Jelenesetben én vagyok a világ legboldogabb embere. Már egy hónapja két órán át vártam a reptéren, hogy átvehessem Dustyt, a macskám, mivel késett a gép, amin szállították a kisállatokat. Barbie-nak szidtam mindenkit és majd’ belehaltam az aggodalomba, de szerencsére megérkezett és azóta nem megyek nélküle sehova. A sehova az tényleg azt jelenti, hogy nem teszem ki a lakásból a lábam nélküle. Például ma reggel már kikergettek az egyik élelmiszerboltból, mert állításuk szerint nem lehet állatokat bevinni. Káromkodtam egy sort, bemutattam nekik és leléptem. Közben egy percre sem kalandozott el a figyelmem Dustyról és babusgattam, ahogy szoktam. Szegény Barbie! A szőke leányzó miatt költöztem Seattle-be, mégis a macskám tölti ki az időm nagy részét. Dúdolgatva sétálgatok az egyetem aulájában, amikor egyszer csak Dusty belemélyíti a karmát a tetovált bőrömbe és kiugrik az ölemből. Pillanatnyi sokkot élek át és látom, ahogy a cicám elszalad előttem és eltűnik a tömegben. A szívem a torkomban dobog a félelemtől, hogy eltapossák vagy bármi baja lesz. Aztán mi van, ha meg se találom? Kétségbeesetten rohangálok az aulában és Dusty nevét ordítozom. Egy csomó furcsa tekintettel találkozom, de nem izgat. Szólíthatna innentől buzi cicafiúnak, de egyszerűen nincs időm ezekkel a hülye beszólásokkal foglalkozni. A gondolatmenetem a cicám fújása szakítja félbe és rögtön a hang irányába kapom a fejem. Mosolyogva szaladok az adott helyre és ekkor megpillantom, hogy Dusty éppen valakinek a lábát próbálja szétmarcangolni. - Bocsánat, nem szokott ilyen lenni csak most elszaladt kicsit vele a ló – mondom a srácnak, míg leszedem a lábáról Dustyt. – Rossz kislány – szidom a macskám, míg felemelkedek és találkozik a tekintetem a srácéval, ám ebben a pillanatban teljesen lesokkolódom. Ő az. Ez egyszerűen hihetetlen, komolyan nem hiszem el. A fiú, akiért azóta epekedek, hogy Seattle-be költöztem most itt áll előttem és majdnem meggyilkolta a macskám. Nem ez a legszebb elkezdése az ismerkedésünknek. Ezek után biztos hülyének fog tartani.
Akadnak pillanatok, napok mikor éjszakáznom is kell ilyenkor pedig mosott szar vagyok a nappali órákban, holott akkor kéne a legéberebbnek lennem, mert mégis csak nappal van. Mindez oké is lenne, ha előtte nem húznék le 12 órát egy éjjel-nappali étterembe, ahová rendesen betérnek az emberek. Bár a leltárkor lehet aludni, de az mégsem ugyanolyan, mint mikor a pihe-puha ágyamban fekszek és álmodozok egy jobb jövőről. De ami még rosszabb azaz, hogyha ilyenkor még az egyetemre is be kell ugranom, már pedig a mai nap pontosan ezt tartogatta számomra. Jó lett volna aludni egyet, tespedni és videó játékozni vagy csak gitározgatni, deeeee neeem lehet ilyeneket csinálni. Mondjuk nem is annyira megerőltető ez az egész, csak a kávé mennyiségem megduplázódik, de ez előfordul. Az első órát még úgyni sikerült túlélnem, de nem tudom, hogy fogok megélni egészen 5-ig, de mint jó, okos, kedves egyetemista muszáj kibírnom, ráadásul van egy másfél órás szünetem, amit esetleg használhatok alvóórának is… Legalábbis ezzel az elhatározással indultam el a harmadik óra után az egyetem folyósóján, hogy miután az kiürült keressek egy tökéletes helyet a szundimhoz. Majdnem sikerült is egy remek helyet megtalálnom, de mindig mikor megérkeztem egyre akkor valaki odajött és szóba elegyedett velem így lőttek az alvásomnak. A másfél óra szempillantás alatt tűnt el, már kellett volna visszamennem kántó órára, mikor egy kis tappancs szerű dolgot éreztem meg lábamon, majd éles fájdalom és egy cica-nyávogás ütötte meg a fülemet. Csodálkozva néztem a lábamba szorgosan kapaszkodó állatra, és már épp nyúlnék le érte mikor érzem azt a kellemetlen érzést az orromba, amit mindenki érez tüsszentés előtt. De nem jön ki, megakad vagy elszalad, nem tudom, nem érdekel, de mire felnézek egy szőke hajú srác fogdossa a macskát. -Semmi gond… Nem tudtam, hogy az iskolába belehet hozni állatokat is. – mosolyogtam rá kedvesen, az orromhoz kapva, hogy megakadályozzam a tüsszentést. Nem igazán vagyok kibékülve a macskaszőrrel, de hát ez van… - Hogy hívják a szökevényt? – kérdeztem érdeklődve, megsimítva az apró állatot.
Úristen. Ez az egyetlen szó, ami eszembe jut. Biztosan teljesen hülyének néz, amikor összehúzott szemekkel, felráncolt orral és tátott szájjal tekintek rá. Egyszerűen hihetetlen. A srác, akivel már megannyi helyen összefutottam és egyszer összeszedtem a bátorságom, hogy rámosolyogjak most a macskám áldozata lett. Hihetetlenül elvörösödöm, és alig merek ránézni, de egyszerűen muszájnak érzem. Miután készségesen megmentem a macskám gyilkos mancsaitól nem bírok megszólalni. Ott állok előtte pár percig, teljesen ledöbbenve, mivel egyenesen rám mosolyog. Körbenézek, de nem látok senkit, aki felé küldhetné ezt az alapvető gesztust, így még inkább ledöbbenek. Egyszeriben megköszörülöm a torkom, s a macskám kezdem simogatni és inkább az ő szőrét nézem, minthogy egyenesen a névtelen ismerős szemeibe nézzek. - Én sem tudtam, de nem érdekel – nevetem el magam, s érzem, ahogy a pír elönti az arcomat. Szorosan ölelem magamhoz Dustyt, talán szorosabban is, mint azt illő lenne, s ajándék gyanánt belekarmol a tenyerembe, ami rögtön vérezni kezd. – Úhhhh megfognád? – kérdezem tőle félénken, s a kezébe nyomom a macskát, aki rögtön fújni kezd. Gyors előkeresek egy papírzsebkendőt a zsebemből és megtörlöm a tenyerem, hogy ne vérezzek össze mindent, pláne nem a fehér felsőmet. Még valami gyilkosnak néznének az utcán, ha véres pulcsiban mennék végig. - Köszönöm, hogy megfogtad és nem rohantál el az előbb, miután kinézett téged a gyilkos áldozatának – még mindig nem nézek a srácra, a tenyeremet törölgetem, amin már egy csepp vér sincs és amúgy sem volt elég mély a karmolás, hogy bármi különösebb bajom adódhatott volna. - Dusty a neve, néha tejbegríz, de az nagyon ritkán, csak akkor, amikor tiszta tejes az egész feje és dorombol nekem. Olyankor összekeni az egész házat és legszívesebben kidobnám az ablakon, tudván, hogy úgyis talpra esik. Általában ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire szeretem és bocsánatot kérek tőle, mert ilyenre gondoltam – magyarázom egy szuszra. Ha eddig nem nézett teljesen idiótának, akkor most már annak fog. Elég szépen elintéztem.
