Seattle Beach

A monológján azé' alaposan felvonom a szemöldököm, me' így miafaszom.
- Hallod, frankón nem érdekel, nő húz-e ki a szarból vagy sem - me' tényleg, egyszerűen és totálisan telibefosom. - Eleget csöveztem má' az utcán ahhoz, hogy pont mindegy legyen, amíg nem hagyom ott a fogam. Plusz te sokkal pengébben verekszel, akkor meg mit bukjak ki rajta? - őszintén kérdem, mert ilyesmiken aztán tényleg nem szoktam elbőgni magam. De ettől függetlenül sem akarok bepattanni egy darab mentőbe se, meg a kórházban kötni ki a család ölelő fojtogatásában, bakker. Épp elég lesz végigülni az idei hálaadást, faszom.
- Pink. Ilyen fullos kis redőkkel, vágod - hullámzom a kezemmel, de a fintorán csak vigyorgom. - Há' látod, eléggé hatásos lett - köpök ki egy újabb vérbe kevert nyállabdát; guszta. - Bár a'sszem, ő se szívleli túlzottan a rózsaszínt, hogy toszná meg egy kenguru - morgolódom, bár már kezdek túllendülni a dolgon, meg a csaj is épp eléggé leköt. így első blikkre bírom a buráját.
- Elhiheted, hogy elég nagy kín ez enélkül is - viszonozom a nyelvöltést, még akkor is, ha a téma nem túl baráti. Nem szokásom kibukni az anyázásokon, meg ha az apámmal baszogatnak, me' nyilván, honnan a jó büdös francból vágnák le, mi a szitu? Plusz egy ponton túl kell lépni a gyerekkori traumákon, gec'.
- Na, ez elég kúl! - lelkesedem be két másodperc alatt, meg mutogatom tovább a béna lendítéseket, amiket próbálnék leutánozni tőle, csak hát közben sajog mindenem és félúton a pasis témát is leszereli, amit örömmel veszek. Sok lenne most nekem még egy féltékeny kis buzi, lolz. Közben azé' megérkezünk, én meg balfaszkdom egy sort a sérójával, de úgy tűnik, nem igazán tolerálja a hülyeségemet. Kemény csaj ez, de az ajtót kivételesen nem sikerül rám csapnia, me' résen vagyok, höhö.
- Valami alvilági figura? - kérdezem izgatottan, tökre adja ez a titkos, letűnt téma. Amúgy is jobb szeretem az efféle embereket, bár ezt a dúdolás témát nem mozizom végig, me' jobban leköt a hely. Valamiért széthajigált véres gézeket, meg döglődő embereket várok, de csalódnom kell. A placc tök tiszta meg pöpec, ezé' hajlandó vagyok lecsekkolni a fószert is, de előbb mér végig, amit egy szenvtelen vigyorral fogadok.
- Ja, a kiscsaj csak bevédte a formás kis seggem - röhögök, de azé' megpróbálom levakarni magamról a felsőmet, hogy alaposabban megbámulhasson; nyilván orvosi szempontból. Most amúgy is bejön ez az illegál dokis téma, ezért eléggé készséges vagyok, ahogy feldobom magam a vizsgálóra, így hátam félig a királylány felé fordítom, na, nem mintha úgy néznének ki, mint akik túlságosan is faggatóznának a rajta sorjázó hegek miatt.
Tiszta buli a helyzet, kezdem magam jól érezni, ezzel pedig a'sszem, be is sikerül mutatkoznom.

- Én kérek elnézést.
Vonom meg vállaimat.
- A pasikat általában zavarni szokta, de ha téged nem, hát nem. Annál jobb, legalább nyugi van.
Mosolyom pimaszságfaktora elárulhatja számára, hogy nem, eszemben sincs tőle komolyan elnézést kérni. Miért tenném? Teljesne logikus következtetés volt részemről az, aminek végeredménye a monológom lett. A nem is olyan bő lére eresztett. De az tényleg hasznos, hogy nem kell leálljak vele vitázni valamin, ami nincs. Nem zavarja, hogy nő vagyok? Isteni szerencse.
- Komolyan gondolod, hogy a színe volt a legnagyobb baja?
A kérdésem persze cseppet sem komoly, még csak nem is komolykodó. Ahogy vért köp, lazán átlépek felette, hogy a cipőm talpára azért ne kenődjön, de ahogy ő nem sírja el magát attól, hogy egy csaj mentette meg, úgy én meg attól nem szaladok világgá, hogy gusztustalankodik ekképpen.
Az ajtó marad arcrakenődötlenül, a frizurám meg megigazítatlanul. Nem vagyok valami hercegnő, akinek mindig makulátlanul kell kinéznie. Pont nem azért zavartattam magam a bohóckodás miatt, mert tönkremegy a tökéletes külsőm - ami nincs - hanem azért, mert van valami lekicsinylő az ilyesmiben, s nem szeretem, ha taknyos kölyökként bánnak velem. Még csak tudat alatt sem. Sehogy.
- Nem mondanám alviláginak. Ha akarja, akkor elmondja.
Vállaimat ismét megvonom. Jude szájmenését ismerve úgyis megosztja a csókával fél pillanat alatt azt, hogy miért nem egy rendes kórházban praktizál.
- Formás? Nem tudok erre sem igenlő választ adni, sem cáfolatot. Ahhoz előbb jobban meg kell vizsgáljalak.
Hogy a hátsóját vagy őt magát? Igazán nem tudom, de nem is firtatom. Kényelembe helyezkedem az egyik fotelban. Erre jók a "nem szakrendszerű rendelők". Legalább nem kényelmetlen kórházi széken kell meresszem a seggemet.
- Fordulj felém! - kéri Jude, amint Enril emlegetett, formás testrésze vizsgálóasztalt ér. Én tudom, hogyha nem teszi meg fél pillanaton belül, akkor az állára lesz marva, hogy erővel forgatódjon arca irányba.
Jön a kis tollszerű lámpa - értek is én hozzá, hogy mi a szar az - amivel Jude belevilágít megmentettem szemeibe.
- Ilyenkor szokta magyarázni, hogy pupillareflexeket néz, vagy mi a halált. Mindegy. Míg el nem felejtem! Egyébként mivel foglalkozol?

