliába utazott a családja miatt, mert beteg lett a nagyapja, Honoria az egyetemen szeretné folytatnia a tanulmányait ősztől és most még vár az eredményekre, hogy vajon sikerült-e bekerülnie, Jackie pedig a tulajdonos, egy nagyon kedves és rém jópofa hölgy.
- A cukrosból kérek egy dobozzal. – kérem az említett tulajdonostól, mire megfogja az említett dobozt és elkezdi beletenni a kért fánkokat.
- Csak nem Gracehez mész? – pillant rám a szemüvege fölött. Én is mesélek nekik, nem sok mindent, nem is személyes dolgokat, éppen csak annyit, ami a kávé – vagy jelen esetben fánkok – felett belefér.
- De igen. Tudod, hogy szereti a fánkot. – mosolyodok el szélesen. Magamnak sosem veszek, pedig szeretem, ennek oka pedig az, hogy megszoktam, vele fánkozok, egy héten egyszer.
- Teszek mellé két cukormázasat is. Nem, ne is mondj semmit, akkor is elviszed. – hát Jackinél kőkemény szigor van, ezért csak megadóan teszem fel mindkét kezem beleegyezésem jeleként.
- Köszönöm! Holnap reggel is jövök. – búcsúzok, amikor a 6 + 2 fánkot megkapom és már sétálok is tovább.
Még az egyetemen kezdődött ez a fánk őrület Graceszel és ennek is lassan egy évtizede már. Ha jól számolok. Sosem volt közöttünk semmi, mindig is egy kedves, szuper embernek és barátnak tekintettem és az évek alatt ez mit sem változott közöttünk. Időközben megismerte Olivert és beleszeretett, majd gyakorlatilag majdnem el is veszítette és most úgy tűnik – a lapok szerint legalábbis –, hogy a doki magához tért a kómából. Na, hát nagyon kíváncsi vagyok már, hogy mi a helyzet, így amikor Graceszel megbeszéltük a mai találkozót, nagyon nehezen fogtam vissza magam. Jobban szeretek személyesen beszélgetni és nem telefonon értekezni.
Mikor megérkezek a lakásához, benyomom a kaputelefonon a neve mellett lévő gombot és várok, hogy válaszoljon. Ha ez megtörténik, akkor pedig beköszönök.
- Szia Lencsilány! Hoztam fánkot, felengedsz? – nem is tudom mikor kezdtem el így hívni őt, nem mostanában és valahogy megragadt. Nem mindig, de olykor előjön a megszólítás.
Ha beenged, akkor benyomom a kaput a jellegzetes berregő hangot követően és egyenesen a lakásához megyek. Bekopogok és amikor/ha nyílik a lakásajtó egy széles, fültől-fülig érő mosollyal, na meg egy öleléssel köszöntöm.
- Hat cukros, két cukormázas, mert Jackie nem engedett el azok nélkül. – adok magyarázatot a nyolc péksüteményre a nyitott doboz felett.

//bocsi, később lesz fejléc is //

Már lent a kapu előtt álldogálva is vigyorgok, mint a vadalma, amikor meghallom a jól ismert visítást.
Kettesével szedem a lépcsőket felfelé menet a lakásához és széles mosollyal ajkaimon pillantom meg őt, amikor ajtót nyit.
- Szeretem, amikor így várnak. – nevetek fel és fél kezemmel kapom el, ahogy ugrik. Alaposan megölelem, vigyázva, hogy a fánkokat ki ne borítsam a másik mancsomból. És már itt tartunk, akkor, ahogy eleresztem, már nyitom is a dobozt, hogy bemutassam a magammal hozott elemózsiát is.
- Már feladtam, hogy bármiben is ellenkezzek vele, úgyis mindig ő nyer. – rázom meg a fejem még mindig vigyorogva és belépek őt követve a lakásába, magam mögött csukva be az ajtót.
- Köszi és igen, kérek. – adom át a fánkos dobozt, ha már érte nyúlt, majd a konyhába követem őt. Az ajtóban állok meg, ujjaimat lazán a zsebeimbe dugva és fél vállal nekitámaszkodok az ajtófélfának.
