Nappali (Jackie háza)

Az ébredéssel sosincsenek gondjaim, egyedül az esti gyógyszer megmaradt hatása nyom le, tart vissza a szokásos kelési ritmusomtól és lassítja az agyamban a szinapszisok kapcsolódását. Mint amikor másodpercekig döglődik a villany közvetlenül a felkapcsolása után. A kávét is automatikus mozdulattal veszem át a nyújtásakor, semmint tudatosan és rögtön félre rakom, hogy ne öntsem ki, mialatt felkászálódok vízszintesből. Ha már magamhoz találtam volna nagy valószínűséggel észleltem volna a tartásába, a vonásaiba kapaszkodó felkészültséget, nem érne később olyan váratlan erősséggel a tegnap este témájának folytatása. Ha pedig elevenemben lennék a látottak alapján talán számítottam is volna rá.
A matracot alaposan meggyűröm, amikor feltolom magam és elkerülöm a kellemetlen esetet, hogy meg kelljen emelnem a lábamat a helyezkedéshez. Csak húznom kell ezáltal, ami közel sem olyan kellemetlen, mégha a rózsástól továbbra is távol áll és nem is sokat, mert látom igyekszik úgy helyet foglalni, hogy nyugodtan maradjak meg a seggemen. Az adódó kérdésére fogalmazott válaszom és azzal párban járó észrevételem után a gesztussal együtt a kávét is értékelem, egyelőre úgy, hogy gondoskodom a koffein bevitelemről. Ez elengedhetetlennek bizonyul, hogy normálisan fel tudjam venni a beszélgetés fonalát.
Kisebb bólintással és a hajam helyre túrásával érzem át a dolgot két nagyobb, észhez térítő pislogás között. Biztosra veszem..
- ..velem is ugyanez lett volna, ha nincs a gyógyszer. – amíg vissza nem ért a srácok fuvaroztatásából is szüntelenül kattogott az agyam, pedig akkor még nem is mondtam el azt, amit Zach megosztott velem. Utána az érintett témák, a szituáció is kezelhetetlenül elburjánzottak, szóval..
Hazudnék, ha jelen állapotomban nem érne fel minimum egy második kortynyi feketével, hogy szól, beszéljünk. Nem okoz nehézséget rávágni, hogy változatlan a hozzáállásom a dolgot illetően, az már inkább, hogy eldöntsem melyik végéről ragadjam meg. Nem egyszerű belekezdeni és jól megfogalmazni különösen nem, de hozzálátok a legfontosabbat véve előre: sajnálom. Enélkül nem hiszem tényleg érdemes volna a folytatás és látva a visszafogott reakcióját bátorkodom a második eszembe jutott pontot felvezetni. Hozzá hasonlóan nem akarom húzni az időt, mást se, így egy kisebb fejingatással adom tudtára, hogy túllépek rajta én is, nem akarok leragadni a szerencsétlenül szerzett sérelmeinken. Bonyolult volt, mi sem kezeltük a legjobban, de elismertük szóval haladjunk a helyre hozásával. Csendben hallgatom, folyamatosan a tekintetébe kapaszkodva és a szemöldökeim mostanra sem egyenesednek ki, hogy kiderül senki nem érdeklődik a fiúval kapcsolatban odabent. A felvázolt családi ágazatra kicsit elhúzom a számat, ami inkább csak egy kis rándulásként mutatkozik meg.
- Gondolom nem lehet erre csak így rákérdezni, de az apjának sem volt olyan ismeretsége, barátai, akiket fel tudtak volna keresni? – mondjuk, ha belegondolok mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok ’Frisco-ban és eleve a srácok családi helyzete is más lenne, nem csak az apjukat veszítették volna el s rákérdeztek volna nálam a gyámügynél.. Itt megálljt parancsolok a gondolataimnak, megnyomorgatom a halántékomat. Nem kell, nem is kellene ezen rágódnom, hiába véltem kézen fekvőnek valahol a megközelítést.
A további tájékoztatást hálásan veszem, a terep annyira járatlan számomra, hogy ennyivel előrébb is nehezen tudom milyen kérdéseket kellene feltennem. Túl sok van, de amikor kellene baromi nehezen tudok kibökni egyet is. A felsorolt érvek egy fiatalabb gyermek kiválasztása kapcsán jogosak, bár semennyire nem releváns az én véleményem az ügyben, egyszer sem gondolkodtam el azon mi alapján választanék ki egyet.. Már ott vissza lett utasítva a téma, hogy legyen valaha is. A kávét finoman döntögetem és emelném a bögrét, hogy beleigyak, amikor olyan információ lesz soros, ami kifejezetten meglepődésből nyitja meg a tekintetem. Benne van egy Tessék? jelleg, mert konkrétan képtelen vagyok elképzelni Zach-et a lefestett módon, mégha nem is ismerem jól.
- Hogy agresszív lenne..? – nehéz nem hátra hőkölni ettől az újdonságtól. - Piszkálja a többi gyerek vagy miért dühödik be, ha amikor velünk van ennek semmilyen jele nincs? – logikusan erre tudnék gondolni, más ok nem fordul meg a fejemben. Vagy csak ennyire korai időszakában a megdöbbenésnek nem akaródzik a pontok összekötése, amiben egyébként sem remekelek. Nem vagyok nyomozó vagy rendelkezem fene nagy beleérző képességgel.
- A rendszert meg nem tudom megérteni, ezek alapján inkább eltántorítónak tűnik, mint családsegítő jellegűnek.. – aláírom ki kell szűrni a stiklis alakokat, de meggyötörni azokat, akik eleve segíteni akarnának, rögtön a legelején elég elbaszott megoldás. Kellene lennie másiknak. Megrázom a fejem, ezt nem értem. Nem is vagyok benne biztos meg fogom.
- Mondtad a procedúrát, amin végig kell menni például.. Az mit jelent? Miből áll? Meg milyen feltételeik vannak a vállalkozókkal szemben? – az elhangzottakból építem a „stratégiát”, egyelőre igyekszem a relatíve objektívabb pályán maradni a metódus, papírozások, meg mi egymás apropóján. Kell azért még egy kis idő, hogy jobban belemenjünk abba mindez hogyan érintene minket.

A tarkóm felett ugyan összecsomóztam a hajamat, de nem minden tincs ér bele tökéletesen. A fülem mögé kell simítsam, amikor az arcomba hull. A mozdulat távol áll a tudatostól, pótcselekvésnek pedig tökéletes. Nem kétlem, hogy neki sem jött volna álom a szemére a gyógyszerek nélkül, meg is értem, hogy miért, de mégis örülök annak, hogy a kemikáliák „kiütötték”, legalább tudott valamennyit pihenni. Gyengéden és nem is túl hosszan rásimítok a combjára, mielőtt ismét mindkét tenyerembe zárnám a bögrémet, ezzel engedve el a témát. Kellően körüljártuk és talán itt is van az ideje annak, hogy belefogjunk abba, ami mindkettőnket fenn tartott volna az éjjel más esetben. (...)
Igyekszem kellő alapossággal átfogni a témát, amennyire a tudásomból telik, de sajnos nem rendelkezem minden válasszal, amire szüksége volna. A szemkontaktust végig tartom vele, odafigyelve a reakcióira, arra, hogy pontosan mi is érdekli és, hogyan fogadja, amit végül hall. Azt hiszem a következő kérdésére előbb megkapja a választ a nonverbális jelekből, semmint az azt követő szavaimból. Feljebb emelkednek a szemöldökeim és vállaim, egyszerre. Nem látványosan vagy elnagyoltan, de ahhoz eléggé, hogy pontos kísérete legyen a ténynek;
- Nem tudom. Neela nagyon a szívén viseli a gyerekek sorsát és a munkáját is lelkiismeretesen végzi, ezért felteszem, minden szálat megpróbált megmozgatni, de amennyit elmesélt, abból az derült ki, hogy nincs senki más, akit érdekelne Zach sorsa. – nem látok bele jobban az egészbe, mint amennyit megosztanak velem, de mivel se rokon nem vagyok, se hivatalos szerv, így nem adnak ki minden részletet vele kapcsolatban. A jó viszonyunkra való tekintettel Neela elmondott ezt-azt, látva, hogy tényleg érdekel Zach és szívesen töltünk időt egymással, de igazság szerint fogalmam sincs, hogy mi folyik a háttérben pontosan az ő ügyében.
- Igen, olykor az. – bólintok is egy aprót. Számomra is pont olyan hihetetlen, mint ahogyan most ő is reagált rá, mert semmi jelét nem mutatta eddig, de az is igaz, hogy azaz egy-egy nap, amikor elhozom, nem feltétlen elég arra, hogy megmutatkozzon ez a gond.
- Ott mindig piszkálnak a többiek.. – húzom el a számat egy kis időre, leginkább az átélt tapasztalataimnak emléke miatt. Főleg a nagyobbak a kisebbeket és Zach különösen a legkisebbek között van.
- ..vagy elveszik a játékokat, dolgokat, amikkel szeretné körülvenni magát, gondolom ez lehet a katalizátora a kirohanásoknak. Amikor velünk van, feltételezem azért nincs vele gond, mert biztonságban és jól érzi magát. – olyan gyerek nincs bent, akit ne ért volna ilyen vagy olyan trauma, de az állam nem gondoskodik arról, hogy ezt valamilyen módon segítsék feldolgozni nekik. Leginkább anyagi források hiányában csak arra telik, hogy enni, kapjanak, ruházzák őket és a gondozókat fizessék.
Egyetértően bólintok, a rendszer tényleg elég rossz úgy, ahogy van és valóban nem tűnik családsegítőnek, ezen nem nagyon van mit szépíteni.
- A feltételek között olyasmik vannak, amik behatárolják a jelentkezők korát vagy, hogy hány év kell legyen minimum és maximum a szülők és a gyerek között, nem lehet a „jelentkezők” ellen folyamatban lévő büntetőeljárás, sem büntetett előélet, fizikailag és pszichésen is alkalmasak a feladatra, megfelelő környezetet és anyagi biztonságot tudnak nyújtani, rendben van a jogi státuszuk és mindenkinek bele kell egyezni, akik egy háztartásban élnek. – azt hiszem nagyjából ezek vannak, amit így hirtelen fel tudok neki sorolni. Kisebb szünetet hagyok, hogy levegőt vegyek a folytatáshoz.
- A procedúra része a környezettanulmány, átvizsgálják az anyagi helyzetünket, ellenőrzik a hátterünket. Orvosi vizsgálat is része a folyamatnak és pszichológiai is, utóbbi egybekötve több elbeszélgetéssel, hogy miért akarnánk magunkhoz venni, egyetértünk-e ebben, támogatjuk-e egymást, beleegyezünk-e abba kölcsönösen, hogy velünk legyen. ..de lehetnek kellemetlen kérdéseik is, mondjuk, hogy miért csak élettársak vagyunk. – az utolsó részt egy apróbb szünet után teszem hozzá. Nem előírás tudtommal, mert nem elvárás vagy kitétel a leendő nevelőszülőkkel szemben a házasság megléte, de benne lehet a pakliban, attól függően kit fogunk ki, aki az ügyet felügyeli és végigviszi, hogy rákérdez és komolyabban áskálódik a kapcsolatunkban.
- Ha elfogadják a jelentkezést és nem találnak kivetnivalót, utána is megmarad a kapcsolat a gyámhivatallal, időnként ellenőrzik, hogy minden rendben van-e továbbra is Zachel és velünk. – már, ha egyáltalán szóba jön az, hogy valóban meg is történjen az egész folyamat minket illetően. Viszont összefoglalni könnyebb volt így a végét vagy tudat alatt ösztönösebb.
Elhallgatok, mert azt hiszem túl sok információt zúdítottam rá így is és nem tudom, hogy akadt-e közben kérdése vagy mennyire hoztam rá a frászt azzal, amit eddig hallott.

Nem váltam nyugodtabbá az előzetes jelektől, melyek szerint nincs ilyen személyekről vagy akárcsak egyetlen egyről is tudomása és hazudnék, ha pontosan körül tudnám írni miért érzek így. ..mert így nő a nyomás? ..mert csak még nagyobbra nőtt a sajnálatom a kölyök irányába? ..mert azt akartam valójában, hogy bár lenne valaki? ..mert egy kicsit mindegyik, más-más arányokban?
- És a nő nem vetette fel neked, hogy.. – tartom felé a nyitott tenyerem a pillanatnyi elakadásnál a megfogalmazásban. Nyelvidegen hangosan is kimondani azt, amiről szó van. - Nem kérdezett rá, hogy nem veszed-e fontolóra a magadhoz vételét? – egyszer találkoztam csak a Neela névre hallgató nővel, még a kórházban a tűzeset napján. Ismeretségről csak távlatokban beszélhetünk, de a hallottak alapján, különösen azután, hogy Jacks azt mondta a szívén viseli Zach sorsát megfordul a fejemben a lehetősége az ártalmatlan kérdésének. Talán pont azért, hogy elültesse a bogarat a fülében.. Más nem látogatja rendszeresen, adja magát legalább a kísérlete annak, hogy rábeszélje azt az egyet, aki bejár hozzá, egy-egy napokra kikéri közös időtöltés miatt. Az ő szakmájában, hogy jobb legyen a gyereknek.. Nem váltana ki belőlem meglepődést, ha igen, csak elhallgatásra került a pedzegetett téma. Se egyiket, se másikat nem hibáztatnám. A saját bőrömön tapasztaltam mekkora hideg zuhany is előhozakodni vele, mégha nekem a legjobban érintett is volt a beavatóm..
A megfogalmazás feltűnik és nem kell kettőt tippelnem, hogy ahhoz kapcsolódik a szájának nyúlása, első sorban nem Zach apropóján. Előző nap részletesebben is mesélt a bent töltött időről, kérdezni viszont sose kérdeztem róla. Tudtam, hogy intézetbe került az apja miatt és ezt a téma kényessége miatt sose tudtam hogyan kellene körbe járnom vagy kérdeznem róla. Vagy mi kapcsán merülhetne fel, akar-e egyáltalán beszélni róla. Végül magamból indultam ki, csendesen kezeltem a szituációt.
- Ezt hogy a francba nem tudják kontrollálni odabent vagy figyelnek arra mindene megvan-e? Vagy legalább ne piszkálják.. – még mielőtt válaszolna rájövök, hogy mennyire költői tételeket soroltam fel és jelzek a kezemmel. - Igaz, mondtad, hogy a dolgozóknak milyen a hozzáállása.. – a kezem lendületénél fogva vakarom meg az arcélemet két mikrobólintással együtt. Ismeri a körülményeket, nagyon is jól, nem akarom olyanokkal traktálni, amikkel ő már régóta tisztában, mint megtapasztalt, esetenként érthetetlen probléma.
A feltételekre és a folyamat menetére összpontosítok helyette. Egy-két ponton mélyebben szívom meg a tüdőmet, hogy az oxigén által működőképesebbé váljon az agyam. Ha ezeket elkezdeném sorra venni a bírál bizottság szemszögéből, ránk kivetítve.. Egy része valóban kellemetlen, kényelmetlenné teszi a pillanatot ahogy átfut gondolat formájában. Az egyetlen, ami igazából problémásnak hangzik az a feltett kérdések megválaszolása az interjú során. A többivel úgysincs mit kezdeni, tényekről van szó, amiken nem sokat lehet változtatni.
- Ha nem feltétel, akkor nem releváns a kérdés. – nem tartozik rájuk. Töprengés nélkül szúrom mögé, közvetlenül, hogy befejezte a mondatot. Megakasztani vagy félbeszakítani a beszédben nem állt szándékomban, de ez kikívánkozott és pontosan emiatt nincs jó előérzetem a procedúra ezen részével kapcsolatban: ha olyat fejtegetnek, amikhez semmi közük nincs másoknak az nem vált ki szimpátiát bennem és annak megfelelően reagálok. Védekezően, makacsul, ha még a sodromból is kihoznak közben.. Elnyomom a sóhajtást.
- Nagyon alaposaknak és nem kevésbé kekecnek hangzanak.. Tegyük fel, hogy belevágnánk. Jobban ismered a rendszert, ezt az egészet jobban átlátod. Szerinted mik azok a dolgok, amikre biztosan rámennének és belekötnének? A hátterünkben mennyire vájkálnának? Gyerekkorig visszamenőleg vagy..? – megvonom a vállam, nem tudom mi következne a vagy után. Tisztában vagyok vele messze szegényesen beszélek az ő terjedelméhez képest, de a nagyját azt hiszem csak tudomásul venni tudom és még mindig feldolgozás alatt van. Nagyon rühellem, ha a magánéletemben vájkálnak és ezt nem tudom egyik pillanatról a másikra megszüntetni érzésként, akkor se, ha most nem teszem egyértelműen szóvá vagy mutatom. Megállom, más választásom nincs.
- A látogatások meg, ha jól tudom.. Nem rövidek. Legalábbis hallottam, hogy inkább fél napos, napos megfigyelésekhez hasonlítanak. – szúrom a végére, mielőtt elfelejteném és meglögybölöm a kávém maradékát. Éppen csak langyos mostanra, úgyhogy megiszom a maradékát.

