Ebédlő & Konyha (Harper lakás)

Nem tudom mások hogyan csinálják, hogyan rendezik le finoman a nehéz párbeszédeket anélkül, hogy egymást képen ne törölnék a banális etetésekkel, az általános szajkózásokkal. Valahogy bele van kódolva a kibaszott emberi DNS-be a tudom és az értem rendszeres használata, még akkor is, amikor valójában nincs így. Csak rá kellene kérdezni és egyből napvilágra kerülne fogalma sincs róla miért mondta. Megszokás, talán a saját lelki békéjét tartja így egyben. Tudja, hogy nem akartam, én meg tisztában vagyok vele, hogy ő igen. A végére igen és ezt igazából nem volt lehetősége normálisan elmondani, nagyjából.. Azóta se miért, mi változott, ami véleményére is hatással volt.
Értem.. Nem, fogalma sincs róla mennyire nem és noha végig ránézek, amikor a visszakérdezésére saját maga adja meg a választ inkább tűnik úgy amíg a végére nem ér, hogy a mögötte lévő falfelületet szuggerálom rajta keresztül. Letudni? Úgy egyáltalán bármivel is? Nagyon is elevenembe fog találni az elkövetkező megjegyzésével. Direkt nem szakítottam félbe a beszédritmusát, amiből érezhető volt minden egyes lélegzetvételénél, hogy folytatni fogja és mivel amúgy sem tudok egyből mit hozzáfűzni.. Nem akasztottam meg. A kelleténél hangosabban fújom ki a levegőt, amikor arra tér ki, hogy ne sajnáljam. Mondja meg mit csináljak helyette, nekem ötletem sincs. Kifejezetten nehéz belekezdenem, de már épp megtenném, amikor az elnyűtt kifakadás érkezik és nem tehetek róla, megugrik a szemöldököm. Tessék? Nemhogy túl, de a dolog elébe sem léptem.. Az egyik kezemmel megtámaszkodom a konyhapulton és a másikkal végignyomorgatom az égő pofámat.
- Nyilván csak.. – muszáj kiparancsolnom a levegőt a tüdőmből, mintha rohadt ólom ülne benne. – Nyilván csak azt tudom, amit láttam, amit mondtál, de mással beszéltél róla? Úgy értem normálisan. Volt.. Volt lehetőséged egyáltalán kiborulni..? Nem jellemző rá, hogy elhagyd magad és őszintén szólva a rémálmaidból felriadva tűntél a legkevésbé összeszedettnek. – a támasztékot lelt kezem a helyén marad, a szabaddal mutatok felé, a tenyeremmel a helyére. Hallom, hogy más a hangja, de köze nincs ahhoz, mint amikor az érdekelte én hogyan éltem meg a benyelt lövéseket. Azok semmilyen szempontból sem hasonlíthatóak az esetéhez. Én csak hónapokat vesztettem, meg vért.
- Nagyjából, mint most. – megáll a helyén. Nem nyugodt, de kísértetiesen köze van hozzá. Én hogyan léptem túl, hogy a műtét közben csak az ő életjeleit tudták stabilizálni? Milyen undorítóan önző azt mondani, hogy ez a része nekem elég volt..? Épp elég.
- Mit mondtál volna, akartál volna, ha nem indulsz kifelé akkor a boltból és maradsz beszélni? Tudod? Nem tudom hogyan segíthetnék, biztos nem az én.. – hihetetlenkedve fújtatok egyet és megrázom a fejem. – Mindegy, az nem fog segíteni, mert nem segítség. Talán előbb tisztáznod kellene magadban mit veszítettél ahhoz, hogy feldolgozhasd. – nem tudom, tanácstalanul emelkednek a vállaim és egyértelműen leolvasható már a tartásomból is, hogy csak sejtésekkel meg harmatgyenge tippekkel próbálkozom, de legalább próbálkozom. Márha ez egyáltalán jó. Aztán észbe kapok.
- Nem azt akartam mondani ezzel persze, hogy nem tudod. - nem akarom, hogy félre értse, nem vagyok agyturkász, hogy bemagyarázni akarjam a saját meglátásomat az övébe. Az, hogy én miként látszok olyannak, amilyennek.. Nem gondoltam rá, tényleg kizártam, amikor ő nem hozta szóba, csakúgy, mint mindent, amivel nem akarok megbirkózni, mert nem tudom miként végződne. Ezt nem oszthatom meg vele. Neki nem opció és hogyan nézne rám utána? Én tudom hogyan néznék magamra és nem szükséges még ezzel is foglalkoznia, fájdítania a fejét. Jobban örülnék neki, ha könnyebb lenne a számára és asszem ennyivel beérném.

A reakciója, amit a mondandóm végére sikerül elkapnom; a megugró szemöldök az arcán nem jó jel.
Kellemetlenül szalad végig a gerincem mentén felfelé a fojtogató érzés, ami végül a nyakam körül ül meg és annyira valóságos, hogy az önmagamat átkaroló kezeim közül az egyiket kénytelen vagyok odaemelni és tenyeremet a kulcscsontjaim fölé illeszteni.
Nem teszem szóvá a dolgot, most rajtam a sor, hogy csendesen hallgassam őt, ám vele ellentétben a kérdések miatt hamarabb veszem vissza a válasz lehetőségét, mint fordított esetben történt az előbb.
Megrázom a fejem, röviden, de határozottan. Nem beszéltem, nem úgy, ahogyan talán kellett volna. A rémálmokról vele és Leevel, persze, érintettük a dolgot, de van egy olyan érzésem, hogy most nem feltétlen úgy érti a kérdést, amire a válasz egy részét értelemszerűen tudja, mert résztvevője volt az egyik ilyen beszélgetésnek.
- Nem és… nem. – újabb levegővételre van szükségem a két tagadás között. Nem borultam ki. A kórházban, az egész után, mikor Lee bent volt nálam, talán megtörténhetett volna, de elterelte a beszélgetést – és tudom, hogy azért, mert jót akart –, azóta pedig… valóban nem vagyok kiborulós fajta. Könnyebb, ha elnyomom nem, egyáltalán nem az vagy csak gőzöm sincs, hogyan kell(ene) máshogyan hozzáállni.
A nyakamra telepedett szorító érzés pedig csak most lesz igazán fojtogató, attól, ahogyan fogalmaz. Érzem, ahogy az ujjaim, a bőröm alatt végigfutó verőér jelzi, a szívverésem hirtelen ugrik meg.
- Fogalmam sincs, hogy mit mondtam volna, nem találtam ki előre. Most pedig már azt hiszem nem is számít. Ha megtartottam volna, kihátráltál volna. – történet vége, nem igaz?! Megmondta kerek-perec, így pedig mindketten pontosan tudjuk hová futott volna ki az a beszélgetés, amihez sosem jutottunk el. Eleve addig a döntésig sem juthattam el sosem, hogy biztosan meggondoljam magam vagy sem. A kétely még nem végleges.
- Mi biztos nem… mi nem segítség? – még csak tippem sincs, mit kezdett el felhozni, amiből visszakozott szinte azonnal, de érdekel.
Újabb levegő. Be és ki.
Gyorsabban és mélyebbeket próbálva a tüdőmbe rabolni. Hogy mit veszítettem? Ez könnyű… vagy pont, hogy nem.
- A gyerekünket. – a tiéd is volt, nem csak az enyém, akkor is, ha nem akartad... Csendesen jegyzem meg, de nem csak annak okán, hogy Connor alig pár méterre alszik a kanapén és nem akarom se felébreszteni, de azt, hogy hallja ezt a beszélgetést – már, ha ébren volna, de nincs –, hanem, mert először sikerül így aposztrofálnom. Gyerekként és nem sejtcsomóként, ahogyan ő nevezte.
- Szeretnék beszélni róla, veled, de nem tudom, hogyan, mert félek attól, ha így nevezem, az... – most az én vállaim emelkednek meg és marad félbe a mondat. Gőzöm sincs mit indít el és mennyire akarok vagy nem akarok megmártózni benne, ezért inkább hallgatok. Nem csak most, hanem egyébként is, az egész témát érintően. Amúgy sem megy valami jól az, hogy arról beszéljek, mit érzek. Nem ásom bele magam, nem érzelgősködök, túllépek. Csak most nem megy, nem úgy, mint eddig bármi más kapcsán és ez jobban zavar, mint számítottam rá.

Mintha csak képembe vágott volna egy ajtólapot. Lazán, védekezőn. A szemem rebben a nappali felé, hogy ellenőrző pillantást vessek Connorra. Nem azért, hogy meggyőződjek róla valóban alszik, sokkal egyszerűbb az ok: idő. Idő, amíg máshol kereshetem a választ és nem valamelyik vonásában vagy szembogarában megbújva. Igen, szinte szószerint. Megmoccan a szám széle, de nem mosolyra, sima rándulásról van szó, mielőtt ismét ránéznék.
- Mi más miatt nem tudnád.. Lezárni? Vagy dönteni egyáltalán. Hm? – megdöntöm a fejem és igyekszem, nagyon igyekszem, hogy ne emeljem feljebb a hangerőmet, sem a kanapén alvó, sem Jackie miatt, mielőtt rosszul értelmezné. – Nem. – az eddigiek ellenére ezt határozottsággal jelentem ki, ki tudja mire, én sem tudom. Kiegyenesedem, változatlanul a konyhapulton lelve támaszt a jobbommal.
- Ezt utólag mondtam. Előtte mit mondtál volna, mit akartál volna? Utólag tudtad meg és nyilvánvaló, beismerted, szeretnél tovább lépni.. Ki ne akarna. – teszem hozzá, mintha valami egyértelműről lenne szó, de.. – Szerinted mi más lehet az oka, ha fogalmad sincs róla..? Vagy meg tudod nevezni? – ha meg tudja, mondja. Mondja és.. Meghallgatom. Próbálkozom az istenért, mert nem haragudhatok rá a szóhasználatáért és ennek ellenére nagyon is bosszant. A saját szarságaim miatt.
Nem véletlenül tereltem rá a szót, támadtam be kérdésekkel. Szeretne túllépni ezen az egészen, nem elfelejteni persze, de megérteni legalább, leginkább önmagát. Azt hiszem. Szerintem. A kettőnk között az a különbség, hogy ezt csak ő akarja. Én megvagyok. Nem akarom megérteni magamat vagy feldolgozni, ha ahogy eddig is: félre tudom tenni, érintetlenül, nem kell piszkálnom. Beszéljek erről..? Csak erről? Képtelenség csak erről beszélni ahhoz, hogy a semminél több értelme legyen. Neki.
- Semmi. Értsd szószerint. – morbid, hogy nevetési inger kezd kaparni belülről.. Rohadt erősen. Megrezzen a vállam is és már kanyarodna a képemre az előjele, ha nem szólalnék meg ismét.
- Tényleg semmi. Semmit nem csináltam. Nem beszéltem róla, nem csináltam semmit. – utat tör magának a levegő. Ez röhej. – Tudom mi történt, de semmi. – ismét megrázkódik a vállam kínomban, azt a kurva nevetést legalább legyűröm, aminek a tárgyát, ha meg akarnám nézni elég lenne a tükröbe tekintenem. – Az összes részletre emlékszem, a boltra, a kórházra és.. Semmi. – ennél jobban megfogalmazni..? Nem tudom, nem értem, lehet annyira se, mint ő. Ez már művészet baszd meg és még azt hittem nem remekel benne, persze..
Általában, amitől félnek az emberek annak nevet adnak. Neki sikerült. Azt hiszem.
- ..az kiborítana? Feldühítene? – fejezem be a levegőben hagyott mondatot helyette. Teljesen normális, hogy megfordult a fejében az enyémben is egy pillanatra és emiatt képtelen lennék hibáztatni őt. Szar kimondani, szar elfogadni, hogy igaza lenne. Lehetne, hmpf. Megingatom a fejem, beharapom a szám és most én leszek az, aki a padlón keres érdekesebb fugacsíkot a másiknál.
Tudta. Szóltam. Ismét ráerősítettem mire számítson és akkor még valahogy sikerült bemagyaráznom, hogy az elég lesz. Megjegyzi, tudatosul benne és egy rövid időre sikerült bemagyaráznom, hogy elég lesz annyi.
- ..most nem borultam ki, nem vagyok mérges. - pedig de. Csendesen, passzívan ízlelgetem magamban, raggal együtt: a gyerekünket? Nem volt személy. Nem, ehhez tartom magam most is. Mély levegőt veszek, amit úgy kortyolok, mintha ezer éve nem tettem volna.
- Beszélj. - nem utasítom, valahol a felajánlás és a kérés között van félúton..

Dönteni? Mégis miről? Nincs miről dönteni – ebben a kérdésben –, én legalábbis így látom, és ezért leheletnyit emelkednek meg a szemöldökeim a homlokomon, ahogy megemlíti. Mégsem szólok közbe, mert érkezik a határozott tagadás és végül ugyanoda lyukadunk ki, ahol az előbb már jártunk. Mély levegőt veszek, nem csak azért, hogy jelezzem, válaszolni fogok, hanem, mert szükségem van némi időnyerésre (nekem is). Belemenjünk a mi lett volna, ha játékba? Van értelme? Akarom (újra) hallani, amit már úgyis tudok vagy tudni vélek?
Kiengedem a levegőt mellkasom ketrecéből és elveszem róla a tekintetem, megint a padlón keresve biztos pontot.
- Tényleg nem tudom, mit mondtam volna. – húzom el a szám.
- Nem sokat beszéltünk róla előtte és az sem sikerült valami fényesen... – haha, jó vicc és rendkívül óvatos megfogalmazás, mert összesen egyetlen egyszer került szóba, annak is nagy része vita volt afelett, hogy miért nem szóltam időben – mihez képest? –, ennek fényében pedig… passz. Neki – pont azért, mert nem beszéltünk róla –, gondolom, hogy talán(?) érthetetlen pálfordulásnak tűnhetett egész, nekem azonban nem ilyen volt.
- Szólni akartam, hogy kétségeim vannak, hogy nem vagyok biztos az abortuszban. De ez nem jelenti azt, hogy... – kifújom a levegőt és megállok, mert nem tudom, hogy befejezni ezt a mondatot.
- Nem tudom mit jelent vagy jelentett. Semmi nem szólt amellett, hogy megtartsam… az égvilágon semmi. Leszámítva azt, hogy sajnos nem tartoztam azon nők közé, akik észre sem veszik, hogy teherbe esnek, mert semmilyen jele vagy ”mellékhatása” nem jelentkezik náluk. – megint elhúzom a szám és grimaszolok is. Nyilván, ha nem kísérte volna minden napomat reggeli rosszullét – ami a neve ellenére egész nap képes volt jelentkezni –, és az érhetetlen, mások számára undorító ételpárosítások utáni sóvárgás, a kívánósság minden lehetséges tünete, és nem kapom meg a legjobb barátomtól, hogy ő akarná ezt a gyereket Ron helyett és nem tesz azért, hogy meggondoljam magam, akkor valószínűleg eszembe sem jut többet gondolkozni a dolgon, hanem csak elmenni az adott időpontra és véget vetni a problémának. Mert az volt, nem?! Probléma.
- El akartam mondani, hogy nem tudok róla nem tudomást venni. Szó szerint össze voltam kötve vele... – megint megrázom a fejem.
- Hülyeség az egész. – annak hangzik, nem igaz?! Még nekem is, annak ellenére, hogy ennél jobban nem tudom megfogalmazni azt, ahogyan akkor éreztem az egésszel kapcsolatban. Halkan szusszanok egyet, hogy összeszedjem magam és a szavaira figyelek, de azt hiszem nem igazán értem őket. A szemöldökeim enyhén összébb szaladnak és megint ráemelem a tekintetem és amit látok, az sem segít. A megrázkódó vállak, a kontroll alatt tartott arcizmok enyhe feszülése.
- Hogy érted azt, hogy semmi? Semmit nem vált ki belőled vagy...? – tapogatózom, vád vagy él nélkül, egyszerűen csak érteni szeretném. Mert valahogy nem áll össze a kép, a szavai, az egész, mert a látszat ellenére a legkevésbé sincs kőből. Ha csak arra gondolok, hogy mennyire zavarta, bántotta(?), amiért nem tőlem tudta meg, terhes vagyok – voltam –, akkor egyszerűen nem lehet, hogy ennyire semmit sem jelentett az egész. És még én vagyok bonyolult… Kettőnk közül ő a komplikáltabb.
Ahogy befejezi a félbehagyott mondatomat, két visszakérdezéssel tűzve meg, nem válaszolok azonnal. Kell néhány másodperc, amíg csak a tekintetét figyelem és végül beleegyezően bólintok egy aprót.
- Valahogy úgy. Igen. – pontosan ez az, amitől tartok, hogy kiakadna miatta. Ha a múltját nem is ismerem és nem mindig értem mit miért tesz vagy mond, attól még arra kezdek rájönni milyen is ő és igen, tudom, hogy mire számíthatok, nem csak azért, mert szólt előre. Pont ez a lényeg, tisztelem és fontos annyira, hogy ne akarjam se kiborítani, sem pedig feldühíteni. Próbálom megérteni és úgy mellette lenni, ahogy engedi és ahogy tudok. Próbálkozom. Hiszen itt maradtam, itt vagyok.
- Nem? – vissza kell kérdezzek a kijelentése ellenére, mert valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen van úgy, ahogy állítja. De aztán felszólít kéri, felajánlja, hogy beszéljek.
Újabb mély levegőt veszek, de ahelyett, hogy belekezdenék, ellököm magam a konyhapulttól és minden magyarázat nélkül a hűtőhöz lépek és kiveszek egy üveg megbontott tömény alkoholt – ami van itthon, mindegy mi az –, majd a szekrényből le két poharat és töltök. Nem sokat, mert itt van Connor, mert lehet, hogy lesz vele még egy utunk az ügyeletre és ennyivel még vezethet itt nincs zéró tolerancia, és amúgy sem azért vagy annyi kell, hogy kiüssön vagy megártson, ez a mennyiség attól mondjuk baromi messze áll. De ennyi kell. Ha neki nem is, nekem igen.
Az üveget a pultra téve és a két poharat felmarkolva – közben kipillantva Connor felé is, aki továbbra is alszik – lépek felé és ott maradok, mellette megállva és háttal a pultnak támaszkodva. Az italt pedig a kezébe adom.
- Még mindig visszatérő rémálmaim vannak. Nem csak egy, több is. – kezdek bele, nem ránézve, inkább a pohárban lévő folyadékot szemlélve.
- Van, hogy a lövésről, a boltról, ahogy fekszem a saját véremben. Sokszor megfájdul a sebhely és nem csak álmomban, hanem erre ébredek. Van, hogy a kórházzal álmodom, de nem a történtekről, hanem arról, hogy minden a legnagyobb rendben van, a kórlapomra valaki egy idióta smiley fejet rajzolt és azt hiszem a szülészeten vagyok. Igen, pontosan tudom, hogy ez mennyire bután hangzik. – szusszanok egyet és rápillantok, de nem tartok szemkontaktust, visszatérek a pohár figyeléséhez, végül pedig megiszom a kitöltött italt, időt hagyva magamnak is és azt hiszem neki is, már ami az épületes hülyeség meghallgatását illeti. Mondjuk, amikor éjjelről éjjelre azzal álmodok, hogy nem vetéltem el a lövésnek köszönhetően, az egész nem túl szórakoztató. Valójában nagyon nehéz…
- Tudom, hogy úgy tűnik, meggondoltam magam akkor, de én nem tudom ezt így kijelenteni. Igen, voltak kétségeim, talán meg akartam volna tartani, talán nem. Nem szólt mellette semmi, mert nem terveztük, mert sosem gondoltam arra én sem, hogy valaha is szeretnék, elvégre nem egy életbiztosítás a munkám és igen, nehéz kötődnöm valakihez. Tudom, hogy nem vagyok anyatípus, azt sem tudom milyen egy anya igazából, nem tapasztalatból, mert nekem nem volt, a sajátomat én öltem meg azzal, hogy megszülettem. – arról, hogy az anyám, hogyan és miért halt meg, sosem beszélek. Eddig Lee volt az egyetlen, akinek beszámoltam róla, mert vele is ugyanez a helyzet, ő megérti és nem akarja megmagyarázni, hogy erről nem én – nem mi – tehetünk.
- De mindezzel együtt, ez a gyerek bennem volt és... – halkan szusszanok egyet.
-… a munkám, az egész életem mások életének megmentéséről szól, nem annak elvételéről és gőzöm sincs, hogy ennek mennyire van értelme más számára vagy nincs, de nekem van. – vonom meg a vállam, mert gőzöm sincs, hogy ez mennyire vehető ide vagy sem, de tény, ami tény. Túl sok érv feszül egymásnak ellen, bennem. Tudom én is.
- És… említettem, hogy Lee felajánlotta, segítene, ha megtartanám. De... – megint ráemelem a pillantásom és most ott is tartom rajta a lélektükreimet.
-… nem úgy gondolta, hogy ez heti kétszer pár órát jelentene, hanem... – nem fejezem be a mondatot, mert nem hiszem, hogy kell. Ugye?!
Amikor megemlítettem ezt, tudom, hogy nem a teljes igazságot sikerült tálalnom, de nem is mentünk bele jobban ennek a feszegetésébe a fürdőszoba padlóján az éjszaka közepén.