- Segítsek valamit? Kinyitni a bort vagy bevinni a poharakat? – ha igénye van rá, akkor a legnagyobb örömmel, hiszen bármikor számíthat rám, tulajdonképpen mindenben. És amúgy is szeretek hasznos lenni, főleg a barátaim számára.
A nappaliba visszaérve én is leteszem magam a kanapéra, mellé, az egyik lábam felhúzom, félig maga alá, ahogy felé fordulok törzsből és átveszem a felém nyújtott poharat.
- Köszönöm. – bólintok egyet, majd az ő poharának koccintom a sajátomat.
- Egészségedre! – kortyolok a borba és jól esően csettintek egyet nyelvemmel. Finom, határozottan finom.
- Hát nem sok minden. Joanával még mindig ugyanott tartunk, tehát sehol. Vagyis pontosabban előállt a járjunk tanácsadásra ötlettel, szóval most járunk, de még csak egy alkalommal voltunk. És Sona a városban van. – kezdek bele, mert tudom, hogy a válasz is érdekli és nem csak udvariaskodásból kérdezett. A nejemmel enyhén szólva sem rózsás a helyzet, életem egykori legnagyobb szerelme pedig visszajött Seattlebe…
Ahogy a kezem után nyúlt és megszorítja azt, összébb vonom aggodalmasan a szemöldökeimet. Előre hajolok, leteszem a borospoharat a dohányzóasztalra és a felszabadult tenyeremet az arcára csúsztatom.
- Héé, Lencsilány, mi a baj? Na, gyere ide. – kérem szelíden és ha nem ellenzi, akkor magamhoz húzom, hogy megölelhessem. Hosszasan, miközben a haján simítok végig újra és újra.
- Ne félj, helyre jönnek a dolgok, majd meglátod. – addig tartom a karomban, amíg igényli és csak akkor engedem el, amikor már úgy érzi, hogy elég volt az ölelésből.
- Szóval? – kíváncsian nézek az arcára, kicsit talán így biztatva, hogy kezdjen bele abba, mi bántja. Itt vagyok, meghallgatom, figyelek rá. Hiszen erre vannak a barátok, nem igaz?!

//akkor ez telitalálat volt *-*//

- Nem terveztem. Meg amúgy sem hiszem, hogy bármi olyasmiről szó lenne, amiről döntenem kéne. Ő ment el évekkel ezelőtt, így pedig nagyon kétlem, hogy bármilyen szinten is érdekelném még. – vonom meg a vállamat lazán. A kapcsolatunkat annak idején Sona rúgta fel, én meg elfogadtam és kötve hiszem, hogy bármi is megfordulna a fejében velem kapcsolatban. Nem miattam jött vissza Seattlebe.
- Persze, csak az a kérdés, hogy meddig? – húzom el a számat. Kettőnk közül ő szedett össze valaki mást is és még ha komolyan is gondolja, a bizalom nem olyasmi, amit percek alatt vissza lehet szerezni. Nem hagyom el, mert nem olyannak neveltek, aki könnyedén elszaladna a gondok elől, ráadásul fogadalmat tettem, nem akarom megszegni. Ettől azonban még nem egyszerű túllendülnöm azon, amit csinált.
- Mindegy, felejtsd el, nincs új a nap alatt velünk kapcsolatban. – zárom le végül ennyivel, hiszen Gracenek nem kell a nyakába venni az én terheimet. Hálásan pillantok rá, amiért meghallgatott és minden figyelmem mostantól az övé lesz.
Szorosan vonom karjaim közé, bízva abban, hogy az ölelésben talán talál majd egy kis vigaszt. Ezért nem is akarom megszakítani a dolgot, amíg ő úgy nem érzi, hogy jobban van és végre kész beszélni arról, ami láthatóan bántja.
- Persze, hogy emlékszem rá! És igen, olvastam az újságban, hogy állítólag magához tért. Hogy van? – reflektálok a szavaira, míg a haját kisimítom az arcából és a tekintetébe fúrom a sajátomat.
- És mit mondanak az orvosok? Javulhat még az emlékezete, átmeneti ez a dolog vagy nem? – nem sokat tudok a kómáról, így azt sem, hogy permanens lehet Oliver emlékezet kiesése vagy sem.