Szükségem van egy mélyebb lélegzetvételre és most elszakítom tőle a tekintetem egy kis időre. Muszáj nyelnem egyet és a kezemben szorongatott bögre hirtelen érdekesebb látnivalónak tűnik, abban a néhány másodpercben, amíg a választ forgatom a nyelvemen. Nem akartam se felhozni, de megemlíteni és sikerült a közepébe belekérdeznie.. Végül újra ráemelem barna íriszeimet.
- De.. ..igen. Felhozta, hogy átgondolhatnám, de.. – megrázom végül a fejem, elhallgatok és megint inkább a bögrét figyelem. Újra a fülem mögé igazítom a hajamat és a kézfejemmel megérintem az orrhegyemet. Nincs oka, hogy miért, pótcselekvés. - ..de nem voltam kész arra, hogy elmondjam neked. – kényelmetlenül érzem magam, pedig most sem csinálnám másképpen. Nem tudtam, hogy Zach neki fogja feltenni a nagy kérdését, azt hittem, hogy több időm lesz megrágni, átgondolni, egyáltalán arra, hogy jobban megérjen a gondolat. Nem akartam rosszat senkinek, most mégis valamiért olyan, mintha azt tettem volna, mert nem avattam be és fogalmam sincs, hogy miként fogja fogadni. Félek attól, hogy nem jól..
Nem csak a dolgozók, gondozók hozzáállása a gond bent, hanem az is, hogy kevesen vannak és könnyedén megtalálják a módját azok a gyerekek, akik a többieket akarják bántani vagy piszkálni, hogyan ne bukjanak le vagy mikor csinálják, amikor nem látják őket. Aprót bólintok azért, mert az is tagadhatatlanul benne van, hogy sokan nem végzik úgy a munkájukat, ahogyan azt ténylegesen is lehetne.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem látom, mikor veszi mélyebben a levegőt az elhangzottak közben, így mire elérünk oda, hogy hozzátegye a maga gondolatait is, nagyjából sejtem mik azok, amik problémásabb pontjait jelenthetik számára ennek az egésznek. Amikor azonban felveti, hogy esetleg belevágnánk, beszorul a levegő a tüdőmbe. Nagyon kezdünk érni ahhoz a ponthoz, ahonnan borzasztóan nehéz lesz visszafordulnom, ha a végén mégsem akarja végigvinni az egészet.
- Ez... – csak most tűnik fel, hogy még mindig a mellkasom ketrecében rekedt az oxigén, ami nem került cserére az elmúlt másodpercekben, ezért kénytelen vagyok előbb tudatosan lélegezni a folytatás előtt. - ..ez sokban függ attól, hogy ki felügyeli az egész menetét. Nem tudom megmondani, hogy mi az, amit jobban kiveséznének vagy mi az, ami gondot jelenthet. Ha szerencsénk van, akkor semmit nem találnak, amibe belekössenek, ha nincs, akkor gyakorlatilag bármi lehet.. mondjuk, hogy nem biztosak abban, tényleg komolyan gondoljuk-e. ..de ez csak találgatás a részemről. – benne voltam a rendszerben, több családnál is megfordultam, mielőtt magam mögött hagyhattam, de ebből a helyzetből sosem kellett átmennem a procedúrán, így nem tudom, hogy mi lehet igazán nagy buktató esetünkben.
- Amennyire tudom, nem mennek vissza a gyerekkorunkig, inkább az utolsó néhány év lesz mérvadó, kivéve a büntetlen előélet vizsgálatát. A dolgaink rendben vannak, az anyagiak, a hátterünk. ..vagy nem így van? – ráncolom összébb kissé a szemöldökeimet, mert úgy érzem erre nem csupán egyszerű érdeklődés miatt kérdezett rá és felteszem, komolyabb oka is van.
- Nem rövidek, de inkább csak néhány órásak. Olykor a suliba is kijöttek, beszéltek a tanáraimmal, velem is és a családokat is látogatták. – nem mindig egyszerre mindent ugyanazon a napon, de a kapcsolattartás nem szűnt meg.
Kisebb szünetet azért hagyok, de most nekem is van kérdésem, amit fel szeretnék tenni, viszont annyira nem egyszerű, hogy csakúgy kimondjam. Kell némi idő hozzá, ha hosszú percek nem is.
- Tényleg fontolóra veszed? – kell, hogy mondjon erről valamit, többet, mint eddig, mert egyszerűen nem értem. Mármint azt igen, hogy nyilván nem véletlenül akarta a beszélgetést, azt is tudom, hogy Zach megkérte, de emlékszem arra a kijelentésére, hogy nem akar gyereket.
- Miért? – ha valóban akarja – vagy, ha mégsem, de meg kellett ejtenünk ezt a beszélgetést –, tudni szeretném az okát. Nem a kézenfekvőeket, hogy egy ötéves erre kérte, hanem az érzéseit, gondolatait, mi változott vagy változik benne és mi okból és azt is, hogy miért nem vetette el csípőből a gondolatot.

Komolyabban nem merültem el az eshetőségben, mi van, ha tényleg felvezette már neki az örökbefogadás lehetőségét a nő. Választól függetlenül nem látom értelmét, azután se, hogy beigazolódik valóban megtörtént ez a beszélgetés. A szorongásra utaló mocorgásaiból előbb kiolvasom, minthogy szóra nyitná a száját, miután visszatalált a tekintetemhez. ..majd ismét máshol keres magának kapaszkodót.  
- Oké. – érezhető többet nem kívánok hozzátenni és tudomásul vettem az elhangzottakat. Egy másodperc erejéig átfutott a gondolataim között, amikor a hajának birizgálásába kezdett, hogy rákérdezzek a Mikor?-ra, de elvetettem az ötletet. Rohadtul nem vagyok kíváncsi rá igazság szerint, mert ha tegnap hozakodott volna elő neki Neela mindezzel, akkor nem fészkelődne kényelmetlenségében és másként reagált volna az általam elmondottakra is. Az én elképzelésem szerint másként, kezdve azzal, hogy szólt volna a rövid eszmecseréről. Halkan fújom ki a levegőt és csak arra az időre szakítom el tőle a szembogaraimat, amíg megnyomorgatom a bal lábamat a paplanon keresztül, nem sokkal a kötés felett.
Ha neki érzékelhetően nincs mit mondania, akkor fogok további kérdéseket feltenni, amiken keresztül szembesülök további újdonságként a fiúval kapcsolatos problémára, annak feltehetőleges forrására. Csak annyit remélek magamban az előzőekhez, hogy le fog esni neki az ő meg az én esetem közti különbözőség a ki kinek, mit és mikor mond el dolgok terén.. Igyekszem mindenre odafigyelni, ami Zach-kel vagy magával az egész adoptálással kapcsolatos, hogy a rengeteg információ között ne ússzon el egy se és ehhez, pedig szükségem van a kávé maradékára, ami után az éjjeli szekrényen végzi az üres bögre és összefont karokkal könyökölök fel a jobb térdemre. Tegyük fel.. Praktikussági okokból fogalmaztam így, másként nem tudnám hirtelen megérdeklődni milyen olyan pontokat találhatnának ránk nézve, amikre ráakaszkodhatnak a kontra érvek gyártásánál. Nekem akadna tippem, de nem hangzik el az ő szájából és nem is akarom addig felvetni, amíg át nem adja a kört. A találgatásokra apró bólintás formájában reagálok és mielőtt a visszadobott labdát elkapnám kell egy levegővételre, szájnedvesítésre szánt másodperc, hogy végigfuttassam valóban így van-e. Nem, mintha tudnám a hátterünk csak minket fed-e le például..
- De, elvileg rendben. – az ő szemszögükből viszont.. Fogalmam sincs. - Ha a hozzátartozókat nem nézik át, akkor elvileg igen. – mert akárhonnan is nézem a húgom is egy teljesen más világban él és ha tegyük fel utána néznének az ő körülményeinek is, elég hamar belebotlanának a priuszos kotralékába. Nem mondom ki, mert érzékelem erről a részéről neki sincs sok tudása, többnyire tippel és feleslegesen nem kezdenék bele ez például mérvadó lehet-e a bírálásnál, hiszen nem is járunk ott, hogy erről a részéről tényleg beszélnünk kelljen. Ez nem az a pont, ahol kellene. Nem mondom, hogy nem találom valamennyire biztatónak, hogy a jelent vizsgálják semmint a múltunkat, de a megkönnyebbülés nem sok, pontosan azért, amiért az előbb is röviden válaszoltam..
- Folyamatos kapcsolatot tartanak másokkal is, értem. – az a meghagyott kisebb szünet csendes mérlegeléssel zajlik részemről, kisebb elbambulással megfűszerezve. Innen kapok észbe, figyelek fel rá kérdőn, amikor előáll a maga kérdésével. Nem értem. Már abban a tekintetben, hogy nem tűnik fel neki épp azt teszem, ha nem is olyan könnyen..? Bólintással jelzem a válaszomat és az egyik kezemet a tarkómhoz emelem, hogy ott támasszam meg, amikor a második körét is kihasználja egy hasonló kaliberű érdeklődésre. Megeresztek egy hosszabb, halkabb sóhajt, mert ezen a ponton rá kell döbbenjek nem tudom ezt tökéletesen összeszedni neki vagy magamnak normálisan megmagyarázni.
- ..azért, amit tegnap mondtam neked? – többek közt és először. A mondatvégi hangsúlyt nem vittem le, de nem azért, mert kifejezetten erre várnék döntő reakciót tőle vagy akár magamtól. Van folytatása, csak a megfogalmazáson dolgozom.
- Én se tudom pontosan megmondani, de azt határozottan tudom, hogy akárhányszor és akárhányféleképpen lepörgettem a dolgot mindig szarul éreztem magam, ha oda jutottam meg se akarom próbálni, nem adok neki esélyt. ..mert láttam a tegnapi előttig is, hogy törődsz vele. Nem tudtam miért, de az nyilvánvaló volt, hogy fontos. ..mert nem csak arról van szó sajnálom őt. Nem egy olyan gyerekről van szó, akinek hallottam a történetét és persze, sajnálom, de ennyi. Többször volt velünk és egy aranyos, édes gyereknek ismertem meg, akinek valahogy én is segíteni akarok. Ezt nem tudom kizárni. – megemelem a vállaimat.. Valahogy segíteni igen, hogy ez miben merül ki, hogy alkalmanként, amikor elhozza Jacks odafigyelek rá, foglalkozom vele vagy más formában az nem olyan, amit egyöntetűen kijelenthetnék. Újabb sóhaj.
- ..mert te sem tudnál ugyanúgy rám nézni, ha megtenném. – nem kell tagadnia, remélem nem is kezd bele, mert ha nem is vallaná be – akár önmagának –, akkor is így lenne és nem hibáztatható érte. Ha bárki rákérdezne akarok-e gyereket a válaszom magamtól azt hiszem ugyanaz lenne, mint régen: nem. Ha bárki rákérdezne szeretném-e, hogy boldog legyen, megkapja azt, amire vágyik: igen. Ha azt, hogy akarnék-e vele közösen gyereket vállalni – ez már jóval bonyolultabb..
- Nem tudom.. Nem tudok egyértelmű választ adni. - ..és vaskosan ott van a sajnálom-él.

A rövid, de annál többet mondó okét hallva, veszem a lapot és én sem firtatom tovább a dolgot. Ezzel együtt azonban megül bennem egyfajta kellemetlen feszültség, ami a lelkiismeret-furdalás elegyével nyúlósan tapad meg a pórusaimban. Azt nem tudnám kijelenteni, látom rajta – inkább hasonlítanám olyan érzéshez, amikor látszólag semmilyen kézzelfogható ok nem igazolja a balsejtelmet –, hogy eret vág közöttünk az; nem mondtam el neki valamit azonnal. Pedig ezzel kapcsolatban nem változtatnék a történteken, pontosabban a meg-nem-történteken most sem, mert tudom, hogy képtelen lettem volna előállni vele akkor, amikor történt. Tegnap se ment jól, úgy, hogy ő hozta fel és ma is inkább mondható, hogy azért kezdeményeztem, mert készen kellett rá lennem és nem azért, mert ösztönös késztetést éreztem volna rá.
Szándékosan próbálom figyelmen kívül hagyni a pislákoló frusztrációt és inkább arra koncentrálni, hogy továbbra is válaszokat adjak neki. Olyan válaszokat, amelyekre szüksége van, aszerint, amennyire tőlem telhetően felelni tudok a legjobb tudásommal. Akkor is, ha közben elérjük azt a pontot, amitől már akkor tartottam – joggal –, amikor még el se kezdtünk beszélgetni erről az egészről.
- Nem élnek velünk, így nem számít. – nem túl nehéz kitalálni most már, hogy mire is utalt az előbb. Nem, valóban nem vettem számításba a sógorát – mert felteszem róla van most szó ki-nem-mondva is –, de Zach kapcsán nem releváns, akármit is csinált. (Mert azt feltételezem, hogy gondot jelentő hozzátartozó(k) alatt nem a húgát értette.)
Az iskola – Zach esetében még óvoda – valóban érintett lenne, mert ők vannak a gyerekkel még sokat. Csak egy bólintással reflektálok a válaszára, azt hiszem további magyarázatra már nem szorul a dolog. Kérdésem azonban mostanra már nekem is van, kevésbé gyakorlatias, mint az övéi voltak, de számomra inkább lényeges, mint bármi, ami eddig elhangzott. Őt ismerve és mindazt tudva, amin az elmúlt másfél évben keresztül mentünk, igenis szükségem van megerősítésre, válaszokra. Nem elég a tény, hogy beszélgetünk róla, egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mi történik ..vele, velünk. Ezért a bólintást nagyon kevésnek érzem, kimondott szavak kellenek. Magyarázat. Szóvá tenni azonban nincs lehetőségem a folytatás miatt, aminek az első mondatánál  válik fájdalmassá a nyelés és szívem szerint meg is akasztanám, de a dolog elmarad, a tovább elhangzottak alatt pedig inkább csak csendesen figyelek rá. Egy ponton azonban megint késztetést érzek arra, hogy egy mélyebb légvételt követően közbeszóljak, de mire eljutnék a tényleges megvalósításig, addigra újra az ő hangja tölti be a szobát, egészen addig, míg csend nem telepszik mindkettőnkre, ezúttal nem csupán néhány másodpercre.
- Oké, öhm... – és nyelek. Újabb levegővétel, az ujjaim még mindig a bögrét fogják át, a kávé benne régen kihűlt és érintetlen. A szemöldökeim egy pillanatra feljebb vonódnak, gondolkozom azon, hogy mit feleljek. Kelletlenül telik az idő és bár én sokkal hosszabbnak élem meg, valójában két percnél jobban elnyúlt csend nem tölti be a hálót. Megint a fülem mögé igazítom a tincseimet, a tekintetem pedig nem azonnal, csak valamikor a mondandóm közepén talál vissza hozzá.
- ..értem, hogy segíteni akarsz valahogyan Zachnek, de nem szeretném, hogy olyan döntést hozz, ami végül nem tesz boldoggá. Ismered őt és így persze, más a helyzet, de.. – nem tudom befejezni a mondatot. Értem, hogy adni akar egy esélyt a dolognak, legalább azon a szinten, hogy átgondolja és a segítőszándékot is, de valahogy mégis olyan íze van annak, amit elmondott, hogy miattam csinálja már eleve a megfontolást is.
- ..nem kérnék tőled olyat, amit nem akarsz. – ne miattam hozza meg a döntését, hanem Zach miatt és saját maga miatt.
Megmozdulok, hogy letegyem a bögrét a kezemből az éjjeli szekrényre, de nem helyezkedem vissza törökülésbe vele szemben, hanem inkább mellette találok helyet az ágyon magamnak, odabújva hozzá, fejemet a válla és a mellkasa találkozásának vetve, ha nincs ellenére.
- ..és most mi legyen? – szusszanok végül halkan.