Mondanám, hogy nem arra céloztam egyből mondja meg, hanem próbáljon rájönni mit akart volna.. Lehet nem volt meg körvonalazottan, nem volt meg épkézláb válaszként vagy bármi egyéb hozzám vághatóként a fejében, de a lövés következtében az erre való lehetősége is elúszott. Tisztázni mit akart volna. Miért. Hogyan. Igen, mondanám, csakhogy beelőz. Csak a gigám moccan. Önkénytelen a nyelési kényszer, a mélyebb lélegzetvétel is, amivel kéz a kézben járnak. Az akkor elkapott ideg emlékeztetőként fut végig a gerincem mentén, végsoron az öklömbe egy rövid szorítás idejére. Tudom mennyire finom volt az iménti szóhasználata, olyannyira, mint a karomban lévő feszület ahhoz a rúgáshoz képest, amit a kőből készült virágosláda kapott aznap este a sürgősségi bejárata előtt.. Nem is szólok, felesleges lenne és egyébként is folytatni fogja, az arcára van írva azután is, hogy egy grimasz rajzolódik ki az arcára a rosszullét gondolatától. Jah, már nem furcsállom miért kerülgette a konyhát, amikor Megs áthozta a süteményt. Az illatát kábé az ajtóban megéreztem, hát még ő.
Megingatom a fejemet és ugyanolyan határozottsággal vágom rá a választ az utolsó mondatára.
- Nem hülyeség. – nem és ez megint nem olyan, ami vita tárgya. – Nem vagyok, voltam és nem is lehetek a helyedben, hogy átérezzem, de.. Anélkül is tudom, hogy nem az. Nem véletlenül kérdeztem rá akkor, hogy biztos vagy-e benne. – az elvetetésben. Nem én éltem vele a nap minden percében, csak a töredékét tapasztaltam a terhességének. Sejtettem előbb-utóbb valami változni fog. Bassza meg, valahol vártam csak azt nem tudom jó vagy rossz értelemben az álláspontomtól függetlenül, merthogy engem egy nyomós ok tart a döntésem mellett az egy dolog. Őt? Kisebb mértékű, szerintem kisebb mértékű tartotta.
Hosszú kifújás útján távozik a tüdőmből a levegő. Röhejes, hogy ebben a beszélgetésben ezzel kell rendre parancsolnom a kurva ingereket, amik nem hagynak nyugtot. Az ideg, a nevetés. Jézus.. Szarabbul sem fogalmazhattam volna, de jobban képtelen vagyok és erre, ha csak egy pillanatra is felmerül a kérdés, aminek az a lényege volt-e mit kiváltania az események során. Ha elég erős csapás éri a gyomorszájat az össze, görcsbe rántja az izmokat és arra kényszeríti a gyomrot, hogy kiürítse a tartalmát vagy megfeszíti a tüdőt, nem jut levegőhöz az ember. Fizikailag nem kaptam meg ezt az ütést, mégis csak egy nem erről van szó fejdöntést tudok produkálni.. Ami azt illeti túl sok mindent piszkált fel ahhoz, hogy egyet is meg tudjak vagy merjek? nevezni. Mi a faszért nem tudtam kussolni és kellett ennyire belebonyolodnom a magyarázkodásba? Fújtatok. Feszülten húzom el a számat – fogalmazzam meg azt, hogy nem tudom megfogalmazni, amit meg kéne..? Gyönyörű kilátások.
- Nem. Mármint nem az, hogy nem vált ki semmit. Én csak.. – tanácstalanul vonom meg a vállam, végül leszarom, kimondom ahogy először a nyelvem végére tolakodik a kifejezés. - ..félretettem. Későbbre, ha tudom hogyan kezeljem. Vagy ha már nincs mit, tudom.. Önző fasz vagyok. – beismerem, nem azért mondtam, mert bármit várnék az ellenkezőjére vagy a megerősítésére. Tudom. Ez egy kikezdhetetlen tény, pont, akárcsak a hirtelen haragúságom, amivel visszatartottam a beszélgetés kezdeményezésétől. Idő, tér, miegyéb, jah, hagytam, ezzel még azon túl is toltam a határait.
- Nem. – nem rá, nem miatta, egy szóval: nem. Szar érzés, de lenyelem és kész. Hallgatok, hogy ő beszélhessen, de óhatatlanul szalad össze a szemöldököm a hűtő kinyitás választásakor, az alkohol melletti voks letételéről. A legrosszabb, hogy annak ellenére közvetlen rálátással a szomszédban alvó gyerekre sem vagyok képes még a gondolatát se helyteleníteni. Egy pohár egyébként is rohadt kevés lesz.. Fejenként kettő is – a vállán túl, félig takarásban lévő üvegre siklik a tekintetem a pohár átvétele után, ahogy a mondani valójába belekezd. Étvágyam eddig se volt sok, ezután garantáltan nem lesz. A kivételezett vodkára nézek, ami még a húgom miatt került ide. Egyébként utálom, de most az üveg nyakáért nyúlok Jacks háta mögött. Nem töltött sokat, nekem igencsak keveset, ezt könnyebben emésztem a hallottakhoz képest.
- Ilyenkor egyedül vagy vagy..? – mással.. Valakivel. Nem veszem számításba a sok faszság után, hogy ennek bármi értelme lenne az ilyen jellegű álmában. Őt idézve minden a legnagyobb rendben, szóval igen, kizárom ennek az eshetőségét és ez oké, normális. Azt hiszem, márha lehet bármit is normálisnak nevezni ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem ittam még bele az undorító ízű szarba, de megnő rá az igényem.. Rohamosan nő.
Egy másodpercre, mintha nem akarnék hinni a fülemnek – tényleg jól hallottam..? Az apjáról azt hiszem tett említést, úgy rémlik onnan van meg, hogy tűzesetben halt meg, ergo tűzoltó volt hozzá hasonlóan, de az anyját sose mondta. Én még ennyit se. Tulajdonképpen egyikőjükről se. Ez lenne az első alkalom, hogy beleiszok a szeszbe, de a mozdulat elhal félúton.
- Öhm, számít egyáltalán ki milyen értelmet talál benne rajtad kívül? – csak röviden szúrom be, ahogy eddig sem szakítottam félbe most sem áll szándékomban így tenni avgy megakasztani, de ez gyorsabban bukott ki, mint szerettem volna. Az italt illetően.. Igen, most fogom meginni, hogy abbahagyta a padlózat fixírozását és legott hagyta a levegőben a mondatának végét. Az íze változatlanul undorító és fintort kanyarít a képemre, az utolsó korty kifejezetten rosszul esik, de nem érdekel. A legkevésbé ez.
A fürdőben már volt egy beszélgetésünk, ahol elmondtam a véleményem a felajánlásról. Igazából már akkor is úgy gondoltam rá, hogy nem rövid időre szólóan lett szóba hozva kettejük között a nevelési segítség, de most kimondta a hallgatásával és ezerszer szarabb tudni, mint akkor volt. A beinduló nyáltermelés nem tudom a a vodkának köszönhető vagy a sima hányingernek, de egy tisztán nyelést eszközölnöm kell, mielőtt szóra nyitom a szám.
- Tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam; ha a felajánlása tett volna boldoggá és elfogadtad volna, megtartottad volna.. Minden zokszó nélkül megérdemelted, megértettem volna. Ez lett volna a legkevesebb. – ha úgy is érzi új leplet rántott le ez alapján biztosítom, hogy nem. Eszerint értelmeztem akkor is az elhangzottakat, amiért már egyszer diszkréten meg lett köszönve a véleményem és érzékletesen el lettem hajtva a faszba. Most, hetekkel később sem változott a helyzet részemről e téren.
- Ahogy az előbb ismételted magadat nem úgy hangoztál egyébként, mint aki ezek miatt gondolkodott el azon miért ne tartsa meg a babát, sokkal inkább, mint aki ennek ellenére gondolkodott el a megtartásán. Elbizonytalanodtál, totál érthető. - emberből vagy.. - ..de ez az elbizonytalanodás, mi, ha nem az, hogy döntöttél csak arra lett volna szükséged, hogy valaki ezt megerősítse benned? Támogasson benne..? Hm? - ..és ez nem én voltam, most is csak annyit tudok tenni szerintem, hogy beszélek vele róla, mert szüksége van rá. Tartozom ezzel, túl régóta is. Nem hátrálok ki a beszélgetésből..
Eddig tartottam a felvett szemkontaktust. Eddig. Most muszáj másfelé néznem és Connor-ra esik újfent a választásom.

Nem tudom nem észrevenni, a nyelést, a mélyebb lélegzetvételt, azt ahogyan megfeszül a karja és végül ökölbe szorul a keze, akkor is, ha az egész nem tart soká. Ezért ódzkodtam attól, hogy belemenjünk ebbe a beszélgetésbe hiába van rá szükségem és most sem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet feszegetni. De már elkezdtük…
Az ellentmondást nem tűrő kijelentésére – vagy tagadására az elhangzott szavaimra – felkapom a fejem – nem látványosan, de az eddig érdekesebb padlóról megint felé kanyarítom a tekintetem – és bár nem ellenkezem, nem tudok teljesen egyetérteni vele. Mert hiába éreztem mindazt, amit megosztottam most vele is, akkor is nonszensz élmény volt megélni a kötődést egy gyerekkel, akit egyikünk sem akart. Mégis megtörtént.
- Az elején az voltam. – annyira, hogy szólni sem akartam a létezéséről sem. Elvégre a véletlennek köszönhető, hogy tudomást szerzett róla. Utána pedig… annyi minden történt és nem tudnám megmondni, ha akkor és ott a kórházban nem hallja meg, beavattam volna-e… valószínűleg igen.
Nem szakítom félbe, ahogy belekezd a válaszba és amit mond, az a legkevésbé sem ismeretlen a számomra a saját szemszögemből.
- Oké. – szusszanok egyet. Nincs baj azzal, ha így próbálja meg kezelni, hogy egyszerűen nem foglalkozik vele, mert nem tud vagy nem akar. Jobban megértem, mint hinné…
- És akarsz kezdeni vele valamit vagy nem? – tisztában vagyok azzal, hogy neki nem feltétlen arra van szüksége, mint nekem, de ha beszélni akar róla, akkor itt vagyok. Ha nem, akkor pedig nem feszegetem, tiszteletben tartom.
Ahogy megerősíti, hogy nem akad ki és beszélhetek vele, bólintok egyet röviden, mielőtt még a hűtőhöz lépnék és kivenném belőle – a ki tudja mióta ott álló – vodkát.
Nem csak az alkohol vagy egyáltalán a tény, hogy innék egyet, kell, hanem az idő is, amit a mozdulatsor lehetővé tesz és nyer számomra, hogy összeszedjem a gondolataimat és kitaláljam, egyáltalán hol kezdjek bele és hogyan. Attól, hogy szeretnék vele beszélni a történtekről, még nem jelenti azt, hogy készen állok teljesen arra, amit magával hoz majd az egész vagy, hogy könnyedén sikerül szavakba öntenem, amit mondani szeretnék. Mert egyáltalán nem az.
És bár nem sikerül sokkal előrébb jutnom az alatt röpke két perc alatt, amíg a vodka kitöltésével foglalatoskodok, azért valahol csak sikerül belekezdenem.
- Néha benne vagy te is, nem mindig. Miért? – pillantok rá oldalra – és felfelé is a magasság különbség miatt –, hogy az arcát lássam. Azokban a rémálmokban, ami a lövés körül forog, gyakrabban. A másikban… inkább csak emlékeztet egy szempár az övére és az ajtón belépő alak, talán ő. Nem tudom, sosem látom, ráadásul kb ezen a ponton fel is riadok, rendszerint arra, hogy sikerül kizúgni az ágyból. Zavaros mindkét álom, de az álmok már csak ilyenek, nem?!
Hálás vagyok azért, hogy nem javít ki vagy próbál meggyőzni arról, hogy az anyám haláláról nem én tehetek. Az egyébként is egy másik téma volna, szóval örülök, hogy érintetlenül hagyjuk.
Megint ráemelem az íriszeimet és mielőtt még megszólalnék, ott a válasz a kérdésére a tekintetemben. Számít.
- Abból a szempontból igen, hogy szeretném, ha megértenéd. ...Számít. – és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érti meg – nem tudom, hogy igen vagy nem –, hanem, hogy fontos és számít a véleménye és az, hogy mit gondol. Nekem számít.
Nem tudom, hogy a fürdő padlóján hallgatva vagy most esik rosszabbul, amit elmond. Akkor a lehető leggyorsabban vágtam rá az ajtót erre a beszélgetésre – én így teszem félre, ha valamivel nem megy megbirkózni –, azzal, hogy nincs mit feszegetnünk tovább ezen a kérdésen.
Automatikusan bennem van, hogy megint egy fülsértően vérszegény okét szusszanjak, de csendben maradok és ahogy folytatja, úgy döntök, majd később térek vissza erre.
- Volt, aki megerősítsen és támogasson benne. – szusszanok egyet halkan. Épp az előbb beszéltünk róla, volt aki ezt megtette, csak épp nem a mellettem álló az. Ennyire számít, hogy mit gondol, mit akar…
- De őszintén szólva nem tudom mennyivel lenne könnyebb, ha úgy érezném, sikerült döntést hoznom és aztán meg... – történt, ami történt. Nem hiszem, hogy jobb volna annak a tudata, amire céloz.
Ellököm magam a pulttól, hogy megforduljak és szemben legyek a konyhai bútordarabbal és részben Ronnal is, noha ugyanúgy mellette maradok és nem lépek be konkrétan elé. Az eddig tartogatott poharat leteszem és a tenyereimet a műanyag – vagy kő(?) - felületen támasztom meg.
- Van valami, amit meg szeretnék akarok kérdezni, és fogalmam sincs, hogy tegyem fel… de a válaszra szükségem van. – mert arra kértél maradjak, amikor menni akartam, mert, ha összeköltözünk, akkor az igenis komoly dolog és mert nem szokásom összebútorozni senkivel… te leszel az első.
- Azt mondtad kétszer is, hogy elfogadtad és megértetted volna, ha belemegyek abba, amit Lee ajánlott. Hogy... – levegőt veszek, mert akármit csinálok, ez akkor is valószínűleg bután fog hangzani…
- …nem zavar? Mármint… miért vagy ennyire bosszantóan megértő és most nem arra gondolok… tudom, hogy azt mondtad, megérdemeltem volna, de… tényleg így érzel ezzel kapcsolatban? – a rendkívül bugyuta megfogalmazás ellenére bízom abban, hogy nem azt hallja ki belőle, valamiféle idióta féltékenykedésre várok, mert nagyon nem, de azt mégsem kérdezhetem, hogy tényleg ennyire könnyen lepasszolt volna? Mert itt nem csak a nem-akart-gyerekről van szó, hanem róla és rólam is.

