Kutyapark

Egész kellemesen indul ez a nap, még úgy is, hogy nem vagyok a váratlan találkozások híve. Tulajdonképpen semmit nem szeretek ami váratlanul érint. Túl sokszor volt már benne részem, és sosem érintett kellemesen. Úgy tűnik viszont, hogy mostanában az én malmom hajtja a vizet, mert rengeteg pozitív dolog történik velem. Egy ártalmatlan kutyasétáltatás is a kedvemre való. Szemem sarkából figyelem a férfi mozdulatait, testbeszédét, ez egy fajta megszokás már nálam. Amikor az áldozataimat csalogatom a csapdába először ugyanez a dolgom, szükséges ahhoz, hogy kiismerjem. Persze most ilyesmiről szó sincs, csupán megszokás az egész és az sem elhanyagolható szempont, hogy igazán jóképű férfibe botlottam bele. Vagyis Ő botlott belém.
- Ezzel csak egyet tudok érteni. Nagy szerencsénk van velük. nekem legalábbis mindenképp mázlim van a lányokkal, sokszor kisegítettek már a mély gödörből. Ezerszer is azt mondom, minden fáradtságot és elhalt idegsejtet megér ahogy este befészkelik magukat a lábamhoz. Tényleg olyanok nekem mint a gyerekeim, és azt hiszem ezzel a kutyások nagy többsége így van.
- Oh értem. nem akarok az életében turkálni így nem kérdezek rá származásának helyére, ha akarta volna eddig elmondta volna, de mivel nem árult el semmit feltételezem, hogy nem akar beszélni róla. Én pedig nem vagyok pszichológus, hogy faggasam. Egyáltalán nem bánom, ha másfele terelődik a téma, ez csak egy kötetlen beszélgetés. Úgysem nagyon valószínű, hogy találkozunk még az életben, lehet hogy néhány hét múlva már egymás nevére sem fogunk emlékezni. Gyakran előfordul, hiszen az emberek csak úgy jönnek-mennek az életünkben.
- Először én is szerettem volna egy hímneműt, de aztán beleszerettem a lányokba. Zafír került hozzám először, még csak néhány hetes volt, az anyja nem tudta rendesen táplálni, mert túl sokan voltak, ő volt a legkisebb. Azonnal megszerettem ahogy megláttam. pillantok Zafír felé aki éppen Dózer fülét harapdálja és a másik kutya pedig ugatás nélkül tűri. - Ő most egy éves. De még mindig imád játszani, igazi rosszcsont. Topáz pedig már egy éves volt, amikor magamhoz vettem, mert az előző gazdája verte. Neki vannak kölykei is valahol Seattlben. Általában ő is mozgékony és virgonc, de most pont gyógyul, el kellett távolítani a méhét, mert elrákosodott. Másfél éves. még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy elveszíthettem volna. De erős kutya és nagy volt benne az élni akarás, így nemcsak, hogy túlélte a műtét de a gyógyulási aránya is magasabb mint az átlagos kutyáknál. Nagy a túlélési ösztöne. Fejezem be a mondókámat és továbbra sem veszem le tekintetem a férfiről. Erős, markáns arcvonásai vannak, sokatmondó szemei és őszinte mosolya.
- Nagyooon hideg. válaszolok neki nevetve, szándékosan megnyújtva az o betűket a mondatban. - de gyerekként valhogy sosem zavart. Simán elhógolyózgattam mínusz 17 fokban...mostmeg...nulla fokban sálat meg sapkát hordok.
Szavain csak nevetni tudok.
- Ha ilyen véleménnyel vagy a franciákról, mit gondolhatsz az orosz nyelvről? Az sem sokkal könnyebb... tulajdonképpen szerintem bármelyik idegen nyelv megtanulása okozhat fejtörést és nehézséget. Bármennyire legyen is jó a nyelvérzéke az embernek, akkor sem egyszerű dolog elsajátítani. Elveszem a közben felém nyújtott kávét és belekortyolok. Jól esik a meleg a szervezetemnek a koffein pedig ébren tart. Talán kicsit mostanában túl sokat is kávézom. Követem a férfit a könyöklőig és közben kortyolgatom az italomat.
- Köszönöm szépen. Nagyon kedves tőled, hogy így ismeretlenül is így viszonyulsz hozzám.
simítok végig a karján köszönetképp. Tényleg jó érzéssel tölt el, hogy vannak még ilyen férfiak is.
- Szóval neurológus vagy. Minden elismerésem, de komolyan iszonyatosan sok türelmed és tudásod kell legyen. Mindig is csodáltam az orvosokat. mondom neki, de egyáltalán nem azért, hogy szavaimmal lenyűgözzem, pusztán ez az igazság. Nagy dolgot tesznek az emberiségért, feláldozva saját idejüket, energiájukat, tudásukat, a tanulással töltött fiatalságukat és igen, néha sajnos még a családjukat is.
- Magántanár vagyok. Nincs pedagógiai végzettségem úgyhogy iskolában nem oktathatok. füllentek ismét neki, majd tovább szürcsölgetem az italt,
- Na és mondd csak? Tetszett oroszországban? Mit csináltál ott? próbálom elterelni a témát, és igazából az is érdekel, hogy neki mi a véleménye szépséges szülőhazámról. Azonkívül hogy hidegek a telek.

Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a magánytól begolyóztam mint a mostani lelkes csevegésem egy ismeretlen férfival. Nem vagyok a váratlan ismerkedések híve, de bevallom őszintén Jake szimpatikus nekem és kellemesen érzem magam a társaságában. A lányok is remekül vannak, még Topáz is szalad a fák körül pár kört. Ők jól érzik magukat és legalább nekem is kellemes a társaság. Már ezért megérte kimozdulni a házból, még a hideg ellenére is. Érzem ahogy a kávé feltölt energiával, és élvezem a zamatát. Imádom ezt a fekete italt, nem is tudnám elképzelni az életem nélküle. Egyszerűen isteni és utánozhatatlan. A kávé jótékony hatásairól ódákat tudnék zengeni, teljesen figyelmen kívülk hagyva a koffein negatív hatásait. Számomra az teljesen érdektelen. Figyelemmel hallgatom végig a férfi szavait, miközben fél szemmel a kutyákat figyelem. Sosem lehet tudni mikor gondolnak egyet és szaladnak ki a világból. Mondjuk a lányok jólneveltek, és előéletük miatt nem igazán mernek messze csavarogni, barátságosan ugyan. De félnek az ismeretlen helyektől. Még sosem gondoltam bele úgy igazán abba, hogy én is életmentő vagyok, pedig van némi igazság alapja annak ami elhagyja Jake száját. A magam módján tényleg megmentettem két ártatlan életet és soha egyetlen másodpercig sem bántam meg, de ennél sokkal többet vettem el, amit szintén soha nem bántam. Csak az utobbi időben kezdett lelkiismeretfurdalásom lenni, amióta megismertem Étiennet. Látom, hogy milyen lehetne az életem, ha csak egy kicsit normálisabb lennék, és látom, hogy milyen így.
- Akkor nagyon szoros lehet köztetek a kapocs. Kölcsönösen segítettetek egymásnak. Te biztos életet nyújtasz nekik, ők pedig vígaszt neked. küldök felé egy mosolyt. – szép lehet Alaszkában, én még sosem jártam arrafele. Igaz, az én utazgatásom kimerül Amerika és Oroszország között. direkt nem kérdezem a katonaorvosi múltjáról, valószínűleg úgysem szívesen beszélne róla, érhették traumák amiket én úgysem tudnék átérezni, nincs szükség arra, hogy feltépjem benne a sebeket.
- Én a fiatalságomat, a tinédzserkoromat élném át újra, mindent másképp csinálnék. hallatszik egy kis keserűség a hangomban, de ennél többet nem szándékozom erről beszélni, úgyis hazugság lenne a vége. Az iagzság az túl veszélyes mindkettőnknek. Következő kijelentése meglep. Felhúzom a szemöldököm és őszinte kíváncsisággal nézek rá.
- Beszélsz oroszul? kérdezek vissza az anyanyelvemen. Na persze nem azért, hogy teszteljem, csak ez egy automatikus reflex nálam. Kortyolok bele az italba, ami lassan már kiürül. Legyintek egyet majd megrázom a fejem, már ismét rólam van szó, hiába próbálom sehogy sem tudom más mederbe terelni a beszélgetést.
- Türelem tényleg kell hozzá, de sokkal kevesebb felelőséggel és hibázási lehetőséggel jár. Vagyis könnyebb, az orvosi szakmánál meg mindenképp. Én rendelkezem a saját időmmel ez igaz, viszont nem igazán kapkodnak az meberek a orosz nyelv elsajátítása után. Van néhány visszajáró növendékem, de újakkal már igen régen találkoztam. Vonom fel a vállam, majd a kiürült papirpoharat a szemetesbe dobom.
- Sajnálom, nem tudtam. ennyit arról, hogy nem tapintatlankodom a múltjával kapcsolatban.
- Én egy kis lakásban lakom, innen nem túl messze, a belvárosban. Nem sok mozgáshelyük van, ezért ahova csak tudom velem jönnek. Néha még így is úgy érzem nem tudják eléggé levezetni az energiájukat. A tiedek ebből a szempontból szerencsésebbek, hiszen Ők szaladgálhatnak a szabad ég alatt. Errefele laksz?
Kérdezek vissza és tekintetemmel követem Zafírt, ahogy Dózer farkába kapazkodva rosszalkodik.
- Úgy tűnik megkedvelték egymást. nevetek fel és mutatok az állatok fele.

// bocsi a késésért: oops:

- Szerintem az embernek mindig nagyobb szüksége van egy kutyára, mint amennyire nekük van szükségük az emberi társaságra válaszolok néhány percnyi gondolkodás után. Valőszínű nem én vagyok az egyetlen aki eféleképpen vélekedik a kutya ember barátságról. Magamból kiindulva csak azt tudom mondani, hogy az embereknek nagyobb szükségük van egy kutyabarát társaságára mint fordítva. Nem is tudom mi lenne velem, ha a lányok nem lennének, szerintem a bűntudattól, önmarcangolástól és kétségbeeséstől már rég öngyilkosságot követtem volna el. De ahogy megismertem őket az életem egy új értelmet nyert. Viszonzom a féri mosolyát és tőlem szokatlan módon egyre jobban érzem magam a társaságában. Valószínű kezdek begolyózni, eltűnt a távolságtartó énem és átalakultam, ismét kezdem felvenni azt az énem aki egykor, hosszú évekkel ezelőtt voltam. A sok gyilkosság, vér és halál előtti énem, aki még tudott mosolyogni, szórakozni és volt értelme az életének. A kavétól egészen felélénkültem, új erőre kaptam. Imádom ezt az életet adó nedüt, fogalmam sincs, hogy az emberek hogyan bírnak elindulni reggel néküle. Bár a kutatások alapján az emeberiség csak nagyon kevés százaléka fogyasztja a koffeines italt, én az saját részemről nem bírnék meglenni nélküle. A függője lettem. Jake szavai hallattán halvány mosoly jelenik meg a szám szélén és nem bírom ki, hogy ne szóljak vissza neki...- Nahát, nemcsak orvos vagy, hanem hajazol a keleti bölcs pozícióra is? tör elő belőlem a nevetés. Attól még igaz amit mondd, de a hangsúly és a komolyság ahogy előadta nekem a monológját nevetésre késztet. Tetszik ahogy beleéli magát a mondandójába, még akkor is ha most történetesen vihogok rajta. Nem akarom megbántani csak olyan átszellemülten beszél, hogy szerintem ember nincs aki kibírja röhögés nélkül.
- Ha visszamehetnék az időbe az egész fiatalságom másképp csinálnám. Biztos, hogy nem mennék férjhez még egyszer... mondom miután sikerül abbahagynom a nevetést. Messziről elkerülném Los Angelest, William-et és biztosan nem vállna belőlem gyilkos. Nem tapadna ennyi vér a kezemhez. De ezt már visszacsinálni nem lehet és bármennyire is borzasztónak tűnik a sok kioltott emberélet a bűntudatomat tompítja a tudat, hogy megannyi nőnek adtam esélyt az új élethez, és gyermeknek esélyt a gondtalan gyermekléthez. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy semmi ne tántorítson el az öléstől. Legalábbis eddig nem volta szükségem semmi másra. Mostanában viszont egyre többször jut eszembe a normális élet gondolata, a család, szerelem és másfajta élet. Nem lep meg, hogy probléma és mindenféle nyelvi baki nélkül válaszol az anyanyelvemen és bevallom még impoál is nekem, hogy ismeri az Orosz nyelvet. Alapvetően nem könnyű elsajátítatni, de aki egyszer nekifog a tanulásnak a kezdeti nehézségek után a többi elég gördülékenyen megy.
- Édesapám már hosszú évek óta él oroszföldön, Orosz feleséggel de még mindig okoz neki fejtörést a nyelv. Nagyon nehezen tanult meg írni és olvasni is. Nem mindenkinek van érzéke az idegen nyelvek elsajátításához. mosolygpk ismét a férfira elismerésem jeléül.
- Ezzel csak egyetérteni tudok. bólintok szavaira – bár azért ismerjük be, az orosz nem tartozik a világnyelvek közé, nagyon kevesen választják csak a nehézségeket ami a tanulással jár, mert nem fogják hasznát venni soha az életben. szakítom el tekintetem a férfiétól és kíváncsian fürkészem a parkot a lányok után kutakodva. Még a végén képesek és elszaladnak, aztán meg azzal telik el a délutánom, hogy őket keresem. Bár szófogadó állatok, de azért bennük van a kíváncsiság pillanatok alatt képesek eltűnni és nagyon hamar szem elől lehet téveszteni őket. Bár még ilyen problémám sosem volt velük, nem kellett keresnem, soha nem szöktek el, de az emeber sosem lehet elég óvatos, főleg ha két ilyen virgonc kislányról van szó. Kérdésén néhány pillantig elgondolkodom. Jól érzem magam ez tény, Jake is szimpatikus de jó ötlet lenne elfogadni a meghívását? Nem vagyok az a „bandázós” „együttregelizős” típus. Lányos zavaromban mutatóujjammal a hajvégeimet csavargatom, majd rápillantok a férfira.
- Nem bánom. Benne vagyok, de csak akkor, ha lehet pizzát is enni. egy kicsit még saját magamat is meglepem a válasszal, de nem akarok kibújni a meghívás elől. Egy kicsit legalább felmelegedek és természetesen a társaság sem visszautasítható.
- Topáz! Zafir! Indulunk! kiálltok a lányoknak akik még néhány kör leszaladása után szófogadóan jönnek a hívásra. Rájuk csatolom a pórázt, megsimogatom a buksijukat és kérdő pillantásokat küldök Jake felé.
- Mehetünk? Mutatod az utat?