Egy kisebb, előre bukó fejmozdulattal konstatálom a megerősítést, mi szerint irreleváns mindenki, aki nem egy fedél alá tartozik. A rendőrségi átvilágítási módszerek miatt logikusnak véltem volna, ha a hozzátartozók anyagai is elővételre kerülnek, mekkora behatása lehet esetleg a gyerekre, van-e olyan a rovásán, ami automatikus kizárást jelent a gyerek jóléte miatt, et cetera. A kettő ügy közötti különbség azonban égbe kiáltó. Nem egy bűntény körülményeit derítik fel, a lakhatási körülményeket vizsgálják meg, a vállalkozó pár megbízhatóságát, kiszűrve a stikliket és többek közt emiatt is engedem el könnyen a gondolatfonalat, a másik fő ok, hogy a továbbiakra tudjak koncentrálni. (…)
Miért gondolkodok el rajta..? Egyáltalán milyen szempontok alapján próbálok döntést hozni? Miket veszek figyelembe? A kérdésekre kapott válaszok útján keresek valami kapaszkodót, kézzel foghatót, hogy határozottan rábökhessek igen, ez már komolyan egy mérleg alapját képezi, de még mindig nem találtam meg ezt a pontot. Láttam a felkészüléseit, a majd’ kipattanó igyekezetét, hogy közbe szóljon akárhányszor ez elmaradt és utólag valahol úgy hiszem örültem volna, ha megteszi. Mondja azt, hogy baromság vagy nem tudom, akármit, a véleményét, valami olyat, amivel így vagy úgy, de nyomósabb érvekre kényszeríthetne. Fasz tudja és mindegy is, mert ugyanabban a tanácstalan, döntésképtelen állapotban maradva nézem végig a küszködésről árulkodó nyelését. Egy darabig rajta tartom a szemem, de a hosszas csend ideje alatt, nagyjából fél perc elteltével most én leszek az, aki érdekesebbnek fogja tartani a szoba egy teljesen másik pontját, aminek az ablakokat nevezem ki. Ő se néz rám, érzékelem a szemem sarkából minden pótcselekvő mozdulatával együtt és csak akkor pislogok vissza rá, amikor szóra nyitja a száját. Várnám a ..de után mi következik, de újabb hallgatás lesz belőle, ami folytatásként érkezik, pedig.. Elhangzott már a tegnapi napon. Nem szólok. Kellene? Ha igen: mit? Hogy nyugodjon meg én sem akarom magam olyan helyzetbe gyömöszölni, amivel hosszú távon nem bírnék el? Vagy hogy ez mind szép és jó, de semmit nem segít? Talán azt, hogy konkrét kérésnek nem hangzott el, de ez nem változtat azon, ami? ..mert ha nemet mondok alapos átgondolást követően az hogyan veszi ki magát? ..hogy egy önző barom vagyok? Nyilván.
Nem adok hangot semminek, egyáltalán nem akarom, hogy félre értse vagy úgy érezze bármilyen szinten is neheztelek rá a nyomás miatt, mert erről nem tehet. Fejben igyekszem összeszedni magam, átvenni még egyszer a dolgokat és noszogatón pofán törlöm magamat, miközben a tekintetem ismét az ablak felé vezetném vissza. Valahogy megoldom, lerendezem magamban. A szemem sarkából nézek vissza a megmozdulására és amikor kiolvasom a helyezkedéséből mit szeretne helyet biztosítok számára a karom felemelésével, amit a háta mögött átvezetve a vállán fogok, az államat a fejbúbján megpihentetni. Az ujjaimmal pedig megint menthetetlenül kezdek bele az elérhető hajtincsének morzsolgatásába.
Az ő szusszanását fogja követni az enyém is, méghozzá hosszan.. Még egy olyan kérdés, amire a Nem tudom. a válasz.
- Mindenképp kérek pár nap gondolkodási időt. Más dolgom úgyse lesz, szóval ez elég soknak számít.. – utána nézek a neten, olvasok a témáról, valami, hogy egyik vagy másik irányba hajolni tudjak.. Feljebb tornázom a kezem és a hajgombóccal kezdek játszani, miközben kicsit hátrébb dőlök, hogy jobban lássam, akkor is, ha ebből a szögből ez egy nagyon szubjektívnak mondható kifejezés..
- Addig is: reggeli..? – sandítva, némi kérleléssel érkezik az érdeklődés, mert az előző másodpercben valószínűleg ő is érezhette az éhség jelét. - Azzal legalább tudom mit kell kezdeni és segít majd gondolkodni. Hm? – nem vagyok komolytalan, sőt..

Legbelül tudom, mit akarok. Azt is, hogy sokkal kevesebb kérdésem és kételyem van, mint neki és azt is, hogy azok többsége nem Zachel kapcsolatos. ..de még így sem tudnék nyugodtan belemenni egy olyan döntésbe a részéről, ami számára sokkal kevésbé elfogadható és annak a megszületése nem teljesen nyugodna a saját belső késztetésén. Hosszútávon nem működne és akármennyire is fájna elengedni megint valamit, amit nem kértem és nem is terveztem, mégis itt van előttem és tudom, ennek ellenére vágyom rá, soha nem kívánnám, hogy olyan helyzetbe kényszerüljön, ami számára nem hoz se örömet, se boldogságot. Nem akarok neki kevesebbet vagy mást, mint azt, hogy olyan élete legyen, amilyenre vágyik és százszor inkább helyezem magam elé, akkor is, ha nem feltétlen találkozik az, mit is akarunk most vagy később az élettől.
Jól esik hozzábújni. A tenyeremet a mellkasára helyezni, élvezni, ahogy a hajamat kezdi birizgálni. Néhány apróbb bólintással egyezek bele az időkérésbe. Át kell gondolnia és azt hiszem nekem is lesz mit, függetlenül attól, hogy hová fog vezetni a végén ez az egész.
Egészen addig nem nézek fel rá, amíg meg nem érzem a mozgolódásából, hogy igénye volna rá. Oldalra fordítva a fejemet pislogok felfelé, a tekintete után kapaszkodva és amint meghallom a felvetést, úgy futnak apró, de azért kivehető, szelíd mosolyba az ajkaim.
- Oké, intézem. – elhajolok tőle, hogy mielőtt még kikászálódjak az ágyból, egy csókot lophassak az ajkairól. Röviden, nem túlságosan elnyújtva, de azért megadva a módját az elcsent pillanatnak.
Az ágyról lemászva előbb a kávésbögréket gyűjtöm be, leviszem őket a földszintre, ha már amúgy is arra fogok menni.
- Tojás és bacon jó lesz? – készíthetek mást is, ha inkább arra vágyna, csupán csak ötletfelvetés a reggelire vonatkozóan. A magam részéről azt hiszem kihagyom az evést, valahogy nem kívánom az ételt. Fáradtnak és nyúzottnak érzem magam, de aludni nem tudnék most, egyszerűen nem menne. Amint az ő bögréje is megvan, az ablakból nem szándékosan kipillantva, de megakad a tekintetem a kerítésen, amit előző nap a fiúk kicsit átrendeztek a létrával való zsonglőrködés közepette.
- Azt hiszem ma megjavítom a kerítést is. – mintegy mellékes információként közlöm, de rögtön el is engedem a témát és visszafordulok felé.
- Kell segítség? – felöltözni vagy tudom is én, akármiben ahhoz, hogy lejöjjön. Ha megoldja maga, akkor nem erősködöm, inkább csak elindulok a konyha felé, hogy összeüssem azt a kért reggelit.



//Nagyon szépen köszönöm a játékot, imádtam, mint mindig! //

Szívesen veszem ahogy a mellkasomhoz fészkeli magát. Nem voltam tulajdonképpen ideges vagy feszült – utóbbi csak egy másfajta értelemben –, de további nyugtató hatással bír az orromba férkőző illata a samponjával keveredve. Szippantok belőle egy keveset, mielőtt a fejbúbját álltámaszként venném igénybe, a vállát pedig támaszként, hogy kényelmes elérhetőségben legyenek az ujjaim számára elfoglaltságot jelentő szálai. Lenézve rá még mindig tartom magam ahhoz a kijelentéshez, hogy amilyen apró akkora fejfájást tud hozni és annyira fel tudja forgatni az életemet; teljesen.
Közel sincs akkora íve az enyémnek, mint az ő arcára költöző futómosolynak. Rándulásnak jobban beillik miként átragasztotta sajátjának egy visszafogottabb változatát, mert jelenleg azért nincs jó íze a felvetésnek és kelleni fog az a pár nap, hogy ez változzon. Egészen addig, amíg elhatározásra nem jutok a kölyökkel kapcsolatban. A kezemet elveszem a válláról, amikor moccan és lecsúsztatom a derekára, hogy ott melengessem meg utoljára az ágyból történő kikászálódás, a pecsételő csók előtt. Belesimítok a hátának ívébe, egy másodpercnyi marasztalással noszogatom, de míg kartávon kívülre nem mozdul, így is, úgy is rajta fog pihenni a tenyerem a tekintetemmel ellentétben, ami mindvégig. Elhagyom a háttámaszomat, mikor kimászik mellőlem és óvatos iramban elkezdek kifelé fordulni az ágyszél felé, először a rokkant értékű lábammal.
- Persze, de egyszerűbbel is beérem. – finom célzást teszek arra, ha esetleg fáradtnak érezné magát, de nem magyarázom tovább. Elfogadom az ajánlatot, nem kardoskodok ellene. A lábamnak az oldalra kirakás nem nyújt kellemes élményt, de volt már rosszabb is és kezdem megszokni, nem gyűrt grimaszt a képemre. Fogok eleget a lépcsőzésnél.
A kerítés szóba hozásánál automatikusan ajánlanám fel, hogy valamivel a hasznára leszek, elfelejtve a szám kinyitásáig, hogy pont arra nem leszek még egy darabig. Körülbelül csak a kanapét fogom nyomni és a tévét basztatni egész nap..
- Sok meló? – lassan feltolom magam, hogy a jobb lábamra nehezedve nyúljak el az éjjeli szekrény mellett a falhoz támasztott mankóig. Rohadjon meg, de kell, ez van. Utána csak egy pólót kell elővennem a szekrényből meg valami lazább nadrágot.
- Nem kell, kössz. – intek, legyintek a szavaim mellé és ennyivel engedem az útjára, megyek a sajátomra három méterrel odébb, hogy minél előbb csatlakozzak hozzá a földszinten.

előzmény

We all are living in a dream
But life ain’t what it seems
Oh everything’s a mess
And all these sorrows I have seen
They lead me to believe
That everything’s a mess
But I wanna dream
I wanna dream
Leave me to dream


A résnyire lehúzott ablak hűvösének támasztom a homlokomat a hazaút alatt. A csend számomra most éppen olyan jó, mint a kórház épületébe befelé menet is volt; nem akarok csevegni, főleg nem arról, amit alig pár perce éltünk át odabent.
A rendelő helyisége egyszerre lett egyre szűkösebb és levegőtlenebb, ahogy a gyorsan dobbanó hang betöltötte a teret. Legutóbb egyedül csináltam végig – ezt a részét legalábbis – és akkor sem volt könnyebb egy kicsivel sem, pedig azóta.. ..azóta nagyon sok minden történt, teljesen más helyzetben voltunk akkor és azt hiszem, ha jobban meggondolom, akkor más emberek is. Ha nem is a négy sarkunkból fordultunk ki, mindketten változtunk, az élet hozta magával.
Az a néhány perc, amíg az orvos a vizsgálatba mélyedt és az egyetlen hangforrást a szaporán verő pici szív adta, jóval hosszabbnak volt érezhető. Újabb és újabb nyelésre kényszerített volna, de visszafogtam magam és inkább a légzésemre próbáltam koncentrálni. A hangot nem akartam – nem is tudtam volna – kizárni, de azt érzékeltem, hogy a mellettem álló tekintete inkább maga elé vándorolt közben és az ujjai is szorosabb fogódzkodót találtak a kezem körül.
A kérdés-felelet sokszorosát csak csendben hallgattam végig, inkább csak valahogy a koponyám hátuljában felfogva, semmint tényleges részvétellel a diskurzusban. Ha bármelyiküknek is eszébe jutott volna megkérdezni, hogyan érzem magam vagy egyáltalán mit szeretnék, jó eséllyel képtelen lettem volna válaszolni. Most is nehezen menne..
Az egyetlen, ami élesebben feltűnt, hogy hátrálásra adta a fejét és ha talán azért is, hogy több helyem legyen lemászni a vizsgálóágyról(?), végül nem lépett vissza, amikor nem rögtön hagytam magam mögött azt. Nem marasztaltam vagy néztem utána jobban, de valamivel hosszabban sikerült a levegőt kifújni, talán kicsit szaggatottabban is, mint indokolt lett volna.
Részben talán emiatt is, részben magam miatt kérdeztem még arról, amit valószínűleg nagyon sokan nem tesznek meg a helyemben azok a nők, akik hasonló híreket kapnak, mint amilyet az előbb én is. Valahogy mégis megnyugtat a tudat, hogy a körülményekhez képest, első körben legalábbis körbe jártam a témát annyira, amennyire tudtam. Az ezt követő vérvétel vagy súlymérés – december eleje óta úgy tűnik öt kiló mínuszban vagyok – vagy tájékoztató alatt viszont már nem sok kérdésem maradt. Sokkal szívesebben mennék végre, ki ebből a levegőtlen helyiségből, el az idegen és fertőtlenítőszagú közegből, ami kicsit sem segít a menetrendszerűen érkező, feltámadó émelygésen. A kezembe nyomott tájékoztatókat, leírásokat, a recepteket és a képet – ami fel se tűnt, hogy azt is a kupacba tette dr Jordan – csak átvettem és megköszönve az idejét, magam mögött hagytam a rendelőt. Az egyetlen szóból álló kérdésre egy bólintás volt a válasz, igen, majd otthon beszélünk róla. ..majd otthon.
A kabátomat köszönettel vettem át és az autóig inkább csak némaságba burkolózva sikerült eljutni. Az ölembe pakolva a sok vackot, a kabátot pedig újfent le sem véve nyúltam a biztonsági öv után, aztán lejjebb engedtem az ablakot, a hideg levegő segít a rosszulléten.
Magamon érzem a tekintetét olykor, amit nagyjából csak negyed-annyiszor sikerül viszonozni, mint szeretném.
(…)
A motor leállítása után kikapcsolom az övet, felmarom az ölembe ejtett papírhalmazt és kiszállok a járműből. Automatikusan indulok meg előbb a csomagtartó felé, hogy onnan kivegyem a sporttáskám is, amiben a mosásra váró egyenruha és törölköző lapul. Ha még nem nyitotta ki az ajtót, akkor a kulcsaimat is kihalászom. A küszöböt átlépve először a kabátból és a csizmákból lépek ki és bokazokniban szelem át a fapadlót. A nappaliban teszem le a rendelőből kapottat, de a táska egyelőre a vállamra akasztva marad.
- Mindjárt jövök. – töröm meg végül a csendet, felé fordulva és a cuccaimmal a mosógéphez tartok. Kell még egy kis idő, mielőtt bele akarnék vagy tudnék menni a ránk váró beszélgetésbe.
A nappalin keresztül haladva megállapítom, hogy Zachnek valószínűleg jó estéje lehetett, a játékainak nagy része ugyanis átköltözött ide a szobájából és nagyjából mindent beborítanak a kanapétól a szőnyegig. Néma szusszanással veszem tudomásul, hogy egy rendrakásra is baromi égető szükség van, már egyáltalán ahhoz is, ha le akarja tenni az ember a hátsóját vagy ha nem szeretne hatalmasat tanyálni egy kisautóra való rálépés következtében.
A cuccaimat gyorsan behajigálom a masinába, más egyéb sötét holmival is, ami a szennyesben van és melléjük kerül még az éppen aktuálisan viselt pólóm is. Később, mielőtt még kidőlnék a 24 órás szolgálat után, egy zuhanyra is szükségem lesz, most azonban megteszi egy nedves törölköző is, leszedni a zselé maradékát, ami talán ott sincs a bőrömön, mégis úgy érzem, hogy egyre inkább eszi be magát a pórusaimba. Szexi helyett egy kényelmes sportmelltartót viselek, munkához sokkal logikusabb választás több szempontból is, majd a szárítón lévő holmik közül leveszek egy tiszta pólót, amit magamra húzok.
A mosáshoz használt műanyag kosárral térek vissza, egyelőre tökéletesen megteszi ahhoz, hogy a gyerek játékait belegyűjtsem, legalább annyit, hogy el lehessen férni tőlük. Az asztalra az érkezéskor lepakolt cuccok közül pedig csak most tűnik fel az ultrahangról készített fotó, amit a doki volt olyan szíves becsempészni a többi tájékoztató és egyéb közé. A kosarat leteszem, a képet pedig felveszem. Nem túlságosan látványos a kivehetőség, de határozottan több formája van, mint legutóbb, amikor egy jóval fiatalabb időszakban elkapott képet kaptam, másfél évvel ezelőtt.
- Te mit szeretnél? ..egyáltalán mit gondolsz.. erről az egészről? – a kérdés elejének elhangzásakor még nem nézek rá, de mire a végére érek, addigra az íriszeim már határozottan az övéi után kutakodnak. Az pedig talán egyértelmű, hogy pontosan mivel áll kapcsolatban az érdeklődésem.