- A legtöbb pasi más szinten nyomorék, mint én - vigyorgok le rá, me' vannak csaj haverjaim, hallok súlyos szitukat és néha még egyet is tudok velük érteni, bár mellettem sem szivárványfosás az élet, sz'val általában befogom a pofám és látványosan unatkozom. Kicsit most is arra állna, de hát mégis megmentette a seggem és elég lazának tűnik ahhoz, semmint efféle farokságokon balfaszkodjunk.
- Hát... - játszok rá az agyalásra, habár nekem eléggé bejött az égőpink, keverve némi ciklámenes árnyékolással, de persze nem mindenkinek lehet kedvence a rücskös műfasz, amit láthatóan a nigger csóringer is túlságosan magára vett, aminek a vége ez a testes kis verés lett, hogy szopna le. - Pár hónapot talán még várt volna a kocsifelújítással, de az élet má' csak ilyen kegyes egyesekhez. Röppentem, hogy kisegítsem a bajból. Különben is ráfért már némi fényezés és színes odanyalintás arra a csotrogányra, ha bárki engem kérdez - dőlök bele a poénkodásába, meg eresztek el egy véres csulát is mellé, mivel már nincs kedvem visszanyelni. Így is elég gyorsan leállok haverkodni - mint általában -, bár Bug szerint vissza kéne vennem a pofámból, noha arra még nem sikerül rájönnie, hogyan.
- Annyira nem fontos. Nem szeretek mások setét titkaiban vájkálni. - Meg így általában pont le is szarom. Ha akarják, úgyis kinyögik egyszer, ha meg nem, akkor nem. Faszom közöm van hozzá. De pölö ez a bige is elég magának valónak tűnik, amiért egyáltalán csodálom, miszerint felvisz a taghoz.
- Zsír. Ezen már csak ne múljon - röhögök fel, aztán kirakom elé a portékát, mivel úgyis végig kell csekkolnia, minden megvan-e még. Amikor legutóbb listáztam, még nem volt probléma, de há' ki tudja, ő mégis jobban ért hozzá. Többek között ezért is fordulok felé, míg a királylány részletes mesedélutánt tart arról, mi a here is történik itt. Édes, bár ezekhez má' hozzá vagyok szokva.
- Hát... - kezdek neki, mert bár rutin a kérdés, a válasz ennél azért kicsit komplexebb, de nem állok le fejtegetni, ha nem műszerető, úgyis pont lefossa. - Festő vagyok - dobom be nekik, majd hümmögve görgetem tovább a témát. - Na és te; hobbid a box vagy a hivatásod? - Bármit is mond, számomra mindkettő érdekes, mivel rohadtmód béna vagyok benne, bár, ha az a nyomorék menedzserem megtudja, miszerint edzésre akarok járni, esélyesen felköt egy oszlopra, míg meg nem rohadok, lolz.
- Amúgy, ti honnan ismeritek egymást? - Nem kötelező válaszolni, csak érdekel.

