Ebédlő & Konyha (Harper lakás)

16+


- Akár működhetnének külön-külön is. – pillantok rá és nem toldom meg a mondatot azzal, hogy de együtt jobb, mert tudom, hogy az ő szemszögéből nem az. Normál esetben az enyémből sem, de ez most tökre mellékes, mivel közelében sem vagyok a normál megszokottságnak, így meg aztán tök mindegy.
Hozzá hasonlóan engedem el a témát és nem feszegetem tovább, főleg, mivel én sem értem, csak érzem a dolgot, így pedig aligha várhatnám el – amúgy se tenném –, hogy ő megértse miért is éppen úgy és azt eszem, amit.
- Kösz a tippet. Aki nekem jutott, aszerint csak ne csináljak vele semmit, pihentessem és majd rendbe jön. – húzom el a számat, mert ezek alapján akkor egy hétig minimum itt dekkolnék a lakásban, attól meg esélyesen becsavarodnék, szóval köszi, de nem.

Vacsorán innen és túl megint nem fogadok szót. Csak a baj van velem, mi?! Előre küldene, majd később csatlakozik, ahogyan legalábbis mondta, én azonban megzavarom a menetrendet. Arról nem volt szó, hogy hol is hagy(hat)om el a ruháimat, és itt valahogy sokkal vonzóbbnak tűnik a gondolat, mint a fürdőben, egymagamban. Na neeem.
A nadrág az első, hogy aztán csipke bugyiban és még egyelőre két réteg felső ruházatban üljek az ölébe. Kihívó és szemtelen, de csak igen apró, ajkaim szegletében érzékelhető mosollyal veszem tudomásul, mit érek el már csak ezzel is. Tisztában vagyok azzal, hogy amennyire aljas húzásnak tartja majd, pont annyira lesz kedvére is, legalábbis az ölében – konkrétan alattam – megfeszülő izmokból nem nehéz levonnom ezt a következtetést. Arról nem is beszélve – amit talán nem is tud –, hogy ilyenkor íriszei kékje egészen leheletnyivel sötétebb árnyalatot vesznek fel, ahogy pupillája is tágabb lesz, volt alkalmam néhányszor látni már és ami azt illeti, rendkívüli módon odáig is vagyok érte. Persze, kinek az egóját ne simogatná az ilyesmi?!
Azt hiszem hivatalosan is igaz, az egész testem egyetlen, hiperérzékeny ideggóccá változott, ugyanis, ahogy tenyerei a combomon simítanak felfelé, alsó ajkamba kell harapjak, hogy elfojtsak egy kikívánkozó sóhajtást. Megszabadulok a pulcsitól és nem, tényleg nem várok ebben segítséget, bár nem mondom, hogy zokon venném, ha esetleg segédkezni óhajtana.
Csókért hajolok, megszívva és ízlelve alsó ajkát, kiengedett, forró lélegzete pedig tovább borzolja érzékeimet.
Elszórom a trikót is, tenyerei alatt pedig bizsereg a bőröm. Nem vallanám be, pedig jelen pillanatban több, mint vágyom arra, hogy érintésével barangolja be a testem, ezernyi szikrát keltve életre bőröm alatt, amelyek mindegyike ölem felé haladva feszíti meg izmaim.
Látom a tekintetét, nincs szükség szavakra ahhoz, hogy pontosan tudjam mit is gondol és legyen akármennyire érzéketlen – vagy sem –, de jelen pillanatban nem érdekel, mennyire ítéli nem szép húzásnak a dolgot. Nem feltétlen csak önzőségből részben kicsit azért igen, de előre szóltam, hogy kanos vagyok, hanem, mert nálunk mindig is remekül működött a stressz oldásának ezen módja.
Mikor távoznék, érzékelem, hogy ujjai a fehérneműmbe akadtak, nyilvánvalóan nem véletlenül, így a mozdulatot nem fejezem be, megállok és vissza is helyezem a súlyomat ahelyemrez ölébe.
Kérdését hallva nem válaszolok azonnal, hagyom, hogy előbb végignézzen rajtam és élvezek is a pillantásában fürdőzni. Ujjaim az álla alá vándorolnak és leheletfinoman jelzem, hogy a tekintetét szeretném kicsit feljebb, amikor megszólalok. Ha megteszi és íriszei az enyémbe kapcsolódnak, közelebb hajolok, forró leheletem pedig az ajkain hal el, amikor megszólok, szinte csak suttogva.
- Maradhatok is akár és folytathatom... – a feltételes mód ellenére a szavaim kifejezetten határozottak. Épp az előbb jelezte, szavakkal és a mozdulataival egyaránt, hogy innen ugyan el nem ereszt és hazudnék, ha azt mondanám, olyan nagy kedvem van egyedül beállni a zuhany alá.
Elveszem a kezem az álla alól, nyakát átkarolva újra csókolom, szenvedéllyel, kissé talán birtoklón magamévá téve ajkait és nyelvét, amivel egy időben mozdul a csípőm is. Nem számít, hogy rajtam még ott a fehérnemű, rajta pedig a nadrág és amit alatta visel. Újra és újra ölének feszülök a sajátommal, kínzóan lassan játszva mindkettőnk érzékeivel.
Pólója dereka után nyúlok, abban akasztva meg ujjaimat és elkezdem rajta felfelé húzni az anyagot, nem titkolt szándékkal, hogy levegyem róla.
Ujjbegyeim éppen csak érintik a mellkasának csupasz bőrét, gyengéden simítva végig rajta, éppen csak az érzékek felkorbácsolásának céljából és a magam örömére is.
Lefelé haladok, elérve a nadrág korcát, majd tovább érve, szó szerint kettőnk közé fészkelve kezem, simítok végig férfiasságán.
Érintésem visszafelé vezetem, de csak addig, míg el nem érem az övét – ha van rajta – vagy a nadrág gombját és sliccét. Nem titkolt szándékkal ügyeskedek azon, hogy kiszabadítsam az anyag fogságából annyira, hogy be tudjak nyúlni az alá és bőr a bőrrel érintkezve simíthassak rajta újra végig, szándékosan lassú, szinte már lusta mozdulatokkal véghez víve a dolgot, minden egyéb gondolatot kiűzve így a fejéből.

A mesterkélt vetkőzési tervének segítségével nagyon is emlékeztet arra, hogy nem csak a nyilvánvalóan látható jelek miatt gyarapítja a nők táborát.. Mindvégig ott izzik a tekintetében, az húzza diadalittas, elégedett kunkorba a szája szélét, ahogy odafészkeli magát az egyik legproblémásabb ruhadarabtól már megszabadulva. Hiába a vastagabb anyagú farmer rajtam, tökéletesen érzem a belső combizmainak feszületét, ahogy széles terpeszben helyet foglal és szemmagasságba kerül. Igen, csak a baj van vele.. A lábának külső felén alig kitapintható anyajegytől kezdve a makacsságán át a pulóver levedlését megelőző pillanatban történő ajakbeharapásig minden szegletében, ami csak létezik, mert az egyetlen fricska, amivel magamnak sem teszek keresztbe kimerül abban, hogy teljesen ráhagyom a folytatást. A trikó pamutanyagának oldalát alig tűröm feljebb, ahogy a háta felé tör utat magának a kezem, követve a medencecsont vonalát a csigolya tüskéjéig, majd fel a bordakosár első billentyűjéig a csókba forráskor. Folyton ezt csinálja, kisajátítja a szám alját, mire válaszként én a csipkeanyag alatt takart fenék domborulatába marok, tenyerembe gyűrve a feszes bőrt az elhúzódásáig.
A csípő oldalán támasztom meg a csuklómat, ujjaimmal tartva a trikó lehúzásakor megnyúló derekat és figyelem a világos szövet útját, ahogy fedetlenül hagyja először a hasának falát, az enyhén kitüremkedő lengő bordát, a kebleit, a kulcscsont gömbölyded ívét. A vállon elnyújtózó foltokon nem időzök el, nem kell rájuk fókuszálnom, látom a tekintetébe mélyedve is az öntudata mellett, mely alapján egyáltalán nincsenek kétségeim afelől, hogy mennyire tisztában van vele, hogy többrétűen is az idegeimen táncol. Az elszakadás utáni oké és a távozást megelőző izomösszehúzódásnál különösen, éppen ezért határozottan kapaszkodom meg az alsója szegélyében, hogy visszaigazítsam előbbi pozíciójába a tényállások megosztásával - innen nem megy sehova, egyedül a fürdőbe végképp nem.. A rajta való fogást elősegítő csipkeláncon enyhítek, ne vágjon a bőrébe, de nem hagyom visszasimulni köré. Még mit nem, előbb visszavezetem a tekintetemet a levedlett trikó útján, lejjebb érve, mint annak beszegése volt, de egy másodperctöredéknyi csúsztatással hagyom feljebb emelni az államat. A meglelt szembogarainak felszínéről könnyen kiveszem, hogy csak játszik a szavak formáival, ahogyan a leheletével is, mit rám permetez újfent közeledve.
- Fogod is. - a kezével egy időben indul meg az enyém is, hogy újból a csipke alá vándoroljon és fentebb emeljem tartása közben, feljebb tornázzam ülő helyzetében, alátámasztást kapjon s ne kelljen kiegyenesedett gerincem begörnyeszteni az eléréséért, ahogy a másik nyelve alól lopjuk ki az irányítást, vissza-visszapasszolva egymásnak rövid, gyorsabb szívdobbanások erejéig. Ahogy a nyakam köré fonja magát és demonstrálja a kívánósságának mértékét, ah, kész ajzószer.
Az első törleszkedésnél a magasság kiegyenlítésre való törekvés megváltozik, mert ismét feljebb kerülök és mélyebben hajolok belé, a csípője mögött átvezetett alkarommal szorítva mindinkább magamhoz a mozdulat kiteljesedéséért.. Már-már szűkölök a farmer szakítószilárdsága alatt. Hajszálon múlik, hogy ne türelmetlenül kapjam el a kezem a felsőm szándékolt levételekor. Elhagyom a szék támláját, ezáltal az asztal lapjához is hozzápréselem a ruhadarabból kibújásnál. Magának köszönheti a szorult helyzetet, de ahogy érzékelem felettébb élvezi is. A csuklómról a hátam mögött rázom le a fennakadt darabot és nagy kortynyi levegő fog szertefoszlani az aranyozott bőrön, ahogy fájdalmasan vágyottá érik odalent a kezének ügyködése az öv akadályának leküzdése előtt. Hatványozottan a kézmeleg megérzésekor. A térdhajlataiba akasztom a kezem, hogy azt a kevés közénk szorított helyet is tovább csökkentsem, még egyértelműbben fejezzem ki mit akarok, a türelmetlenségemet, amit csak fokoz a lassú érintés perzseletével.
..puha és nedves takaróként akarom magamra húzni, pulzáló melegébe burkolózni. Ha összekulcsolja a lábait a hátam és a szék között meglévő helyen már többet tudok tenni mindkettőnkért.. Addig is, míg úgy biztosítom a tartásomat a karjaimmal, hogy a zúzott válla fájdalommentesen ússza meg a terhelést: ez az én köröm, hogy az alsó ajkát elbitoroljam és a fogammal tovább puhítsam.

18+


Egy macska is megirigyelné, úgy simulok érintése alá. El nem nagyolt és a legkevésbé sem túlzó mozdulatokkal, de nem is céltalanul vagy véletlenül és mégis a maga lehető legelemibb természetességében, összhangban idomulok tenyerei, ujjai alá. Mindegy, hogy a combjaim, a csípőm, a derekam, a fenekem vagy bármely más pontom barangolja be érintésével, izmaim úgy feszülnek meg ernyednek el, ahogy érintésével játszik rajtam, mint valami hang- vagy játékszeren.
Beleegyező, kéjtől és vágytól fűtött sóhajjal veszem tudomásul, hogy nem csak folytathatom, amit elkezdtem, hanem fogom is kívánalma szerint. Mozdulatának engedelmeskedve emelkedek feljebb – néha azért szót fogadok én is... – és helyezkedek oda, ahová és ahol kívánja. Csípőm lassan mozdul, nekidörgölőzve ölének, egészen egyértelmű módon és szinte már pimasznak tűnő elégedettséggel gyűjtöm be a hatás válaszreakcióját. Magához présel, ahogy közelebb húz, a minimálisra csökkentve minden távolságot közöttünk, amelyet a még viselt anyagok képeznek még jelen esetben.
Hátamba ékelődik az asztal széle, ahogy előre és ezzel együtt felém hajol – jelenleg érdekli a fenét, fájdalmat nem okoz, mi több, egész izgató a hely szűke valójában –, a felső pedig könnyedén kerül le így róla. Kezemet magunk közé vezetve érintem előbb csak a farmer anyagán keresztül, hogy aztán valamivel később már inkább az alatt keressem keménnyé érett vágyódását. Fájdalmasan feszül ölembe türelmetlenségem, legalább annyira, ha nem jobban akarom magamban érezni, mint amennyire ő maga körül engem. Mégsem engedek egyelőre a saját sürgetésemnek.
Birtokló csókcsatánk ezúttal ő nyeri és veszi fogai alá alsó ajkam, mire sóhajba fojtott halk nyögés szakad fel tüdőmből és hal el közöttünk. Igazítok rajta, hogy a megnyílt farmer anyag kevésbé legyen útban és elveszem a kezem, így helyezkedve rá vissza. Csípőmmel újabb lassú mozdulatot teszek, ismét hozzá dörgölőzve és nem csak őt, de magamat is az őrületbe kergetve így. Ölem lüktetve feszül az övének, enyhülést vágyva, míg legalább ugyanennyire élvezem az ingerlést is, amit minden egyes újabb, fokozatosan gyorsuló mozdulat okoz.
Vágytól túlfűtve hajolok ismét ajkaihoz, hogy újból megízlelhessem azokat, miközben tovább ringatózom ölén, egyre inkább korbácsolva mindkettőnk vágyakozását és türelmének kitolását, amelyben egyértelműen én állok vesztésre.
Úgy tűnik a korlátaim és határaim egészen máshová tolódtak, ugyanis a közénk feszülő anyag(ok) ellenére vagy mellett is képes vagyok elsodródni addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút.
Egyre több izom feszül meg alhasamban, a mozdulataim pedig egyre kevésbé szándékosak, mint inkább ösztönösek, amelyek mindinkább tovább és tovább hajtanak, és míg a gyönyöröm beteljesedik pusztán az ingerléstől, addig gerincem ívbe feszül és csókunkba nyögöm élvezetem ösztönös hangjait.
Még az utolsó lüktető hullámok előtt elhajolok tőle, engedve a türelmetlenség feszítésének és magam mögött támaszkodok az asztal szélébe, hogy aztán egyetlen mozdulattal helyezzem át magam és a testsúlyom a bútorlapra, feltéve, ha kiereszt az öléből. Akarom őt, jobban, magamba olvadva, érezni a forróságát, a keménységét és vágyát.
Érte nyúlok, szavak nélkül kérve, hogy jöjjön közelebb, elemelkedve ezzel a székről. Attól függően, hogy megteszi-e, szabadítanám meg a nadrágtól és az alsóneműtől. Utóbbi esetében, a sajátomat is szeretném végre a többi levedlett ruhadarab környékén tudni, így akár segít attól megszabadulni, akár nem mindenképpen leveszem, hogy aztán combjaim közé fogadhassam, közrefogva lábaimmal a csípőjét.

