Utcák

TO LAURA



Annak ellenére, hogy túl nagy sikert nem arattam a számomra legfontosabbak körében a katasztrófavédelmisekhez való átkerüléssel, én a magam részéről több, mint élvezem a képzést. Igaz, hogy egyelőre, csak az elméletet vehetem át – tekintve, hogy az év végéig el vagyok tiltva orvosilag a fizikai megterhelésektől és amúgy is kénytelen vagyok újra megcsinálni a fizikai alkalmasságit majd –, de ez semmit sem vesz el az egész értékéből. Egyelőre a vegyvédelmet gyűrjük elég rendesen és mindent, ami ilyen jellegű baleseteknél előfordulhat és lehetséges. Nagyon is tetszik az egész és igen már most be vagyok zsongva, ami mondjuk kívülről semmilyen módon nem mutatkozik meg, az egyetlen, ami kicsit visszavesz az élményből, hogy a többiek – akik szintén most fognak a squadosokhoz csatlakozni – mind kocsira szállhatnak már, velem ellentétben.
Azonban, ha az aktív mentésekben nem is vehetek részt, az még nem jelenti azt, hogy minden más tekintetben ne nyüzsögnék ott, ahol kell és ahol lehetséges is.
Ma terepre megyünk – teljes menetfelszerelésben (atyás, május óta nem volt rajtam a tűzoltó gúnyám, nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik…) –, amit kivételesen nekem is engedélyeztek, hiszen elvileg semmi extra nem fog történni. Egy hűtőraktárhoz vonulunk ki – az a hűtőraktár, ami az idei városi Halloween rendezvényhez biztosítja a növényi alapú dekorációt –, ahol folyékony ammóniával oldják meg a hűtést és gyakorlatilag a folyékony ammónia tulajdonságairól hallgatunk meg előadást. Úgy tűnik azonban mára nem csak minket szerveztek ki de, hanem a sajtót is, hiszen egy hét és itt van az említett ünnep is... Maga az előadás egészen a végéig teljesen átlagos és normális tempóban halad is a maga medrében, mikor azonban vége lesz és megkapjuk az elbocsátást, történik valami szokatlan. Az egyik hátsó helyiségből kiáltozás hallatszik, amit robbanás követ és még nagyobb hangzavar, robaj, a falak megremegése és a mennyezet beszakadása.
Basszus…
A földre kerülök, szándékosan, védve saját magam, az aláhulló törmelék miatt. Nem tart sokáig az egész és amint lehet, már igyekszem is felegyenesedni, hogy felmérjem mekkora a baj. Én jól vagyok és a körülöttem lévők jó része is, legalábbis, amennyit érzékelek a törmelék és a por között. Nem gondolok bele, hogy most nem tűzoltóként vagyok itt – hiába a felszerelés és a ruha –, rögtön keresni kezdem azokat, akik segítségre szorulnak...


//bocs a fejléc hiánya miatt, lusta voltam keresni //

Néhány nap alatt mindent megnéztem már itt a városban, két kötelező látogatást is tettem már, és most pedig hallottam egy-két dolgot, egy lehetséges programról, ahol fotózhatok is akár, mert bár nem vagyok egyik sajtó dolgozója sem, de még két évvel ezelőttről megvan a 'press' feliratú és saját fotómmal ellátott kártyám, amit a nyakamba akasztok, mint valami hivatalos médiabeli alkalmazott. Ezzel bejuthatok a zárt rendezvényekre is. Előveszem a fényképezőmet, és már kattintgatok jó párat. A kül- és beltérről egyaránt, mert ha már itt vagyok, miért is hagynék ki egy-egy helyiséget. Nem mintha ez lenne a legérdekesebb hely, mint fotózási helyszín, de most ez is megteszi. Itt van a tűzoltóság és katasztrófavédelem apraja-nagyja, meg a média is. Halloween-re készülődés ebben az országban hatalmas előkészületekkel, és olykor közel egy hetes ünnepléssorozattal tart.
Figyelem az egyenruhában díszelgőket, akik között vannak termetes ifjak, de vannak nagyon jóképű férfiak is... És a szemem megakadt egy ismerős arcon, akit láttam már. Nem volt erre vajmi sok időm, hogy elemezzem az agyamban, hogy hol-merre láttam, mert addigra valami kiabálás hallatszott az egyik helyiségből, majd pedig villámgyorsan történt mindent.
Robbanás, hatalmas zaj... Én a földre estem le, néhány kisebb törmelék a hátamra zúdult, de a fejemet védtem a kezeimmel, így csak a kezemet érte némi sérülés. A por kaparta a torkomat, alig bírtam köhögni is, de talán nem fogok megfulladni tőle. Felültem, és egy korlátszerű dologba kapaszkodtam, majd felhúztam magamat. Amennyire látom, néhányan szintén jól vannak, és keresni kezdenek másokat, akik bajban lehetnek esetleg.
A fényképezőm is védve maradt a testem által, nem esett baja. Leporoltam ruhámról az összes apró törmeléket, és elindultam valamerre. Csak ösztönből indultam el, és figyeltem a lábam elé, nehogy valami akadályba ütközzek.
Pár lépésnyi távolságra megláttam valakit egyenruhában, amit nem tudtam még rendesen megnézni, mert azt hittem, már ténylegesen itt van a megmentő sereg.
- Mi volt ez? - kérdésemet a nőhöz indítványoztam, de felfedezni véltem benne azt, akit már a robbanás előtt is kifigyeltem, csak nem jutottam el addig, honnan is ismerem őt. Most már tudom. Ő az, akit a gondolataimban lefruskáztam, és valami nyamvadt kis titkárnőcskének hittem. - Te... te tűzoltó vagy? - automatikusan letegeztem őt, de minek ezt a kérdést tettem fel neki, azt már nem tudom. - Persze, hogy az vagy - az események utóhatása miatt elmosolyodtam, de csak mértékletesen. Körbenézelődött, és én is. A vérző kézfejemet bekötöttem a piros színű sálammal, azon nem látszik meg legalább, ha véressé válik. Morbid vagyok kissé, lehet ezt hozta ki belőlem a látvány, ami nagyon felpörgetett engem.