- Nagyon szépen megfogtad a lényeget. A legtöbb pasi nyomorék. – a szájhúzásom nem neki szól, hanem egy másik hímegyednek, de nem merülök mélyre ennek ragozásában, több okból kifolyólag se. Egyrészt, mert nyilván nem érdekli. Másrészt, mert nem tartozik rá. Harmadrészt pedig mert.. mert csak.
- Ki tudja! A végén még kiderül, hogy jót tettél vele, mert valami full pöpecre újítja a verdát, s azzal fog menőzni. A végén még küld egy köszönőlapot is. – persze. Meg piros hó fog esni. Mondjuk nem is a hó pirosságán, inkább a hó tényén csodálkoznék igazán, tekintettel arra, hogy Seattleben szinte soha nem esik. No jó, december 23. körül általában várható az első hó, s a legkorábbi mért havazás 1971-ben volt, de a wikipedia is tévedhet azért. Legyen két lábon járó lexikon az, akinek hat anyja van.
- Nincsenek sötét titkai, nyugodtan megkérdezheted. De persze, ha nem akarod, akkor nem. Úgyis tök hülye dolog csak azért kérdezni valamit, hogy kérdezzünk, oszt nincs mögötte semmilyen igazi érdeklődés. – jegyzem meg neki talán kissé hosszabbra nyújtva ezt a monologizálást a kelleténél. Jude is belekapcsolódik így a végébe.
- Megint nagyon filozofikus bugyi van rajtad, ahogy hallom.
Dühösen fintorgok rá. - Semmi közöd a fehérneműimhez, ezt már milliószor tisztáztuk. Előbb néznél meg egy csini boxert, mint az én bugyimat, szóval lehetőség szerint ne is emlegesd, oké?
Nem, mintha nem én említeném hosszabban, de ez már csak ilyen. A visszavágásaimmal – sem – nem tudom hol kéne meghúzni a „túl sok információ” határt.
- Cseverésszetek csak, addig se remeg be a segged a vizsgálattól. – Jude irányba fordítja En fejét, megszemléli a képén a zúzódásokat, majd hanyatt dönti a vizsgálóasztalon, hogy tapintásos módszerrel ellenőrizze, nincs-e belső vérzése. Keményedő hasfal, nyomásérzékenység.. alapos, meg kell hagyni. S ilyenkor konkrétan se lát, se hall lesz belőle, annyira átszellemül dokivá.
- Festő? És mit festesz? – a kérdése betalál. Konkrétan k.o. szintű, de igyekszem meg mutatni, hogy mégis mennyire az. - Hivatás volt, amíg le nem csuktak súlyos testi sértésért. Azóta csak hobbi. – van bennem egy kis perverz ördög, aki komolyan kíváncsi arra mit reagál Enril a vallomásra. Az angyalibb részem pedig szégyelli magát. Nem kicsit, hanem nagyon-nagyon.
- A ring mellől. Jude is boxolt, amíg még megtehette, aztán hasonló cipőbe keveredett, mint én.
Felhorkanását nem tudom nem észrevenni. Mivan?-szemöldökemeléssel válaszolok neki.
- Meg egy nagy szart! Engem bemártottak, koholt vádakkal, te pedig.. – kezd bele, de lehűtöm. az kéne még, hogy túl sok mindent mondjon! A fele se volna igaz, pláne mert nem tudja rólam az igazat és a bebörtönzésem előzményeiről sem. Addig jó.
- Te csak vizsgáld, hadd ne múljon ki valami észre nem vett sérülésben! Na, szóval azóta, hogy szabadultunk, mindketten csak az éjszakai boxolók életét éljük. Innen az ismeretség. Egyébként amikor nem festesz, miféléket csinálsz?

Szendvicsbe, egy újságba és egy kávéba temetkezés közepette lép be Heidi a konyhába. A narancslét kávé előtt vagyok hajlandó felhajtani, iszik a fene utána savas sárga levet.
- Reggelt neked is! – pillantok fel az újságból. Nem tudom, milyen napszak van, nekem biztosan reggel, nincs negyedórája, hogy álló helyzetbe toltam magam az ágyból, ezúttal egyedül szenderedtem el.
Felé tolom a félbevágott narancsomat, az kimaradt a pohár adagból, közben eszegetek tovább.
- Mész valahová? – nézem meg jobban, hogy tesz-vesz. Nem igazán itthoni szerkó van rajta.
– Elviszlek, ma szabadnapos vagyok, Blackkel amúgy is lődörögni szándékoztam – pillantok a fekete ebre, aki pofátlan módon a lábam alá feküdt be, miután istenesen telezabálta magát. Egyéves jószág, menhelyről hozott, s mások elől happoltam el. Nevét fényes, fekete bundájáról kapta.
Ha viszont megyünk, akkor nekem még össze kell kapnom magam, s mivel elmegyünk, ez a készülődés nem öt perces lesz. Tizenöt.
- Megvártál? – nyitom ki a hálóm ajtaját, keresve Heidit.
Blacket a hátsó ülésre rakom, Heidi cuccait, pedig a csomagtartóba, ha elszedni próbálná a cuccokat, csapdosom a kezét, finoman.
- Hess, el a kezekkel róluk.
Szeretnék rá vigyázni, ahogy tudok. Nem mutatom ki érzékenységi oldalon, de aggódom is érte. Nem először próbálkozott már, hogy terhes maradjon, s ne menjen el a baba. Bár ettől még azon véleményem, hogy a pasikról miként gondolkodik, nem tetszik, azon aggódom, hogy ha én és Hans is, akkor Heidi is abba a bizonyos kategóriába tartozhat, csak nem akarja magának sem bevallani. Ezen véleményemet azonban nagyon mélyen magamba temettem, már akkor, amikor először felmerült bennem.
Black kilő, ahogy kinyitom neki az ajtót, kocsiban ritkán ugrál, most is inkább az üvegre tapadva figyelte a tájat, aztán megunta, ahogy néha, hiába fékezek finoman, kis híján fejjel bukik előre, így inkább elnyúlt a hátsó ülésre terített pokrócon.
Nézegetem, ahogy pakolászik Heidi és mintha hiányozna neki valami.
- Valami otthon maradt? – vágom érdeklődően csípőre a kezem, miközben gonosz módon megnyomom Black sípolós játékát, amiért megveszik, hallom is, ahogy trappolni igyekszik a fövenyen.

