Kutyapark

Úgy repülnek a hónapok, hogy egyszer csak azon veszem észre magam, hogy már itt a nyár, én pedig éppen munka után vagyok, és Zafírral, na meg a hordozójával a kezemben, vállamon a retikülömmel sétálok az állatorvosi rendelő felé, miközben a fülhallgatómon át dübörög a dobhártyámon a Linkin Park egyik slágere. A doktornő berendelte a cicát kontrollra, mert pár hete kapott egy kellemetlen szurit, és meg akart bizonyosodni róla, hogy nem jöttek ki rajta a mellékhatások. Én nem vettem rajta észre semmi különöset, ugyanolyan eleven, vagy egyes esetekben lusta volt, mint eddig, így nem aggódom miatta, de nem én vagyok az orvos, szóval inkább hallgatok rá.
Szerencsémre, Zafír jól viseli a sétát, máskor is el-elvittem a macskahordójában ide-oda, hogy szokja a közlekedés ezen módját. Azt nem mondom, hogy rajong érte, de beraktam a kedvenc plüssállatát is, egy tigrist, ami régebben nagyobb volt, mint ő, pedig nem épp egy méretes játék, és így mindjárt jobban viseli az utazást.
Megérkezve, egy könnyed mozdulattal nyitok be a váróterembe, és először körül sem nézve köszönök egy “Jó estét-tel”, majd csak ekkor veszem észre, hogy a hely valójában szinte teljesen üres. (ami mondjuk nem meglepő, mert hamarosan vége a mai rendelésnek). Azért csak szinte, mert valaki ücsörög az egyik széken. Valaki, aki pár hónappal ezelőtt azt vágta a fejemhez, hogy nem találkozhatunk többet, erre tessék. Raoul itt van, teljes életnagyságban, s, mivel mégis csak egy állatorvosi rendelőről van szó, nem olyan meglepő, hogy ott van egy hordozóban Topáz is. Utóbbinak persze nagyon örülök, szívem szerint odamennék, és megölelgetném, de a gazdája miatt ettől most eltekintek. Sokat fejlődtem az utóbbi időben, így aztán a pillanatnyi lefagyásom után összeszedem magam, és a tőlük legtávolabb eső székre zuttyanok le, Zafír hordozóját magam mellé téve. A fülhallgatót pedig még véletlenül sem veszem ki a fülemből. Így sokkal könnyebb Raoult levegőnek néznem, pedig már a jelenlététől is dübörögni kezd a szívem. A legutóbb azt sem hagyta, hogy bocsánatot kérjek az el sem követett tettemért, de az Istenért, eddig is tudta, hogy nem bírom jól az alkoholt, plusz, ő egy jól irányzott mozdulattal elintézte, hogy ne csókolhassam meg, ergo, én nem csináltam semmi rosszat… Erre mégis ő büntet engem. Mindegy, megtanultam elfogadni a hiányát, így aztán lehunyom a szemem, hallgatom a zenét, és várom, hogy Raoul eltűnjön innen. Nem bírom valami jól a nyomást, mondtam már?

Lehet, hogy a torkomban dobog a szívem a ténytől, hogy Raoul itt van, de úgy érzem, sokat erősödtem lelkileg ahhoz, hogy most képes legyek úgy tenni, mintha észre se venném őt. Oké, ez nem olyan egyszerű feladat így, hogy itt van velem egy légtérben, ráadásul van akkora darab, hogy önmagában is képes betölteni a teret, de nem baj, a zene sokat segít, elvonja a figyelmemet.
Ez mindaddig működik is, amíg meg nem rezzen a telefonom. Kiveszem a zsebemből, majd meglátom a fényképet, ami világos, hogy alig egy perccel ezelőtt készült rólam, ahogy itt ülök a rendelői széken, mellettem a hordozóval, amiből Zafír nem látszik ugyan, de egyértelmű, hogy ott van velem. “Nézz fel!” áll az üzenet a kép alatt, mire érzem, hogy egyszerre fog el a méreg, és a szomorúság. Én nézzek fel? Ő vágott ki az életéből minden magyarázat nélkül! Mégis minek néz engem? Azt mondta, többet ne találkozzunk, és ezt becsülettel betartottam. Még az e-mailre sem reagáltam, amiben elküldte azokat a képeket, amik akkor készültek, amikor megkaptam tőle a kiscicámat. Egyszerűen fájt ránézni. Nem azért, mert rosszul néztem volna ki rajta, hanem azért, mert folyton eszembe juttatta, ki is készítette, és ettől elöntött a szomorúság.
