Cal Anderson Park

Essie - Lars (június 10. előtt)

Blacknek kivételes érzéke és türelme van emberekhez, így egy idő után úgy döntöttem, kiképeztetem kórházlátogató kutyává. Nekem kifejezetten megterhelő, ha beteg gyerekekhez megyünk, és a gyógyíthatatlan betegek osztálya, de Black... Black szinte kinyílik. Nem hiába mentett kutya, tudja, érzi, ha valakinek szüksége van lelki támogatásra. De jól jött volna ez tizenöt éve. Ma is egy ilyen látogatáson vagyunk túl, általában utána embermentes helyre viszem, de valahogy a parkok jöttek be, vagy a kertváros. Kocogni, játszani, labdát dobálni szoktam neki ilyenkor, s hagyni, hogy mindent megszaglásszon és alaposan megjelöljön.
Most azonban feltűnően hosszú ideig kocogni támadt kedve, vissza se fordult, csak szaladt előre. Ezt akkor szokta, ha az egyikről tudja, hogy legközelebb, ha megyünk, akkor már nem fog vele találkozni. És még azt mondják, hogy az állatok nem érzik az ilyet. Türelmesen kocogtam utána, míg végül az egyik parkot, nem messze egy játszótértől, megfelelőnek találta és orrával a fűbe dörgölőzve, majd hátára fordulva hengeregni kezdett. Leguggolok mellé, szerintem az én nyelvem jobban lóg, mint az övé, ritka hosszú maratont vitt most le. Innen tudom, hogy az illetőt szereti.
Megvárom, míg hozzám ér, hagyom magában lenni, végül a fejét a tenyerem alá simítja, mire megvakarom a füle tövét, fejét felém fordítom.
- Minden rendben lesz, haver – puszit nyomok a homlokára, majd megvakarom a szeme közötti területet, amit csak tőlem szeret, s fogad el, majd hagyom, hogy a közeli, madaraknak kihelyezett itatóból igyon. Bejáratott helye, először elhessentettem onnan, de aztán rájöttem, hogy ez csobogó, nem fogja a szárnyasoktól elinni a vizet, így hagytam.
Előhalászom a lasztit, pattog, sárga, Blacknek való. Amint meglátja a kezemben, törődik is az ivással, fejét felkapva várja, hogy dobjam el.
- Ezt kapd el... jézus bocs! – nem figyeltem oda és sikerrel homlokon dobtam valakit. Még szerencse, hogy elég messze van, hogy ne teljes erőből dobjam meg, mert akkor terült volna, mivel nagyon rádolgoztam a kezemre, tanulva Semus esete óta. Az illető felé szaladok, Black türelmesen ül mellette, persze, miután megszerezte a labdát, az a szájában van.

Talpon maradt, tehát annyira nem találtam el. De ciki! Nekem legalábbis. Ha engem találna el labda, vagy dühös lennék, vagy jót röhögnék két ember pancser mivoltán. Egyik, aki félredobta, másik, aki nem vette észre.
Azért felé sietek, elvégre fejen vágtam, még ha véletlenül is volt, a legkevesebb, hogy bocsánatot kérek.
- Nem lett nagyobb bajod? Hozhatok jeget a közelből – nézek a fejére, ahová láttam csapódni a labdát.
- A labda, vagy a kutya? A kutya önmagáé, a labda meg a kutyáé – aztán elmosolyodom. – Black velem él, de nem vagyok gazdája. A szabadságát ő birtokolja – majdnem őrjöngeni kezdtem, amikor megcsináltattam Black tulajdonlapját. Mintha tárgy lenne, aztán meg az ottaniak úgy gügyögtek hozzá, mint egy idiótához. Black türelmesebb volt.
Aztán megállok a válaszban, mert, ahogy jobban nézem, ismerős. Szinte egyszerre kérdeznénk rá, aztán be is ugrik, ki ő.
- Esther? Az emberi részről? Lars – teszem a mellkasomra a kezem. – Nyomlaboros.
Black Essie lába elé köpi a labdát, s rá néz fel.
- Ez felér egy keringőre hívással - utalok Black tekintetére. - Én pedig cserébe meghívnálak valamire, amit szeretnél, bocsánatkérés gyanánt, ha éppen nem tartalak fel – mert láttam, éppen kocogott, amit én mára éppen befejeztem, majdnem ultramaraton szint lett a végén.