Felfigyelek arra, hogy nem válaszol, néma hercegkisasszonyként tesz-vesz a konyhában és ez nem tetszik. Valami baj lehet, hogy nem reagál rám, pedig elég sokszor kezdeményezek. Bennem van, hogy mégis inkább egyedül kéne hagynom, s az is, hogy éppen pont nem. Egyiken sem akadnék fenn, sokkal inkább a némaság okára lennék kíváncsi, egy olyan lány, mint Heidi, s be nem áll a szája, ha néma, az nagy bajt jelent.
Aztán a mosoly a tengerparton elűzi némileg a komorságot belőlem, őszinte, meleg és kedves mosollyal reagálok rá.
- Neked bármit, Heidi.
Black feldönt a labdáért, s persze, nem nekem hozza vissza, hanem Heidi elé áll, s a lábához ejti a labdát, izgatott várakozással, hogy dobja el neki.
- Áruló – könyökölök fel a homokban, és az államra könyökölve nézem őket.
- A festékeket nem raktuk be? – húzom el a szám szomorúan, aztán felpillantok rá.
Habozok egy ideig, aztán ismét Heidire nézek.
- Nagyon csendben voltál mostanáig. Mondd el kérlek, mi nyomaszt – sok titkom van a saját testvéreim felé, ezért sem böktem Heidi orrát meg azonnal. A rémálmaim pedig szép számmal szaporodnak és sűrűsödnek az utóbbi időben, okkal és joggal.

- Pff, na szépen vagyunk – adom a sértődöttet, a mosoly az ábrázatomon mást mutat. Elfogadták egymást, ami megkönnyebbülést jelentett, mert azt nem szerettem volna, ha nem csípik egymást. Black azonban menhelyi és ez sokat nyom a latba a ragaszkodás s szeretet terén.
- Ah – világosodok meg magamban restelkedve. Hiszen pont ezért csapódtam most is gardedámul, hogy éppen ezért óvjam.
Míg Heidi magyaráz, a szokásos figyelési formámat veszem fel, ha hason fekszem. Államon könyökölve, a talpaimat égnek meresztve, néha kalimpálok velük, úgy figyelek.
- Felejtettél? – csodálkozom el, aztán befogom és figyelek tovább.
- De hiszen ez nagyszerű hír! – vidulok fel. Heidit tehetségesnek tartom, ő az egyetlen gyönyörűséges kivétel a művészek közül, akiket imádok. Mert a művészekről megvan a véleményem és az a kozmikusan lesújtó.
- Mindig is tudtam, hogy szuper vagy benne – kalimpálok a lábammal. – Mr. Lenox képviselésénél meg légy résen. Szeretnek nagyot hasítani. Tehát akkor most egyszerre három dolog is történt? – ezt meg kell ünnepelni, az pedig egy finom kajarendelés lesz, alkoholmentes piával. Mert szeretek figyelmes lenni húgi felé. És egy zavar keletkezik az éterben, meg is áll a lábam és fel is teszem a gyanúmra igazolást váró kérdésemet.
- Nem értem, akkor miért vagy ennyire gondterhelt ettől? – meredek értetlenül Heidire.

Felcsillan a szememben az öröm. Aggódtam azért, hogy nem fogja kedvelni Blacket, azonban menhelyi kutyaként, megértve, hogy jó helyre és gazdihoz került, ritka hálás volt, s mikor Heidi is színtérre került, nem győzte őt is meggyőzni sunnyogásaival, hízelkedéseivel, hogy őt lehet szeretni, s mindent megad, csak tűrje meg. Esküszöm, lehetne tőle tanulni megkedveltetés terén. Heidit azonban ismerem, arany szíve van, s tudtam, meg fogja kedvelni őt így vagy úgy.
- Ezt jó tudni – mosolygok.
- Hogy mit csináltál? – hökkenek meg. – Azt tudod, hogy valaki nem utalgathat csak úgy, mások nevében – döbbenek le. Nehogy nekem belerántsák valami pénzmosásba! Megjegyzem a nevet, az utána következő rész is eléggé gyanús. Túl... kedves és szent ez az ember így első hangzásra.
- Igen, nem voltam süket, hallottam elsőre is – fűzöm hozzá, majd hallgatom tovább. – Pár hónapot kibírnak nem? Meg ha vannak olyan pénzesek, és nagyon kell nekik a portré, akkor ide tudnak utazni, vagy beiktatni utazás közben – fejtegetem tovább. Részemről nem engedném most repülgetni Heidit, ezért is adok egyből megoldásokat. Mert szokásom, s Heidi is tudja, nem azért, mert kiokítani szeretném, hanem mert figyelmes testvérként a jót keresem a számára.

