Bejárat (S. R. Bar)

Újabb éjszaka a városban és ilyenkor igen egyszerűen működöm: bárhol legyek csak ne „otthon”. Ismeretlen városban vagyok már napok óta és nem mondhatnám, hogy unatkozok. Kiaknázom a lehetőségeket. A hiányt, mely a lelkembe keletkezett, azóta hogy húgom kómában fekszik valahol a világon, pótolni vágyom. Így kerülök egy újabb bár ajtaja elé. Minél több helyet próbálok felfedezni, felmérni a terepet. Próbálok beilleszkedni az új környezetbe, mely túl becsületesnek tűnik számomra. Irritál az egész, hiszen ilyen nem létezik, hogy egy város ennyire tökéletes legyen. Az aljas szándékok, a kapzsiság minden emberben ott van és vannak erők, melyek ezeket ki is használják. Akkor miért nem találom?
De mit is reméltem pár nap után? És az Ő segítsége nélkül, egyedül?
Egy társasággal egyetembe érek el az ajtóig. Kezemben tartott cigarettát hanyagul pöccintem a fal tövébe. Narancsosan égő vége szikrát hány, hogy aztán a gravitációnak engedelmeskedve a koszos betonra essen és lustán guruljon tova. Talán majd valaki eltapossa, nekem ez nem szokásom.
Felöltöm bájos mosolyomat, ahogy próbálnék beljebb jutni. Persze, mi sem egyszerűbb, igaz? Hiszen az ajtót egy magas, délceg, daliás szőke herceg támasztja, karba font karral. Csupa álszent kedvességgel az arcomon kérem, hogy ugyan álljon már arrébb. Választ nem is várok, ilyenkor mindig megteszik az ostoba hímek, amit kérek. De ő nem.
- A telefonszámodért cserébe átengedlek.
Szólal meg, mély, érces hangján, pimasz mosollyal az arcán. Oh, ha tudná az édes, hogy sem a csini pofija, sem a helyessége egyáltalán nem hat meg, még csak bokáim sem remegnek meg. Félig visszafordulok, könnyed hajam lustán követi a mozdulatomat. Úgy teszek, mintha elveszteném az egyensúlyomat. Hupsz, drága Louboutinim sarka méregdrágának tűnő cipőjének lábfejébe fúródik.
Elégedett mosoly húzódik végig ajkaimon, ahogy látom meggörnyedt testét. Ellépve mellette térek be a helységbe. Kényelmes léptekkel sétálom körbe, keresve magamnak helyet. De mintha semmi sem lenne jó. Fel alá járkálok, mint egy veszett borjú. Végül az ajtónak háttal állok meg, de különös nyugtalanság kerít hatalmába. Hátam közepe ég, mintha figyelmének.
Ugyan már Leena. Ne légy paranoiás. Mégis ki tudhatná, hogy ide jöttetek? Ország egyik végéből a másikba menekülsz folyamat, mire felfedezik chicagoi nyomodat, már rég elvegyültél itt. Még túl korai. Lerázom magamról az érzést, ahogy az egyik tölgyoszlopnak dőlök és a plafonra tekintek fel. De az égő érzés a hátamról nem tűnik el: figyelnek. Parányit rázkódok meg, a hideg is kiráz. A fehér mennyezet repedéseit nézve végtelen magány lesz úrrá rajtam. Egy egész helységnyi ember vesz körbe, hallom, ahogy nyüzsögnek mellettem, szavaik nem jutnak el hozzám. Egyedül érzem magam.
Újra elkap a hiányérzet, melyet Lexi távolléte vált ki. Nagyot nyelve ácsingózok italért és fordulok meg, hogy a pult felé lépdeljek. Zavaros tekintetem - mely mintha nem ebbe az univerzumba lenne - látó szögébe egy üvegen túli intés kúszik be. Először nem is foglalkozok vele, de aztán csak odanézek.
Régi ismerős arc. Pillanatok töredéke alatt számtalan eshetőség fut végig agyamon(pontosabban kettő): úgy teszek, mintha nem ismerném fel és megyek tovább a pulthoz, tudomást sem véve róla. Hiba, pontosan tudja, hogy nem felejtek el arcokat, s ezzel lebuktatnám magamat. Vajon tudja, hogy Troy köröztet? És hogy a los angelesi rendőrség nagy erőket vet be, hogy megtaláljon?
Második eshetőség: teljesen természetesen viselkedek, mintha a véletlennek köszönhetném a találkozást, elrejtve minden titkomat, hogy szökésben vagyok, hogy rohadtul nem lenne jó, ha régi megbízóm fülébe jutna, hogy nem is vagyok tőle annyira távol viszonozom intését. Elrejtem előle, hogy mit keresek itt, mintha egy újabb megbízáson lennék itt: ez még hiteles is lenne. Tudja jól, hogy Lexi nélkül soha, sehova nem mozdulok ki. Nem mozdultam ki.
Győz a második lehetőség, s félig lesápadva terül hatalmas mosoly ajkaimra. Könnyed léptekkel indulok meg felé, ha még az italra várni kell a cigaretta jól esne. Mindegy, csak káros legyen. Meg sem botlok topánomba, a lábamhoz nőtt a mihaszna. S habár úgy vagyok vele, hogy jelenleg jobban rühellem, mint bármi mást a világon, ma éjjel mégis felhúztam. Vajon a tudatalattim tudta, hogy régi ismeretségbe bukok.