Oda-odanézek az út alatt, hogy ellenőrizzem hogy van. A szóbeli rákérdezést értelmetlennek tartom, arról nem beszélve, hogy megválaszolhatatlannak magamból kiindulva. Az egyik piros lámpánál megállva felkönyökölve az ablakhoz alaposan megnyomorgatom a halántékomat, rövid idejűleg az orrnyergemet is és két elhanyagolható fejingatás után az arcélemre támaszkodva várom meg a váltást. Hiába volt ébresztő hatású az elmúlt egy óra, a leülő álnyugalomban a szervezetem előszeretettel nyúz alvásért vagy valamire való koffeinpótlásért. A beszélgetés nem hiányzik, úgysem tudnék mit mondani jelenleg, úgysem most fogjuk megvitatni, hanem, ha visszaértünk a házhoz és nem különben most realizálom mennyire semmit nem tudok az álláspontjáról. Elképzelni sem megy. Aznap, amikor az alkoholtól felbátorodottan nekem szegezte a kérdéseket csak az én oldalam és nemlétező terveim kerültek fel a boncasztalra. Az övéire sosem derült fény, akkor sem, amikor a Pike-ban történtek után érdeklődtem miként döntött volna, ha annak lehetőségét nem veszíti el és rajta múlt volna a magzat sorsa. Azóta pedig nem merült fel, egyszer sem a téma, még Zach-nél sem.
A parkolást követően felhúzom az ablakokat és kinyitom a csomagtartót, ahol az én mosásra váró ruháim pihennek a táska mélyén. Egyedül a kabátomat dobtam hátra, amikor érte mentem. Az autó lezárásakor automatikusan cserélek kulcsot, szándékosan megcsörgetem őket, mielőtt a sajátjaiért nyúlna; intézem a nyitást. A cuccomat egyelőre a cipők mellé dobom le, amíg levedlem a plusz rétegeket, megszabadulok a bakancstól. A kórházban nem tettem kitérőt a mellékhelyiségbe, azt most fogom pótolni egy bő vizű arcmosással egybekötötten, így Oké.-val nyugtázom a jelzését. A vállán hagyott táskából sejtem, hogy előbb fogok visszaérni nála. A mindenfelé szórt játékokkal csak annyira foglalkozom, míg egyet-egyet félresöprök a lábammal menet közben. Visszafele majd egy kupacba terelem őket, de ennél többet nem fogok velük törődni egy darabig. A kupleráj érdekel legkevésbé.
A konyha felé eső részt nagyjából megtisztítom tőlük visszaérve, de a kávéfőzés felé orientálódok. Egyszerűen szükségem van egy normális adagra, amit nem vizeznek szarrá és a zacc sem ül meg az alján. A lépteinek meghallásakor már a bögrébe töltöm a gőzölgő italt. Azzal a kezemben fordulok utána és a nála lévő kosarat látva enyhén feljebb emelkedik a szemöldököm, néhány másodpercig úgy döntök maradok a helyemen. Tényleg most akar neki állni..? Megfújom az ital felszínét ahelyett, hogy elnyomnék egy kelletlen sóhajt és beleiszok. Figyelemmel követem annak a pár játéknak a felvételét, ami a tárolóban végzi, azt is, amikor az asztalra letett dokumentumokhoz vezeti a kíváncsisága. Ettől a helyzettől, amíg rám nem néz, úgy érzem magam, mint bármelyik fuvaros a városban. A receptek, a brosúrák, az ultrahang fekete-fehér képe.. Nem indulok meg, amíg nem keres meg a tekintetével. Csakis akkor, az erősebb illata miatt a kávét a pulton hagyva fogok, hogy a kanapé karfájára tegyem le magam, tőle pár lépésnyire. Lehet amióta kiléptünk a rendelőből ekörül kattogott az agyam, de nem lettem okosabb az eltelt idő alatt..
- Ahogy a doki is mondta; orvosi csoda. – lehet végtelenül egyszerűnek tűnik, de az is, ezt gondolom. Mi mást tudnék? Mennyi esély volt erre? Szinte semmi és ezt tényadatokkal erősítették meg előző alkalommal. Vagy legalábbis úgy tűnt. A szemkontaktust nem szakítom meg a lélegzetvételnyi szünetkor sem.
- Nem terelni akarok, de.. - a folytatás előtt a se perc alatt kiszáradt számat be kell nedvesítsem. - Sosem beszéltünk arról te mit szeretnél. – nem azért hozom fel, mert a szemére akarom hányni vagy látványosan rá akarnám kenni a válaszadást. A körülöttünk lévő romok gazdájánál elmondta mit szeretne, volt miről gondolkodnom, mérlegelnem, volt mit, kit figyelembe vennem és most ott tartunk ahol. Futólag tekintek le az ujjai közé csípett képre, majd visszapattannak a szembogaraim az övéihez. Tudom, én voltam az, aki elsőként megkapta a kérdést, de ezt közel sem olyan könnyű megválaszolni nem egy, meg két dolog miatt. Az orvos is megmondta, hogy ez egy most vagy soha lehetőség és mivel nagyon is emlékszem a mit számít részletekre akkorról, a végkimenetel után remélem ő is össze tudja kötni miért nem akarok beleszólni, ellenkező befolyással lenni rá. Igen, az ő teste, ezzel nagyon is tisztában vagyok és nem tulajdonítok neki kis jelentőséget, pont, hogy rohadtul nem.. Nem velem közölték, hogy a szövetkárosodás miatt nem lehet gyerekem.

A frissen lefőzött kávé illatát máskor nagyon is kedvelem. ..azaz, hogy kedvelném. Jelenleg azonban nem tartozik a kedvenceim közé, igazság szerint nagyon nem. Általában csavar egyet a gyomromon, aminek következtében a levegőt lassabban kell kifújnom, amíg elmúlik az inger és késztetés, hogy viszontlátásba kerüljek a legutoljára elfogyasztott kajával vagy folyadékkal, amit a szervezetembe vittem. Annak okán, hogy igyekszem úrrá lenni a most már bő egy hónapja, bizonyos időpontokban a nap folyamán menetrend szerint bekövetkező és egy-két illatnak is köszönhetően soron kívül jelentkező, folyamatosan kísértő rosszulléten, lemaradok a szemöldök emelésről vagy a forró koffeinlé megfújásáról a pult mögött állónak. Elég egyelőre csak arra koncentrálni, hogy jobban legyek és arra, hogy valamennyire legalább elférjünk a Zach által széthagyott cuccoktól. ..arról nem is beszélve, amit dr Jordan közölt egy órával ezelőtt és amivel kapcsolatban még most sem tudom, hogyan kezdjek bele a ránk váró beszélgetésbe. Könnyebb a szerteszét hagyott szuperhős figurákat és különböző méretű játékautókat meg lego darabkákat elkezdeni egy helyre gyűjteni. A folyamatot azonban elég hamar abbahagyom, amikor a fekete-fehér kép magára vonja a figyelmem és noha még nem túlságosan látványos, azért elég nehéz lenne nem észrevenni a kivehető testet, fejet és a kezdetleges kis végtaggumǿkat. Nem, ez már határozottan nem egy formátlan paca. Kösz doki..
Amíg közelebb jön – fogalma sincs milyen hálás vagyok azért, hogy a kávét a pulton hagyja közben és nem hozza ide –, leteszem a kosarat a kezemből. Addig azonban nem mozdulok, amíg meg nem szólal. Az első mondatára csak megrándul az ajkaim sarka. Persze; orvosi csoda. A folytatást illetően azonban alig valamivel, de összébb szaladnak a szemöldökeim. Nem terelni akar, de gyakorlatilag mégis megteszi a megszólalása lezárásával, amivel egy mélyebb légvétel kipréselését váltja ki belőlem.  Arrébb igazgatom, ami az asztalra került korábban, játékot, kosarat és a csomó vackot, amit a rendelőben adtak a kezembe és azóta itt kaptak helyet és leülök az alapból nem erre a célra szánt bútor felületére, nagyjából vele szemben.
Baromira nem kérdezett könnyűt és nem azért, mert más esetben ne tudnám, hogy mi az ami boldoggá tesz vagy mi az, amit akarok. Most azonban.. közel sem olyan egyszerű a képlet, hogy mit szeretnék..
- Oké.. – kezdek bele egy halk szusszanással kísérve, a képet még mindig a kezemben tartva és közben a hajamat a fülem mögé seperve, a tekintetemmel pedig újra az övébe kapaszkodva, amint megtaláltam a helyem és a hangom is ahhoz, hogy válaszolhassak neki.
- ..soha nem terveztem családot. Azt sem, hogy egy árván maradt kisfiút neveljek és azt sem, hogy összeköltözzek és beleszeressek valakibe. Azzal sem számoltam, hogy ez a valaki az lesz, akivel kapcsolatban a megismerkedésünk napján csak két dologra tudtam gondolni: az egyik, hogy pofátlanul jóképű; a másik, hogy a kocsmában nagyjából három perc alkoholmámoros szóváltás után csak az járt a fejemben, fogja már be és csókoljon meg végre. – a felsoroláskor előbb a mutató, majd mellé középső ujjammal számolom le a két dolgot egy elnyomott félmosoly mellett és levegővételnyi szünetet tartok csupán a folytatás előtt. - ..ahogyan azzal se, hogy védekezés és később a lehetetlen mellett teherbe esek tőle ..és aztán annyi minden történt, hogy azok meg tényleg a legvadabb gondolataim között sem állták volna meg a helyüket. ..de megtörténtek. – húzódik némi grimaszba a szám széle, ami nem feltétlen eldönthetően kedélyes vagy éppen nem tetszést kifejező, mert tapasztaltunk hideget és meleget is az elmúlt másfél – két év során egyaránt.
- A lényeg, amit mondani akarok, hogy nem számítottam arra, hogy ilyen életem lesz. Te és Zach.. – egy pillanatra elkapom a tekintetem, de csak amíg nyelek egyet és amikor megint visszatalálok a kékjeihez talán valamivel csillogósabbá válnak a barna íriszeim és ezzel szemben vagy együtt örömteli mosoly költözik az ajkaimra. - ..az átmeneti nehézségeket leszámítva – ez baromi bénán és nyálasan fog hangzani –, de elképesztően boldog voltam mindattól, amit sosem terveztem. Tőletek. Családom lett és nem hiszem, hogy szavakba tudom önteni, ez mit jelent nekem. – összepréselem az ajkaimat egy pillanatra és egy mélyebb levegővételre is szükségem van.
- ..de ez a terhesség a frászt hozza rám. Félek. ..félek, mert fogalmam sincs, hogy képes lennék-e arra, amit ez jelent… félek attól is, hogy akár így-akár úgy döntünk, annak mi lesz a következménye… félek az alkalmatlanságtól, félek attól, hogy buta és felelőtlen lenne egyáltalán megfontolni azt, hogy akarjam és attól is, hogy …ne akarjam. Mert, ha most nem akarom, később már hiábavaló lenne. ..és ez rohadtul nem fair. – hülye hormonok. Nagyon nehéz megállni, hogy ne menjek át megint pityergőbe, ami pedig azt jelenti, hogy vannak dolgok, amiknek nem tudok parancsolni. Az egyre fényesebbé váló tekintetnek vagy annak, hogy muszáj lesz nyelnem, mert kezd befeszülni a torkom és jobb híján az alsó ajkam is beharapom, hogy meg tudjam tartani a kontrollt.
Újabb mély levegőt veszek, mert bár rengeteget jártattam a számat, választ még nem adtam neki arról, hogy mit szeretnék.
- Nem tudom azt mondani neked, hogy nem akarom ez a gyereket, de azt sem, hogy akarom. Ami elég sovány, de... – egyszerűen megrázom a fejem, nem tudom befejezni a megkezdett mondatot, mert a sok összehordott sületlenség mellett csak hülyébben hangzana, hogy ez van. Pedig sajnos ez a helyzet.