A zsebembe nyúlok egy tiszta papírzsepiért és átnyújtom Gracenek.
- Oké, és azon túl, hogy nem emlékszik rád, hogy fogadott? Hajlandó találkozni és beszélni veled? – mármint érthetően az egykori kedvesére gondolok és utalok a kérdéssel.
- Próbálj megnyugodni kérlek. Egyfelől, mint mondtad, még az orvosok is bizakodnak, másfelől pedig… attól, hogy nem emlékszik, még nem jelenti azt, hogy vége a világnak. Ha egyszer beléd szeretett, akkor megtörténhet megint, nem gondolod?! Nem a legideálisabb, de nincs is veszve minden remény. – látom rajta, hogy mennyire bántja ez az egész és fogalmam sincs, hogy milyen lehet neki – nyilván nem jó –, de ki tudja mit tartogat még nekik a jövő.
- Nézd, a nehezén túl vagy. Nem adtad fel sosem, amíg kómában volt, erre pedig a legtöbben nem képesek. Most pedig… felébredt, már ez önmagában egy csoda. Örülj neki, éld meg és ráérsz még kitalálni, hogy mi lesz ezután. – nem tudom hányan tartottak volna ki a helyében egy szituációban, de biztosra veszem, hogy nem sokan. És ha innen nézzük, akkor talán nem is annyira borzalmas ez az egész helyzet.
- Nem tudok róla, nálam nem kérdezősködött. – utalok vissza az igazgatónőre, de az is igaz, hogy valahogy az én életemben nem is próbál meg vájkálni. Szerencsére.
- Nem akarsz szabira jönni? – csak amíg összeszedi magát és a gondolatait, talán nem is lenne rossz, Oliverre is több ideje jutna.

Őrültség volt.
Őrültség lehetett csak, ami akkor kimondatta velem azokat a szavakat. Nem is gondolkoztam azon, hogy jó-e az időpont. A fején kötések voltak, épp csak magához tért egy műtétből, és én nem tudtam tovább várni. Annyi időt elvesztegettem azzal, hogy bizonygassam, talán nem tér vissza az emlékezetem, hogy elfeledkeztem róla, mennyire fontos lett volna helyettük új emlékeket csinálni.
Majdnem elveszítettem. Ez pedig megváltoztatott. Nincs több eltékozolt idő. Ha hibázok, hát majd fájni fog. De többé nem dugom homokba a fejem, és ezt maradéktalanul be is tartottam. A kórházban már elfoglalta az időközben előkerült ikertestvérem a székemet. Azt tudtam jól, hogy nem lesz maradása egyikünknek sem, ha együtt kell dolgoznunk, és mivel úgy tűnt, Jamie nehezebben fogadja el a tényt, hogy már nem ő viseli egyedül az ábrázatát, hát én léptem hátra. Nem mindig volt szokásom a meghátrálás, de már nem volt időm, amit hajlandó lettem volna erre pazarolni. Így megismételtem a szakorvosi vizsgámat, és néhány hónapja visszatértem a gyógyításhoz. Nem teljesen abba a munkakörbe, amit azelőtt végeztem. Még mindig gyerekorvos vagyok, de néhány újabb vizsga és felkészítő oktatás után háziorvos lett belőlem. Feladtam a sebészetet, és nem bántam meg. Nyitottam egy rendelőt a külvárosban, és mikor épp nem rendelek, ügyeletet vállalok egy kisebb külvárosi kórházban sebészként, így nem kellett lemondanom a műtétekről sem, és hetente kétszer előadást tartok az egyetemen is az elsőéveseknek anatómiából. Határtalanul élvezem ezeket a perceket, és Grace mindig nagyon jó tanácsokat ad a tanítás kapcsán.
