Ebédlő & Konyha (Harper lakás)

- Nem valami sok érdemi vagy eseményteli történik velem mostanság, talán ezért. – nem érzem, hogy jobban részleteztem volna a kelleténél, bár lehetséges. Tény, ami tény, az elmúlt fél év nagyon hosszú hosszú volt abból a szempontból, hogy általában a napjaimat nem sok történés tette ki, példának okáért az utóbbi időben hiába tudott jobban lefoglalni az edzés, arról aztán végképp nem lehet mit hosszasan elmesélni mondjuk. Vagy a tanulásról sem, a könyv felett görnyedni sem valami izgalmas vagy lebilincselő. Tényleg alig várom, hogy visszamehessek dolgozni végre, a képzés miatti jövés-menés csak egy nagyon kis mértékben ad több változatosságot az unalmas hétköznapokban.
A társával kapcsolatban újabbat bólintok, további kérdésekkel azonban nem bombázom egyelőre.
- Sejtem.. – nekem nincs társam, de arról azért van fogalmam, hogy milyen érzés, amikor a folyamatos együtt töltött idő többnek érződik.
Szó, szót, majd végül csókot követ mielőtt lenne lehetőségem rátérni a kissé talán csodálkozó visszakérdezésre az ajándékok kapcsán. Mivel nem tudom, hogy hová fog kilyukadni, csak a készülő nevetés jelei tűnnek fel, nem sok hiányzik egy finomabb, de jelzés értékű vállba veréshez, ami elmarad végül. Megfékezem magam, kivárva, hogy vajon mi az, ami mulattatja és amiről úgy tűnik, hogy teljesen lemaradtam valahol és valamikor. Aztán fény derül arra, hogy miért is pont az italbolt az ideális bevásárlóhely esetükben. Így azért már érthetőbb nekem is a dolog.
- Ooké, értem. Te vagy a főnök, mondod, hogy mit és beszerzem. – emelem fel mindkét kezem megadóan. Az ő ismerősei, úgyhogy teljes mértékig hallgatni fogok rá, jobban ismeri őket nálam. Pontosabban ő ismeri őket, én pedig nem.
- Úgy ismersz, mint aki a hideg víztől sikoltozik? – nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek vissza ugyanolyan, ha nem pimaszabb kifejezéssel az arcomon, majd megjátszott lemondással szusszanok egyet.
- Akkor külön megyünk zuhanyozni.. csak elvonnád a figyelmem a negyedórámról. – komolytalan nagy komolysággal bólintok is egyet, lesújtónak beállítva a hírt. Amúgy meg nyilván kibírható és nem is okoz majd semmi gondot, de a játék kedvéért muszáj vagyok így előadni. A játékos hangulat azonban gyorsan tovaszáll és bár itt is lenne még mit hozzáfűznöm az egész témához, a kaputelefon csengője teljesen másfelé tereli a szóváltást.
A belém fojtott már miért ne lenne az ő műfaja kezdetű, de valójában a levegővételig sem eljutott kérdés helyett egy szimpla köszivel kezdem el elővenni a tányérokat és evőeszközöket.
- Oké, viszem. – benyúlok a hűtőbe egy másik üveg sörért és a magam megkezdettjét is felmarkolom, mielőtt asztalhoz ülnék.
Mikor visszautasítja a tekercseket, kézzel veszek ki kettőt a tányérra és felpillantok rá enyhén feljebb szaladt szemöldökökkel, a visszakérdezésére, közben pedig leteszem a dobozt.
- Az túlzás lenne, hogy olyan nagyon akarnék, de megfordult a fejemben. Ennél tovább azonban nem jutottam, egyfelől előbb meg akartalak kérdezni, mert, ha teszem azt nálad szóba se jöhet, akkor nem agyalok rajta, másfelől meg konkrétan ma ugrott be a gondolat. – vonom kicsit meg az egyik vállamat és kézbe veszek egy tavaszi tekercset.
