Belvárosi Pláza

Már háromszor meglőttek. Kurvára fájt mindegyik, de legalább egyik sem tartott ilyen intenzíven, ilyen sokáig és meg kell hogy mondjam baromira nehéz felengedni egyetlen egy levegővételhez is, miközben a tüdőmből az összes elmegy a már visszatarthatatlan üvöltésemre vagy épp elhasználom arra ne mozduljak be hirtelen a fém elvágása közben.. Nagy szükségem lenne rá, de miután végeztek a beavatkozással sem tudom azonnal pótolni az oxigént, helyette szárazon nyelek és csak ekkor kapok észbe mennyire makacsul, nagy erővel szorítottam meg Jacks kezét, ahogy odafogta a sajátját a cérna elszakadásánál. Fájdalmas – baszd meg, milyen más tudna lenni jelenleg akármi is? – grimaszba vágódik a képem a túlzott mértékben megemelkedő mellkasom hatására, ahogy ösztönösen kapok a hiányzó légmennyiség után. Jóval többet akarva, mint kellene és ami még kíméletesebb lenne jelen állapotomban. A távozókra ügyet sem vetek, ha akarnék se tudnék rájuk is figyelni a légzésem normalizálása mellett, válaszolni se tudok egyelőre a csapatától visszamaradt nőnek. Csak a képemre van írva a válaszom; úgy nézek ki, mint aki meg akar halni? Amolyan ne sérts meg vele, hogy igen módon. ..és még jó, hogy nincs kapacitásom most a beszédre, mert sejtem mennyire kibaszottul szarul festhetek egy igen-hez. Legszívesebben hangos káromkodásba kezdenék, amiért nem tudtam a hátra lévő időben is visszatartani a kiáltásom és hallania kellett. Meg ámblokk így látnia.
Összefeszítem az állkapcsomat és kicsit neki nyomom a fejem az általam már kábé felmelegített betonhoz. A határozottól elmaradva, de megrázom a kezét, mert egy pillanatig nem változott a terv, hogy innen élve kijussak és jobb, ha ő se számol mással. Lehet nem vagyok elevenemben szar, enyhe vicc és szinte látom magam előtt, ahogy a rám ragadt poron is átüt a rossz színem, miközben mostanra már nagyon is kiver a víz, de.. Megmaradok. Ragaszkodom hozzá, ahogy tőlem telhetően a kezét is tartom ennek biztosítékául a hordágy érkezéséig. A francos gallér miatt, pedig változatlanul nem tudom oldalra fordítani a fejem, hogy Joël-re, illetve Joël-ékre nézzek egy pillanatra legalább és egy kis erőgyűjtés rámfér a megszólaláshoz, amihez leghamarabb is már az átjárás alapján tippelve biztonságosnak ítélt lejáró úton haladunk a földszint felé..
- Baszdmeg.. – hadarom egy szusszra, mert baromira megérzem ahogy mindkét cipelőm talpa alatt megrezzen a talaj, főleg ahogy egyikőjük az egyik kezével elengedi a szállítóeszközt, aminek következtében lenyelem a továbbá majdnem kibukó, fájdalmas nyögésem. Görcsösen csukom be a szemeimet is, bár azt mondhatnám csak a por és apróbb törmelékek miatt, amik lezúgnak a lépcsőház alsóbb szintjeire.. A szemem sarkából, onnan is csak később veszem észre, hogy nem látom Jacks-t, ráadásul az egyik férfi nyugtalanabbá válik – leginkább a tartás megrogyásából hasít belém a felismerés, szó szerint – és ezt tehetségesen ragasztja át. Újfent egy másodperc alatt feledkezem meg a még mindig bennem lévő szarról, aminek csak a kiálló részének legjavát vágták le és feljebb akarnék legalább annyira emelkedni, hogy lássam mi történt, de az ezzel egybekötött néven szólítását egyrészről a számba tóduló fémes íz, valamint a törzsembe gyorsütésként rohanó emlékeztető elhalasztja a tényleges próbálkozást, másrészről a kollégája hamari reakciója.. Ez nem mellesleg kurvára nem nyugtat meg, az ellenkezőjét éri el, amíg nem hallom meg a hangját. A rövid idejű élénkségem itt kezd rohamosan apadni és meg sem tudnám mondani, mikor veszítem el teljesen a tudatomat – még idebent vagy már a mentőben.. Nem emlékszem.
(...)
Zsibbadok és zúg a fejem. A már jól ismert csipogás, pedig nagyon tépi az idegeimet még ebben a kómás állapotban is, mert újra s újra olyan, mintha át akarnák ütni a koponyám falát. Kellemetlenül gyűrődik ránc a homlokomra, könyörgöm, valaki kapcsolja ki, mert belátható időn belül bele fogok őrülni. Nagyot nyelek. A szemem kinyitása nagyon nem akaródzik az éles neonfény miatt, ami felülről ér.. Vagy tök mindegy honnan, egyszerűen túl erős, amit szoknom kéne..
Elképzelésem sincs mi vagy mennyi minden történt, legutoljára még valami ajándék után kajtattam a plázában. Azaz.. Derengeni kezdenek az események, értelmet nyer a szedáltságom, miért van a bal oldalam felől kiterjedő – most finoman szólva is – tompa sajgás. Lassan éledezek, ami leginkább kimerül abban első körben, hogy félredöntöm a méhkasként zsongó üstököm. A hunyorgásra csak bő másodpercek múltán teszek kísérletet, egyúttal próbálom átmozgatni kicsit az ujjaimat a jobb kezemen. Önkénytelen mozdulat, mintha szükség lenne rá, mert feljebb tudnék ülni utána.. Hmpfff. A fény nem valami baráti a retinámnak, de kis résen pislogva a majd` fehéren világló helyiségben csak sikerül egy sötétebb pontot kiszúrnom. Ráadásul ismerősebb sötét pontot kiszúrnom..
- A lány a szomszéd épületből, huh? - jah, megvan mit mondott Joël-nek mit keresett ott a helyszínen. Ez elég jól megmaradt a többi katyvasz között, amik ide-oda zanzáznak az agyvizemben és ezen kívül nem, világomat se tudom még.
- Jól vagy? - a pislogást későbbre időzítem, most inkább vissza, lehunyom a szemem és szusszanással konstatálom, hogy szinte fűrészporosnak érzem a szám.. Ez alapján is könnyen meg tudom állapítani eltelhetett jó néhány óra, amíg ki voltam ütve.