Nem sok kedvem volt ma bejönni, arra meg végképp nem számítottam, hogy egy macska fogja belém mélyeszteni körmeit puszta kedvtelésből. Sőt, én teljesen abban a hitben voltam, hogy nem lehet állatot behozni, de már az első napokon rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Rengeteg állatot engedtek be az épületbe, néhánynak még fizetik is azt, hogy bejöjjön szóval… Na, nagy az Isten állatkertje, a macska meg tökéletesen megfér közöttünk. Emlékszem anno nekünk is volt a másik háznál macskánk, senkit nem kedvelt az öreg kandúr és sokszor megkarmolta a kicsiket, ami miatt igazi felszabadulás volt, amikor meghalt pár évre rá. Utána egyik állattól mentünk a másikhoz, megfordult nálunk kiskutya meg hörcsög, de valahogy soha nem volt az igazi a kapcsolatom velük, mégpedig azért, mert irritál a folyamatos állatszőr, kiütéseim lesznek és nagyon viszketnek. Sokáig nem hittem volna, hogy lesz állatom, de mióta szedem a gyógyszereimet azóta megengedhetem, hogy közeledjek szőrös állatokhoz, így a szőke hajú srác háziállata nem okoz gondot. Igazából el is mosolyodok mikor megérkezik a gazdája és elkezd bocsánatot kérni. De az még aranyosabb, ahogy magához öleli az elszökött gazfickót. -Ha már ennyi állatot beengedtek ide, akkor pont Őt ne? – költői kérdés, és inkább a szórakoztatás valamint a beszélgetés életben tartása miatt hangzott el. A fejemben jobbnak tűnt, így remélem, hogy ez kimondva is ugyanolyan humorosnak hat, mint ott. Bár sose voltam híres elcseszett humoromról… Kivéve arról, amikor véletlenül fejen kólintottam magam kiskoromban. –Természetesen. – bólintok aprót, majd a sebért felelős állatot szorongatom a kezembe, nem túl szorosan, hogy nehogy belém kapjon, mert az igazán fájdalmas lenne. -Szerencsém van, hogy nem tudta teljesíteni a merényletet. Most képzeld el milyen szörnyű szalagcímet hoztak volna le az újságban. A fiú, akit egy macska ölt meg. Valahogy nem ilyen áldozat szeretnék lenni. – az egyik tappancsát fogom és azzal játszadozok, hogy az apró párnácskát a lábán nyomkodom, majd a tenyerére nézek, amit az előbb a gyilkoló állat próbált megsebesíteni. – Megmaradsz? – kérdezem egy oldalmosoly kíséretében, majd figyelmesen hallgatom mondandóját. – Igazán hozzáillő név ez a Dusty. Lehet pont ezért szökött el, de az is lehet, hogy kalandvágyó macskád van. Amúgy te is ide jársz? Mit tanulsz?
Igazából tudom, hogy nagy bajok lesznek, ha kiderül, hogy behoztam Dustyt a kampusz területére, mert nagy betűkkel ki van téve egy táblára, hogy állatokat behozni tilos, de én mindig is azaz ember voltam, aki nagy ívben leszarja az ilyen figyelmeztetéseket. Dusty olyan számomra, mintha a testvérem lenne, főleg mióta magára hagytam a családom Londonban. Nem keresnek, az öcsém meg még csak 1 éves, így nem is fog rám emlékezni, lehet azt fogja hinni, hogy egyke, hacsak nem sikerül be neki egy kistesó. Fáj erre gondolni, de én akartam így és együtt kell élnem a döntésem következtével. Nem akarok elmélyülni a gondolataimban, pláne meg most nem, amikor végre itt van előttem ez a srác, aki után már pár hete nyáladzom. Az évek során már megtanultam, hogy jobb nem belezúgni senkibe, míg meg nem győződöm a nemi irányultságáról, mert maradtam már szarban nem egyszer. A legrosszabb az, amikor egy heteróba vagy szerelmes, aki soha nem fogja viszonozni az érzelmeid. - Mi van veled? Én még Dustyn kívül eggyel sem találkoztam – mondom csodálkozva, de ezek szerint akkor nem én vagyok az egyetlen az egyetemen, aki előszeretettel hágja át a szabályokat. Felnevetek a következő hozzászólásán, míg elveszem tőle a macskám. - Még nem gyilkolt meg senkit tudomásom szerint, habár lehetséges. Mikor még Londonban éltem párszor elkóborolt pár napra és már mikor majd’ belehaltam a hiányába, akkor tért haza – magyarázom neki mosolyogva. – Szóval lehet ölni lépett le – a lehető legkomolyabb arccal ejtem ki a szavakat a számon, de természetesen nem komolyan gondolom. - Ja, kalandvágyó – zárom le ennyivel a dolgokat a macskámról, mivel vele bármikor lehetek és bármikor beszélhetek róla, de most ez a srác jobban érdekel bármely cicánál. – Valóban idejárok, de mindössze egy hónapja, mióta ideköltöztem. Egyébként meg gyógytesi tanár leszek vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy annak tanulok – nevetem el magam. – És veled mi a helyzet? Itt élsz? Itt tanulsz? Meg ha már ezeket elárulod magadról a nevedre is irtó kíváncsi lennék – mondom mosolyogva és szinte eszem a szavait, nem bírok várni még egy másodpercet csak, hogy hallhassam a hangját.
Érdekesen telik a mai nap, pedig még be sem értem a munkahelyemre, hanem az egyetemig jutottam el. Valójában nem akartam bejönni, de kár lett volna kihagyni a mai macska támadást csak azért, hogy két órával többet dolgozzak és keressek pluszba. Igazából nem számítottam erre, de tök jó, hogy így alakult a napom, mert elmondhatom, hogy megtámadott a mai napon egy cicus is. Ha egyszer híres leszek akkor meg aranyat fognak érni az ilyen sztorik, ahogy a macska is fontos szerepet fog majd játszani a karrierembe. Lehet, hogy ő miatta fog beindulni, meghozza a szerencsémet és minden állat lesz. De nem álltatom magam ezzel, tudom, hogy nem sok esélyem van énekesként befutni így hát tovább tanulom a jó kis menedzsmentet, mert hát azzal legalább el tudok érni valamit. Sokszor előfordult már velem, hogy besültem az iskolában egy-egy alkalommal mikor énekelni kellett, mert rettentően izgulok. Na, mindegy, irányítani amúgy is jobban tudok, beszélgetni az emberekkel meg szeretek és gyakran a munkám során el vagyok rugdosva, hogy menjek dolgozni, mert már túl sokat pofázok. Bár ezt legalább értékelik a vendégek, mert nem mufurcként állok hozzájuk, mikor bejönnek. - Nem?– hitetlenkedve nézek, és kissé elszomorodok, amiért nem ment át a poénom. Úgy látszik humorista sem lehetek, mert vacak vicceket lövök el, amiket senki nem értene. Hacsak kínjukban nem nevetnének, akkor semmivel… - A körülöttünk lévő emberekre értettem, néhány évfolyamtársam olyan, mint egy állat. – aprón vontam meg a vállamat, majd a macskát néztem, aki amúgy nem volt egy szörnyű kinézetű házi kedvenc. Igazából tök aranyos volt. - Londonban éltél? Az tök jó lehetett, minden vágyam elmenni egyszer oda. Akkor majd kölcsönkérhetném a macskádat? Biztos érdekes utakat mutatna be nekünk, de jöhetnél te is. Biztosan sok érdekes dolgot tudnál te is mutatni egy olyan turistának, mint én. – mosolyogtam rá kedvesen. Valamiért volt a fiúban valami, ami kedveltté tette számomra kilétét. – Lehetséges, sose tűntek el a szomszédjaid rejtélyes körülmények között?– érdeklődtem, még mindig az állatot tartva a kezembe. Miután elvette a nadrágomba töröltem a kezemet, és tovább társalogtam. - Az biztos jó lehet. Milyen óráid vannak? És miért költöztél ide? – érdeklődtem tovább ártatlanul, majd meghökkentem a hirtelen jött kérdéseken. – Velem nem sok, Noa vagyok és itt élek. Mindig is itt voltam, szóval nem tudom milyen máshol, és jelenleg menedzsment és marketinget tanulok, mert valahogy az énekes szakma nem feküdne. – vállat vonok. – Na, és téged hogy hívnak kedves ismeretlen idegen?