- Tudom, hogy sokat kellene foglalkozni vele, de a 24-72-es és a te beosztásod mellé esetleg beleférhetne.. – nyilván nem egyedül, nélküle vállalva gondolnám, mert úgy tényleg nem menne, nem véletlenül nem kockáztattam be soha háziállatra. Huszonnégy óra szolgálat után hetvenkettő a pihim, így elvileg lehetséges volna elég időt szánni egy kölyökre, de értelemszerűen, amikor dolgozom, akkor egy teljes napig nem tudnám ellátni.
- Térjünk rá vissza később? – dönteni most semmiről sem kell, úgyhogy akár pihentethetjük is az egész ügyet. Amíg nem költözünk el, amúgy sem lesz aktuális téma és utána sem kell annak lennie, ha nem akarja.
- Amúgy.. miért nem akartál csatlakozni a terrorelhárításhoz? Egyáltalán nem érdekel? – eddig sosem említette, így fogalmam sincs pontosan miért is utasította vissza vagy mit takar az, hogy a csapatvezetés nem az ő műfaja, a válasza viszont nagyon is érdekel. Amíg a szó az övé, addig pedig beleharapok a vega tekercsbe.

Rövid bólintással zárom le a témát, mert nem fogok idióta vidításba kezdeni, hogy nem így van a helyzet, amikor de. Ezt a közhelyet meghagyom másnak, elég sokan oda vannak érte. Helyette másra, a témához szorosan kapcsolódó dologra kérdezek rá.
- Másodikától mész vissza az állomásra, jól emlékszem? – a január elejében biztos vagyok csak abban nem ténylegesen hó elejétől fog fellélegezni a hosszúra nyúlt kényszerpihenésből. A fizikai alkalmassági vizsgálat előre hozatalára vonatkozó kérelmének visszautasításakor először őszintén nagy megkönnyebbülést éreztem – tudom, önző dolog, de igenis megkönnyebbültem tőle –, gondoltam végre egy lesz kis idő, amíg nem kell az elszaporodott kórházi látogatások következő alkalmán kattognom.. Végre. Őt ismerve nem tudom hogyan gondolhattam erre; pont amiatt került vissza, a távoli kilátásokba helyezett munkától. Jézus, nem tudom hogyan nem csavarodott be és tartotta magát ilyen jól ebben az időszakban.. (…) Elég sok minden előkerül a huszonhatodika felvezetéseként, amiről sosem ejtettem szót és jó néhány kérdést felvet benne, pont, mint a legutolsó Brad-hez kapcsolódóan. Tovább nem boncolgatnám a múltamat, egyébként sem szeretem, de jelenleg tényleg nem több, mint mellékterméke a beszélgetésnek, így örülök nem tesz fel újabbakat és előrébb haladhatunk az út részleteinek megvitatásában. Már azon részletekkel, amiket Liz-ék nem vésnek kőbe évről évre, mint a szállás kérdésköre.
Mindig van egy apró ránc a homlokán, ami tudtán kívül jelezni hivatott a türelmes visszatartását egy megjegyzésre vagy másra vonatkozóan, így igen, érzem a sürgetést és összekapom magam ne fakadjak ki az ajándékok miatt.
- Rendben. Egyébként meg gyakrabban használhatnád együtt ezt a két mondatot. – még szép, hogy megjegyzem ki kellett volna bírnom? és csak egy kicsit dőlök hátrébb, amennyiben a feltartott kezeivel megcsapni készülne az alkarjainál megragadva kaphassam el azokat. A vonásaimon van, hogy tudom az járna a megszólalásom után, csak épp nem érdekel. A vizet illetően megdöntött fejjel, egyre laposabbá váló sandítással figyelem. Úgy ismerem-e? Baszd meg, a forró zuhany ahogy egyik pillanatról a másikra jéghideggé változik még engem sem hagyott csendben. Főleg nem az első bejátszott alkalomnál. A mellette megtámasztott kezeim ismét a pulóvere alá tolakodva fognak a dereka két oldalára tapadni.