Makacsul megrázom a fejem, majd veszek egy mély levegőt, és kitörlöm az imént kapott fotót. Ha azt hiszi, ennyitől megbékélek azok után, ahogy velem viselkedett, hát, nagyon téved. Elismerem, nem vagyok egy erős akaratú lány, de sikerült annyira megbántania, hogy most már ne akarja első szóra a nyakába ugrani, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem, inkább azért, hogy el tudjam terelni a gondolataimat, előveszem azt a tájékoztatót, amit úgy egy hónappal ezelőtt kaptam a felettesemtől. A tengerészet egy kiképzéssel egybekötött ösztöndíjat ajánlott fel, hogy valaki az őrsről továbbképezhesse magát. A program augusztus közepén kezdődne, és nagyjából február-március táján érne véget. Ez már alapvetően kecsegtető, hiszen érdekel, mit tudnának ott tanítani nekem, amit itt, Seattle-ben nem tudnék elsajátítani, de az abszolút pluszpont az, hogy New York-ba kellene költöznöm erre az időre, vagyis Raoul-tól igencsak messzire. Ez pedig, jelen körülmények között igencsak kecsegtető lehetőségnek tűnik. Talán érdemes lenne megpróbálnom. Az, hogy beadom a jelentkezést, nem feltétlen jelenti azt, hogy automatikusan ki is választanának, hiszen többen pályáznánk az ösztöndíjra. De egy dobást megérne, nem?

Lehetséges, hogy udvariatlanság a részemről, hogy rá sem nézek, de nem tudom, mire számított a legutóbbi találkozónk után. Talán arra, hogy ennyitől minden rendbe jön? Én ezt nem bírom. Még szerencse, hogy hamarosan behívják őket, mert eltűnnek Topázzal egyetemben. Remélem, nincs komoly baja uraságának, az azért nagyon bántana.
Mivel egy szám éppen véget ér, ha akarom, ha nem, meghallom, ahogy hozzámszól. Becsukom a katalógust, majd kihúzom a két dugót a fülemből. Ha ez nem, Zafír nyávogása, amit kétségtelenül Raoul hangja váltott ki belőle, előbb-utóbb felhívta volna rá a figyelmemet. Áruló ez a macska, én mondom. Elteszem a brossúrát, majd felnézek Raoul mosolygós arcára, és érzem, hogy ráncba szalad a szemöldököm.
- Ez most valami vicc, Raoul? - kérdezem feszülten - Nem is tudom, ki mondta azt, hogy többet nem találkozhatunk.
Szívem szerint elküldeném melegebb éghajlatra, de, mielőtt még válaszolhatna a kérdésemre, szólít a nővér, szóval fogom Zafír hordozóját, és bevonulok vele a rendelőbe. A vizsgálat alig tíz percig tart, s közben én mindvégig magamban puffogok. Mégis kinek hiszi magát? Úgy gondolja, hogy egy kedves mosoly elég, hogy a szőnyeg alá söpörje azt, amit tett három hónappal ezelőtt? Minek néz engem? Ölebnek, aki csak a vakkantására vár, és az első szóra ugrik? Na azt lesheti. Lehet, hogy kicsit naiv tudok lenni, de Raoul megtanított rá, hogy ezek után ne akarjak megbízni benne.