- Azt látom – kuncogom el magam, megkönnyebbülve.
- Akkor jól emlékszem a nevedre – mindenre emlékszem, a fejem ezzel lett megáldva, s ki is használom.
Zsebre vágom a kezem, ha nem fogadja el a meghívást, akkor legfeljebb másnap egy doboz bonbont és egy csokor virágot fogok küldeni a részére. Nem vagyok egy adósnak lenni jó típus.
- Rendben! – teszem össze a két kezem elégedetten, de nem dörzsölöm meg, az sunyi képzetet adna a dolognak, holott nem ez a helyzet.
- Mit szólnál ahhoz? – mutatok a tér másik oldalán lévő kávézó-cukrászdára. – A Starbucks elbújhat mellettük. A frappuccinójuk mennyei, a cookiejaikból zsákszámra vinnél haza.
Black visszaér, és nem elém dobja a labdát, hanem Esther felé, s megint rá néz fel. Képet vágok, de nem szólok semmit, mert nem sértődtem meg, mosolygásban végződik a grimaszom.
A vásárlás után azonban nem a kávézó előterénél állok meg, hanem tovább megyek, a játszótér felé, s az egyik nagy mászókára mászok fel, ahol van hely két embernek is, majd leülve, kissé pimaszul mosolygok Estherre, majd lefelé nyújtom a kezem.
- Megfogom addig – van mellettünk hely lepakolni a holmijainkat. Majd ismét nyújtom a kezem, segítséget adva neki a felmászáshoz, ha kéri, aztán a szívószálat veszem be, átnyújtva egyúttal a saját italát is, ha kért.
- Gyakran jársz erre? – egy elégedett hümmentés után kérdezem, felé fordítva a fejem.

Black lelkesen lohol, nyert ügynek érzi, hogy mégis eldobják neki a labdát, s izgatottan toporog a bejárati ajtó előtt, mert még akarja, hogy dobáljuk neki. Az ajtónyitásra azonban begaloppozik a fagyizóba. Kutyabarát, különben ide sem jönnék. Black amilyen lököttnek tűnik, úgy tud viselkedni zárt térben, plázában is póráz nélkül sétálok vele, sosem vett le eddig sehonnan semmit, pedig volt, ami étel volt.
Elveszem Essietől a lasztit, s az ingem felső részéből veszek elő egy zacskó tisztasági nedves zsepit, Black mellett kötelező tartozék, ha utána civilizáltan akarok viselkedni. Egyet átadok Essienek is.
Egyszer azért keresem a tekintetemmel Essiet, Black az már tudja hova megyünk, lógó nyelvvel kocog az egyik mászókához. Amelyikre fel is mászunk, Blacknek fenn eldobom a labdát, a játszótéren belülre esik.
Újabb pimasz mosoly, ezúttal egy képvágással egybefűzve.
- Mmm, akkor ezért nem láttalak eddig még erre. Black szeret idejönni, játszani a gyerekekkel – no meg feltöltődni a kórházi látogatások és otthonok látogatása után. Velem együtt, de szerintem, ha versenyeznénk, akkor egyértelműen ő készül ki tőle jobban.
- A kocogásra nincs mentségem – bökök az állammal Black felé, aki miután rájött, hogy nem fogjuk neki dobni a labdát, rágcsálás helyett kiszúr magának egy gyereket és kiköpi a labdát elé. Ismerik egymást, az anyuka egyből keresni is kezd a tekintetével, amire, mikor ideér a feje a körözésben, egy mosollyal tartom fel a kezem a fejem magasságáig, üdvözlésként.
- Blacket hozom ide időszakonként, hogy feltöltődjön rosszalkodással. Vagyis az ő kedvenc találkozóhelye. Mindenkit körbeudvarol. Itt fenn meg egészen jól belátni a területet – a mosolyom jelzi, hogy nem haragszom rá, nem engedném így szabadon, ha nem tudna viselkedni, de azért szemmel tartom.
- Eddig mihez kezdtél magaddal? – kapok vissza a szón, újabbat kortyolva az italból. Cukormentes, édesítőszer-mentes. Mind a kettőt utálom.