Földszint - Lee, Elliott, Nadiya (ebben a sorrendben ellátva)

A helyzet egyre rosszabb. Ugyan a legtöbb sérült a legalsó szinten volt, de még így is emberek tucatjai ragadtak az emeleteken, akik azonnal megpróbáltak a saját lábukon távozni, amint a tűzoltóknak sikerült stabilizálni egy-egy lejárót. Sokan még csak észre sem vették, hogy mennyire súlyos a sebük, volt, akit úgy kellett elkapnia és leültetnie az egyik rezidensnek, ellenkező esetben vérző nyakkal próbált volna meg lejutni. Utólag persze ő maga is elborzadt a sérüléstől és fogalma sem volt róla, hogy nem vette észre korábban, hogy jó liternyi vérétől megszabadították. A munka kegyetlen. Az épület pedig elég ingatag, nem véletlenül maradtak folyamatosan a biztosító egység mögött és hangsúlyoztam folyamatosan a rezidenseknek is, hogy ne próbáljanak instabil területekre vándorolni. Eddig Chloe volt az egyetlen ismerősöm a romok alatt és a jelenléte meg is ijesztett. Bradet nem sikerült elérnem a baleset óta és tudom, hogy azt mondta, ide jön. Csak remélhetem, hogy nem ő lesz az egyik azonosításra váró holttest az asztalomon. Ez a gondolat akaratlanul is befészkeli magát a tudatom hátuljába és nem tehetek mást, mint elzárom. Ami nem sikerül teljesen. Történetesen annyira nem, hogy pillanatokba telik felfognom, megint rengeni kezdett a föld. És az épület tartópillérei jó néhány helyen repedeznek és leomlanak, több tonnányi romot bocsátva le ismét és maguk alá temetve a túlélők egy részét. Én pedig csak állhatok az egyik még ép talapzatnál és figyelhetem, amint a szint egy része eltűnik a semmibe. A por már nem olyan rossz és a törmelék sem, ahogy körbenézek, láthatom, hogy mindenki biztonságban van a mentő alakulat tagjai közül. Ez az egyetlen pozitívum, mert mindenki más drasztikusan romló esélyekkel néz a folytatás elé. És nagyon foghíjas így a mentőcsapat is.
- Mindenki megúszta sérülés nélkül? - fordulok körbe, igyekezve átlátni a keletkező por és törmelék felhőn, de nem segít ez a sok szennyezés a látási viszonyokon. Ennek ellenére ki tudom venni a csapatom tagjait, amint letörlik az arcukról a koszt, kesztyűt cserélnek és rendületlenül folytatják a munkát, próbálva időben ellátni az új sérülteket. A rádiót a számhoz emelem, amíg az egyik földön fekvő pulzusát keresem.
- Itt Dr. Nyssa a 2. csoportnak, minden tűzoltót és egyéb mentő egységet kérek, hogy a törmelék alá szorult áldozatokat ne mozdítsák meg, amíg nem látta orvos. Lehetőleg magát a törmeléket se szedjék le róla. Ha sikerül valakihez eljutni, szóljanak nekem - elvégre én vagyok az egyetlen, aki többed magával rohangál a káoszban és nem kell ott hagynia valakit, ha hirtelen sikerül utat találni a törmelék alá. A rezidens jó ideje velem van, már több mint tucatszor látta, hogyan látok el és vizsgálok meg valakit percek alatt, így egyedül is tudja folytatni. Vagy kisebb rés esetén őt is beküldhetem. A kijelentés viszont szemmel láthatóan eljutott a többi egységhez, mert perceken belül két jelzés is érkezik túlélőkre valami betemetett helyen. Az egyik ráadásul több áldozatról is szól, így azonnal oda indulok el, a veszélyes övezetbe...
A tűzoltók már ott várnak és az arcukra van írva, hogy valami nem tetszik nekik, miközben lepakolok és a kisebb felszereléssel együtt elkezdek utánuk haladni a romok között. A munkabakancsnak és a korábban kapott sisaknak hála, most kevésbé aggodalmasak, miközben az első sérülthöz vezetnek. Ő nem néz ki veszélyesen. Legalábbis mindene mozog innen nézve. És megvannak az ujjai, így választhatok, hova csíptetem a gépecskémet.
- Üdv Uram, megmondaná a nevét és hogy milyen nap van? Tudja, hol van? Mennyi négyzetgyök kilenc? Beütötte a fejét vagy eltalálta valami? Érez valahol fájdalmat? - kérdezgetem sorba, miközben automatikusan ellenőrzöm fénnyel a pupilla reflexeit, majd áttérek a végtagjaira is. Állni tud, így láb sérülést nem tartok valószínűnek, ellenben a karral. Az nagyon nem tetszik anélkül sem, hogy komolyabban szemügyre venném és megpróbálnám áttapogatni. Ami egészen biztosan nagyon fájdalmas élmény és nem tenném, ha nem lenne kötelező. Jó hír: nyakmerevítőre nincs szükség. Rossz: valószínűleg a januárt nem ezzel a karral fogja átvészelni első sorban. De fej sérülése komolyabb nincs. Igen, ezt onnan tudom, hogy egyáltalán felfogta a matematika példát és közben rendben voltak a reflexei meg a pupillája is. Meg, már unom megkérdezni ki az elnök, mert nagyjából minden második beteg képes azt válaszolni, hogy egy nagy fasz. Igen, pont így...
(...)
A következő sérült sem néz ki olyan rosszul, bár nehéz pontosan megmondani a por réteg mellett, ami borítja ezen a szűk helyen. A vicc, hogy halványan még ismerős így is. Majdnem biztos vagyok benne, hogy zsaru. Imádni fogja a halottkémi cuccot, fogadjunk.
- Üdv, ma én vagyok a mentőosztag, szóval kérném a szokásos adatokat. Név, dátum, helyszín, mi fáj? - kezdek bele, miközben felmérem az állapotát és neki is ellenőrzöm a vérnyomását és a pulzusát. A helyzethez képest annyit tudok mondani, hogy rendben van, talán egy picikét magas csak. Idebenn kinek ne lenne? - Bármi esély belső sérülésre? Eltalált a törmelék bárhol? - tekintve, hogy talpon van, a gerinc sérülés nála is kizárható, sőt, a végtagjai is mozognak. Ha így folytatódik, a végén még fogyni kezdenek a zöld cédulák is. És marad nyakmerevítő a nap végére...
(...)
- Jól értettem, hogy van még egy sérült? - nézek körbe ismét, de szinte azonnal ki is szúrom a földön fekvő nőt. Szépen beékelődött. Azonnal elindulok felé, amint a mentési vezető bólint, hogy biztonságos és megtehetem. Ránézésre magánál is van. Második ránézésre pedig fel is ismerem. Ma tényleg nincs nekem szerencsém a betegekkel. - Hölgyem, meg tudja mondani a nevét? - teszem fel az első kérdést, miközben ő is megkapja a mérőműszert és elkezdem felmérni a sebesüléseit. Ebből is van néhány. Sőt, elsőre azt sem tudom, hogyan érjek hozzá anélkül, hogy tovább rontanék a dolgokon. Francba! - Mióta fekszik itt? Most szorult be vagy korábban? - a legtöbb törmelék ugyan nem veszélyes, de ami a csípőjénél van, az bizony nem tetszik. Abban sem vagyok biztos, hogy engedhetem a tűzoltóknak megmozdítani. Ha az elejétől itt volt, akkor a súly miatt már elkezdhettek az izmai összenyomódni és felszabadulhatott néhány méreg. Amint felszabadul, azok a véráramba jutnak. A múlt héten pont egy építkezési munkás volt hasonló indokból az asztalomon...