Az életem így teljes. A baleset óta pedig boldog vőlegény is vagyok. Igaz, a gyűrűt később vettük meg, de az eljegyzés attól a perctől életbe lépett, mikor Grace igent mondott nekem. Izgatottan parkolok le a garázsban, és megyek befelé a házban. Eladtam a lakásomat, és a biztosító tetemes összeggel ajándékozott meg a kóma miatt, így sikerült megvennünk ezt a nagyon szép, tágas házat a fák közt néhány hónapja. Holnap pedig végre Grace Hamiltonból Grace Storm-Hamilton lesz. Vagy Grace Storm. Vagy Mrs. Storm. Vagy...hát ezt még nem meccseltük le teljesen. Vagyis folyton változik. De a lényeg az, hogy hamarosan a feleségem lesz és ezt semmi nem ronthatja el. Az ajtón belépek és ledobom a kulcsomat a szekrényre, majd kibújok a kabátomból. Nem alszok ma itthon, végtére is holnap lesz az esküvőm. A nagyszüleimnél fogom tölteni az éjszakát, de előtte még meg akartam nézni Gracet, hogy hogy érzi magát, és hogy kell-e még segíteni valamit. Igaz, hogy van esküvőszervezőnk, de azért egy izgatott aránál sosem lehet tudni miként is éli meg az előkészületeket. Befelé indulok, kezemben egy adagnyi postát böngészek, mikor meghallom a halk lépteket és a jókedvű dudorászást. Azonnal mosolyra húzódnak az ajkaim. Annyira imádom ezt a nőt, hogy el sem hinné. Odáig vagyok érte teljesen, és mikor ilyen jókedvű és vidám, én is mindig felvidulok. Ahogy megérzem a puha kezeket a szememnél, kissé hátradőlök, hogy kényelmesebben elérjen. A nyakamra hintett csók puha és édes, mint ő maga.
Igazán kellemes, leendő Mrs. Storm. Bár valami egész nap rettenetesen hiányzott. - mondom mosolyogva, és megfordulva magamhoz szorítom és boldogan hajolok a szájára egy csókért. Hiába telt el egy év, képtelen vagyok megunni ezt a nőt. A csókot nehezen hagyom abba, de tudom, hogy muszáj, különben a nászéjszakát előbb háljuk el, minthogy meglenne az esküvő. Így elengedve a száját a csokoládé íriszekbe pillantok mosolyogva. Hmmm...most már sokkal jobb. És neked milyen napod volt, Életem? - kérdezem, és gyengéden megpuszilom az arcát. - Holnap ilyenkor már férj és feleség leszünk. Most még meggondolhatod magad, szóval ha ki akarsz dobni, itt az utolsó lehetőséged. - viccelődök vele, mint ahogy szokásunkká vált. Néha ő néha én poénkodunk azzal, hogy nem a megfelelő embert választjuk talán, de tudjuk mindketten, hogy ez csak tréfa, és sosincs belőle sértődés. Inkább nevetés, jókedv és még nagyobb meggyőződés, hogy jó úton haladunk.
Kicsit leguggolok és a két combja alá nyúlva a csípőmre emelem leendő arámat, így kezdek el befelé lépdelni vele.
- Próbáltam beszélni Jamievel, de nem tudom, tényleg el fog-e jönni. Makacs, mint egy öszvér, és tudom, hogy kicsit fura lesz, de azért biztos, hogy nem baj, hogy kihagyunk neki egy helyet az első sorban? Tudom, hogy szinte nem is ismerjük, de mégiscsak a testvérem, még akkor is, ha erről ő nem igazán akar tudomást venni. Ja, és keresett anyukád, de valamiért nem ért el telefonon. Sikerült végül beszélnetek? - kérdezem, és a konyhába érve leteszem a konyhapultra, majd egy poharat veszek elő, hogy narancslevet töltsek magamnak. Holnap esküvő! Nincs nálam szerencsésebb flótás a világon!

Hiába telik el csak egy óra, vagy egy egész nap, minden percben hiányolom őt. A szerelem ezen foka egyeseknek már visszataszító lehet. Egy év telt el és mégis...képtelen vagyok megunni, ha Grace-szel lehetek. Az életem köré fonódott, minden cselekedetemben ott van. Már nem számít senki és semmi más, csak Ő. Önzően hangzik, tudom én is jól. De akkor sem vagyok hajlandó több időt pazarolni olyan dolgokra, amelyek elvesznek tőlem és nem adnak cserébe semmit. Nem mondom, hogy könnyű. Azt sem, hogy mindig megéri, és mindig magabiztos vagyok azzal kapcsolatban, hogy ezt meg kell tennem, mert a régi berögződések túlságosan mélyen gyökereznek a lelkemben ahhoz, hogy ezt mindig egyszerű legyen megtenni. De az életet próbálom megélni a maga teljességében, nem csak úgy lézengeni, akár egy félhulla. Voltam az, többé - köszönettel, de - nem kérnék belőle.