- Pedig az izomláz nagyon jó – kuncogok. – Mozogj többet és többször, s nem lesz izomlázad – vonom fel rövid időre jobb szemöldököm hamiskásan.
A játék elkezdődik, Black tud gyerekekkel játszani, s a kétéves törpe egyből ráveti magát, s nem bántja Black, pedig megint a fülét kezdi el veszettül csavargatni, az anyja lerendezi, ha meg Blacknek nem tetszik, lazán elsétál onnan, de nem bántaná a gyereket.
Oldott a hangulatom, még ha nem is tudom igazán túltenni magam azon, hogy úgy vagyok szerelmes, hogy azt nem viszonozzák. Valójában nem nagyon akarok most a városban létezni, fullaszt a tudat, hogy Leander is a város lakója. Ugyanakkor boldog vagyok, mert azt hittem Semus után, hogy nem leszek képes többé szerelmes lenni. De hogy pont olyanba, akinek van partnere! Irigylem a partnerét, hűséges hozzá. Azóta senkivel sem voltam, s nem is vágyom arra, hogy keressek, legyek valakivel. Megtaláltam őt, s azt is tudom, hiába futnánk egyszer úgy össze, hogy már nincs senkije, én mondanék nemet. S boldog vagyok azért is, mert nem történt meg az, azon az éjjelen. Nem szeretek kapcsolatokat széttörni, belelépni. S ha nem lenne Heidi várandós, végre úgy, hogy a baba megmaradt, akkor már rég elhúztam volna a városból, úgy érzem, ólmos súly van a mellkasomon. De nagyszerű vagyok palástolásban, minek terheljek ezzel másokat? Így az oldott hangulatomnak engedve szürcsölöm az italt.
- Á, csak itt ilyen – legyintek. – Meg lefoglalom. Sokat mozgunk, ami nekem sem árt – legalább nem azon rágódok, amin tök felesleges, igaz, nem is vagyok olyan.
- Mmm... milyen két diplomát? – kérdezem szívószállal a fogaim között. – Ahhoz gratu – a fegyverek és én még mindig nem vagyunk túl jó barátságban, de legalább már voltam lőpályán, nem egyszer.
- Te biztos munkamániás vagy – vigyorodom el, majd kortyolok még egyet, mielőtt a kezeim közé venném a poharat. A feleségen kis híján felnevettem, de inkább csak egy vigyort engedtem el.
- Doktori, akibe beleszerettem, nem kér belőlem, gyerekem meg majd akkor lesz, ha béranyát kérek fel, vagy örökbe fogadok – vagyis az utódnemzéssel nincs gondom, a párkapcsolat másik oldalában keresendő a lényegi kérdés, mert hogy ő sem lenne képes gyereket kihordani és szülni.
Egyre inkább hajlok a felé, hogy el fogom fogadni az ajánlatot, ami pár hónapos kiküldetésre vinne, olyan messze innen, hogy lenne időm kiverni a fejemből Leandert. Mire a baba megszületne Heidinek, aki most szintén nem kér belőlem, sokkal inkább hasznára lennék, mint most. Talán ő is lehiggad addigra.