Londonban még a levegő is másabb, mint Seattle-ben. Nem tudom eldönteni, hogy melyik városban kevésbé szmogos a levegő, de végül arra a megállapodásra jutok, hogy ezt nem lehet eldönteni. Mind a kettő milliós nagyságú város, tele turistákkal és naponta jönnek-mennek az emberek. Egyik helyen sem néznek ki téged a festett hajad és a tetoválásaid miatt vagy éppen, mert a macskád puszilgatva sétálsz végig az utcákon. Ám ez teljesen máshogy lenne egy kisvárosban vagy egy faluban. Mikor még vidéken éltem és megcsináltattam az első tetoválásom, akkor mindenki engem bámult, pedig nem volt nagy szám és kisméretű is volt, illetve nem látszott, de ennek ellenére mindenki tudott róla. Itt még a nevemet sem tudják. - Nem – talán poénnak szánta volna? Ilyen esetekben, mikor egy ennyire kibebaszott jó csávóval beszélgetek, sosem jönnek át a poénok, sőt örülök, hogy egyáltalán még nem ájultam el. A gondolataim zavarosak és nem tudom, mit kellene tennem vagy mondanom. Jelenleg azon aggódom, hogy nem-e tartom bénán a kisujjam. Kész agyrém vagyok. – Óh hát igen – mondom beleegyezően. Szóval tényleg csak poénkodott, most biztosan azt hiszi, hogy humorom sincs. - Én már nem megyek vissza többé Londonba, de máshová elvezethetlek – mosolygok rá. Ez most flörtölés? Vagyis nem, nem az, remélem nem nézi annak és azt még jobban remélem, hogy nem homofób. – Habár előbb nekem kellene megismernem Seattle-t, mielőtt új helyekre vezetnélek – össze-vissza beszélek, magam sem tudom, hogy hova akarok kilyukadni. Te jó ég. Sürgősen orvoshoz kell mennem. - Egyszer volt egy öreg bácsi, aki meghalt, de nem tudom, hogy a macskám miatt vagy amúgy is kipurcant volna – gondolkozom el. Természetesen nem beszélek komolyan, de jobb dolog nem jut eszembe, amivel megnevettethetném. Olyan szépen mosolyog, s a nevetése is elvarázsol. Bár hallhatnám! - Gyógytesi tanárnak tanulok és fogalmam sincs milyen óráim vannak, nem szoktam bejárni rájuk – húzom el a számat. Csak azért jelöltem be ezt a szakot, mert nem jutott más eszembe, de ha el is végzem, biztosan nem ezzel fogok foglalkozni a jövőben. – Hosszú sztori, egyszer majd elmesélem, hogy mi szél hozott erre, mondjuk egy délutáni kávé mellett. - Énekes akarsz lenni, Noa? – hirtelen meghűl bennem a vér. Talán mégsem ő a megfelelő srác nekem. – Egyébként Ryan Windsor vagyok.
S. Noa Davidson
Avataron : ▽△ Harry Styles Kor : 29
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Szomb. Május 14, 2016 10:50 pm
Cicafiú és Kutyasrác
Nem sokat kirándultam kiskoromban, mindig is itt éltem Seattleben mióta megszülettem és nem igazán vágyok máshová. Bár, ha összejönne valamikor az énekesi karrierem akkor vissza se nézve futnék el innen, mert azért érdekesebb életre vágyom. Nem tudnék állandó jelleggel egy gyárban dolgozni vagy egy másik helyen, nem kedvelem az állandóságot és az éneklés vagy a menedzseri szakma tökéletesen kielégítené a vágyaimat. Mondjuk egy szép vörös démon térdelése is kielégítene, de ez most nem az a rész, ahol nőkről kell beszélnem, főleg azért nem, mert az előttem álló fiú eléggé felkeltette az érdeklődésemet. És nem értem miért. Nem vagyok homofób, nem érdekel ki kihez vonzódik, tőlem még a nappal is összeházasodhatnak, mert csak az érzelem tisztasága számít. Modern világot élünk mégis elképesztően hatalmas utálat és undor lesz úrrá a legtöbb emberen, ha meglát egy egyforma nemű párból álló szerelmeseket. Pedig ez nem nagydolog, szerintem. Szeressék egymást. Kicsit elszomorodok mikor nem esik le neki a poénom, és egyből azon kezdem el törni a fejem, hogy mi a baj velem. Sokszor nem ismerik fel a viccet a mondandómban, pedig szerintem eléggé nyilvánvaló volt, hogy a körülöttünk lévő állatokra gondolok. De az is lehet, hogy nem velem van a gond… lehet nem szereti az ilyen fajta humort ezért immunis rá. Kb. az egész világgal egyetemben. - Óh, ezt sajnálattal hallom, de köszönöm a felajánlást más helyre. Majd átgondolom. – más nem igazán érdekel, London a soul citym, és elsősorban oda szeretnék elutazni miután elvégzem az egyetemet. De addig még van egy kevés idő. – Ha gondolod majd körbevezethetlek. Megmutathatom a kedvenc helyeimet, meg érdekességeket. Ha szeretnéd. – nem erőszak a disznótor, kivéve a disznónak, de tőle senki nem kérdezi meg, hogy akar-e szalonna lenni. - Meg kellet volna kérdezned az orvosoktól mi volt a halál oka. Ha halálra karmolás volt, akkor egyértelmű a tettes. – bár nem nézem ki ebből a macskából, hogy embereket ölne, de nem lehet tudni. Előfordulhat bármi a mai világban. Szóval ja… kéne szereznem egy kis állatot. - Akkor miért választottad ezt, ha nem akarsz bejárni rá? Én minden órán itt vagyok, kivéve mikor dolgozom, de a munkaidőm kötetlen. – meglep, hogy nem érdekli a választott szakja. Valahogy fura az egész, de amúgy tetszetős a pasi szóval nem panaszkodok. – Rendben. Akkor holnap találkozunk ebben a kávézóban. – húzok elő egy szórólapot az étteremről, ahol dolgozok. - Akartam, de nem nekem való ez a szakma. Szeretek énekelni, de a beszélgetés jobban megy meg az ügyintézés. – vállat vonok, sose hittem teljesen az énekhangomba szóval nem tudok nyilatkozni. – Ismerős a neved, hallhattam már valahol? De amúgy mindegy, örülök az ismeretségnek Ryan. Mit csinálsz később?