Ha megtehetném most valószínűleg a verandán ülnék. A hűvös levegő elvégezné helyettem a kávé iható hőmérsékletre avanzsálását, pluszba nagyon hatékonyan frissítené az agyam, hiába kételkednék abban, hogy hozzá segítene az előre lépéshez az orvossal való konzultáció óta foglalkoztató kérdésekben. Próbálkozom vele, hogy egy olyan választ tudjak mondani a közelgő beszélgetéskor, amit a kimondását követően nem szívnék egyből vissza a pontatlan vagy félreérthető vagy ki tudja még milyen megfogalmazás miatt. Egy olyat, ami nem igényel külön magyarázkodást, kerek, egész és egyben van az elejétől a végéig. Egy olyat, amivel nem elefántként fogok parádézni a porcelánboltban és vele talán egyszer az életben, elsőre is sikerül megfelelően kifejeznem magam. Talán. Ha meglenne ez a válasz sem lennék benne biztos, hogy ez a része menne az eddigi tapasztalatok alapján. Összegezve.. Ha odakint, a friss levegőn gondolkodhatnék a hallottakon sem lennék képes megfogalmazni mindezt, legfeljebb rövid időre, ha egy nüasznyit is, de; jobban érezném magam a körülményektől a változatlan helyzetünkben, végül megint ugyanott kötnék ki – az egésznek az elejére. Rohadt ördögi kör..
A kávé is placebo ezen a ponton, a hatását nem most fogom megérezni, de valamivel le kell kötnöm magam, amíg Jacks visszatér és ez biztosan nem az elhagyott játékok összegyűjtése lesz, akkor se, ha hasznosabb idő eltöltésnek bizonyulna. Ez igazából rohadtul ráér, akár még a kölyköt is meg lehetne várni vele órák múlva, ha vége az óvodai felügyeletnek. A tüdőmben összegyűlt levegőt sóhaj helyett a koffein hűtésére fordítom és kivárom a megkeresésemet a tekintetével. Sem ilyen távból, sem a hátának nem szeretnék semmit sem mondani, így a helyfoglalás után szólalok meg a legkézenfekvőbb, elsőként az agyamba nyilalló választ adva a másodikként feltettre. Valójában az elsőre is rávághatnám a feleletem, csak azzal még kevesebbet segítenék neki, mint azzal, ami végső soron elhangzik. Tudom, hogy minek hangzik, de nem hazudtam azzal, hogy nem azért vetettem fel ne kelljen elsőként összeszednem a dolgokat. Sosem beszéltünk róla és ebben a pillanatban üt be, hogy igenis van, lett volna jelentősége máskülönben azt hiszem elhagytam volna a terelést. Számít mit gondol, mit szeretne. Nem hiszem, hogy tudja mennyire vagy én mennyire vagyok ennek a tudatában.. A kezdő szusszanásakor lazán kulcsolom össze a kezeimet és türelmesen várok, tisztában vagyok vele nem olyat kértem, amire azonnal reagálni tudna. Én se tudtam, amikor annak idején nekem szegezte, pedig akkor a kevesebb történés miatt egyszerűbb volt a kép. Hittem ekként a tintás felrongyolásáig..
Ha az alaptéma komolysága nem vágott volna fejbe már a legelején vagy más kontextusba hozta volna fel a beszédének elejét, biztosra vehette volna, hogy nem csupán egy konszolidált csillanásként mutatkozna meg a tekintetemben a kimondatlanul maradt megjegyzés. Három, huh? A többiről nem is beszélve, amik nem mellesleg elmondásra fognak kerülni, erre mérget vehet.. A közbeszólást viszont most határozottan ide nem illőnek érzem, ahogyan azt is, hogy élesen adjam a tudtára a margószéli jegyzeteim. Helyette alig észrevehetően hosszabban hunyom le a szemem, oldalrább döntöm az üstökömet, miként viszonzásra kerül a félmosoly annak kezdeményével, egy sokat mondó nézés kíséretében, amiből sejtheti, hogy későbbi felhasználásra kerülnek az elhangzottak. ..és ahogy a mosoly is átragadt, a grimasz is át fog. Rándít egyet a szám sarkán, igen, de annak elhúzását sikerül elkerülnöm és komorabban moderálom a vonásaimat máskülönben önkénytelenül máshol kezdenék nézelődni a helyiségen belül. Így viszont nem teszem meg és később se, mialatt a mondani valóját hallgatom félbeszakítás nélkül, mert érzékelem, hogy ha oda is kerül a pont a mondat végére; még nem ért a végére.
Finoman megingatom a fejemet, jelezni kívánva, hogy nem sovány. Végeredményben nem arra kérdeztem rá akarja-e vagy se a gyereket. Nem tudom mikor felejtettem el levegőt venni a beszéde alatt, de a mostani, mélyebb próbálkozás után úgy sejtem, hogy elég régen. A helyét nem messze találta meg a dohányzásra sosem használt asztalon, de jelenleg ez távolinak számít. Felállok a karfáról, hogy a jobb lába mellé guggoljak. Magasság tekintetében most kerülünk egy síkba nagyjából. A karomat elvezetem előtte és felfektetem a combjára az alkaromat, a tenyeremet, pedig az oldalán áll szándékomban megpihentetni, ha nem látom ellenérzés jeleit az arcán vagy nem érzékelem rajta feszülésként. A balomat csak a fa lapjára helyezem.
- Most is ezt csinálod és tőled idézek; egy gyereket nevelsz. – hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet ülepedni a ténynek, ami a napnál is világosabbak közé tartozik, de ismerjük a rozsdás felismerő képességeit.. Fontosnak tartom külön kiemelni, méghozzá a legelején és félredöntött fejjel, egy simítással igyekszem tudatosítani benne a megválasztott tenyér alá valón. ..akkor is, ha Zach valószínűleg előbb fog minket megnevelni, mint mi őt és ez még mindig rohadtul ijesztővé teszi az egészet.
- Felelősséggel vagy iránta, odafigyelsz rá, meghallgatod és elég jól életben is tartod. – nem kinevetni akarom, de a feszültség ebben a formában távozik belőlem; a nevetősen reszelt éllel a hangomban a mondat végén, amitől nem lesz kevésbé komolyan gondolt vagy lényeges az. - Nem azt mondom nem félsz joggal, de ismerlek már annyira, hogy tudjam néha lekicsinyled magad. Például most is, mert elég ránézni a kölyökre és senkiben nem fog megfordulni, hogy alkalmatlan lennél vagy ne tudnád mit jelent, mivel jár, függetlenül a meglévő éveitől. Jól csinálod, nyugalom. - nincs benne könnyelműség, az sem érezhető benne, hogy le akarom rázni a témát vagy magát a személyes aggályát. Amivel egyébiránt nincs egyedül.
- Kérdezted mit szeretnék, de én se tudok egyértelműt mondani. Nem csak nem terveztem, nem is akartam családot. A sajátom után egyszerűen nem hiányzott, te mégis jöttél és elrontottad az egészet, mert rávettél, hogy olyan dolgokon gondolkozzak el, amik alapvető esetben meg sem fordultak volna a fejemben. Olyan dolgokat vegyek fontolóra, amiket magamtól sose akartam volna. – elrontotta. A felsorolás, a hangszínem nem utal neheztelésre vagy ad okot arra, hogy a gondolatai olyan téves utakra tekeregjenek, mintha megrovásának alpontjait sorolnám. Rengetegszer okozott fejfájást, de pontosan tudom, hogy ha egy meggondolatlan pillanatban azt kívánnám bár ne úgy történt volna, akkor a következőben azonnal meg is bánnám és emiatt nem is jutok el addig a pontig, ahol megkezdődik az ördögi kör.
- Ahogy te is fogalmaztál; nem számítottam rád. Rátok. Semmilyen formában. – a nagyobb lélegzetvételem itt következik be, miközben alaposan fürkészni kezdem a tekintetét, hogy nem-e vette rossz értelemben magára az elmondottakat. - Zach meg végképp nem. Egy gyerek illett legkevésbé az elképzeléseimbe és ennek ellenére itt van, velünk van, mert elérted, hogy miattad másként tekintsek rá. Igen, rohadtul nem fair, hogy amíg másnak van ideje dönteni, addig neked nincs. Azt nem tudom mondani, hogy akarom, de azt igen, hogy nem bírnék azzal a tudattal együtt élni, ha emiatt kételkednél és olyan döntés felé hajlanál, amit később megbánsz. Egyszer kerültünk hasonló helyzetbe és elég jól sült el, mégha a mai napig is nagy falatnak érzem és néha beleőrülök, hogy azon agyalok nem-e kellett volna rávennem több zöldség megevésére Zach-et, mert ha kiderül kinyírsz. Vagy csak nem-e kellett volna valamit másként csinálnom aznap. – a szabad kezemmel tanácstalanul nyúlok a tarkómhoz, majd visszarakom az előbbi helyére. - Szóval. Itt vagyok, ha ez elég. – néhány szóról van szó, de közel sem egyszerű őket kimondani és a végére olyannyira kiszárad a torkom, hogy gyenge köszörülést igényel, a szám pedig rövid benedvesítést. - És csak, hogy ne feledd; még többet kellene színesítenünk a sztorin másoknak, ha olyan hamar megcsókoltalak volna. – ..mert olyan könnyű az embernek idegességében viccelődnie, huh?

Hálás vagyok azért, hogy nem szakít félbe, bár érzékelem azt a csillanást a tekintetében vagy a hosszabban lehunyt pillákat az oldalra billenő üstökével és a mimikám tükörmását is, mindent egybevetve igyekszem a végére jutni annak a kusza folyamnak, ami a koponyám mögött, szedett-vedett módon áll össze. ..mert nem egyszerű feladat összeszedni a leginkább formátlan gondolataimat, amiknek a végére még nem sikerült eljutnom legalábbis nem azelőtt, hogy megosztanám vele. Elkezdem ott, ami először bevillan és nem is igazán tudom megmondani, mégis, hogyan, miként jutok el az átvezetésekkel egészen odáig, ahol végül befejezem. Amivel egyébként a legnagyobb jóindulattal sem vagyok megelégedve, mert szerintem igenis sovány, akkor pedig képzelem számára milyen lehet.. A fejingatását talán ezért is nem sikerül azonnal beazonosítanom.
Ahogy mozdul, kell pár másodperc, mire rájövök, hogy mire készül és készségesen tolok arrébb a lábfejemmel egy kisebb, műanyag dinófigurát az útból, nehogy arra lépjen fájdalmas lenne a talpba ékelődése. A tekintetem nem szakítom el tőle és nincs ellenemre, amikor az alkarját a combomra, a tenyerét pedig az oldalamra illeszti. Hangtalan szusszanással várom, hogy belekezdjen, mert feltételezem, hogy van mibe. Szabad kezem az ölemben elfekvő karjára helyezem, aztán csak titokban nyelve egyet figyelmesen kezdem hallgatni a szavait.
..az első mondatok után pedig nagyon nehéz megállni, hogy ne szakítsam félbe a beugró megjegyzéseimmel. Csak egy apró fejingatás az, aminek nem tudok végül eléggé parancsolni, de a számra sikerült végül lakatot tenni. Ő is végighallgatott megszakítás nélkül, a minimum az, hogy ezt viszonozom, bármennyire is nagy és erős a késztetés arra, hogy az elhangzottak mellé odabiggyesszem a magam gondolatait.
A nevetős élt különben nem bánom, amivel beszél egy ponton, de nekem nem igazán jön az inger, inkább csak egy rövidebb ajak összepréselődésben manifesztálódnak a ki nem mondott gondolatim. ..ezt pedig hamarosan a tágabbra nyíló tekintetem követi és egy mélyebb légvétel, mert megint nagyon nehéz megállni, hogy csendben maradjak. Végül azért, hogy tudja, figyelek és el is jut hozzám, amit mond, néhány rövid bólintással konstatálom az érveit azután, hogy kijelenti jól csinálom, nyugalom. Közben pedig azt kívánom, bár én is így érezném és ugyanannyira élném meg valóságként, mint amennyire határozottan kijelenti.
Rövid bólintással erősítem meg, tudni vágyom, hogy Ő mit szeretne ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. ..az ajkaim pedig alig észrevehetően nyílnak el, ahogy a tekintetem is megint szélesebbre nyílik, amint kijelenti kerek-perec; elrontottam azt, amit nem akart. Egy apró mosoly pedig szinte azonnal elkezd bujkálni a szám szegletében, ami amennyire szélesedni akarna, pont annyira igyekszem visszafogni. Számomra ez egy nagyon szép vallomássá kerekedik, bár lehet nem annak szánta vagy nem úgy, amiként végül elért hozzám. A kijelentett és a ki-nem-jelentett tartalma az egésznek pontosan olyan, amivel sikeresen hatással van a könnycsatornáimra és azért, hogy ne menjek át már megint picsogóba egy kényszeredett nyelés mellett egyetlen pillanatra kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem tőle és a combomon lévő alkarjára siklatni, mielőtt megint visszatalálnék a kékjeihez. Nem, kicsit sem veszem rossz néven az elhangzottakat. Ami pedig ezután következik, már határozottabban csal mosolyt az ajkaimra, olykor ugyan összepréselésre késztetve a felső és alsó íveket.
Az eddig az alkarján nyugtatott kezemet elveszem és az ujjaimat az ajkaimra tapasztom. Fogalma sincs talán, hogy mennyire elég és milyen sokat jelent, amit most elmondott. A folytatással azonban megint nyújt egyet a vonásaimon, de csak egyetlen pillanatra, mielőtt visszafogottan el nem nevetném magam és a kezemet is elveszem az arcom elől. - Mi? – zsigerből jön a kérdés, amire valójában választ nem várok és a visszafogott, kuncogó-nevetés egyre jobban rázza meg a vállaimat, míg a szemöldökeim enyhén és csodálkozón vonódnak összébb. ..végül pár másodperccel később regulázom meg magam annyira, hogy a fogalmam sincs, hogyan vagy miért jött derültség, ha nem is nyomtalanul, de valamennyire elmúljon.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. – megadón emelem meg a kezeimet a lélegzetvételnyi szünet előtt. - ..de mondd, ha te nem ugyanerre gondoltál akkor és ott.. – ahogy azaz este végződött van egy olyan érzésem, alapvetően nem eszmecsere kezdeményezésért szólított meg.
Nagyobb lélegzetvétel előzi meg, amikor visszatérni kívánok a korábban elhangzottakhoz, rövid szünetnek hagyva meg az iménti derültséget.
- Nagyon is elég az, hogy itt vagy. – megérintem az arcát és végigsimítok rajta. Van még folytatás, amit még mondani akarok, de ahhoz előbb kell egy kis bátorság, hogy ki is ejtsem az ajkaimon. Elveszem a kezem az arcától és a keze után nyúlok, a tenyerébe kulcsolva a sajátom.
- Van valami, amit szeretnék megkérdezni, de előbb kérlek ígérd meg, hogy nem haragszol meg érte. ..hallanom kell a válaszodat. – a tekintete után kutatok végig és akkor folytatom, ha valamilyen módon beleegyezik abba, hogy nem fog miatta berágni vagy esetleg olyasmit belegondolni, amit nem kellene. Tényleg csak arról van szó, hogy nem akarok találgatni vagy magamtól tudni valamit, amit nem jelentett ki. Újabb levegővétel és nyelés utána fogok csak bele;
- Akármi is lesz ennek az egésznek a vége ..itt leszel akkor is? – nem akarom jobban részletezni, konkrétabban elemezni, de talán magától is rájön, melyik eshetőségre vonatkozik a kérdés inkább. ..és arra is, hogy miért kell hallanom a választ. Mielőtt azonban még felelhetne, van még itt valami.
- Nem tudom még, hogy mit szeretnék és bár lehet, hogy  elég jól életben tartom Zachet, ebben azért neked is nagy szereped van. Akkor is, ha nem tudod rávenni a brokkoli megevésére vagy, ha azon őrlődsz, hogy mit kellene másként csinálnod.. A válasz egyébként az, hogy semmit, mert mindent jól csinálsz és eszméletlenül könnyűnek tűnően. Zach egyszerűen imád téged. Ha hallanád milyen áhítattal képes beszélni rólad.. – rövid, szinte csak lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt visszatérnék ahhoz, ami még a korábban feltett kérdéshez kapcsolódik. - ..Ő azonban már régen el tudja mondani, hogy mikor mit akar, mire vagy kire van igénye, éhes, szomjas, fáradt vagy éppen mije fáj. Egy csecsemő nem és én nem vagyok valami jó a találgatásokban, úgyhogy muszáj hallanom, mert fogalmam sincs mennyire ronthatom még el a terveidet; Akármi is lesz, itt leszel akkor is? – ismétlem meg újra a kérdést és ez alkalommal el is hallgatok, mert addig nem fogok tovább haladni, amíg ezt nem tudom biztosra. Nem volt feddés vagy bármi negatívum a hangomban azzal kapcsolatban, hogy a dolgait elrontom, ő fogalmazott így és könnyebb volt ehhez nyúlni, mint más szavakat használni.