//kicsit bele kell húzni, így hozzátok már megérkeztem. Minden más csapat pedig, ha egy környit írt az omlás óta, jelezze, és nézem őket is...

MARION :: BRADLEY :: 2.

Próbálok óvatos lenni, tényleg. Épp annyira megy, mint a higgadtan gondolkodás, vagy az, hogy csendben maradjak. Nem az én tisztem megállapítani ugyan, de hármunk közül azt hiszem én vagyok az, aki a legjobban leszerepel a logikusság terén.
Fáj. De jobban fájna, hogyha ennyiben hagynám, ha engedném, hogy a férfi csak úgy lezuhanjon. Nem azért, mert az előbb ne tettem volna tanúbizonysáogot arról, hogy mennyire vagyok szívtelen, hanem azért, mert.. mert nem is tudom. Marionnak fontos, akkor nekem is.
- Amint úgy-ahogy biztonságban lesz, azonnal. - ígérem, s közben egyértelmű, hogy Bradleyre gondolok. Felsejlik - nem most először, már egy pár perce a fejemben van, hülyének nem szült anyám - bennem ugyan, hogy mi van, ha többet ártottam, mint használtam, de elhessegetem. Ha még a pánik és a félelem is helyet kap bennem, akkor tényleg végem lesz, s nem csak a látásomnak. Azt már rég temetem, pedig nem tudom mennyire lehet brutális az, ahogy kinézek.
- Nem azért húztunk el idáig, hogy hagyjunk egyedül. Ha elszakadunk egymástól, talán sose találnak meg. Rohadtul nem akarok egyedül maradni. - szusszanok lerugyva a kőre. Időm sincs azon elmélkedni, hogy mennyit segít a pihenés, már gördül is tovább a filmszalag, s egy időre teljesen elvesztem a valóságérzékelésemet.
- Ó, hogy az a mocskos.. - szakad fel belőlem a cifrasággal kecsegtető káromkodáskezdet, mely sose talál magának befejezést. Ahogy megmozdul alattunk az emelet, ösztönösen nyúlnék valami kapaszkodó után, de semmi olyasmit nem találok, ami ne zuhanna velem együtt. Szorosan hunyom le eleddig ép szememet, majd ijedten nyitom ki megint. Eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül, a sikoltások - és saját üvöltésemmel összefolyó hisztériám - közepette a húgomat keresem, de a becsapódáskor lábamba hasító fájdalom annyira erős, hogy csak csillagokat látok, semmi mást.
- Marion! Marion! Mondj valamit. Akármit. Milly.. Mi.. - szédülök akkor is, ha lecsukom a szemem. Nem nyugtat meg, hogy már nem mozog alattam a világ, saját fájdalmam túl sok lesz egy pillanat alatt. Eddig élni akartam, most pedig meghalni szeretnék. Nem bírom elviselni azt, amit a lábszáramban érzek.
Megpróbálok felülni, hogy lássam, mi is történt, de ez talán a legrosszabb döntésem. Ahogy saját, véres csontommal szemezek, rám tör az ájulás. Nagy valószínűséggel csak pillanatokra térek magamhoz, míg elérünk a kórházba, de minden szavammal a húgomat keresem. Nem veszíthetem el!