- Roooon!!! – a hang előbb érkezik, majd kicsi lábak dobogása kíséri és egy szőke üstök is felbukkan, már amennyit látok és hallok a kis legényből. Simán betámadja a nagybátyját, rögtön rácsimpaszkodva és egész addig vigyorog, míg meg nem lát. Akkor aztán viszont nagyra nyílnak a szemei.
- Te ki vagy? – mutat rám azonnal egy kis ujjacska, egyértelműen azonnal választ követelve. Leteszem a kezemben lévő konyharuhát és a kis kölyökhöz megyek, hogy aztán az ő magasságáig guggolva válaszoljak neki.
- Szia Connor, Jackie vagyok. – mosolygok a szőke tincsek apró gazdájára, amíg az anyja és a nagybátyja szót váltanak(?) egymással.
Azonban a kisember úgy tűnik nem elégszik meg ennyivel, mert továbbra is ott marad az arcán az a fajta nem túl bizakodó kifejezés, amivel eddig is illetett, ráadásul máris nyílik a szája további kérdésekre.
- Te vagy Ron barátnője? – oké, simán a második mondatával és két percen belül lazán sarokba szorít egy négyéves. Hát behalok.
Levegőt vennék, hogy válaszoljak – valamit –, de megelőz, mert megint megszólal.
- Nekem is van barátnőm az oviban, a Lena. De addig nem tudta, hogy az, amíg nem mondtam neki, utána már igen. Ron mondta neked? – olyan beleéléssel magyaráz, hogy az valami eszméletlen aranyos és kifejezetten nehéz megállni, hogy ne nevessem el magam. Arról meg gőzöm sincs, hogy Ron mit hallott meg ebből.
- Azt hiszem igen. – mindenkinek egyszerűbb így, és amúgy is, egy négyévessel beszélgetek – rég nem izzasztott meg egy első találkozás ennyire –, szóval jobb híján inkább visszakérdezésre terelem a szót. Azaz terelném, de…
- Az jó. – helyesel rendkívül nagy komolyan. Tényleg mindjárt leteszem az arcom valahová.
- Tényleg barátnőd van? – ovis szerelem, hát megzabálom, ez a gyerek baromi aranyos.
- Igen, a Lena, mert szőke, mint az anyu és nagyon szép, de nem szebb nála. Ha nagy leszek, anyut veszem majd feleségül, de addig a Lena lesz a barátnőm. – nagy figyelemmel hallgatom a gyereket, igyekezve komoly képet vágni a hallottakhoz.
És úgy nagyjából eddig tartott a varázsom, mert a kis ember lazán faképnél hagy Ronért.
- Néézd, elhoztam az oroszlánt, anyu megengedte és képzeld, benne van a kedvenc mesémben is. Apuval megnéztük és ő benne a polgármester és rendőrös, pont mint te. Csak ott a nyuszilány a rendőr, de a végén a róka is az lesz. Jackie is rendőr? – a faggatózás folytatódik, miközben a hátizsákból előkerül egy plüss oroszlán is, én meg közben visszafelé indulnék a konyha irányába, amikor meghallom a kérdést, ami rólam szól, de nem nekem.
- És itt lakik? És akkor hol alszik? – oké, ezen a ponton sunnyogok végre vissza a konyhába, meghagyva a lehetőséget, hogy a vallatás áldozata ezúttal egyedül Ron legyen, megelőzve azt, hogy esetleg megint rám is sor kerüljön. Kíváncsi egy kölyök, annyi szent.
- Én is itt alhatok? – Connor folytatja a kérdés-záport, én meg néhány sütit pakolok ki egy tányérra, de nem tagadom, kíváncsian hallgatom mire jutnak a fiúk, főleg egy ilyen kihallgatás során.

Eredetileg senki nem így tervezte a napját. Sem Megs, sem mi. Connor végképp, de őt jól hallhatóan nem zavarja a dolog, ahogy a lépcsőház falai visszaverik a hangját.
- Napi falmászás? – kissé berogyasztott térdekkel fogadom, hogy könnyebben leljen kapaszkodót az alkarom képében és amint biztos fogódzkodópontot talál felemeljem, pár centivel a talaj fölé. Kicsit meglóbálva, ne unja el magát hamar, míg az anyja lassabb lépteit figyelem visszafinomult vigyorral a képemen és leteszem, ahogy odaér a túlélő csomaggal a kezében. A levegőben lógó lábakat a földre helyezem, egyfelől, hogy valóban váltsak pár szót a húgommal, másfelől érzékelem a meglepődést a kisemberben. Elnyomok egy hajborzolást a fejbúbján és beljebb terelem magam mögé, Jackie irányába, aki kap egy kitartást értékű pillantást, mielőtt visszafordulnék a húgomhoz.
Míg gyorsan átveszünk pár dolgot, nem csak az ismerkedő pajti használati útmutatójával kapcsolatban, hallom a beszélgetésük egyes foszlányait, de a hozzám eljutó címszavak nos, fogalmazzunk úgy nekem is ki fog jutni ezekből a vallatásokból. Hagyom edződni Jackie-t és igyekszem nem látványosan szórakozni az egyik, tökéletesen kihallható kérdésen, amit neki szegez Connor. Ez magas tarifa lesz..
- Nem, nem zavar. Majd szólj, ha végeztél. Késni fogsz. – két dobbantás a mellkason. Ez a végszó, mielőtt a figyelmemet bentre összpontosítom és zárni készülök az ajtót, amivel máris visszaorzom a gyerek érdeklődését, amikor meghallja a záródás neszeit, a kulcscsörgést. Apró bólogatásokkal jegyzem meg a teljes természetességgel elmesélt mese részleteit, mintha tudnám miről van szó pedig aztán marhára nincs és segítek a behemótot kiszedni a táskába, amibe belegyömöszölték. Remek lehetőség, hogy elvezessem az apja említése kapcsán előkerülő, pillanatnyi ellenérzéseimet, mégha csak egy mesefilmről is van szó. A kölyök jelenlétében jól tudom leplezni, de nem tesz rosszat a matató elterelés. A gondolatmenetét megmosolygom és átveszem tőle a táskáját, hadd hozza ő az oroszlánt.
- Nem, nem, ő tűzoltó. Lánglovas. - a szemem sarkából érzékelem, ahogy a konyha felé somfordál; ügyes, ügyes. – Emlékszel a múlt heti nagy szirénázásra? Az ő szolgálati autóik voltak, amikor tűzesethez mentek ki, hogy eloltsák azt. – nem, mintha ne tudná mi is az a tűzoltó, de nem is azért mondom. Sokkal inkább azért, hogy felkeltsem az érdeklődését – tőlem is mennyit kérdezgetett a munkámról, míg nem lassan töviről hegyire tudja az egyes protokollokat.. A vállát elkapva állítanám a konyha irányába, de szokás szerint gyorsabbnak bizonyul az elképzeléseimnél. Elképesztő kérdései vannak. Leguggolok, hogy kicsit bizalmasabb hatást keltsek nála.
- Egy ideig bizonyosan és mondd meg te, szerinted hol alszik? Annyit segítek, hogy legutóbb a bal oldalát pécézted ki magadnak és mégis a jobbot foglaltad be. – nem kell sok idő a válaszadáshoz. Vele könnyen elbeszélgetek, függetlenül attól milyen hajmeresztő kérdéseket tud néha feltenni géniuszi mivoltából fakadóan. Négy éves, de kérdez olyanokat, mint egy hat. A következőn röviden felnevetek és ahogy felállni készülök felhajtom a vállamra, plüssöstül, amit bizonyára erősen fog, hogy le ne essen a mozdulattal járó emelkedés közben.
- Anyád adott pénzt lakbérre? A legutóbbival is még lóg. – semmi komolyság nincs a szavaimban, de ez másként jön le egy felnőtt és egy gyerek számára; előbbi egyből levágja, az utóbbi.. Lehet csak később.
- Öcskös, lenne egy apró kérésem; később, ha játszhatnékod támad óvatosan Jackie-vel, volt egy harci sérülése nemrég és még gyógyuló félben van. Számíthatok rád? – a sandítok hátra a vállam fellett a halkabb suttogás befejezése után, egy pillanatra meg is állva néhány lépésnyire a konyhába vezető kanyar előtt. Csak a megerősítő válasza után fordulok be.
Tényleg nem így terveztem a napot és fogalmam sincs hogyan jönnek majd ki egymással. Nem akarok kényelmetlenséget azzal, hogy jobban bevonom Jacks-t, mint azt ő szeretné – a lövöldözés következménye miatt nem tudom mi lenne a legjobb neki.. Nem erőltetek semmit egyelőre, hagyom hadd alakuljanak azaz alakítsa őket Connor a dolgok.
- Szóval öcskös.. Bemutatkoztál? – sandítok sokat sejtetőn a szóban forgóra, majd Jackie-re. Fültanúja voltam a jelenetnek és ára van annak a sütinek a tányéron.

Úgy tűnik a kis ember nem szavakkal, hanem inkább tettekkel „felel”, és naná, hogy megmássza a nagybátyját, amit én csak némi kukucskálás útján látok innen. Nem mondom, megfordult a fejemben, hogy esetleg jobb lenne nem itt tartózkodnom, amíg a gyerek is jelen van – nem tartozom a családhoz –, de végül nem úgy alakult, így maradtam. Nem mintha bánnám amúgy vagy ilyesmi. Mondjuk halvány gőzöm sincs milyen is pontosan egy négyéves. A munkám során – sajnos olykor – találkozom gyerekekkel, de rendszerint csak igen rövid időre. És itt nem az a baj, hogy találkozom velük – nem, az tök okés volna –, hanem, hogyha a melóból adódóan futunk össze, az azt jelenti, hogy egy égő épületből kell kihozzam vagy roncsokból kivágjam őket. Egyik sem a legszívmelengetőbb érzés…
A hajborzolást, amennyire látom, egészen jól fogadja a kis ember, mert láthatóan lefoglalja, hogy más is van a lakásban rajta és nagybátyján kívül. Vagyis én.
Csak legyintenék Ron pillantását látva – én a kis naiv –, abban a hitben, hogy ugyan mi történhetne, elvégre mégiscsak egy négy évesről van szó. Aki simán kutyaszorítóba kerget kb két percen belül. Basszuskulcs…
Akadályokat jól-rosszul véve, de csak túlesünk az első faggatózó kihallgatáson és Connor máris inkább Ron társaságát keresi.
Láthatóan örül a segítségnek, no meg az oroszlánnak is, amiről úgy tűnik egész litániát mesél.
- Megnézed velem? Szerintem neked is tetszene. Apának a menyét a kedvence, mert nagyon vicces, én meg még nem döntöttem el, de szerintem az oroszlán, bár őt is letartóztatják. – olyan átéléssel mesél a gyerek, amit nehéz nem észrevenni.
- De aztán meg kiengedik, mert a birka a gonosz. – fűzi hozzá, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Én a magam részéről nem próbálom meg kibogozni a szálakat és eseményeket. Különben is, Ronnak magyaráz és nem nekem.
Connor szeme megint elkerekedik, tipikusan a világra rácsodálkozó gyerekszemekkel.
- De ő lány! – oké, ennyire még soha, senki nem dörgölte az orrom alá, hogy férfias munkám van. Még ha a megjegyzés nem is nekem szólt.
- Igen, emlékszem. A nagy piros autó. Jackie, te tényleg olyan nagy piros autón mész? – a konyhából figyelek a hallottakra és pillantok a kis emberre.
- Aham, de még mennyire. Van nagy létrája is és vizet is tud locsolni. – mondom úgy, mintha tényleg extrái lennének a kocsinak ezen részei. Te jó ég, egy gyerek szemén át tényleg nagyon másként fest minden.
Connor persze teljesen letaglózódik.
- Jackienek sokkal menőbb a munkája, mint neked Ron. Én is mehetek a nagy piros autón? – nagyon-nagyon nehéz megállni, hogy ne nevessem el magam hangosan. Komolyan igazi feladat.
- Háááát, ha jó kisfiú leszel és anya megengedi, akkor lehet róla szó. – egyezek bele a piros autós látogatásba az orrom alatt somolyogva. Azonban eddig tartott a nagy érdeklődés irányomba, mert megint Ron lesz az akire teljes odaadással figyel.
- Az a te ágyad! De akkor, ha Jackie is ott alszik, ő a te feleséged? – ezt hallva egyértelműen úgy gondolom, hogy jobb lett volna, ha felszívódom arra az időre, amíg a gyerek itt van. Olyan kérdései vannak, hogy az ütő is megáll bennem.
- De buta vagy, anya nem ad nekem pénzt! – kacag fel a gyerek és nem mondom, ezen én is mosolygok egyet, míg pakolok, egyelőre biztosítva a srácoknak a fiús beszélgetésre való lehetőséget. Aminek a folytatását nem hallom, mert sutyorogni kezdenek. Naná, hogy innentől fogva jobban érdekel miről is van szó.
- Miért, mi történt vele? – rögtön kérdez Connor, úgy tűnik semmivel sem lehet csakúgy leszerelni és mindent tudni akar.
Elkapom Ron pillantását és egy kérdővel viszonozom az övét, de úgy tűnik, hogy Connor megint közbe lép. Nem, mintha baj lenne.
- Igen, számíthatsz. – egyezik bele halkan és nagy komolyan. Én meg lassan előkerülök azzal a tányér sütivel.
- Ki kér édességet? – libbenek ki a konyhából és teszem azt le a dohányzóasztalra.
- Én! – kiállt fel a kis ember, de úgy tűnik valamibe belezavartam, mert még visszafordul Ron felé.
- Ja azt nem, elfelejtettem, de Jackie tudja a nevem. – magyarázza nagy komolyan.
- Ez igaz. Miről maradtam le, fiúk? – sandítok előbb az egyikre majd a másikra, mert legnagyobb sajnálatomra a beszélgetés végét nem hallottam a sutyorgás miatt.