Eszemben kell tartani, hogy Heidi nem kicsi már, és hogy tudja, mit miért tesz. Széttárom a kezem, megadva magam.
- Oké-oké, te tudod – sóhajtok egy nagyot.
Olyan hamar lecsapja megint, hogy elgondolkodom, még van valami, amit nem mond el. Túl jól ismerem őt, ám túlságosan is jól tudom, én miket hallgatok el előlük, egyiket több, mint tíz éve. Most a babára fogom. Igen, az jó magyarázat, végül is ilyen pocakkal, főként, hogy hányszor próbálkozott már, s nem maradt meg a magzat, én lennék az első, aztán Wald, bár szerintem inkább egyszerre történne, hogy ráfekszünk, csak vigyázzon magára. Magukra.
Sokáig úgy voltam vele, hogy nem lehet gyerekem, legfeljebb örökbe fogadni tudnám, lévén, szülni nem tudok, érdekes is lenne, s egy csapással megoldódna sok rossz nézés oka. Talán ezért is aggódok annyit Heidiért. Mostanában azonban sokat foglalkozom a béranyasággal is, hangozzon bármilyen lelketlennek is. Szeretnék saját gyereket, de senkire sem szeretnék rátelepedni, aztán nem tudom. Elég lelkesen és egyben természetesen fogadtuk Walddal a jövevény hírét.
- Ne-ne-ne-neeee!!!! Aaaaaa... baszki Black, ezt direkt kellett csinálni?!!!
Merthogy nem foglalkoztam vele, Heidire koncentráltam, annyira, hogy még a sípolására se figyeltem fel, mikor hozzám talált. Erre bosszúból pont mellettem rázta ki a bundájából a vizet, és most mellém feküdt, saras bundával.
A nézésének nem bírok ellenállni és elkezdem megcsikizni, játszani vele.
- Hát mit képzeltél teeee, fekete ördög, hogy csak úgy össze lehet sarazni? Hol az az átkozott Sipped? Itt, na, hol vaaan? – megtalálom és a vízbe dobom, majd utána iramodok. Már úgyis saras lettem, tök mindegy.
- Baszkiiiiii, ez kurvaaa hideeeggg!!!!
Ahogy rohanok bele a vízbe, úgy rohanok egyből ki, libabőrösen, remegő szájszéllel, aztán elröhögöm magam.
- Be-behu-húztál a cs-csőbbbe – veszem le a felsőm, és csavarom ki belőle a vizet, a gatyavizesség nem zavar.
- Nesze – visszakapom a Sippet és újra eldobom, de istentelen messzire, a parton.
- Mit rajzolsz? – ülök le úgy Heidi mellé, hogy ne vizezzem össze.
- Ez – nem a tengerpart, ennyit még én is látok. De ismerős hely. – London?
Heidi és pár kapcsolatom révén ismerek némi vonulatot a művészek lelkéből, noha az én racionális és lineáris elmém sosem volt képes követni azt, most tudom, hogy fel kell tennem a kérdést.
- Mi van még, amit el szeretnél mondani? – nem adok fekete-fehér választhatóságot, meghagyva számára, hogy ha nem akar róla beszélni, vagy csak egy részét elmondani, megtehesse.

Hú, az az elégedett vigyor Black képén, az teljesen kiborít, de nem tudok rá haragudni. Igénye van a figyelemre és a szeretetre, s figyelek arra, hogy a kifakadások a figyelmesség jelei legyenek, agresszió mentesen.
- Nem lettél olyan? – pillantok azonnal Heidire, ahogy kipanaszkodtam Blacknek magam, aztán rávetem magam az ebre, lefoglalandó energiáját.
- Bolond nem vagyok, csak fázok. Meg nem – vigyorgok, csavargatva az inget. Bírom a hideget, túlzottan is, szoktam itt is szörfözni, ha olyan az idő, az elmúlt években nincs túl sok kedvem hozzá, ami azt jelenti, időm nincs.
Szeretem nézni, ahogy dolgozik, ahogy megelevenedik a vonal, képpé, festménnyé. Már amikor nem zavarja Heidit. Most azonban olyan látvány tárul elém, amire muszáj vagyok rákérdezni.
Belenyúltam, elég rendesen. Rámozdulhatnék és kiszedhetném belőle. Heidi a húgom, nem pedig egy ügy. Nem tudok vele kíméletlen lenni, mert tudom, milyen az, hallgatni valamiről.
Túlélte, ez a fontos. Én is túléltem, az idő segít. Mégis, bennem marad az, ahogy megdermed. Valami fájdalmas, valami nagyon nem jó. Szeretném belőle kisimítani. Átölelem a vállát, állcsúcsom az egyik vállára támasztom.
- Nem akartam olyanba kérdezni, amit nem szeretnél elmondani – terelni is akart, szóban is, ennél erősebb jelzés már csak kevés van.
– Fejezd be nyugodtan, ezért jöttél elvégre – nyomok egy puszit a vállára, a hangom szokatlanul kedves és gyengéd. Együtt érző.
- Addig kifárasztom Blacket, mert képes lesz az összes cukorgolyót végigkergetni a cukrászdában, annyi energia van benne.
Felállás közben megsimítom a hátát, vállát, ahol tudom érni, majd Blackre vetve magam, azon dolgozom, hogy alaposan kifárasszam, s hagyjak időt Heidinek.
Vagy kétszer fekszek rá Blackre, mert minduntalan Heidi ölébe akarta dobni a vizes sípot, a hideg vízből pedig Heidi, ruha és a munkája is kapott volna, azt pedig nem akartam, mert akkor sok minden tönkre ment volna, a renomémmal egyetemben.
A víz hideg, az idő viszont elég jó ahhoz, hogy a mozgással együtt már jobb legyen a közérzetem. Csak akkor ülök vissza Heidi mellé, ha Black kiterül lihegve a homokban.
Hátradőlök, a Sippel a kezemben.
- Azt... hiszem.. többet kell járnom kondizni – ennyit az extrém sportok okozta fittségről. Hangosan korog egyet a gyomrom.
- Van valami mentőöved, hogy ne egy hatéves ovisként kelljen belépnem a cukrászdába? – nyögök egyet és megsimítom a homokkal teleszóródott képemet.