Nem hülyeség. Továbbra is leolvashatja az arcomról, hogy ez a véleményem egy cseppet sem változik meg az elhangzó megjegyzése után sem. Csak azért kellene annak nevezni, mert nem tud rá tökéletes magyarázatot? Igen, szívás, hogy az élet 99%-a ilyen és mi meg kurvára keressük abban is a logikát, amiben nincs.. Külön röhej az ezzel járó álszentség, amitől nem szakadt még le a plafont. Külön röhej, hogy talán örülnék neki adott pillanatban. Könnyebb lenne a válaszadást kihagyni, bassza meg, kényelmesebb is és cseppet sem segít, hogy ez a gondolataim közé tolta a pofáját. Az államhoz nyúlok, de a tanácstalan simítás a tarkómig húzódik el.
- Tudok egyáltalán mit kezdeni vele? – gondolkodás nélkül bukik ki belőlem, nyers érdeklődés formájában. – Félre ne érts, ha lenne ötletem hogyan tudnám.. – akarnám. – Az, hogy beszélünk róla nekem nem segít. Még jobban belekuszálódok abba, amit nem tudok kifejezni, elmondani és megint ott tartok, hogy ettől ingerült leszek. Fogalmam sincs miért. – megadó a mozdulat, amivel széjelebb tárom a karjaimat. Mióta az eszemet tudom ez van. Indokolatlanul tör rám, ha kell, ha nem, ha van annak helye, ha nincs. Zsigerileg gyűlölöm és mi mást tudok kezdeni vele, ha nem kerülöm azokat az eseteket, amikor csak rontani tudnék a cseszett reakciómmal? Most is érzem, hogy ott kapar a lábamnál és szívesen elhatalmasodna rajtam. Megint.
- Idővel lerendezem magamban. Ez működik. Vagyis: ezt ismerem. A történteken úgysem tudok változtatni, csak elfogadni. - a mélyebb lélegzetvétel idejére felnézek. Változatlanul látom őt a szemem alsó sarkából. A megerősítés után is, ahogy kinyitja a hűtőajtót, hiába nem követem közvetlenül az alakját az első másodperctől kezdve. A perifériámból nem engedném ki. A vodkát se. Mindig az az átkozott vodka..
Folyamatosan meg-megdöntöm a poharat, anélkül, hogy nézném mennyire rohan fel az alkohol a peremére. A visszakérdezésnél abbahagyom a játszadozást.
- Nincs konkrétabb oka. Gondolom a történtek után normális, hogy beleszövődik valaki, aki jelen volt. A balesetnél biztosan. – mintha aztán annyira értenék az álmokhoz.. Én a mostani baromság kivétel szinte sose szoktam, nem tudok mire alapozni. – Különben nem hangzik bután. Ami történt, ami történhetett volna, ha tényleg elállsz a döntésedtől.. A kételkedésed után szerintem egyszerűen normális, hogy ilyen formában azóta is felmerül. Elvégre egy traumáról beszélünk. – ..ami óta mennyi idő is telt el..? Baromira kevés és úgy dolgozza fel, próbálja, ahogy tudja, a saját igényeinek megfelelően. Miért lenne buta? Ugyan már. Érzem, hogy porzik a torkom, szinte kapar és szívesen hajtanám fel orvoslásként az orosz vizet, de várat magára. Akaratlanul is.
Először csak az emelést akasztja meg, most konkrétan engem a beszédében is utoljára odaszúrt mondattal. Érzékelhetően megzavar vele és csak a második nagyobb levegővételnél zökkenek ki ebből az állapotból olyannyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Azt hiszem értelek. – van egy sajnálom, nem tudtam éle a karcolt hangomnak. – ..de ennek nem annyira a munkádhoz van köze. Csak ezzel tudod megmagyarázni. – az a helyzet, hogy erre nagyon is van egy konkrét kifejezés. Csak ő, pontosan azért, amit elmondott: ezt nem ismeri. Egyáltalán nem és magától nem tudja megnevezni.
- Anyai ösztönnek hívják. – nincsenek ép észérvek, amik működnének ilyen esetben. Emiatt hasalt el minden érvelés, emiatt húzom most el a szám, hogy ne hajoljon oda nem illően idióta mosolykoncba a szám, amiért igenis van egyfajta keserű bája.. Ártatlansága, nem tudom hogyan lenne jobb hívni, hogy erre önhibáján kívül nem gondolt. A kurva, kurva életbe.. Duplán is meginnám azt a mennyiséget, ami most lefolyik a nyelőcsövemen vagy minimum erősebbre cserélném, mert nem érzem a hatását, csak a hideg fut végig a gerincem mentén. Az is az ízétől, amíg még érzem a nyelvemen.
- Téged nem zavar, ha nem tudod pontosan mit akarsz? Vagy akartál..? – szándékosan kérdezek ismét, nagyon is meghallva mit mondott az előbb, mert nyilvánvaló: nem ugyanúgy gondolkodunk, viszont magunkból tudunk kiindulni. Honnan máshonnan? Én kikészülök, ha nem tudom egyértelműen megmondani mi kell, mit akarok. Annyi a talajnak a lábam alatt.
Figyelem a helyezkedését és idomulva hozzá dőlök háttal a pultnak, összefont karokkal, a kezem ügyében véletlenül maradt üres pohárral. Látom, még épp látom a szemem sarkából a láztól elaludt kissrácot, de visszaterelődik a tekintetem Jackie-re. Némán, alig érzékelhetően bólintok és hiába van egy erőteljesen rossz érzésem a kezdéssel kapcsolatban: persze, kérdezzen. strike]Csakhogy egy ponton kényszert érzek több okból kifolyólag is a falon lévő órára tekinteni.[/strike]
- Zavar. Nagyon is zavar.. – eresztem le a karomat és lerakom az üvegpoharat, hogy magam mellett támaszkodjak meg a konyhapulton. A válasz egyből jött, csak a percmutatón csüngő pillantásom érkezik ahhoz képest megkésetten. A folytatással egyetemben.
- ..de ettől nem lettél volna kisegítve, ha másként alakulnak a dolgok a boltnál. Nem lett volna se neked, se neki könnyebb. – megvakarom az arcélemet és miként neki is szüksége volt a szusszanásra, most nekem is. Az arcomon lévő hegre mutatok végül, miközben elhagyom mögülem a támasztékot.
- Mondtam, hogy elbaszott családom volt és emiatt nem szeretnék kísérletezni.. – idézem saját magamat, ahogy ő tette a kihátrálás szóba hozásánál. – Egyértelmű, hogy egy gyereknek a legjobb kell és annyira nem lehetek önző, hogy ezt ne vegyem figyelembe. – nem, nem azért indulok meg, mert itt akarom félbe hagyni a beszélgetést. Viszont van benne egy jó adag, letagadhatatlan igazság, hogy szívesen venném, ha lehetne.. Az asztalra tett dobozért megyek, hogy kivegyem belőle a lázmérőt, mert idő van..

- Nem... – szusszanás - ...nem muszáj beszélnünk róla, ha neked nem segít, nem akarsz vagy csak ingerült leszel tőle. – egyáltalán nem is ezért kérdeztem. Csak azt akartam, hogy tudja, a dolog oda-vissza működik. Meghallgatom, ha úgy dönt, szüksége van rá. Ha valaha is úgy érezné. Azért pedig eszemben sincs ítélkezni felette, mert neki ez az ismert vagy a járható út.
- Oké. – bólintok végül, elfogadva azt, hogy ő magában akarja, tudja lerendezni a dolgot.
Vodkán innen és túl adok választ a kérdésére és a poharat a kezemben tartogatva hallgatom. Van igazság abban, amit mond, vagyis én is erre tudok tippelni az álmok kapcsán.
- Passz. Gondolom az lehet a háttérben, amit mondasz. Mindenesetre remélem, hogy idővel majd azért elmúlnak. Vagy végleg kénytelen leszek elbúcsúzni a nyugodt éjszakáktól. – húzom el a számat. Őszintén már nem emlékszem mikor volt, végig tudtam volna aludni egy egész éjjelt anélkül, hogy fel ne riadtam volna ilyen vagy olyan módon. Az sem kellemes, amikor hirtelen felülve térek magamhoz, de mindennek a csúcsa az ágyból kiesés, amire szerintem kicsi gyerekkorom óta nem volt példa, mostanában meg…
Van abban valami furcsa, megbánást tanúsító él, ahogyan azt mondja; ért. Felé fordítom a fejem és az arcát figyelem kutatón, ahogy hallgatom. Ahogy az előbb nekem sikerült őt megakasztani, most fordítva is megtörténik a dolog. Eddig csak Lee mellett tapasztaltam meg ugyanezt a… szavakkal nehezen leírható érzést. Valahol szomorú, zavarba ejtő nem jól eső, mert tökéletesen visszatükrözi minden hiányosságomat, és hátrányomat, ahogyan szavakba önt valamit helyettem, ráadásul tökéletesen rátapintva a lényegre, amiről nekem eddig a leghalványabb fogalmam sem volt.
Anyai ösztön. A szó ismert, de a lényege, az, amiről szól, ismeretlen számomra. Olyan, mintha… mintha egy üvegfalon keresztül érzékelném, tudnám, másoknak volt benne részük, ha máshogyan nem, hát a saját anyjukon látták, megtapasztalták, én azonban érezhetően hátrányban vagyok ezzel kapcsolatban (is). Nem, valóban meg sem fordult a fejemben, mint magyarázat arra, hogy miért támadtak kételyeim. Egyszerűen csak… eszembe sem jutott.
Lemaradok a szájhúzásáról a képen törlésnek is remekül beillő megjegyzésének köszönhetően.
- Lehet. – nehezen préselem ki ezt az egyetlen szót és azt hiszem ebben a pillanatban nagyon szeretném, ha ennyiben hagynánk a dolgot. Legalábbis a beszélgetés ezen részét, mert nem tudom mit mondjak vagy gondoljak ezzel kapcsolatban. Leginkább rendkívül bután érzem magam nem először az elmúlt jó néhány percben, amiért neki kellett megneveznie valamit, aminek a létébe eddig bele sem gondoltam.
- Az, ha nem tudom mit akarok, igen, zavar. Nagyon is. Nem is szokott gyakran előfordulni. – és ez igaz is, az esetek nagy részében pontosan tudom mit akarok és hogyan és amikor mégsem, akkor sem várom el mástól, hogy kitalálja helyettem, megoldom magam.
- Az viszont, hogy mit akartam volna… nem tűnik relevánsnak kideríteni számomra. Mert már úgyis mindegy, nem változtatna semmin. – nekem nem logikus, hiszen, ha utólag ki is deríteném mit akartam volna akkor, nem hozna vissza és nem tenne meg nem történté semmit sem az égvilágon. Akkor is ugyanitt tartanék és talán szarabbul is érezném magam.
Kérdezek, mert legyen akármennyire is ostobának tűnő a kérdés, egyszerűen tudnom kell a választ rá. Szükségem van rá, így megteszem. Kicsit nyeglén, kicsit döcögősen és ügyetlenül, de csak sikerül szavakba önteni, mi is az, amire választ várok.
És attól, amit mond, valahogy megkönnyebbülök. Nonszensz ezt érezni nem igaz? Mégsem tehetek róla, felold egy olyan észrevétlen görcsöt, aminek eddig a létezése fel sem tűnt, csak most, hogy megszűnik a léte.
Hangtalan sóhaj szakad ki a tüdőmből és ahogy az arcéléhez ér, majd akarva vagy akaratlanul hívja fel a figyelmem az ott lévő hegre, elengedem a pultot és felé fordulok.
- Nem, kisegítve tényleg nem lettem volna, de tudnom kellett. – ha nem indulna meg vissza Connor felé, akkor sem biztos, hogy kimondanám az első dolgot, ami a szavait hallva eszembe jut. Az elbaszott gyerekkor számomra is ismerős. Ahogyan az is, milyen érzés, amikor lemondanak rólad többszörösen is és nem kellesz ilyen vagy olyan oknál fogva.
Válasz nélkül hagyom, hogy menjen, látom az órát én is, tudom, hogy ideje megmérni Connor lázát és amíg Ron ezzel foglalatoskodik, addig visszateszem a vodkát a hűtőbe, a két poharat pedig ráérősen mosogatom- majd törölgetem el és teszem vissza a szekrénybe a többi közé, ahonnan elővettem.
- Mi a helyzet, ügyelet lesz a dolog vége? – kérdezek a konyhából kilépve, amikor már láthatóan megvan a lázmérés eredménye. Ha igen, akkor velük tartok én is, ha nem, akkor azt hiszem az iménti beszélgetésnek egy jó időre mindenképpen vége. Nincs szándékomban megint szóba hozni belőle bármit is.