Ryan Windsor
Avataron : † justin bieber Kor : 30
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Vas. Május 15, 2016 1:00 pm
A névtelen szépfiú és Ryan
Sosem tetszettek azok a srácok, akik hosszú hajúkkal tűntek ki a tömegből, de Noában mégis van valami. Egészen jól áll neki ez a szedett-vetett külső és semmi kifogásom sincs a kinézete ellen. Régebben mindig is zöld szemeket szerettem volna, ám mégis barnával áldott meg a sors. Noa zöld szemeiben viszont egy életen keresztül el tudnék merülni. Egyszerűen csodálatosak, és ahogy csillog, főleg, amikor mosolyog. Azt mondja, van állása, s hogy dolgozik. Ez elgondolkoztat, hiszen én semmit sem csinálok az egyetem mellett és abból a pénzből élek, amit még Angliában kerestem meg. Igaz nem vagyok rászorulva a munkára, mivel jó pár évig meg tudnék még élni az ottani keresetemből, ami nem kis pénz, de akkor ellustulok, és ha szükségem lesz több pénzre, akkor nem fogok elmenni dolgozni. Tényleg kellene valami állást keresnem. - Rengeteg gyönyörű hely van még Angliában, én különösen kedvelem Manchestert és a környékét, de Leeds is gyönyörű város és Bristolt természetesen nem hagyhatjuk ki, ha már a nagy városok jobban érdekelnek téged – kezdem felsorolni azokat a helyeket, ahol már jártam. Nem szívesen megyek vissza Londonba, sok győzködés kell ahhoz, hogy még egyszer betegyem oda a lábam. – Azért nagyon hálás lennék, jelenleg valószínűleg bárhol eltévednék még Seattle-ben. Mindössze a lakásomtól az egyetemig császkáltam eddig – nevetek fel hangosan. Ahhoz képest, hogy egy hónapja itt élek még nem használtam fel a város nyújtotta lehetőségeim. - Jaj na, Dusty nem egy vérengző vadállat. Legalábbis azt hiszem – mosolygok rá Noára, miközben megsimogatom a cicám. Igazából csodálkozom, hogy még sosem karmolt ki olyan helyen, ahol a tetoválásaim vannak. Akkor hihetetlenül mérges lennék és a bőrömben a tinta bánná a dolgot a legjobban. - Nem tudom, miért ezt választottam, de majd még kiderül, mi lesz a jövőben. Ki tudja, lehet egyszer olyan elvetemült leszek, hogy hazamegyek – rántom meg a vállam. –Itt dolgozol? Hányra menjek? – kérdezem a kávézóra utalva. Elrejtem a cetlit a zsebembe, s elhatározom, hogy nem fogom ezúttal magammal vinni Dustyt, jobb lesz kettesben Noával és hátha meg tudok róla pár dolgot. Előre látom, hogy álmatlan éjszakám lesz az izgalomtól. - Hidd el nem olyan jó köztudatban lenni. Szerintem énekelj, de csak hobbi szinten – mondom neki, de nem akarom egyelőre tovább firtatni ezt a témát. Még nem ismerjük annyira egymást, hogy megosszam vele a magánéletem. Attól, hogy párszor láttuk már egymást és most beszélgetünk ez a valami nem nevezhető ismeretségnek. – Sose tudni – zárom le ennyivel a témát. Ha rákeres a nevemre, akkor biztosan temérdek cikket felhoz a Google, ha annyira érdekli a dolog, akkor úgyis rám keres.
S. Noa Davidson
Avataron : ▽△ Harry Styles Kor : 29
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Vas. Május 15, 2016 6:16 pm
Cicafiú és Kutyasrác
Amikor még gimibe jártam akkor nem igazán érdekelt, hogy hogy nézek ki és mit gondolnak az emberek rólam. Talán azért hordtam a hajamat bénán és csak hetenként borotválkoztam, ami miatt néha napján úgy néztem ki mint egy csapzott juhász. A bajszom nem volt az igazi még akkor, mostanra meg már elegem van belőle, ezért nem is tartom meg. Amint kibújnak az első centiméterek már egyből kapom is elő a borotvát. Most meg azért elértem arra a szintre, hogy érdekeljen a kinézetem és sok időt fordítok arra, hogy a hajamat normális kinézetűre alkossam. Nehéz vele bánni, főleg úgy beállítani nehéz, hogy azt higgyék az emberek, hogy most keltem fel. Mert az igazság az, hogy a késéseim 95%-a a hajam miatt történik, de mindig az elalvásra szoktam kenni, amit megértenek. Szóval nem parázok, nincs okom miért. - Elsősorban Londonba szeretnék eljutni, minden ország fővárosát szeretném meglátogatni, majd idővel a többit. Bár nem mostanában fog ez megtörténni, mert csóró egyetemista vagyok, aki büszkeségből nem fogadja el a kőgazdag szülei támogatását. De ha megkerestem rá a pénzt, akkor átgondolom az ajánlatodat és értesítelek, ha elmennék valamelyik másik általad felsorolt városba. Biztosra veszem, hogy szépek. – elmosolyodok. London mindig különleges helyet foglalt el a szívemben, pedig még nem jártam ott, de sok jót hallottam. A nagynéném kiskoromban mindig arról a helyről áradozott és elültette a bogarat a fülembe. Oda vágyom. – Akkor megnézem az órarendjeimet, és szólok, mikor tudnálak körbevezetni. Annyira nem vészes a közlekedés, mindig fogsz találni egy támpontot, ahonnan tovább tudsz haladni a jó irány felé. De ha annyira elvesznél megadom a számom és bármikor hívhatsz. – előveszek egy papirfecnit a zsebemből és egyből rákanyarítom a számomat. Ha akarja majd használni fogja, nem erőszakolok rá semmit. - Ha csak azt hiszed, akkor az nem valami biztos. Én azért utána járnék. – vigyorodok el, mondjuk nem nézném ki ebből az aranyos macsekból, hogy bárkit bántana olyan súlyosan. A karmolások meg beleférnek, hiszen ezt csinálják a macskák. Nem várhatunk el tőlük víz spriccolást, ha egyszer nem arra vannak beprogramozva. - Annyi. Majd oszd meg velem is a választásod okát. Ha gondolod, amúgy igen, ezen a helyen dolgozok. Holnap… egész nap ott leszek. Tegnap éjszakáztam ezért a mai napom szabad, de ma sok órám van ezért nem tudnálak körbevezetni. Holnap ott leszek este 8ig, utána be is tudnám mutatni az éjjeli életet itt nálunk. Ha gondolod, természetesen. – nem fog soha semmit valaki másra erőltetni, mert én is utálom mikor mások akarata szerint kell cselekednem. Meg amúgy is, valahogy sosem voltam az az irányítótípus, ezért is leszek kíváncsi arra, milyen menedzser válik majd belőlem. - Majd meglátom még, gimiben mindig daloltam, de most rájöttem, hogy nem tudnám hosszútávon művelni szóval hanyagolom. Már csak a tus alatt szoktam kornyikálni. – vállat vonok, majd az órámra pillantok és a lelökött táskámat újból felveszem. – Már lekéstem az órám felét, de muszáj bemennem erre. Öröm volt veled találkozni Ryan, és várlak holnap a kávézóban. Szia! – nyújtottam felé kezet, majd miután megtörtént a kézfogás hatalmas léptekkel indultam el az egyetem déli szárnya felé, hogy beérjek Mr. Holowicz órájára.