- Az még szerencsés – könnyebbülök meg. Azért én sem repesnék, ha a munkámat valaki tönkretenné, csak mert víz került rá.
Hagyom elsiklani a témát, érzem, hogy nem kéne pendítgetni azt a húrt.
- Csokiimádó. Egy pici kockát kaphatsz – vakarom meg Black füle tövét.
Voltaképpen kifáradtam, jóleső fáradtság és ráeszmélés is, hogy többet kéne járni kondiba is, ha át akarok menni majd az éves, kötelező vizsgákon. Nem tudom, mitől puhultam el így, de nem tetszik.
- Megnézhetem? – hajolok a kép fölé, meglesve Heidi munkáját. – Még most is nehéz felfognom, miként is működik a rajzolás, festés – azért el kell ismernem, s tisztelettel is adózom Heidi felé, én ilyen remekműveket a semmiből képtelen vagyok alkotni.
- Nem-nem, arról szó sem lehet! – ingatom meg a fejem. – Én hívlak meg, te választasz, és én cipelek – fejtem ki határozottan. – És Waldnak is veszünk valami finomat – a kedvencét, azzal talán kiengeszteljük, hogy nem lehetett velünk.
A csomagolásba beszállok én is, majd odatartom az arcom Heidinek, amikor az arcomról akarja levakarni a koszt, az ing csak nedves, takarni fogja a többit. Na jó, a nadrág az nem csak vizes, tiszta homokos sár.
A nehezebb csomagokat fogom, ám visszanézve elkomorodok, el is húzom magamban a szám. Te tiszta hülye vagy Lars, mi a francért kellett belekérdezned? Olyan jól indult a nap... vagyis nem. Inkább nem tudtam elűzni a komorságát, így helyes. Aztán sóhajtok. Heidi felnőtt ember, s jogában áll komornak lennie, hangozzék ez most akármilyen gyerekesen. Aggódni meg az én feladatom, az meg legyen az én bajom. Nem tehetek róla, a bátyja vagyok, s szeretném, ha boldog lenne.

// Ez lenne részemről a záró és szipp, nagyon ölelgetlek! <3

Nath - Alex

Tartom a kezem a lasztiért, a lehető legjobb pozícióban vagyok a dobáshoz. Zsákolni kevesen mernek, legfőképp, mert nem érnének fel úgysem. A lehető legjobban kihasználom magasságom adta előnyeim, a kosárban kifejezetten jól jön. Felderítésnél annyira ugyan nem, mégis, éppen ez sarkallt már a lehető legkorábban arra, hogy minél jobb legyek benne, az összes többi adottságaim megvoltak, léc felett.
A csapatba véletlenül futottam bele, az egyik reggeli, megszokott kocogásom során. Nem előszörre futottam el mellettük, mire a lábaim a pálya felé kanyarítottam. Előtte előzetesen sokat figyeltem a játékukat, kik vannak benne, miként játszanak. Fogja bárki nyugodtan szakmai ártalomnak, úgysem fog zavarni a megjegyzése, mivel igaza van.
Megkapom a labdát, s habozás nélkül dobom be, majdnem a pálya közepéről úgy, hogy merőlegesen essen a kosárba, így lecsapni onnan képtelenség. Rühellem, aki mint majom kapaszkodik meg a kosárban, úgy dobja, ugorva, majd abban kapaszkodik meg.
Van a csapatban egy ember, aki nehezen érti meg a játékszabályokat és nekem dobja. El kell kapnom, de máris passzolom tovább. Én a dobó vagyok, rohangáljon a ragya, világítótoronyként magasodok a többiek felé. Nem véletlenül passzolom annak a csapattagnak, akinek. Egészen jól együtt tudunk dolgozni, s ezt mindig, minden esetben élvezem.