Ingoványos talajra keveredtünk és mindez azért, mert olyan infomáció csúszott ki a számon, aminek nem lett volna szabad. Na, pontosan ez az az indok amiért megpróbálom elkerülni az emberi kapcsolatokat. Túl sok kérdés, túl sok információ, sokkal több kényelmetlen szituáció.
- Igen voltam. Hosszú történet. Szeretném elfelejteni legyintek és remélem, hogy nem keltettem fel annyira az érdeklődését, hogy tovább faggasson. Nem állhatok szembe vele és mondhatom el neki a véres igazságot. Még úgy sem, hogy tulajdonképpen bírósági papirom van ami kimondja az ártatlanságomat, de nem hiszem, hogy továbbra is cseverészni szeretne velem, ha felfedném előtte életem ezen sötét oldalát. A normális emberek nem barátkoznak gyilkosokkal. A normális gyilkosok meg ugye nem fedik fel mocskos titkaikat mindenki előtt, illetve senki előtt nem dicsekednek a tetteikkel, hacsak nem fut valami kerék a fejükben. Nekem erről meg szó sincs. Ha őszinte akarok lenni magammal igazából gyilkosnak hívni magam is nagyon utálom, olyan negatív és lekicsinylő jelző, holott ennél sokkal többről szól az egész. Én segítek embereken, nőkön és gyerekeken. Igen, elveszem valakinek az életét, de mindezt csak azért, hogy másnak megkönnyítsem és új esélyt adjak. Szeretném azt hinni, hogy a végső számadásnál majd piros pontnak számít az ügy amiért emberek életét vettem el. Ha létezik pokol, akkor valószínűleg hosszú és fájdalmas kárhozat vár majd rám. Nem szeretek ilyen negatív dolgokra gondolni, most még élek és igenis rengeteg minden van a világban ami szebbé teszi a létezésem. Csak ez számít.
A kutyák izgatottan ugrálnak körülöttem, látszólag ők még szaladnának néhány kört, de azt hiszem mára ennyi elég volt, elfogadom Jake meghívásást majd megyek is haza velük.
- A francba, akkor majd kénytelen leszek beérni egy szendviccsel. Az is jobb mint a semmi. jutalmazom meg a férfit egy mosollyal, majd elindulok utána, tartva vele a lépést.
- Ebben igazad van. Én is utálom, hogy mindig kint kell hagynom őket, ha éppen valahová be akarok ugrani. Elég hamar és messze tudnak szaladni. annyi mindent fejlesztenek folyamatosan ebben a városban, hogy mindenki otthonosan érezze magát, de valahogy a kutyásokra nincs elég idő és hely sem fordítva. A legtöbb hely tiltja a négylábú kísérőket, így sokszor csak a park marad ha együtt akarok kikapcsolódni velük. Bár szerencsémre azért volt már olyan hely ahová beengedtek mindhármunkat, de ez még mindig nagyon csekély mennyiségben fordul elő egy ekkora városban. De bármennyire is zavar minket, kutyásokat a tény, hogy nincs megfelelő hely számunkra mi túl kisemberek vagyunk ahhoz, hogy bármit is változtassunk. Rámosolygok a kedves pincérre aki kinyitja előttünk az ajtót és belépek a helyiségbe. Az első és legfontosabb, hogy végre melegben vagyok nem fenyeget az a veszély, hogy lefagynak a lábujjaim. Hangulatos helyiség, tenkerkék színű falakkal, amin képek, mancsnyomok, fotók és idézetek találnak otthont. Néhány lámpa és sötétbarna függönyök teszik hangulatosabbá a helyet. Az asztalok úgy vannak elhelyezve, hogy aki betéved biztosan elférjen az állatokkal. A pult hátamögött egy másik, kisebb terem is van azoknak a vendégeknek akik állatok nélkül szeretnének kikapcsolódni. Leülök a számunkra előkészített asztal mögé és ledobom a kabátom. A pórázt nem merem kioldani vagy elengedni, még a végén elszaladnak ezek a rosszcsontok és néhány perc alatt iszonyatos felfordulást képesek csinálni. Úgy tűnik a személyzet mindenre fel van készülve, seperc alatt kiszolgálja a kutyákat valami ropogtatnivalóval és játékkal is. Egyre jobban tetszik ez a hely.
- Én is ugyanazt kérem. mondom a nőnek majd rápillantok Jake-re.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. Csodálatos hely. küldök felé egy mosolyt és kismítom a szemembe lógó kusza hajszálakat. Néhány percnyi várakozás után visszatér az asztalunkhoz a pincérnő kezében a kért kávékkal és étlappal. Kinyitom az enyémet és gondosan áttanulmányozom a kínálatot.
- Hmm....pizza nincs. De, tökéletesen megelégszem a sült kolbásszal és egy kis párolt zöldség és krumpli kombinációval. Na meg persze egy csokis palacsintát is kérek. És hozna a kutyáknak egy kis vizet? Nagyon köszönöm. mondom a rendelésem majd rápillantok a férfira. Igen, tudom egy kissé fura az ízlésem, képes vagyok mindent összeenni, de azt hiszem ez nem akkora probléma. Türelmesen várom amíg ő is leadja a rendelését, jobb kezemet az asztal lapján pihentetem és bal kezemmel a szalvéta sarkával játszadozom.