A por – leginkább az aláhulló törmelék okán – vastagon borítja be a padlót és az azon fekvőket. És ha ez nem volna még elég, szúrós, orrfacsaró bűz is társul a légcsöveket izgatni és köhögésre sarkallni; egyértelműen elönti a helyiséget az ammónia semmivel sem összetéveszthető, savanyúan-maró szaga.
A zűrzavar persze nagy, a segítség pedig jó pár perc múlva tud egyáltalán elindulni, már, ha volt, aki azonnal tárcsázta a segélyhívót… Annak ellenére, hogy ezt kell(ene) tenni, eszembe sem jut a telefonom után kapálózni, fontosabb kijuttatni innen az embereket. Sírás, jajveszékelés, kiabálás egyvelege hallatszik nagyjából mindenhonnan, nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, nagyjából teljes a káosz.
A robbanás nem volt annyira nagy és/vagy közel, hogy károsította volna a hallásomat, így gyakorlatilag, amikor már fel tudok állni és felmérni, hogy bazi nagy mázlim volt és megúsztam szinte karcolás nélkül, azaz első, hogy elkezdem kifelé terelni és segíteni, akit lehet, a társaimmal együtt. Később a kiérkező mentőcsapatnak is egyszerűbb lesz, ha nem kell olyanokat kerülgetni, akik egyébként képesek két lábon kikísérni magukat.
A maszkom nincs nálam – nem aggatható a ruhánkra, a kocsin van a felszerelés többi részével együtt, amikor menteni megyünk – így nem tudom feltenni és így engem is köhögésre késztet a por és az ammónia párolgása, azonban a reakcióidőmön nem csorbít semmit sem a kellemetlen együttható, cselekszem, ahogy tudok és telik tőlem.
A hozzám érkező szavakra odakapom a fejem, épp kitessékelve pár munkást, akik képesek arra, hogy maguktól is kimenjenek.
- Gőzöm sincs. Gondolom a hűtőrendszer megadta magát. – hosszasabban is kifejthetném az elméletem, ami már összeállt a fejemben ebben a káoszban is, de erre sem az idő, sem pedig a hely nem alkalmas.
- Jól van? Megsérült? – fordulok immáron a kérdező felé és a tekintetem azonnal a kézfejére vándorol. Ismerős a nő, csak nem ugrik be azonnal, hogy honnan.
- Amint látod. – bólintok a kérdést hallva, elvégre a Halloween még messze és hát nem poénból van rajtam az egyenruhám. Az pedig most nem mellékes, hogy terepre nem mehetek még bő két hónapig.
- Gyere, kikísérlek. – karolnék bele, de a mozdulat abba marad, amikor a hátsó helyiségből – ahol a baleset történt – egy fickó szalad előre, hangosan kiáltozva segítségért.
- Muszáj megnéznem… kitalálsz egyedül? – közben bevillan, hogy honnan is volt annyira ismerős a nő, de erre nem térek ki, annak abszolút nincs most helye. Elkezdek hátrafelé haladni, de még a tekintetem a nőn tartva. Értelemszerűen nem szeretném, ha nagyobb baja esne, mint, ami már eddig is...

TO ELIJAH


A műszak eleje teljesen átlagosan indult. Kávé az őrsön mielőtt még bármi is történne, az elmaradt papírmunka befejezése – jepp, maradt tegnapról, de nem túl sok –, aztán pedig irány az utca, autóba ülve. Jó ideje nincs már állandó társam, leginkább azért, mert az utóbbi időben a rendőrség olyan, mint valami eszement forgóajtó. Jönnek-mennek az emberek – elvileg olyanok, akik szintén felesküdtek a jelvényre – és nagyjából öt perc után tűnnek el a süllyesztőben kb végleg. Eszméletlen, hogy egyeseknek mit is jelent a kötelesség… vagy pontosabban nem jelent. Mindegy, a lényeg, hogy gyakorlatilag minden műszakra valaki mással sorolnak össze. Nem gáz mondjuk, az őrs jó részét ismerem, mi több, más körzetek egyenruhásait is, van olyan, amikor emberhiány miatt átküldenek hozzánk néhány tagot vagy épp fordítva, minket vezényelnek át máshová és a műszakokat együtt húzzuk le.
Ma épp Welchel fogtuk ki egymást. Fiatalabb nálam, jól végzi a munkáját. Kicsit talán merész és olykor néha meggondolatlan még, de ezt leszámítva nincs rá panaszom. Átlagos járőrözés elébe nézünk, abban meg csak bízom, hogy nem lesz semmi esemény az este és az éjszaka folyamán, ami megakasztaná a műszakot. Én naiv.
A kocsiban ülünk, amikor a rádión megszólal a jól ismert hang:
- 507-es van folyamatban a 72. és a High Str. sarkán lévő szórakozóhelyen, ismétlem; 507-es folyamatban a 72. és a High sarkán, járőrt kérünk a helyszínre. – automatikusan nyúlok a rádió után. Nem vagyunk messzire a megadott címtől.
- Itt a 32es járőrkocsi, kimegyünk a helyszínre, ismétlem; a 32es kimegy a helyszínre. – Welch ül a kormánynál, így mire a mondat végére érek, belövi a szirénát és a megkülönböztető fényeket, illetve már irányban vagyunk és a szórakozóhely felé hajtunk.
- Vettem 32-es. – szól vissza a központ és ezzel vége a rádiókommunikációnak. Welch kifejezetten csendes fazon és én sem igénylem azt, hogy fossam a szót, így gyakorlatilag csendben hajtunk végig a nem is annyira néptelen utakon, mígnem megállunk a megadott címen. Valami kocsma.
Kiszállok a járműből a társammal együtt és eszemben sincs rögtön a fegyverre fogni – minek tenném? –, de a gumibot azért a kezem ügyében van. Ha garázdasághoz hívnak ki és egy kocsma a helyszín, akkor jó eséllyel verekedésről van szó, feltehetően már nem szomjas egyének között. ...és nem is tévedek.
Az egymásnak esők nem foglalkoznak mással ránézésre, csak annyival, hogy minél alaposabban bemossanak egymásnak. Néhányan a szemlélődők közül mozgolódni kezdenek és szépen kislisszolnak az ajtón, de nem sokáig foglalkozom velük, más dolgom van.
- Seattle-i rendőrség! – önmagunk azonosítása után azonban felesleges volna bármit is mondani, amennyiben ez nem elég ahhoz, hogy szétrebbenjenek. Ha nem teszik, akkor ebben az intézkedés váltja fel a szócséplés helyét – tekintve, hogy a helyzetből egyértelmű, nem fognak a szép szóra hallgatni feltehetőleg –, nevezetesen szétszedni az egymásnak esőket, ha kell, akkor nemes egyszerűséggel azzal, hogy a térdhajlatukba kapnak egy-egy rávágást a gumibottal.