Ryan Windsor
Avataron : † justin bieber Kor : 30
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Vas. Május 15, 2016 8:30 pm
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Pént. Aug. 05, 2016 3:19 am
Barbie Lamb & Gary Volton
Anyám mindig azt mondta, hogy ha az életben történik valami, annak azok okait, és mozgatórugóit a múltban kell keresni, hiszen akkor indult el az egész, és nem most, és nem ott ahol vagyunk. Az, amit éppen megélünk, az már csak az eredmény. Persze gyermekként nem törődtem anyám ilyen kijelentéseivel, persze a börtönben rájöttem, hogy igaza van. Hiszen az, hogy lelőttem Tom-ot, nem a kezdet volt, hanem egy történet végkifejlete. És természetesen ugyan akkor egy másik kezdte. Így van ez a mai nappal is. Az egész négy héttel ezelőtt kezdődött, amikor véletlenül errefelé jöttem pont akkor, amikor a VII-es előadóban abba maradt az előadás, s megindult kifelé az emberáradat. Az embertömegben egy kacaj, és egy vidám arc vonta magára a figyelmemet. Alig volt pár másodperc, amíg láthattam, s már el is tűnt a tömegben a szőke fürtjeivel. Igazából nem tudnám megmondani, hogy milyen ruha volt rajta, vagy, hogy mi volt az, amivel megfogott, de aznap este arra lettem figyelmes, hogy ő jár a fejemben. Próbáltam kitalálni, hogy ki lehet, végül eldöntöttem, hogy meg kell ismernem. Másnap háromszor is elmenetem a VII-es előadó előtt, hátha megpillantom. De nem. Mennyi esély van arra, hogy egymás után 2 nap ugyan ott van órája? Elég kicsi, szóval nem volt mit tenni, vártam, s bármerre jártam az egyetemen titkon reméltem, hogy ismét megpillanthatom. Ha szerdán 3 órakor jött ki az előadóból, akkor szinte biztos, hogy a 13:30-as előadáson lesz. Nem volt más dolgom, mint beülni a következőre. Így is tettem, de hamar rá kellet jönnöm, hogy nem jött be az ötletem, mivel az egész előadóba alig voltunk ötvenen, s mind pasik. Valami rém unalmas előadást ültem végig a kereskedelmi jogrendszer felépüléséről. Úgy érzetem, hogy legalább hat órája tart az előadás, mire szabadultam. Az előadás közben rájöttem hol hibáztam. Hiszen „A” és „B” hetes órarendem van nekem is. Szóval következő szerdán ismét az előadóban találtam magam. Az előadóba pillanatokon belül közel 300 hallgató zsúfolódott be, akkor még azt hittem, hogy akkor ez valami jóféle előadás lesz, ha ilyen sokan jöttek. De nem volt az. Az előadást tartó öreg professzor szerintem direkt beszélt úgy, hogy ne lehessen érteni. Annyi kiderült nekem, hogy ie 2000 környékén volt valami birodalom, aminek volt saját nyelve is. Ez honnét tudom? Onnét, hogy a prof 20 percig azt magyarázta, hogy a különböző szavak miként támasztják alá a létezését. Az előadás végénél már kezdtem úgy érezni, hogy ez sem jött össze, amikor ismét megpillantottam, ahogyan elhagyja az előadót. De nem tudtam utolérni. A következő két hetemben tudtam, hogy most végre sikerülni fog, tudtam, hogy mikor hol lesz. Így már csak rajtam múlik a dolog. Elsőnek fel kell hívnom a figyelmét, valahogyan. Biztosan sok pasi zaklatja, hogy milyen szép a mosolya, és a szokásos szövegekkel, ezért valami olyan kell, amely más, mint a többi.
Reggel akaratlanul is a szokásosnál több időt töltöttem a megfelelő öltözet kiválasztásával, végül a barnaszövetnadrág, és a fehér ing mellet döntöttem a barna válltáskával. Tudtam, hogy ha megint beülök az előadásra, akkor el fogom szalasztani, úgyhogy kint a folyosón várom meg, hogy vége legyen az órának. Nem készültem konkrét szöveggel, vagy tervvel, hogy mit fogok csinálni, de ahogyan várakozok, egy ötlet mégis csak eszembe jut, s egy papírra gyorsan lerajzolom a folyosót, az előadóval, s megjelölök rajta egy helyet kicsivel odébb. A terv megszületett, egy kis titokzatosság, egy kis humorra. Ahogyan közeledik az óra vége, úgy leszek én is egyre idegesebb, hiszen mi van, ha nem lesz itt? Mi van, ha nem akar szóba állni velem? Mi van, ha leráz, mielőtt bármit is mondhatnék? Idegesen fel, s alá járkálok, amíg ki nem nyílik az ajtó. A szívem hirtelen a torkomba kezd el dobogni, s a kiáramló embertömeget fürkészem, egészen addig, amíg meg nem pillantom őt. A barátnőivel, vagy szaktársnőivel együtt lép ki az előadó ajtaján, hogy ő minek nevezi őket azt nem tudom, de nincs egyedül. Itt az idő, egy mély levegő, hogy megnyugodjak. Ez mindig beválik, de csak rövid időre. A fejem mintha kitisztult volna, s a szívem sem a torkomban dobogna. Gyors, és határozott léptekkel lépek oda hozzá. -Fontos, hogy 5 perc múlva ott legyél. – mondom neki határozottan miközben a szemébe nézek, és a kezébe nyomom az összehajtogatott papírt. Nem várom meg a válaszát, hanem egyből tovább sietek a megjelölt helyre,s reménykedek benne, hogy sikerült felkeltenem az kíváncsiságát.
Barbara Lamb
Avataron : Sasha Pieterse Kor : 29
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Szomb. Aug. 27, 2016 8:30 am
Vannak napok amikor az embernek felkelni sincs kedve, nem, hogy iskolába menni. Pont ez van ma velem, alig várom, hogy az óráim véget érjenek és mehessek haza. Utána pedig felvidíthatom magamat és a kis csöppséget a pocimban. Nem tudom meddig fogom tudni még takargatni és meddig járhatok az egyetemre. Egyre nehezebben viselem ahogy, közeledik a szülés. Néha úgy vagyok vele, hogy olyan jó lenne már túlesni rajta és a kezemben tartani őt. De addig még vissza van egy pár hónap. Végre vége az utolsó órámnak, a csajokkal elindulunk kifelé. Mikor otthagytam Londont, nem gondoltam volna, hogy újra lesznek barátaim. Újra meg tudok majd bízni idegenekben. De lám tévedtem, hiszen azóta sikerült néhány embert közel engednem magamhoz. Bár sosem fogom elfelejteni a történteket, próbálok tovább lépni rajtuk. Tudom, hogy a sors csak azt a kegyetlenséget adta vissza amit addig én követtem el másokkal szemben. Megérdemeltem amit kaptam. Ahogy kilépünk az előadóból egy srác lép hozzám és egy lapot nyom a kezembe. Értetlenül ráncolom meg a szemöldököm, de mire megkérdezhetném, hogy ez mégis mi a srác már el is tűnik. Barátnőimen is döbbenet látszódik, ők sem tudják a dolgot hova tenni. Elköszönök tőlük és elindulok a papíron feltüntetett irányba. A srác valóban ott vár már rám így egyenesen nekiszegezem a kérdést. - Miért kellett idejönnöm? - nézek a szemeibe. Még sosem láttam ennél szebb mogyoróbarna szempárt. Ahogy visszanéz rám el tudnék veszni a tekintetében. De még idejében figyelmeztetem magam, hogy most nem pasizni jöttem. De akkor mégis miért?