Patt, patt. Patt, patt, patt. Csel. Tovább passzolás. Három méter hátrálás jobbra, hogy az a piszkafa ne tudjon beugrani a visszaadás vonalába, és készül. Már itt is az újabb labda, gyors csel és egyetlen lépés nélkül tovább adni Alexnek. Három pontos csont nélkül. Én se vagyok nagyon pocsék pont szerző, de az a két méteres szöszi mindig is jobb volt nálam benne. Ez így van jól. A kosarazás csak hobbi, amit rövid távon is tudok folytatni, hogy ne haljon ki teljesen a szociális életem. Ide nem sokan járnak, általában csak néhány srác, ahhoz pont elég, hogy két csapatot alkossunk. A nézőközönség sem sokkal több, egy edzőtást, aki a páratlan létszám miatt kimaradt, egy esetleges kísérő, vagy éppen a lányom, akinek nem ér rá az ügyeletes dadusa. A lányok, akik felügyelik egyetemisták és elég szépen felosztják maguk között a napokat, amikor éppen nem érek rá vagy akarok valami felnőtt programot egy-két órára, bár mindet próbálom a lányom este hetes lefektetése után berakni, hogy nekik is csak ott kelljen ülniük és szabadon tanulhassanak. Ma éppen délelőtt van, de egyben valami mama-baba program is a bölcsödében, amitől én kiütést kaptam, de a tanár növendék igencsak belelkesült és vállalta, hogy elviszi. Nekem nem gond, legalább kosarazhatok...
Már ha figyelnék is gondolkodás helyett, mert az utolsó passz csak picivel kerülte el, hogy betörje az orromat, így lendületből fordítom ki a csuklómat a labda körül és adom tovább. Mondtam már, hogy van egy elég egyedi fogásom? Akkor jön jól, ha a tömeg közepén vagyok egyedüliként a színemben. A labda beesik, én pedig ki tudom ütni irányítva valakinek. A legjobb helyen épp Alex van. Minimum újabb három pontost szerez vele. Na, igen, így kell ezt. Nem vagyok ugyan a legjobb szaladgáló mezőnyjátékos, de a trükkök és labda pörgetés megy. Valamivel tiniként menőznünk kellett nekünk is és a labda még mindig olcsóbb volt mint a gördeszka. Meg tartósabb azon a környéken. A lényeg még mindig megvan és ez látszik is a stílusomon, tipikusan utcai és abból sem a kedvesebb fajta. De kit érdekel? Rajtam FBI feliratos tornapóló van, Alex meg le sem tudná tagadni a katonaságot. Egyenfeje van. Ahogy egy srácnak a másik csapatból is, meg van egy, akinek tipikusan "arcra tíz év letöltendő", bár, mintha azt mondta volna, színész. Tök mindegy, laposra lesz verve kosárban. Most a másik csapat támad és én direkt úgy fordulok, hogy jó látható legyek, de kitérni csak Alex felé tudjon a labda vezető. Vele nem szeretnek kezdeni. Három másodperc, kettő, egy... és igen, egyetlen pillanatnyi lefagyás elég volt, hogy megszerezzem a labdát tőle. - Mozdulj, kezd ellepni a rajongó tábor - szúrok oda a csapattársamnak, mert már a többiek is rájöttek, hogy a legtöbb három pontost ő szerzi, így ráállva tudnak minket legjobban blokkolni. Igazából ketten is hozzátapadtak mint a piócák. Mindegy, akkor megy a másik szélre, az a srác se rossz lövő...
- Szünet! - a bírónak kijelölt férfi hangja elég éles és egy nagy sóhajjal pakolom le a labdát majd fordulok a kispad felé. Fel sem tűnt, hogy ennyi ideje játszunk. Időre. A testemben azért érzem, hogy mozogtam. Hozzá is csapódik Alexhez lefelé menet. Amúgy is lenne néhány kérdésem hozzá egy kanada felől érkező kétes csomagról. Mi még nem jöttünk rá, hogy szerves vagy szervetlen anyag volt-e benne. A munka viszont megvár még két percet. - Hol tanultál kosarazni? - van valami egyedi az ő stílusában is, csak éppen pont az én túlmozgásom ellenkezője igaz rá. Szinte szobor szerű...