Nem mintha nem lennék hozzászokva, hogy minden kocsmában lennie kell egy túlméretezett, proteinnel felfújt köcsög gecinek, aki nem bírja ki, hogy ne tolja a képembe, mennyire buzeráns vagyok, csak mert kölyök fejem van, meg tapadós cuccaim. Nem mintha nem tudnám, mennyivel keményebb vagyok ennek ellenére is. Mer’ aki ismer, az tudja, hogy méret ide vagy oda, akármikor mikor a földre küldöm ezeket az emberi hulladékokat.
Akkor kérdem én, mi a faszért van az, hogy megint egy ilyennek a fejét püfölöm véresre, és bár nekem a szám sarka bánja, neki azért kirepül pár foga. Éppen amolyan győztes csatakiáltást hallatok, amikor feltűnik, hogy mintha egy ideje már lenne némi szirénára emlékeztető háttérzaj – mostanában sok kocsmában poénból nyomja meg valamelyik kretén – de most rendesen a zsaruk is megjelennek az ajtóban. Hát ki a fasz dobott fel, itt fogadnak a fejemre, basszam meg. Biztos képzeltem, ahogy odaordították, hogy „verd szét a pofáját!” meg hasonlók. Én vagyok a köcsög, tényleg.
- Csak nyugalom. – emelem fel a tenyerem szép lassan, jelezve, hogy nem lesz itt gond, majd feléjük rúgom a mamlaszt, és az 50 méteres rövidtávfutók gyorsaságát idézve sprintelek a hátsó ajtó felé, sajnálatos módon egy nem kaptok el élve felkiáltás kíséretében. Tegyük hozzá, hogy hiányos volt a gyerekkorom, és jó pár vodkán túl vagyok. Legalábbis a’sszem az volt. Nem tudom, mi történik, de a következő pillanatban már fölöttem térdepel egy nem is annyira nyomott képű rendőr faszi, én meg esetten vergődöm a kertben, ahogy rám pakolja a karpereceket.
- Jogodban áll feldugni. – röhögök a képébe, de kétlem, hogy ez enyhítene a bűneimen, bár ki tudja, mire izgul szegénykém. – Szűk ám a farpofám.
Kacsintok rá, mert pont olyan fásult köcsögnek tűnik, akinek már a gondolattól görcsbe áll egy-két izma, de azért rövid úton elő lehet belőle hozni az ősi ösztönt, lol. Az előadást még egy recsegős röhögés is követi, de közben már rendőr kocsiba tuszkolnak, be a korábbi nyomorék mellé, bár már eléggé ki van ütve.
- Négyesben toljuk? Vad. – adom a beszámíthatatlan köcsögöt, aki vagyok, mer nincs kedvem a sitten éjszakázni, ott is csak fásult köcsögök vannak, meg elloptam a prada táskát a barátnőmtől tini pinák. Nem mintha nem találnám meg velük a közös nyelvet, de alapvetően nem igénylem a társaságukat. Azt a legkevésbé, hogy pontosak legyünk.

Olyan, hogy könnyű eset, szinte sosincs. Régen nem dívik, hogy számítson a jelvény, ma leginkább olyan barmokkal van tele a világ, aki roppant nagy öntudatosságukban marhára tudják, nekik mit szabad – nem, nem tudják egyébként – és leszarják, hogy mit nem. A zsarukat meg közellenségnek tekintik…
Szép elképzelés, hogy a feltartott tenyerű majd szépen megvárja, amíg az intézkedés végére érünk, azonban ez nem más, mint hiú ábránd. Persze, hogy megpróbál meglépni. Mind megpróbálják…
- Elbírsz vele? - térek ki a felénk lökött fickó elől – azt Welchre bízom a kérdéssel egyetemben, amikor jelzi, hogy jah, minden oké – és rohanni kezdek a másik jó madár után. Arra nem fecsérelek sem energiát, sem időt, sem pedig semmi mást, hogy felszólítsam, álljon meg. Minek? Ha nem akarna itt fogócskát játszani, akkor nem iramodott volna neki. Kikerülök két nőt – felteszem a kocsma vendégei – és míg a menekülő szerencsétlenkedik futás közben, gondolom annak okán, hogy nem színjózan vagy csak szimplán béna, addig ezt kihasználva igyekszem beérni. A kivágódó hátsóajtón keresztül rohanok utána a kerthelyiségbe és az egyik magasabb virágosládát – vagy mi a franc az – használom elrugaszkodónak, hogy utána vessem magam.
A vállában kapaszkodok meg és ahogy elhasalunk mindketten, igyekszem a földre visszanyomni, míg a térdemre helyezem a test- és egyensúlyom. A bilincsért nyúlok a balommal, jobb kezemmel meg övét húzom hátra, hogy rákerüljön a fém karperec.
- Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet fogadni, ha nincs pénze ügyvédre, a bíróság kijelöl önnek egyet. Megértette a jogait? – mire a kötelezően elmondandó végére érek, a bilincs rajta van és felfelé rántom a földről, közben pedig eleresztem a fülem mellett a közbevetett megjegyzéseit. Hátrabilincselt kezei közül a bal könyöke alatt nyúlok át, tenyeremet a lapockájára helyezve és előre taszítom annyira, hogy valamennyire kénytelen legyen hajolni, hátrafeszítve emelve meg ezáltal a karját. Így szabályos, se meglógni, se orra bukni ne tudjon közben.
- Kevesebbet a hülyeségből és figyeljen a lába elé! – miközben visszakísérem a szórakozóhelyre, hogy aztán azon keresztül kiérjünk a rendőrautóhoz, szükségét érzem felhívni a figyelmét erre.
- Fejet lehajtani! – szólítom fel újfent, ahogy a kocsi hátsóülésére ültetem be a másik jómadár mellett. Azon is bilincs van. Igyekszem a minimálisra szűkíteni a kommunikációt, lesz még alkalmunk a szájtépésre, sajnos. De nem itt és nem most.
Beülök a kocsiba én is Welch mellé és a rádió után nyúlok.
- Központ, itt a 32es, elfogtuk a két rendbontót, bevisszük őket. – referálok, amíg alkalmi társam beindítja a motort és elindulok vissza az őrs felé.
- Vettem 32es. – jön a válasz is hamarosan. A magam részéről nem óhajtok túl sokat beszélni az odafelé úton. Mikor megérkezünk, kiszállok, kiszedem a ficsúrt, amelyiket megbilincseltem – Welch a másikat – és az épületben vagyunk nagyjából egy percen belül. Mielőtt azonban bekísérhetném az egyik fogdába, fel kell vegyem az adatait, az arra megfelelő helyiségben. Jah, az a bizonyos papírmunka…
- Itt álljon meg. – szólítom fel újra és mutatom is, miközben bejön egy társam, hogy megmotozza. Amíg ez történik, leteszem magam és előszedem a megfelelő formanyomtatványt, meg egy tollat.
- Neve?