A kontroll végeztével köszönetet mondok a doktornőnek, majd megpróbálom a kis kedvencemet visszaterelni a hordozójába, ő azonban másként gondolkodik: leugrik az asztalról, és a résnyire nyitott ajtón át kislisszan az előtérbe. Mire kiérek utána, már Raoul lábánál ül, és panaszosan nyávog neki, hogy foglalkozzon vele. Mondom én, hogy áruló. Kellett nekem elhatározni, hogy minél előbb lelépek innen… Esküszöm, megérezte, mit tervezek, és csakazért is keresztbe tett nekem. Lemondóan sóhajtok, majd odamegyek hozzájuk, hogy visszakunyeráljam a macskámat, aki, ha tud, ekkor már Raoul ölében pöffeszkedve dorombol, alighanem féltékennyé téve Topázt.
- Tehát? Hülyének nézel? - teszem fel neki a kérdést ismét. Nem is tudom, mit érzek most. Lehet, haragos vagyok, de mégis, elsősorban inkább csalódott. Azt hittem, nem egy gyáva alak, aki annyival tudja le a történteket, hogy többé nem láthatjuk egymást, de úgy tűnik, tévedtem.

- Miért is nem? Nekem elég jól ment - vonom meg a vállamat. Nekem is nyugodt a hangom, legalábbis annak érzem, annak ellenére, hogy mindeközben az érzelmek garmadája viaskodik bennem.
Egyszerre örülök neki, hogy újra hozzámszól, de valahol bánt is, mert így még nehezebb lesz őt elengednem. Nem csak New York miatt, hanem úgy egyáltalán. Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta, pedig nem vagyok teljesen amatőr az emberek kiismerésében, de Raoul-ba valahogy mindig is beletört a bicskám, hiába ismerem, amióta csak az eszemet tudom.
A doktornő ugyan kiment a számomra kissé fullasztó helyzetből, azonban a vizsgálat után Zafír úgy dönt, hogy márpedig ő üdvözli - és egyben körüludvarolja - azt, akinél korábban időzött, amíg meg nem kaptam. Mire odaérek hozzájuk, már Raoul ölében trónol, és úgy simogattatja, na meg vakartatja magát, hogy azt bármelyik kutya megirigyelné tőle. Lehet, hogy Zafír eredetileg ölebnek készült, de valami félrement, és végül macska testben született meg?
- Abból, hogy a múltkor mit mondtál nekem, most meg úgy teszel, mintha mi sem történt volna az ég egy adta világon, és minden a legnagyobb rendben lenne - sóhajtok.
Talán az ő szempontjából tényleg minden rendben van, csak én vagyok annyira szerencsétlen, hogy fájdalmas nyomot hagyott bennem az, amit csinált. Az meg, hogy az elmúlt hónapokban majd megőrültem a hiányától, és a haragomtól, kit érdekel? Őt nyilván nem, éppen ezért, ezt inkább nem is mondom, csak átveszem tőle Zafírt, és megölelgetem, hátha valamelyest sikerül megnyugtatnia a dorombolásával, amit azért nem hagyott abba. Ha ezzel megvagyok, visszateszem a hordozójába, ő pedig a tigris rendszeres pofozgatása után, hamarosan álomba merül.

Hallgatom Raoul magyarázatát, és esküszöm, egyre kevésbé értem, hogy miről beszél. A mondandójának se eleje, se vége, összefolyó maszlag, ami annyira bántja a fülemet a felesleges cirádáival, hogy egy ponton szívem szerint fognám magam, és felemelném a kezemet azzal, hogy Raoul, hagyd már abba, könyörgöm! Olyan, mintha átment volna orvosba, aki épp egy pácienssel beszél, akinek muszáj túlmagyaráznia a dolgokat, hogy az lehetőleg egy szót se értsen belőle.
- Nem, nem utállak - felelem.
De ez nem jelenti azt, hogy ne bántott volna az, ami történt, és biztos vagyok benne, hogy ezt így, vagy úgy, de a tudomására fogom hozni. S nem is kell sokat várnom rá, hogy ez megtörténjen.
- Egy kicsit igen, haragszom rád. Bocsánatot kértem volna, de aztán rájöttem, hogy valójában nem tettem semmit, mert ügyesen megakadályoztad. Be voltam csípve, Raoul, miért kellett ennyire túllihegni azt, ami meg sem történt? - nézek rá értetlenül, mert ezt tényleg nem értettem akkor, s nem értem most sem.