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Főépület (egyetem) Csüt. Dec. 01, 2016 10:13 am
Málén bámulok a terembe, ez nálam rendszerint az erősen gondolkodok, hogy eszembe jusson a mondat szerves része. Voltaképpen fogalmam sincs, hol tartottam, az utolsó kérdésem, hogy ugye az ott a Bíborcsók, ha jól látom a nyakán, kedves fiatalember, félbevágta a gondolati hálómat. - ’Á mert talán elég érdekesen nézett volna ki, ha világ leghíresebb hamisítója felteszi a kezét, hogy jelentem, ez az én művem. De most nem? – kacarászások kúsznak a csendes figyelembe. - Meg aztán, Warhol bácsiról általában azt zengik, hogy vagy zseni volt, vagy őrült – itt tartottam, megvan. - Szerintem szimplán színvak, és ízlésficamos, szerény véleményemet illik figyelmen kívül hagyni. A helyettesítés nem az én kalapom. Előbb regélem el a werduni csatamezőn történteket, mint hogy az impresszionistákról mondjak egy mukkot is. A bennszülött szimbolika is jöhet, inkább, mint ez. Az idő szerencsére lejár, én pedig fellélegezhetek, hogy nem kell többet facsarnom az agyam el, meg szét. Na tessék, vannak jelentkezők. - Igen, tessék, mondja csak – honnan a fenéből tudjam, mi a követelmény? Ki vagyok én, a rektor? – Tizenöt oldal elég lesz. Csak ne negyvenes betűmérettel adja be, hármas sorközzel. A hivatkozások benne legyenek, ugyanúgy, mint a felhasznált irodalmak – huh, ezt tudom. - Másvalaki még? – nézek körbe, már bőszen pakolva a holmijaimat, be is cipzárazom a karkötőm tollát, így a táskát leejtem a földre, ahogy elveszem a kezem. Fantasztikus!
Még vizes a séróm, amikor áthúzom rajta a felsőt, majd magamra baszom a bőrdzsekit és visszacammogom a szűkös szobába. A csajra csak futólag nézek, míg a szobatársa vörös képpel szürcsöli a kakaóját és bújja a tankönyvet, vagy mi a szemét az. Úgyis csak egy gyors kávéra, meg szenyára nézek vissza, de a felénél csá-t intek, és magam mögött hagyom a koliszobát, meg az előző édeshármas gyűrött képeit. Nem volt nagy cucc, de há' mit várjak egy szerda estétől, banyek. Má' húznám is el a belem ebből a retek koliból, ha a szemem meg nem akad az egyik kiragasztatott értesítőn, miszerint a csütörtök reggeli műv.töri óra nem marad el, csak valami Prof. Gyökér ugrik be helyettesíteni. Mivel jobb dolgom úgysincs, ezé' kényelmes tempóban, képemen százwattos vigyorral toszódom el a terembe, majd valahol a közepe felé dobom fel a lábaimat az asztalra, ahogy elnyúlok a kényelmetlen ülésen. A nép közben tollakkal és laptopokkal megpakolva szállingózik be, őket meg egy elég fura figura követi, aki esélyesen spanglival indította a reggeli jógáját, vagy mi a faszom baja lehet. Egy ponton bekómálok, aztán csak akkor térek magamhoz, amikor Warholt fikázza, amin kedvtelve mosolyodom el. A munkája más téma, de az öreg személyisége bármikor képes felbaszni. - Te, ki ez a farok? - bököm fejemmel a csávóra, mire a mellettem ülő kérdőn mér végig, de csak kinyög egy nevet, amivel mondjuk olyan hejj, de sokra nem megyek, basszam meg. Azt hittem, ezek a btk-s buzik közlékenyebbek, de há' ilyen lehangoló az élet. Meg mondjuk a következő kérdés is, amin csak a szemem forgatom. Faszt érdekel a követelmény, bár a fószer is ezen a véleményen lehet, ahogy makog valamit, de elég hamar beleunok, ugyanis kezem má' a magasba is lendül, noha nem veszi észre, me' elkezd valami eszméletlent lebénázni ott a katedra seggében, lolz. Na, nem mintha zavarna a röhejes közjáték, inkább csak hangosabban kezdek neki. - Szerintem Warhol egy beszari kis csótány volt, aki nem, hogy eleinte azt se bírta felvállni, miszerint betörték a segglyukát, de még nagy gallérral pártolta is az unalmat, mint ihletforrást, amitől sugárban hányok jobb napjaimon - vigyorgok le rá, de még mindig nem szedem le a lábaimat az asztalról. A teremben viszont megül a kuss, de há' így legalább nem kell egymás pofájába ordibálnunk. - Mit gondol erről Prof Denbigh, egyáltalán, mi a tanácsa a feltörekvő művészekhez? Recskázzuk végig a napot egy kávézóban, hátha rájövünk közben, hogy a kardinálpiros az új fekete?
Alaposan megnézem a fickót. A mai fiatalság olyan magasról tesz a katedrára, meg a felsőoktatási illemre, mint a huzat. Én legalább zakót vettem fel a tollas nyaklánc fölé. Meg pár tetkó fölé. - Ezt biztosan azért tudod, mert aki felpakolja a csülkeit a padra, az mindent tud, nem igaz? Hogy is hívják magát, fiam? Az ilyeneket kiraknám pár napra a vadonba, egészen biztos, hogy nem lenne olyan nagy arcuk. A sápadtarcúak puhányok, mindig is tudtam. Felnézek a táskámról, vissza a tojáshéjamaseggemenkölyökre, akinek már régen nem ebben a korban kéne lennie. - Ha magának ez az életcélja, ugyan ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben? – vigyorgok rá. Kihalászom a tollat a táskából, mert beesett, megforgatom, hogy minden megvan-e rajta, majd megsimogatom a tollat, felfelé. - Egyéb, világmegváltóan provokatívnak tartott, ámde tök hülyén felesleges kérdés? – nézek körbe, visszatolva a szemüveget az orromon a helyére. - Mára vége, köszönöm a megtisztelő figyelmüket – a táskát az asztalra csapom, elfelejtettem a füzetet betenni. Utolsónak szokásom kimenni mindig, mert tudom, mindig megtalálnak még egy-két kérdéssel, amit nyilvánosan nincs gerincük feltenni. Hogyne érteném meg őket, sok retartáld van az egyetemen, aminek egyáltalán nem örülök.
Ahogy végigmér lerí a fejéről, mennyire nem jön be neki a stílusom, de értek is én ahhoz, mi adja ezekben a berkekben. Ennél flancosabb má' nehezen leszek, de legalább kezdeményezek valami érdemit a picsogáson túl, amit a többi kis kretén levág itt körülöttem. Rohadjak meg, de a második nap után elmenne a maradék kedvem is egyáltalán attól, hogy kiverjem, ha naphosszat itt kéne basznom velük a rezet. - Ja, van valami hasonló szabály a bétéká kisfüzetében - vigyorgom, mintha vágnám, hogyan alkotnak ezek itt bármit össze, meg mi lenne az a szint, amit papíron illene megütnöm. Szerintük legalábbis, lolz. A lábaimat mindenesetre nem veszem le, me' most frankón kényelmes ez így. - Enril O'Berry, uram - mutatkozom be vigyorogva, mert engem aztán kereshet a névlistáján. Pár kis tetű fant azé' még így is kiszúrok, ahogy összesúgva kuncognak, mire megszánom őket egy lusta kacsintással. A prof közben lebarmol valamit a cuccaival, de elvileg minden tanár ilyen gyökér, nem? Há' nagyon úgy tűnik, meg mondjuk eddig nem is volt velük túl sok jó tapasztalatom. - Nahát! Itt frankón törődnek a hallgatók sérülékeny kis álmaival - viszonozom a vigyorát, me' na, ez má' tetszik. Bár kissé elborulhatott az agya időközben, ahogy macerálja a tollait, bakker. Mi ez, madár?! - Ez normális állapot felétek? Tábortüzet mikor gyújt? - kérdem a mellettem ülő csávótól, mire fejcsóválva fordul vissza a gépe felé. Jót dumáltunk, bakker, mekkora sótlan faszok veregetik itt magukat, behalok má'. A beszólás mondjuk visszakormányoz az eredeti célszemélyhez, ám ezen a ponton csak röhögve hagyom kibontakozni a többieket. Nekem így is minden ötödik percre jut egy efféle provokatív, ám de tök hülyén felesleges kérdésem. Megvárom, míg a kis gecik összekaparják maguk, meg ledumálok egy partit a befutó csajokkal, de aztán végül mégis a pulpitus mellett kötök ki, noha az eddig gépét baszkodó nyomorék beelőz, hogy a további ritkafontos kérdéseivel traktálja a fószert. Egészen véletlenül sikerül pont úgy megbotlanom, hogy a könyököm az oldalába fúródik, kotródjon má' ki a picsába innét. - Jajsorry - vágom rá, de pont leszarom, mennyire áll sírásra a redva pofája. - A hatvanas évek közepén Warhol és a haverjai minden este valamerre New Yorkban tolták a fullos bulikat, nappal meg ugye a műhelyben. A művészetük spontán volt, nyilván kellő mennyiségű droggal megkenve, bár a tag tagadta, hogy szippantott volna bármit is, ami azé' elég nagy kamu. Azon agyalok, hogy ha a dekadens franciák az abszinton függtek, kezdve a sort a beállt írókkal, de hát voltak ott festők is dögivel, akkor... - hajolok közelebb, ahogy az arcát vizslatom -, mi a helyzet most? Mik azok a cuccok, amik növelik az alkotóerőt, vagy ne is a drogokban gondolkodjunk? - húzom alja kis vigyorra a szám, míg alkarommal az asztal lapját támasztom.