- Az lehetetlen, biztos úr. Anyám mindig aszondta, hogy adjam mindig önmagam. - krákogós nevetést tolok le, aztán a bilinccsörgéssel kísérve törölgetem a szemem. Ez annyira vicces volt, jaj.
- Szűk ez a geci. – kezdek el durcázni, mert hirtelen kényelmetlennek érzem a helyzetet eközött a sok méla, unalmas pofa között.
- Hallod, szar itt. Engedjé’ má ki. – belerúgok az ajtóba, csak úgy, mert mért ne, ezzel is érzékeltetem, hogy mennnyire szar itt. Nagyon szar. Nem tetszik. Nem akarom. Magányos vagyok, szomorú, és fáradt. Egyedül akarok depizni egy sarokban, távol ettől a sok faszfejtől. Persze ezt a faszt is csak a központ érdekli.
- Bezzeg a buzi pornókban még fasza becenevek szoktak lenni. Sólyom meg kopó, érted. 32es? Komolyan? Mi vagy te, egy faszom klón? Robot geci? – krákogok tovább az ürgének, most, hogy már személyes kapcsolatot alakítottunk ki, valljuk be, kevesen térdeltek eddig a hátamon, és egyik sem felejtett még el… na, ő is jön értem, aztán elvisz a haverjához. Ez legalább a tapizással indít, szeretem, ha a lényegre törnek.
- Az ánuszomnál majd vigyázzá’ lécci, kényes terület. – vonogatom neki a szemöldököm, de hát ez is eléggé lagymatag pofa. Ezért nem szeretem az őrsöt.
- James Oven. Szimpla v-vel. – véletlenül leköpöm a lapját így pofázás közben, ezért egy kaján kis vigyort villantok rá. – Szex közben óvatosabb vagyok ám. Nincs egy rágód? Totál kéne.
Mer hát lehet azért vágnak ilyen fancsali fejet, mert bűzlik a szám. Így azért elismerem, hogy nehéz smárolni, de ettől meg megint szomorú leszek, szóval felpakolom a lábaim, de a bilincs nem olyan hosszú, hogy át tudjam karolni.
- Te, figyu. Nem szednéd le? – előszedem a kölyökkutya pofit is, ha kell. Úgy sem tudnék elmenkülni… pontosabban így is, úgy is el fogok.

Jaelyn – Lars - ....................


Útközben találkozunk, ennyi volt a megállapodás, és hogy X órányi időnk van feltankolni a ruhásszekrény utánpótlást. Versenyt nem rendezek sosem belőle, inkább vegyek három értelmes darabot, mint tucatnyi semmit.
Elsősorban azonban Jaelynt vágytam szédítő ruhákban látni. Ha valaki stílust akar, az inkább hozzám forduljon, mint bármelyik, magát fennkölten stylistnak mazsolázó kretén egyénhez.
A vásárláshoz kényelem szükséges, de valami formálisabbra vágytam, vagyis jött a sportzakó alá póló választék, vászonnadrággal és napszemüveggel. Sosem tolom a fejem tetejére, nem lánynak születtem.
Ahová készültem vinni, nem a szokásos plázák tucatja. Plázának pláza, ide azonban a tehetősebbek, igényesebbek lépnek be, lévén, a minőséget meg kell fizetni. S láttam a múltkor jó pár holmit, amiben vagy magamat, vagy Jaelynt el tudtam képzelni. A pénz nem vet fel, de az öltözködésre adok, ami nem a papagájszínben való tobzódásban merül ki.
Szeretem a pontosságot, ezért várakozás közben a közeli fagyis bódéhoz megyek és két adag fagyit kérek ki, árnyékban várakozok Jaelynre.
Nem integetek, ahogy meglátom, csak egy mosoly és egy kisebb kézintés jelzi, hogy én is észrevettem, majd felé tartok.
- Szia! – egy arc összeérintés, sminket tönkretenni tilos, így nem pusziszkodom csajokkal. Pasikkal sem, őket csókolom inkább. Már akit.
- Ez a tiéd. Cukormentes és kalóriaszegény – nyomom a kezébe az egyik papírtálkát, amiben a fagyi van, kiskanállal.
– Mehetünk?
Egy gombócot kértem magamnak, azt meg éppen befejezem, hogy a kocsimhoz érünk, kinyitom Jaelynnek az ajtót, s miután kényelmesen elhelyezkedett, beülök a kormány mögé, s gázt adva, irányt veszek a meglepi, saját plázám felé.