//Köszönöm a játékot, a mesélést. Fantasztikusak voltatok! A kórházban találkozunk. //

Chloe I. emelet (+kis Jackie)

Szeretném már épületen kívül tudni Chloet, illetve Ront is, sokkal rosszabb bőrben vannak, mint Jackie vagy én. Közben azon agyalok, hogy ki lehet még az épületben? Nagyon bízom benne, hogy más ismerősöm nem került szorult helyzetbe, bár, most már Tristan miatt is aggódhatok, mert valljuk be, itt aztán bármi a világon megtörténhet, szóval részemről elég aggályos a dolog. Angie szerintem szívrohamot kapna, ha tudná, hogy itt vagyunk. Kész szerencse, hogy ő mindent megvesz jó előre, és a kicsi Daisyvel van a nap majdnem egészében.
- Ne sírj, én jól vagyok, oké? Te is rendben leszel. – Az ajkain távozó vér eléggé megriaszt, de ahogy leolvasom a karjáról az értékeit, azért lehetne rosszabb is sokkal, legalább még magánál van, rendesen veszi a levegőt, és a jelek szerint minden komoly sérülése külsőleg érvényesült. Igaz, az állkapocstörése miatt már most aggódok, szegénykém, biztos be fog kattanni, hogy nem igazán beszélhet majd a gyógyulásáig.
Rögtön megszorítom a kezét, amint elült a leszálló törmelékdarabkák okozta riadalom, és egy óvatos puszit nyomok a homlokára.
- Rendben! Te is vigyázz rá! – Pillantok Ronra, legalább Jackienek nem esett komolyabb baja, hála az égnek, mert tudomásom szerint még igazán vissza se mehetett volna dolgozni, vagy csak nem túl rég jutott el oda, hogy munkába állt, erre tessék… Most úgy gondolom, kegyes volt hozzá a sors.
Chloe ellenben egyre rosszabbul van, orvos vagyok ugyan, de a pánik kezd eluralkodni bennem, most nem tudok rajta segíteni. Most sem. Basszameg a világ, hogy még a hivatásomat sem tudom a javára fordítani.
- Ne… Chloe… maradj velem, kérlek. Szeretlek… – Félek, rettenetesen félek attól, hogy elveszítem, az első pillanatokban jobbnak ítélhettem az állapotát, mint amilyen valójában. A francba is. Csak a kezét szorongatom, úgy kell lefejteni róla, hogy egy másik hordágyra tudjanak tenni. Ütemesen ringok a hordágyon, és ha valamikor, hát most határozottan jól esne, ha elájultam volna, helyette csak a világ forog alapból, és erre jön rá a rettenet, ami akkor ér, amikor az épület egy része ismételten megadja magát. Szörnyű ezt hallani, még rosszabb, hogy hiába ügyködik ennyi ember azon, hogy segítsenek, egyszerűen nem lehetnek elegen. Az időt nem lehet legyőzni, az pedig most senkinek sincs azok közül, akik a lassan kőhalmazzá avanzsáló plázában van még. Talán felettébb önző azon gondolatom, amikor megkönnyebbülök, amint meglátom a szabad eget a fejem felett. Nem nézek már vissza, korábban sem néztem körbe, van, ami már nekem is sok, és jelenleg leginkább csak az ájult barátnőm foglalkoztat valamivel előttem.
- Nézzenek rá megint, kérem! – Csapok le az első mentősre, akit meglátok, és szerencsére ismerősöm, sőt, jó haverom, megszorítja a vállamat, és már kezelésbe is veszik Chloet, az sem számít, hogy külön mentővel viszik, megkeresem, amint tudom, amint hagyják, mert holt biztos, hogy egy ideig még engem sem engednek ki a kezeik közül a kedves kollégák.

//Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a kalandot, akivel kontaktusba kerültem ilyen-olyan módon. Imádtam! <333//

CATERIN és BRADLEY - megboldogult II. emelet (plusz kicsit Enril)

- Félsz, hogy túl őszinte lennék, mi? – Elmosolyodom, noha jobbára már csak azért, mert igazából semmit sem maradt nekem már, nem tudok mibe kapaszkodni, nem vagyok képes erőt meríteni semmiből sem. Az élet nem kegyes hozzánk jelenleg, elvenni igyekszik mindent, és van egy részem, ami szörnyen aggódik ezért a pasiért, még akkor is, ha soha az életben nem jutok vele a-ból b-be, bár tény, hogy már kicsit másként látom ezt az egészet kettőnk között, még ha érteni nem is értek semmit belőle.
- Akármi volt a cél, most ez van. – Sóhajtok, aztán szigorúbban nézek Catre, túlzottan megerőlteti magát, nem kellene. - Most. Kittycat. Jó? Kérlek… Ne kínozd tovább magad, mi itt többet úgysem tehetünk. – Nem hiszem, hogy csak én jöttem rá, hogy nincs már hová mennünk, hogyha az emelet ezen része is leszakad, akkor esélyesen végünk. Azért annyira odakúszom a nővéremhez, hogy átöleljem, és nyomjak egy csókot a homlokára. Vannak olyan pillanatok, amikor ki kell mondanunk mindent, mert lehet, többé nem lesz rá esélyünk. Elég erre gondolnom, és könny szökik a szemeimbe, de most, a látszólagos nyugalom közepette meg kell tennem, máskülönben örökké bánni fogom, ha élek, ha halok. - Szeretlek! – Lehelem a bőrére, kétség sem férhet hozzá, hogy ő a legfontosabb ember az életemben, hiába szinte pont az ellentétem, egyszerűen nincs, aki a szememben és szívemben a nyomába érhet, és még vagyok olyan galád is, hogy ezt a helyzetet használom ki arra, hogy lehúzzam a földre magam mellé, míg a másik oldalamon Bradley fekszik. Neki ismét az ujjai közé fonom a sajátjaimat, mert úgy tűnt, az korábban is megnyugtatta kicsit. Néha minden apróság számít.
- Csak… próbálj meg ébren maradni, az orvosos sorozatokban sosem jó, ha valaki elájul. – Megszorítom a kezét, kicsit nevetséges, hogy most érzem a legközelebb magamhoz, holott voltunk mi már ennél intimebb közelségben is. Mégis, ez most más, nem akarom túldramatizálni, de meglehetősen reménytelennek látom a helyzetünket. - Nem megyünk sehová, és nem csak azért, mert nincs hol lemenni. – Egyrészt menni sem bírok, másrészt, hiába mondanám Catnek, hogy hagyjon itt, nem fog, én meg nem megyek, mert itt van Brad, és a büdös életbe többet nem bírnék a tükörbe nézni, ha mi megmenekülünk, ő meg meghal. Fogalmam sincs, hogy egy ismeretlennel is megtenném-e ezt, egy ártatlan gyerekkel talán, megpróbálnám megnyugtatni, na de másokkal? Nem, az a helyzet, hogy Brad számít, akár akarom, akár nem, akármennyire van közel vagy épp távol. Ez van. Úgyhogy maradok, az életösztönöm nem olyan erős, hogy cserébe szemen köpjem magam. Részemről hiába erősködik, és Cat is a pártomat fogja szerencsére. Szerintem egyébként is mindegy. Ha nem mentenek minket ki innen, akkor végünk, ebben szinte teljesen biztos vagyok.
- Hogy mi? – Pislogok kissé riadtan Bradleyre, óóó ez baj. Az egy dolog, hogy az én tesóm itt van, legalább közben a kezét szorongathatom, de az övé nincs elég közel, bár jelenleg ez inkább jó dolog. - Ő az. – Hazudhatnék, de senkinek sem használnék vele, és szerintem egyébként is megismerte a hangját, én felismerném Cat minden hangszínét, még betegen is, nekem ez a természetes. - EN, NE GYERE IDE. – Eresztem el addig a kezüket, míg tölcsért formálok a szám körül, hogy odaordíthassak. Hibának bizonyul, mert szinte azon nyomban
- Úristen. – Zokogok fel totális kétségbeesésemben, és biztos vagyok benne, amíg zuhanunk, hogy nem fogjuk túlélni. Hogy nem ölelhetem meg Catet soha többé, hogy nem lophatok egy váratlan pillanatban csókot Bradleytől. Hogy ennek itt és most vége… Minden gyomorforgató rettenet egy sikoly formájában szökik ki belőlem, míg végül váratlanul el nem hal. Hihetnénk, hogy vége, hogy az utolsó pár könnycseppemmel egyetemben megszűnök én magam is, de sajnos nem, mindent érzek. A becsapódás pillanatában már egyenesen azt kívánom, bár szörnyet haltam volna. Fogalmam sincs, hogy gabalyodtunk ennyire egymásba Bradleyvel, de az ő súlya hozzáad az enyémhez, és a felkarom az első, ami földet ér, azonnal felzokogok az őrületes fájdalomtól, ami egyszerűen nem akar szűnni, majd beleőrülök. Nem ez azonban a legszörnyűbb az egészben, hanem ahogy a szemeim előtt találja el egy betondarab, ami bizonyára engem illetett volna, ha nem akadunk össze. - Úristen… – Megfagyasztja a vért az ereimben a tény, hogy abban a szent pillanatban mennyire elnehezül. Istenem, ugye nem halt meg? Cat… hol van a nővérem? Nem bírom, ez már túl sok nekem, a fájdalom és a kétségbeesés véget nem érő zokogásban testesül meg, és csak az segít rajtam egy cseppet, hogy meghallom a testvérem hangját, de pusztán egy zaklatott sóhajra futja, nem bírok beszélni. A nyöszörgésem nem akar szűnni, épp úgy, ahogy a fájdalom sem. Nagyon remélem, hogy nem mozdult el nagyon Bradben az a fémdarab, basszus, sokkal inkább azt, hogy még él. Megpróbálom az ép kezemet kihalászni kettőnk közül, hogy a nyakához téve kitapinthassam a pulzusát, mert ugye van? Istenem, mondd, hogy van… S mikor megérzem munkálni az ütőerét az ujjaim alatt, ismét csak megkönnyebbülök kicsit, ám akkor már valóban nem marad más számomra, csak a pokoli kín.