Kilépve a hűs esti levegőre az ajtó melletti falat még mindig szőke hercegünk támasztja. Felé sem hederítve lépek a pimaszul mosolygóhoz. A legtöbb embernek feláll a szőr a hátán a manustól, nem is csodálom őket. Olyan tenyérbe mászó képpel tud néha nézni, mégis ez az a tulajdonsága, mellyel első perctől szimpatikussá vált számomra.
- Ki hitte volna, hogy annyi idő után egy ilyen békés városban látjuk egymást viszont? Az én képzeletemben a pokol legmélyebb bugyraiba képzeltem el a viszontlátást.
Mosolygok kedvesen, derűsen, mégis félszegen. Fejemet enyhén félrehajtom, majd lehajtva kutatok a táskámba dohány után. Egy szálat megkaparintva tolom ajkaim szegletébe és kezdek lázas keresésbe gyújtó után. Ez az, ami sosincs meg, csak óráknak tűnő keresés után, s miután az apró táskámat halomra forgattam.
- Mégis mi rosszban sántikálsz egy ilyen helyen?
Tekintek fel újra, immár égő cigarettával a számba, melyet mélyen szívok le. Ajkaimon pimasz mosoly húzódik végig, szabad kezemmel hajamat simítom hátra.

Céltalan kóborlásomat a bárba az üvegfalon túl álló férfi akarsztja meg. A töredék pillanata alatt gondolataim szárnysebesen suhannak át rajtam, mitévő is legyek. Meglátott, felismert, túl sok választásom nem maradt: Hazugság. A második nevem, vagyis ezzel bélyegeztek meg egykoron. De mi végre is? Mert nem teljesen a valósághoz hűen beszélek? Meglehet.
Az évek során mesteri szintre tökéletesítettem miként ne fulladjak bele saját hazugásgtengerembe. Remekül tudtam lapátolni úgy a vizet, hogy soha ne tudjanak rajtam kifogni, megcáfolni. Pedig cápák akadtak mindig rendesen. Egy-kettő át is látott rajtam olykor - mint a kint vigyorgó pacák is.
Minden tökéletesen ment, amíg meg nem ismertem Őket. Az a város kész agyrém volt. Mindenki átlátott rajta, soha nem hitt nekem semmit, pedig színésznői tehetségemet nem vonhatták kétségbe. Rejtelem, miként csinálták.
S mindeközbe megtörtént az, melyre sose számítottam: volt Egy valaki, kinek magamtól Nem akartam hazudni. Semmibe. Legfeljebb eltitkoltam egy-két tényt, információt.
Lényegtelen a múlton rágódnom, ami megtörént már nem tudom visszafordítani, ezen az istenverte helyen kell kezdenem magammal valamit.
Vagyis elsősorban inkább Murphykével.
Ezen járnak gondolataim aranyló fonala, miközben kitolakodok hozzá. Igyekszem a hajamat az arcomba lógatni, hogy rendezhessem megdöbbent, talán némi ijedtségtől csillogó lélektükreimet.
És voala, mire kiérek, már rajtam is a derűs, hazug mosoly található.
"Inside my heart is breaking, My make-up may be flaking, but my smile still stays on"
A jelenet visszhangzik a fejemben, vélhetően egész éjszaka fog, hogy az őrületbe kergessen. Ne lássák az érzéseidet, ne lássanak beléd és a külvilág felől védve leszel. Ez a legfontosabb szabály. S ez olyan jól is ment eddig…
- Pedig ha neked nem ment, nekem esélyem sem lesz bekerülni.
Sütöm le egy pillanatra a szememet, mint akit a nagyanyja reguláz meg, mert megette idő előtt a pitét, melyet sütött. Ajkaim szegletében mégis ott van az a kósza vigyor, mit nem is takarok el oly sokáig.
Inkább kiengedem a torkomat kaparászó nevetést, hogy átadjam magam régi szokásomnak: gyújtókeresésnek.
Sose értem, hogy nem találok soha egyet. Pedig ma este vettem már egyet! Még csak eszembe sem ötlődik az a szokásom, hogy a meggyújtás után, rögtön a hátam mögé dobom. Miért is jutna? Hiszen kitől láttam volna ezt valaha is?
- De általában bejön.
Vonom meg a vállamat hetykén, ajkaim szegletéből azonban nem tűnik a hamiskás félmosoly, mely mindig is jellemzett.
- Jah, hogy már kielégítetted minden remegő kezű, idegessétől remegő és rémeket látót. Akkor a sátán munkáját ma már elvégezted.
Élcelődöm rajta, egészen addig, amíg rám nem terelődik a téma. Miért van az, hogy az emberek nagy többsége önző, mint a béka feneke, de amikor a közelükbe vagyok, elkezdenek kérdezősködni? Lehet, hogy ennek semmi köze hozzám, mindössze az „udvariasabb” réteg vesz körbe. Azonban a jelenség bosszantó, főként, amikor azt sem akarom, hogy tudjanak a létezésemről.
- Fekete turizmus gyönyöreit kajtatom.
Felelem elmésen, további mosollyal az ajkaimon, mely alsó szegletébe beharapok. Nem lehet újdonság a számára, hogy egyedül veszem a nyakamba a várost. Igaz legtöbbször ezt L.A-ben tettem és hát… onnan is csak akkor jöttem el, ha épp Troy munkára küldött más városba.
- Hirtelen tűntél el. Reménykedtem, hogy legalább tőlem elköszönsz.
Terelek olyan gyorsan, ahogy tudok, miközben mélyet szívok a cigarettámból. Egyik kezemmel magamat ölelem át, kézfejemen támasztom meg a dohányt tartó kezemet. Fejem enyhén félrehajtva nézek némileg komolyabban Murphykére.