Furán kezd el viselkedni, amikor a házasságáról kérdezem. Nem vagyok olyan ember, aki mindenbe bele akarja ásni magát, elvégre fél órája ismerem, és ha ki is szaladt az információ a száján, attól még a részletek rá tartoznak. Egy mosoly rándul meg a szám szegletében a hosszú történet szófordulat hallatán. Nekem is megvan a magam baja, és ne rontsuk el ezt a szép napot azzal, hogy egymás múltjában vájkálunk.
- Megértem, nekem is megvan a magam története, de koncentráljunk a kutyákra. – terelem el a beszélgetést, hogy ne érezze magát kellemetlenül, különben is a négy kis rosszcsont számít, miattuk figyeltem fel a szőke hajú szépségre is.
- A szendvicsek is ugyanolyan jók, mint a pizza, és lehet akkor estére megtarthatod ezt az ötletedet. – toldom meg egy mosollyal a mondandómat, miután a póráz másik végét megrántom, és normális közlekedésre ösztönzöm a két ebemet. Samira lassan tüzel, és Dózer sem különb, ha a testvéréről van szó. Sóhajtok egyet, de közben Topáz és Zafíra tevékenykedését is figyelemmel követem.
- Kevés olyan hely van a városban, ahol elfogadják az állattartókat. – helyeselek én is, ha már úton vagyunk az egyik ilyen kedvelt vendéglátóegység felé. Seattle nem lenne rossz hely, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy hosszú távon itt maradjak. Jason holléte érdekel, és ha őt meglelem, akkor visszatérünk egy kis időre LA-be. Nemsokára meg is érkezünk, az egész atmoszféra barátságos, a pincérnő elénk siet, és kinyitja előttünk az ajtót.
- Köszönjük szépen. – a legőszintébb hálám övezi, amiért ennyire előzékeny, és máris az egyik legjobb asztalt tartják fel nekünk. A kutyákat kezelésbe veszik, és így elterelődik a figyelem a másik asztalnál lévő macskáról. A rendelést azonnal felveszik, én meg azért a lábamhoz tekintek, de Nadi is ugyanazt kéri, mint én, ezért hamar kettesben maradunk.
- Igazán nincs mit, én is ki akartam próbálni, és nem is lehetne jobb társaság, mint egy olyan személy, aki szintén kutyákat tart. – erősítem meg, és megvárom, hogy kihozzák a kávénkat. Az illata már most íncsiklandozó, és alig várom, hogy belekóstoljak.
- Öhm..én nekem lesz egy tejszínhabos gofri, és egy sonkás szendvics. Köszönöm. – a félig ebédköreten meglepődöm, biztosan nem ennék burgonyát reggel, de ízlések és pofonok. Az egyik kislány arra téved, és a kutyusoknak vizet ad, ezért fogom magam, és a két karom közé fogva a bögrét kortyolok bele a koffeinbe.
- Kiállításokra jársz velük, esetleg versenyekre? – pillantok le a két kislányra. Nem tudom, hogy a tanítás mellett mennyi ideje van rá, de kinézem belőle, hogy azért mondjuk megfésülgeti őket, vagy hasonló.
- Én Alaszkában fogadtam örökbe őket, és ha tehetem, akkor évente visszatérek oda, hogy részt vegyek egy szánhúzó versenyen. A vérükben van a hó, és a futás, ezért nem akarom, hogy kihaljon belőlük ez az életérzés. Az ösztönök megtartása szerintem fontos, és tudják, hogy a gyökereik hova nyúlnak vissza. – talán magamra is érthetném ezt, mert nem felejtettem el honnan jöttem. A kajánk is megérkezik, és némi várakozás után rávetném magam, de Dózer pofátlanul áll meg előttem, és az ölembe fekteti az egyik mancsát.
- Nem kapsz. – koppintok az orrára, de nem hatja meg, így megadom magam, és adok neki egy kis tejszínhabot. Az orra is olyan lesz, de kitartóan nyalogatja tovább. Samira és Topáz egy játékon veszekednek, és egymás szájából húzzák ki. Másoknak ez lehet szokatlan, de nekünk hétköznapi.

Valóban kellemes helyre hozott magával újdonsült ismerősöm. Jól érzem magam, és ezt nagy részben neki köszönhetem. Sikerült kizökkentenie egy kicsit a szürke hétköznapok világából. Megmutta, hogy nem csak az az embertípus létezik aki mindig visszautasító és mogorva. Igaz, ez kölcsönösen működik legtöbbször én sem vagyok az a szószátyár típus. Most valahogy mégis szívesen beszélgetek, Jake kihozott belőlem valami ismretlen érzést. Jó végre társaságban lenni, az pedig, hogy nagyonis hasonló az érdeklődésünk sokat nyom a latban. Mosolyogva hallgatom szavait és szemem sarkából a négy rosszcsontot figyelem. Úgy tűnik nem csak a gazdiknak sikerült összebarátkozni ma reggel.
- Estére sosem eszem nehéz ételt. Ezért szokott a reggelim ilyen bőséges lenni. Tudom, talán szokatlan, hogy ekkora mennyiségű ételt rendeltem most, de még édesanyám tanította, hogy a reggeli az ember legfontosabb étkezése. Jó kiadós kell legyen. Ez is egy....megszokott dolog az életemben. igyekszem mindig figyelni arra, hogy hogyan táplálkozom. A nap első étkezésére mindig nagyobb hangsúlyt fektetek, az ebéd egy könnyed leves esetleg desszert, vacsora pedig csakis fehér hús, zöldség és gyümölcs lehet. Így sikerült megtartanom az alakomat már hosszú évek óta, alig híztam két kilót az elmúlt tíz évben. Én is mint minden nő hiú vagyok és szeretek jól kinézni. Ez talán nem akkara bűn.
Kortyolok egyet a fekete nedüből miközben mosolyogva figyelem ahogy a lányos lefegyelik a friss vizet. Azt hiszem még meg fogom látogatni ezt a helyet, tetszik ahogy az állatokkal bánnak itt, végre van egy hely ahol nem néznek ferde szemmel az állattartókra. Jake kérdésén csak összeráncolom a homlokom és megrázom a fejem.
- Nem, sosem foglalkoztattak a versenyek. Magam miatt tartom a lányokat nem a külvilágnak. Valahogy nem érzeném magam jól miközben mindenféle emberek pontok szerint osztályozzák őket. Nekem ők a legszebbek és nincs szükségem semmilyen bizonyítékra. Mi a helyzet veled? Te versenyezteted őket? az látszik hogy ápolt, gondozott kutyák, de ezt minden gazdi megcsinálja a saját állatával nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindenféle versenyre hordozza őket. Ha meg mégis akkor az az ő dolga, nem nézem más szemmel ha esetleg ilyen tevékenységekben vesz részt. Van akinek ez fontos és szereti, sőt még kutyusok is vannak akiket szórakoztat a rivaldafény. Engem nem, de elogadom, hogy különbözőek vagyunk.
- Hmm...még sosem gondoltam bele így a dolgokba. Mondjuk...elég nehezen vihetném itt szánhúzó versenyre őket. nevetek bele a poharamba - Alaszkában még sosem voltam, Oroszországban ugyan van hó, de nem szándékozom gyakran hazalátogatni. És...igazából nem is tudom, hogy ők hogyan viszonyulnának, hiszen itt születtek. Valószínűleg még az anyjuk sem látott soha havat. Szóval...nem tudom. Talán egyszer érdemes lenne kipróbálni.
Az étel illatára az állatok szimatolva közelítik meg az asztalt. Megtanultam már, hogy ilyenkor el kell kerülni a könyörgő pillantásaikat. Az állatorvos szerint nem mindig jó megoldás megosztani velük az ételt. Sok összetevőt tartalmazhat ami nem a legekésségesebb nekik, azt nem szeretném, hogy betegek legyenek, szóval próbálom kerülni az ilyesmit. Főleg az éttermes vagy üzleti félkész kajákat, hiszen azoknak még a hozzávalóit sem ismerem.
- jó étvágyat. mosolygok rá a férfire majd nekiállok a reggelim elfogyasztásának. Finom, ízletes, felül múlja az elvárásaimat. Evés közben nem szeretek beszélgetni, így csendben fogyasztom a kaját, csak akkor szólalok meg ismét amikor a tányérom kiürül.
- Ez igazán jó ötlet volt Jake. Köszönöm, hogy elhoztál ide. törölgetem meg a számat a szalvéta sarkába. Előhalászom a telefonomat a táskából, hogy rápillanthassak az órára. Igencsak eljárt az idő.
- Lassan ideje indulnom. Köszönöm szépen ezt a gyönyörű délelőttöt, örülök, hogy belém botlottál. mondom neki nevetve és magunkhoz intem a pincért. Szeretném én kifizetni a számlát, nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen rólam. Magamra veszem a kabátot, az összeget pedig átnyújtom a kedvesen mosolygó pincérnőnek.
- Remélem még talákozunk Jake. Egy élmény volt. és...igen...tényleg szeretném látni még őt, kellemes társaság volt. Fogom a kutyák pórázát és még egy utolsót intve kisétálok az épületből. Ismét vár a magány, lakásom csendje, ideje visszazuhanni az unalmas hétköznapjaimba.