Péntek este. Vajon mit is kezdhetne magával az ember egy pénteki estén, amikor egy új országban, megannyi új ember között, kimondottan új élethelyzetben találja magát? A válasz igazából könnyű: inni megy.
De mi van akkor, ha az embert próbálják úgy terelni, hogy ezt inkább a társadalmilag elfogadott módon, csoportban tegye? Ez sem nehéz: fejet hajt.
Talán igazából nem is volt olyan kimondottan ellenemre a dolog, hisz még mindig emésztgettem a Nellie-vel való, hosszú idő utáni első, és rendkívüli módon zajosra és sokkolóra sikeredett viszontlátást... és a hírt, hogy van két kislányom. Az azóta eltelt napokban nem találkoztam újra Nellie-vel, és nem is beszéltünk semmilyen formában. A kislányok rendszeresen jártak az úszásórákra, így nem úgy látszott, mintha egykori kedvesem lelépni készülne velük... azt hiszem, mindketten emésztgettük a kialakult helyzetet, ami mind a kettőnk számára igencsak... nehéz volt. Én magam legalábbis mindenképpen így éreztem magamat, és perpillanat az egész életemet is ilyennek éreztem.
Az egy dolog, mikor az ember egyedül van, mint az ujja. Az már egészen máshogy fest, amikor hirtelen kiderül, hogy igazából van két személy is a világon, akiért felel az ember. Mindenképpen biztos voltam benne, hogy ezt nem akarom annyiban hagyni, akarom, hogy a lányaim tudják ki vagyok, és miért nem voltam eddig mellettük... de bármilyen ostobán is hangozzék, féltem is a helyzettől... talán a lányoktól is... hiszen ez borzasztó nagy felelősség. Mondják persze, hogy a gyerekek megbocsátóak, de... vannak helyzetek, mikor egy magyarázat nem elég.
Persze makacsul kiálltam ama elhatározásom mellett, hogy nem veszítem őket szem elől, de mielőtt hivatalosan is a képbe kerülök, úgy éreztem, bennem kell hogy helyrejöjjenek előbb a dolgok, csak aztán állhatok eléjük ezzel a dologgal.
Az emésztgetéshez felhasználtam az új munkámat, ami engedett némi fix. közelséget, de közben egy adott távolságot is tőlük. Mikor velük dolgoztam, igyekeztem annyira megismerni őket, amennyire csak lehetett, és amikor nem... akkor azon voltam, hogy rendezzem a helyzetem, az életem, a hozzáállásom... és közben kicsit ne gondoljak arra, ami történt.
Így jött ez az esti buli is. Vagyis nem buli, vacsora. Gondoltam, esténként lazításként iszogatok. Ám ez alkalommal hagytam magam meggyőzni, hogy ezt csoportosan tegyem, mert jót tenne nekem egy kis társasági élet. Simon - a házigazdánk - régi ismerősöm volt. Vagyis, mondhatjuk úgy is, régi megbízóm. Bár a munka, amit végeztem neki, nem volt tisztességes, tulajdonképpen rossz szándék sem táplálta. Ő némi írásos problémával küzdött, én pedig megoldottam a gondját. Különben egészen kedveltem, akkor is, és most is, így amikor megtudta, hogy idejöttem, és meghívott ma estére, gondoltam, rendben, ártani nem árthat. Ráadásul, megnyugtatónak találtam, hogy az estére összeverbuválódott kis társaságban két csinos hölgy is helyet kapott, és mindkettőt ismerem már, mindkettejüket tanítom ugyanis, egyiküket úszni, másikukat egy kis önvédelemre. Váratlan, de kellemes meglepetés volt a jelenlétük, még ha nem is számítottam például Theresa ittlétére, de utóbb rájöttem, épp annyira lehetséges, mint bármelyikünké. Utolsó társunk pedig, bár nem nő, viszont mondhatom, hogy tesztelt ivó-társaság, miután egy esti kocsmázás alkalmával egymásba botlottunk, sőt, később az uszodában is viszontláttam.
Mindent összevetve kellemes társaságnak örvendhettem, és nem voltunk úgymond idegenek sem. Ettől csak még kellemesebben telt a vacsora, és el kell ismernem, ilyenben már jó ideje nem volt részem.
De az este lassan a végéhez közeledett, még ha házigazdánk nem is szorgalmazta az indulást, sőt. A vacsora és a desszert elfogyasztása után egy félig teli pohárral a kezemben, tulajdonképpen gondolatkeltő volt a hangulat: túl jól érzem magam, ahhoz képest, hogy az életem fenekestől felfordult. És akárhogy is, de hiányzik az életemből, az, ami a helyére billentené. És nem is egy, hanem mind a kettő.
Asztaltársaim jó kedélyűen csevegtek, Simon épp mesélt, talán észre sem vették a pillanatnyi időre felsejlő árnyékot az arcomon. Nem is akartam, hogy felfedezzék. Bár megismertük egymást, kivel jobban, kivel még kevésbé, de az életemnek eme momentumát még egyiküknek sem meséltem el.
Egy bocsánatkérő mosollyal kértem elnézést a társaságtól, és intettem Simonnak, hogy megtérek egy röpke látogatásra a mosdóba. Ő rögtön finoman intett a plafon felé, jelezve, hogy menjek az emeletre. Hálásan biccentettem, és csendben, feltűnés nélkül kioldalogtam a szobából, majd a lépcsőn felballagva megkerestem a kívánt helyiséget.
Miután megleltem, magamra csuktam az ajtót, és villanyt kapcsolva megálltam a mosdó fölé szerelt tükör előtt. Szembenéztem saját valómmal, és azon merengtem, vajon mit szólna most hozzám apám, ha látna. Tulajdonképpen épp csak nem játszódott le előttem az Oroszlánkirály jelenete, amikor felettem felhőtenger fut össze, és apám arca sejlik fel a sötét gomolyagban, majd hangja zengi be a lelkem, amint rám pirít, mit is kéne tennem... Bár épp úgy éreztem magam, mintha tényleg hallottam volna a hangját.
Megnyitottam a csapot, és némi hideg vizet mertem tenyerembe, majd arcomra löttyintettem. Frissítő, és józanító érzést adott a hűs lé. De ahogy felemelkedve kiegyenesedtem, összevont szemöldökkel zártam el a csapot. Mintha valami zajt hallottam volna... De talán csak a képzeletem játszik velem, és a lent szóló zene egy részletét hallottam félre. Egy laza vállrándítással töröltem meg a kezem és az arcom, azután visszaindultam, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy ideje elköszönnöm majd a lentiektől szépen lassan, és... valamiként időszerű lesz kezembe venni a dolgokat, ha nem akarok tovább szégyenkezni apám emléke előtt.