//részemről ez lenne a záró, köszönöm, megint nagyon szerettem //

A délelőttömet és részben a kora délutánt is Nyssával töltöttem, macskabeszerzés címszó alatt – neki –, gyakorlatilag azonban köszönhetően az állatmenhely – ahová látogattunk – dolgozói mindent megtettek annak érdekében, hogy potenciális kutya örökbefogadókká avanzsáljanak minket. Nem mondom egyébként, hogy teljes kudarc volt a lelkes munkájuk, tényleg megfordult a fejemben, hogy esetleg jó volna egy négylábú, de nyilván nem ebbe a lakásba és főleg nem egyedül meghozandó ez a döntés, ha egyáltalán terítékre kerül majd. Mert nem, nincs rajtam az olthatatlan vágy, csupán megfordult a fejemben. Az viszont igen sürgetően terítékre fog kerülni, amint hazaér Ron, hogy mi legyen a lakással a továbbiakban. Annak alapján legalábbis, amit telefonon felvázolt a főbérlő ma reggel, amikor őt nem érte el, de engem csak megtalált. Nagyon boldog voltam tőle…
Kusza gombócba csomózom fel a hajam és átöltözéssel kezdem a hazaérést. Kényelmesebb és kutyaszőrtől mentes ruhákra cserélem az eddig viselteket. Túlzásba nem esek, egy egyszerű, fekete leggings tökéletesen megteszi, hozzá egy régi, kicsit már kinyúlt, de azért még itthonra remekül használható, kötött pulcsi. Az alja leér a combom közepéig, az ujjait meg felgyűröm majdnem a könyökömig mindkét karomon. Illetve tekintettel arra, hogy van a háznál, aki nem túlzottabban kedveli a hideg tappancsaimat, egy pár jó vastag, szintén kötött zokni is része lesz az itthonkás viseletnek.
Csinálok egy nagy bögre forró teát és azzal csüccsenek le az asztalhoz tanulni, januárban nem csak a fizikain kell teljesítenem, hanem egy elméleti vizsga is lesz, utóbbi a képzés okán. Vagyis csak leülnék tanulni, ha valaki nem feküdne rá az ajtócsengőre. Nem, ez nem a lenti kaputelefon, így pedig automatikusan az jut eszembe, hogy feljött az alsó szomszéd valamiért. Ront idegesíti a nyanya, én egész megkedveltem, kicsit – nagyon – minden lében kanál, de haláli humora és szövege van és a kutyája is jópofa.
Gondolkodás nélkül tárom ki az ajtót, de ahogy szembe kerülök egy pár hosszú, fedetlen női combbal, rá kell jöjjek, tuti nem az alsó néni állított be hívatlanul. A combokhoz persze egyéb testrészek is tartoznak, az egyik keze az ajtófélfát támasztja, a másik a saját csípőjén pihen a látogatónak, félresöpörve a tekintet útjából a nagykabátot, ami alá igen nagyvonalúan öltözött fel a váratlan betoppanó, a mindösszesen fehérneműt felvonultató összeállításban. Keskeny csípő, karcsú derék – tuti lapos fenék is, bár azt nem látom így –, nem túl nagy, de nagyon formás cicik, és hát újfent azok a hosszú lábak. Összességében, mielőtt zavarában eltakarná magát – mert hát tuti, hogy nem az én kedvemért érkezett ilyen összeállításban –, sikerül szemrevételezni, hogy ez a nő kb minden, ami én nem vagyok. A szőke fürtjeiről és a világoskék szemeiről nem is beszélve vagy arról, hogy legalább egy fejjel magasabb is nálam.
Egy szót sem szólok, megvárom mi lesz ennek a vége, az pedig egyértelmű, hogy mindketten alaposan meglepődtünk, ő láthatóan nagyon mást várt, én meg abszolút nem ezt, amikor kinyitottam az ajtót.
- Dwayne itt van?
(…)
Egy órával később sok olyan információval lettem gazdagabb, amivel nem feltétlen szerettem volna.. mondjuk úgy soha. Eszemben sem volt kijavítani a szőke ciklont, mikor feltételezte, hogy csupán egyszerű lakótársi minőségben leledzem a lakásban – nem mintha egyébként kérdezte volna –, még egy teával is megkínálni, amit visszautasított, ellenben tollat és egy darab papírt kért, hogy ráfirkantsa a telefonszámát, engem pedig megbízott azzal, hogy adjam át a keresett félnek az üzenetét, majd, ahogy jött, úgy el is ment.
Ugyan visszaültem a tankönyv fölé, de a gondolataim újra és újra elkalandoztak közben, úgyhogy a tanulásnak nagyjából annyi is lett ezzel.
Nem csörgök rá mikor végez, jön, amikor jön. Valamikor órákkal később a kulcszörgésre leszek figyelmes és lekászálódom a székről. Mivel nem szeretek normálisan ülni, a magam alá húzott lábam alaposan el is zsibbadt, nem figyeltem arra, hogy változtassak a felvett és képtelen ülőhelyzetemen, és most meg is érzem az eredményét.
- Basszus. – halkan, de attól még érthetően szalad ki a számon, amint konstatálom, hogy kell egy perc, mire rá is tudok állni a tappancsomra, addig meg marad az asztal szélében való megtámaszkodás.
- Szia. – pillantok az érkezőre közben és automatikusan nyúlok a papírfecni után a telefonszámmal, de még nem adom át.
- Milyen napod volt? – mindig megkérdezem, most sem kivétel ez és végig is hallgatom, ha válaszol rá, bár a figyelmem kevéssé koncentrált, mint amilyen egyébként lenni szokott. Amikor befejezi, már, ha egyáltalán belekezdett, akkor veszem magamhoz újra a szót.
- Itt járt Carrie, megkért, hogy ezt adjam át azzal, hogy hívd fel, visszaköltözött Seattlebe. – odanyújtom az eddig csak tartogatott fecnit, elvégre neki szánták, nekem meg a postás szerepét.
- ..és, hogyha nincs még programod szilveszterre, idén is veled töltené, mint tavaly. – mint tavaly.. Egy éve.. Szolgálatban voltam akkor, és akkor már majdnem fél éve gyűrtük egymást, az idő teltével egyre gyakrabban.. egyre hosszabban..
Nem, eszemben sincs ostoba és totálisan értelmetlen jelentet rendezni, ugyan már, nem az oviban vagyunk, hogy cirkuszoljak, meg se fordul a fejemben. Ettől azonban még nem nagyon van jó kedvem. Tisztában vagyok azzal, hogy a kettőnk dolga jó ideig csak az és annyi volt ami és amennyi, tíz percek. Egyre inkább elnyúló tíz percek. Mégis zavar. Persze, hogy zavar..
- Hívott a főbérlő is reggel, januárral tíz százalékkal akarja emelni a lakbért.

Műszak végéig szerencsémre.. nem tudtam fogadni a hívásokat, de még ránézni sem ki keresett nap közben, ha keresett. A sok idióta kirendelés ellenére tűrhető idegállapottal zártam be a fémszekrény ajtaját, miután kivettem belőle a cuccaimat az átöltözésnél. Időben voltam, még szép, hogy mielőbb szabadulni akartam, hogy véletlenül se változzon ez az állapot, így csak a kocsihoz érve jutottam el a híváslistám ellenőrzéséig, aminek a tetején a főbérlő díszelgett. Általában két dolog miatt szokott keresni: a fél éves látogatás és az anyagiak.. Háromszor is keresett. Kétszer a délelőtt folyamán, egyszer kettő óra környékén. Egy zsugori fasz, de a nemrég újrakötött szerződés miatt hiányzó számlára tippelnék. Pontosabban: csakis kizárólag arra akarok gondolni emiatt keresett többször is a mai napon és kereshet is még párszor, ha akar. Hívja a halál és fizeti a percdíjat. Le se szarva a nem fogadott hívást jelző fel-felvillanásokat a készülék sarkában dobom félre az ülésre, a táska mellé, hogy nem sokkal több, mint negyed óra múlva, már a lakásba érve foglalkozzak vele.
A forgalom nem volt vészes, tulajdonképpen a kéretlen megkereséstől eltekintve nem vagyok nyúzott állapotban. Annyira biztos nem, mint két napja voltam, amikor a húgom is felhívott a műhelynél lévő balhé miatt. A leveleket is felmarkoltam út közben a postaládából, azokat böngészem az ajtó behajtása, a sporttáska fal mellé ejtése közben, hátha az egyik egy továbbított fizetési felszólítás lenne.. Szar vicc. A csendes szitkozódást meghallva felkapom a fejem az elektromos művektől jött számla sorairól és megindulok a hang irányába.
- Hm? – először a nappali felé nézek el, de akkor kapom el a szemem sarkából ahogy az étkezőasztal sarkának támaszkodik enyhén feltartott lábbal. Nem is kérdezek semmit. Anélkül is tudom, hogy biztos elzsibbad. Mindig elzsibbad neki abban az ülőpózban – nem is értem miért jó úgy ülni, de ő tudja. Azt a valamiért nyúló mozdulatot elcsípem, de egyáltalán nem foglalkozom vele. Intésre emelem a szabad kezem..
- Hey. – ..és visszakanyargok a legutolsó kibontott számlára, de az sem tartalmazza a keresett szöveget. Mindegyik rendben van, nincs felhalmozott tartozás vagy tévedésből fakadó rossz számlaadat. Csak ledobom őket az asztalra – nem különösebben érzek rá késztetést, hogy összetoloncoljam őket, miután szétcsúsztak –, magamat meg a székre, miközben a kérdés is érkezik.
- Egynek elment. Tulajdonképpen egész nyugis volt, majnem unalmas. Többször is lehetne ilyen. – a megjegyzés egész mellékes hangnemben érkezik szemforgatás kíséretében, ami az elmúlt időszaknak szól. Nem neki vagy a normális érdeklődésnek. Egy kicsit bárcsak jellegű, míg összekapom a szétcincált borítékokat és mégis felállok, hogy kidobjam őket a szemétbe.
- A tanulással hogy haladtál? – elfogadtam, hogy szeretné és rossz szót se szóltam a képzéssel kapcsolatban, így még szép rákérdezek ahogy az összegyűjtéskor észreveszem a nyitott anyagot. Az ezután érkező helyzetjelentés hatására viszont egyértelmű, hogy az értetlenség hányja felemás állásba a szemöldökeimet. Mi van? Nem ismerős a név, így nem tudom hova tenni miről beszél Jacks, de átveszem a kezéből a cetlit, amit látva, hogy van folytatása az ügynek nem nézek meg egyelőre. Jah, hogy ő.. Emlékszem rá, leginkább csak azért, mert van mihez kötni a szilveszter kapcsán, de itt kihalt a dolog. Az arca is csak nagyjából van meg és gondolkodás nélkül gyűröm gombóccá a papírdarabot a tenyeremben: megy a többi szemét közé.
- Aha, nagyszerű. Majd szervez magának.. – ..leszarom. Egyáltalán nem fordul meg a fejemben, hogy többet kellene mondanom e kapcsán. Ráadásul arról fogalmam sincs hogyan állított be.. A firka a kukában végzi pillanatokon belül és véget ér a téma, nincs miről beszélni. Nem hiszem, hogy lenne. Látom nincs a legjobb kedvében, de eszembe se jut, hogy ennek konkrét oka lenne, főleg nem, hogy mi.. hogy a viharba is lehetne tanulás mellett? A konyhapulthoz megyek, hogy a mellette lévő szemetesbe hajítsam a felesleges papírokat, majd a hűtőt venném célba, hogy igyak. Venném, mert megakaszt a tulaj szóba kerülése és a vérnyomásom is egyik pillanatról a másikra ugrik meg, nyilvánvaló jeleit rajzolva az arckifejezésemre mennyire örülök annak a szarházinak..
- Tíz százalékkal? Le ne szopjuk..? – egy pillanatra megfeszül a kezem, de mély levegőt veszek és csak az orrnyergemet nyomorgatom meg fájdalmas képpel. - Ezt nem hiszem el, ez nem a kibaszott Upper East Side Seattle-ben. Így is ki van maxolva a kifizethető túlóráim száma.. – oké, hogy az ideköltözése után megoszlottak a költségek, de így is magas volt az albérleti díj és kurvára örültem, hogy úgy tudtam félretenni mellette ahogy. Fejrázások közepette veszem ki a vizet a hűtőből és fordítom felé, mielőtt becsuknám: kér? Ha igen, kikapok még egyet, ha nem, akkor kibontom és egy húzásra megiszom a feléig. Dugja fel a szerződést magának. Hirtelen nem is tudom mit mondjak erre azon kívül, hogy egy cseszett vicc az egész követelőzése annak a baromnak.

Csak a kezemmel intek, hogy semmi érdekes, plusz, amikor rám néz, úgyis tudni fogja, hogy csak a lábam zsibbadt el. Olykor megesik.
Mozgatom kicsit, hogy gyorsabban meginduljon a vérkeringés és végre megint érezzem, ne csak a tűszurkáláshoz hasonlítható, apró nyilalló fájdalmat, hanem azon kívül mondjuk azt is, hogy elbírja a súlyom, ha ráállok.
A levélhalom, amit a kezében tart, nem különösebben érdekel, ha valami nekem jött, majd szól. Azt viszont valamelyest figyelemmel igyekszem követni, hogy miként is telt a napja.
- Aham. – konstatálom a hallottakat, majd a nyitott könyvre pillantok, ahogy a tanulást hozza szóba. Megrántom a vállam a kérdés kapcsán még azelőtt, hogy válaszolnék is.
- Nagyjából semmit. – mondhatnám, hogy jól vagy rosszul, csak éppen egyik sem volna igaz. Gyakorlatilag azt se nagyon tudom, hogy mi van a fejezetben, ahol nyitva a tankönyv. A címe megvan, de ennyi.
Az üzenetet a papírdarabbal pedig átadom, ha már egyszer ezzel bíztak meg. Meg a nagy fenéket, persze, hogy nem csak ez az oka, amiért egyáltalán szóba hozom az egészet.
Érzékelem, hogy magától nem tenne többet a témához, de van azért valami, amiről úgy gondolom, hogy jobb volna tisztázni. Pontosabban tisztázni akarom, még ma.
Végre rá tudok állni a lábamra, így a konyhába követem, ahogy a főbérlőt is megemlítem. A csípőmmel támaszkodom neki a pultnak a hűtő mellett.
- Orális kielégítésről nem tett egyelőre említést, pénzről és mihamarabbi találkozóról annál inkább. – nem különösebben vagyok humoros kedvemben. Bár nyilván ő sem poénból emlegette a szopást.
- Az mindegy, hogy nem ott van a lakás, megteheti, hogy emeljen, ha emelni akar. Maximum nem fogadjuk el, de akkor költöznünk kell. – megfordult a fejemben a fickó reggeli hívása után, hogy felvetem az ötletet; költözzünk át hozzám. Több előnye lenne, mint ami hátránya van, hogy a város közepe helyett a kertvárosig kellene elvezetni. Azonban, amikor felmerült bennem a gondolat, még nem tudtam azt, amiről a délutáni látogatóm volt szíves felvilágosítani.
Megrázom a fejemet a vízzel kapcsolatban, nem kérek.
Nem veszek nagy levegőt vagy teszek mást, ami minimálisan utalna rá, mennyire beletenyerelni készülök valamibe, amibe nem akarok. Nem akarok, de muszáj lesz.
- Lefekszel mással is? – nem támadok és a számonkérés hangsúlya is hiányzik a hangomból. Egyszerű, de egyenes kérdést teszek fel és amennyire nem ide illőnek tűnhet a téma váltás és választás, pont annyira kapcsolódik a mai naphoz. Nem tudom, hogy nem is rémlik neki a szőke bombázó – mert azt meg kell valljam, női szemmel is igen csinos darab –, vagy csak nagy ívben és nagy vonalúan elkerülte a témát, de azt hiszem mindegy is. Kertelni viszont nem akarok, nem is teszem.
- Mert ez sosem került szóba és igaz, hűséget sem ígértél, de nekem ez az osztozkodás-dolog nem jön be. A szőkeség meg épp eleget mondott ahhoz, hogy.. mindegy. – elvégre semmi közöm hozzá, nem is akarom a beszélgetés – pontosabban részemről csak hallgatás volt leginkább – minden elemét visszaidézni neki, nem is kell. Nem kihallgatást akarok tartani, csak tisztázni, hogy miként is áll.. úgy kb minden.
- Csinálod még vagy csak csináltad? – a több nőben ágyban való megfordulásra célozva a halkan elhangzó kérdéssel.
Igazság szerint arra nem vagyok kíváncsi, hogy miért csinálta vagy meddig vagy akármire ezzel kapcsolatban, ha már nem aktuális. Továbbra sem a jelenetrendezés a célom, de azt tudom, hogy több szereplős műsorban nem akarok részt venni. Ennyire nyitott vagy modern nem vagyok.

Egy menthetetlen vagy rövid fejcsóválást és félmosolyt azért kiérdemel magának a legyintésért, a láb rázogatásáért, amivel életet akar lehelni a vértől fosztott tagjába, miközben visszairányítom a figyelmem az utolsó befizetést tartalmazó levélre. A leülésemnek nem sok értelme volt a szusszanásnyi idő kitöltésén kívül, eléggé elvágom a lehetőségtől a gyors döntésváltoztatásommal a borítékpapírokat a ismét kezeim közé véve. A napomról nem sok mindent tudnék mondani, tényleg banális esetekhez lettünk kihívva és dögunalom ezekről vagy az egyik téves riasztásról beszélni, így a rá érkező hümmentéssel a magam részéről le is zárom. Egy kisebb furcsállást vált ki az ő napjának tanulós részére kérdezek rá, mint legkézenfekvőbb dologra, ami tudtommal meg tapasztaltam is mennyire.. foglalkoztatja, tényleg érdekli, lelkesedik érte. Persze, szar hangulat mindenkinek kijár, de.. Már épp a tarkómhoz nyúlnék, hogy lélegzetvételnyi szünettel később valahogyan rákérdezzek, amikor előkerül a fecni és így elmarad. Nyugodtan kidobhatta volna a fenébe, a később bumerángként visszatérő téma miatt viszont nagyobb szerencsém, hogy ezt nem mondtam ki és ott hagytam az ügyet, ahol eredetileg is volt: valahol a dereng és a leszarom között félúton. Már kevésbé szerencsés, oké.
A nyugodt hangulatom, pedig hamar semmivé lesz. Nem az elmaradt kifizetés miatt keresett annyiszor az a szemét és elsőre csuklóból kiszalad a számon a véleményem az egésszel kapcsolatban. Viszont amíg az én vérmérsékletváltozásomnak konkrét oka van, amit ő is meg tud magyarázni addig én komoly hátrányban vagyok az övével, ami kissé megakaszt a főbérlő kábé létezése miatti morgásban. Jah, nem takargatom, hogy észrevettem és ennek megfelelően kap egy kérdő pillantást is ahogy oldalra nézek rá miként a pultnak támaszkodva beszél.
- Igen, ezzel azért tisztában vagyok ne aggódj. – ..ami az emelést és a vele járó alternatívákat jelenti. Megszoksz, megszöksz. A tulaj érdekében nem az áll, hogy mi maradjunk, hanem a bevétel növelése, világos.
- Tett javaslatot a megbeszélés időpontjára? Mondott határidőt? – oké, januártól emelni akar, de gondolom neki sem pálya, ha újév előtt egy nappal mondjuk úgy döntünk székhelyet váltunk, amit még az új ár fényében sem igazán szívlelek.. Oké, sok pénz, de nagyon is hozzá szoktam már a lakáshoz és talán tudok rugalmas mellékállást is.. Erre gondolva elhúzom a szám, mielőtt beleinnék a vízbe, tudomásul véve ő nem kér magának. A nekem szegezett kérdés feltételénél viszont még jó, hogy nem iszom. A fejem is megdöntöm a következtében, tudom, hogy jól hallottam, de akkor is.. Biztos? Visszaegyenesedés közben ingatom a nem-et és ahogy nézem próbálok rájönni ez honnan jött neki, mire kell vagy két másodperc, hogy leessen. Jah, ő maga mondta, itt volt Carrie.
- Figyelj, állj. – nem tetszik ahogy belelovallja magát és pont a mindegy elhangzása előtt próbálom csitítani feltartott kézzel jelezve a kérési szándékot, meg a szünetét is, hogy gondolatban se jusson tovább a konspirációban. Nos, ez vagy sikerül, vagy nem. A kupakot gyorsan visszatekerem a palackra is lerakom a pultra, én pedig szembe helyezkedem vele.
- Nem tudom mit mondott és őszintén szólva nem is érdekel, a szilveszter igen, nyilván megtörtént.. – jah, rájöttem, hogy rájött már. - ..nincs mit letagadnom, de ennyi. Nem fekszem össze másokkal, Jackie, ez is egy majd` egy évvel ezelőtti eset. Ha jól emlékszem akkoriban mi sem csináltunk mást. – ..vagy tévedek? A hangsúly végén ott van a kimondatlan folytatás, amivel megerősítheti vagy cáfolhatja, de nem véletlen nem mondtam ki. Az merőben más volt, mint most.
- Szóval az a válaszom, hogy nem, veled vagyok. Elég régóta csak veled. – tudom, hogy nem támadó jelleggel hozakodott elő vele és éppen ezért nem is reagáltam rá védekezően. Kérdezett, válaszoltam, higgadt fejjel és talán.. Talán egy kicsit látható is, hogy a maga képtelen módján bájosnak találom az aggályát, de semmi több. Ha nem látok benne komoly makacsságra való hajlamot vagy kifejezett távolságtartást, akkor már az első ilyen pillanattól kezdődően kicsit mindig lefaragok a távolságból közöttünk. Csak egy kicsit, ha és amíg engedi.