// köszönöm szépen, egy élmény volt *.* remélem még játszunk

Röviden és velősen fogalmazva szinte biztos vagyok benne, hogy minden érző, emberi lény számára van olyan személy, akinek nem tud nemet mondani. A legtöbb férfi számára ez a kedves édesanya, aki felnevelte, idősebbeknél az imádott feleség is ebbe a kategóriába kerülhet. Vagy a lány gyermek. Engem ugyanis az utóbbi vesz meg kilóra minden egyes alkalommal, amikor a csekélyke szókincsével megpróbálja elmagyarázni, mit szeretne. Általában csak megkóstolni az én ebédemet, hogy vegyem fel, olvassak még egy mesét este, a nagy kedvencei az elmúlt hetekben az állatok lettek mégis. Egészen pontosan a kutyák, a nagy "hav-hav" gesztikulációból és a tényből következtetve, hogy néha szó szerint meg kell ragadnom, vagy egyszerűen fogná magát és kiszaladna az útra is egy-egy példány kedvéért. Furcsa, elvileg ezt már egyszer végig csináltam, voltam apa kisgyerekkel, de akkor a feleségem vitte a munka oroszlán részét és a hasonló akciók neki okoztak mini szívrohamokat. Most, tizenöt évvel idősebb vagyok és nincs még barátnőm sem, mégis sokkal jobban bírom a dolgokat. Fiatalon nehezebb volt elviselni a tényt, hogy egy gyermek igényeihez kell minden mást igazítani. Jelenleg ott tartok, hogy kitomboltam magamat és már nem esik nehezemre az ilyen "önfeláldozás". Sőt, még folyamatosan egy halvány mosoly is van az arcomon miatta.
A tény, hogy szombat délután remek idő van, hét ágra süt a nap és sehol egy a Seattle-ben oly gyakori vihar felhők közül, hamar eldönti a délutáni program helyszínét. Bárhol, csak kinn legyen. És ha már engem csak a napfény érdekel az egészből, amire Lisa mellett egészen rászoktam, akkor igazán megkaphatja ő is a saját élményét a kutyaparkban. Sőt, ez eléggé felizgatja ahhoz, hogy hagyja magát felöltöztetni melegen az egyébként szeles időre való tekintettel indulás előtt. Ugyan a lakás keresési feltételeim között a park közelsége nem volt fontos, ellentétben egy jó iskola előkészítővel és iskolával, de sikerült ezt is bevenni végül a szempontok közé, így alig tíz percnyi sétába kerül még a lányom tempójával is, hogy elérjük a bejáratot. Nagy megkönnyebbülésemre úgy néz ki, a kutyatartók hasonlóan élvezik a tiszta időt, mint én, mert jó néhány pórázon tartott vagy szabadjára engedett négylábú kószál már a közelben. Akiket csak egy pillanatra riaszt meg a lányom boldog sikolya, mielőtt közelebb óvakodnának megszaglászni őt...
Ugyan nem hiszem, hogy Washington államban olyan gyakran lenne verőfényes idő, de a park tervezői készülhettek rá, hogy azért még pár család kijönne ide a házi kedvencekkel, mivel egy részen egészen komfortosan vannak kialakítva asztalok padokkal és egy apró kavicsokkal leszórt terület egyértelműen a piknikezők számára. Hogy én honnan tudom mindezt? Mert figyelem a kutyákat és nem szívesen lépnek a szúrós kövecskék közé. A lányomat pedig ismerem, mindenkinél jobban, így a legszélére terítem le a plédet és hagyom, hogy azon ülve nézegessem és csábítsa magához a kisebb-nagyobb kutyákat. Jelenleg abban a korban van, amikor nem akar messze lenni tőlem, de ez nem jelenti, hogy ne nézegetne minden irányba keresve a legnagyobb kutyát a közelben. Amit pillanatokon belül ki is szúr, egy fekete labrador szerűség képében. És minden félelem nélkül figyeli, ahogy elindul felé a hozzá képest hatalmas állat és átveszi az irányítást a bemutatkozásban.
- Te kihez tartozol? - nézek végig a területen, miközben én is kicsit megsimítom a kutya hátát és hagyom, hogy a pokróc mellette füvön fekve játsszon Lisával. Van az az állat, akinek már a szeméből is látni, hogy szereti a gyerekeket és nem tudná őket bántani. Ő ilyen...