Elgondolkodva az ég felé emelem tekintetem. - Eeee... nem – rázom meg a fejem. – alapvető emberi magatartás, ahol a patánk van, onnan nem eszünk. Meg nem mutogatjuk a lukas zokninkat – bepróbálkozás, na, kell az. - Aha – vágok értelmes képet. – Aiden Trevor Denbigh, kedves fiatalember – bököm meg felfelé a nem létező kalapom. Felnézek a tollból, a mosolyom csak egy árnyalattal csökken, egy pillanatra, aztán újra vigyorgok. Első kulcsszó elhangzott. - Vagyis magának fiam, vannak álmai, ezt felettébb jó hallani. Név, arc megvan, aztán majd jön a többi, vagy ez is elhal balfenéken, mint a legtöbb sápadtarcú okostojáskodása. A kérdések jönnek, egy se értelmes, nem vagyok rest éppen olyan értelmesen meg is válaszolni, kellő keretek között. A jelenetre egy „nocsak” értelmes képpel reagálok, s várom a végkifejleményt. Nem is kell sokáig várakoznom. Hejj, de sok ilyen határozott tacskót láttam én már életemben! A tükörben is láttam, jó pár évtizeddel ezelőtt. A kölyök hozzáállására már hallom is Csíkos Vöcsök enyhe gúnyos hangját: „azért az tök szívás egy művésznek, ha attól tartja magát művésznek, ahogy belőtt állapotban alkot. Megkérdezném...” - S ha kijózanodik, megkérdezik, ugyan miről is szól az alkotás, mit felelne rá? – nézek rá, feltolva a szemüvegem, a középső ujjammal, közelebb hajolva hozzá. - Pszichedelikus festészettel foglalkozik? – elvégre elhangzott a második kulcsszó. A harmadikról ne is beszéljünk, még ha rejtetten is jelent meg. – Hol tart? Én is tudok pulykát lőni levegőben, főleg, ha a tollast feldobják előtte. Megsimítom a karkötőmön a faragott fát, a részlet végén egy medvealak fityeg.
- Nincs is rajtam zokni - ragadom meg a mondandója egyetlen érdekes részét, me' a többit pont, hogy telibe is szarom. Sose voltam valami illemtudó, és az evés is csak gusztustalanul megy, ezé' kábé mindegy, kettővel előtte mi rohadt azon az asztalon. - Na, csumi, én is örvendek a szerencsének - vigyorgom vissza rá, végül is, nem akkora reménytelen, bepilledt fasz ez a fószer. Tanárnak mondjuk mindenképpen laza, még ha jelenleg kábé a francba is kíván. Nagy mákja, miszerint nem vagyok a hallgatója, meg úgy semmije, lolz. Az álmos résznél azé' visszaveszek a pofámból. Na, nem azé' mert megilletődnék vagy összehatódnám itt magam, szimplán csak ez nem olyasmi, amit az emberek hozzám vágnak. Álmok, mi? Régebben voltak, de mostanra már mindegyiket töketlen faszságnak gondolnám. Amit akarok, azt megteszem, még ha ezernyi szar is jön utána, de úgy tizedmásodpercek alatt. - Vannak, de szeretem hamar megvalósítani őket - vágom végül rá, elvégre, ha sokat ülök valamin, nem csak az adott témát, de minden mást is megunok körülötte, aztán veszetten kezdek el keresni a kiút után, ami sokszor erőszakos és nem valami baziszép. Innen már inkább hagyom a többi nyomorékot kiteljesedni, meg a kérdéseik akkor se hatnának meg, ha hajszálnyi közöm is volna hozzájuk. Mondjuk első blikkre nem csak én unom, hanem ő is, ami legalább vicces. Talán ezé' toszódom le hozzá, félrelökve a retardált nyalingert. - Te inkább kérdezd meg a faszodat, miért nem sült még el egy bulában sem - forgatom meg a szemem, ahogy a gyökér leáll arcoskodni, jaj, de rühellem az ilyet. Mielőtt azonban elvenné a maradék kedvem is, ér utol a pasas kérdése, amit egy elégedett mosollyal fogadok. Na, kezd ez alakulni, bakker. - Egyesek szerint önmegvalósítás, mások meg ebben látják az örömöt, ahogy a népet rávilágítják a minket környékező mindennapi szépségekre - legyezek a kezemmel, mintha totál faszságnak gondolnám ezt a - valljuk be - faszságot. - Nem gondolom végig, mi lesz a vége, hová kerül, ki bámul rá. Egyszerűen csak megdöglöm, ha nincs a kezemben ecset, ilyen undorítóan egyszerű vagyok - vonom meg a vállam, me' tényleg. Ha valami összebaszott, mély okoskodást vár, azt tőlem ma ugyan nem kapja meg. Meg mondjuk úgy kábé máskor se, gec'. - Ezt így nem mondanám - vonom fel a szemöldököm. - Van, amikor érdekel, beállva milyen. Bizonyos cuccok, mit szednek elő belőlem, mennyiben változik a stílusom, vagy épp teljesedik ki, de sokszor épp elég az, ha vászon kerül elém. Nem kellenek hozzá szerek, hogy kielégítsen. Inkább ez az, amitől függök, ami vagyok, ami a felszínen tart. Mindig. Egy darabig a karkötőjét nézem, de aztán lustán túrok a hajamba, ahogy megint felbámulok rá. - Passzolom, tartok-e egyáltalán valahol. Még nem volt, aki végignézze - má' szakszerűen, ha van egyáltalán ilyen. A kezem, mint mindig, most is festékes, szinte orromban ül a keverék jellegzetes illata. Kedvem lenne pingálni, de így bármire. - Miért, hogyan lehet ezt ésszel? - röhögök fel, még számomra is vicces a kérdés, de úgy tűnik, ő vágja, miről beszélek.