A kuncogásból kisebb felkuncogás-nevetés féle alakul ki.
- Éppen a fájdalmat kerülöd el a rendszeres edzéssel, ezért mondtam – ránézek. – A kocogással kezdeni egészen jó ötlet. Feltéve, ha nem egy eleven, fénysebességgel száguldozó eb után teszed ezt – Black néha kilő, tudom, hogy figyel, van esze, de sosem lehet tudni.
A fizikát valahogy sejtettem, de hogy kémia is a repertoárban szerepel, felvonom érdeklődéssel a szemöldököm.
- Azt ugyan nem tudom, – nincs időm sorozatokra. – de a Caltech egész jó tanári karral bír – bólintok elismerően. Ettől ugyan nem lesz még valaki frenetikusan kiváló, de jó alapot kap, s ez fontosabb.
- Amíg így élvezed, addig minden rendben – a magánéletem egy kalap szar, persze, hogy a munkám az elsődleges, talán éppen ezért pocsék a magánéletem is. Habár... voltaképpen annyira nem is szar, csak én cseszem el folyton és állandóan...
- Biokémia. Vegyészmérnök – szürcsölök megint egyet. – A toxikológia és a vegyi tűz foglalkoztat – sokan nem gondolnák, hogy van közöttük kapcsolat, nos, van. De mielőtt elmerülnék ebben a gondolatban, inkább kirángatom magam, mert a munka valóban el tud téríteni sok mindenről. Élvezem, mindössze ennyi a titka.
Csak figyelem, ahogy tudatosul benne, mit is mondtam, majd szívószállal a fogaim között vigyorodom el, s úgy is válaszolok félig.
- Nem veszem sértésnek – nem vagyok sztereotip, affektáló, buzirózsaszín-szivárvány-virágmintás-platformos és egyéb, egyáltalán nem stílusosan öltözködő kretén, ezért nem is tudják nagyon rólam. Nem tagadom, de nem is hirdetem. Magánügy, mint a hetero létmód.
- Már nem tudom. Az ideálom egészen más, mint akibe végül beleszerettem. Nem a külső számít, hanem ami belül van – boldog kifejezés ül ki az arcomra, még ha szomorúság is van a szememben, inkább lefelé nézek egy pillanatra. Nem vagyok egy lelkizős típus, nagyon hamar megtanultam, hogy egyrészt senki sem kíváncsi rá, másrészt a kimondott szavaknak sokkal nagyobb erejük van, mint azt gondolná az ember. – Neked? – nem részletezem, hogy pasi, elvégre azokról beszélünk.
- Nem fogadta el a közeledésem – kettőnk titka marad, hacsak Leander őszintén ki nem pakol a párjának, amit szintén méltányolnék, remélhetőleg a párja is, ha valóban azért állt le, hogy éppen hol maradt abba az éjszaka. Mindenkinek más a tűrőképessége, kapcsolatban lévőkkel alapban nem kezdek ki. Most viszont, utólag megértve, a szerelem tényleg elvette a józan ítélőképességem, s ezt az aprócska, ámde annál nagyobb bökkenőt nem kérdeztem meg tőle. Így sült el, ha vannak következményei, úgysem bújhatok el előle, s nem is akarok.
- Csak ennyi – vonok vállat könnyedén, mintha már túl lennék rajta. Nagy szart vagyok túl rajta, de nem fogom már sosem kisírni senkinek sem a vállán a bánatom, mert nem akarom. A fiúk nem sírnak, a felnőtt férfiak meg aztán végképp nem.
- Neked akkor nincs senkid? Valakire csak szemet vetettél – neki is van szeme, lát vele.