Grace csókjára szomjazva hajolok az édes ajkakra, hogy üdvözöljem Őt. Hiányzott. Mosolyogva pillantok csak rá, és örülök, hogy még nem gondolta meg magát az esküvőt illetően. Nem mondom, mert rettentően pánikolok a holnapi nap miatt, de azért élvezem is a gondolatot, hogy holnap ilyenkorra már férje lehetek ennek a csodálatos nőnek. A napja felől érdeklődök, és a válaszra kissé felnevetek.
- Az én anyámnak nem könnyes. Inkább egyfolytában nevetni látom. De az anyák már csak ilyenek, sosem lehet rajtuk kiigazodni. Mellesleg, amíg mi elégedettek leszünk az esküvőnkön, addig senki ne merjen még rosszra sem gondolni. Elvégre ez a mi esküvőnk, nem igaz? Nyugi, anyukád majd megnyugszik. Csak te ne vedd át tőle és változz valami menyasszörnnyé. - mondom, aztán viccelődésbe terelem a beszélgetést. Tudom, hogy már az ötlet is szinte sértő, hogy Grace el akarna hagyni, de olykor megtörténik, hogy össze-vissza bohóckodunk olyan dolgokkal is, amikkel más nem merne viccelődni. A házasság megfontoltságáról a drága menyasszonyom igen csúnya pillantást ajándékoz nekem, amitől kicsit meg is ijedek. Jaj, de nem szeretem, mikor így pillant rám! Barátságos és kedves pillantása van, de ha valaki felidegesíti, azokkal a csokoládé szemekkel ölni is képes lenne szerintem. Bennem reked a szó, aztán ahogy meghallom miket mond, máris elszáll a riadalmam. Tudom, hogy csak viccelődik, ezért én sem futamodhatok meg.
- Ó, valóban? Hát ebből már nem jössz ki jól, te számító kis perszóna. - csiklandozom meg az oldalát, aztán az ölembe kapom, és a konyhába cipelem. Na, nem mintha a pehelysúlyú hercegnőmet ölbe kapni akkora teher lenne. Csípőm köré fonódnak a lábai, karjával a nyakam öleli, én pedig biztos kézzel tartom magamon, míg a gyönyörű, tágas konyha felé lépkedünk. Puszit kapok és viszonozom is, aztán a pultra teszem a kis sejhaját. Jamiet említve tudom, hogy pengeélen táncolok, mert Grace nincs róla túl jó véleménnyel. Épp ezért kérdezek rá még egyszer újra, hogy nem bánja-e, hogy Jamienek is fix helyet biztosítunk az esküvőn. Sok érzelem kavarog bennem vele kapcsolatban, de én kissé megértőbb is vagyok vele szemben, mint bárki más. A nagyiék még mindig nem mertek a közelébe menni, bár határtalanul örülnek, hogy annyi év után mégis életben van a mindig hiányolt unoka, anya pedig azt hiszem még mindig nem merte felfogni. Nem tudom, rajtam kívül a családból eddig senki nem merte keresni a társaságát, és hát be kell látnom, én sem jártam túl nagy sikerrel ezzel kapcsolatban. De legalább megpróbáltam mindent megtenni. Idővel tudom, hogy sokkal jobb lesz majd a helyzetünk. Grace és én is megjártuk a magunk kálváriáját. Jamievel is sikerül majd idővel rendezni a kapcsolatunkat, ebben biztos vagyok. Hinnem kell benne, hogy a testvérem ennyi év távolság után nem fordít majd nekem hátat. Kedvesem kérdésére megvonom a vállamat, és sóhajtok egyet.