Futólag lenézek az odahelyezkedésnél észrevett, minimális lábmozgásra és a műanyag hüllő félrekényszerítéséért csendben, az oldalára simítom a köszönetem, mielőtt átvenném tőle a stafétát a beszédben. Nincsen jól megírott szövegkönyvem vagy előre felépített logikai menetem, a sorrendem nem egyezik az övével a lereagálása során, de a magam módján igyekszek semmit sem kihagyni. Egyet nem értőn csúsztatom a tenyeremet a derekán hátrébb a fejingatását látva, ellenben más módon nem foglalkozom vele, a visszafojtott vágyával sem a megszólalásra, amit bármikor megtehetett volna egyértelműbb jelzés leadásával vagy a kisebb, csak oxigénpótlás miatt beiktatott szünetek kihasználásával. A lehetőséggel mégsem élt, aminek köszönhetően talán egy fokkal jobban össze tudom szedni a gondolataimat a válasz megfogalmazásához, ami mellett folyamatosan a vonásait vizslatom, hogy meggyőződjek róla nem mennek rossz irányba a szavaim. Az első alkalom réges rég megtörtént és azóta számtalan másik is, nem számolok vele ez lesz az utolsó, ugyanakkor azzal sem, hogy szemöldökráncolás, nem tudatos eltávolodás, rossz szájíz helyett egy mosoly kezdi felfelé húzni az egyik szájszélét. Egyfajta meglepetésként ér, ami a felismerés pillanatában alig érzékelhetően nagyobb pauzát ékel két szó közé és a folytatásnál egy árnyalásnyit lazít a hangszínemen. A félrevont tekintetét, pedig automatikusan igyekszem lekövetni, moccanni, hogy ismét a szembogaraihoz találjak. A hirtelen ébredő értetlenség aggodalommal színeződik, de még azelőtt elhal, hogy az állával felfelé írna ívet a levegőbe, elszakadva a karom látképétől. Nehezen igazodom ki rajta..
Az arcára rajzolódó mosoly, a feltörő nevetés egy nagyobb mellkas emelkedés és süppedés képében megkönnyebbülést hoz. A kibukó kérdésre megkapja a kommentárt nem igénylő nézést, mi szerint tökéletesen jól hallotta mit mondtam és igen, megerősítem úgy is kell értse. A feszültségemből sokat vesz el a jelenet, a derekán pihent kezem a hátára siklik, a gerince mentén lelve új helyet, amíg a lavinaként meginduló nevetés alább hagyását várom egy szelíd görbével, amit visszafog a cáfolatra adott lehetőség. Felemásan emelkedik a szemöldököm, félre döntöm a fejem kissé.
- Átgondoltad, hogy ilyen lovagias szándékot feltételezel tőlem? – gondolatban leginkább az este zárása járt a fejemben, kicsivel túl az általa emlegetett csókon és ez megint egy olyan része a sztorinak, ami tartalmi kozmetikázásra szorul. Mások előtt. Ő nagyon is tisztába lett téve, hogy mire vágytam, miért elegyedtem szóba vele.
Szusszanva fogadom a meleg kéz érintését, kényelmének hatására, pedig a hátán lévő tenyeremmel is komfort után nyúlok el, az alkaromat a combja helyett immár az oldalának döntve az észrevétlenül kurtított távolságból kifolyólag. Verbális módon nem reagálok, tisztán érzékelem, hogy van még megfogalmazásra szánt gondolat a koponyája mögött, így türelemmel várom és oldalpillantással kísérve engedem a balomat szabadon felhasználni. A kérésére újfent kisebb árkok vetülnek homlokomra, értetlenség, pedig a fizimiskámra, mert ha így indítja valószínűleg olyanról lesz szó, aminek esetében nem tudok garanciát vállalni a reakciómra.. A bólintásom a megpróbálok szándékkal egészül ki gondolati szinten és érdeklődőn fúrom a mogyoró barna párba a sajátomat a tudakozódás címszavával. Igyekszem türelmes lenni, minimum annak látszani, de kevés jóra számítok. Ösztönösen kevésre, végül az összébbszűkült tekintetem némileg elkerekedik egy másodpercre, de az ígéretbe fogalmazott érzelem nem lelhető fel benne.
Az egybőli szóbeli reflektálás többek közt emiatt nem lenne lehetséges, a másik fő oka a beszéd újbóli magához ragadása, amit változatlanul éber figyelemmel hallgatok, hogy közelebb vigyen a kérdés feltételének megértéséhez. A kibontakozásakor, de a szünetben sem szakítom félbe, ahogy eddig sem tettem. Nem olyan rég került tényleg hozzánk, a brokkoli meg miegyéb nem kívánt kaja tányérjáról elevése, játék és komolytalan, szórakozott ide-odapakolgatás után nem vonnám kétségbe az állítását, de sok érdemet nem tulajdonítok ennek. Objektíven ennyi idő után nem. Az elkövetkezendők mindhiába volt ezidáig is erről szó és rezgett bizonyos szinten már karácsony óta a levegőben, nem kissé szárítják ki a torkomat, a számat, amit mindenek előtt orvosolnom kell. Nem azért, mert nem tudnám mit szánok rá.. Hanem, mert nem olyan egyszerű elméleti síkon sem felkészülni rá mivel jár az előzőleg elhangzott szavaimhoz tapadó magától értetődősége ellenére se. A mondatkezdéshez szükséges mély levegő vételének tekintetében most rajtam a sor, előőrsben egy biccentéssel. ..majd még sorozatban apróbbakkal.
- Igen, itt leszek akkor is, akármi is lesz. – ismétlem el a megválogatott szavait másféle sorrendben, ahogyan ő is tette az enyéim felhasználásával. Kimondtam és noha ekként is gondolom, ezzel tisztában is vagyok, ahogy a súlyával is, mégis miként beüt, hogy valójában tényleg mennyire eltér a jelenlegi helyzetem, helyzetünk ahhoz képest, amire számítottam az életben.. Komolyan értettem, mindent, de azért ez emésztésre szorul. Csak másodpercek múlva, ha eladdig nem fonja tovább a mondani valóját, akkor fog elülni az arcomról és a biztosítása érdekében, tudattalan már az igenlésnél szorosabbra vettem a kezének fogását.

Nem bánom, hogy a maga módján, az általa választott sorrendben halad végig a válaszokon, a hozzáfűznivalóin. Tökéletesen értem és érzem, hogy mikor mire gondol vagy mit szeretne valójában elmondani és baromira nem tűnik fel, hogy az nem annyira volt gyakori alkalom, amikor nincs elcsúszás közöttünk abban a tekintetben, hogy ki, miként érti igazán, amit meg akar osztani a másikkal. Az inger(ek) ellenére pedig eszemben sincs félbeszakítani vagy bármilyen módon megakasztani amikor a szó nála van, hiába tehetném meg. Annyi minimum jár, hogy csendben és figyelmesen hallgassam végig és tényleg ezt is akarom. A nyár vége óta – mikor először merült fel, hogy Zach hozzánk kerüljön-e vagy sem –, próbáltam és próbálok most is jobb hallgatóság lenni és példának okáért türelemmel kivárni két szó között hagyott hosszabb szüneteket.
Nem sokáig vonom el tőle a sötét szín szempáromat, a moccanás és a folytatásnak köszönhetően hamar visszatalálok a számomra oly' kedves kékekhez.
Az éledő mosoly pedig mindinkább lesz üdvözölt vendég az ajkaimon az adott helyzetben és jelenetben az általam nyitásként, általa pedig zárásként szóba hozott emlékfoszlány kapcsán. Ha jobban belegondolok, sosem beszéltük át azt az estét, nem mintha mondjuk lenne ok arra különösképpen mi miért és, hogyan volt akkor, a kikozmetikázott történet pedig - részemről - inkább jótékony homályba került, ha valaki esetleg roppant kíváncsi (lett volna) volt rá.
A kérdésére előbb levegőt vételezek a felelethez, de aztán végül meggondolom magam az első eszembe jutó válasz kapcsán inkább becsukom az elnyílni akaródzó ajkaimat, közben pedig megingatom a fejem egy kedélyes mosoly kíséretében.
- Oké… megvolt a lehetőséged rá, hogy feltételezhessem, de már elszállt. – vonom meg mindkét vállam játékosan, a hirtelen támadt jókedvemből szemernyit sem elengedve még, nem úgy, mint, ahogyan a komolytalan témával teszek, mert azt nem áll szándékomban tovább feszegetni és nem toldom hozzá, hogy amire gondolom, hogy gondolt akkor, ahhoz minimum az első lépés volt – kellett, hogy legyen, nem?! –, hogy betapassza a számat az övével vagy fordítva.. Közben kicsit előre hajolok, fészkelődöm, hozzá közeledve, ahogy a tenyere az oldalamról a hátamra vándorol, amihez csak hozzásegített az ajkain alig pár másodperce megjelent szelíd görbe.
A folytatás azonban némi megkomolyodást nagyon is igényel, amire a belső késztetés azonnal meg is születik, amint elillan az előbbi apró, vidám kis kitérő. A tenyerem az arcára illesztem és puha, gyengéd simítással zárom érintésembe az arcát röviden. Érzem és jól is esik a még rövidebbre szabott távolság. A kép még egyelőre ott dekkol az ujjaim között, így a másik kezem az, amelyik végül a tenyerébe siklik és kapaszkodót keres az ujjaiban.
Sejtem, hogy talán nem számít arra, amit kérek tőle, de tényleg nem akarom, hogy most, ezen a ponton kerüljön kisiklásra mindaz, ami eddig annyira jól ment a téma és a helyzet ellenére is. A bólintását megvárom és csak azután állok elő a farbával. Kicsit talán ügyetlenül megtalálva a szavakat, de a tőlem telhető módon a leginkább világossá téve a számára, hogy mit és miért is kell, szükséges, muszáj hallanom tőle.
Nem könnyű kivárni a válaszát. Olyannyira nem könnyű, hogy elfelejtek levegőt venni és fájdalmasan kezd sajogni a torkom, belülről égetve, hogy nyeléssel küldjem az enyhítést, de még erről is lemondok. Közben pedig százszor is belehalok a várakozásba. A feltámadt feszültséget pedig az sem enyhíti először, hogy a kimondottat egy majd több biccentéssel toldja meg előfutárként.
A szavai lesznek, amelyek átszakítanak egy láthatatlan, de annál inkább létezőnek megélt gátat és hirtelen oxigént szalasztanak a bordaketrecem zártságába. Nem tudnám hirtelen mivel megtoldani az eddigieket, csupán a vonásait figyelem némán, a megkönnyebbülés súlya – vicces ez a paradoxon – alatt. Végül leteszem az eddig az ujjaim között tartott képet magam mellé és míg a tenyerébe zárt kezem szorosabban fogja át, addig a másikat az arcélére illesztem, mielőtt hosszasan forrnék a felső ajkára. Előrébb csúszok az asztal lapján, a lábaimat kényelmesen terpeszbe pakolva, hogy ne legyenek útban és szinte a levegőt elorozni kívánva csókolom újra és újra.

Az oldalához tapasztott tenyeremet lejjebb viszem, hogy ösztönzően dörzsöljem meg a csípőcsontjának környékét a megkezdett, utolsó pillanatban mégis visszafogott felelethez kapcsolódó fejcsóválásnál. Az elsőként kikívánkozó gondolatra nagyon is kíváncsisággal telve éleztem ki a figyelmemet és hiába az előjelek, nélkülük is tisztában lennék vele legjobb esetben is köszönő viszonyban van a most elhangzott az eredetivel. A ruha anyagának bőrének dörzsölését abbahagyom, visszaköltöztetem a kezem az előző, melegségéből semmit sem vesztő telephelyére és egy kisebb sandítást küldök felé egy világos, Komolyan..? üzenet társaságában. A továbbiakban hozzá hasonlóan hagyom a levegőben lógni a feszültségoldásként felütött téma végét, aminek sikeres utóhatásán felbuzdulva kényelmesebben, valamelyest közelebb helyezkedem. A guggolás ezen a ponton már kevésbé praktikus, így térdelésre váltok, növelve a magasságbéli különbséget. A folytatásként következő felvezetés, a kérés, mi szerint ne legyek mérges a hamarosan érkező kérdésre egy másodpercre, mézesmadzag módjára elhúzza az orrom előtt a helyfoglalás ideáját.. Mindezt nagyobb szusszanással engedem el ahogy az érintésének és a kulcsolódó ujjainak melege kis nyugalmat hoz a feszültségtől  terhes helyzetbe. Nehéz egy ilyen megszólalás után, egy már eleve fontos téma keretei között kizárni a tartást, a vonásokat, de még a légzést, a beszédet is befolyásoló érzést, ami mindvégig ott van a bőr alatt. Egy időre mégis enyhíti, éppen csak mielőtt újfent felerősödne az agytekervények szorgos kattogása során.
Ahogy nem könnyű kivárni, úgy nem könnyű kimondani sem a gondolataimban csak később, a már elmondottak mögött mégis ott húzódó igazságot, ha úgy tetszik döntést. Rengeteg esetben nem jelent gondot egyből hangot adni a fejben megszületetteknek, de figyelembe véve azt mi mindennel jár nem tudom csak úgy kibökni, nagyobb a súlya annál. A felelet emiatt érkezik apró adagolásban; a szorosabbra váltott fogás, apró bólintások, beszédet megelőző oxigénpótlás képében, utolsóként kísérem mindössze hanggal is, leheletnyi karccal annak kezdetekor. A saját gyerek vállalására nem mondhatom azt, hogy szeretném, a legkevésbé sem érzem a zsigereimben a rá való készültséget vagy az ehhez szükséges elhatározást, mégis, ha úgy dönt; itt leszek. ..mert azt, hogy mit szeretnék? egy szóval össze tudtam volna foglalni már az érdeklődésekor. Őt és ennyire.
Érzékelem a mondat hatására hirtelen betoluló levegőt a tüdejébe, a test feszülésének alább hagyását, a szótlanságának elűzésére, bármiféle reakció kiváltására a rajta nyugvó kezem lassú simításával kérem fel, mert minden egyes eltelt másodpercet szűkölve viselek. Mi lesz a folytatás? A tekintetét vizslatom, megpróbálva kiolvasni belőle mire gondolhat.  Odavonzza a szempáromat a fénykép letételével és ekkor ér kellemes meglepetésként a mozdulat, az utána következő csók, amibe a szándék felismerésekor magam is beledőlök, ellent tartva a felém tolt üstökének. A megkönnyebbülés kiszakad belőlem, szerte foszlik a bőrén, melyet a felsőjének szegélye alá vándorló kezem alá is megszerzek élvezeti cikként. Szomjasan szívok rá az adott pillanatban fogva tartott ajkára, hogy annál fogva gyengéden húzzam még közelebb, míg a háta mögött átvezetett karommal annál is jobban az asztal szélére kéretem, mint ő magától csúszott a lábainak készséges áthelyezésével. Ebből, a távolság lecsökkentéséből és a nagyon is vérserkentő vehemenciából, amivel újra s újra birokra kelek, hamar megszületik a több utáni vágy; a lehető legközelebbről érezni. Türelmetlen, lüktető fájdalomként jelentkezik a végtagjaimban és kibontakoztatom a balomat az övéből, a csuklójánál megfogva terelem a nyakam irányába, hogy a combja mentén végigvezetett tenyerem térdhajlatának koccanásával űzzem a dohányzó csücskére s kérés nélkül hozzam tudtára; kapaszkodjon, a lábait zárja szorosabbra.
Hosszan ízlelem a nyelvét, mintegy tartalékgyűjtésként és előzetes bocsánatkérésként, amiért el fogok szakadni tőle, éppen csak annyira, homlokomat az övének támasztva, hogy megtaláljam a barna párját. Most mondja, jelezze, ha valamit még szeretne vagy tartson vissza, mert még két mélyebb lélegzetvételig vagyok képes türtőztetni, visszafogni magam, ha le kell állni..