- Várj, ez most az a rész, ahol meg kellene sajnáljalak, amiért én szemét elvonnám a figyelmed? – a macskanadrág sztreccses anyaga alá furakodva emelem feljebb a konyhapultról, hogy a hátsójára markolva ültessem vissza, húzzam abszolút közelségbe. - Remélem tisztában vagy vele, márcsak azért sem fogom. – az ő komolytalan komolysága.. Az enyémből a komolytalanság hiányzik, a huza-vonának előbb-utóbb ez lett volna a vége és ugyan már, miért játsszak el a gondolattal, hogy hagyni fogom egyedül használja ki azt a tizenöt percet? Egy fenéket akarom.
A költözés alapvetően nem hozná rám a moroghatnékot, amit később igyekszek elkerülni amint észbe kapok és a kinevezés is csak rövid ideig tenné, de azért nem küldöm el gondolatban a csengőre ráfekvő futárt. Eleresztem, helyére simítom a pulóvert és megyek lerendezni a kajafutárt, amíg ő a sörrel, a terítékkel foglalkozik. A gyomrom a dobozok majdani kinyitásakor – ahogy erőteljesen megcsap az illat – szólal csak meg, hogy mennyire pártolja a vacsorát.. Elsőként a marháért nyúlok, de utána sorra kezdem el kibontani az adagokat; félszemmel, mert a válaszára figyelek főként, a szedésnél is. Előbb viszont a folyékony résszel kezdem.
- Végülis bele. – csak röviden szúrom közbe, hogy igen, a beosztásainkat alapul véve nem lenne gond az állat gondozásából és ez majdnem felér egy benne vagyok kijelentéssel, mert nem húzom a szám, nem mondtam meg egyenesen tegyen le az elképzeléséről, ha már tőlem is függ a dolog. Megvakarom a borostámat és megrázom a fejem, ahogy az ügy halasztását felajánlja.
- Nem kell, ha szeretnéd részemről nincs akadálya a költözés után. – felveszem az evőeszközöket, hogy legalább az első adagot felkotorjam a villára. - Magamtól sose fordult volna meg a fejemben, de nincs ellenemre, ha azt mondod bevállalható az időnk mellett. – nincs csavarni valóm a dolgon, nagy gondolkodni való sem, inkább amiatt nem tudtam elsőre egy épkézláb válasszal szolgálni, mert sose volt kutyám. A vele járók meg.. Mindennel vannak, a szőrzsák meg tanítható. Az első falatot gyomorbéli megkönnyebbülésként élem meg és már a másodikkal folytatnám, ha nem kanyarodna vissza a kaja érkezése előtt aktuális témához. Újból fejingatással élek.
- Nem, az egy jóval másabb szint. Tengernyi protokollal, nagyobb rizikófaktorral.. Mmh. - röviden, de határozottabban ismétlem meg az előző mozdulatot. - Nem. Így is eléggé meg van kötve a kezünk. – a kurva nagy felelősséget meg nem is említem, itt is elég sokszor hajszálon múlnak a közbe avatkozások végkimenetelei, de.. Sokkal kevesebb veszteséggel jár, ha elcsesszük önhibából vagy önhibán kívül. Jah, nyersen megfogalmazva ez a legnagyobb különbség szerintem, szervezeti felépítés meg minden egyebet figyelmen kívül hagyva. Többet kaja közben igazából nem szeretnék erről beszélni, úgyhogy, ha rám hagyja nem fogom tovább forszírozni a kihagyott lehetőséget, mert az étvágyam is jelentősen megnövekedett ahogy belekezdtünk a kínaiba.