- Tudod, szívem, neki nem olyan könnyű, mint nekem. Én voltam, aki itt maradhatott. És tudom, hogy neki is szuper családja volt, de mégiscsak örökbe fogadták, és ezzel most kellett szembesülnie. Ha már előbb tudta volna, talán másként alakulnak a dolgok. De Jamie most nagyon sérült. Idő kell neki, hogy mindennel megküzdjön, mindent felfogjon, értelmezzen és elfogadjon. A Stormok makacs egy népség, nem egyszerű minket megtörni vagy eltántorítani. Hagyok neki annyi időt amennyire szüksége van. Több, mint harminc évig vártam a testvéremre. Pár hét vagy hónap ehhez képest semmiség. - simogatom meg az arcát és kedvesen, lágyan rámosolygok. Hálás vagyok neki, amiért ennyire türelmes velem és Jamievel is. Tudom, hogy a családom bonyolult és mindenképp sok fejtörést okoz, de hiszek benne, hogy megéri. Nem miattam. Hanem miattuk. Mindannyian értékes, kedves, jó emberek. Jamie sem lóg ki a sorból. Azt sajnálom, hogy a nővérüket sajnos már nem volt módja megismerni. A hiánya örökre sötét űr lesz a szívemben. Narancslevet töltök egy pohárba, és beleiszok a hideg, savanykás nedűbe, míg hallgatom, Grace mit mesél az anyukájáról. Tudtam hogy itt volt, csak azt nem, engem miért keresett. De ezek szerint csak Grace-t nem érte el, ezért hívott. Épp válaszolnék, hogy anya mikor érkezik Rómából vissza, mikor Grace  megemlíti az apja érkezését. A narancslevet ennek megfelelően prüszkölve köpöm ki a konyhapultra. Zöld szemeim elkerekedve pislognak, míg államról a narancsszín ital csordogál a padló felé.
- Hogy mi? Az apád idejön? - kérdezem és kissé megütközve pillantok drága leendő nejemre miközben megtörlöm a számat egy papírtörlővel és a pultot is igyekszem gyorsan letakarítani - Istenemre, Kedvesem, bírom anyukádat, de most komolyan kérdezem, hogy meg van húzatva? - kérdezem, aztán nagyot sóhajtok és lehunyom a szemem, hogy fújjak egyet. Lehiggadva folytatom.
- Oké, oké. Elnézést, nem szóltam semmit. Csak...oké. Tudod mit? Nem számít. Nem érdekes. Ha itt lesz, itt lesz. Nem izgat. Ha te boldog vagy, nekem nem számít más. De tudd, csak egy szavadba kerül, és úgy kidobatom, hogy a lába sem éri a földet. Bármit megtennék érted, Grace Hamilton. - mondom, majd a lábai közé furakszok és ismételten csókot lopok tőle. Az este további részében pedig még segítek neki elintézni pár dolgot, aztán nagyon de nagyon nehezen, átadom a terepet az érkező barátnőknek, akikkel az este további részét eltöltheti. Utolsó szabad este, Grace. Utoljára vagy csak egyedül a világban. Holnaptól mindenben ketten leszünk. Úgy mint ahogy eddig is. Mégis másképp, mégis jobban. Holnaptól már az enyém vagy, és én a tiéd örökre.

Az esküvő reggele

Idegesen rohangálok fel s alá, míg egy seregnyi ember próbál segíteni.
- Oliver, gyere már, mindjárt kezdődik a fotózás.
Feszülten pillantok a tükörképemre. Klasszikus szmokingban, fehér ingben, a zsebemben fehér virágocskával pislogok magamra. A gyűrű, amellyel a jegyességet szimbolizáltuk immár egy bársony dobozkában pihen, és arra vár, hogy Isten és az egybegyűltek színe előtt felhúzzuk egymás ujjára életem szerelmével. Zöld szemeim különös ragyogással pislognak önmagamra. A baleset előtti idő azóta sem tért vissza, de mintha sosem lettem volna kómában. Néha éjjel felébredek és attól félek, ez az egész csak a sérült agyam szüleménye lehet. Aztán oldalra pillantok és meglátom a mellettem szuszogó Grace-t, és minden a helyére billen. De a félelem sosem múlik el teljesen, hogy mi van, ha egyszer arra ébredek, hogy nincs semmi, ami valójában hozzákötne?