Látom a félmosolyt, amit én vagy a lábam miatt vagy csak a helyzet okán kapok, azonban viszonzás és mindennemű reakció nélkül marad. Nem, nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármilyen módon reagáljak rá.
Szó szót, téma pedig témát követ. Igen, van, amire visszatérni szándékozom, de ha már felhoztam a lakás kérdését, akkor előbb az kerül néminemű megvitatásra.
Látom rajta, hallom a hangján, meg amúgy is olyan ismerős már ez a fajta hangulatváltozása, meg sem lepődöm azon, hogy felmegy benne a pumpa. Viszont a lakáskérdés kevésbé foglalkoztat most. Válasz nélkül hagyom a megjegyzését, csupán egy jelentőségteljesebb pillantást ejtek meg felé, hiszen nyilván nem azért mondtam, amit mondtam, mert hülyének nézem és nem feltételezem, ne volna tökéletesen tisztában a lehetőségekkel.
- Mondott volna, ha nem rázom le. Épp nagyon nem alkalmas időben hívott, de gondolom még a héten megejtené a találkozást, tudod milyen. – így pont karácsony előtt, mielőtt még mindenki elvonulna az év vége kapcsán. Nem mondom, kitalálhatta volna a hülyeségét korábban is, de ennek már mindegy. ..és igazság szerint nem is annyira foglalkoztat ez az egész lakbér ügy. Megoldódik majd így vagy úgy, mielőtt azonban felvetném, hogy van ötletem a megoldásra, tudni akarom, hogy közös költözés lesz-e a dologból, vagy valami egészen más.
Rákérdezek egyenesen arra, amit tudni akarok, elvégre csak böki a csőröm, de tényleg figyelek, hogy ne legyek számonkérő vagy támadó, mert ezek egyike sem akarok lenni. A mondatot még befejezem, de mikor érzékelem a csitítását és azt is, hogy hosszabban közbeszólna, elhallgatok és figyelek. Elvégre pont ezt szerette volna elérni és igen, a válasza is több, mint érdekel, más különben eleve fel se hoztam volna az egészet. Kicsit helyezkedem én is, ahogy szembe áll velem, immáron háttal, pontosabban a derekammal támaszkodva a pultnak, a tenyereimet a felület szélére illesztve és a tekintetem felfelé, az arcára, íriszeire szegezem.
Nem, egyáltalán nem esik jól hallani a tavaly szilveszter említését, de nincs szavam a dolgot illetően, pontosan azért, mert én is tudom, hogy igaza van. Akkor is, ha én magam nem tartottam többeket is talonban már akkor sem.
- Nem számonkérni akartalak, nem ezért kérdeztem. – egyáltalán nincs se makacskodás, se támadó él a hangomban.
Tudomásul veszem a szavait, fenntartások nélkül elfogadva a válaszát. Az meg érdekli a fenét, hogy mi volt egy éve, az a fontos, hogy mi van most, erre pedig egyértelműen referált.
- Rendben. – megkönnyebbülten ereszkednek meg a vállaim, mielőtt még én magam szüntetném meg teljesen az idő közben fokozatosan egyre kisebbre vett távolságot közöttünk azzal, hogy ellököm magam a pulttól és az oldala mellett lendítve a kezeimet átölelem. A magam részéről ezzel lezártnak tekintem az ügyet és persze, nyilván továbbra sincs kitörően jó kedvem, de nem fogom magam rágni az egészen. Nincs értelme, akkor meg minek?!
- Mi lenne, ha hozzám költöznénk? – eresztem el, hogy megint a tekintete után kutassak a témaváltás kapcsán, és hacsak ő el nem lép, én maradok, ahol vagyok, közel hozzá.
- Tudom, nem a város közepén van, de nincs lakbér, se főbérlő, teljesen fel van újítva az egész és üresen áll. Oké, nem olyan, mint ez a lakás, de azért annyira nem rossz. – arról nem is beszélve, hogy kisebb az esélye a fehérneműben és váratlanul felbukkanó nőknek.. halvány gőzöm sincs, hogy mit szól hozzá, de ha nem tetszik neki, akkor vagy fizetjük ezt továbbra is a drágulása ellenére vagy keresünk egy másikat, nekem tulajdonképpen bármelyik megoldás megteszi.
- Mit gondolsz?

Megtehetném, hogy a jelentőségteljes pillantásra egy hasonlóval válaszolok, mert ugyan már, mi másnak hatna fordított helyzetben a nyilvánvaló közlése, de kihagyom ezt a ziccert, amire senkinek sincs szüksége. Nekem azért, mert olyan dolog áll a stílusának hátterében, amiről lassan frusztrálóan fogalmam sincs micsoda és nagyon nincs kedvem olajat önteni rá, majd lenyelni azt az adagot. Neki nyilván azért, mert nem az adag lenyelése okozna gondot.. Látom és mély levegőt véve figyelmen kívül hagyom, amit bólintás követ. Két apró is egymás után. Jah, nagyon is tudom milyen. Nyomorék..
- ..akkor majd hív valamikor egyeztetni. – megvonom a vállamat, most erre nem tudok többet mondani. Tíz százalék, amit januártól akar hozzáadni a bérleti díjhoz. Elég nehéz megállapítani mihez van nagyobb kedvem jelenleg: kínomban szárazon röhögni az egészen vagy végre leosztani neki egy már régóta kijáró pofán baszást, amiért ennyit játszik az anyagiakkal. Valószínűleg az utóbbi, de az előbbi javára van a távolság..
Első hallásra igen, erősen súrolja az értetlenségem határát az őt foglalkoztató kérdés. Őszintén képtelen vagyok hova tenni és ha meg is értem nem sokkal később, összekapcsolva a nap korábban történt látogatásával, azt sem teljesen. Nem én leszek az első a nap folyamán, aki egy közel egy évvel ezelőtti estéről fogja biztosítani. Más kontextusban, előadásban vicc, de a lényegen nem változtat: lejárt kapcsolatról van szó. Ráadásul nagy jó indulattal lehet annak nevezni egy dugást. Vagy kettőt. Nem érdekel igazából. Mindketten tudjuk hogyan álltunk egymással: teljes mértékben megkötések nélkül és ha kínos is volt a délutáni vendég felbukkanása, nem érzem magam rosszul emiatt. Ez volt, nem van. Halkan szusszanok, ahogy a végére érek és ugyanazzal az enyhén döntött fejjel fixírozom az arcát milyen válaszreakcióra számítsak. A hisztéria kizárva, ismerem, de elég széles a választék és nem ez lenne az első meglepetése mára, ha úgy vesszük.
Újból laza fejingatásra kerül sor.
- Kérdeztél és válaszoltam, ennyi történt. – biztosítom arról hogyan vettem a másodpercekkel ezelőtt lejátszódó jelenet alapjait. Engem nem kell győzködnie arról mi nem volt, csak az erőteljes furcsállás, ami odarondított a képbe, amíg ki nem tért az osztozkodásra. Ha akarnám sem menne a letorkollása ezután és nem esik nehezemre elhagyni, egyértelműen közölni vele, hogy egy jó ideje kizárólagos számomra. A megkönnyebbülést hallva és látva, egészen odaérve a lábfejéhez ugyanazt a mosolyt eresztem meg felé, amit a lábzsibbadásánál is. Az ölelésig valamivel finomabb változatát annak a darabnak. Némileg lesandítva rá viszonzom a mozdulatát és húzom közelebb.
- Ezt hamar megbeszéltük a komoly arckifejezésed ellenére, amivel fogadtál.. Éjszaka ugye nem tervezel egy párnával megfojtani, mert valójában nem hiszel nekem csak nem mondod el, hm? – a komolytalanul hangzó körítés azért annyira nem az, remélem ezt nem kell kifejtenem. Nem tehetek róla, hogy túl könnyen ment íze van a beszélgetésnek. Nem arról van szó nem hiszem el, de elkél egy garanciaszó mellé és ha eközben nem megy el, vissza a pulton keresni a maga támaszát én se fogom elengedni. Változatlanul kényelmes a dereka, míg a másik kezem a haja alatt pihen meg, a tarkójánál. Innen, pedig első kézből érzem meg, hogy felfelé pislog, keres.. A felvetés néhány komolyabb, nagyobb lélegzetvételt érdemel. Közel sem olyan, amire azonnali választ tudnék mondani. A fogaskerekek gőzerővel történő zakatolása jól látható a tekintetemben, az elgondolkodás is, amitől önkénytelenül is morzsolgatni kezdem az egyik ujjam köré csavart hajtincsét. A lakbér tény, jelentős összeget jelent, amit nagyon is tudnék másra költeni és igazság szerint szívesebben is tenném, de elég jó érzés, hogy ha nem is egyszerűen, de megengedhettem magamnak. Afféle értelmetlen, de nekem fontos bizonyíték..
Kell jó néhány másodperc, mire szemmel láthatóan is döntésre jutok.
- Oké, de mondd, hogy a tévének lesz helye a nappaliban.. – mégiscsak százötvenkét centiméternyi képátlóról beszélünk, amire egy kisebb vagyont kiadtam, hogy HD minőségben nézhessem a felvett meccseket.. - Viccet félretéve: tényleg kell neki a hely, de.. Benne vagyok. – nem annyira rossz.. Nem, tudom: csak más. Ott nem ugrassz le az éjszaka közepén a háztömb sarkában lévő éjjel-nappaliba. Meg.. Vannak közvetlen szomszédok. Nem csak alulról felcsöngetők. Megadón, nem a legkönnyebben, de összességében tényleg beleegyezőn engedem ki a levegőt és bólintok.

A lakás ügyét szeretném egy kicsit félretenni, így pedig csak egy bólintással nyugtázom; majd telefonál a pasas, amikor meg akarja beszélni azt a bizonyos találkozót. Egyébként is neki fontos, ez pedig szavatolja, hogy zaklatni fog még minket az elkövetkezendő napokban, amíg el nem éri a célját. Ezzel pedig a részemről túl van tárgyalva a dolog egy időre.
Hasonlóan az ezt követő is azzá válik. Pontosabban… elengedném, mert nem látom értelmét feszegetni tovább, akkor sem, ha én hoztam fel eleve ami eszembe sem jutott volna, ha nincs a délutáni betoppanó.
Újabb bólintással konstatálom, ő is úgy látja az egészet, ahogyan én; kérdeztem és válaszolt. Tényleg szerettem volna messze maradni attól, hogy pellengérre állítsam és amit tudni akartam, azt megválaszolta. Arra pedig nincs okom, hogy ne higgyek neki.
A visszamosolygásnál még ugyan nem tartok, de látható és akként is érzem magam, megkönnyebbültem.
- Nyomozónak kellett volna menned... – dünnyögöm a mellkasába, egy percre sem komolyan gondolva az egyébként szándékosan annak hangzó szavaimat.
- ..most kénytelen leszek valami mást kitalálni. – fordítom felé az arcom, ott maradva az összekapaszkodásban, kicsit megingatva a fejem, de már egy félmosoly kezdeménnyel az ajkaim szegletében.
- Egyébként – itt viszont elillan az előbbi játékosság a vonásaimról - ..persze, hogy neked hiszek, veled élek, nem a bugyiban beállító, véleményem szerint is dugni való nyakigláb csodának, de akkor sem volt túl kellemes megtudni, hogy meg is dugtad, noh. Mindegy, hogy egy éve történt vagy akármikor és ne, ne mondd ki megint, hogy akkoriban mi sem csináltunk mást. Tudom, tisztában vagyok vele én is. ..de ettől még... – megvonom a vállam. Eszemben sincs vitatkozni, makacskodni vagy akármi más, neki adok igazat, az már persze más kérdés, hogy tényleg nem szívesen szeretnék tudni az akkori nőügyeiről. Nem érdekel és zavarna is, ha ennél többet mondana ő vagy bárki más.
- ..és ne kérdezz rá kérlek, hogy mitől még, csináljunk úgy, hogy te is tudod, én is tudom, kimondani meg nem kell. – nem hiszem, hogy ne esett volna le neki, mi zavar az egészben és mitől nem jó érzés nekem. Nem óhajtok beállni a féltékeny libák sorába, főleg nem egy régi ügy miatt. Tisztáztuk, ez nekem bőven elég ahhoz, hogy helyre álljon a világ rendje és nem fogok tovább rugózni rajta. Nem is akarok.
Ha több időre lenne szüksége átgondolni a hozzám költözést, részemről rendben volna. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy rögtön döntsön, de mivel a nagy hallgatás közben nem tudom, hogy mi megy végbe a gondolataiban, nem akarok megszólalni, inkább csendesen kivárom, hogy mégis mire jut. A figyelmem csak az vonja el egy pillanatra, amikor a hajtincsemet kezdi birizgálni, az is csak azért, mert szeretem, amikor ezt csinálja. Meg is lep valahol, hogy már most választ ad, amivel egyébként sikerül egy szélesebb mosolyt csalnia az ajkaimra.
- Jártál a nappalimban már, nem is egyszer, pontosan tudod, hogy hová fér el. – bőven van helye a tévének, de ha nem volna, akkor sem jelentene megoldhatatlan problémát, hogy csináljunk neki.
- Viccen kívül, oda szereled fel, ahová akarod, még segítek is benne, ha víz helyett inkább adsz egy sört a hűtőből és kínai kaját rendelsz, mert éhen veszek. – a mosoly szemtelen vigyorgássá hízik közben a képemen.
Ha van hajlandósága ideadni a kért üveget, akkor közben felülök a konyhapultra.
- Ma kint voltam az állatmenhelyen, ami a kertváros szélében van. – mesélek kicsit a magam napjáról, nem feltétlenül minden célzatosság nélkül, egyelőre csak finom felvezetéssel neki fogva.