Menyét? Inkább görény..
- Ehh, elég meredek történetvezetés, de ha szeretnéd, persze, megnézhetjük együtt. Mi a címe ennek a birka főgonoszos filmnek? – a lelkesedésem meg sem közelítheti és még szép, hogy nem teszi a kissrácét, de a kedvéért úgy teszek, mintha.. Igazság szerint nagyon is a kínzás kategóriába sorolom a programot, amit szívesen kihagynék, amiről szívesen elterelném a figyelmét, de láthatóan menthetetlenül rápörgött a dologra. Nehezen, de beadom a derekam, miközben leemelem a válláról a magával hozott plüsstartót.
A hirtelen kifakadása viszont egészen kárpótló kárörvendésre okot adó, képzelem Jacks milyen arcot vághat a másik helyiségben, mert amilyen vehemenciával kiszökött a megállapítás; biztosan meghallotta. Nagyjából olyat, mint én, amikor gyereknyelven lecikizi a munkámat az övéhez képest.. Megszívom a fogam és egy „bocs” néma eltátogásával egyenesedek ki, majd hátrahőkölök folyamatos és apró fejcsóválások közepette, amik a hihetetlenkedésem jelei. A képemre kanyarodó félmosoly, pedig a gyerek szabadszájúságának szól. Oké, ezt most rendesen megkaptam és ugyan tudnék mit visszaszólni – nem teszem. Hadd maradjon meg a hitében és faggassa a jelen lévő tűzoltó munkatársat a felszerelésről vagy a munkamenetről, ha újfent az eszébe jut a téma. Áttestálom a mesélő szerepét, ami nincs terhemre, de nem árt kihasználni az alkalmat, hogy adódik más is rá, aki megfelel Connor érdeklődési igényeinek. Változó igényeinek, mint azt a példa mutatja a következő kérdésénél, ami fogalmam sincs hogyan pattanhat ki egy ilyen törpekorú fejéből. A feltételezett magyarázat meg főleg, ami az ő lineáris logikájával meg a gyerekarcba tolt, pedáns példákkal annyira nem is elképesztő, de..
- Nem, nem az kölyök. – egy másodpercre kivert a víz, de minimális, elhanyagolható fennakadással lépek túl a megnevezésen. – Ha választhatnál te sem a kanapé mellett döntenél, nem? – számára nyilvánvalókkal érvel, így kapva kapok ezen és próbálom eszerint adagolni a magyarázatot, mégis hogy a fenébe tudnám máshogy? Ennél kevésbé kínos nincs – annál inkábból? Nem kell tudnom a pontos számot ahhoz, hogy sejtésem legyen róla és hálát adok a pontosan annak, amit a büdös életben nem tudnék megnevezni, amiért továbbgördül róla egy másik kérdésre. Igen, ezt határozottan könnyebb megfejelnem. Főleg őt a vállamra csapva a konyha felé tartva.
- Na mondd csak hogy fogsz így fizetni a szállásért? Oroszlánszőrrel? Arra nem tudod beváltani. – egy kézzel is biztosan tartom, így nem jelent gondot a szabaddal jelzésértékűen hátranyúlni, hogy kicsit célzón inzultáljam a szorongatott szőrmedvényét. Tényleg csak egy kicsit, mielőtt túlságosan játékosra venné a figurát és a komolytalanság a kérésem rovására mehetne, amivel halkabban hozakodok elő. Nem kell hallania Jackie-nek. Jól van, nem fáj a helye.. Persze, könnyű begyakorolni a gyógyulás ezen időszakában, hogy nyomja el. Hülye nem vagyok, marad a háta mögötti megelőzés.
- Titkos információ kölyök, cipzár a számon. – halálos komolysággal kapja meg a reményeim szerint szóbeli kíváncsiságát befagyasztó feleletet, amiből leszűrheti; ez is olyan hétpecsétes, amiről nem szabad bárkinek beszélni, mert az szószegés lenne és nagyon is tudja, hogy mi az. Tudja nem szép dolog.
A letétel után két apró vállpaskolással köszönöm meg a diszkrécióját és tudatlant játszva vonom meg a vállamat a szembe jövő kérdőiségre Jacks tekintetében. Nem űzök mimikai játékot, nem játszom túl. Mintha valóban fogalmam sem lenne róla mi keltette fel az érdeklődését – mintha nem is váltottunk volna bizalmas szót a sütiért máris rohanóval. Én addig a figyelmeztetésnek is beillő számon kérés után az útba eső ebédlőasztalra dobom a táskáját. Onnan csak pár lépés a nappali, amerre már bőszen megindult a megtorpanása előtt, ahol egyből leparkolok a kanapé bal részén, elmarva egyet a tányéron lévő halomról.
- Lehet tudja, de nem, azért, mert illendően bemutatkoztál. – kicsit bagoly a verébnek hatása lesz a szobában tartózkodó harmadik számára a felhívás.. Nem, nem emlékszem én megtettem volna az első.. Találkozásunkkor. Ám a gyereknek nem is kell az én példámat követnie, phu, mennyire nem. A tekintetemmel bökök Jackie-re, ezzel célozgatva csak; hajrá, hajrá – ami pedig a lemaradást illeti..
- Elmondod neki te miről maradt le vagy..? – hárításnak is tekinthető, hogy Connor-ra hagyom a válaszadást és az is, de így a legbiztosabb, ha saját maga ötli ki miről beszéltünk. Találékony, nem féltem, neki még előbb is beugorhat valami épkézláb ötlet, mint nekem hála annak a ki tudja kitől örökölt borotvaéles eszének.
Addig sem zavartatom magam, a fogammal letöröm a süti felét.

- Mese! – javítja ki Ront csípőből a kis szőkeség, de már folytatja is.
- Hát Zootopia. És sok birka gonosz ám benne, de a párduc az nem, meg van egy másik cica is, ami ilyen foltos, de már nem emlékszem a nevére, pedig anya mondta. Az nagyon vicces, és folyton fánkot eszik és rendőr ő is. De van benne egy kicsit félelmetes rész is, de nem fogom ám be a szemem akkor. Jeges vízbe akarja az egér dobni Judyt meg Nicket, de apa szerint nem is egér, de elfelejtettem, hogy micsoda, de nekem egérnek tűnik. – mesél tovább Connor, hihetetlen nagy beleéléssel – az ezek szerint – legújabb kedvenc rajzfilmjét. Édes egyébként, ahogy nagy komolyan mondja és mondja a magáét. Egészen addig, míg éles témaváltásba nem kezd és megállapításra nem kerül, hogy tűzoltó létemre lány vagyok. Vagy lány létemre tűzoltó. És menő a munkám egy négy éves szerint. Tényleg nehéz feladat visszafojtani a kikívánkozó nevetést és egy mosolygással elintézni.
- Te is mentél már a nagy piros autóval, Ron? – azt hiszem megint csak eddig voltam érdekes – én és a piros autó(m) –, mert amint kimondom, hogy akár ő is jöhet vele egyszer majd, rögtön újra a nagybátyját veszi górcső alá.
- Neeeem, én sem akarok a kanapé mellett aludni. – állapítja meg a gyerek az újabb éles témaváltás következtében kapott kérdésre a választ és ennyiben is hagyja. Le a kalappal Ron előtt, mert azért sejtem, hogy benne is megállhatott az ütő egy pillanatra – vagyis, gondolom, hogy ezzel nem csak én lehettem így – és azt egészen biztosan tudom, hogy nem tudtam volna ilyen jól leszerelni a gyereket. Hiába négy éves csak, körülbelül két percig se tart neki, hogy olyan kérdést tegyen fel, amivel simán sarokba szorít.
- Naaa tegyél le! – kacarászik a gyerek az ellene elkövetett felkapás következtében és ahogy látom, az oroszlánt is fogja.
- Neeeem. – húzza el a szót nevetve, a kérdésre válaszul. Ezt követően pedig nem sikerül elkapnom a beszélgetésük fonalát, pedig igyekszem figyelni.
- Oké. – bólint nagy komolyan Connor még azelőtt, hogy megérkeznék a sütivel. Az édesség a dohányzó asztalon landol, én meg a kanapéra teszem le magam. A gyerek meg az oroszlánt markolva illeg egy helyben, és látszik rajta – habár rendkívül beszédes –, nem szereti, amikor be kell mutatkoznia. Vagy csak nekem nem akar, de igazából mindegy is.
- Nem is tudom kire emlékeztet. – sóhajtok fel, megeresztve egy pimasz mosolyt a nagybácsi felé, mert nekem is beugrik az első találkozásunk, a bemutatkozás pedig neki sem volt éppen az erőssége. Mentségére, én sem erőltettem a dolgot annak idején.
- Fiús beszélgetés volt Jackie, te meg lány vagy. – ragadja megint magához a szót Connor és ő is rámarkol a sütire, majd lecsüccsen a kanapéra. Azért egyelőre megtartva a távolságot, vagyis inkább a bútordarab bal oldala felé húz.
- Oh értem. – visszafogott somolygással kerekedik a szemem, mert egy négyéves simán közölte, hogy semmi közöm hozzá. Tényleg elképesztő gyerek, annyi szent.
- És maradhatok vagy még tart a fiús beszélgetés? – igyekszem komolyságot csempészni a hangomba – nehezen megy, mert rendkívül édes egy kölyök –, de legalább próbálkozok.
Connor már sikeresen összemaszatolta magát és félig a szája is tele van még, amikor megszólal.
- Nem, már nem tart. Maradhatsz. – bólogat is és vigyorog, ahogy engedélyt ad maradnom.
- Jackie, neked mi a kedvenc állatod? – hogy ez most honnan jutott eszébe, azt nem tudom, de úgy tűnik, neki nem okoz gondot egyik témáról a másikra ugrálni.
- Hm… azt hiszem a kis elefánt. – egy pillanatig megjátszom az elgondolkozót, amúgy nincs kedvenc állatom, kimondom, ami elsőre beugrott.
- Azt én is szeretem! Képzeld, apának van egy kis elefánt tetoválása itt. – mutat a kezére, ami az apja tetkójának a helyét hivatott szemléltetni.
Már épp megszólalnék, hogy reagáljak valamit, amikor megint Connor kezd rá.
- Ron, kaphatok inni? – azt hiszem állatok kérdéskört is letudtuk egy időre és a kis ember megint a nagybátyja felé forgolódik

Nem adódik lehetőségem a szóbeli bocsánatkérésre a pontatlan besorolás miatt. A kezeimet tartom fel békejelként. Szánom és bánom, miközben igyekszem pontról pontra követni, valahogyan az én fejemben összeollózni a mese lényegi részeit – azaz felkészíteni magam lélekben a megnézésére.
- ..és az egér saját kezűleg akarja Judy-t és Nick-et vízbe dobni? – fogalmam sincs ki vagy mi a nevén nevezett kettő, de elég meredeken hangzik a történet az egér bevonásával. Jobban, mint eddig és ez volt a legjobb fogódzkodó, amivel be tudtam csatlakozni a beszélgetésbe. Nem a foltos macska – jah, ennyi alapján én is maradok az általa használt megnevezésnél –, nem a nemegér-egér, főként nem az, hogy ismét szóba hozza az apját. Az ilyen szintű említés egyik fülemen be, a másikon ki. Szelektálok, ez neki a normális és gyűlöljem bármennyire is azt a szarházit, nem szólhatok bele, így nem is szólok. Előtte nem.
Beljebb terelgetem, terelgetném, ha nem találna egy olyan témát egyből, ami olyannyira ledöbbenti a fejében ellentmondásos tények fényében, hogy nehéz elmozdítani a helyéről. Onnan kérdez, tereli a tűzoltó autóra a szót, amit végül hozzám kanyarít vissza.
- Nem, még nem. – megingatom a fejemet és a következőleg nekem szegezett kérdéssor hallatán bánom, hogy ilyen röviden válaszoltam, nem kezdtem el sóhajtoztam vagy valamivel fellobbantani a kíváncsiságát egy másik témával kapcsolatban. Vagy minimum ennek az elnyújtásával, de kapom, amit ő ad.. Egy kisebb szívritmus zavart a feltételezéssel.
- Mellette azért nem, rajta. – kap egy utolsó fejborzolást. Tegye zsebre, de miért is tenné? Kölyök, egyből jön a farbával, azzal mit is szeretne és nem tudok nem úgy reagálni, mintha nem egy komoly megállapodásról lenne szó, hiányzó részletekkel. Az ilyenekre kitalált válaszai aranyat érnek, még jó, hogy felhasználom önszórakoztatás céljából.
- Nah, mondd mivel fizetsz akkor, huh? Mid van, ami nekem kellhet? – ..a válasz húzása is benne van a pakkliban. Nyilván ráérünk később visszatérni erre, ha még eszében lesz és előhozakodik vele. Biztosan bátrabban, mint a rendes bemutatkozással, amivel erőteljesen fukarkodik a felszólításom ellenére is. Máskor amilyen gond nélkül ontja magából a szavakat, most olyan bizonytalanul ácsorog és mintha csak a felmentősereget várná. Szólnék ezügyben, de előbb érkezik a megjegyzés Jacks részéről, mire egy sokat mondó „Ne kezdd.” nézéssel reflektálok meg egy egészen nosztalgikus fújtatással. Ez a levegő viszont kis híján félremegy és félrenyelek. Elfordítom valamelyest a fejem, a számhoz emelem a kezem és megköszörülöm a torkom. Ez gyönyörű válasz volt, minden elismerésem az övé felőlem annyi édességet ehet a nap hátralevő részében amennyit akar, csak Megs-nek ne mondja el. Meg ne legyen rosszul tőle. A bravúros húzása után a világért nem szakítottam volna félbe a kialakuló félben lévő beszélgetésüket, aminek az elsődleges oka nem tudom az-e, hogy egyértelműen jót szórakozok a szóváltásukon vagy az a lényegtelenebbnek hitt megkönnyebbülés mégsem lesz annyira kényelmetlen a helyzet, mint amivel azért számoltam. Jah, kellett.
Ez a visszafogott elégedettség nem tart soká. Az apja mostani említésére egy pillanattal hosszabb időre feszül meg az állkapcsom rágás közben. Előzőleg nem jelentett gondot, leszartam, most viszont beugrott a képe is és ennél többre nem is volt szükségem a kedvem visszavetéséhez. Mélyebb levegővel nyugtatom magam és a nevem elhangzására kapom el a tekintemet a kiszemelt pontról, aminek a szuggerálásába minden ellenérzésemet préseltem az elmúlt – jóval többnek érződő.. – másodpercben.
- Persze. – állok fel a kanapéról. – Meguntad már a narancslét vagy még mindig nagy függője vagy? Te kérsz? – nézek egyikre, másikra és legyűröm a maradék falatot, hogy a válaszoknak megfelelően hozzak egy vagy két pohár ezt vagy éppen azt.. Igazság szerint örülök is, hogy erre a kis időre kiszakadok onnan.