//Nagyon-nagyon köszönöm, rajongtam minden percéért. //

to Nyssa and Ains - Földszint

Nem mondanám, hogy nem félek, elvégre Ains sokkal rosszabb állapotban van, mint én. A lábára elég egy pillantást vetnem, és egyértelművé válik, hogy ez bizony nem akármilyen sérülés. A rosszullét kerülget, de az epém most a számban marad, és egy hatalmas korty levegő kíséretében nyelem vissza, hogy ne okádjak rá a barátomra. A kezét szorongatom, miközben a vörös kódot használom, hogy minél előbb orvosi segítségek kaphasson. Önző vagyok-e? Ebben a percben az se érdekelne, ha száz ember lehelné ki mellettem a lelkét, mert nekem egyetlen egy számít: Ainsnek életben kell maradnia. A jobb vállam minden rezdülésre egyre jobban fáj, de még tartom magam, és letekintek a kéklő íriszekbe.
- Nem lesz semmi baj, csak ne aludj el, amíg nem ért ide az orvosi segítség. – motyogok neki, aztán egy tűzoltó tör utat felénk, a fölöttünk lévő emeletről nem éppen bizalomgerjesztő hangok érkeznek, így nem ártana minél hamarabb elhagyni a terepet. A szerepek valahogyan felcserélődnek, és én kapom meg a tapasztaltabb orvost, aminek egyáltalán nem örülök, de hagyom neki, hogy elássa a fejemen lévő puklit, meg szemügyre vegye a vállamat is. A kérdéseire nem bírok érdemben válaszolni, már ami a pontosságot illeti, de sürgetem, hogy lássa el a barátnőmet is.
- Oké, legyen. – mormogok az orrom alatt, és a végtagok egységes mozgatásával vagyok elfoglalva. A vállamat nem teszem kockára, és hamar túlesek a protokollon. A kezemre írt adatokat ellenőrzöm, de a látásom se éppen a legtisztább.
- Nézze meg őt. – kicsit odébb kúszok, de amint felhangzik a morfium beadása, még Ainslie is ellenkezik, és valóban igaza van.
- Drogelvonón van, nem kaphat olyan erős fájdalomcsillapítót, különben… - elnyelem a szavak végét, és Nyssára tekintek, aki tőlem várja a választásom kimondását.
- Legyen a benzodiazepin, a másik nem jöhet szóba. – Ains már alig van magánál, amiért hálát adnék, de mindenképpen az az elsődleges, hogy mentőbe kerüljön, és elszállítsák a kórházba.
- Az istenit, mire esküdjek a leszakadó mennyezetre, hogy én is megmutatom a sérüléseimet egy másik orvosnak? Ígérem, csak csináljuk. – másodperceken belül megérkezik a speciális hordágy, és nagy nehézségek árán, de rátesszük. Még egyszer megérintem óvatosan a kezét, de most már át kell engednem azoknak a tűzoltóknak, akik kiviszik az épület elé. Ott maradok Nyssával, és most jön a nehezebb része. Az alsó ajkam húsos párnájára harapok rá, hogy ne üvöltsek fel a kíntól, ami a vállamat érinti. Nagyon régen ugrott már ki, és az emlékek elhalványodtak már azóta, de sikerül neki, és az ígéretemhez híven a többiek után indulok. Az égiek adjanak biztosítékot rá, hogy ez a rémálom ne nyúljon hosszabbra, mint kellene, mert akkor viccen kívül valakit felakasztok, vagy a puszta két kezemmel nyírok ki, ha jobban leszek.
- Ide… - tartom fel a kezemet, de nem történik semmi, mert akkora a káosz, hogy képtelenség haladni is. Ains-ék is megállnak, csak hallgatjuk a rádiók, és a sikolyok felváltott ritmusát. A fülem membránja beleremeg, amikor a második emelet felől egy mennydörgésre emlékeztető hang jelzi, hogy még csak most jön a java. A tekintetem odaemelem, és azon nyomban elkap a pánik.
- Jesszusom… - egy emberi test hull alá, és alig pár méterre tőlünk loccsan szét az agyveleje. Nem bírom ki, muszáj összeszorítanom a szemhéjamat, de az öklendezés nem várat magára. Az émelygés felerősödik, de ebben a percben elér hozzánk két újabb mentős is. A cipőjük elé hányok.
- Kérem, erre… - felkapják a barátom hordágyát, és a menekülést jelentő ajtók felé araszolnak vele, de újabb remegés rázza meg a rozoga épületet, és az egyik segítőre ráesik valami.
- AINSLIEEE…. – hiába kapnék utána, hiszen én is hordágyon vagyok, a szemem láttára gurul el a teste. Lefehéredek, és már biztos vagyok benne, hogy nem fog életben kijutni.
- Mondja már meg, hogy él? Lélegzik még? Mondjon már valamit. – üvöltök rá a másik mentősre, aki megriadva ellenőrzi az életfunkciókat.
- A mellkasa…még emelkedik. Sietnünk kell. – legszívesebben leugranék róla, és felképelném, de megindulnak, és végre nemcsak a por tölti meg a tüdőmet. Egy mentőautó szirénázva tárja ki az ajtaját.
- Josh… - int oda a kollégám, de Ains felé terelem, hogy azonnal tegyék be az autóba, és szállítsák be a kórházba. Én tudok várni, de neki mennie kell. Nincs mese.

/Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem    /

Megan – Qetsiyah – Nick – a kettő az egyben emeleten

- Kérem – egy pillantásnyi mosolyt eresztek felé, sejtve, hogy sokat segít. – Minden rendben lesz – nyugtatom meg, látva rajta a feszültséget, s mást is, amit nem tudok hová tenni, így inkább bátorítom.
- Befejezné végre azt a hagyjuk békén baromságot?! – fakadok most már ki a másik nőre. – Nézzenek oda – szusszantok egyet. Rühellem az ilyen nyuszi viselkedést, akaratomon kívül fel tud hergelni. Aztán lenyugszom, éppen időben, ahogy megindul a talaj a lábunk alatt. Ha most akar öngyilkos lenni a nő, azt lesheti.
A billenés-rázkódástól ki kell lépnem a jelenlegi álló helyzetemből, hogy ne bukjak orra. Mintha tengeren lennénk, vagy földrengés lenne. Instabil minden.
Ahogy tudok, a kettős felé lépek és a vastagnak mondható bőrkabátot kiterjesztem föléjük, átkarolva őket, hogy ha esik bármi is, minél kevesebb érje őket. Elvinni őket most csak veszélyesebb lenne, mert egy, nem születtem tengerésznek, kettő, ha az imént lehullott, tíz méterrel arrébb lévő alatt lettünk volna, nem lenne gondja az önjelölt öngyilkos jelöltnek, hogy meg akar-e halni, vagy sem. Nem tudni, mi érkezhet még, ezért sem megyünk sehová egyelőre. Egy ideig még maradok ebben a mozdulatban, igyekezve nem megfulladni a portól, de aztán annál hevesebben köhögöm fel a port a tüdőmből, a szememet megállom, hogy ne dörzsöljem, inkább hagyom könnyezni.
- Mindenki megvan? – a köhögéstől alig bírok beszélni, ahogy a por kezd elülni, úgy nézek én is körbe, kijáratot keresve. Innen menni kell, különben ez az emelet is megadja magát, vagy a felettünk lévő annyira, hogy tényleg palacsinta leszünk.