Lisa olyan örömmel kezdi el az ismeretlen fekete kutyát ölelgetni és játszani vele, hogy nincs szívem megmondani neki, ezt nem kellene. Vagy legalábbis fel kellene állnunk és elmenni megkeresni a gazdáját, mielőtt még nagyon aggódni kezd érte. Nyilván meglépett a dráva valaki elől, aki nem bírta tartani az iramot négy izmos, hosszú lábbal. Mielőtt azonban el kellene döntenem, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak-e, valaki más érkezése zavar meg, aki egy szót ismételget. Pontosabban azt, hogy "fekete", ami, nagy összegben mernék rá fogadni, hogy az itt dekkoló kutya neve is egyben. Kicsit fantáziátlan ugyan, de attól még olyan név, ami illik rá, szóval csak várom, hogy felbukkanjon a hang alapján nő nemű illető a hátam mögül valahonnan. A kutya egyelőre jól van, a hasát mutogatja Lisának és tűri, hogy a kicsi kezeivel alaposabban megtapogassa az egyik talppárnáját. Mosolyogtató jelenet, amelyet már veszem is elő a telefonomat, hogy lefényképezzek, amikor egy sikítás mellé igencsak látványos fenékre eséssel megérkezik a fiatal gazdi is.
- Jól van, kisasszony? - fordulok felé aggódva, de nem csak én, a kutya is azonnal otthagyja a rémült lányomat és nyüszítve próbál a gazdájához férkőzni. Aki szemmel láthatóan nem sérült meg, de nyilván megijedt. És még nem ocsúdott fel, aminek hála felismerek valamit. Nem a hátát védte az eséstől, hanem a hasát. Várandós. Ezt az anyai reflexet mindegyikük tudtán kívül is használni kezdi, ha rájön a dologra. Árulkodóbb mint megkérdezni őket...
- Jól van, Lisa, nincs baj. Csak a néni fenékre esett - fordulok gyorsan a lányom felé, aki időközben már hüppögni kezd, leginkább a tény miatt, hogy a kutya olyan gyorsan ott hagyta, mikor megijedtek. Túl kicsi még, hogy megértse az összefüggéseket, így a környezetére reagál. Ha én nyugodt vagyok és nem aggódom, akkor pár percen belül el is felejti az egészet, de ha félni lát, akkor még jó fél órát ő is pityeregni fog. Így csak magamhoz húzom, az ölembe, átölelem, és csak utána nézek fel újra a nőre. Elvégre előbb azt mondta, jól van...
Az a szempár. A levegő benn akad a tüdőmben egy pillanatra, mikor felismerem, kivel állok szemben. Pontosabban ülök. Ilyesmit nem könnyű elfelejteni. Nem csak az összevert nőt a sikátorból, aki elvetélt, hanem a tényt sem, hogy választhattam, a rideg arcú nővér közli ezt vele a kórházban vagy én. Persze, előtte még engem néztek az apának, mert tisztában voltam néhány adattal róla és kivettem a biztosítási kártyáját a tárcájából, miközben a mentőben vitték be. Nekem sem szép emlék, az öt legrosszabban benne van. Neki pedig fogadok, hogy a legrosszabb és hozzám kapcsolódik. Engem látott, mielőtt elájult és mikor magához tért is. Ezen nem lehet túllendülni könnyen. Ráadásul megint terhes. Nem tudom, mit kellene tennem. Érdekel, tényleg minden rendben-e van vele, de félek, ha újra megszólítom, előhívom a rossz emlékeket. Mégis kénytelen leszek rá.
- Biztosan minden rendben van? - teszem fel a kérdést és nem tudom nem észrevenni, hogy még mindig a hasát fogja az egyik kezével. Ami aggaszt. - Segítek átülni a pokrócra, Heidi, még nincs olyan jó idő, hogy ne fázzon fel az ember - fordulok felé, miközben Lisának hagyom, hogy a nyakamba kapaszkodjon és ráüljön a bal karomra. Sokat hordozom hasonló módon, így pontosan tudom, mikor van biztonságban, majd állok is fel, hogy segítsek a lánynak.

Heidi Wagner. A nő, akinek ha akarnám, sem tudnám soha elfelejteni az arcát és nekem is a rémesebb álmaimban bukkan elő többnyire. Valahol ott, ahol az ember is tudja egy horror filmben, hogy most jön a gyilkolás. Sötét sikátor, elhagyatott tér és egy hangos sikítás, majd a földön fekvő, vérző nő látványa. Ő ugyan túlélte a  támadást, teljesen fel is épült testileg az alapján, amit hallottam róla, de még így is biztos vagyok benne, hogy a lelki sebek megmaradtak. És hozzám kötődnek. Így időt hagyok neki, hogy összeszedje magát, hosszú másodpercekig a lányommal foglalkozom, őt nyugtatom meg és fogom úgy, hogy legyen egy szabad kezem mellette és végül segíthessek Heidinek is felállni. Várom, türelmesen, hogy felismerje mit akarok és elfogadja a kinyújtott kezemet. Lassan, óvatosan segítem fel, hogy ha mégis fájdalmat érez a bokájában vagy máshol, azonnal vissza tudjam engedni a földre. Nekem sem a kedvenc találkozásom lesz ez, teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy ha megint történik egy babájával valami az én közelemben, az életre szóló traumát egyikünk sem fogja kiheverni. De a föld attól még mindig hideg ilyen tavaszias időben, szóval az a minimum, hogy átül a plédre, amit én elölre láthatóan elhoztam a "piknikre". És ugyan Lisa már közben megnyugszik, de nem szívesen távolodik el tőlem, így kénytelen vagyok én is a széle felé helyezkedni a plédnek, közel Heidihez. Meg az éppen igencsak védekező módban vigyázba álló kutyájához. Szegény Lisa, éppen észre sem akarja őt venni az a labrador...
- Nemrég áthelyeztek, az FBI-nál vagyok. Te? - fordulok felé kíváncsian, miközben gondosan elhallgatom a pontos részleteket a témában. Soha nem volt erősségem a bő beszéd és nem fogom egy olyan nőnek elmesélni, aki szinte semmit nem tud rólam, hogy én kértem az átpakolást, mert szeretnék közelebb lenni a fiamhoz, amikor szeptembertől ő is itt fogja elkezdeni az egyetemi tanulmányait. Addig pedig van ideje Lisának hozzászokni az új környezethez, az új akcentushoz, ahogy itt az emberek beszélnek. Bár már így is biztos vagyok benne, hogy szépen lassan rájött, apa másképp beszél és két év amerika messze nem elég, hogy ezt az angol fogalmazási módot átalakítsa. Remélem, a következő pár sem fogja, én büszke vagyok rá, hogy angol vagyok....
- Lisa, pontosabban Elisa Jones, a lányom - mutatom be, már amennyire be lehet egy olyan gyereket, aki folyamatosan a kutyát figyeli és próbál közel férkőzni hozzá. Így legalább nem látszik, hogy a kettőnk hasonlósága mennyire minimális. Hála az égnek az anyja barna szemét örökölte ő is, de minden másban az apjára hasonlít és Andy valljuk be, nem éppen én lennék. Az ő szőke haja, kék szemei és korához képest erős arccsontja mind olyasmi, amivel én soha nem rendelkeztem. Oké, a szőke haj kivétel, ayám szerint nekem is az volt öt éves koromig, csak utána kezdett bebarnulni, még megállt néhány apró árnyalattal a fekete előtt. A többi viszont egyértelmű jele az idő múlásával annak, hogy ő nem az én fiam biológiailag...
- Veled mi van, mióta élsz a városban? - érdkelődöm óvatosan, gondosan visszanyelve a legfontosabb kikívánkozó kérdést, mégpedig a "hányadik baba?" kezdetűt. Sok mindent elmond egy nőről, ilyen előélettel, ahogyan válaszol rá, de nem akarom egyből a lelkébe gázolni alig két perccel a találkozás után, így simán mosolygom és terelem a beszélgetés fonalát. Ha kell, egészen az időjárás szépségeiig...