- Neeeem! – rázza meg a fejét a kis ember, de csak pillanatnyi szünetet tart mielőtt folytatná.
- A jegesmacik segítenek neki, de azt nem tudom, hogy miért. Biztos a barátai. – teszi a mutatóujját elgondolkozva az alsó ajkára.
- Igen, biztosan azért. – állapítja meg önmagával egyetértve végül.
- De miért nem? Nem voltál jó fiú és Jackie nem vitt el? – visszanyelek egy felhorkanó nevetést, aminek sajnos az eleje azért csak hallatszik. Szerencsére Connor nem vesz róla tudomást, vagy nem is érdekli, helyette viszont nagyra nyílt, kerek szemekkel várja a nagybácsi válaszát arra, hogy ő vajon miért nem ment még a piros autóval.
- Na várjál! – emeli meg a mutatóujját a mennyezet felé és rögtön megpördül, hogy rám nézzen.
- Jackieee, Ron is jöhet a piros autóra? – komolyan behalok, intézkedik a kis kölyök.
- Ha szeretne jönni, akkor jöhet ő is. – bólintok széles mosollyá redukálva a nevetési ingerem és az említettre is rápillantok, ő vajon mit szól a feje feletti szervezkedéshez, amit nem mellesleg egy minike végez.
- Neki nem kell jó fiúnak lennie? – de szemfüles, naná, hogy rögtön alkudozna az őt érintő feltételekről. Gondolom én.
- Dehogynem. – miután mindent tisztáztunk és Connoron is látszik, hogy megnyugodott, mindenkire ugyanazok a feltételek lesznek érvényesek, visszafordul Ron felé, hogy tovább görgesse a témák közötti ugrálást.
A választól, amit kap, elkezdi ráncolni a szemöldökét, de már nem reagál rá, mert hamarosan a levegőben találja magát és így a figyelme is elterelődik.
- Neked adom a rókámat. – nevet tovább, már ami a fizetést illeti.
Rövid fejcsóválással „válaszolok” arra a bizonyos, el se kezdjem típusú pillantásra. Connor vonja megint magára a figyelmet, én pedig másodjára kapom meg, hogy lány vagyok, ez alkalommal azzal a felhanggal, hogy emiatt ki vagyok zárva az előbbi sutyorgásból. Látom, hogy Ron közben félrenyel. Úgy kell neki, megérdemli a kis titkolózásért.
Igyekszem megválaszolni Connor – ki tudja honnan – érkező kérdéseit és feltűnik az is, hogy valami nem stimmel. Na nem a gyerekkel, ő láthatóan remekül érzi magát, Ron az, aki furcsa és van egy olyan sanszom, hogy nem hirtelen fellépő elefánt-fóbiáról lehet szó. Vagy legalábbis remélem.
- Mi az a függő? – kérdez vissza Connor komoly ábrázattal, a nagybátyjának címezve a kérdést.
- És narancslét kérek szépen. – felel azért erre is, én meg a fejem rázom meg.
- Nem, köszi. – toldom meg szavakkal is azért a kérdésre a választ.
- És neked az oroszlán a kedvenced? – fordulok Connor felé, visszatérve a kedvenc állat témára, mire határozottan bólogatni kezd.
- Igen, de régen a zsiráf volt meg előtte a róka, amikor még kicsi voltam, de most már az oroszlán. Apával és anyával meg is néztük az állatkertben a múltkor és nagyon tetszett. – mesél tovább nagy lelkesen.
- És mit láttatok még az állatkertben? – kapok a témán, amíg Ron a konyhában ügyködik.
- Hát volt ott még zebra, meg majom meg orrszarvú meg elefánt is. Meg farkas, meg zsiráf, meg teve is, meg pingvin, meg maci is. – sorolja fel, miközben láthatóan nagyon gondolkozik.
- Hűha, akkor nagyon sokféle állatot láttatok.
- Igen, nagyon-naaagyon sokat. Te voltál már az állatkertben? – vesz el még egy sütit a tányérról, de le is teszi az asztalra, hogy a narancsléért nyúljon két kézzel, ha időközben Ron visszajött vele.
- Köszönöm. – iszik bele, két kézzel tartva a poharat.
- Amikor kicsi voltam, akkor igen, engem is elvitt az apukám.- válaszolom még meg a kérdést, amit az imént kaptam.
- És te voltál? – fordul Ron felé és faggatózik tovább, miközben leteszi a poharat és felveszi a sütit.
- Neked mi a kedvenc állatod? – mondom én, hogy Connor kihallgatást tart és hozzá kell tennem, rendkívül ügyesen.

Az imént, ha nem lett volna elég tömény az a fantáziaszülemény, mi szerint egy egér tart két valamit sakkban azzal, hogy vízbe lógatja őket.. Most hatványozza a kiskölyök. Piszok nagy mázlim, hogy önmagával bezárul a kör és elégnek érzem, ha komolyságot húzok magamra az értő bólogatáshoz. Hogyne, értem én. A fellélegzésemnek ezután sem ad helyet, sőt, a gyomrossal felérő kérdés azt is bent tartja, ami már elhasználtan várakozott a tüdőmben. Elképedten fordítom oldalra a fejem és csak a szemem sarkából figyelek a horkanás-kezdemény irányába – nem, nem akarok belegondolni milyen sokáig fogom ezt még hallgatni az éles nyelvű perszónától. Sírba tesznek. Ez már egy marék föld volt rá.
Pár másodpercig emésztgetve a Connor által tudattalan bevitt ütést végül belekezdenék a magyarázatba, ha nem előzne be és orozná el a párbeszéd menetvezénylését. Nem, mintha ez nem mindig nála lenne. Elképesztő, hogy a válaszomat egyáltalán nem igényli a Jackie-nek szánt kérdés alapjául. Finoman ingatom a fejemet, ezt nem hiszem el értékkel bíró félvigyorral a képemen, miközben végignyomorgatom az arcélemet, de a kofáskodásnál már megelégelem az akaratlan égetés hallgatását. Eleget kapok majd belőle vissza, ha elviszi az anyja, úgyhogy idejének látom megszakítani a diskurzust. Csak még vár rám egy újabb áthidalásra váró kisebb sokk. A guggolásból lendületet véve kanyarítom fel a vállamra az ördög kölykét és megindulok vele a konyha felé, ahol bizonyára jól kiszórakozta magát Jacks. Nem csodálom.
- Ugye. Ugye arra a plüssre gondolsz, amit tavaly előtt kaptál? – nem árt tisztázni milyen rókáról beszél. Nem adom olcsón a lakhatást, még szép.
(…) A rövidesen elkalandozó gondolatok közül tökéletes természetességgel ránt ki egy majd’ fulladásos helyzet kiváltásával az öcskös, amit nem tudok valami jól leplezni. Érzem szinte, hogy a kajamorzsák a tüdőmben zörögnek a produkciót után.
Az elfojtásra félretett igyekezetemet végül megtöri a harsány felszólalással, hogy szomjas. Nem fordul meg a fejemben egy pillanatra sem, hogy ez az idő milyen lehetett kívülről, nekem olyan, mint egy holtág, amit csendben végigtűrtem. Feszült állkapoccsal a falatot morzsolva, de végig. Egyből felállok a helyemről, hogy eleget tegyek a kérés és kéréseknek.
- Ha valaki függő, akkor nem vagy csak nehezen tud lemondani egyes szokásairól.. Többnyire azokról sem magától. Mint te és a kért narancsleved. Mindig azt kérsz. – nem összehasonlítható a szenvedélybetegekkel, ezért egy kis rosszallás sincs abban, amit megpróbálok az ő nyelvezetéhez faragni. A maradék süti bekapását követően csak egy „mást hozzak?” gyors mutogatással érdeklődöm vissza Jacks-től, már két lépésnyire tőlük, de ha nem, nem. Magukra hagyom a töltés idejére, az apró morzsákat meg a nadrágszáramba törlöm, amikor már Connor nem láthatja. Rohadtul hányingerem van attól, ami náluk megy, Megs és az apja között.
A beszélgetésük foszlányai kiszűrődnek a konyhába, de nem sokat hallok meg ennek ellenére belőle – nem, azért, mert ne lenne könnyen kivehető mit mondanak vagy ne lenne jó a hallásom.. A hűtő zörgése megint nem ok. A kicsivel hangosabban kivitelezett becsukása sem, miután kivettem a narancslevet, hogy töltsek neki egy pohárba. Utána magamnak vizet. Stressz-vízivás? Jah. Egy szusszra húzom le és rögtön utó is töltöm, hogy ha Jacks nem kért semmit ezzel a két pohárral térjek vissza a nappaliba. Nem morgok, nem látványos, hogy az előbb pipa voltam, csak valamivel komolyabban nyújtom a kölyöknek az adagját és foglalom vissza az elhagyott helyemet. Bólintást kap semmit nem tesz címszóval a köszönetére, de nem zavarok szóval. Helyette iszok. Megint. Így ér a felém visszakanyarodó kérdés, amin azért el kell gondolkodnom egy pillanatra..
- Talán. Ha voltam is az nagyon régen volt, nem emlékszem rá. – nem fogok hazudni, ha volt is precedens az esetre, az még anyám idejében lehetett, de mostanra már nagyon kevés dologra emlékszem belőle.. Ezt az emléket nem is tudom előhúzni, csak egy másik jut eszembe, megint és ennek hatására újra iszok, eltüntetve a maradékot a pohár aljáról. Függetlenül a megerősődő hányingertől.
Hangosan veszek levegőt és kiül az arcomra is, hogy nem egy egyszerű kérdést tett fel most a kissrác. Ciki vagy se, de fogalmam sincs.
- Phu, azt hiszem a kutya.. – leszámítva azt az esetet, aminek a nyoma a mai napig a vádlimon található. – Elég jófejek és bírják a gyűrődést. – nem kell velük finomkodni, mint a rágcsálókkal. Azokat amúgy minek tartják? Jézus, sose fogom megérteni. Mindegyik hasonlít a csatorna patkányra.
Előre dőlök és a megüresedett poharam az asztalra rakom.
- Mit mondtál mi a címe annak a mesének? - beismerem, hogy ha el is mondta: nem emlékszem rá. Valami alapján viszont le kell szednem, ha meg akarja nézni. Nézetni. Ezt nem ússza meg Jackie sem, ha én se.

Gőzöm sincs, hogy Connor általában miként is viselkedik, de ha mindennap így vagy ehhez hasonlóan, akkor minden tiszteletem a szüleié. Nem csak a kérdés tenger miatt, amelyeknek egy jó része igen meredek, hanem, mert nagyon-nagyon nehéz komolynak maradni olyan alkalmakkor, amikor legszívesebben jó ízűen nevetnék fel. Nem a gyereket kinevetendő, hanem egyáltalán a helyzet okán, amit alkot maga körül. Mert valljuk be, azért azt kibulizni, hogy Ron is jöhessen – amennyiben ő is jó fiú lesz, te jó ég, ez a jelenet azt hiszem egy életre az elmémbe égett – tűzoltóautózni, nem semmi, főleg, hogy az érintett félt meg sem kérdezte a dologról. Tény, nem tagadom, rendkívül jól szórakozom, igaz, nehezen visszanyelve a kikívánkozó nevetést, de annyi baj legyen.
Connor bezzeg hangosan kacarászik, amikor felkapják és önzetlenül ajánlja fel azt a bizonyos rókát.
- Mikor volt a tavaly előtt? – viháncol a kis srác, ami pedig a kérdést illeti, végül is jogos, hiszen csak négy éves és ez neki hatalmas nagy idő, amire nem is biztos, hogy emlékszik. Mondjuk nem tudom, gyereket csak messziről szoktam látni…

Connor nagy komolysággal hallgatja a magyarázatot és a szemöldökeit is összeráncolja, annyira koncentrál.
- Mert szeretem a narancslevet. – állapítja meg, de ahogy elnézem, csaknem tudja annyiban hagyni ezt a függőség kérdést.
- Te milyen függő vagy Ron? – oké, erre a válasz engem is roppantul érdekel, szóval ugyanúgy a kérdezett fél fordulok – az orrom alatt somolyogva –, mint a kihallgató mini uraság. És a somolygásom nagyjából addig tart, míg a választ hallva felém nem fordul.
- És te Jackie? Miről nem tudsz lemondani? – nagyra nyílt szemekkel pillogva néz rám én meg hirtelen késztetést érzek arra, hogy a fülem mögé tűrjem a hajam jobb oldalon.
- Öhm... – ahogy azt kell, rendkívül értelmesen sikerül belekezdjek a válaszba. Mielőtt azonban érdemben is folytatnám, megint megrázom a fejem, ezúttal Ron felé, hogy nem, mást sem kérek.
- De megígéred, hogy titok marad? – találom meg a hangom és Connor rögtön bólogatni kezd, illetve egy kis keresztet rajzol a mellkasára az ujjával a szíve felett – hát én megzabálom, ez annyira édes –, ezzel jelezve, mennyire is gondolja komolyan.
A mutatóujjammal jelzem neki, hogy jöjjön közelebb és nagy komolysággal súgom meg a választ, mire a kis kölyök elneveti magát.
Tovább gördül a beszélgetés és áttérünk az állatkertre, illetve a mit látott ott részletekre – és, hogy kivel is ment el megnézni azokat a bizonyos és felsorolt állatokat –, amikor is felkapom a fejem a kelleténél hangosabban bevágott hűtőajtó által csapott zajra.
Figyelek a kis szőke herceg fecsegésére, de közben Ronra is, így látom a víz ledöntését egy húzóra, amit csupán egy értetlen pillantással sikerül kísérjek. Valahogy van egy olyan sejtésem, hogy nem épp szomjan halni kívánt és azt megelőzendően töltötte meg a poharát, majd pedig újra. Bár tény, ami tény, a hűtőajtó csapódó hangja az, ami a furcsaságok sorára – ismét – felhívta a figyelmem. Arról nem is beszélve, amit az arcán látok, amikor átnyújtja a narancslevet a gyereknek.
- Akkor el kellene menned mindenképpen. Jackie sem kicsi már, neki el kellene mennie újra, szerintem vidd el. És engem is, mert én már tudom, hogy melyik állat hol van. – jelenti be nagy komolyan, kihangsúlyozandó a fontosságát annak, hogy őt se hagyjuk otthon, arról nem is beszélve, hogy mennyire ügyesen kezeli azt, hogy jönni akar. Tényleg a pofám leszakad.
Connor feje felett, kicsit talán megint értetlenül részben talán aggódón is Ronra pillantok mert… nem is tudom, furcsa…
- Én is szeretem a kutyákat! – kapja fel a fejét a mini kikérdező.
- Neked lehet rendőrkutyád? – érkezik a következő kérdést Connortól, nyilván a nagybátyjának címezve, gyorsan ráállva a kutyus témára. De túl sok pihenőt nekem se hagy, leszámítva Ron válaszát, amit azért kivár.
- Neked van kisállatod Jackie? – leteszi a poharat és visszahelyezkedik a kanapéra úgy, hogy a háttámlának is neki tudjon dőlni. A lábai így pont az ülőfelület végéig érnek ki.
- Nem, nincsen. De a tűzoltóállomásnak van egy nagy, kövér, vörös cicája, akit mindenki szeret. Én is. – pár hete szokott oda, mert etetjük.
- Én is megnézhetem? Olyan, mint Garfield? Anyával láttam azt is. – csillannak fel a szemei érdeklődőn.
- Naná, hogy megnézheted. – hagyom rá a dolgot. Ha eljönnek az állomásra az anyjával – esetleg az apjával – és/vagy Ronnal, biztosan látni fogja az a macskát is, szinte mindig ott sündörög a környéken.
- Zootopia Ron! De már mondtam. – rázzam meg a szőke üstökét a mini emberke, ahogy rögtön választ ad a kérdésre.
- Pisilni kell. – jelenti be a gyerek. Ezen a ponton nem szólalok meg, mert egyfelől gőzöm sincs megy-e neki egyedül vagy kell-e neki bármilyen segítség, meg amúgy is, a fiúk majd elintézik egymás között.
Ahogy Connor a fürdőszoba felé indul – amennyiben nem kíséri Ron is –, akkor felé fordulok.
- Minden oké? – nyilván nem a kis sráccal kapcsolatban értem. Feltűnt, hogy amikor Connor a családjáról beszél – az apjáról –, akkor lesz Ron… feszült és mivel gőzöm sincs, hogy mi is a helyzet a gyerek szüleivel kapcsolatban, így nem is igazán tudom értelmezni a látottakat. Inkább kérdezek… akkor is, ha pár perc múlva vissza fog térni a nap főszereplője körünkbe.