- Aha – nézek értelmeset adva. – Abban a hitben voltam, hogy akkora luk van a zokniján. A listát nem nézem, kéne vezetni a jelenlétit, de én csak körbeadom az elején, aztán úgy nem érdekel, ahogy van. - Ezek között a csülök a padon is benne szerepel? – érdeklődöm enyhe mosollyal. – Vannak olyan álmok is, amelyeket jobban szeretnénk, ha nem valósulna meg. A kezem a két ember közé teszem. - Héj-héj, megkérem, mellőzze ezt a dumát, ha engem lát, Mr. Enril O’Berry, meglehetősen nem ide valóak a szavai. Majd beszélünk máskor, fiam, az irodában megtalál – fordulok a fellököttre, most pont nem vele fogok beszélni, hanem inkább Enril felé fordulva teszem fel a kérdésemet. - És maga? – nem hagyom megkerülni a kérdést, ezért felteszem ismét, s már érkezik is a válasz. - Undorítóan egyszerű a spenótfőzelék tojással. És magán nem látok tojásfoltot – nézek rá. Eléggé lebecsüli magát, ez valahol még mindig építhetőbb, mint az olyan ego, hogy nem fér be a terembe. - Milyen? – kérdezek azonnal vissza, mintegy nem hagyva neki időt a végiggondolásra, azonnal lecsapom a meleg vasra a kalapácsot. Ismét értelmes képet vágok, egyúttal a mellényzsebbe nyúlok és a névjegykártya hátuljára felírok egy címet és egy időpontot, majd átnyújtom neki. - Ha szeretné tudni, itt megtalálja a választ. Minden jót, fiatalember. Azt nem kell neki tudnia, hogy én fogok rá várni az áruház parkolójában, s hogy olyan helyre megyünk, ahová csak kevesen kapnak olyan meghívót, mint ő. Mind az öt kulcsszó elhangzott, megnyílt előtte a lehetőség. Az aktatáskát felkapva, kiviharzok a teremből.
A humorát nem tudom értékelni, sorry, mert annyira gyatra, hogy inkább csak szimplán fáj. Szinte érzem is, ahogy kisajog a bokámig, de ettől még nem fogom letoszni a lábam onnan, ahol épp elég jól elvan. Láthatja, miszerint nincs nálam egy darab jegyzet sem, meg így kábé baszok az órára. - Az bónusz. Csak magának - röhögök fel, aztán elgondolkodom a felvetésén. Most átcsaptunk rémálmokba, vagy konkrétan nem kéne vágyakozni olyasmi után, aminek szar lehet a vége? Me' akkor rossz emberrel vitatja ezt meg, ugyanis nekem minden feledik kívánságom egy méretes nagy balfaszság, noha a legtöbbnek amúgy is elég trágya a kimenetele. Bár most ezt hiába produkálom le előtte, ahogy gátolja a kialakuló vitát, noha én ezzel a gyökérrel tovább úgyse balfaszkodnék. - Me' hova valóak? - Nagyjából sehova, ahogy pár nyomoréknak már volt szerencséje a tudtomra adni, de nyilván a kis pöcsös beszólásával nincs semmi problem. Na, többek között ezért rühellem a sulit, legyen az felsőoktatás vagy gimi, kurván egyre megy. Mindig megvannak a kis kedvencek, meg azok is, akik már csak a pofájuk végett előnyből indulnak a többivel szemben. Velem szemben. - Nem'tom, szeretem a spenótot - eresztek meg egy randa vigyort, de amúgy is bármit megzabálok. Többek között a bókokat is, noha nem tartom magam egy special snowflake-nek. Abból má' a'sszem, kinőttem, vagy sikerült az apámnak kivernie belőlem, ez még kérdéses. - Nem mindig jó - szűkítek a válaszon, nincs kedvem az előadó közepén a magánéletem ezen részéről pofázni, pláne nem ennek a flúgos fószernek. Azé' a névjegykártyát elveszem, noha nem flangálok ilyesmikkel, pedig a'sszem nekem is van, csak épp Adam osztogatja. Úgyis elhagyom, ezért jobb, ha mobilon intézünk mindent. - Öh, okcsá? - bámulom a cetlit, aztán a hátát, ahogy kisétál a teremből.
Mi ez, valami titkos beavatási szertartás?
/Áruház, parkoló/
Az időpontokat amúgy is nehezen jegyzem, ezé' kábé az utolsó pillanatban ugrik be, hogy van ez a szar, ami még viccesnek is tűnik. Kábé csoda, hogy sikerült befotóznom a papírt, mert általában azt is elseprem. Az érkezés mondjuk pontos, a fószer meg így kábé várható, me' mégis ki más tűnne fel? - Szóval, mi a szitu? - nézek körbe, hátha, rám ugrik két öltönyös csávó, vagy valami, de persze követem, me' nekem úgy kompletten gőzöm nincs, merre megyünk, ugye. - Remélem, nem akar megerőszakolni. Az elég tré délután volna... - húzom el a szám, de a stílusból nem adok alább, akár bassza az idegeit, akár nem.
- Mmm – legyezgetek a kezemmel, képet vágva. – Legközelebb koszos körmökkel, ha kérhetem. - Úgy köbö sehova, mint ahogy a magáé sem – rövid vigyor ismét, rápillantva a másik delikvensre. Felőlem aztán próbálgathatják a határt, az a baj, hogy azt hiszik, nem jön el, s ha mégis, megússzák. Az élet szarabbul bánik el az olyanokkal, mint ők. Miért is kell nekem kölykökkel foglalkoznom, nem elég nekem az a hat? - A megjegyzés csupán az undorítóan egyszerűségére utalt – nézek rá a szemüvegem felett ismét. Ennyire nem figyelni az ember szavaira, hát hová megy ez a világ? - Az nem gáz – vágok egyértelmű képet, s miután megkapta a névjegykártyámat, máris húzok az irodába, egy rakat intéznivaló vár.
/Áruház, parkoló/
Az időzítés a sápadtarcúak furcsa sajátossága, nem is tudják, hogy minden eljön, aminek el kell jönnie, a maga idejében. Karóra és másodpercmutatók sem kellenek hozzá. A használt terepjáróval jócskán a fékre lépve állok meg a kölyök előtt. Nahát, pontos volt, ez már gyanús. Vakargattam én este a bajuszom rendesen, miként is lehet az, hogy egy sápadtarcút fogok elvinni oda, ahová kevesen mászkálnak. A szabályok, alkotóerők, drog, megdöglik, ha nem dolgozhat, olyan varázskombinációk, amelyek 5 percen belül nem hangzanak el normális beszélgetés keretén belül. Akar a fene pesztrálni egy sápadtarcút, a hagyomány viszont mindenkire érvényes. Hogy az összes varjú kapjabe. - Miért tőlem kérdi, maga tudja – ingatom megint a fejem. Hát honnan tudjam én, mi van vele? A hozzáfűzésre leállítom a motort, ránézek, majd sokat sejtetően végigsimítok az alsó számon, majd egy irtózatos nagyot röhögök. - Hogy tudtok ti fehérek ilyen ősgyökér síkhülyék lenni? Még hogy megtolni téged? – csóválom a fejem, majd intek a mellettem lévő ülésre, újfent beindítva a járgányt. - Pattanj be – ahogy csapódik az ajtó, máris a gázra taposok és irány a rezervátum vadvilági része.
Rezervátumnál
A határ előtt állítom meg a kocsit és le a motort, kiveszem a slusszkulcsot. - Két perc, átöltözés után indulunk – nyúlok hátra és egy hátizsákot dobok az ölébe, meleg holmikkal és egy túracipővel. A hátizsákban van még kaja, víz, gyufa, elemlámpa és kötél, ha jobban belenéz. Kiszállok a kocsiból, hagyom átöltözni, puccparádéban vagyok, csak a hátizsákot kanyarítom a hátamra, ami nem nagyobb egy mini méretű hátizsáknál, a derekamra felcsatolom a vadászkéses-elemlámpás cuccomat. - Zsibongtál valamit az alkotásról. Amit most látni fogsz, ha odaérünk, megéri majd a gyalogtúrát.
Kezdőlap 
Tárgy: Főépület (egyetem)
//