- Aham. – a bólintás mellé hümmögéssel kísérem a „válasz”t; igen, jól emlékszik, akkor állok végre vissza munkába. Nem fordul meg a fejemben, hogy esetleg nem sikerül a vizsga. Egyfelől már sokkal korábban úgy éreztem, hogy készen állok rá – más kérdés, hogy az ez engedélyt nem kaptam meg az előrehozott alkalmasságira, máig nem értem miért... –, másfelől pedig időben elkezdtem a felkészülést rá és úgy is gondolom, hogy menni fog. Nem először csinálom, tudom, hogy mit várnak. Úgyhogy elég magabiztos vagyok. Ennyi otthonlét után pedig egyenesen beleőrülnék, ha nem sikerülne, ezért ez nem is lehet opció, nem vagyok hajlandó számolni vele.
(…)
Mindkét szemöldököm egyszerre szalad feljebb a homlokomon, de nem a csodálkozás jeleként, hanem amolyan aha élmény tükröződéseképpen a megjegyzését hallva, majd pedig inkább sandítássá szűkülnek a szemréseim.
- Hm. – szusszanok egyet, de szándékosan válasz nélkül hagyom a továbbiakban azt, hogy gyakrabban is emlegethetném, ő a főnök. Nem, szándékosan nem kap se megjegyzést, se megcsapást se semmi más egyebet.
A sikoltozás nem az én műfajom. Szép is lenne, ha azért, mert valami nem várt, sokkoló vagy hirtelen történik és nekiállnék kivágni a magas C-t, elég érdekesen állnám meg a helyem egy égő, éppen összedőlni készülő épületben mentés- és oltáskor… Szóval nem, a hideg víz sem váltana ki belőlem ilyesmit. Sőt, ha választani lehetne, inkább a jeges zuhany, mint egy fejemre zuhanó, izzó mennyezet...
- Nem. Miért kéne, hogy sajnálj? – vonom valamivel összébb a szemöldökeimet értetlenkedve, mert zavarban vagyok és nem tudom ez most honnan jött… - ..csak közöltem a várható menetrendet. – szaladnak megint széles mosolyba az ajkaim és bár ő mellőzött minden komolytalanságot a hangjából és mondandójából, addig én nem. Nincs rá okom.. vagyis egészen addig nem volt, míg a tenyerei a sztreccsnadrág alá nem érnek és közelebb nem von magához.
- ..nem is kértem ilyesmit. – mielőtt azonban még válaszolhatna erre, ezúttal megint én rabolom el az ajkait.
(…)
Sem azonnali döntésre sem semmi egyébre nem számítok a kutya megemlítése kapcsán. Eddig csak egyszer került elő a téma, akkor is Connor hozta fel, így pedig nem tudom, hogy mivel is számoljak. Most majd kiderül, hogy egyáltalán gondolkodjak-e rajta, ennek fényében vetem fel az egész ötletet. ..és így nem tagadom, nagyon is meglep, hogy gyakorlatilag könnyedén belemegy. Valójában annyira nem számítok könnyű menetre, megbeszélésre, hogy elkerekednek egy pillanatra a szemeim.
- Tényleg? – tényleg beleférne, tényleg nincs akadálya, tényleg benne van? Oké, nem arról van szó, hogy nem hiszem el, csak noh, szeretném, ha átgondolná. Bár, ahogy hallom, úgy tűnik, hogy ez megtörtént. Mindegy, a visszakérdezésből baj nem lehet.
Akaratlanul is szélesedik a mosoly a képemen, tulajdonképpen minden értelmes magyarázat nélkül. Egészen addig, amíg vissza nem kanyarodok a futár miatt félbe maradt megbeszéléshez. Pontosabban kérdezek, de ahogy látom rajta, nem feltétlen feszegetné a témát, pedig kérdésem az volna még. Akárhogy is, hagyom a dolgot és csak egy bólintással veszem tudomásul a hallottakat és folytatom a kajálást, ami mellett legközelebb már csak azt a témát hozom fel, hogy kaja után megnézzünk-e valami filmet, vagy ne.


// //