Nem csűröm-csavarom sokáig a lakhatósági bér témáját a kölyöknél, kap egy kisebb bokaszorongatást a visszakérdezésekor és lezárom a licitet. Ha maradni szeretne arról úgysem én döntök, első sorban Megs, másodszor Jacks, hogy zavarná-e vagy se, amiről nem feltétlen fogom kikérni a szóbeli véleményét, ha azt látom kényelmetlenül érinti.
A hirtelen és a levegőt is megfojtó kérdéseivel a mai napig edz engem is. Érdeklődésének új tárgykörénél sincs másként, amire egy válaszom biztos van, de az nagyon nem az ő fülének való, kénytelen vagyok gyorsan valami mást előásni.
- Anyád citromtortája. Jah, nem tudok lemondani róla. Ezért csinál mindig kétszeres adagot. – nem húzom sokáig a gondolkodást, nem csak azért, mert rövidesen szabadulni akarok, hogy kifújjam a gőzt. Connor-nak az egyszerű válasz is ugyanolyan jó, ha nem jobb, mint amiért az a kunkor megül Jackie száján. Könnyebben tud azonosulni vele, azt hiszem emiatt nem igényel sok időt a kibökése. Egy utolsó, néma rákérdezéssel fordulok a kifaggatásban soron következő delikvenshez, akinek a fejingatását követően már egyenest a konyha felé tartok. Hallottam, hogy ugyanazt a kérdést kapta, mint én. Azt is, hogy bizalmas keretek közt fog elhangozni a válasz, de jelenleg a hűtő kinyitása nagyobb prioritást élvez a listámban, mint hallgatózni vagy álszentül megjegyezni nem illik társaságban súgdolózni.. A vállam felett egy másodperc erejéig ragad ott a tekintetem rajtuk, ahogy egymás mellé verődnek a kanapén, nem tovább.
A dzsúzért a telefonhívást követően mentem le a boltban, így nem sokkal hidegebb, mint szobahőmérsékleten alapvetően lenne. Kint hagyom a pulton, amint kiöntöttem a kissrác adagját és nyugalmat erőltetek magamra, amikor a sajátomért nyitom meg a csapot. Nem, egyáltalán nem vagyok szomjas, de több időt töltök kint ezáltal, hogy felhajtok majd’ fél litert és újratöltöm a visszamenetel előtt. Utálom, hogy az a barom is mennyire zsigerileg odaeszi magát a gondolataim közé és felhúz, ha egyszer szóba kerül.. Kevésbé feszülten, egyúttal kevésbé higgadtan, mint szeretném térek vissza az átadásra kerülő narancslével a kezemben, hogy melléjük ülve néhány másodpercig még kapargathassam a Brooks említése előtti kedvemet.
Rövid fújtatással konstatálom az előadást, annak a körítését, hogy el szeretne menni, jönni velünk a szóban forgó helyre. Elképesztő a meggyőzési technikája.
- Mondd ki nyugodtan, hogy legutoljára két hete voltál és ismét menni szeretnél. – hallottam róla.. Jussául egy alapos fejtető borzolást osztok ki és ekkor csípem el Jacks értetlen párját a szemem sarkából. Nagyszerű, észrevette. Ha akarnék Őszintén? Nagyon akarok.. se tudnék érdemben se reagálni a két lábon járó intermezzónk élénksége miatt.
Megrázom a fejem és az italára bökök, issza-e vagy letehetem az asztalra addig is, hogy ne löttyintse ki véletlenül se. Később erről gondoskodik ő maga, ahogy a jelzéséből kiveszem.
- Nem, az kiképzéshez kötött és másik részleghez, de én nem ahhoz tartozom. Különben sem lenne jó dolga a lakásban. – előre dőlök, hogy a térdeimre támaszkodva forduljak feléjük – és ne tartogassam tovább az üres poharat -, ha már nem a fotelt foglaltam be praktikusan, megkímélve magam az állandó nyakforgatástól.
A macskáról folyó eszmecserébe nem folyok bele. Azok a bolhások valahol a patkány szintjén állnak kedveltségük terén, de inkább csak kihasználom ezt a keveset, amíg más köti le a széles spektrumú kíváncsiságát a gyereknek. Jól jön, érzem kezdek visszarázódni amúgy is – ennél a pontnál kanyarítom a témát a mese felé, amiről egy valamivel kevesebb, mint fél órával ezelőtt regélt. Megadóan tartom fel a kezeimet.
- Bocs, bocs. Ígérem most rendesen megjegyeztem. – az asztalon pihenő mobilomért nyúlok, hogy azon keresztül töltsem le a szerverre. A tévéről bármikor elérhető a könyvtára, legalább nem kell a laptopért mennem.
- Tudod merre az út öcskös: menj csak. – lapogatom vállon és eresztem szélnek azzal a lendülettel. Majd a billentyűzár feloldását követően felbarangolok az egyik torrent oldalra, hogy leszedjem az .mkv fájlt. Épp a címet készülnék bepötyögni..
- Jah. – ..amikor gondolkodás nélkül vágom rá, csuklóból a választ, de egyből belém vág a felismerés: Jacks nem ezt akarja hallani, nem ezért szólt. Connor után nézek valóban halló- és látótávon kívül van-e már, erről meggyőződve egyenesedek fel, hogy hátradőljek.
- Kurvára ki nem állhatom az apját és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. - nem veszem észre, hogy közben dobolni kezdek a lábammal. - Ha rajtam múlna sose jött volna ki a börtönből és ott rohadna meg. Hozzá méltó körülmények közt. - elhúzom az alsó állkapcsom és megdobom a vállam: de kint van az a szarházi.. Mit se tudok tenni ellene. Azaz de. Csak Megs miatt békén hagyom mindaddig, amíg nem hallom vissza annak a bizonyos esetnek az újbóli felelevenítését a villámlátogatásainak alkalmával. Hiába hallom, hogy odébb van még a kölyök és nem juthat a fülébe mit mondok, azért egy fokkal halkabban beszélek. Összpontosítás miatt is többek közt, amit a fal egyik pontján leltem meg és csak az utolsó szó elhangzása után vezetem vissza a tekintetem rá. Nem, rohadtul nem örülök neki, hogy idegesen kell itt üljek és ennek szemtanúja. Most különösen nem.

- Azt én is szeretem! – lelkendezik Connor a citromtortával kapcsolatban és láthatóan ő is nagyon oda van az anyjától ismert, de a nagybátyja által felemlegetett édességért.
Tudom, hogy társaságban sugdolózni nem illik, de a fiús beszélgetésért jár a visszavágó – hahh –, szóval nem zavartatom magam, akkor sem, amikor Ron még felénk pillant búcsúzóul a hűtőbe mélyedés előtt. Azt persze az emlegetett delikvens még nem tudja, hogy majd a számára is ki fog derülni az igazság, csak éppen nem most.
- Tényleg szeretnék! Elviszel? – csillannak fel a gyermeki szemek, egészen addig, míg Ron össze nem borzolja a haját, amit a két kis kezével próbál visszalapogatni a feje búbjára.
- Jackie, te is jössz? – forog felém. Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy Ron egyáltalán belemegy-e vagy akarja-e.
- Ha Ron elvisz... – nyitva hagyom a kérdést, ezt tényleg nem nekem tisztem és dolgom megbeszélni a kis emberrel vagy a szüleivel a későbbiekben. Connor persze rögtön visszaforog a nagybátyja felé, a választ várva.
- Nekünk van kertünk és anya biztosan megengedné, hogy elhozd és alhatna az ágyamban, hogyha lenne rendőrkutyád. – magyaráz lelkesen. Azt hiszem Connor kutyát szeretne, akár azon az áron is, hogy Ront fűzi be rá. Visszafojtok egy szélesedni kívánó mosolyt.
- És van neve a cicának? – faggatózik tovább Connor, amint elárulta a korábban emlegetett mese címét.
- Biztosan van, de nem tudom micsoda. – rázom meg a fejem, mire kapok a gyerektől egy rendkívül értetlen pillantást.
- De az, hogy lehet? – pislog rám és leteszi a poharat az asztalra.
- Hát nem mondta meg. Pedig képzeld, megkérdeztem ám tőle. – hajolok közelebb, hogy bizalmasan közölhessem a bugyutaságot, mire Connor hangosan felnevet.
- De buta vagy! A cicák nem tudnak beszélni. – konkrétan kiröhög egy négy éves. Hát ez kész.
- Egészen biztos vagy ebben? – nah, nem adom ám könnyen magam.
- Iiigen. – elnyújtja a szó elejét, miközben rám pillog, közvetlenül azelőtt, hogy bejelentené, ki kell mennie pisilni.
Ahogy a kis szőkeség eltűnik a fürdőben, úgy fordulok Ron felé és a rövid választ hallva, nem feszegetném tovább a kérdést – nem szokásom –, viszont úgy tűnik, mégiscsak több információt is kapok.
Némi tekintet elkerekedéssel nézek vissza rá, mert nem igazán sikerül hová tenni a kirohanásnak is beillő mondatot. Mondjuk úgy, hogy a bérhajadon emlegetése – pontosabban a mondat vele való kezdése – igencsak kiugrik. De meg se kell szólaljak ahhoz, hogy érkezzen a folytatás.
- Ohh… miért ült? – nyilván nagyon sok másik kérdésem is van, de az iméntieket hallva ez az első, ami eszembe jut és amire talán terjengősség nélküli lehet a válasz, tekintve, hogy a gyerek tényleg bármikor visszaérhet. Mindenesetre a hangomat én is lejjebb veszem, biztos, ami biztos.

- Roooon! – hangosabban kiabál, hogy meghallja a szólított fél, de hangja nem ijedt vagy rémült.
- Nem érem el a csapot. – jelenti be a mosdókagyló előtt állva – látni, én nem látom, de hallani azért hallom a hangját – a kézmosáshoz.
- Megnézhetjük a mesét? – a fürdőből kilépve forog vissza a nagybátyja felé, bízva az engedékeny válaszban és ha megkapja, akkor futva teszi meg az utat a kanapéig, hogy oda fészkelje be magát, természetesen az oroszlánja társaságában.
A magam részéről én maradtam a helyemen, időközben felhúzott lábakkal és Connor is mellém érkezik. Nekem sincs ellenvetésem a mesével kapcsolatban egyébként.

Nehéz nem elvigyorodni a pedáns mozdulatok láttán, amikkel a haját akarja helyre tenni. Nem arról van szó, hogy Megs disznóólat tartana fent a házukban, de ez a fajta igényesség.. Furcsa, a legjobb értelemben, amitől annyira kitűnik a családjából. Kell egy másodperc, amíg megfontolom, holott egyértelmű: bármikor szinte bármire rávesz a kölyök. Még úgy is, hogy a szervezés javát átveszi a saját vállára. Rendesen, hajmeresztő mértékben van benne az anyjából.. Rájátszok egy megadó sóhajjal a tűkön ülve várt válaszra, közvetlen azután, hogy a meghívott harmadik fél már lényegében rábólintott a maga részéről az állatnéző túrára.
- Azt hiszem elbírok még egy gyerekkel.. – ha ő is, én is nyitva hagyom a mondat végét.. Magasságának vagy a gyakran előforduló konokságának szólna a megjegyzés: döntse el ő. Valahol mindkettőt piszkálom, ahogy azon igyekszek kiverjem a fejemből Connor apját
- Persze, anyáddal majd megbeszélem a részleteket. – a végső rábólintás, amit csak Megs vétózása változtathat meg. Az eb-témát illetően meg főleg, de annak az alapjáról nem sok dönteni való akad. Nálam száz, hogy nem.
- Aha, szerintem anyád kinyírna engem, ha beleélnéd magad az ötletbe, hogy az ágyadban aludna, miközben ott van neki a kert. Oda való, nem a házba vagy a lakásba. – húzom összébb a szemöldökömet, sandán. Nincs benne rosszallás.
- Szóval őt győzködd. Azt, pedig ne említsd neki, hogy ezt én mondtam. – gyorsan hozzá teszem a mihez tartás végett, miközben finoman a vállába boxolok, hogy bevédjem a hátamat az ügyben. Nem hiányzik hosszasan azt hallgatni mennyire lebeszélhetetlen egy olyan témáról a gyerek, amit hozzám kötve próbál jó áron eladni a húgomnak.
„..megkérdeztem ám tőle.” Nem kell sokat találgatnia Jacks-nek, ha az arcomra néz, hogy meglehetősen egybevág a reakcióm a szöszivel. Csak épp a hangos nevetés marad el és inkább egy tényleg – miért is nem válaszolt..? nézésben testesül meg a reakcióm az egymás hegyére, hátára halmozott ökörségek ideje alatt, amiket Connor kedvéért szed össze. Más kérdés, hogy a kölyöknek megvan a magához való esze és átlát rajtuk. Hogyne, van esze. Több is a korához képest.
Útjára eresztem, miután élt a bejelentés lehetőségével és kelletlenül elhúzom a szám. Nem sokon múlik a morogással végződjön a rávágott válasz, de ha azt nem is akadályoztam meg, hogy egyből kiessen a számon, legalább ezt sikerült. Az ezzel és a tömörséget illető felismerés légszomjat eredményez. Másodjára. Az ujjaim is észrevétlenül kiroppantásra kerülnek, megelőzve a bosszankodó fújtatást. Ismételten a fürdő felé nézek, mert tényleg nem akarom, hogy bármennyit is megneszeljen ebből a rakás szarból a pillanatokon belül kézmosással törődő unokaöcsém.
- Betörésért és súlyos testi sértésért. Három évet. – ..és jóval többet is ülhetett volna. Vagy rosszabb körülményez közt. Nem kellett volna sokat tenni érte. Se neki, se nekem. Teljesen biztos vagyok benne és ennek a gondolatára aprón megrázom a fejem, illetve lejjebb csúszok ültömben. Csúsznék, ha nem visszhangozna a lakás az éles szólításomtól, amit még az előtt kiegészít, hogy egy „igen?”-t kinyögnék. A tényközlésével félrecsapja a balta élét. Igaz is, sámlit vagy valamit, amire ráállhat még mindig nem vettem.
- Várj, megyek. – felállást követően egy vállemelkedéssel zárom részemről az előkerülő témát. Az a görény kint van, jogánál fogva látogatja őket és ki vagyok én, hogy megtiltsam, mi? Bumm, senki. Az ajtó elé surranó felé haladok.
- Kézmosás után lehet róla szó. – ..sipirc vissza. A hóna alatt kapom fel még az ajtófélfánál, hogy a magasságkülönbséget kiküszöböljem és megnyithassa a meleg vízet a kissrác, miként odatartom elé.
Utána olyan tempóban vetődik, vágódik oda a kanapéra, amilyenben szeretne - feltéve magában nem okoz kárt, meg másban sem, ahogy abban megállapodtunk még az érkezésekor.
- Szóval.. Nincs ellenvetés? Senki részéről? (...) Először.. Másodszor.. Harmadszor..? - ha valóban nem érkezik Jacks-től se, akkor az asztalon hagyott telefonon ellenőrzöm befejeződött-e már a letöltés és ledobom magam a Connor által meghagyott szabadhelyre, aki nem zavartatja magát, hogy a középpontba került. Mi több, nagyon is élvezi. Kap egy - számára - indokolatlan fejborzolást ezért és kicsit odébb igazítom a szorongatott dögöt, mert egészen az oldalamba áll, amikor a távirányítóért nyúlok.
Bekapcsolom a tévét és átirányítom az adást a szerver mapparendszerére. A felhúzott lábakkal ülőre szegem a tekintetem és ha figyel kap egy néma köszönömöt. A helyzetért. Az egészért.
- Ez az öcskös? - ..és elindítom a letöltött videót.