Ahogy a válasza után felnéz egy pillanatra laposabbá válik a sandításom, elég sokat mondóan ahhoz, hogy ne kelljen egy szót sem szólnom, mégis tudja mire gondolok: szarkazmust érzek. Az arcáról nem köszön vissza az enyémen szolidan terpeszkedő mosoly, de ez nem csal el belőle vagy veszi visszább viszont annál inkább várakozóvá teszi azt, az se, hogy tulajdonképpen nem lettem okosabb azzal, amit mondott. Csak utalás, aminek örülök, de hagy maga után kérdést. Az egyenesen, finom körülírás nélkül megfogalmazott kifejtés, váltson ki jogosan vagy jogtalanul is egy csekély mértékű rossz érzést, már hasznosabbnak bizonyul. Férfiból vagyok, ha nem mondja ki nagy valószínűséggel vagy félreértéssel ráhagyom vagy elfogadom, hogy nincs semmi baja. Lassan, hosszan szívom be a tüdőmbe a levegőt ahogy hallgatom, eddigre már lényegesen komolyabbá váló képpel. Komorba nem megy át, egyszerűen csak figyelek és a vállrándításánál adódó, rövid ideig tartó lehetőségnél sem vágok közbe. Kérdeztem volna, persze, de nem egyből, csuklóból, ahogy jön, így az inger elúszik. Nem csak a még-re akartam volna visszakanyarodni. Azt nyilatkoztam nem érdekel mit mondott a váratlan küszöblátogató, de a külön említésénél már zavar, hogy nem, mert tudom nem volt nehéz kitalálnia, hogy rájött miért keresett fel a nő főleg, hogy az öltözékéről is szó esik.. megadva a telefonszámát, meg átadatva a visszaköltözéséről szóló információt. A megfogalmazása alapján viszont többről is csicsergett, nem csak szilveszterre vonatkozóan, mert azt nem, nem tagadtam le. Képen törlés lett volna, ha hülyének nézem.
- Rendben. – ..csináljunk úgy. Határozott bólintást toldok a beleegyezésem után, de kapiskálom anélkül, hogy meg kellene játszanom tudom mire akart utalni.
- ..és gondolom nem volt annyi agya, hogy eszébe jusson bocsánatot kérni, úgyhogy sajnálom a váratlan beállítását. – képzelem a jelenetet és ha az imént így tette fel a kérdést, hát még akkor hogyan tehette fel magában a még jobban lenyelt béka segge alatti hangulatban. A pofám is kínosabban nyúlik tőle most, ahogy a tarkóján pihentetem a tenyerem.
A költözés felemlegetése egy darabig bizony csomót köt a nyelvemre és láthatóan megdolgoztatja az agyamat. Alapjait tekintve nem kérdés, hogy jobban megéri, a megnövekedett benzinköltségek ellenére is, de nem könnyű félretennem a lakás, a belváros által nyújtott kényelmet. Vagy azt az egyszerű tudatot, hogy ha bérlem is.. Az enyém, részben az enyém. Futólag félrenézek és a nagy mérlegelés, dilemma közben beharapom a szám, de tényleg csak rövid időre. Oké, ezek az érvek csak körülményeskedések.. Legyen.
A majdnem vigyorogva adott reflektálásért egy kisebb szemöldök emelkedést meg egy rövidebb, kedélyesnek maradó fújtatást kap azért.
- A te nappalid szóval.. – nem hiszem, hogy be kellene fejeznem a megkezdett gondolatmenetet. Ha tudom és volna is ötletem arról hova kerülhetne a döntés az ő kezében van, ezt egy másodpercig nem vitatom. Másként nem is állnék hozzá. Az ő háza. Tiszteletben tartom.
- Ha ennyire jó az órabéred, akkor sok munkára készülhetsz. – buzdítóan lapogatom meg a derekát és lépek a hűtőhöz, ahogy kivegyem az alkuban emlegetett sört. - ..de ezt az egyet majd megoldom. - nem arról van szó nem tudom hogyan dolgozik és félteném a tévét, de majdhogynem. Mindenkinek van érzékeny pontja. Lehet épp egy százötvenkét centi képátmérőjű.. Vagy épp egy négykerekű.
- Önkénteskedtél? Eddig nem mondtad. Vagy első nap volt? - a nyakánál fogva nyújtom át az üveget a mostanra szemmagasságba kerültnek és automatikusan veszem elő a nadrágzsebembe csúsztatott telefont, ha már szóba került a rendelés, hogy megnyissam az étterem honlapját. Az állatmenhelyet illetően, pedig ez jutott az elsőként az eszembe, másra nem tudok gondolni miért ment oda. A felhasználói adatokat bepötyögöm a felületen és mellette találok magamnak helyet, simán nekidőlve a pultlapnak.
- Szokásos menüsor? Mondjuk őszintén, szerintem a mandarinos kacsa ritka szar volt. – ..könyörgöm, mondd, hogy nem csak én emlékszem így. A megnyitott étlapot látja, úgy tartom a kijelzőt, szóval, ha hirtelen ihletet érez magában: nyúlkálhat.

Kifejezetten hálás vagyok, hogy nem akaszt meg, hogy elfogadja, hagyjuk annyiban, amit az imént összefogalmaztam neki. Tényleg. Csak legyünk túl rajta, felejtsük el és reméljük, hogy nem jut eszébe többet annak a nőnek feljönnie ide. Komolyan gondoltam, hogy nem akarok ebből az egészből problémát, se neki, se magamnak. Van elég gondunk enélkül is.
- Köszönöm. – a bólintására egy apróbb mosoly is társul a válasz mellé, azonban a bocsánatkéréssel némileg csodálkozóba szaladnak a szemöldökeim.
- Nem tudtad, hogy jön, nem kérted, hogy jöjjön, úgyhogy nincs mit sajnálnod. Neki meg tényleg eszébe se jutott, de valószínűleg azért, mert, ahogy végignézett rajtam – tudod a kissé kinyúlt pulcsi, kötött zokni, kócos haj, széles csípő kombó nem győzte meg –, egyszerűen nem feltételezte, hogy más lennék, mint egy lakótárs, én meg nem javítottam ki. – nem kellett sok ész, hogy kitaláljam mi ment végbe a fejében, ahogy szó szerint tetőtől talpig felmért, vizslató tekintettel. Aztán levonta a konklúziót. Ránézésre is két külön világ vagyunk. Akkor is és most is kellemetlen az egész és groteszk módon nevetséges is. Bár nevetni, azt továbbra se sok kedvem van ezzel kapcsolatban. Nem úgy, mint a lakásfelvetés és döntés után, amivel a hangulatom érezhetően emelkedni kezd.
- ..mi szóval? – vonom feljebb a szemöldökeimet a homlokomon, mert bár pontosan értem, hogy mire is célzott, ne csináljuk már ezt.
- Úgy rémlik a te órabéred is valami ilyesmi volt, amikor még a felújításon dolgoztunk. Vagy rosszul emlékszem, hm? – huppanok fel a pultra és villantok rá egy jó kedélyű mosolyt miközben a hűtőbe nyúl.
- Szóval nem bízol bennem? Chh, na szép... – rázom meg a fejem és vegyül némi – oké, elég sok – játékosság a hangomba és a vonásaimra is kiül; ez most inkább szól annak, hogy húzom a fejét, minthogy komolyan gondolnám. Tudom, hogy oda van azért a tévéért, szíve joga. Közben átveszem a felém nyújtott sört. Letekerem a tetejét az üvegnek és a kupakot a pultra teszem magam mellé, majd később kidobom.
- Nem.. – beleiszok a kesernyés italba mielőtt folytatnám. -.. Nyssa fogadott örökbe egy macskát, korábban szó volt róla, hogy elmegyek vele, amikor kiválasztja, ez volt ma. Szóval eredetileg a cicáért mentünk, de.. – megakadok egy pillanatra, amikor a honlapot mutatja, előbb a kaja rendelés, a sztori meg ráér utána is. Közelebb dőlök, hogy jobban lássam az étlapot.
- Abból a múltkor nem ettem, gőzöm sincs, de az rémlik, hogy említetted, borzalmas volt. Aha, jöhet a szokásos és vega tavaszi tekercs meg szerencsesüti, a múltkor kispórolták, pedig járt volna. – nem nyúlkálok, könnyebb így, a végén még a nagy nyúlkálásban sikerül elnyomkodni valamit.
Elhajolok, már szükségtelen, hogy a telefonját én is lessem.
-.. szóval a macska örökbefogadás előtt kutyát sétáltattunk. Oké, ha innen nézem, akkor kicsit tényleg önkénteskedtünk is… egy halál jópofa német juhász kölyköt fogtam ki, a gondozók meg persze rögtön elkezdték tolni, hogy örökbe is fogadhatnám. – egyelőre itt félbehagyom a történetet és bele iszok megint a sörbe Connor jut eszembe, emlékszem ő lobbizott nagyon a kutyáért, amikor itt volt.
- Tényleg, karácsonykor dolgozol? – hirtelen témaváltásnak tűnhet a kérdés, de valójában van összefüggés, na nem a kutyával vagy az állatmenhellyel, ahhoz semmi köze a kérdésnek. Egészen más okból kifolyólag érdeklődök.

Tudod.. Laposan végigtekintek rajta anélkül, hogy hátrébb hajolnék a művelethez, látok amennyit látok alapon és míg a jobb kezem a hajába gabalyodva pihen tarkójánál, a ballal határozottan túrom feljebb a derekán azt a kissé kinyúlt pulcsit, hogy a meleg bőrén nyugtassam. Hagyjuk annyiban, rábólintottam az imént és a hosszabb kifejtésből talán egy fokkal közelebb kerülök a pontos miértjéhez.
- Még jó, hogy senkit nem érdekelnek a feltételezései és nem neki kell bejöjjön a kissé kinyúlt pulcsi, kötött zokni, kócos haj, széles csípő kombó. – véglegesen pontot teszek a téma végére és egy közelítő simítást a gerince mentén, miközben épp eléggé sokat mondón bazsalygok le rá ahhoz, hogy egyértelműsítsem a terelést. A meglehetősen kényelmes, kedvemre való terelést, amihez ha hozzá is akarna szólni nem fog tudni, mert hátrébb döntöm a fejét és hamarabb kölcsön veszem a száját, minthogy ő maga használhassa. (…)
Pontosan tudja mit akartam mire gondoltam a nappali kapcsán.
- A te nappalid. – nem azért ismétlem el magam, mert ne hallotta volna jól. Ez egy állítás. Egy minden szempontból helyes állítás. - A te döntésed hova kerül. Ez evidens. – meg sem fordul a fejemben másként gondolkodni erről, nekem ez a normális. Ami nem az enyém az nem és pont. Nem én döntök róla, pofon egyszerű és nem látom hol ebben a hiba. Tényleg nem. A hűtőhöz lépve nézek vissza rá és vakon veszem ki az oldalfiókban lévő sörös üveget.
- Két sör óránként. – még a kezemmel is mutatom a pontosítást. - A szex már nem tudom a bérezés része volt-e vagy csak elégedett voltál a melóval. – a kendőzetlen pimaszkodást egy félvállról megjátszott elgondolkodás kíséri, nyugodt, de kissé öntelt magabiztossággal. Pontosan úgy, ahogy végül mellé telepedek. Ha nincs jogalapja csak nyugodtan javítson ki – állok elébe.
- Úgy fogalmaznék, hogy különös odafigyelést igényel a készülék. – húzza csak kedvére az agyamat, én sem átallok azt az egy esetet felhozni, csűrni, amikor véletlenül neki ment és megbillent a fali konzolon miatta. Csak éretten vágjunk vissza, nem igaz? A soron következő említés meglepően újkeletűen hat, eredményez egy minimális szemöldök emelkedést, enyhe csodálkozást, végül a válasz hallgatása közben előkeresem az étterem honlapját a böngészőben mentettek közül és mivel megakasztottam a mesélésben nem is reflektálok egyelőre arra a részre. Éhen halásról beszélt, úgyhogy gyorsan rendezzük le mit szeretne a menüről. Hangosan hümmentek, miközben bólintással jelzem: vettem.
- Megjegyzés: kimaradt a vega tekercs és a szerencsesüti. – ismétlem halkabban és írom is a kijelölt szövegdobozba. Szívás, hogy nagy a fogyasztó védelem és nem csesztethetik a vásárlót, ha az orruk alá dörgöli a hibát. Ha utólag is. Gyorsan kijelölöm ezt a kettőt és gyorsítva a kiválasztást a többit az előző rendelések közül keresem elő, mielőtt rámegyek a feladásra, a figyelmem, pedig a tekintetemmel irányítanám rá. A mobil a pulton végzi, csak a vizemért nyúlok el.
- Jogos, végeredményben azzal nem kapnak túl nagy segítséget, ha elmegy valaki és csak megsétáltatja az egyik kutyát a kennelből. – hozzá hasonlóan tartok egy kortynyi szünetet. - Macskát, akkor végül talált..? – őszintén, nem mintha érdekelne talált-e macskát vagy mi lett vele, de érzem, hogy valami még hiányzik a dologból, csak nem jutott el odáig. Magamtól meg nem jöttem rá.
Némán ingatom meg a fejem.
- Nem. Év végére maradt majdnem az összes szabadságom és köteleztek rá, hogy ki is vegyem. – kifizetni ugyebár.. - Ennek kapcsán.. Nem tudom terveztél-e vagy ha igen, hogyan, de lassan hét éve a huszonhatodikát és most már az utazás miatt a huszonhetedikét is San Francisco-ban töltöm az ismerőseimnél. Szóval ha gondolod és esetleg volna kedved jönni.. Beszéltem velük, szívesen látnak. ..és van kutyájuk is. – ha már épp az állatmenhely volt előtte terítéken, hát bedobom. - Azt hiszem labrador. – majdnem szórakozottnak hat a megnevezése, lévén nem vagyok valami nagy kutyaszakértő, de nem is a szőrcsomó a lényeg. - Jah és repülővel megyek, így csak két óra az út, nem tizennégy. - teszem hozzá még gyorsan, mert nem mindegy. Legalábbis szerintem. ..és újabb vízivás következik.

Szeretem az érintését magamon. Lényegtelen, hogy ennek különösebben mutatom-e jelét vagy sem tudja szerintem magától is, de tény, ami tény, egyszerűen csak szemérmetlenül és szemtelenül élvezem, ahogy az ujjai a derekam magasságában a pulcsim alá simulnak. Amit pedig mond… hangosan sosem vallanám be, de azt hiszem mégiscsak olyanná váltam, mint a többi nő a Földön.. mert jól esik istenem, de még mennyire jól, mert kifejezetten simogatja az egomat, a hiúságomat minden egyes szó és legalább annyira tölt el örömmel és élvezettel, mint a gerincem mentére simuló keze. Akkor is, ha nem igénylem, hogy naponta kiessen a száján, amit már tudok. Tudom, mert tisztáztuk, mert érzem is, de ettől még – ciki vagy sem – akkor is jól esik hallani. ..és a fenét se érdekli, hogy a saját szavaimat idézi vissza, ha eddig is tisztában voltam az egyértelművel.
A bazsalygása pedig egyértelműen von örömtelibb vonásokat a képemre, reagálni azonban nem hagy lehetőséget az elhangzottakra. Nem mintha mondjuk bármi kifogásom lenne a módszer ellen, ahogyan és amivel nem ad rá lehetőséget... A csókját a legkevésbé sem sietősen viszonozom, újra és újra szemtelenül megízlelve az ajkait. (…)
- Akkor a döntésem szerint oda kerül, ahová tenni akarod. – a kötelező kényszerpihi alatt fanyalodtam rá a készülékre, amúgy nem mondhatni, hogy túl sokat vagy gyakran ültem volna akármikor is a tévé előtt. Persze, nyilván ő sem megszállottja, ezt én is tudom, de míg neki fontos a készülék – és annak a helye –, addig nekem tényleg mindegy hová kerül, mindenhol teljesen rendben lesz. Akár az én nappalim, akár nem.
Elnagyoltan bólintok, amikor emlékeztet, az ő órabére két sör volt óránként a felújítás alatt, majd meglököm a vállát – természetesen nem túl erősen vagy durván –, mert egy szemtelen disznó, noha azért egy határozott, de nem túl széles vigyort odaköltöztet az arcomra a szavaival.
- A szex azért volt, mert jól esett. – öltök rá nyelvet pimasz játékossággal és az ajkaim felé emelem a sörös üveget, de mielőtt beleinnék, még eszembe jut valami.
- Amikor ideiglenesen ide költözhettem és nem voltál hajlandó elfogadni a lakhatásért egy centet sem, akkor a szex vajon fizetségnek számított vagy sem? – vonom valamivel feljebb a szemöldökeimet a homlokomon és egy percig sem gondolom komolyan még a kérdést sem, mert egyszerűen nem érdekel, hogy mi miért volt. Felajánlotta, hogy csövezhetek itt is, elfogadtam, pénzt nem akart érte, a szex meg… előtte is csináltuk, a becuccolásom után meg gyakrabban, amit legalább annyira akartam én is, mint ő is. Így meg nem tök mindegy?!
- Igeeen?! ..ha van bármilyen reklamációd az odafigyelésemet illetően, akkor most hallgatlak.. – újabb komolytalan komolysággal adom elő ezt is, szándékosan úgy fogalmazva, hogy bármire és mindenre értse, ne csak a tévéjére.
A rendeléshez nincs több hozzáfűznivalóm, így folytatom a megkezdett beszámolót a napomról.
- Igen, nyilván nem csupán jópofaságból fogják be az embert sétáltatásra, de nem bántam. Igazából kifejezetten jól éreztem magam és igen, macska is került végül, sikeresen zárult a nap azon része, mármint Nyssa számára. – én csak a díszkíséret voltam és nem egyéb, viszont mielőtt még innen tovább haladnék, a karácsony kapcsán kérdezek, mert a kutyákról eszembe jutott Connor mennyire szeretne egyet és, ha már Connor, akkor a család és a közelgő ünnep is terítékre kell kerüljön, hogy tudjam mégis miként számoljak idén. Eddig nem volt kérdés, most azonban gőzöm sincs.
Csendesen hallgatom a szavait és párszor sikerül kicsit gondolkodóba esően összeráncolnia a szemöldökeimet mindazzal, amit mond.
- Milyen ismerősök, kik ők? – talán nem a legszebben és legfinomabban összetett kérdéshalmazt fogalmazom meg, de eddig sosem mesélt rejtélyes friscoi, kutyatulajdonos ismerősökről, akikkel a karácsonyt hét éve – te jó ég! – együtt tölti.
- Mármint.. hogyhogy nem a húgoddal és az unokaöcséddel leszel? Tudom, mesélted, hogy mi a helyzet Meggel, csak... – megvonom a vállam. Mégiscsak ők a családja és oké, vannak nézeteltéréseik, de mégiscsak egy család ők és bár nem akarok túlzóan tolakodó lenni – igazából kicsit sem, de gőzöm sincs, hogyan járhatnám óvatosabban körül a kényes témát… –, de tényleg azt hittem, gondoltam, hogy inkább velük töltené az ünnepet.
Hagyok annyi időt és lehetőséget, hogyha megválaszolja a suta kérdéseimet, akkor arra legyen lehetősége. (…)
- Egyébként szívesen mennék veled, ha tényleg nem gond senkinek. – oké, meglepődtem, mert másra számítottam abban a tekintetben, hogy hol és kivel vagy kikkel lenne azokban a napokban, de ettől még nem megyek el a tény mellett, hogy szeretné, ha vele tartanék. Erről nem csak maga a meghívás, hanem az is erősen tanúskodik, hogy előre megérdeklődte azoktól a bizonyos ismerősöktől, vajon útban lennék-e. A labrador felhozása pedig egyértelműen azt mutatja számomra, hogy nagyon is szeretné, ha mennék. Ez pedig.. szívmelengetően kedves és gyengéd odafigyelés. Persze, hogy hatással van rám.. ..és menni is akarok emiatt. Akkor is, ha gyerekkorom óra nem volt részem a klasszikus értelemben vett ünneplésben. Mert az legyen az én gondom, hogy elszoktam már a családi és nagy karácsonyoktól. Jó ideje már, hogy lehetőleg messzire elkerülöm, egészen pontosan azóta, amióta megnőttem és magam dönthetek arról, hogy mit csinálok december ezen napjaiban. Eddig leginkább dolgoztam, minden egyes évben.
- Megvetted már a jegyed? – ő fogalmazott úgy, hogy azzal megy és nem megyünk – oké, most kérdezett meg, érthető –, de tudnom kell, hogy igényel-e majd dupla ügyintézést a dolog, mert nem szívesen ülnék a gépen más helyen, mint mellette, ha már elvileg együtt megyünk.