- Ami késik, nem múlik. Szomszéd kutya is megfelel.
- Ne is – szürcsölök az italba, jeget sem kértem bele, amire még a legelső alkalommal nagyon néztek, de ha vizet akarok inni, akkor veszek palackos vizet.
- Szuper téma. Á, a kis gyújtogatók nem érdekelnek. Oké, fontosak ők is, de sok figyelmetlenségből fakadó tűzeset van, tudatlanságból fakadó, na és amit direkt tesznek. A vegyi tűz meg kifejezetten izgató tud lenni. Bocs, leálltam – belendültem, gondolatban már kapcsoltam össze az elemeket, de hát most nem dolgozni vagyunk itt.
- Volt, de nem foglalkozom vele. Saját éretlenségét bizonyítja, ha így áll hozzá, az olyanokkal meg le se állok még csak vitázni sem – vonok vállat. Általában ezért is utáltak és utálnak még, hogy ilyenekre nem ugrok. Tudom, ki vagyok, miből vagyok, s miként működöm. Hogy máshogy ezt miként ítélik meg, nem foglalkoztat.
- Kedves tőled – halvány mosoly. – Jól sült el, végül is – nem, nem sült el jól, kivéve azt a tapasztalatot, hogy képes vagyok még szerelmes lenni. De így, bassza meg, hogy úgy vagyunk egy városban, hogy nem akar tőlem, belőlem semmit? S fogalmam sincs, miért, habár csak sejtem. Bár, tök mindegy, miért utasított vissza. Rohadt szar érzés.
- Úgy nézek ki, mint akiről tudni, hogy homo? – kérdezek vissza azonnal, somolyogva a szívószál mögül. A látszat csal, honnan tudjam, hogy van-e kapcsolata vagy nincs? Aztán lelohad a mosoly a plátóira, aztán meg arra, hogy már nem él az, akibe szerelmes. Nem mondom, hogy volt. A szerelem örök tud lenni. Na jó, Semus kivétel.
- Ezt... sajnálom. Elmondtad neki? Vagy tudta? – érdeklődöm óvatosan, nem feszegetve durván a témát. Leandernek soha az életben nem mondanám el, hogy szerelmes vagyok belé, talán most sem kellett volna elmondanom, csak magammal vinni a sírba. Igen, jobb, ha nem kotyogok róla, nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni Leandert.
Black megadta magát közben és kinyúlt a homokban, mire a kölyök homokot kezdett rá szórni, betemetni vele. Szerencsére az anyja előbb mondja neki, hogy a fejét hagyja békén.
- És most nincs a képben senki? – mert hogy ezt meg kerülte, s ahogy most kinéz, annyira közel nem lehetett már a másik elvesztése. De néha bele tudok nyúlni. Na meg, a szerelem már csak olyan, hogy csőstül jön. Az én ajtómnál jó pár évig továbbhaladt, s utána meg volt pofája rossz feladót használni.

Kirobban belőlem a nevetés, szerencse, hogy éppen nem iszok.
- Bocsi, ez vicc volt a részemről – hagyom abba a nevetést, megsérteni nem akartam, a jókedv szakadt ki belőlem, komolyabbra váltok. - Ha gondolod, Blacket is elviheted, szerintem nála nagyobb sebességgel senki sem képes levinni téged a partra. Tapasztaltam. Van macskád? Megszokják, Black is megszokta, a kórházban is van simogatóban cica, oké, az egyiket majdnem megkergette, de a másikkal meg mindig alig várja a találkozást. Hogy hívják? – szeretem az állatokat, macskát még nem tartottam, Black be is sértődne. Vagy párnának használnák egymást.
- Hm. A toxikus dolgok is eszközök, ha úgy nézem. Azt szeretem még nagyon. Nagyon érdekes a hatásuk az élő szervezetekre, na meg minden szervezetre – gondolkodom el, aztán hessegetem a kezem. – De most nem dolgozunk.
Elgondolkodva szívok egyet az italból a szívószállal, végül meleg, mosolygós arccal bólintok.
- Igen – nehezen esek szerelembe, s talán éppen ezért volt ez ennyire fájdalmas. S egyben gyönyörű. Ajándékot kaptam Leandertől, amit kincsként őrzök.
- Nem volt gonosz – széles mosollyal nézek rá. – Tőlem nem kapnak ilyen kedves szavakat.
Volt már ebből ügyem, okoztam is fejfájást Waldnak, aztán kinőttem belőle. Nem én leszek az, aki a világ homojait kineveli ebből, nem is vágytam rá sosem. De a véleményem továbbra is megmondom róluk, nekik.
- Eltűnt? – csodálkozom el, aztán elgondolkodva szipkázom a kávét tovább. De jó lenne csak úgy eltűnni, innen messzire, hogy még csak véletlenül se akadjak össze Leanderrel. Azt most, s talán jó sokáig, nem bírnám ki ép ésszel.
- Nem tudom, ez jó-e vagy sem, hogy nem tudott róla – az is lehet, hogy tudott róla, csak nem árulta el. Bonyolult mindenesetre.
- Elrontasz? – kapom a tekintetem felé, átugorva az önszapulós részt. Mindenki maga dönti el, hogy van ideje és kedve szapulni magát, a helyett, hogy az erősségeit keresné, vagy a hibákat javítaná magában. Már nem vagyok ebben messiás érzetű. Csendben várakozom a folytatásra, ami látványosan érzékelhető.
- S mi az a hülyeség, amit szerinted elkövettél, s miként iszod a levét? – mert annyiban nem hagyom ám, ha már egyszer belekezdett. Még a poharat is az ölembe teszem.