Nagyon hamar nagyon magasba szaladnak a szemöldökeim és játékosság mellett kellemetlen szájízt is hagy maga után Ron megejegyzése. Így pedig a bohókás csodálkozás egy pillanat alatt csap át valami egészen másba...
Ő mondta… nem kísérletezne egy gyerekkel..., nem akarná… nem akarta. És ez az elbír még egy gyerekkel… Akkor is, ha csak viccből, ha csak az említett kirándulás kapcsán hangzott el, mélyre talált vele. Muszáj másfelé néznem, lenyelnem a felszínre bukkanó fájó keserűséget és újra úrrá lenni a saját vonásaimon. Szerencsére elég időt ad az, hogy a kis szőke hercegnek még van mit hozzáfűznie az iméntiekhez.
- Miért, ki jön még? – ráncolja a szemöldökét a pöttöm legényke, mert ő nem érti, számára egyikünk sem gyerek.
- Jujj, de jó! – csapja össze a tenyereit a mini.
- Mikor megyünk? Holnap? Vagy holnapután? – sorolja fel a számára belátható időt, majd gyorsan áttér a kutya kérdéskörére.
- De Rooon, odakint lehet, hogy megfázna az esőben. – komoly aggodalom csendül a négyéves hangjában. Ezek szerint, ha lesz is kutya – náluk –, komoly kérdés lesz, hol is alszik a bundás. Connor szerint egyértelműen vele az ágyban.
- Segítesz? – pillog a nagybátyjára hatalmasra nyílt szemekkel – amiket én most perpillanat nem látok – bízva abban, hogy nem marad egyedül abban a győzködésben. A karba bokszolásra csak hangosan felkacag. Én pedig hangtalanul veszek mély lélegzetet és azt lassan fújom ki, mielőtt az előbbinél sokkal kevésbé őszinte, de legalább olyan széles mosolyt varázsolnék ajkaimra, amikor visszafordulok feléjük – pontosabban Connor felé a cica kapcsán – próbálva megemészteni a gyomorba vágással is felérő, korábbi kijelentést.
Én próbálkozom – könyörgöm, egy négy éves miért van teljesen tisztában azzal, hogy az állatok nem beszélnek?! – jó oké, gyereket csak messziről szoktam látni, úgy tűnik teljesen mások, mint aminek hiszem őket és így hamar közli velem a kis ember, hogy a cicák bizony nem beszélnek.
Persze, látom Ron arckifejezését is, amit reakció nélkül hagyok, főleg, mert a kis szőkeség máris változtat a dolgokon, ahogy kivonul.
- Uhh... – húzom el a szám, hát ez így… nem lehet egyszerű sem Megnek, sem pedig Connornak, az pedig egyértelműen látszik, hogy Ron miként is áll a fickóhoz.
- Mostanában szabadult? – ha elment a törpicsekkel állatkertbe, akkor értelemszerűen szabadlábon van már, de többet esélyem sincs kérdezni, mert Connor a nagybátyáért kiált.
- Jóó! – bólogat a kis szőkeség és nagyot kacag, amikor Ron felkapja. A kézmosás lezajlik és hamarosan golyóbisként csapódik be mellém a kanapéra az oroszlánt is felmarkolva Connor, lelkes izgalomban várva a rajzfilm kezdetét.
- Niiincs! – vágja rá rögtön a figyelem középpontja a kérdésre válaszul és a tekintete rögtön a képernyőre tapad, ahogy elkezdődik a rajzfilm.
Csak egy rövid fejrázással és egy apró mosollyal felelek a néma köszönömre. Nincs mit megköszönnie, tényleg.
- Igen- igen! – lelkendezik Connor, majd fészkelődik még kicsit a kanapén, egészen addig, míg a hasamon pihentetett kezem el nem bitorolja, hogy eszközöljön egy átkarolást magának, amit örömmel teljesítek.
- Így szeretnéd? – kérdezek rá azért a biztonság kedvéért, mire kapok egy tartalmas „ühüm”-öt válaszul és a jobb kezének hüvelykujját bedugja a szájába.

A mese egyébként egész jópofa szerintem – én a magam részéről csendben nézem –, de valamikor a felénél feltűnik, hogy az eddig nagyon is élénk kis herceg, nagyon csöndes lett és melegebb is, mint eddig. A kezemet – élve a gyanúval, hogy valami nem stimmel – a homlokára illesztem.
- Szerintem lázas. – enyhén összeráncolt szemöldökkel pillantok Ronra és elveszem a tenyerem, hogyha gondolja, ő is ellenőrizhesse Connor hőmérsékletét.
- Van lázmérőd? – gőzöm sincs, hogy tart-e valahol, eddig még nem futottam bele, amióta nála dekkolok, de az is igaz, hogy nem túrtam fel egyetlen szekrényt vagy fiókot sem – még mindig a táskámból élek, abban vannak a saját cuccaim –, amikor meg elpakolom a mosott ruhát, akkor értelemszerűen, csak a helyére teszem be őket és annyi. Szóval nem tudom, hogy van-e neki.

Szemöldökráncolásra sem hagy időt Connor, ahogy egyből visszakérdez. Érzékeltem a változást – megjegyzés nélkül hagyta az enyémet –, a szemem sarkából látom az elfordulását is, de teljes értetlenséggel állok a dolog előtt. Rohadtul nem esik le a tantusz a szóhasználatommal kapcsolatban.. Lenézek a kölyökre – majd vissza Jackie-re egy pillanatra –, de ahelyett, hogy megmagyaráznám a nem neki szánt kommentárt csak megragadom és megrázom az orránál fogva, ennyiben hagyva a dolgot, ha nem erőlteti az ő részéről.
A szóba hozott hamariság majdnem nevetést eredményez, az inger erősen megvan hozzá.
- Vasárnapig be vagyok osztva. Jövő hét elején megbeszéljük mikor megyünk, oké? – dobom fel a kompromisszum-labdát a gyereknek. Nem csak Megs-szel kell leegyeztetni, akkor sem, ha a doki által előírtak egy jó időre kötelezően szabaddá tették a kanapé másik felén helyet foglaló naptárát. Tudom, hogy vissza akar menni a tűzoltóságra, mást nem papírmunkával foglalkozni. A semmit tevést nálam is rosszabbul bírja..
Felvonom az egyik szemöldököm.
- Dehogy fázna. Van bundája, kinti állat. Csak azokat a pici szőrpamacsokat szokták bent tartani, mert olyan gyámoltalanok, hogy a széltől is óvják őket.. – milyen szép megnevezést használtam ahhoz képest mennyire idegesítenek a termetes patkány méretükkel. A meggyőzésre való befűzésemet illetően egy fél fejcsóválás távolságából tekintek le az unokaöcsémre és látom, hogy csak most fordul vissza Jacks.
- Azt hiszed, majd rám hallgatni fog? Szerintem jobban jársz öcsi, ha egyedül próbálkozol. Ha mégse elég.. Megteszem, amit tudok. – ..amit nem hiszek soknak, de ha ezt szeretné: megkapja, ha a teljes elhatárolódást úgysem hagyja meg opciónak a kisöreg. Csak a macska felemlegetését követően ne akarjon arra is befizetni, mert az a komplett állatállomány.. Igen, a fejem szegné a húgom, ha nem tudná lebeszélni róla. Az oldalamhoz gyűrök egy párnát és úgy dőlök a karfára, miközben ujjaimmal a halántékomon lelek támaszra a kimeneteli szándék jelzéséig.
Nem ez lesz a megfelelő idő, hogy rákérdezzek mi a baj – már ha van egyáltalán.. Nem tudom. Helyette az enyém felől érdeklődik. A tüdőm is belemorran a témába. Csak a fejemet ingatom a szabadulási időre vonatkozóan, mert hív a kissrác.
- Öt éve. – félreérthetetlenül bökök a két lábon járó bizonyíték után, akinek hangosan jelzem, hogy indulok hozzá a fürdőszobába megoldani a problémát. Az előbbi zordon hangulatom legjavát hátrahagyva, valamelyik sarokba rúgva, hogy a felesleges feszültségtől megkíméljem. Határozottan kapom fel, gyorsan, hogy az általa olyan nagyon imádott meséhez odavethesse magát a helyére egy kézmosást követően.
Se egy nem, se egy várjunk nem érkezik senki részéről, úgyhogy rányomok az indításra, miután meggyőződtem teljes egészében lejött a fájl és visszafészkelem magam a kipárnázott sarokba, az egyik lábamat magam alá gyűrve. A másik oldalról Connor úgyis gondoskodott: a böszme jószág felém terpeszkedik inkább, mint a lábain. Nincs mit megköszönnöm? Ha az eddigieket nem is, de a mostani jelenetet az én szemszögemből bizonyosan másként gondolná.. Nem babrálok bele a képbe azzal, hogy megpöckölöm a gyerek szájába vett kezét azzal a célzattal, hogy ebből már rég kinőtt és nem kéne. Hagyom, a film közben is többször sandítok feléjük fél szemmel, mint mára a képernyőre.

Az első negyed órában. Utána egészen bekábulok a műfaj miatt, igen, nem nekem szánták és ezt erőteljesen érzem. A homlokra futó mozdulatra is előbb élénkülök fel, mint a filmbeli poénokra és kijjebb húzom magam, amint realizálódik vajon miért is tesz így Jackie. Nem vagyok az az aggódós típus, de óhatatlanul is akként kapok oda, többek közt, mert..
- Nem, nincs. – nekem sosem volt rá szükségem ahhoz, hogy tudjam a normálisnál magasabban van a testhőm és a költözésnél elhagytam vagy törtem azt, amit miatta szereztem be. Meleget ont magából a fejének eleje, talán az orcája is pirosabb, mint amilyen általában lenni szokott. Felállok, hogy vele szembe guggoljak le a kanapé elé.
- Hé, hogy érzed magad? Fáradt vagy? – eddig akárhányszor láttam betegnek az esetek döntő hányadában jelentkezett nála tünetként, ha valamivel komolyabb baja volt egy sima kis megfázásnál.. Nem szívesen hallanám az igenlő válaszát, viszont hallanom kell, ha így van.
- Nyugodtan mondd meg. – ha valamibe beleéli magát inkább elhallgatja, ha baja van csak ne kelljen abba hagynia, mennie, későbbre halasztani. Szükségszerű ez a kis erősködés, amivel élek.

- Jóóó! – lelkesedik Connor a dátum kapcsán, majd pedig összehúzza a szemöldökeit.
- Addig mennyit kell még aludni. – felemeli a kis kezeit, hogy az ujján is demonstrálják majd mennyit is kell aludni pontosan – valószínűleg kelleni fog a segítség a számoláshoz – a jövőhét elérkezéséig.
- De amíg kicsi, addig neki is bent kell aludni. Én is kicsi vagyok és nekem is ágyban kell aludni. – makacskodik Connor, rögtön – számára is érthető – logikai párhozamot vonva maga és a jelenleg még hipotetikus kutya között.
Persze, feltűnik, hogy Ron miként is aposztrofálta a kis méretű kutyákat, amikről tudom, hogy hasonlóan vélekedik, mint mondjuk a macskákról is. Ezért is nem nagyon mesélek neki a tűzoltóállomás örökbefogadott vörös gombócáról. Én bírom a macskákat és a kutyákat is, bár addig sose jutottam, hogy sajátot is tartsak.
Akárhogyan is, az mostanra egyértelmű, nagyon is jól bánik az unokaöccsével. Türelmes, kedves, figyelmes és odafigyel nagyjából mindenre. Jobb érzékkel, mint ami nekem van mondjuk a kicsikhez.
- Oké. – egyezik bele a kompromisszumba az anyja meggyőzését illetően az apróság, nagyokat bólogatva többször is, mielőtt még kimenne.
Én pedig megelőzök mindennemű kérdést azzal, hogy Connor apja után érdeklődök.
- Oh. – oké, leesik a tantusz, ahogy a fürdő felé – pontosabban az ott tartózkodó után – bök Ron, egészen egyértelműsítve a dolgokat. Mondjuk arra már nem jut idő, hogy tovább kérdezősködjek, változott-e bármit is a prücsök apja azóta, hogy szabadult, bár, ahogy sejtem nem nagyon. Vagyis hát… csak a vak nem vette volna észre miként is reagált és beszélt a fickóról.

Ha nem pillantanék olykor oldalra – ritkábban, mint ő teszi –, akkor is tudnám, hogy ez a rajzfilm bizony nem lesz Ron kedvence, nem úgy, mint a kis emberé, aki viszont láthatóan teljesen belemerül. Annyira, hogy gyanús lesz a dolog, mert eddig nem úgy tűnt, hogy Connor nagyon csendben és egy helyben maradós lenne.
Elveszem a kezem, hogy ő is ellenőrizhesse – és igen, feltűnik az aggodalom is a mozdulatban –, a kis szőkeség pedig ahelyett, hogy válaszolna, csak kinyújtja a kezeit és Ron nyaka köré kulcsolja azokat. Fejét a nagybácsi nyakához fúrja, a jobb kezét pedig végül visszahúzza, hogy az ujja megint a szájában landoljon.
- Lemenjek lázmérőért meg valami lázcsillapítóért? – ajánlom a fel dolgot – számomra teljesen természetes és logikus is –, a város legközepén vagyunk, kb tíz perc alatt meg is járom, minden egy köpésre van, így nem nagy fáradtság. És amúgy is szívesen megyek.
Connor bár a nagybátyja nyakába fúrta az arcát, azért bólogat röviden kettőt, ami a fáradtságot illeti, de továbbra sem szavakkal kommunikál.
- Megyek. – döntök végül, mert bár én alig ismerem a gyereket, ez azért még nekem is több, mint beszédes. Eddig nagyon is élénk volt, most meg abszolút nem az, vagyis nincs jól. Nekem legalábbis ez jön le.