*Valahol félúton megáll a keze a levegőben, így a kezében tartott borospohár is. A kellően lehűtött fehérbor még annyira hideg tulajdonképpen, hogy a mély, öblös pohár aprón gyöngyözve izzad. Talán túl is hűlt kicsit ez az üveg, de Tess nem a hőmérséklet-problémák miatt gondolta meg magát és nem emiatt nem kortyol bele poharába.
Önfeledt szórakozásukat igencsak otromba módon félbeszakító jelenet hatására fagyott meg a mozdulat közben a lány. Alig pár másodperccel ezelőtti jókedvét is hathatósan elfújta a két ázott alak. Mivel nincs halálvágya, ezért a felszólítás után meg se fordul a fejében – legalábbis egyelőre – hogy ficánkoljon. Különös tekintettel arra, hogy nincs nála semmilyen fegyver, pedig a laza anyagú, fekete, egyrészes, bőszárú, ellenben felsőtestére simuló overalja zsebében el is férhetett volna egy, de hát ki megy pisztollyal a zsebében egy baráti vacsorára? Zac, természetesen. Elfojt egy sóhajt. Csak poharát akarja visszatenni, mikor megismétlődik az utasítás. Kicsit megrezzen, de azért nem annyira, hogy kilöttyintse az italt. Ugyan az ő munkaköréhez nem tartozik szorosan, hogy sokszor fogjanak rá fegyvert, de azért nem is ájul el, ha lát egyet.*
- Csak a poharamat teszem le!
*Másik kezét is megadást jelzőn megemeli, míg leteszi poharát… az újabb fülbemászó 90-es évek végi ritmusnak köszönhetően pohara talpa nem koccan az asztalhoz drámaian a csendbe hasítva, mert hát ugye nincs csend.. Hangja ugyan vékonyabb, mint általában, de legalább nem remegett beszéd közben.
Lázasan jár az agya, mit akarhat ez a két idióta? Az elfogyasztott alkohol mennyiségétől még messzire van a részegségtől, de azért leheletnyit lassabban forognak azok a bizonyos fogaskerekek. Szóval, hol is tartott? Ha rablást terveztek, hát akkor tényleg idióták. Elég hangosan szólt a zene és a társaság sem volt épp csendes, egyértelműnek kellett lennie, hogy nem üres a ház. Talán őket magukat akarják kirabolni… de annak nincs túl sok értelme, biztos többet érnek egy lakás elektronikai tárgyai, mint 5 ember telefonja és esetleges ékszerei, elvégre nem a Buckingham palotában ücsörögnek, hogy tiarákkal és gyémánt mandzsettákkal legyenek teleaggatva. Vagy nem kirabolni, hanem elrabolni akarják őket? Innen egy fél gondolatugrás a másik elképzelhető opció, mégpedig az, hogy valamelyikőjüktől akarnak valamit, talán Simon-tól, lévén ő a házigazda. De akkor is, miért akkor jönnének, mikor másik négy ember is van a kiszemelt személy körül. Ennek semmi értelme… kivéve ha tényleg agyi problémák vannak a háttérben, ami a magasabbik fickót elnézve, talán nincs is messzire a valóságtól.
Mivel egyelőre nem tudja együltő helyében kitalálna a titok nyitját, nem feszegeti, előbb-utóbb, de elnézve a remegő kézben tartott fegyvert, inkább előbb kiderül úgyis. Csak azért imádkozik, hogy szerencsésen megússzák ezt… Salome-re pillant. Csak a lánynak ne essen baja, ha már ő hozta ilyen helyre. Nem csodálja, hogy a szöszi Harpert fixírozza, mégiscsak a rend őre, benne bízhat, hogy megmenti a helyzetet. Igazából kettejükről nem tudja most feltételezni, hogy miattuk lenne ez a kialakult új helyzet, de ki tudhatja, olyan rövid ideje ismeri őket, bármi lehet a múltjukban és/vagy jelenükben. Tudatosan kerüli pillantása az emelet irányát… abban bízik, hogy Ryan idejében kapcsol és hívja a 911-t. Nem akar rémeket látni, hogy talán nem véletlen a két esemény egybeesése.. Idáig nem foglalkozott azzal sem, hogy a sors különös szeszélye folytán majdnem mindenki ismer mindenkit.. Vesz egy mély levegőt és készakarva befejezi az elméletek gyártását.
Ha sem Harper, sem Simon nem kérdeznek rá, és a két új „vendég” sem szolgálna bővebb információkkal, akkor némi kivárás után megkérdi ő, hogy kik ők és mégis mit akarnak. Ha hamarabb kiderülne, akkor csak az információkat kell megemésztenie.*

*Még jó, hogy nem folytatta a teóriák gyártását és hogy túl sok kérdéssel nem húzta fel jobban a két idiótát – ugyan nem betörni akartak egy nem üres házba, ettől még nem eszesebbek, sem agyafúrtabbak, így aztán maradnak Tess gondolataiban továbbra is idiótaként aposztrofálva, mert elrejtőzni egy nem üres házban szintén nem bölcs húzás. Beszéltek eleget a kérdései megválaszolása nélkül is ahhoz, hogy a tömör lényeget leszűrje a lány. Nem kimondottan miattuk jöttek, legalábbis a mostani információk alapján így gondolkodik, legalább nem kell azon kattognia, hogy valaki a vacsorapartnerei közül talán benne van a buliban. A vakvéletlen hozta ide az Idiótákat valami balul sikerült balhé után. Ez a felfedezés ugyan nem nyugtatja meg továbbra sem Tesst, mert a magas csávó kimondta, amit kimondani se kellett volna, mert mire idáig jutott a gondolkodásban, már tudja, hogy ez a legnagyobb probléma… látták az arcukat és a latino nevét tudják is, Miguel.
Nem akarja túlreagálni a helyzetet, de most először retten meg a gondolattól, hogy az életük a tét. És ilyenkor nincs nála két telefon… így kénytelen kitenni ő is telefonját az asztalra a többi közé. Ugyan idióták, de el tudnak számolni négyig és nincsenek abban az idegállapotban, hogy meg lehessen próbálkozni azzal a mesével, hogy a 21. században  nincs nála 0-24 órában telefon. Kissé fagyottan kergetik gondolatai egymást, de nem tud kitörni a bűvkörből, mert egyszerűen csak egy telefon van nála…. Egy telefon viszont még van nála! Ez a gondolat segít neki, kicsit háttérbe szorítani félelmét. Lassan de biztosan sikerül új gondolati vágányra terelnie magát. Egy telefon még van a keze ügyében, még kábé 10 másodpercig, míg ki kell tennie a többi közé. Azonban a mozdulat közben, míg a többi telefon mellé helyezi saját, fehér „kis” Samsungját, mintegy mellékesen megnyomja háromszor röviden egymás után a kikapcsológombot, hogy SOS-üzenetet küldjön vele bátyjának. Tulajdonképpen egy pici mozdulat, Harper mögött félig, talán észrevétlen marad, elvégre azt nem érezheti a két hívatlan vendég, hogy kezei jéghideggé váltak izgalmában. Persze fogalma sincs, kikapcsolta-e a Helymeghatározást a telefonján miután megérkeztek Salome-vel… anélkül nehezen tud GPS koordinátákat küldeni. Persze attól még el tudna menni a segítségkérő sms, a két fotóval, ami vaku nélkül készül persze, szerencsére nincs vaksötét, így egy képnek sikerülnie kéne, egészen pontosan az előlapi kamerával, mert értelemszerűen a hátlapi kamera az asztal lapjáról készít egy extraközelit. Hogy végképp ne legyen feltűnő, nem is nézi kezét, hanem Salome-ra néz. Annyira el volt foglalva a maga gondolataival, majd páni félelmével, hogy csak most veszi észre a fiatal lány rémületen túlmutató arckifejezését. Persze, nem elvárható, hogy egész higgadtan viselkedjen, mint akit felkészítettek hasonló szituációkra, mint Tesst, de ez többnek tűnik. Ha szükséges és/vagy ha engedik, akkor gyengéden segít Salome-nek és úgy ül mellé, hogy inkább próbálja takarni. Idáig is felelősnek érezte magát, mert ugye ő hívta meg, de most már még jobban kiélesedett védelmező ösztöne.
Mivel egyelőre nem tud mit csinálni, egyrészt erősen imádkozik, hogy Ryan időben észrevegye a lenti szituációt és tudjon cselekedni, másrészt az üzeneten kattog… mert bizonytalanság persze maradt bőven, hogy megérkezik-e az üzenet, Zac ébren van-e, stb, megannyi kérdés, amikre nincs hatása sajnos. Keres hát mást, ami talán segíthet, így azon kezd agyalni erősen, hogy vajon nem ismerheti-e Zac ezt a Miguelt… így érhet valamit a neve. Ha beugrana, hogy valamilyen szinten „üzleti partner” az talán javítaná a túlélési esélyeiket. Persze borzasztó sztereotíp gondolat, hogy minden latino… latino gengszter – legyen nehézsúlyú vagy piti – ismeri egymást, de ha ez segítene…
~Miguel… milyen Miguel lehet?~
Persze még ha ismerős is, újabb kérdés, hogy hogyan fedné fel az ismeretséget úgy, hogy nem mutatja be magát igazán egy rendőr és egy reménybeli barátnő előtt. De ez még odább van, ráér agyalni ezen, ha elért ehhez a „hídhoz”.