Fantomkép rajzoló. Ez nekem mélyre ment. Heidiből sok mindent ki tudtam volna nézni, ez azonban végképp nincs a listán. Nem azért, mert tehetségtelennek tartom, évekkel ezelőtt láttam a műveit és nagyon oda voltam értük, de ez nem könnyű szakma. Akikkel ő szembe kerül, azok vagy szemtanúk, vagy áldozatok, életük fájdalmas élményével telve és akaratlanul is mesélnek, miközben mesélik, mire emlékeznek a támadójukból. Nekem még akkor sem menne a dolog, ha lenne tehetségem a művészethez, pedig az nincs. Minden, ami én vagyok, kimerül egy kis muzikalitásban, amiről már tiniként megállapítottam, hogy nem az a pálya, amit követni szeretnék. Szóval maradt a rendőrség, ahol aztán bőven volt hely kiélni a verekedési kényszeremet és azóta sem hanyagolom a testmozgást ebből a szempontból. Egy jó boxzsák bármelyik férfinak létszükség tud lenni.
- A névért nem engem illet a dicséret, az anyja választotta - igazából az egyik első és utolsó kérése volt a kicsivel kapcsolatban, hogy ő adhasson neki keresztnevet. Pontosabban az elsőt ő választotta, a másodikat pedig én. Elisa Salome Jones. Egyben nem a legjobb a csengése, de inkább az eredet fontos. Elisa Trish nővére, aki ugyan szintén el akarta vinni a kicsit, de mindenki belátta, hogy egyetemistaként a harmadik évben nem ő az ideális jelölt, utána pedig teljes szívvel támogatta a húgát. Egy emlék és kötelék a családhoz, akik azért hagyták el, mert a legjobbat akarták neki. Salome pedig az én anyai nagyanyám volt, az egyetlen menedékem anyám elől, amíg meg nem halt. Nem sok esély van rá, hogy lesz még gyerekem, így neki jutott a megtiszteltetés. És talán átok. Tiniként biztosan utálni fogja mindkettőt. Nincs tini, aki szeretné a nevét...
- Ezt örömmel hallom. Jó látni, hogy túlléptél a múlton - vetek egy apró pillantást a hasára, ami ugyan még nem feltűnő, de egyértelműen úgy kerekedik, mint a terhes nőké szokott. Akkor is tudnám róla most már, hogy állapotos, ha nem vettem volna észre korábban a többi jelet a balesetkor. Amely szerencsére nem viselte meg, hiszen kezd feloldódni és az az aggodalmas ránc a két szeme közül is simul ki, miközben a kutyával játszó lányomat figyeli. Igazából, minden kis baki ellenére ez egy kellemes nap. Mosolyogva fordulok az ég felé, hagyom, hogy süssön az arcomra a fény, még a szememet is le merem hunyni pár pillanatra. Lisa örökmozgó, így ha vele vagyok, le sem veszem róla a pillantásomat, de most érzem, ahogy félig a lábamnak dőlve ül, ráadásul Heidi is biztos vagyok benne, hogy figyeli. Már régen is imádta terhesen a babákat, erre még emlékszem...
- Mikorra várod a kicsit? - teszem fel a kérdést csendesen, miközben újra visszanézek a lányra, mert nem szokásom a levegőbe beszélni. Szeretem figyelni azt, akinek felteszem a kérdéseimet, az arckifejezését, a gesztusait válaszadás közben. Talán a kiképzés az oka, talán eleve megvolt rá a képességem, de azonnal tudom, mikor hazudnak nekem. Vagy rejtegetnek dolgokat...

- Az idő csak azon tud segíteni, aki gyógyulni akar. Ha foggal-körömmel ragaszkodsz valami kellemetlenhez, azon sokat ronthat - szépen szólva is piszok jó példa rá az én kapcsolatom az exnejemmel. Elismerem, fiatal voltam és bolondos, nem a világ legjobb férje, de attól még ott voltam a fiamnak és neki, ha kellettem. Elviseltem a hisztijeit, az idegösszeroppanását, az időszakos alkoholizmusát és akkor sem a válóper volt az első gondolatom, amikor egy orvos a szemembe mondta, hogy biológiailag kizárt, hogy Andy az én fiam legyen. Ehhez képest ő az egyik tisztább időszakában képes volt beadni a válópert, egyedüli felügyeletet követelni két hetenkénti láthatással és mellé tartásdíjat, hogy valamiből megélhessen az új pasijával. Amikor pedig kifogtam egy megértő bírót, még hisztériázott is egy kört, hogy biztos ismertem és lebeszéltem vele előre, hogy nem fog nagyon megbüntetni. Pedig maga alatt vágta a fáj, egyetlen vádpontot tudott bizonyítani, hogy sokat dolgoztam és túlóráztam, azért viszont nem jár büntetés, főleg, ha ennek ellenére Andy a férfi szemébe mondta, hogy nem az anyjával akar lenni, hanem velem...
- 16. hét? Még egy-kettő és kiderül, hogy fiú vagy lány akkor? - nem vagyok nagyon profi terhességekből, de Trish és Andy igyekeztek belevonni a dolgokba, így tudom, hogy náluk a tizennyolcadik heti genetikai ultrahang vagy mi a manó volt az is egyben, amikor tisztán ki tudta venni a doki, milyen nemű a baba. Meg valami dvd is volt róla, amiből én ugyan az ufo inváziót előbb vettem ki, mint a babát és részeit, de attól még megnéztem velük. Hála az égnek, hogy összesen húsz perces volt az egész. Még így is pislogtam néha egy sort rajta. Aláfestő zenének pedig ott volt a szívdobogás, na abból legalább valamit megértettem, mégpedig azt, hogy jobban bírja a kicsi mint én egy félmaraton után...
- Az épület és a felszerelés bérelt volt, egyszerűen visszaadtam. Azóta valami vegán étterem van a helyén - azt nem részletezem, hogy azért alaposan meglepte a tulajdonosokat, hogy még korábban évekig nagyon hűségesen vittem mindent, ott és akkor egyik pillanatról a másikra visszamondtam a szerződést, kifizettem a kötbéreket és egy könyvelővel átnézettem mindent, hogy szabályos legyen még az adó is a bevételek után, mielőtt elmennék. Nem szándékozom egy percre sem visszatérni Angliába, ennek megfelelően pedig jobb, ha a hivatalnak sincs velem ügye. - Egyébként meg ne kérdezd, mi az a vegán, mert erről speciel fogalmam sincs - teszem hozzá, mert ugyan hallottam a szót, hogy ez valami új és népszerű étkezési forma, de attól még meg nem tudnám mondani, mi az új benne. A vegetarianizmushoz köze van, szóval nyilván ez is húsmentes, meg nyilván még valamit nem fogyasztanak a követői. Talán finomított cukrot?
- Egy pillanat, el kell kapnom Lisát - pattanok fel hirtelen, mert a lányom, aki az első két-három percben még nyugodtan ült, most simán odébb vonult kutyástul és már gyanúsan messze van tőlem, arról nem is beszélve, hogy egy csapat négylábú felé tart nagy lendülettel. Amiből ilyenkor jön össze neki a nagy esés. - Mellette még véletlenül sincs esélyem eltunyulni - jegyzem meg halvány mosollyal és már ott sem vagyok, csak futólépésben indulok el az apró, szőke manó után, akit az összes nagymama kiszúrt és kezd körbevenni éppen. Ebből nem lesz szép eredmény, mert ő nem gyakran találkozik idősekkel. A bölcsöde dolgozói harmincasok, a bébicsősz pedig egyetemista...