- Bármikor – biccentek. Black közösségi kutya, de mellette nagy vihánc is.
Veszek egy nagy levegőt, széttárom a karom.
- Ezt már sosem fogod megtudni, de kár is ezen most már rágódni. Az meg, hogy menyasszonya volt – az még nem jelent semmit, de nem mondom ki, mert én is ezért nem mentem Leander után, valahogy van egy érzésem, hogy nem az egyéjszakás megcsalást tervezte akkor. Kapcsolatot meg szét nem bontok, az önzés.
- Az senkinek sem – legyintek.
Először csak hallgatok, emésztem magamban a jelenetet.
- Ezek szerint csak éreztél valamit iránta, s volt valami, ami miatt józanon nem tetted meg – Leander jut eszembe, ahogy hirtelen megváltozott a tekintete. Elfordítom a fejem, más irányba nézek. – Óvni akart téged – felelem csendesen. Ha Leander akkor nem áll le, nagy hibát követek el, s magam miatt, mert annyira akartam vele lenni, hogy még az evidens kérdést is kiütötte a fejemből, hogy tegyem fel: van-e valakije? Látom valakin, ha ilyenkor hazudik, így nem okoz gondot rájönni. Még részegen is.
- Nem gáz. Te kinyilvánítottad, mit érzel felé, s ő pedig reagált rá. Ezt gáznak éppen nem titulálnám.
Közben Black megunta a homokba temetést és felállva, kirázta a bundájából a homokot, a felét a gyerekre öntve, aki erre kacagni kezdett.

Felemelem a kezem, ha nem rágódik rajta, akkor nem rágódik rajta, nem fogok erősködni olyanon, ami nincs.
- És úgy is érzed? – kérdezem azért még csendesen. Az érzelem és az ész mindig külön úton jár, erre én is kiváló példa vagyok saját magam számára.
Először érdeklődéssel, aztán mindent értek arckifejezéssel nézek rá, majd inkább le, a lábamra.
- Tudod... – könyökölök rá a térdemre, úgy lógatom lefelé a karom. – Vegyük például az én esetemet. Ha lefeküdtem volna a sráccal, de csak utána közli, hogy van valakije, nem akar, és a többi, hogyan éreztem volna magam? Hiszen olyat adtam neki, amit más nem kapott volna meg, mert beleszerettem, s azt más nem kapja meg tőlem – ránézek. – Mit éreznél volna most, ha az a csók elcsattan, és ugyanúgy reagálja le a srác?
Megvakarom a tarkóm. Megalázó az, ha az ágyhoz bilincselnek és akaratod ellenére azt tesznek veled, amit akarnak. De nem, ezt nem fogom csak így kibökni.
- Megalázónak? Miért? – nézek rá érdeklődéssel. Valóban kíváncsi vagyok, miért érezte úgy és annak.