A ki nem mondott kérdésre, ami az elhangozatlansága ellenére is egyértelművé válik a számomra a sandításának köszönhetően, csak egy szélesebb kihívóan pimasz mosolyt kap válaszul. Ez a titok egyelőre titok marad. A rövid, könnyed szünet arra kellett, hogy oldja a feszültséget, de a ránk váró nehéz téma megvitatásán nem változtat. Így a derültség lassan tovaszáll és helyette egészen más hangulattal és érzelmekkel átitatott légkör telepszik meg közöttünk a szóláncok továbbfűzése közben.
Figyelemmel kísérem a közelebb helyezkedését, a testhelyzet változtatását és óhatatlanul is beugrik annak a napnak az emlékképe, amikor először tudtam meg, hogy terhes vagyok. Pont itt voltunk, ugyanebben a helyiségben, csak akkor még a felújítás miatt a feje tetején állt az egész és a jelenlegi gyerekjáték tenger helyett szerszámok hevertek mindenfelé. Pár órával korábban jelent meg a vigyorgó fej a tesztpálcikán, vidáman hirdetve, aminek akkor sem örültem igazán... Aztán befutott Ő, hogy segítsen az éppen aktuális munkafolyamatban vagy egészen másért és amíg (talán) a szerszámos láda tetején üldögélve kérdeztem a napjáról, ugyanezt a testhelyzetet felvéve adta meg a válaszát a maga módján… Az emlékképet azonban, ahogy jött, úgy le is rázom magamról, tudatosan nem gondolom végig, inkább csak villanásként ugrik be az egész, fájó hasonlósággal hajazva a mostani helyzetre és mégis a jelenlegi annyival másabb mindenféle szempontból, hogy szinte – vagy ténylegesen is – ég és föld a különbség a kettő között..
Pontosan tudom, nagyon is érzem a súlyát az elhangzottaknak. Talán ezért sem reagálok azonnal, mert, ahogy a megkönnyebbülés csak lassan oszlik szét a tagjaimban és ezzel egy időben juttatja levegőhöz a tüdőmet, úgy idő kell ahhoz is; felfogjam, mit tett meg az imént. Értem.
Korábban még soha senki nem csinált ilyet vagy akár ehhez hasonlót sem a kedvemért. Világossá tette ugyan, hogy mit szeretne – vagy inkább nem szeretne –, ezt pedig nem tudom kizárni a gondolataim közül – nem is akarom – és ennek ellenére mégis olyan döntést hozott, ami akár szembe megy önmagával. Talán nem is tudja, hogy ez mennyit és mit is jelent nekem. Talán még én sem vagyok teljesen tisztában vele.
A noszogató, reakciót váró simítás hatására lassan jutok el oda, hogy letegyem a képet a kezemből és szavak helyett egészen más módon fejezzem ki magam. Az arcélére helyezett tenyeremet a füle alatt vezetve csúsztatom a haja irányába és csak akkor állítom meg, amikor az ujjbegyeimet csiklandozni kezdik a rövidre nyírt sötét hajszálak. Egyre követelőzőbben tapadok az ajkaira, a csókját vágyakozón ízlelgetve és amint megérzem az érintését a felsőm alá szaladni, közelebb csúszok hozzá az asztallapon. Az ajkam általa hosszasabb foglyul ejtése egy kövéren legördülő sóhajt szakít fel a torkomból, a bőrén szétoszlatva a forró levegőt. Készséggel karolom át a nyakát a terelő mozdulatának köszönhetően és rábízom magam, amikor a keze a térdhajlatomhoz ér. A szándékosan igen rövidre csökkentett távot, ha lehet még inkább kurtítanám, nem is kell(ene) kérnie semmilyen módon. Magamtól is szorosabban préselem a combjaimat a derekához két oldalról és lehetőség szerint mögötte össze is fűzöm a bokáimat.
Nem akarok elszakadni az ajkaitól, a csókjától, tőle semmiért sem, de amikor végül mégis erre késztet, sűrű levegővételek közepette, egy kicsit talán értetlen kifejezéssel a vonásaimon várok ki, azt találgatva, hogy mondani akar-e még valamit vagy milyen más okból álltunk meg. A homlokát az enyémnek illesztésekor, a légzésem még nem akar csillapodni, a tekintetem után való kutatását pedig azonnal érzékelem és megkönnyítem; a kék íriszekre emelem a sajátjaimat. ..és várok. Arra, hogy egyértelművé tegye mit is szeretne, de közben a viszonzott pillantást nem tudom megtartani, a tekintetem lesiklik az ajkaira és hamarosan a saját alsó ívemet harapom be. Nehezen irányítom vissza a lélektükreimet az övéihez és, ha továbbra sem szólal meg vagy tesz valamit, akármit, akkor átveszem tőle a kezdeményezés lehetőségét;
- Kérlek ne hagyd abba.. – halkan szalad ki a kérés és újfent az ajkaira siklik a tekintetem. Ha pedig nem érzékelem, hogy ellenére lenne a folytatás valamilyen módon, akkor újra csókolom, mohón, birtoklón követelve el az oxigént tőle. A nyaka köré font karjaim és a lábaim is szorosabban fonódnak köré. Eszemben sincs még egyszer elszakadni tőle, azon kívül, ami a ruháinktól való megszabaduláshoz feltétlenül szükséges..

Az idő haladtával rohamosan csökken a türelmem és egyre lassabbnak is érzem azt. Megválaszoltam a kérdést, amire a választ mindenképp hallania kellett, ahogy ő mondta és szándékosan éltem az ő szóhasználatával a hangsúlyos, félreértést aligha szülő igenlés után, hogy a nemlétező esélyeket is nullára redukáljam. A biztonság kedvéért. A simítás mellett a tekintetem is beszédes, valamire felkérő.. Akármire konkrétan, ami több, mint az életfunkciók gyakorlása és válaszreakcióként eltünteti a bőröm alá feszülő ideget, hogy még a mondatformálásának megismétlésével is elcsesztem. A kezem mozdulna, újabb emlékeztetőként vagy jelzésként arra mennyire nehézzé kezd válni a csend, a hallgatásának kezelése; a fekete-fehér kép tartása ekkor lazul, tartja oldalra, kerül az asztal lapjára. A következő másodpercben a nyugtalanság halványabbá válik miként az ujjait a tarkóm irányába csúsztatja az arcélemtől kezdve, az ajkainak megérzésekor megkönnyebbüléssé alakul és nagyon gyorsan csap át nyers akarásba a második alkalommal, amikor jobban magamhoz vehetem az ízét.
A puha bőrt finoman gyűröm meg a ruha anyagának félretolásakor és belemélyesztem, szélesen neki támasztom a felületének az ujjaimat, végigzongorázva közben az alsó gerinccsigolyákon; lassan, alulról felfelé haladva. Nem titkolt célom közelebb vonni, aminek szándékát az ő törleszkedésében is érzem, de van az a távolság, aminek eltüntetésére egyedül, önerőből nem képes és ezt akarom kiszorítom, amikor a csókot kihasználva húzom magamra. A sóhaja olaj a tűzre. Az alkarommal egészen satuba fogom hátulról, hogy ne szalasszak el semennyit a kifújt levegőjéből és a csuklójánál fogva mutassak komfortosabb, stabilabb kapaszkodási pontot a balomnál, mert egészen meg lehet győződve róla a helyezkedése után, hogy nem fogunk maradni. A körém font lábain tapadósan vezetem végig a tenyereim, hogy minél nagyobb felületet fedhessek le, amíg a térdhajlathoz nem érek. A nagyobb térben fullasztóan hatnak a farmerével kapcsolatos ellenérzéseim, amihez csatlakozik mindegyik rajta lévő réteg és az enyémek is. Az eszemet a levegő képzelt hiánya még nem veszi el, apró szikrányit még hagy, hogy az utolsó lehetőséget felkínáljam neki arra, ha lenne mondani valója; nem fogom hagyni most az elkövetkezendőben.
Lélegzetvételnyi szüneteket szánok rá, legfeljebb. A várakozási képességem ennyit enged meg és látva a szembogarakban megbúvó zavart, hogy nem tudja miért szakadtam el a nyelve alól tovább nem inzultálom a határokat.. A térdektől felfelé simítok mindkét kezemmel, kifejezetten a combjának alján és hiába tudom nem fogom az anyagon keresztül érezni az ölének melegét, az utamból nem hagyom ki ahogy immár megemelve tartom, a feneke alá nyúlva. A sarkaimra fogok támaszkodni, úgy fogok hátra ereszkedni a súlyával együtt, hogy ebből a helyzetből álljak fel vele, de előtte még a szóra nyitást megakadályozva orzom el a száját. A mohósága a saját tükörképével találkozik, csak az változik, mikor épp melyikünknek sikerül több oxigént elrabolnia a másiktól.
A felállás után lehet tanácsosabb lenne körbe nézni mi kerülhet a lábam alá, de helyette elnyújtott, lapos lépttel teszem meg az utolsókat a biztonságos zónáig. A hátsója alatt, abba kapaszkodva hagyom a balomat, míg a jobbal megindulok a csípő, a derék felé egészen a lapocka közepéig, hogy párnaként helyezzem oda a karomat a lépcső aljához érve. A falnak nyomom, kevesebb finomsággal, de tompítva a neki történő koccanást és az azt megelőző pillanatban a lapocka mellől a nyakáig kúszik fel a tenyerem, egészen feltolva a felsőjének szegélyét, ami a könyökömnél kövér ráncokba gyűrődve gyülekezik. Muszáj neki feszülnöm, nyomással enyhítenem a fájó lüktetésen az ágyékomban, legalább egy kicsit, tartalékként amíg fel nem érünk, hogy lejjebb eresszem, vissza a saját lábaira a folyosóra lépve; meg akarok szabadulni a kedélyemet borzoló pólójától és még inkább.. Kibújtatni a csat nélküli sportmelltartójából a fürdő felé tervezve a haladásunkat.

15+

You're the light, you're the night
You're the color of my blood
You're the cure, you're the pain
You're the only thing I wanna touch
Never knew that it could mean so much

Pici szikrák életre keléséhez tudnám a leginkább hasonlítani az érzést, amit kivált az ujjaival, a tenyere bőrömbe nyomakodásával, ahogy a gerincem mentén simít egyre feljebb rajtam. Pofátlan könnyedséggel képes elérni minden egyes alkalommal még most is, mintha csak egy egyszerű kapcsolót kellene átkattintania. Elég csak megérintenie így és minden más már csak a ráadás lesz a későbbiekben. Hiába az alig egy perce még komoly téma és pokolian nehéz döntések sora, a hetek óta a fejünk felett lebegő és azóta már szinte a bőrünk alá égett feszültség és aggodalom egyvelege, egyszerűen nem számít. Semmi más nem lesz fontos, csak Ő és az, hogy minél közelebb legyen hozzám vagy én hozzá, mindegy. Az ízét az ajkaimra vágyom, az illatát minden egyes porcikámra, az érintéseiben merítkezni és szemtelenül őszinte nyíltsággal élvezni, az akarata alatt meghajlani. A szorosabb fogás pedig csak tovább korbácsolja a feléledt ösztöneimet. A legördült és szétoszlatott sóhaj a bőrén landol, a nyaka köré pedig készséggel fonom az odavezetett karom. Újabb bizsergést kelt életre a bőröm alatt és az érzés készséggel szalad végig rajtam, végül az ölem mélyén sűrűsödve egyetlen pontba, ahogy a combjaimon futtatja végig a kezeit és ösztönösen zárom szorosabbra a lábaimat a derekának préselve őket a közelebb húzást követően.
A visszakozás ezért sem esik a legjobban, összezavar, nem tudom, hogy mit akar és, ha lenne rá lehetőségem, akkor megkérném, hogy ne hagyja abba, amit elkezdett, ne álljon meg. Ne most.. ..végül nem engedi, hogy szavakat formáljak, elorozza előlem a lehetőségét és ezt egyetlen pillanatig sem bánom, hogy megteszi.
Újabb csókot pecsételek az ajkaira, győztes és vesztes nélküli harcra kelve vele a levegőért és csak akkor szakadok el tőle egy újabb sóhajba fojtott, ezúttal halk és érzéki nyögés kedvéért, amikor már a karjában tartva simít végig rajtam.
A lábaimmal szorosan fogom körbe immáron a csípőjét és a súlyom jelentősebb részét amúgy is ő tartja meg, így engedek a karjaim stabil fogásából, hogy a tenyereimet megint az arcára csúsztathassam a fülcimpák alatt elvezetve úgy, hogy a haja ismételten az ujjaim alá szoruljon, ez alkalommal mindkét oldalról. Kell az előny az oxigénért folytatott csókcsatában. Eszemben sincs akár egy kicsit is visszafogni magam; egyértelműen kifejezem mennyire is akarom Őt. Nagyon.
Belesomolygok az ajkainak újabb birtokbavételébe, amikor a falnak nyomva érkezik a hátam a hideg felülethez. Nem kell a túlzó finomkodás és kifejezetten hálás vagyok azért, hogy csak a tompítás az, amire odafigyel.
A felsőm anyaga a felsőtestemen tekeregve feszül a bőrömnek, ahogy nyúlik miként egyre feljebb gyűri rajtam. Az ágyékához készséggel simulok az ölem ellentartásával és kissé szenvedélyesebben harapom a fogaim közé az alsó ajkát a határozott tetszésem kifejezéséül.
Ahogy megérzem, letenne, eleresztem a lábaimmal a csípőjét és puhán érkezem egyik majd a másik lábammal is a folyosó padlójára. A póló – ha hagyja, akkor magamtól hagyom el, ha nem, akkor a segítségével és csak a karjaimat emelem a magasba – lekerül rólam, az alatta viselt kényelmes melltartón pedig elöl egy cipzár segíti a tőle való megszabadulást. Közben az ujjaim a nadrágja dereka után tapogatóznak, rövid megállásra késztetve a fürdő felé menet és, ha visel övet, akkor előbb azt kezdem megbontani, ha nem, akkor csak a gombot oldom meg és addig folytatom a műveletet, amíg teljességében meg nem nyílik az anyag és kényelmesen befér a kezem. Most még csak az alsó anyagán keresztül érintve veszem a simításom alá szemérmetlenül izgatva, de csak rövid ízelítővel szolgálva. Amíg el nem eresztem végül, bocsánatkérően csókolva ajkaira amiért várakoznia kell még egy egészen kicsit. A fürdő felé indultunk, ideje, hogy el is jussunk oda, ennek érdekében pedig szükséges, hogy mindketten tovább mozduljunk, arról nem is beszélve, hogy mostanra már egészen sürgetővé vált megszabadulni a felesleges és útban lévő textíliáktól.
A kezeim a felsője alja után matatnak és abba kapaszkodva igyekszem indulásra bírni – már amennyiben szükséges –, majd pedig egyszerűen és gyorsan levenni róla. Ha pedig ez megtörténik, akkor nem átallok két teljes másodpercet kisajátítani magamnak annak érdekében, hogy a tenyereimet végig futtathassam a felsőtestén a hasfaltól indulva felfelé és a tekintetemmel szemtelenül végigkövethessem a mozdulatsort.