Csak bólintok és elnyomok egy néma oké-t a tévé elhelyezésére vonatkozóan, mielőtt még a kért sörét intézném a hűtőnél. A beleegyezés megfogalmazásához használtam fel, de teljesen mindegy nekem is hova kerül fel, bőven beleesik az elhanyagolható kategóriába imádjam akármennyire is a képernyő minőségét. A felajánlást, pedig számos alkalommal lesz lehetőségem megmutatni, hogy értékelem, ha most nem is teszem szóvá..
- Hm? – automatikusan megdobom a szemöldököm a vállon lövéskor. Nem fordul meg a fejemben egy gondolat erejéig sem, hogy megjátsszam a hülyét, akinek fogalma sincs róla miért kapta: nagyon is tudom, akként is nézek rá. A rákanyarodó vigyort látva, még további elégedettséggel is szemezhet az orra alá dörgölt magabiztosság mellett. Mondja csak. Hallgatom a hozzáfűzni valóját és csak egy kedélyes fújtatásra futja, mielőtt tovább göngyölné a felvett fonalat.
- Tudom, hogy nem azért vetetted fel, mert kíváncsi vagy a válaszra. – neki a vállam, nekem a combja van kényelmes magasságban a pofátlan meglökéséhez, miután megtámaszkodtam a pultnál. - Egyébként meg járt, ami járt.. – mellékes hangnemben teszem hozzá, viszonozva a stílust, a vérem szívását, de érezhetően lezárásnak szánom a saját részemről. Nem az volt, most sem az, hogy már módosítva lett a szerződés és elosztjuk a ráterhelt költségeket.
- A lábaidról tudsz, azon a téren határozottan fejlődésen mentél keresztül.. Ezen kívül? – vállat rántok ahelyett, hogy tényleg befejezném, mert amilyen komolytalan komolysággal kezelte ő az imént ugyanezt ráragaszthatom a reklamációra is. Kreálhatnék párat, hogy húzzam az agyát, de a magam részéről nem erőltetném túlságosan a kifejtést. Egyből szóltam volna, ha bármivel kapcsolatban bajom lenne. Egymás félreértése néha napján más lapra tartozik.. ..ahogy a rendelés feladása előtt is megkapta az apró betűst az étterem.
- A tiedére is, ha jól érezted magad, nem? – ..már siker tekintetében. Vagy valamit rosszul értelmezek, ha nem, de a megfogalmazásból ez kicsit zavarossá vált és ennek megfelelően húzom összébb a szemöldökeim, ahogy félig felé fordulok a telefon eltételét, a víz kézbe vételét követően.
Számoltam a rákérdezéssel. Nem fejtettem ki, csak akármelyik végéről is ragadom meg a magyarázatot nem tűnik könnyebbnek. Főleg mindkettőre, így, egymás után.. A huszonhatodikát megelőző napokat eddig mindvégig a húgomékkal töltöttem, de ez az év egészen más szintre emelte a köztünk lévő ellentétet.
- A helyzet változatlan. Nem akarok jó pofát vágni csak azért, mert ünnep van és egyébként is itt az ideje, hogy használja a csinos kis fejét és végre rádöbbenjen miért, ha érdekli egyáltalán.. Mindegy végeredményben, ő se hívott szóval egyértelmű. – nem tudok és jelenleg nem is akarok mit kezdeni vele – kezdjen ő.. - Az ismerőseim, pedig.. – nem tudom hogyan fogalmazzam meg egyszerűen, röviden, aminek jeléül a tarkómhoz nyúlok, meg egy nagyobb lélegzetvételhez folyamodok. - A volt társam családjáról van szó. A feleségéről, a fiáról meg a két idióta testvérének a családjáról. Összesen tizenegyen szoktunk lenni, plusz mínusz két fő, mikor épp kit csapnak maguk mellé hozzám hasonlóan. A lövöldözésnél nem voltam egyedül, csak a szerencsésebbik voltam, de a lényeg, hogy azóta is eljárok hozzájuk az ünnepekkor. Nagypofájúak, alig áll be a szájuk és a két testvér szintén rendőr, de nem ijesztőek. Annyira nem.. Talán – gondolok bele jobban és azonnal ki is javítom magam, majd megrándítom a vállam. - Rendesek, meg minden, de ha a nagyobb idegen sereghez, felhajtáshoz nincs kedved tökre megértem. – nem erőltetem és nem is várom el, hogy átfontolás nélkül rávágja a választ. Csak egy lehetőség, mondhat nemet is, amit másodjára is kihangsúlyozok, hogy ne menjen el mellette. Persze, örülnék neki, ha igen-t mondana, de.. Várjunk, mi? Nem erre számítottam, mármint.. Nem is számítottam semmire, aminek okán kissé megakad a meglepődéstől és először csak megrázom a fejem.
- Nem, Lisbeth kifejezetten örült neki és indokolatlan mértékben be van zsongva, hogy végre négyre nő a nők száma a társaságban.. – érdemel egy szemforgatást a dolog, de nem azért, mert tényleg idegesítene vagy bosszantana.. - Szóval nem, nem gond senkinek. Meg mindenkit azonnal berántanak. – a választ azért még nem tekintem véglegesnek az újonnan elhangzott információk fényében, mégiscsak változtathatnak a meghíváshoz való hozzáállásán. Nem igaz? - Nem, még foglalni sem volt időm. Tegnap tudták megerősíteni, hogy mikorra érnek vissza a házba és ahhoz akartam igazítani az érkezést, a fuvart. - rácsavarom a kupakot a vízre, majd félreteszem. - A tízkor induló géppel ebédre is kényelmesen odaérhetünk.. - igen, még mindig, ha csak akar..

- Hm. – míg az övé afféle kérdésnek is felfogható módon hangzott, addig tőlem meg válaszként érkezik ugyanaz. Pontosan tudja, hogy miért kapta a vállon bökést, kétségem sincs, pláne, hogy ott van a képén tökéletesen; értette és nem szorul magyarázatra a dolog a feljebb tolt szemöldökei ellenére sem.
Igaza van, valóban nem különösebben érdekel a válasz, mert nem látom értelmét annak, hogy kimondja. Arra pedig, hogy visszakapom a meglökést a válláért, egy pimasz félmosolyt kap jussul.
- Ezt nem vitatom. – a mellékes hangnem részemről is megvan, mielőtt a számhoz emelném a sörös üveget. Járt, ami járt, jól is esett és ennyi. A témát, ahogyan érezhetően ő, úgy én is elengedem, nem szükséges tovább feszegetni.
- Én is így gondoltam. – öltök rá nyelvet játékosan és, ha már a tappancsaimat emlegette, mozdítom mindkettőt, térdből emelve el kicsit a pult alatti konyhaszekrény ajtótól, ami előtt lógatom őket. - Örülök, ha elégedettségedre van a fejlődésem. – nem a legszebb vagy legvonzóbb ruhadaraboknak lehetne éppen titulálni a vastag kötött zoknipárost, amit viselek, de a célnak megfelelnek, ha már meg lett reklamálva, hogy hidegek a lábaim. Így nem azok.
Az arcomra húzódó szélesebb mosoly azonban eltűnik, ahogy közelebb hajolok, hogy rövid időre elbirtokoljam az ajkait. A jobb tenyeremet az arcélére simítom közben és, ha nincs ellenére, némi helyváltoztatás, akkor úgy mozdítom a lábaimat, hogy azok közé fogjam és szemben álljon meg velem. A délelőttömmel kapcsolatos beszámoló folytatását csak ezután ejtem meg.
- De, jól éreztem magam, viszont különösebb siker nem koronázta a végét, mármint úgy értem, hogy üres kézzel jöttem el, lévén csak díszkíséret voltam. – különösebb siker nem történt, mármint nem az én esetemben, erre akartam csak utalni, Nyssa viszont gazdagodott egy házi kedvenccel.
Lenne mit mondanom a húgával kapcsolatos helyzetre. Nagyon is lenne és tudom, hogy ez ott van az arcomon, de egyelőre megfékezem a nyelvem, pedig nem egyszerű és nem csak azért, mert megvan a magam véleménye, akármennyire is nincs közöm ahhoz, ami köztük van. ..de csendben maradok. Egyelőre.
A másik dologgal kapcsolatban viszont nem esik nehezemre hallgatni és figyelni arra, amit elmesél. Leteszem magam mellé a sörösüveget és a pult szélein támaszkodok meg, ahogy kicsit előrébb hajolva figyelek.
- Hogy hívták? – értelemszerűen az elhunyt társára utalok a kérdéssel és csak azért nem mondom, hogy sajnálom vagy, hogy részvétem, mert én magam is gyűlölöm, amikor valaki ezzel jön, ha kiderül miért nem a családommal töltöm példának okáért a közelgő ünnepet.
Nem kell, hogy eladja nekem őket, mindegy, hogy rendesek, nagypofájúak vagy kicsit talán esetleg egyáltalán nem ijesztőek, igazából fel sem merül, hogy ne fogadjam el a meghívást. A meglepődését látva pedig automatikusan mozdulok és átkarolom a nyakát lazán.
- Ezek szerint nem mondtad el neki, hogy milyen is az a negyedik nő. – nem tartom magam nőies nőnek, így pedig azt hiszem nem fog sokat számítani, hogy négyre emelkedik a nők száma velem együtt.. Apró, szemtelen, de jó kedélyű mosoly ül ki az ajkaimra egy szusszanást követően, de túl hosszúra nem nyújtom a pillanatnyi szünetet a mondanivalómban. - Neked fontosak és ez a lényeg. Amúgy meg egy csomó, annyira talán nem ijesztő, rendes és, nagypofájú férfival dolgozom együtt évek óta… azt hiszem egész jól edzve vagyok. – a mondat végére kiszélesedik a mosoly az arcomon, ahogy komolytalan komolysággal próbálom biztosítani arról, nem kell aggódnia miattuk.
- Ebben az esetben akkor, köszönöm a meghívást és veled megyek. – ezt viszont komolyan gondolom és akként is mondom ki. Jól esik, hogy szeretné, ha vele tartanék és szeretnék is.
- Az egyetlen rossz hírem a dologgal kapcsolatban, hogy segítened kell ajándékot választani nekik, te ismered őket. – ugyanis eszemben sincs üres kézzel beállítani. Úgyhogy kinéz egy közös vásárlás, ami azt nézve, hogy mindketten mennyire szeretünk válogatás, hosszas időtöltés és tökölés helyett konkrétan, célirányosan és kifejezetten gyorsan letudva vásárolni.. hát külön élmény lesz azt hiszem.
- Akkor ideje lesz a jegyeknek utána nézni és megvenni őket. Meg valami szállást is kellene keresni.. – mert az együtt karácsonyozás még nem hordozza magában számomra ennek a részletnek is a kérdését, magyarán gőzöm sincs arról, hogy az említett ismerősöknél ott alvós lesz-e az egész vagy sem.
- Nem hiányzik San Francisco? Miért költöztél el onnan? – a kérdés nem feltétlen vág az előző témába, de eddig még nem került szóba korábban és valahol mégiscsak kapcsolódik a korábbiakhoz.

- Aha, szóval te is így, huh? – elég nehéz szó és őt húzó vigyorgás nélkül elmenni a fél fejingatás mellé további fújtatást eredményező megjegyzése mellett. – Ennyire magabiztos vagy a helyzeteddel? – visszasandítok rá és az államat a vállamon támasztom meg közben. A feltartott lábakat a szemem sarkából is tökéletesen érzékelem ahhoz, hogy a jobbommal a vádlinál fogva megtartsam a hozzám közelebb esőt, megakadályozva abban, hogy visszaengedje lógó helyzetbe. Az érkező válaszig így terveztem legalábbis.. A belső fogásból külsőre váltok, ahogy csókra hajol és a viszonzásul kölcsön vett levegővel egy időben lazul a tartásom, amikor megérzem a javasló szándékot; már nem tartom szorosan a lábát, úgy mozdítja ahogy akarja, de a másikat is kézbe veszem, felcsúszva, egészen a térdhajlatánál. Szembe helyezkedve az utolsó utána kapásnál kicsit közelebb húzom, amennyire csak lehetséges konyhapult szélére, aminek egyébként is neki dőlök.
Ahogy belekezd a délelőttjének ecsetelésébe a vége felé egészen ráncolt szemöldökkel hallgatom és elengedem a lábait, hogy a pult lapján, a csípője mellett támaszkodjak meg.
- Már úgy érted a menhely számára nem volt nagy siker, hogy csak egyikőtök vitt haza állatot? – a megfogalmazását kicsit ködösnek érzem és tőle szokatlanul nem elég egyértelműenek. Kísérő volt, annak ment, jól érezte magát – az nem siker, mert a kísértjével ellentétben nem hozott el egy jószágot se..? Egyszer se hozta szóba, úgyhogy azzal értelemszerűen nem is számolok most a semmiből tört rá az állattartási vágy.
Látom rajta a közbeszólási vágyat, amikor a húgomékkal töltött karácsony kerül terítékre és a magyarázatom ez miért nem fog megvalósulni. Ha nem lenne egyértelmű jele annak, hogy lenne hozzáfűzni valója, akkor is tudnám, hogy van. Ismerem mostanra annyira, hogy tudjam mindenhez van, de pont ennek kapcsán nem akarom hallani. Nem fair, de nem akarom, mert nem javíthatom ki azzal nincs tisztában az egésszel.. Soha nem is lesz a stiklik miatt. Ezen a ponton egyenesedem fel és emelem fel a kezem a pultról, ide amúgy is kell egy lélegzetvételnyi szünet mielőtt azzal folytatnám kikhez hívtam huszonhatodikára.
- Brad Fulton. – ..felesége Elisabeth Fulton, fia Jacob Fulton. Lassan hat éve az eset. Nyilván nincs benne a kedvenc beszédtémáim között, de ennyi idő után jobban kezelhető és nem is ez okozott problémát, meg igényelt egy kis megállást. A pillanatnyi megakadást az okozza, hogy ilyen hamar rábólint Jacks. Az átkaroló mozdulatára és a megjegyzésére kényelmesen visszahelyezkedem a mellette támaszkodó testtartásomba ahogy végighallgatom anélkül beleszőném a saját kommentárjaimat, amik igen, itt is akadnak, a fokozatosan szélesedő vigyorom nem szorítja háttérbe őket. Szóban nem mondanám ki, de a felélénkülő képem elég közlékeny velem ellentétben mennyire örülök a beleegyezésének, hogy jön. Egy darabig még odáznám, hogy reagáljak a szavaira, mert függetlenül attól mennyire hülyeségnek hangzik addig a másodpercig, amíg újból magához nem ragadta a beszédfonalat egyszerűen csak meg akartam csókolni és pont a hajolás legelején kezdett bele a rossz hírbe. Nem dőlök egészen előre, enyhén összeszűkült tekintettel figyelem, megdöntött fejjel.
- Oké, de készülj, mert nagyon hosszú lesz az út az italboltig.. – apró bólintásokkal zárom a mondatot és befejezem azt, amit az előbb alig volt lehetőségem megkezdeni. A tarkójánál túrom a hajába az ujjaimat és húzom magamhoz, hogy száját a nyelvével együtt hálásan kölcsön vegyem. Ő az, akinek a legkevésbé van mit köszönnie.
- Egyébként nehogy azt hidd ők fognak meglepődni rajtad.. Nincs ilyen könnyű dolgod. – az a bizonyos negyedik nő.. Nem mondtam, hogy a másik három milyen, huh? Most nem fog tudni azzal takarózni, hogy a véleménye szerint nem nőies viselkedésében sem. Bullshit. Vannak pillanatai, amikor nagyon is nőből van és ezek nem azok a momentumok, amikor elég ciki lenne, ha nem lenne az.. Kicsit húzódtam csak el, hogy ennek végre hangot adjak és amint a makacskodás vagy bárminek az első jele is kirajzolódik az arcán egy gyors homlokcsókkal terelem el a figyelmét, mielőtt ismét a csípője mellett keresnék támaszt.
- Csak a jegyeket kell intézni, majd vacsora után lerendezem. Szállást helyben kapunk. Hátrány, hogy a házban csak egy fürdő van és mindenki ott lesz; fejenként tizenöt perc jut. Utána mindenkinek jogában áll elzárni a melegvizet. – inkább most ismertetem a dolgot, minthogy ott helyben érje hideg zuhanyként a bevezetett farkastörvény. Általában tizenegy főre biztosítani a melegvíz ellátást.. Jah, az utolsónak így se mindig jutott. Kurvára élveztem, hogy a lehetőséget majdnem minden évben nekem adták.. A várost illető kérdésre visszaegyenesedem és oldalra nyúlok a vizemért, mielőtt folytatnám.
- Néha, az időjárás például határozottan jobb volt ott.. – banális példa, amire vállat is vonok. Néha. Annyira nem, hogy vissza akarjak menni, ez benne van a száraz hangszínemben is, ahogy a városról beszélek. Egy újabb korty követi a mondatot, a kiürített palackot, pedig egyelőre csak a mosogatóba gurítom.
- Szerettem, szeretem a munkámat, pontosan úgy ahogy van. Át akartak volna képezni egy pozícióra, másik egységhez.. – morogva húzom el a számat, nyilván nem neki szól. - ..és emiatt jöttem el. A nem nekik nem volt opció, szóval döntöttem. – könnyűnek és egyszerűnek hangzik, hogy nem-et mondjon az ember, ha akar. Jah, marhára annak, ha a másik féllel ellentétben az ő oldalán nem állnak ott a feljebb valók.. Röviden ennyi, többe úgysem tudnék kezdeni; a csengő alapján megjött a kaja és be kell engedni a futárt.