//lesz ez még jobb is

Az elégedett grimasz az arcomon csak civilben van jelen, ezt bent elő nem adnám. Itt azonban kifejezhetem szabadabban magam, még ha csak röpke másodpercre is jelenik meg a képemen. Túl sokat vagyok melóban, hogy ne váljon természetessé a kifejezéstelen arc. Életeket ment, így panaszom nem lehet rá. Másnak van. Hol érdekel?
A passzokat figyelem, s helyezkedek. Fejkapkodás nélkül állok a megfelelő pontra, várva a passzolást nekem, hogy aztán ismét dobjak. A mezőny felállása azonban gyorsan változik, Nath azonnal akcióba lép.
- Rajongok a rajongókért – nem mozdulok, mert Nath is kiszúrta a legjobb megoldást, aki jelen pillanatban nem én vagyok, elterelő hadműveletbe kezdtem, s be is vált, ennek is szól az elégedett kis mosoly, ahogy a másik csapat tagjainak az arcán látom a de nemááár kifejezést, amint újfent pattan a labda a kosaron át.
Szünet. Éppen rosszkor, kezdtem belejönni a falazásba, egy taktika, amit érdemes kipróbálnom.
Az ásványvizemért nyúlok a táskába, s a felét fel is hajtom, de nem ülök le, nyújtani kezdem a lábam. Azért nem jó hosszabb ideig egy helyben állni. A holmim Nath mellett van, mielőtt a vízért nyúlna a kezem, egy üdvözlő mosolyt azért elengedek.
- Jól taktikázol, ezt mindig meg kell állapítanom – sajnálatomra nem katona, így nehéz megkörnyékeznem, hogy adja be a derekát, s nem is vagyok egy lepkehálós fajta, azt meghagyom anyámnak. Kezdenek hiányozni az őrültségei.
- Gimiben. Nagy kosaras jövőt jósoltak nekem, de akkor még nem tudták, hogy már rég beadtam a jelentkezésem az Akadémiára – ezen nincs mit tagadnom, a papírjaimon is ott van.
- S te? Úgy csavartad azt a lasztit, hogy szinte odatapadt a tekintetem.
Lehajolok, hogy megérintsem a lábaim hegyét, egészen addig nyújtom, míg a tenyerem le nem érkezik teljesen a talajra.

Lefelé menet a pályáról kezdem leginkább érezni, hogy mozogtam. Sőt, ez nem laza kocogás meg box volt, amit minden más rendőr is csinál állandóan, hanem sport, ahol bizony a tehetségemet kell kamatoztatnom és az még mindig inkább a cselezés és lopás mint a zsákolás. Így pedig kifejezetten túlmozgásos voltam az elmúlt percekben és ez látszik a légzésemen is. Annyira nem vagyok kifáradva, hogy azonnal le kelljen ülnöm, de egyértelmű, hogy hamarosan én is negyven éves leszek. Nem mintha ez valami hű de nagyon gyorsan elválasztható kor lenne számomra, csak egy újabb mérföldkőnek tudnám nevezni. És amit az éveim alatt elértem, amellett még csak a kapuzárási pánik sem hozzám illik. Azért valljuk be, a munkahelyi elismerés megvan, a család megvolt a válás előtt, új lehetőség... nos, függőben, de a jó oldalon. És mint a mellékelt ábra mutatja, még a szociális életem sem ment semmi más kárára...
Nálam is van víz, amíg Alex a nyújtással van elfoglalva kibányászom a táskából, amelyet korábban a pad alá gyömöszöltem be. Igen, paranoia, de valahogy nem vagyok oda a piti tolvajokért és még mindig nem jegyeztem fel minden információt belőle. Arról nem is beszélve, hogy munkahelyi, márpedig az FBI nem rajong az eltulajdonított cuccokért.
- Ezt úgy mondod, mintha te csak bika mód mennél előre. Pedig valljuk be, a lopási kísérleteimen sokat segített a szobor játékod is - na, igen, ha valaki arra számít, hogy mindjárt leszállok róla és hagyni fogom, hogy a nálam sokkal nagyobb és magasabb csapattársam küzdjön meg vele, akkor átrendezi a sorait. Mikor pedig Alex nem mozdul meg, nem fut elé, akkor szabadon hagyja magát, hogy kiüthessem a labdát a keze alól, egyenesen át az említett felé, akinek ilyenkor már megy a kimozdulás. Mondjuk úgy, pár perc alatt rájöttek, hogy nem először vagyunk egy csapatban és tudunk mit kezdeni a másik erősségeivel...
- Street style, kölyök koromban az volt a menő, aki a legtovább meg tudta tartani a labdát... vagy aki mindenki mástól elszedte. Nekem mindkettő ment, de pocsék zsákolóvá tett. Az utcakölykök még mindig nagyon beszédesen, ha közben egy-egy trükköt megmutatok nekik lassabban is - teszem hozzá, miközben végre megtalálom a vizes palackomat és meghúzom. Néhány egységnél még az FBI-on belül sem kell az ilyesmi, de az emberkereskedelmi részleges nem árt, ha valaki tud beszélni az utca népével. Semmi nem garantálja, hogy csak a külföldi bevándorlók lesznek áldozatok, könnyedén rabszolga sorba kényszeríthetnek bárki mást is, aki az utcákon élt és láthatóan másoknak nem hiányzik. A kiskorúak pedig még népszerűbbek, mert könnyebben idomíthatóak...
- Meddig vagy szabad ma? - mert Alexnek majdnem annyi feladata van, mint nekem, csak éppen neki nem egy másfél éves kisfőnök adja ki őket, hanem egy hatvanas ezredes, akinek a szótárában a szünet szó nem szerepel több másik mellett sem. Azt hiszem, az egyik ilyen a nyugdíj, az alapján, amit eddig tudok róla. De ha van még egy kis ideje a meccs végén, akkor szívesen dumálnék vele és nem csak a munkáról. Tuti, hogy nálam jobban ismeri a környéket...