Lisa arcán ott tükröződik a kétségbe esés, miközben kikerülök jó néhány nagymamát, akik éppen körbe veszik és a Jaj, de édes" beszólások mellett a második ismételt kérdésük, hogy merre van az anyukád. Na, igen, a rendes társadalmi szerepek pontosan egy generációval azután kezdtek el felbomlani, hogy ők a végére értek a szüléseiknek és még mindig nehezen emésztik meg azt is, ha egy apa besegít az anyának a takarításban és rendrakásban, az meg igazán szokatlan, amikor egyedül is vállalja a gyereket. Tudom, kaptam sok furcsa pillantást már az elmúlt másfél évben és még több meglepett arcot fogok ki, amikor egyszerűen ignorálva a kíváncsiságukat kikerülöm őket és hagyom, hogy Lisa észre vegyen, majd hozzám szaladjon. Nem kell sok dolog a megnyugtatásához, a jelenlétem általában elég, hogy ne féljen senkitől a közelben és most és nagyjából a lábam mögé bújva figyeli a túl kíváncsi néniket, akiket le tudok szerelni néhány apróbb mosollyal. Egyet leszámítva, aki észreveszi, honnan indultam és valahogy arra kijelentésre jut, hogy Heidi a kislány anyja. Ő gratulál a másodikhoz és hozzáteszi, örül, hogy valaki mer többet is vállalni, nem áll le az első után. Én meg csak próbálok nem nevetni közben, amíg a lányomat visszavezetem a kiindulási pontra. Most, hogy nagyjából minden kutyát megnézett, talán hajlandó maximálisan egyetlen egyre fordítani a figyelmét, amíg néhány szót beszélek Heidivel. Nem tehetek róla, de most jöttem rá, hogy bármilyen jól is érzem magamat a bőrömben, attól még hiányzott egy olyan személy társasága, aki előtt nem kell az elejéről kezdenem a dolgokat. Már amennyit tud...
- Akkor sok sikert és jó várakozást. Ha nem őrjít meg a dolog - tudom, hogy kicsit szokatlan, hiszen alig harminc éve tudhatja egy anya előre, milyen nemű lesz a gyermeke, de attól még annyira rászokott a világ, hogy a legtöbben képesek előzetes vizsgálatokat is csinálni, hogy időben megtervezhessék és hozzá illővé tegyék a baba szobát. Na, és ez az a rész, ahol én látványosan csődöt mondtam, ugyanis még mielőtt kiderült számunkra Lisa neme, közöltem, hogy se kék, se rózsaszín mániát nem kapnak. Helyette lett rengeteg sárga-barna és kevés zöld díszítés, amitől én nem kapok kiütést, a rokonok pedig elég lányosnak titulálhatták. merész dolog Heiditől ugyanezt bevállalni látatlanban. És egyben okos is, szerintem...
- Egyébként gratulálok, az idős hölgyek megint befűzték a nagyon szép a feleségem szalagot - teszem hozzá halvány mosollyal, mert nekem ugyan fogalmam sincs, honnan veszik, de Heidivel már megkaptam párszor ezt a szöveget kellemes és kevésbé kellemes változatban is. Nem tudom, miért hiszik mindig ezt, hiszen egyértelműen látszik a tekintetünkön, hogy nem egymásért vagyunk oda, hozzá sem értem, miután felsegítettem a földről és biztos, hogy a bizalmas pusmogás is a jelenlegi komfort zónámon kívül van. Az emberek sajnos szeretnek nem létező dolgokat belelátni egy-egy helyzetbe és én rendszeresen kapom ki Lisa miatt őket. Nem mintha meg tudnának zavarni, annál azért jobb vagyok.
- Esetleg nem lenne kedved találkozni néha? Nem sok embert ismerem Seattle-ben, jó lenne a változatosság kedvéért egy régi arc is. Persze, csak ha neked nem gond - nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a gyermek apja előtt azzal, hogy találkozgatunk, de akkor is, hiányzik valaki a régi életből. Aki azért tudja, mi mindent hagytam hátra. És nem tehetek róla, de azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy nincs a kezén jegygyűrű. Sőt, még a nyoma sem, egészen biztosan nem is hordott. Így pedig nem érzem úgy, hogy egy ártatlan teázás vagy közös ebéd bármilyen problémát vetne fel neki. Mindenesetre övé a döntés.

Nem tudom, eredetileg mennyi időre akartam kijönni Lisával a kutyaparkba, de egészen biztos, hogy az már régen letelt, miközben én Heidi-vel beszélgettem. És nem bánom a dolgot. Hiányzott ez a mosolygós lány az utolsó években az edzésekről, nekem pedig valaki, akinek nem kellett a szájába rágnom, mennyire más volt az életem még Európában. Egy olyan élet, ameyet valószínűleg soha nem fogok visszakapni és nem is nagyon akarok. Lisa pedig jobb, ha nem ismeri meg a családja azon részét, akik nem hajlandóak miatta utazni. Igen, vannak szülei és van két nagyanyja is, de ez utóbbiak a részeges kirohanásaikkal, a heti szinten lecserélt férfiakkal és időszakos alkoholizmusukkal együtt éppen elég, ha a saját gyerekeik életét tönkre tették. Semmi szükség rá, hogy az unokájukkal is megtegyék. Ez egy tagadhatatlan igazság, mely révén én kaptam egy kislányt, ők pedig fájdalmat és rengeteg nyugalmat. Mert ugyan Lis nem velük nő fel, de jól van, egészséges és boldog, amiről minden hétvégén megbizonyosodhatnak a webkamera segítségével, ha akarnak. És Andy hamarosan személyesen is...
- Én csak névjegyet tudok adni, remélem az is megfelel - veszem át a papírt Heiditől és kihalászom a telefont a zsebemből. Speciális tokja van, abba tárolok jó néhány dolgot, ha nincs kedvem tárcát vinni magammal valahova és a névjegykártyáimból is tartok ott. Ugyan ez a hivatali számom, de általában közöm nincs a beépített ügynökökhöz, így nem aggódom miatta. Legyen elérhetéo, ez szerepel a munkaköri leírásomban és nem több. Gondosan beírom a telefonomba Heidi számát, a cetlit is elteszem, majd felállok és a kezemet nyújtom felé, hogy őt is felsegítsem. Ugyan még nem látványosan terhes, de már most sem lehet nagy élmény a mozgás, arról nem is beszélve, hogy az udvariasság része is a hölgyek segítése. Még akkor is, ha tudjuk, hogy saját maguk is tökéletesen képesek valamit megcsinálni...

//nem legjobb záróm, de azért köszönöm a játékot és hamarosan folytatjuk