Tökéletes lelki nyugalommal indultam el visszafelé. Gondolatban azon elmélkedtem, mennyire volna bunkó húzás most rögtön felkeresni Nellie-t és a lányokat... Hisz az uszodában megvannak a gyerekek adatai, ennek megfelelően a címük is, szóval már első naptól fogva tudom, hol élnek. Na persze, nyilván eleve nem fog értem ugrálni az anyukájuk, és ezen talán csak erősítene, ha késő este bukkannék fel a küszöbön. Mondjuk, megérdemelné, de... talán, az is lehet, hogy okosabb volna előbb egy ügyvéddel beszélnem. Már csak azért is, hogy megismerjem az esélyeimet, ha netán Nellie nem akarna közös megegyezés alapján békében élni velem, önként engedve a lányaimhoz. Ilyen esetben... jó tudni, milyen lapokat osztana nekem a bíróság, ha oda kerülünk. Gondolom, azért jár egy mínusz pont neki, hogy eltitkolta őket előlem és hazudott róluk, nem?
Eddig jutottam az agyalásban, míg elértem a lépcső tetejét. Épp ráléptem volna az első, legfelső fokra, mely talpam alatt picit meg is reccsent, amikor furcsa hangokat hallottam meg lentről. Hangokat, amiket nem ismertem, és ez furcsa volt, hiszen elvileg mindenkit ismerek, aki a házban van... Reflexből megtorpantam, és fülelni kezdtem hát. A korlát felett előre hajolva kissé, próbáltam meglátni valamit, ami elárulja, mi történt, míg én az életemen merengtem idefenn...
A lentieket nem tudtam tökéletesen kivenni, mozgolódást láttam csupán, ami elég kevés támpont valaki részéről, aki teljesen idegennek hat... Egy férfi vállát láttam a mozgás közepette, a keze egy részét... aki biztos nem Simon és nem is Harper volt...
De akkor ki?!
És nincs egyedül... - jöttem rá, amint az idegen hangnak egy másik idegen hang felelt, és nem tűntek épp cserkészlányoknak a hangjuk és a szavak alapján. Önkéntelenül is egyik lábamról a másikra nehezedtem, amint ott hallgattam, hogy a lenti alakok a nappali távolabbi része felé terelték a többieket, ahova már idefentről egyáltalán nem láttam át. A mozdulattól a talpam alatti deszka fájdalmasan nyikorgott egyet, amire reflexből léptem kettőt hátra, vissza, a folyosón leterített szőnyegre.
Füleltem. De nem hallottam jelet arra, hogy a lenti két alak valamelyike meghallott volna engem. A párbeszédük arra engedett következtetni, hogy nem épp tervszerű akció keretében jöttek ide... nem miattunk... inkább talán egy közeli balhéjuk miatt keveredtek ide, hogy elrejtőzzenek.
Az egyik gondolkodni akar... szuper - gondoltam magamban, és a nadrágom zsebéből elővettem a mobilom. Ha még csak most kezd gondolkodni, rövidesen eszébe juthat, hogy ő maga feljöjjön körbenézni, vagy a társát felküldje, illetve, hogy esetleg megkérdezzék a többieket, van-e még valaki a házban. És ha a lentiek rossz színészek, könnyen rájöhetnek, hogy valaki nincs meg. Nekem viszont azt súgta az életösztönöm, hogy addig jobbak az esélyeim, míg nem tudják, hogy van egy illető, aki nincs az ellenőrzésük alatt.
Miközben jártak elmémben a fogaskerekek, ujjam már be is pötyögte a 911-et, és pár lépésnyire a lépcsőtől, fél fülemmel hallgatózva, vártam, hogy életre keljen a vonal.
Nem került sok időbe, míg felvették, cirka öt másodperc múlva egy női hang törte meg a búgást a fülemben, és míg ő a hivatalos villám"előadást" nyomta le, amit nekik kell, én már vettem a levegőt, hogy mondjam is mi van.
- A nevem Ryan Woodrow, és... - És azzal elkezdtem darálni kinek a házából indítottam a hívást, a ház címét, és az okot, amiért telefonálok. Ott tartottam, hogy öten vagyunk túszok a háztulajdonossal együtt, amikor ismerős hangra lettem figyelmes. Nyikorgásra. Fülemen a telefonnal, lendületből fordultam el, és vissza be a fürdőbe, ahonnan nemrég kijöttem, majd résnyire hajtottam magam után az ajtót, hogy ne csapjak vele zajt. Hogy a fülem tréfálkozott-e, vagy a ház a maga nemében nyikorgott-e, vagy épp lépkedett valaki errefelé, nos, nem kívántam megvárni, mindenesetre, kivártam pár pillanatig, nem szólaltam meg, hiába csipogott a fülembe a vonal túlfeléről a diszpécsernő, hogy itt vagyok-e még. Nem kezdtem el magyarázni neki, hogy itt vagyok, de lehet, hogy lebuktam, szóval várjon már egy k*rva percet... De aztán talán súgtak neki, vagy mit tudom én, mert kicsire rá már azt hallottam, hogy tájékoztat valakit, a bejelentő, akivel épp beszélt, jelenleg vonalban van ugyan még, de nem felel neki a szólongatásra. Azt mondta, hallja a lélegzetvételeimet, de nem válaszolok. Ezután megint bele akart kezdeni valamibe, gondolom, mert azzal kezdte, hogy "Uram", de őszintén megvallva, épp nem figyeltem rá, kifelé füleltem, az ajtó mögött állva, a sötét fürdőből. Esküszöm, vártam a pillanatot, mikor megjelenik egy fegyvercső az ajtórésben, vagy amikor berúgják mellettem az ajtót. Vagy hogy kiderüljön, egyáltalán tényleg feljött-e valaki, vagy csak az adrenalin teszi, hogy visszahallottam a saját léptem nyikorgását?