- Mindjárt itt leszek. – köszönök el mielőtt kilépnék a lakásból, feltéve, ha nincs ellenvetés, mert akkor csak cipőt kell húzzak és tényleg gyorsan végzek. A legközelebb azaz üzlet van – és tartanak mindent –, ahol meglőttek… de valahogy eszembe se jut messzebb menni, akkor sem, ha nem szívesen teszem be a lábam oda megint. Lenyelem azt a kellemetlen érzést, ami a gyomromat és a torkomat kapargatja, bemegyek és leveszem a polcról, ami kell, majd pedig fizetek, lehetőleg olyan gyorsan, ahogy csak lehet és irány haza.
És ahogy ígértem, tíz percen belül tényleg vissza is érek. Az ajtón belépve kibújok a cipőmből és elindulok megkeresni őket, már, ha Ron lefektette a gyereket.
- Mi újság? Hogy van? – értelemszerűen Connorra értem a kérdéseket és átadom a vásárolt holmit, a lázmérőt és a gyerek korának megfelelő lázcsillapító, szirup állagú gyógyszert.

Elkapom a feltartott mancsát, hogy a számolás közben kihajtsam az ujjait.
- Egy. Kettő. Pontosan hármat. Nem sok, igaz? –  eleresztem, hadd tartsa meg és mutassa egyedül azt a hármat. Legalább arra a rövid időre, amíg a kutya a rögeszméjévé nem válik. A gondolatmenetével igazából nincs gond, ha szigorúan veszem, de az ember-négylábú párhuzamba állítása nem a legmegfelelőbb példa a meggyőzésemhez.
- Nem, nem. Olyan, mint a farkas. Végülis a rokona, szóval ezen az elven, hogy amíg kicsi bent alszik, akárcsak te.. Ha nagyobb leszel, akkor kint kellene aludnod, ahogyan ő. – minimális hátsó szándékkal, de megcserélem a logikáját az elképzelésének, hogy lebeszéljem a kutyának bent kell aludnia dologról, mielőtt elharapózódna a fejében. Megs helyében nem tudom hogyan fogadnám, ha szent esküként dédelgetné a keblén a kölyök a kutyatartásra foganosított támogatást.. Kis megnyugvást jelent a beleegyezése és az is, hogy később nem hall meg semmit a benti beszélgetésből.

Hiába figyeltem, egyáltalán nem jutott az eszembe, hogy a gyermeki hallgatásnak más oka is lehetne a rajongói imádatán kívül, ami a képernyőre tapasztja a tekintetét. Képes vagyok a munkába teljesen belefeledkezni, miért ne lehetne ugyanez vele is a filmmel kapcsolatban..? Hogyne, persze. Egy apró bólintással adok igazat Jackie-nek, amikor a kézfejemmel szintén forrónak találom Connor homlokát. Még jó, hogy észrevette.. Előbb ő, most én fogok szemöldökráncolva hozzáállni a dologhoz, mialatt odahelyezkedem az igazából pontos mérés nélkül is lázasnak nevezhető kisvendég elé. Megrándul a szám, amikor kérlelő karnyújtással kéredzkedik közelebb. Nem szokása a bújás, a halk nyöszörgés sem, amit a nyakamhoz bújva hallok tőle az érzékelhető bólogatás idején.
- Lázcsillapítónak lennie kell elvileg. Azaz.. – kapok észbe és lököm vissza a kanapéra a majdnem leeső oroszlánt, miután a háta mögé nyúlva közelebb húztam a kölyköt, hogy a pozícióját megtartva kaphassam fel és amikor felállok vele. – Nem, az neki nem jó. Igen, megköszönném, ha lemennél értük. – gyorsan kijavítom magam, ennyit a házi patikáról az elzárt konyha fiókban. Valószínűleg amúgy is lejárt lehet.. Nagyszerű, megyek is kidobni a francba azt a szart. Bosszankodva eresztem ki a gőzt és jelzem Jackie-nek, hogy rendben, nem utolsó sorban köszönöm a beszerzést, még mielőtt a cipő felvételnél járna.
Utána már becsukom én az ajtót, azzal ne kelljen pluszba törődnie, fél kézzel sem jelent gondot megtartani ezt a csekély súlyt, főleg amilyen kókadtan akaszkodik rám. Finoman megborzolom a haját a zár kattanását követően és visszamegyek vele a nappaliba.
- Szeretnél ledőlni, amíg Jackie vissza nem jön az orvossággal, hm? – lesandítok a karjára, hogy libabőrödzik, fázik-e egyáltalán, míg arra ad választ visszapihenne-e vagy emígy maradna inkább. Nem fogom erőltetni az előbbit, ha nem akarja. Abban az esetben csak a fűtést csavarom feljebb, amellett, hogy hátsimogatással nyugtatom – vagy épp altatom, amelyiknek nagyobb hatása van a beteg nyűgösségének fényében.. A lejárt gyógyszeres készlet egy részét mindenképp kidobom, döntsön így vagy úgy. Persze, ha ragaszkodik hozzá ne moccanjak el, míg takaróba bugyolálva hever, akkor nem fogok.
Nagyot sóhaj szakad ki belőlem.
Tíz perc nem sok idő. Nem oszt, nem szoroz igazából. Kilenc perc meg végképp, amikor befut Jacks a vásárolt ellátmánnyal. A kanapéra vackoltam be, a sok párna közé Connor-t, ha úgy akarta. Oroszlánostul, pokrócba bugyolálva.
- Köszi. – átveszem tőle a zacskót és úgy fordulok, hogy rá tudjak nézni a gyerekre. – Fáradt, ugyanolyan lázas szerintem, ha nem rosszabbodott azóta és ment feljebb.. Nem tudom mi lehet a baj, de ha fél óra múlva is így érzi magát beviszem az ügyeletre. - közben megindulok a konyha felé kanalat keríteni és valami kekszféleséget, illetve egy pohár vizet, aminek a behozatalát Jackie-re bíznám. A kiporciózott lázcsillapítóval nem kockáztatnám meg a kiöntését. Hiába etetik a fogyasztó közönséget azzal, hogy gyerekszájízhez igazítva.. Változatlanul bűnrossz ízű ez a lötty, amit gyorsan le kell öblíteni.
- Van egy jó és egy rossz hírem öcskös. A jó, hogy megjött az ellátmányod és mielőtt beveszed kell enned minimum egy kekszet. A rossz, hogy nem fogod szeretne az ízét. - telepszek ismét a kanapéhoz, guggolva, mint a láz megállapítása után egy tíz perccel ezelőtt. Ha kell segíteni a felüléshez moccanok, hacsak nem előznek meg benne. Először a háztartási, utána a felkészülés a sokkalta kellemetlenebb ízű - meglehetősen kétes színvilágú.. - medicinára. Az ég adja, hogy bevegye.

Connor nagy összpontosítás közepette nézi a három kis ujjacskáját a közös számolást követően és megrázza a fejét, hogy jelezze, nem, az tényleg nem sok.
- De én nem akarok kint aludni és ha a kutyus már nagyobb lesz, akkor is alhatna tovább az ágyamban. – magyaráz nagy komolyan a kutya kérdésben. Úgy tűnik nem nagyon akar engedni ebből a kint-bent kérdésből, pontosabban, ahogy hallom, ő inkább csak a bent tartásra szavazna, már ami a kutya alvási helyét jelentené. A kutyáét, ami még nincs is és nem is biztos, hogy a szülei engedik, hogy legyen. Azért rendkívül helyes, ahogy nagy komolyan megvitatja Ronnal, hogyan is szeretné a dolgokat.

Már mozdulnék a konyha felé, hogy hozzam azt az említett lázcsillapítót, amikor kiderül, hogy mégis jobb volna lemenni érte. Tényleg nem ügy és amúgy is én ajánlottam fel, szóval felállok a kanapéról, hogy az ajtó felé vegyem az irányt.
- Ugyan, nincs mit megköszönni. Sietek vissza. Gyerekeknek való paracetamol jó vagy valami mást hozzak? Allergiája van esetleg? – megsimogatom még Connor hátát miközben beszélek és ha nincs ellenvetés a lázcsillapítót tekintve, akkor csak elköszönök és aztán már tényleg itt sem vagyok.
A kis beteg erősebben fog rá pár másodpercig a nagybácsi nyakára, jelezve, hogy nem akar ledőlni, vagy legalábbis nem egyedül, kézben viszont annál inkább maradna. Bújós-csimpaszkodós lesz, továbbra is odafúrva a fejét Ron nyakához.
- Ron, fázok. – halkan szólal meg és bágyadtan marad – ha maradhatott – karban. A hátsimogatás pedig megteszi a hatását, egyre laposabbakat pislog, mint, aki mindjárt tényleg bealszik, így pedig nincs ellenére a takaróba bugyolálás és a kanapéra fektetés.
Mikor visszaérek, nem kell keresgélnem őket, az említett bútordarabra a bejárati ajtóból is rálátni, így gyorsan kibújok a cipőimből és a zacskót nyújtom át beljebb érve a lakásba, megállva a fiúk kettősénél.
- Nincs mit. – rázom meg a fejem, mert ez tényleg alap szerintem. Mármint, a bolt itt van szinte alattunk, nem volt fáradtság lemenni a lázcsillapítóért meg a lázmérőért.
- Oké. Ha beviszed, bemegyek veletek. Meg-et hívtad? – úgy mégiscsak könnyebb – mármint az ügyelet meglátogatása –, meg persze én is aggódom a kis hercegért. Megsimogatom a gyerek haját és Connorról Ronra pillantok, ahogy bólintok egyet az imént elhangzottakkal és a gyerek, hogy létével kapcsolatban.
- A lázát meg akarod mérni? – mégiscsak az ő unokaöccse, ebben a kérdésben ő dönt, nem az én tisztem.
- Van a dobozban fecskendő, amivel könnyebb kimérni a mennyiséget. – nem, nem az a fajta, amihez tű is van, mert az nincs, viszont a működési elv ugyanaz, csak fel kell szívni a szirupból, amennyire a kora alapján szüksége van.
Közben megyek Ron után a konyhába, hogy segítsek behozni a pohár vizet.
Connor laposakat pislog a kanapén, miközben ölelgeti az oroszlánt és az ujja még mindig a szájában van. Figyel a nagybátyjára, de nagyon bágyadtnak tűnik és kipirult az arca a láztól. Kicsit ugyan feljebb mocorog, hogy elvegye a kekszet, amibe beleharap, de egy falat után visszaadja.
- Nem kérem. – rázza meg a buksiját. Viszont a gyógyszer ellen nem ágál, ügyesen beveszi. Megrázkódik ugyan, ahogy lenyeli, de legalább nem köpte ki. Az jó, nem igaz?!
Odaadom neki a vizet, hogy legyen mivel leöblíteni a kellemetlen utóízt.
- Lassan, oké?! – kap egy mosolyt is az instrukció mellé, de egy korty után, azt is visszaadja és visszafekszik a kanapéra, újra átölelve az oroszlánt és a szájába visszadugva a hüvelykujját. Hamarosan pedig a szemeit is lehunyja és elalszik.
Leteszem a poharat a kanapé előtti dohányzóasztalra, hátha később még kelleni fog az a víz.
- És most…? – fordulok Ron felé. Gondolom várunk, mert nem tudom, hogy máshogy döntött-e időközben arról, hogy mi legyen az unokaöccsével, maradunk, bízva abban, hogy lemegy a láza, vagy menjünk a kórházba inkább. Elég ijesztő amúgy ez az egész, mert Connor kicsi és nem igazán mondja meg mi a baj – már amit láttam belőle – és így találgatni, hogy mikor kell vele kórházba szaladni és mikor nem… huhh, hát most minden tiszteletem úgy általánosságban a szülőké, ez nem egy kellemes érzés.
- Te jól vagy? Hozzak valamit? – gőzöm sincs mennyire edzve ahhoz, ha beteg lesz Connor, mondom, nekem ijesztő, de hát én gyereket tényleg csak messziről szoktam látni.

Az általa elképzelt dolgokhoz való ragaszkodás nagyon is ismerős vonás, amit miután gondolatban megjegyzek ráhagyom kettejükre megbeszélésre. Rá és Megs-re. Az ő feltételei alapján dől el lesz-e eb a háznál vagy sem és ha igen: hol alszik pontosan. (…)
Kis bólintással érintem a nincs mit, a visszaigyekezésre és a gyógyszerre vonatkozó mondatokat, de az utóbbi kapcsán hátrébb húzom a fejem, hogy pillantást vethessek Connor-ra.
- Csak fáradt vagy, nem fáj semmid? A torkod? Lábad-kezed..? – sorolok fel párat, ha magától olyan könnyen nem akaródzna jönni tőle a válasz. Igenlő nyöszörgés esetén persze, tökéletes lesz a paracetamol tartalmú, de ha valamijét fájlalja, akkor biztosabbra mennék valami gyulladáscsökkentő hatású készítménnyel. Nem volt évekkel ezelőtt veszett fejsze nyele a gyógyszer-oktatás Megs-től. Ártani nem fog.
- Nem, mindent szedhet szerencsére. – nem nyaggatom a gyereket kérdésekkel, valószínűleg ennyi volt, amit el tudott mondani. Többet egy orvos tudna mondani az állapotáról, ilyetén nem tartóztatom fel Jacks-t, az ajtóban egy néma intéssel búcsúzom az elkövetkezendő rövid időre.
A szorítással járó jelzést tudomásul veszem, nem teszem le a kanapéra, sem az ágyra, hogy ott pihenhessen, ha nem akar. A karomban tartva indulok a konyha irányába, útba ejtve a hőkapcsoló panelét, amit egyelőre beállítok 24° C fokra. A libabőr eltüntetéséhez nem lesz elég, de az őt kirázó hideget ilyen hőmérsékletnél már biztosan csak az elkapott nyavalya fogja okozni. A tavalyi szavatossági idejű szarokat egyesével dobálom ki a fiókból, több, mint a felétől megszabadulva a készletnek, mielőtt az érezhetően elnyúló kölyköt mégiscsak kényelmesebb körülmények közé helyezném, nyakig betakarva. Oroszlánostul és ledobom magam a kanapé elé, félig feltámaszkodva az ülő részére. A tévét visszalövöm, halkabban, mint eddig ment, ha esetleg nézni szeretné. Nekem mindegy megy-e vagy se, úgyse fogok odabagózni.
Az ajtó nyitódást hallva tápászkodom fel a helyemről, amikor meglátom Jackie-t a szatyorral.
- Melyik boltban voltál? – pislogok fel ahogy az átvett holmik egyikét kiveszem. Tudom, hogy az van a legközelebb, de alig pár perccel tart tovább az út az ellenkező irányban lévő centrumhoz, ahova én is átszoktam. Remélem oda ment. Megfordítom a lázcsillapító dobozát, hogy a leíráson végigfuttassam a szemem.
- Rendben, tuti örülni fog neki, hogy többen mennek vele és még nem hívtad. Megvárom szerintem azt a fél órát vagy negyedet, mielőtt szólok neki. Nem akarom feleslegesen a frászt hozni rá, ha elégnek tűnik csak a gyógyszer. – valószínűleg úgyis kinevetne, ha túldramatizált nátháról lenne szó, amit a tegnapi esőzés alkalmával szedett össze kint játszva a kertben. A konyhapulton landol a készítmény, sorban utána a lázmérő és úgy fordulok vissza, váll felett Jacks-re.
- Miután bevette, igen. – úgysem azonnal hat a köptető állagú szer. A segítő megjegyzésnél nyitom ki, hogy kivegyem az üvegcsét, ami mellett ott található az említett segédeszköz. Hülye-biztosan állították össze. Köszönöm!
- Még jó, hogy gondolnak azokra, akiknek ez nem tartozik a napi rutinjuk közé.. – megkönnyebbülten nyúlok a tarkómhoz, majd gyorsan előkapom a kekszet és a jelzésnek megfelelően adagolom ki a gyógyszert a magához képest borzalmasan elnyűtten pislogó kölyöknek. A bevételéhez és az elviseléséhez szükséges dolgokkal térünk vissza, hogy feljebb kérleljem fekvő helyzetéből. Az egy falatot is értékelve tartom a tenyerem, hogy abba tegye a megkezdett kekszet, amit a lázcsillapító lenyelése után csak egyszerűen az asztalra csúsztatok, a morzsákat is utána küldve, ahogy ledörzsölöm őket. Nem különösebben érdekel az eltakarításuk, a legfontosabb most az, hogy minden probléma nélkül lenyelte a szirupot és ivott rá egy korty vízet.
Összefont karokkal állok az ivás jelenete előtt és figyelem az álomba szendergőt. Profi abban hogyan hozza rá a frászt az emberre, mégha akaratlanul is teszi.
- Inkább negyed óra múlva mérem meg a lázát. Most még meleg volt, de nem vészes, inkább hőemelkedésnek mondanám. Utána, ha rosszabbul van és lázas.. Hívom Megs-t, hogy bemegyünk az ügyeletre és oda jöjjön érte. – visszanézek egy pillanatra a betegre. – Egyelőre bízom abban, hogy ennyi elég lesz. – ennél jobbat nem tudok. Bevihetnénk most is, persze, de ha tényleg pitiáner dologról van szó és csak várnunk kellett volna.. Azt meg úgyis látjuk, ha forgolódni kezd vagy gyöngyözni a homloka annyira rosszul lesz. A rám vonatkozó kérdésre kissé meglepetten vonom fel a szemöldököm, ahogy visszaemelem a tekintetem Jackie-re. Én..?
- Persze, jól vagyok, nem érzem, hogy elkaptam volna.. Akármi is legyen, de azért köszi. – értelmezem a saját szájízem szerint és visszabököm a könyökömmel, továbbra is karba tett kezekkel. – És te? Fél órája, mintha nem lett volna rendben.. - célzok az elfordulásra, amikor Connor az állatkertről meg a kutyáról kezdett el kérdezősködni. Jobb kapaszkodó híján ennek az esetleges valaminek, talán vírusnak tudom be a dolgot.