- Miért, másra számítottál? – ez alkalommal rajtam a sor, hogy kicsit magasabbra szaladjanak a szemöldökeim a homlokomon, az arcomra húzódó vigyor kezdemény ellen pedig remek módszernek tűnik az üvegbe kortyolás.
- Nincs rá okom, hogy ne legyek az. – ezt viszont komolyan gondolom. Egyfelől, annyira már ismerem, hogy tudjam, szólna, ha valami nem tetszene neki, másfelől éppen az előbb adtam lehetőséget a reklamációra, amivel meg nem élt. Hiába voltam a felvetéssel komolytalanul komoly, a helyzetemmel kapcsolatos magabiztosságom a helyére lendült. Pláne azok után, amivel indult ez a beszélgetésünk, nem fogok olyasmin pörögni, amin rohadtul nem kell.
- ..de feltételezem kijavítasz, ha nem így kellene legyen. – toldom meg végül, ahogy a vádlimra fog és visszatér a hangomba ugyanaz a játékosság, ami korábban is ott volt. A helyzetváltoztatás közben átkarolom a nyakát és a rövidre nyírt hajába szalasztom az ujjaimat, ahogy közelebb húz magához. Kicsit sem sietem el ajkai elbirtoklásának idejét, ahhoz ez túlságosan finom és jól esik.
(…)
Mostanra az én szemöldökeimet is ráncba szedi az egész téma, aminek én a magam részéről nem adtam volna ekkora jelentőséget.
- Azt hiszem túlságosan is szó szerint jött le, amit mondtam. ..igen, ez is igaz, nekik abszolút nem volt sikerük velem kapcsolatban, én meg nem számítom sikernek azt, hacsak szimplán jól érzem magam. – a szemöldökráncolást nálam felváltja egy jó ízű, de nem túl széles mosoly. Remélem, így talán érthetőbb, hogy mire is utaltam, amikor a szófordulatot használtam.
Tényleg volna mit közbevetnem a húga kapcsán, de visszafogom magam. Egyelőre hagyom a témát, főleg, hogy elég gyorsan át is térünk egy másikra, ami cseppet sem ígérkezik könnyedebbnek.
- Mennyi ideig volt a társad? – érdekel, mert fontos neki, mert számít. Továbbra sem vagyok hajlandó részvétnyilvánítással traktálni vagy üres frázisokat elejteni, ennél sokkal többet jelent nekem és így értelemszerűen az is, ami az élete része volt és a mai napig is az, ha azt veszem, hogy évek óta tölti a családjával a karácsony egy részét.
Nem, nincs okom arra, hogy hosszasabban filozofáljak vagy gondolkodjak a meghíváson vagy azon, hogy vele menjek-e. Az egy dolog, hogy hosszú évek óta nem volt részem rendes és hagyományos értelemben vett karácsonyozásban családdal, de ettől még nem akadok ki és nincs is szükségem arra, hogy nagyon gondolkozzak ezen az egészen. Menni akarok és pont. Az pedig elég sokat elmond, ahogy felderül ettől az arca. Gőze sincs arról mennyire jól áll neki, ha mosolyog...
Oké, arra nem számítok, hogy simán ennyivel gondolja letudni az ajándékozást. Kicsit meg is kavar az egész, hiszen az egyértelmű, hogy fontos neki az egykori társa családja és komolyan csak néhány üveg piával legyen letudva pont a karácsony?! Őszinte zavar ül ki a képemre ettől. Már épp venném a levegőt, hogy hangot is adjak annak, ami jelenleg nem éppen túl világos számomra, de a világ legtermészetesebb módján tapasztja be a számat. Nem, nem ellenkezem, egyetlen pillanatig sem, mi több, annál lelkesebben viszonozom a csókját, kicsit erősebben megszívva az alsó ajkát, mielőtt elszakadnék tőle.
- Azt mondod? Annál jobb.. – nem tudnám megmondani miért, de valahogy megkönnyebbülök egy kicsit. Pedig nem mond róluk szinte semmivel sem többet, de ha nem olyan tüncimünci csajt várnak, amilyen nem vagyok, akkor már nagy baj nem lehet, igaz?!
- ..és komolyan gondoltad az italboltban való bevásárlást? – ez számomra még mindig kicsit furcsa, de ő ismeri őket. Szóval nem fogok ellenkezni, a lehető legegyszerűbb ez a megoldás.
A jegyekkel kapcsolatban csak bólintok, a szállással kapcsolatban meg ezek szerint nincs további intézni való.
- Hűha, micsoda szigor. – vigyorodom el. - ..és vajon a te tizenöt perced és az én tizenöt percem összeadódik, ha teszem azt egy időben, egyszerre használnánk a meleg vizet? – szélesedik ki az örömgörbe az arcomon a pimaszkodás közepette. Csakúgy elméleti szinten érdekel a válasz, mert miért is ne.
A komolytalanság azonban megint rövid ideig marad csak, mert azzal, hogy megváltozik a hangszíne, egyértelművé teszik, megint egy kicsit nehezebb témába sikerült belenyúljak. Remek érzékem van hozzá.
- Hová és milyen pozícióba? – erről eddig sosem beszélt. Erről sem.. Mondjuk nem is volt olyan alkalom vagy lehetőség, amikor felmerülhetett volna.
Kérdésem az lenne még, több is, de a csengő egyértelművé teszi, hogy itt a kaja legalábbis remélem, hogy az és nem a szőke ciklon talált vissza és így a beszélgetés felfüggesztésre kell, hogy kerüljön.
- Beengeded? – értelemszerűen a futárt az épületbe, a kérdés közben pedig, ha ellép annyira, hogy elférjek, akkor lehuppanok a pultról. - ..hozok addig tányérokat meg evőeszközt. – és már fordulok is, hogy előszedjem az említett dolgokat a szekrényből és a fiókból, majd pedig az asztalhoz vigyem át.
- Vizet vagy sört kérsz? – mármint a vacsihoz, mert a magam részéről még visszakanyarodok a megkezdett sörömért, amit a pulton hagytam. Neki meg azt szedek ki a hűtőből, amelyiket kéri – ha semmit, akkor csak a magamét hozom – és, ha közben már intézte a kaját, akkor leteszem magam az egyik székre az asztalnál, törökülésben. A tanulnivalómat csak nemes egyszerűséggel arrébb tolom, az egyik tányért az evőeszközzel felé nyújtom, a másikat meg magam elé húzom.
- Egyébként.. – szólalok meg újra, ahogy a tavaszi tekercs kibontásának állok neki, amivel, ha megvagyok felé is kínálok, hogy kér-e. - ..csak elméletileg, mit szólnál egy kutyához? – nem fogom és nem is akarom kerülgetni hosszasan a dolgot, egyszerűbb így egyenesen rákérdezni, főleg, hogy én se határoztam el magam nagyon az ötlet mellett, csupán ma felmerült és érdekel a válasza. .. és persze nem abban a verzióban, amit anno Connornak előadott a téma kapcsán..

Hiába iszik bele a sörébe, nem válaszolok a kérdésre és semmit sem fűzök hozzá a mondani valójához, amíg el nem kapom a feltartott lábát. Nem számítottam semmire, inkább csak reméltem, hogy nem dédelget magában alaptalan gondolatokat miután biztosítottam róla
- Majd kijavítalak.. - ha úgy vesszük a mondat végét ő zárja le azzal, hogy egy sokkal jobb ajánlattal áll elő, mint a beszéd folytatása, ami nem okoz dilemmát elfogadjam-e vagy se. Kényelmesen és ráérősen élvezem ki ahogy a lábai közé kerülök, amiknél fogva ezen felbuzdulva közelebb is húzom. A mozdulat is tükrözi, hogy nem zavartatom magam emiatt, ahogy máskor se teszem. (...)
Megvilágosultan bólintok egy rövidet a magyarázatra az elején kicsit feljebb szaladt a szemöldökkel, a végét meg egy sima hümmentéssel nyugtázom a hallottaknak. Jah, túl szó szerint jött le, ezzel igazat is adtam az első mondatának.
- Kicsit jobban részletezted, ezért hittem nagyobb jelentősége van a dolognak, de oké, már tiszta. - nem fogom kétségbe vonni, ha azt mondja csak ennyiről van szó. Az ő esetében hála az égnek a nem az nem-et jelent és nem valami rohadt rejtjelként funkcionál arra, hogy addig erőltessem a témát, amíg meg nem változtatja a válaszát vagy épp a véleményét. Az esetek jelentős többségében legalábbis, a maradékban meg tudatosan nem akarja, hogy erőltessem, csak épp kéne. ..nem úgy, mint a húgommal való kapcsolatomat, így jó, hogy nem is teszi.
- Két és fél évig. - alapvetően nem hangzik soknak időben, főleg ahhoz képest mióta töltöm a családja körében az ünnepek egy részét, de az a két és fél év majdnem hétből hét napon jelentette egymás pofájának elviselését. A munkában és azon kívül. - Aztán érződött az vagy háromszor annyinak is. - teszem hozzá majdhogynem egyből. A vállrándításom és a gyors lefolyású mosolyféle lehet feszültség, de attól még nem nyögvenyelősen beszélek a dologról, mint akinek a fogát húznák. Komolyabb téma ide vagy oda, amit számomra nem sokkal könnyebb követ, de a végeredmény ezt elég lazán félresöpri. Gőze sincs arról mennyire visszafogott a reakcióval fogadom, hogy azt mondta velem tart..
Elcsípem persze az arcán kirajzolódó zavart, de a levegőt előbb happolom el tőle, minthogy hangot adhasson neki. Az eredeti szándékomat nem sokon múlik, hogy meghiúsítsa ahogy jobban lefoglalja a szám az utolsó pillanatban.. Majdnem félredobtam a huszonhatodika megvitatását. Majdnem.
Lapos pislogással egybekötötten bólintok megerősítés céljából a belőle megváltást kiváltó megállapításra. Szép is lenne, ha ilyen társaságban megmaradna bárki, akinek eszébe jut akárcsak megjegyzést is tenni valami pipere cuccra vagy aktuális trendre.. A visszakanyarodó kérdést értem miért tette fel, de nem tudom nem majdnem kinevetni érte.
- Félig..? - nem bátortalan a válasz, csak.. Vicces. Tényleg. - Van egy fura szokásuk; gyűjtenek mindenféle whiskey-t, meginni sose isszák meg, de baromira büszkék a gyűjteményre és ezerrel megy a két testvér között a verseny ki szerzett be több újat az adott évben. Komolyan, vérre menő komolyságú a dolog. - ez megérdemel egy szemforgatást is.. - Mindenki más.. Oké, tényleg nem csak oda kell menni, de nem csinál senki nagy felhajtást. - neki se kell.. Rénszarvasos pulcsik, idétlen szoba-, kerti díszek, pia, egy életre elég sütemény, meg pia, konyhai, kerti eszközök, et cetera, de beadtam a derekam a beszerzésükre. Helyben majd navigálok.
- Hát.. - helyezkedem kicsit közelebb felidézve az emlékeim közül az egyszer már elsütött esetet. - Volt, akik megpróbálkoztak vele és nem sült el jól a szabályok kijátszása. Hacsak nem akarsz sikítani a hirtelen jéghidegre váltó víz alatt.. - nem, azért van tippem, hogy nem. - Másodpercre pontosan mérik a negyed órát, nincs kivétel. - a vonásaira húzódó pimaszságot látva kifejezetten sajnálom, hogy nincs, de asszem azt a másik tizenöt percet máshol is lehet kamatoztatni. Időhatár nélkül..
Morogtam. Megint. Nem meglepő, de érzékelem a reakcióját és észbe kapok, egy gyors torokköszörülést eszközölve hozzá.
- Terrorelhárításhoz. Idővel csapatvezetőnek, de mondanom sem kell ez nem az én műfajom.. - a hangomban lévő kényszeredettség is meg a képem nyúlása is sokat mondó, mielőtt ellépnék tőle és megtenném az első lépést az ajtó felé. Leginkább kiröhögöm az ötletet, aminek totál nem látom az alapját hogyan juthatott az eszükbe, meg nem is érdekel, hogy jobban átvegyem a részleteket és kiderítsem.
- Jah. - ..engedem és bólintás formájában okézom le, hogy intézi a tálalási részt a pultról való lehuppanást követően. A farzsebembe nyúlok, emlékeim szerint benne hagytam egy ötvenest, amiből kifizethetném a futárt, de kénytelen leszek a kabátomból kikeresni, mert nincs meg..
- Sör, kössz. - vetem hátra a vállam felett és már a zárban lévő kulccsal babrálok, egy időben a kabát fogasról levakerálásával. A borravaló osztását majd megkapja a következő kiszállításnál a pasas, ezt a fajta nagylelkűséget nem tőlem fogja megkapni. Csak az aprót nem kérem, ami rá is van írva a pofájára, hogy nem okoz nagy lelkesedést a csomag átadásánál, de pont leszarom. Én sem szoktam jattot kapni, bocs baszd meg.
Ahogy letudtam a cserét egyből az asztalhoz megyek, a tányért átveszem és közben középre leteszem a több dobozt tartalmazó zacskót, majd elkezdem őket sorra kivenni belőle. Az Egyébként.. hangsúlyára felnézek és elkapom a tekercs felajánlását, de fejingatással utasítom el. Vega - nem vagyok elájulva tőle.
- Áh, szóval túlságosan szó szerint vettem, huh..? - sandítok rá visszavezetve kicsit a fonalat az állatmenhely szóba hozására nem sokkal ezelőttre. Kézbe veszem a sört és ledobom magam a székre, mire megszabadítom a kupakjától.
- Nem tudom. Januártól te is visszamész az állományba, egy kölyökkel meg egyébként is több időt kell foglalkozni.. - nagyobb levegőt veszek és beleiszok a sörbe. - Viszont elméletileg; akarnál, azért kérdezed..? - a szecsuáni marha dobozáért nyúlok, de nem veszem le róla a tekintetem, ami elég kérdővé válik ahogy enyhén gyűrődik a homlokom ez idő alatt.