Folyamatos mozgás hallatszott fel a földszintről, tompa zörgés és beszéd, még ha nem is értettem tisztán őket, hiába hogy fennhangon beszéltek, sőt, alkalmanként kiabáltak. Ebből adódó okulásból én végig azon voltam, hogy minél halkabban beszéljek a telefonba, remélve, hogy nem hallatszom le, ha nem emelem feljebb a hangomat. Gyenge kísérlet, de legalább kísérlet, arra, hogy ne, vagy lehetőleg minél később fedezzenek csak fel. Ha fel is fedeznek, jó volna, ha minél később tennék, hogy esetleg épp velem foglalkozzanak, amikor a rendőrök kiérnek. Ezzel esetleg csökkenthetjük az áldozatok számát, akik netán az este végére megszületnének. Ha figyelmetlenné válnának a többieket illetően, a hatóság tagjai könnyebben szabadíthatnák ki őket. Remélhetőleg annyi eszük nem volt, mikor betörtek, hogy maguk után bezárják vagy eltorlaszolják az ajtót, és akkor nem kell azokat betörni. Ha nem kell betörni őket, meglepetésszerűbb lehet a rajtaütés, melynek során később kapcsolnának a túszejtők, hogy fegyvert emeljenek a túszaikra. Ha akad a környéken egy jó lövész is a rendőrség sorai közt, még akár arra is lehet idő és lehetőség, hogy leszedjék a tetteseket, még mielőtt a mi fejünkbe repülne golyó.
Füleltem, de nem hallottam lépéseket, csak lent folyt tovább a mozgolódás, a zörgés, s hallottam halványan, hogy valaki megkérdezte, kié a ház? Tehát tényleg nem miattunk vannak itt. Azt sem tudják, kinek a házába törtek be.
Figyelmem egy részét újra a telefonban beszélőre fordítottam vissza.
- Uram. Történt valami? Kérem válaszoljon. Értesítettük a rendőrséget. Várhatóan tizenkét perc múlva kiérnek a helyszínre. Kérem, maradjon biztonságos helyen addig és tartsa a telefont. Biztonságos helyen van? Tud beszélni? El tudná mondani mit hall, mi történik odalent?
- El ne siessék, még a végén túléljük - morogtam vissza neki, és közben ismét odább léptem, hogy kikukucskáljak az ajtórésben a folyosóra. Az ajtót kis lökés érte a vállam által, amire megmozdult, és megnyikordult. Erre reagálva rögtön megállítottam a mozgásban. Csend lett. De hallottam, hogy valamelyik alak lent megszólalt... na most, a "Bassza meg", biztos nem jelent jót... Talán épp rám nézve.
- Azt hiszem lebuktam - mondtam a nőnek. - Ide figyeljen, ha velem történik valami... Nellie Brightmore-t kell értesíteniük. A lányaink hozzám járnak úszásoktatásra az uszodába - hadartam el fojtott hangon.
Úgy voltam vele, még ha nem is fest most túl rózsásnak a helyzetünk, Nellie legutóbb azt bizonygatta, hogy érdekli őt a sorsom... Hát... most talán lesz rá módja, hogy bebizonyítsa, mennyire. És különben is, ha netán meghalok... senki más nincs, akit értesíthetnének. Egyedül ők. A világon más nincs, akit érdekelne, élek-e vagy halok.
Hallottam, hogy járkálnak odalent. Közeledő és távolodó léptek egyaránt voltak.
- Kihangosítom, hogy jobban hallja mi történik, de ne beszéljen. Minél később fedezik fel a telefonom, annál jobb - vetettem még oda a nőnek a vonal túlfelén, azután két gyors gombnyomást követően, meg sem várva a válaszát, visszasüllyesztettem a zsebembe a készüléket. Tény, nem tudom mennyire lesz tiszta a hang a zsebemben, de mindenképp jobb, mint ha azonnal elveszik és például összetörik. A hívásokat rögzítik, ha minden igaz... szóval bármit is halljon a dolgozó a túloldalon, az jó lehet még bizonyítéknak.
És innentől csendben figyeltem. Ki akartam várni, mi lesz a lenti mozgolódás vége. Ha tényleg feljön az egyik, talán harcképtelenné tehetem, mielőtt jelezhetne a társának. Egy próbát mindenképpen megért.

*Ha nem az életük forogna kockán, akkor most felszisszenne a telefonok összetörésén, leginkább persze a sajátja kimúlását sajnálja, kedvelte ezt a telefont… Fogalma sincs, vajon üzenete célba ért-e, ha bátyja esetleg most hívja vissza, vajon mit fog gondolni? Elkönyveli simán bénázásnak, egy véletlenül küldött üzenetnek vagy komolyan veszi? És ha utóbbi, hát mit tud tenni? Feltehetően semmit, úgyhogy ideje tovább agyalnia… kár hogy nem tudnak brainstormingot tartania többiekkel, talán kisülne valami jó, de hát erre nincs esélyük, vagyis marad az egyedüli gondolkodás, és maximum a másik támogatása, ami hát kimerül abban, hogy ő is megszorítja Salome kezét, biztatóul, habár épp nem is tudja mire alapozva próbálja belesűríteni ujjai kicsiny mozdulatába az ilyenkor szokásosan elhangzó közhelyeket, mint például a „Minden rendben lesz!” és a „Valamit majdcsak kitalálunk!”. Talán jobb is így, ez a gesztus többet érhet, mint a semmit mondó szavak.
Gondolatai egyébként hasonló következtetésre jutnak, mint a másik lányé. Amíg így vannak elkülönítve a két fegyveressel, nincs esélyük a leszerelésükre. De ha már az egyik fegyverest ki tudnák vonni a képből, akkor a másikat Simonék talán le tudják gyűrni. Így aztán csak egy pici logikai ugrásra van attól, hogy kizárásos alapon neki kell a házigazdának lennie és elvinni innen Miguelt, mert Salome-t nem tenné ki ilyen feladatnak. Próbálja felidézni érkezésükkori házbemutatóra, hogy van-e pince és ha igen merre, legfeljebb majd kis körútra viszi, minél tovább tart, annál jobb.
Nem várja meg, míg talpra ráncigálják, felkel a szőnyegről, mikor odaér hozzá Miguel.*
- Egyedül is fel tudok kelni, köszönöm szépen. A pince érdekli?
*Igyekszik Simonra sandítani és elcsípni tőle egy irányt, hogy merre vigye majd Miguelt, de addigra más kerül a két Idióta figyelmének központjába.*
- Akkor inkább az emelet érdekli? Mutassam az utat?
*Nem kezd feltűnően emelt hangerőn beszélni, de reméli, hogy hangja azért figyelmeztetés lehet Ryan-nek, hogy lassan útba indulnak felfelé. Igazodik Miguelhez, érzi a feszültséget és nem akar semmilyen elhamarkodott támadást indukálni valamilyen hirtelen mozdulattal, így csak akkor indul, ha a férfi is vagy ha erre konkrét felszólítást kap.*