- Oliver, gyere már, Grace már vár. Lekésed a saját esküvődet.
- Jamie megérkezett? - kérdezem, és a fejét ingatja Jack, az egyik régi főiskolai barátom.
- Nem tudok róla.
Sóhajtok, aztán megigazítom még egyszer magamon a sötét szmoking ujjait, a mandzsettákat, majd elindulok az ajtó felé.
- Menjünk. Ha eljön, itt lesz. Ha nem...azt is túlélem.
Idegesen megyek az ajtó felé, és bevallom, még a térdem is remeg. Mi van, ha elfelejtem az eskümet? Mi van, ha elfelejtem a nevem? Mi van, ha Grace meggondolja magát? Bár ezt szerintem sosem tenné, de mégis...mi van, ha hirtelen rájön, hogy ő inkább Afrikában szeretne iskolákat építeni, csak jó messze menjen tőlem? Bízom Graceben. Bízom a megérzéseimben, a szívemben, és abban, hogy szeretem és szeret engem. De most, mikor ilyen közel állunk a célhoz, félek. Mindentől félek, ami elveheti Őt tőlem. És nem lenne olyan, amit meg ne tennék érte, még akkor sem, ha ennek én magam lennék az ára. Mert az Ő boldogsága jelenti számomra a mindenséget. Odakint már várnak rám, és sorban mosolyognak, kezet fognak velem. Nekem pedig izzad a tenyerem, a szívem zakatol, és szédelgek. Életem legfontosabb napja elérkezett. Azt hittem annak idején, hogy a szakvizsga, a gyakornoki vizsga, az érettségi...majd ezek lesznek a mérföldkövek. De ma már tudom, hogy ezek semmit nem jelentenek. Semmit nem jelenthetnek ahhoz képest, amit Grace iránt érzek.
Beszállok a kocsiba, és a házunkhoz hajtunk. A limuzinban pezsgőt kínálnak és mindenki nagyon vidám, de én csak feszélyezetten a kezem tördelem. Anya tegnap megjött és az egész vendégsereg már a kertben várakozik, hogy megérkezzünk. Külön aludtunk. Kissé talán régimódi szokás, de mindent igyekeztem megtenni, hogy drága menyasszonyom teljes ártatlanságban mondhassa ki az igent nekem. Tudom, hogy nem azt a kort éljük, és a vadházasság sem épp erről tanúskodik talán mások számára, de nekem fontos volt, hogy tiszta szívvel és elhomályosulatlan elmével mondhassuk ki az igent. Na, nem kell félteni azért engem sem, mert amint eljön a nászéjszaka...na, azt Grace nem teszi zsebre. A ruháját nem lesegítem róla, hanem levágom, ha kell, vagy a fogammal tépem szét. Egyelőre azonban beérem azzal, hogy csak vágyakozok utána. Még pár óra az egész, s aztán egy egész élet áll előttem, hogy szerethessem annyiszor és olyan sokféleképp, ahogy csak tudom.
Kiszállok a kocsiból a násznaggyal és a koszorúslányok kísérőivel. Néhányuk rokon, néhány régi barát, kolléga. A násznagyom természetesen Tris, de ezen nincs is mit csodálkozni. A ház előtt, a kertben elegáns emberek fogadnak, s én egyre idegesebbé válok. Az órámra pillantok. Aztán az égre. A nap ragyogóan süt, hála az égnek. Mindenkivel kezet fogok, aki köszönteni akar, és befelé indulok. A nappali előtt anyám jön szembe velem.
- Ööö...Ollie? Te meg...- torpan meg és döbbenten, értetlenül néz rám - de én az előbb láttalak odabent...- mered rám összevont szemöldökkel. Hirtelen nem értem miről beszél, hisz alig egy perce érkeztem meg, aztán hirtelen leesik. A számat eltátom, és elsuhanva mellette a nappli ajtaját belökve berontok a helyiségbe, ahol...az én drága Jamie bátyám épp szájon csókolja a menyasszonyomat. Tudom, hogy nincs benne semmi szenvedély, legalábbis nem olyan, ami neki szólnak igazából, és tudom, hogy Grace sosem csábulna el a bátyámtól, maximum ha hirtelen összekeverne bennünket, de ettől még az arcomon féltékenység és döbbenettel keveredett öröm vegyül.