Valószínű, hogy erre azt fogja mondani, hogy nagyon gyerek vagyok még, nem gondoltam át a dolgokat, és ostobán cselekedtem. Ha jól sejtem, fel sem fog merülni benne, hogy esetleg valóban meg akartam volna tenni azt a csókot… De ezt meg inkább nem árulom el neki, nem akarom még kellemetlenebb helyzetbe hozni a hülyeségeimmel, mint amennyire eddig sikerült. Szó se róla, nekem is megfordult már a fejemben, hogy nagyon furcsa helyzeteket szülne, ha valaha lenne köztünk valami - de, ha Raoulon múlik, erre egészen biztosan nem lesz példa, túlságosan is óvatos ehhez… Meg aztán, nem is tekint engem nőnek, gondolom én. Max amolyan pót-keresztlánynak, ha már Étienne halála után a nyakán maradtam -.

- Te tényleg nem érted, hogy nem azzal van bajom, hogy megakadályoztál benne, hanem azzal, hogy rögtön azzal jöttél, hogy nem találkozhatunk többet? - csattanok fel most már, mert egyszerűen nem bírom tovább. - Nem bírtad volna ki annyival, hogy bocsánatot kérek, és túl van tárgyalva?
Oké, becsaptam az orra előtt az ajtót, de az azért volt, mert megijedtem. Megijedtem attól, hogy hülyeséget csináltam, és hirtelen a csukott ajtó tűnt jó menedéknek. De Raoul felnőtt férfiember, megpróbálhatta volna megbeszélni velem a dolgot a drámai kilépője helyett.
Komolyan mondom, már nem is értem, miről hadovál itt nekem.
- Nem estem neked! Úgy ismersz te engem, mint aki józan ésszel gondolkozva fogja magát, és rádmászik? Meg mi az, hogy sokkal rosszabb lett volna? Azt hiszed, nem tudtam volna feldolgozni, ha visszautasítasz? Remek… Nem is értem, miért mondok még neked bármit is. Úgysem akarsz meghallgatni - nyögök fel csalódottan, majd én is megmarkolom a kismacskám hordozóját, bár jelen pillanatban Raoul annyira felhúzta az agyamat, hogy szívem szerint - még ha az bele is szakadna -, visszaadnám neki Zafírt, hogy nesze, vigyed, biztos örülnél neki, ha nem maradna semmim, ami akárcsak nyomokban is rád emlékeztet. De nem vagyok bolond, sosem adnám neki a kis drágámat.
Nyilván nem. Szemmel láthatóan, ő nem az a fajta, aki egy botlás miatt elnézően elmosolyodik, majd továbblép. Elvégre egy botlás mindenkinek megbocsátható lenne, nem így van? Nem, ő még rúg rajtam egyet-kettőt, hadd érezzem még szarabbul magam, mert az biztos jó nekem. Férfiak meg az észjárásuk… Komolyan, lehet, annak a Tara nevű nőnek volt igaza, és kvázi leszbikusnak kellett volna mennem inkább, mert a pasikkal nem tudok mit kezdeni. És oké, tényleg a feje tetejére állt velem a világ azóta, hogy bekopogott hozzám, de hónapokig elvoltunk úgy, hogy nem történt semmi baj, aztán egy apróság, és Raoul máris nekiáll felégetni a hidat, olyannyira, hogy el is megy innen. Ami, tekintve, hogy én sem leszek a városban, lényegében, mindegy is.
- Inkább neked kellene átgondolnod, hogy mi a fenéért büntetsz olyasvalamiért, amit végül meg sem tettem. Nyilván, ezt érdemlem, szerinted - megyek az ajtóhoz, majd a jólneveltségre, mint olyanra, fittyet hányva, őelőtte lépek ki a rendelőből, és indulok haza… Hacsak, Raoul nem jön rá, hogy meg is lehet beszélni a dolgokat, ahelyett, hogy csak folyamatosan megpróbálna ellökni magától.