- Ez nem volt túl meggyőző – nézek rá.
Nyitva hagyom számára ezt a részt, talán most ennyi elég is volt, mert elég volt elindítani ezt a részt benne. Nem vagyok lelkizős, sose ment, talán éppen ezért választok bele jól a párkapcsolataimba, nem jó értelemben.
A válasz végével a jobb halántékomat az öklömre támasztom, úgy nézek Essiere.
- És azon elgondolkodtál, hogy ha megtörtént volna a csók, a srác hogy érezte volna magát? Hiszen eleve nem akart tőled semmit, de eléggé fontos lehetsz az életében, ha így reagálta le.
A következő kérdésen én gondolkodom el, a szám elé teszem az öklöm. Nagyon bennem van még Leander visszautasítása, s eléggé fáj is. A szerelem érzése, s hogy viszonzatlan, szétszakít még most is, hiába úgy tűnik, minden rendben velem.
- Fájdalmas – nagyon halkak a szavaim. – Érthetetlen és egyszerre érthető. Nem én vagyok az, aki lángra lobbantotta benne a szerelem lángját. Nem hibáztathatom érte – nem vonogatom a vállam. Az, hogy Leander képes volt felállni és kisétálni, még mielőtt megtörtént volna, olyan szerelemről árulkodik, amiben nekem már soha az életben nem lesz részem.
- Az, hogy képes volt nemet mondani, azt jelenti, törődik azzal, aki fontos a számára, legyen az szerelem, vagy barátság – nézek Essiere. Leander arra a személyre volt figyelemmel, akihez utánam hazament. Hozzá ment, nem nálam maradt. Nekem mondott nemet, hogy neki igent mondhasson. Erre csakis a szerelem képes.

Megértő pillantással tekintek rá. Az érzelmek sosem voltak az asztalom, s ha meg is nyíltam, minduntalan szögesdrótba nyúlt a kezem, így azt hiszem, ideje elgondolkodnom azon, végleg bezárom a dolgot. Vágyaim még vannak, idővel talán utat engedek nekik, Leanderrel történt eset még túl friss, s túlságosan beleestem.
Csendben figyelem, várakozom a válaszára, sejtve, mennyire is kattoghat az agya a hirtelen ledöbbenés után. Ezekhez idő kell, nekem azért, mert túl racionálisan látom még az érzelmeket is, de ha meg benne vagyok, akkor az mintha a Holdon nyaralna.
Mélyet sóhajtok magamban. A srácról kérdeztem, nem őróla. Nem fogok rámutatni, talán inkább erre volt szüksége, mint átgondolni a másik helyzetét.
- Nem azért mondtam bármit is, hogy igazam legyen.
A szavaimra nem reagál, s megértem végre, hogy egyáltalán nem is érdekli, hogyan vagyok, s mit is mondtam az előbb. Megint sóhajtok egy magamban nagyot. Azt hiszem, bezárom magamat a laborba, a kijelzők megértőbben kezelnek ebben a világban. Igaz, minek is várok el bárkitől bármit, mindig ebbe bukok bele.
- Ideje visszaindulnom, mielőtt Black meggondolja magát és a gyereket kezdi vacsorának nézni – sandítok Estherre, majd felállok, s lecsúszok a csúszdán. Elég stramm, apukák is szoktak gyerekekkel lecsúszni, így tudom, hogy nem fog középúton beszakadni alattam.
- Remélem, még összefutunk valamikor – nézek fel rá, majd integetek neki, aztán meg Blacknek, aki értve a mozdulatot, előrelendül, az utca felé, hogy megint kocognom kelljen utána. Hihetetlen energiamennyiség van benne. Bedobom a kukába a poharat, integetek a gyereknek és az anyukának is, aztán Black után vetem magam, mielőtt még a fél város gyerekhada a nyakába csimpaszkodik.

//Ha nincs más, úgy nagyon köszönöm a játékot! *.* //