- Jamie...engedd el a menyasszonyomat. Ha nem bánod, szeretném elvenni feleségül. - mondom határozottan, mire látom, hogy életem szerelme felocsúdik, és mikor rádöbben, hogy helyettem a bátyámat csókolta meg, Jamie arcán akkora pofon csattan, ami esküszöm nekem fáj. Grace arcán látom a felháborodást, és esküszöm, haragszom Jamiere, de mégis, jobban örülök még így is, hogy eljött, mint amennyire azért haragszom, mert a szerelmem ajkaihoz ért.
- Oliver...baszki, ő a menyasszonyod? Azt hittem koszorúslány. - mondja, és a haragosan villogó szemű Gracehez fordul, és kezet csókol neki. Félek, ennek újabb saller lesz a vége, de engem nem zavar. Aztán eszembe jut, hogy nekem nem is szabadna látnom Grace-t az esküvő előtt, így villámsebességgel hátat fordítok. Szerencsére annyira nem volt lélekjelenlétem megfigyelni Grace-t, mert lefoglalt, hogy épp a bátyám csókolja, de tudom, hogy ez számára sovány vigasz lesz. Ismét Jamie hangját hallom a hátam mögül.
- Elnézést, tényleg...csak annyira hasonlított...valakire akit ismertem egykor. Kisasszony, Önnél ragyogóbb, gyönyörűbb menyasszonyt elképzelni sem tudnék, pedig ennyire részegen meglehetősen jó szokott lenni a fantáziám. Nagyon sok boldogságot kívánok, és remélem még találkozunk. - mondja, aztán mellettem terem és szembe állunk. Szemtől szembe, mintha tükörbe néznék,de mégis benne van valami egészen más, amit sosem tudnék megfejteni. Valami olyan érzés húz felé, hogy segítenem kell rajta. Ikreknél gyakran van vajon ilyesmi? Fogalmam sincs róla, de kezd egyre jobban érdekelni, miért aggódom ennyit érte, és miért vannak különös érzéseim.
- Figyelj, Oliver. A helyzet a következő. Elég részeg vagyok ahhoz, hogy őszinte legyek. Legyél kurvára boldog. Legyen egy kosárcsapatnyi gyereketek, két golden retrieverrel, fehér léckerítéssel. Minden jót kívánok nektek. Baszki....tényleg, minden jót. Megtaláltad életed szerelmét, vigyázz rá. És hagyd a picsába a munkát, ha el kell menni valahová. Ne bízd rá. Semmit ne bízz csak rá, ne hagyd, hogy a munka elvegyen tőled mindent. Fontos a gyógyítás...de annyira nem, hogy engedd, hogy kocsiba szálljon egy kurva tortakóstolás miatt...
Értetlenül állok előtte, és a szívem megszakad, mert egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. - Oliver. Nem haragszom rád. Legyél tényleg, tényleg nagyon boldog ezzel a nővel.
- Jamie...miről beszélsz? - kérdezem, és csak nézem, ahogy elgyötört tekintettel a semmibe mered.
- Victoria...Olivia...Maya...mindent elvesztettem. Nekem csak a gyógyítás maradt. Ne hagyd, hogy elvegyék tőled a szíved, Oliver.
- Jamie...mi a fene...
De az ajtó nyílik, és egy magas, jóvágású férfi nyit be rajta, mire Jamie áramütésszerűen felkapja a fejét, saját magamról ismert álmosolyt villant, majd kiviharzik a szobából. Döbbenten állok, mint akit leforráztak. Anya hangját hallom, hogy a nevét kiabálja, a velem körülbelül egy magas férfi pedig megköszörüli a torkát és a fejem mellett elnézve egyenesen Gracere mered.
- Grace, kislányom...
Azt hiszem ha elterveztünk egy tökéletes, nyugodt esküvőt...hát akkor rohadtul nagyot tévedtünk.