Connor megrázza a fejét – nem nagyon, éppen csak, hogy reagálva a kérdésekre – miszerint nem fáj a torka vagy a keze-lába.
- Oké. – bólintok. Így azért könnyebb, kisebb az esélye, hogy mellé nyúlok és esetleg olyasmit sikerül hozzak, amit be se szedhet.
A mini ott marad Ron nyakába csimpaszkodva, nagyon szótlanul, de egyelőre még ébren. Bár nem sok kell neki ahhoz, hogy elnyomja a lázzal együtt érkező álmosság.
A kanapéra költöztetve aztán figyeli a mesét, de már sokkal kisebb intenzitással és lelkesedéssel, mint mikor elkezdtük. Mondjuk ez talán nem is csoda így, hogy beteg lett közben. Az oroszlánt magához szorítja továbbra is, én már így találom, amikor visszaérek a beszerzőútról.
- A Pikeban. – vonom meg az egyik vállam, szinte alig észrevehetően és nem ragozom túl a választ. Tényleg nincs messze a másik sem a centrum felé – más esetben inkább oda mentem volna –, de akkor is spóroltam az időn így, hogy oda mentem. Még ha nem is szívesen, már ami a boltot jelenti és nem azt, hogy leugrottam azért, ami éppen kellett.
- Értem. – bólintok egyet, tudomásul véve a dolgot, igazából ebbe nekem nem sok beleszólásom van, ő tudja mikor ítéli úgy a helyzetet, hogy Meg-et is hívja.
- Oké. – én is érzem mennyire vérszegényre sikerül minden visszajelzésem. Ő a főnök, mivel az ő családja, én tényleg csak érdeklődök, meg persze azért aggódok is Connor miatt. És teljesen igaza is van, a lázmérés ráér a lázcsillapító bevétele után is, úgysem fogja azonnal lehúzni a gyógyszer sem a megemelkedett testhőt, idő kell, hogy hatni tudjon.
- Ezzel csak egyet tudok érteni. – már, ami a gyógyszer adagoló fecskendőt illeti. Amíg Ron a kekszet szedi elő, addig én is rálesek a dobozon lévő utasításra, már, ami az adható mennyiséget illeti, leginkább puszta kíváncsiságból, majd átadom és a pohár víz felmarkolásával törődöm.
Connor – szerintem – nagyon is hősiesen és ügyesen veszi be a gyógyszert, főleg, mert egyetlen pisszenésnyi ellenvetése sincs, hacsak azt nem vesszük hozzá, hogy étvágya valószínűleg nem sok van, ha nem kéri a kekszet és a vizet sem nagyon akaródzik elfogadnia. Vagy csak szimplán fáradt és kimerült a láztól.
Bólintok egyet arra, hogy mikor is következik be a gyerkőc lázmérése és attól függően mi lesz majd később.
Kezeimet a nadrágom farzsebeibe illesztem, ahogy felállok Connor mellől és Ron mellé lépek.
A válaszát hallva egy enyhe kis félmosoly akaratlanul is odaköltözik ajkaim szegletébe. Nem pont így értettem a dolgot, de a fő, hogy jól van. Minden tekintetben.
- Akkor jó, az a lényeg. – hagyom rá a dolgot, elvégre, ha a másik értelemben – mármint, amire én értettem – nem volna jól, gondolom szólna. Vagy legalábbis meglátszana rajta, ha frász kerülgetné, mert beteg a gyerek.
A visszabökésre és a kérdésre valamelyeset feljebb emelkednek a szemöldökeim. Könnyebb volna, ha nem érteném, mire is céloz, de pontosan tudom. Mielőtt azonban megszólalnék, a konyha felé indulok, leginkább azért, hogy ne zavarjuk Connort a beszélgetéssel és csak a fejemmel bökök az irány felé, hogyha gondolja, akkor jöjjön, hagyjuk a minit pihenni.
- Nincs baj. – a fenéket nincs a hangomat azért még így is lejjebb veszem, biztos, ami biztos, ahogy a hűtő mellett támaszkodok csípővel a konyhapultnak. A kezeimet közben kiveszem a farzsebeimből és magamat karolom át a mellkasom alatt. Könnyű és ésszerű volna ennyiben hagyni a dolgot, de ő sem rázott le Connor apja kapcsán… Halkan szusszanok egyet.
- Csak a megfogalmazás… hogy elbírsz még egy gyerekkel... – elveszem róla a tekintetem és hirtelen a padló lesz nagyon érdekes. Nem, nem lesz az.
- Nem számít. – rázom meg végül ennyivel a fejem és hagynám is a dolgot a magam részéről. Annyira szeretném, ha nekem is olyan könnyen átléphető lenne az egész, ha lerázhatnám magamról és végre ugyanaz volnék, mint előtte. Bármit megadnék érte, tényleg, szó szerint bármit. Mert engem jelen pillanatban sokkal jobban zavar az, hogy egy viccnek szánt megjegyzést nem tudok annak venni, pedig nagyon szeretném...

Nem akarok belekezdeni a mehettél volna máshova is témába, mert úgyis tudom rá a választ: tudja. Jobban is, mint én. A hosszabb lélegzet kifújása fogja tudtára adni a véleményem, de nem ül rosszallás, nehezményezés benne vagy az arcomon, amiért oda ment. Ő döntött így, egyszerűen csak.. Jobban örültem volna, ha most is elkerüli a helyet. (…) A kölyök lázáról gondoskodtunk amennyire a mi hozzá értésünkkel ez lehetséges volt, a legmezeibb és józan észből kipattanó módszerekkel. Gyógyszer, pokróc, pihenés. Tizenöt perc múlva elválik többre is szükség van-e, de eszméletlenül remélem, hogy nem kell és Megs-nek sem fog problémát jelenteni a benyalt betegség, mert már többször is előfordult, tudja mi a teendő.
A felszegett szájsarok egy másodpercre elülteti a gondolatot, hogy talán egy merőben más válaszra számított tőlem, de ezen hamar túlgördülök. Szólt volna, ha másként és fontos lett volna. Legalábbis így hiszem. Ahogy a konyha felé bök az üstökével egyből bólintok, csak még felkapom a poharamat, hogy ne kelljen újat elővennem kint. Az utam egyenest a csaphoz vezet, onnan sandítok a kérdéskört hamarában lezáróra. Pontosabban akkora már a perem felett. Oké, ha nincs, akkor én sem és végképp nem tudok mit kezdeni az eltekintésével, szűkebb szavúságával, ami azt az időszakot jellemezte a vörös szőrcsomóig. Az aktuális korty után egy oké-val rendezném, de csak elárulja mi a bökte a csőrét és.. A kurva életbe.
- Francokat nem számít. – ez nem valami vitatandó dolog, számít és kész. Nem zavarná, ha nem így lenne, nem? Másfelől nem beszélünk róla. Azt se tudom hogyan kellene belekezdenem, de azt se tudom mit mondhatnék.. Őszintén nem.
- Tudom, hogy sokkal könnyebb lenne, ha utólag azt mondanám.. Akartam, de nem tehetem. – ..akarnám-e? Ahhoz túl sok mindennek kellett volna másként történnie, hogy egyáltalán meg merjem fontolni ennek a kérdésnek az átgondolását. Tökéletesen elcseszett az egész, nem csodálom, hogy a szóhasználatom csak rontott rajta. Vagy emlékeztette rá. Az előbb ittam, de mégis port tudnék köpni. Szárazat nyelek, fájdalmasan moccan a gigám.
- Egy-két ilyen alkalom teljesen más – vigyázni rá.. – a nyelvemre harapok, mielőtt odáig jutnék a magyarázkodásban, hogy ennél is kínosabb legyen és csak újabb magyarázatokat igényelne a megértése. – Sajnálom, odafigyelek majd, hogy ne beszéljek össze-vissza. – kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat. Szégyellem. Kibaszottul szégyellem, de ez nem mentség és soha nem is akarom felhozni. Hát még az okát.. Az bizonyos tekintetben csak még rosszabbá tenné az egészet. Ahogy neki is érdekesebb lett a padló úgy nekem is, de nagy nehezen lenyelem és nem keresek más pontot a konyhában.
Mondtam, már akkor, amikor kiderült, hogy nem szeretném, ha megtartaná és azóta rengeteg minden változott, de.. Nos, egy valami nem. Ez bassza meg nem. Egy lépést hátrálok a pult másik feléhez közeledve, távolabb. Én mondtam, ezzel takarózom és egyáltalán nem jobb tőle, nem alszom könnyebben.

Nem beszélünk róla. Se ő, se én, pedig talán kellene, de nekem sincs – több – fogalmam arról, hogyan kezdjünk bele, fogjunk hozzá. Vagy mit mondhatnánk még, ami ne hangzott volna el eddig is, és ne lenne a napnál is világosabb a témában.
Megrándul a szám sarka, ahogy kijavít rám morran. Könnyebb volna, ha nem számítana és igen, hajlamos lennék – ha hagyná – besöpörni a szőnyeg alá és úgy tenni, mintha nem is létezne. Hiszek abban, ha elég sokáig tettetném, hogy nincs, akkor eltűnne, mert ezt tudnám, ezt tudom kezelni.
Néhányszor, röviden rázom meg a fejem a szavait hallva. A tekintetem már nem tartom rajta, most nem menne, így marad a padló szuggerálásra.
- Nem, Ron… én egyáltalán nem várom, hogy bármi ilyet mondj. Tudom, hogy nem akartad. levegő Tudom. – továbbra is halk maradok, egyrészt Connor miatt, másfelől nem is menne most a normál hangerő. Nagyon-nagyon nehéz a szavakat egymás után fűznöm és kicsivel sem lesz könnyebb, akárhányszor is neki futunk ennek a témának vagy beszélgetésnek és nem, az sem segítene, ha utólag arra a pontra jutnánk, meggondolta magát, amikor tisztában vagyok azzal, hogy ez sosem történt meg.
Elképesztően nehéz most nem hátat fordítani neki, amire hatalmas késztetést érzek, mégis maradok, ahol és ahogy vagyok, szemben vele ahogyan eddig is, noha a tekintetem továbbra sem emelem rá.
- Más és megértem, hogy más. Azt is, hogy nem vágytál rá és... – szusszanok és megint megrázom a fejem, elszakítva ezzel a pillantásom a konyha padlójától és ráemelem.
- ...még azt is, hogy kihátráltál volna. Oké?! Értem. – ezek egyikében sem tudom hibáztatni, mi több, egyszerűen tényleg megértem – még ha nem is esik jól –, mert ahogyan ő sem, úgy én sem akartam gyereket. Nem terveztem – gyakorlatilag soha – és az, hogy nem volt képben a gondolat sem, nem változott. Csakhogy…
- De bármennyire is értelek, nem lesz meg nem történt az egész. Nem megy annyival letudni, hogy volt és már nincs. – hiába ezek a puszta tények. Volt, létezett és ennyi. Múlt idő, nem más, nem több.
- Nem… ne sajnáld és azt végképp nem szeretném, hogy oda kelljen figyelned mit és hogyan mondasz. – ezt tényleg nem akarom. Főleg, hogy mondjuk úgy, egyikünk se nagyon remekel a kommunikációt tekintve és szörnyű volna, ha szándékosan oda kellene figyelnie arra mit mondhat és mint nem.
- Borzasztóan irigy vagyok, tudod?! – utálom ezt a kifejezést, mert nem úgy írja le igazán, ahogyan érzek, de még ez van hozzá a legközelebb és jobban nem tudom megfogalmazni.
- Mert fogalmam sincs, hogy csinálod… mert úgy tűnik túl léptél rajta és én is ezt akarom. – fogalmam sincs miként élte vagy éli meg, mert sosem mondta. Az én szemszögemből csak annyit látok, hogy míg én szenvedek ezzel az egésszel és mindennél jobban utálom ezt az érzést, addig ő maga mögött hagyta. És nem tudja mennyire vágyom erre én is.
Nem neheztelek vagy haragszok, a fogalmazás ellenére is inkább hangzik az egész egy rosszul megfogalmazott segítségkérésnek...