Könnyen rákapok az ízére, vágyom még többre az ajkaiból, a gyűrni való bőréből, a szoros közre fogásából, a domború törleszkedéséből; érezni a legkisebb rezdülést is a testéből, annak forró pulzálását, a mellkasának megtorpanását, ahogy megakad benne a levegő, a hasfalába maró hirtelen ingert, ahogy tovább haladva nyögésbe fordul át és rám keni azt. Az érdeklődésem, a figyelmem rohamosan beszűkül és ugyan egyre erőtlenebbül, de halványan ott kaparászik az agyam hátsó felében a nyugalmunkat, idegeinket minduntalan rágó téma,  aminek a szóba hozására, tovább fűzésére végső esélyt adva szakadok el tőle épp csak annyira másra is ki tudja nyitni a száját. Mélyen szívom be az illatát, hogy megtaláljam a munka miatt enyhe füstös buké alatt a bőr természetes kipárállását fókuszpontként mindaddig, míg meg nem győződök róla nincs hozzáfűznivalója az eddigiekhez. Később erre aligha leszek képes, számos okból kifolyólag, ami közül az egyik már most a gerincem aljánál nyüstöl és a tán két szekundumnyi várakozás ideje alatt szorosabban, dagasztó mozdulattal tapasztja a tenyeremet a combjának alsó vonalára, mintegy utólagos, tetszést kifejező válaszként a szívélyes fogadtatásra. Mind a meleg, szétpergett sóhajért, karjainak készséges áthelyezéséért, a csípőmet jobban körbe ölelő tartásáért, ami hajszál híján legyalulja a türelmemet. Megadtam a lehetőséget és tökéletesen látom az okozott zavart a tekintetében, a légvételeinek szabályozására irányuló akarat hiányát és elengedem a kontrollt. A mellkasának süppedésekor hajolok, dőlök rá és hosszasan fosztom meg a szabad ténykedéstől, mind a mozgásban, mind az oxigén pótlásában. Nem olyan rég egészen mást éreztem fullasztónak, most ellentmondásosan belé akarok fúlni; ahogyan ő, úgy én is nehezen kapok a színtelen-szagtalan után, miközben a lehető legjobban, legtöbb felületet érintve tapadok rá, amennyire a helyzet engedi. ..és ez a mérték különösen abban a pillanatban fog zavarni, bosszantani, amikor átbukik az ajkán az az izgató hang.
Alul maradok az öntürtőztetésben, sietősebbre alakítom mind a felállást, mind az elindulást a laposan csúsztatott léptekkel. Rohadtul akarom és nem sokon múlik ne hajoljon át abba s túl önzőbe a vehemencia, amivel ostromlom, végül a falnak préselem az ujjainak kényeztető, kedélyeket borzoló simítását megérezve a hajtövemnél. A hideg támasztékhoz nyomva őt magát is feljebb tolom rajta kissé, ahogy hozzá gyűrődöm a szinte nemlétező türelmemmel. A harapása, az ellennyomása elégedett, mégis mocskosul keveslő morgást gerjeszti a torkomból és erősebben marok rá az alultámasztó markomban tartott fenekére az újbóli indulás előtt. Nagyon nincs ínyemre idelent tökölni. Odafent is kevés van, így amikor a letételét követően a pólója után nyúl felülről már megragadom az anyagát és segítek gyorsabban levedleni magáról, az már hidegen hagy hol ér földet, a tekintetemet egyből magához vonzza a cipzár fémkapcsa, alig lemaradva tőle, pedig a kezemet is, hogy elkezdjem lehúzni. A felénél jár a kocsi, amikor az övemet, a nadrágomat megoldó mozdulatokon túl a megállítónak ütközök a visszafogott, de belőle kiérezhető kérést. Eleget teszek neki, de utána lépek, majdnemhogy neki megyek és míg az egyik kezemmel szétbontom a fehérneműjét, fedetlenné téve a dekoltázsát, addig a másikkal a derekához nyúlok, hogy ne botoljon meg.
A fizikai fájdalom szintjére növi ki magát a nyers akarása, ami fújtatás képében tolul a szájpadlásomnak és futólag feljebb emelésre kényszeríti az államat, az állkapcsomat, pedig erős összeszorításra, mielőtt visszatérnék hozzá nyeléssel egybekötötten. Ez baromira szemét húzássá válik, rögtön miután abbahagyja.. Nem kevésbé áll szándékomban viszonozni a részére és a csókját mohó fogadtatásban részesítem, míg a tovább haladást sürgetőn majd’ feldöntöm a következő lépésem megtételekor, amihez deréktámaszaként még mindig számíthat az alkaromra. Vele ellentétben viszont nem törődök vele mennyire kényelmesen fér be a farmerének anyaga alá a tenyerem, a jobbommal aláférkőzök, hogy pőre valójában morzsolhassam a hátsójának fedő bársonyát, akkor is, ha csak rövid időre a felsőmtől való megszabadítás okán. Elengedem, hogy meg tudja emelni az alsó szegélyt és ha már a nyakamig felhúzza a pamutot, akkor gyorsítva a folyamatot bújtatom át a fejem, rángatom le, dobom oldalirányba félre, hogy a kezeimet a derekának két oldalára tapasszam. Közvetlen a nadrágja és a bőre találkozásához, ahol eljátszadozok a cipzárral való találkozásig az ő játékideje alatt, miként felfuttatja rajtam a bizsergetést kiváltó tapintását.
Ahogy ő tette az enyémmel, úgy fogom meglazítani az övét, kioldani a nadrággombját és lehúzni a cipzárt, hogy tökéletesen rásimulhasson a jobbom a csípőcsontjára, kiérezhessem a csúcsát, onnan haladjak tovább hátra, hogy egy ponton elkezdjem lejjebb tolni az irritáló ruhadarabjait, a nyelvét kisajátítva, a fürdőbe már behátráltatva, egyre közelebb kerülve a kabinhoz. A bal kezemmel a melltartóját akarom lehúzni a vállairól, hogy kibújhasson belőle és a vele való további teendő nélkül vezessem a keblére. Időben nem sokáig, mert meg fogok veszni, ha nem érezhetem közvetlenül és ettől már csak kevés választ el mindkettőnket..

16+


Nem kell a türelmes, lassú felvezetés vagy a gyengéd ráhangolódás főleg, hogy valójában szükség sincs rá, már most eszeveszetten akarom Őt. Ahogyan a türtőztetés vagy a kontroll megtartása sem üdvözölt a számomra jelen pillanatban. Annak elvesztése, az érzékeknek, és ösztönöknek való önmegadás viszont sokkal inkább élvez prioritást a maga nyers valójában. Ó igen, nagyon is.. Arra vágyom, hogy elsodorjon magával a szenvedélye és a türelmetlensége, aminél kevés felajzóbbat ismerek vagy lennék képes említeni. Tudni, érezni, látni, hogy mennyire itt és most akar, hihetetlen módon felizgat és a ki nem mondott, de annál inkább éreztetett vágyódást pedig nagyon is szívesen és lelkesen viszonozom minden egyes érzékeket bizsergető érintésben, fülledt sóhajban és birtokló csókban.
Szorosabban fonom köré a combjaimat, ahogy azaz apró, de elégedett morgás életre kel a torkában és aminek köszönhetően szinte már fájdalmasan húzódik az ölem utána vágyódva. Amikor erősebben marja a bőrömbe a türelmetlenségét, úgy gerjeszti tovább a sóvárgásomat irányába. Nagyon-nagyon akarom Őt, minél előbb, minél közelebb.
Újabb csókba fullasztom magunkat, egyszerre kiszorítva a levegőt és a már szinte nem is létező távolságot kettőnk közül. Nem tűnik fel, hogyan vagy mikor érünk a lépcső tetejére, csupán az, amikor megérzem, hogy le akar tenni. A felsőmet gyors mozdulattal húzom feljebb és bízom rá a mozdulat befejezését a megszabadításban és amíg a melltartómmal babrál, addig készséggel nyúlok az öve után. Nem lassítok a mozdulataimon, nem nyújtom őket feleslegesen, sőt, inkább már-már kapkodósba hajlanak a türelmetlenség oltárán. A lényeg csak az, hogy minél gyorsabban eltűnjön a sok felesleges és zavaró anyag az útból ezért csupán egyetlen másodpercnyi szünetet eredményez az, amikor a derekamat fogja át, megelőzve ezzel az egyensúlyomból való kibillenést a heves megállás közben.
Míg végigsimítok rajta, a farmer alá csúsztatva a kezem és szemérmetlenül izgatva érintem meg, még ha csak rövidre szabottan is, az álla feljebb emelkedésekor a nyakán lévő anyajegyre csókolok rá mielőtt az ajkaihoz törleszkednék vissza. A mohó fogadtatásnak és a sürgető lépésnek köszönhetően újabb kortynyi forró lélegzetet oszlatok szét a bőrén, ami könnyedén hajlik át elégedett fújtatásba, amikor a kezével a passzos farmerem anyaga alá furakszik. Automatikusan nyúlok a felsője szegélye után és kezdem levenni róla a nagyon is útban lévő anyagot, most sem húzva az időt és a végén, ahol már nem igazán érem el, ott átadva neki a befejezés lehetőségét a pamut – franc se tudja hová – elszórására. Csak akkor lassítok valamit az érintésemen, amikor kiélvezem a csupasz hasfalának és mellkasának nem csupán a látványát, de a bőr alá feszülő kemény, tónusos izmok simítását is. Kellemesen bizserget végig a viszonzott játszadozás, a oldalamon végighaladó, babráló ujjainak illetése, amik végül a nadrágomból kezdenek kibontani. Mélyebben szakad a levegő a mellkasomba, amint végigszalad a csípőmön az érintése és végül a még viselt textilektől való megszabadítást tűzi ki célul. Készséggel segítek és tornázom lejjebb a ruhadarabokat, amíg végül már csak a bokáim körül tekergőznek és könnyeden ki tudok lépni belőlük.
A tenyereimet a csípőjére illesztem, nem titkolt szándékkal arra, hogy róla is lekerüljön a nadrág és vele együtt az alsónemű is egyszerre végre, de a szinte még meg sem kezdett mozdulat félbe marad, azért, hogy a melltartóból is kibújtathasson. Készséggel segítek az anyag vállaimon való legördítésében, hogy aztán a földön szóródjon el a jelenleg korántsem kívánatos ruhadarab. Az alsó ajkát erősebben szívom meg, vágytól túlfűtötten hosszabb szusszanásba fullasztva egy elégedett hümmentést a csók közben, amikor a tenyere alá simítja a keblem. Máskor is szeretem, ha itt érint, de az utóbbi időben, különösen érzékennyé vált mindkettő és az érzéki érintés egyszerre elemi erővel teper maga alá és izgat fel még inkább.
Visszatalálok a farmere korcához és újra becsúsztatom a bal kezem, de ezúttal pőre valójában fogok rá és kezdem izgatni, míg a jobbommal rásegítek arra, hogy kibújtassam a nadrág és az alsó anyagából egyszerre. Lejjebb kezdem gyűrni rajta mindkét anyagot, amennyire tudom és amíg nem jelzi, hogy másképpen vagy mást szeretne, addig nem áll szándékomban elengedni vagy abbahagyni az örömszerzést a számára. Közben pedig továbbra is magaménak birtokolom az ajkait, a nyelvét és az az alól megszökő lélegzetét...

A gondolataim meglepetést nem okozóan csak egy dolog körül járnak és az az összes anyagdarabtól való megszabadulás, a folyosó hátunk mögött hagyása után lesz. A lendületem tökéletesen tükrözte, hogy a legkevésbé sem számítottam a megállására. Az intermezzo felrázz annyira, hogy tudatosan támasszam meg hátulról és ne taroljam le. A tekintetem a domborított mellkason, a finoman kitüremkedő szegycsontig csordogál ebben a pillanatban és fejben sürgetem a nadrágomnál matató mozdulatsort, hogy megtépázott türelemmel tovább haladhassunk a fürdőhelyiség felé. Az idő húzása olyan, mintha a bőrömet nyúznák.
A közvetett érintés azonnal bőszült fújtatást vált ki, az állam emelésekor, pedig a levegő röviden bucskázik a tüdőmben és erőteljesen beindul a nyáltermelésem. Visszafogottan kezeltem eddig, nem kaptam oda követelőzően vagy martam óhatatlanul a bőrébe a sietősebb léptekre való ösztökélés miatt, de a csak röviden megadott enyhüléssel nagy mennyiségű olajat öntött a tűzre. Türelmetlenebbül mozdulok, ugyan nem lököm meg erőteljesen, de határozottan lépek a lába közé, dőlök neki a haladási irány megadásával kisegítve őkelmét két tőle elszívott légvétel között és az anyag alá férkőzve szántom mélyen az ujjaimat a fenék részébe. A finomabb játékokhoz, a hosszas kiélvezéshez, kényeztetéshez most szégyentelenül kevés vágy társul, hirtelen öntött el a mértéktelen akarása, fájdalmas nyilallásként, amire az incselkedéssel rátett nem egy lapáttal és kétségtelenül megérzi a szoros tartásomban, az egyértelmű terelésben. Nagyon-nagyon érezni akarom, vele lenni, nem csak simogatásokba bocsátkozni, amik a legnagyobb jóindulattal sem bizonyulnak elégnek és egyre fogyatkozik az értékük, ahogy a másodpercek peregnek. Az utolsó csepp még benne van a pohárban, de nem sokáig. Beleakaszkodom újra és újra a nadrágszélébe, észre sem veszem a folytonos mélyebbre nyúlási szándékot, míg szét nem tárom a cipzárnál a két szélet, hogy az alsóneművel együtt szabadítsam meg az utolsó akadályoktól, amik rajta foglaltak helyet. Falom a csókját, nem hagyok sok lehetőséget a számára a gerincének egyenesen tartására vagy a nagy távolságra közöttünk. A felsőm levétele, a tenyerének végigvezetése az utolsó alkalmak közé sorolható, amit szűkölő utána kapással rendre jelzek a jövőben, ha kísérletet tesz a megismétlésére. A bőrömre fújt forró levegőből, pedig még többet akarok. Ebből is. Mindenből. A nyögéseiből, az érezhető húzódásokból az ívbe hajló testében…
A lejjebb tolt nadrágból való kilépéshez épp csak annyira szakadok el tőle, hogy lenézve ráléphessek a földet érő anyag csücskére, ahonnan ezután könnyen kihúzhatja a lábát. Érzem, sejtem valahol az agyam hátsó felében a hasonszőrű szándékát, de sokkal nagyobb prioritást élvez, hogy teljesen mezítelenül legyen végre előttem és a tenyerembe vehessem az egyik halmot, időszakos csillapításként, amíg máshol is mélyebben megtehetem.
Beléfeszítem a levegőt, ahogy fölé tornyosulok, neki döntöm az üstököm és tovább dagasztom a ruganyos domborulatot a markom alatt. Belé akarom feszíteni, ahogy ő is elérte, hogy a tüdőm majd’ a tűréshatáráig kihúzza oxigénpótlás nélkül, mintha az addig magamba szívott ólomként ült volna meg a helyén és ellenállt volna a mindeközben nagyon is valóssá váló szomjamnak.. Mocskosul vágyok a megakasztására, a nedves ölelésére, de szinte a velőmbe vág milyen kurva jól esik és milyen kurvára nem akarnám, hogy abbahagyja. A gerincem mentére egyre nehezebben lerázhatóan kúszik fel az átbukó érzés és funkcióját visszanyerő tüdőm lévén többször kapja meg a bőrére a légpamacsokat. A kebléről a morgással keveredő, többet akaró nyögésnél vezetem át a kezem, hogy egészen beletúrjak a hajába a tarkója felől és a másikkal ráfogok az övére, jelzésként, egészében kell. A mosdókagyló közelebb van, úgyhogy első körben nem jutunk el a kabinig. Részemről elszakadna a cérna addig.. […]