Caterin - Marion - Brad

Sietnünk kell. Ezt anélkül is tudom, hogy külön kihangsúlyoznák, már másodszor omlott le valami két órán belül a plázában és a többi tartó oszlop sem örvend maradéktalan egészségnek itt. Olyan gyorsan dolgozom, ahogyan csak tudok, a kis rezidensemet egy másik táskával már saját körútra küldöm és magam mellé egy újabb kezdőt kapok, akit csak azért engedtek most be, mert más nem volt szabad, aki szállítani tudná a felszerelést. Legalább férfi, így amíg én vizsgálok, diktálok és ellátok, ő dupla adag felszereléssel követ és mindenkinek a kezére írja, amit tud. Alig tíz perccel az omlás után jutok el először arra a területre, ahol a korábban még fenn tartózkodók zuhanhattak és a látvány nem sok jóval kecsegtet. Rengetegen kiálló, éles felületekre zuhantak vagy nem voltak képesek tompítani a fej traumákat, így nagyjából fél tucatnyiig jutok el a fekete papírok kiosztásával, mielőtt egyetlen mást adhatnék. A legtöbb elég egyértelmű, ha agyvelő van a padlón, akkor már menthetetlen az illető, nem is próbálok pulzust keresni a nyakán. Az első egyértelműen lélegző áldozat egy öntudatlan nő csúnya szem és láb sérülésekkel. Meg sem próbálom felébreszteni, azzal az újonc is elboldogul, miközben jobban szemügyre veszem a lábát. Egyértelműen nyílt törés, műtétre lesz szükség a helyrehozásához, de nem vérzik feltűnően, így az artéria valószínűleg nem sérült. A lábfejben pedig érezhető a pulzus, így a rögzítő-merevítő kötés mellett döntök érelszorítás nélkül és áttérek a test többi részének ellenőrzésére. A jól látható szem sérülésen kívül nem sokat találok, a fájdalom ingerre a végtagok reagálnak, a has keményedése nem utal belső vérzésre, így végül egy szép nagy sárga lap és egy utasítás után átengedem a tűzoltóknak. Amíg ők a hordágyat rakják össze a nyakmerevítőt is rá rakom és ellenőrzöm a rezidens által készített védő kötést a szeménél. Nem tudom, menthető-e még a látása, de ezt a szemésznek kell majd eldöntenie, így jobb nem piszkálni a sebet.
- Rendben, vihetik - szólalok meg és fordulok a következő delikvens felé, de szinte rá sem kell néznem, hogy tudjam, már nem él. Egy darabokra tört koponya elég árulkodó. Na, ebből is húzós azonosítás és zárt koporsós temetés lesz akkor. Fura, minél több halottat látok ma, annál cinikusabb leszek legbelül. Azt hiszem, nekem ez a módon rá, hogy túléljem a dolgokat. Fekete humorral és kegyetlen őszinteséggel próbálom kompenzálni a tényt, hogy munka ide vagy oda, de az orvosi eskümet betartani éppen nem megy fényesen...
Az újabb szőke hajzuhatag felé fordulva nyúlok, hogy kitapogassam az ütőerét a nőnek, de a mozdulat közben megfagyok. Nem azért, mert olyan súlyos a sérülése vagy hiányzik a nyaka, hanem mert a másik sérült arcára téved a tekintetem és az öcsémet ismerem fel benne, akit nem tudtam elérni a pláza omlás utáni percekben. Az eddig háttérbe szorított minden aggodalmam egyszerre tör ki, ahogy végig nézek rajta és minden sérülés listába vétele után egyre fehérebb lesz az arcom. Vágások, karcolások, zúzódások, valószínűsíthető fejsérülés miatti ájulás, a legrosszabb mégis a hatalmas fém és a vérben ázó hevenyészett kötés felette. Hirtelen azt sem tudom, mihez kapjak és mit lássak el, az agyam átkapcsol és egyetlen gondolat bukkan fel benne, őt nem veszíthetem el. Ő nem halhat meg és hagyhat hátra engem. Elsőre észre sem veszem, mennyire remeg a kezem, ahogy a rádióért nyúlok. Csak harmadikra sikerül annyira stabilan fognom, hogy a hívógombra is rá tudok nyomni. És még így is kell pár másodperc, hogy lenyeljem a gombócot a torkomból és beszélni tudjak.
- Tristan? ... Akarom mondani, Dr. Mallors? Itt Dr. Nyssa, azonnal további tapasztalt szaksegítségre van szükségem a B szektorban az omláshoz - szólok bele a gépbe és közben fél kézzel már jelzek is a segédemnek, hogy azonnal szedje elő a szorító kötéseket, miközben én úgy helyezkedem, hogy mellém férjen. Itt minden segítségre szükség lesz, ha meg akarom menteni, ahhoz pedig minimum Tris is kell még. Brad nem fekete lapos, nem kaphat feketét. Az életjelei alapján, ha eléri a kórházat fél órán belül és addig tudjuk a sebet nyomás alatt tartani, akkor kell kapnia vért, de igenis jó esélye lesz egy műtét után teljesen felgyógyulni. Én azonban nem vagyok trauma sebész, csak az alapokat tudom megcsinálni és már most is iszonyúan félek tőle, hogy a legkisebb rossz mozdulattal megölöm a testvéremet, így nem tudok tisztán gondolkozni. Azért hívtam először Tristant. Nem véletlenül van az a szabály, hogy családtagot tilos kezelni. Reális okokból állították és én nem szándékozom megszegni. Amint a kötés a hasára kerül, már ragadom is meg a filcet és kezdem el írni az adatokat az alkarjára. Nála még több fér bele a paraméterek mellé, mert pontosan tudom például a vértípusát, hogy nincs gyógyszer allergiája vagy éppen a korábbi, most releváns sérülései mértékét. De még ez sem elég idő, hogy ideérjen egy másik orvos, aki át tudná venni tőlem az eset felügyeletét, így kénytelen vagyok magam ellenőrizni a testét majd nyakmerevítőt tenni rá. A szeme felett lévő seb nem vészes, de a koponya hátulján már most érzékelem egy kezdődő fejsérülés nyomait az ujjammal. Kelleni fog neki egy ct is, ha sikerül eléggé stabilizálni ahhoz, hogy berakhassák a gép alá. MR még jobb lenne, de az biztosan kirángatná a sebéből a fémet, méghozzá a fájdalmasabb úton és nagyobb kárt okozva. Oh, egek, hol vagy már, Tris?

//nem a legjobb, de remélem, azért megment tesó. És nem felejtettelek el Marion, csak picit sokkosabb lennék a kelleténél x"D

- Van ott valaki? Seattle-i rendőrség, feleljen! – a felszólításra azonban nem érkezik válasz. Azért még egyszer körülnézek, nehogy egy eszméletét vesztett, segítségre szoruló áldozatról legyen szó, de mivel nem találok senkit, így végül visszamegyek alkalmi társamhoz.
- Vaklárma. – láttam ugyan valami suhancot, az automata körül, vélhetően ki is rabolta, de kisebb gondunk is nagyobb annál most, hogy őt kergessem.
Egy bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem, Lee hol is akarja megkezdeni a sérül kiásását és arra is mozdulok. Nincs vesztegetni való időnk, ilyen esetekben akár másodperceken is múlhatnak életek.
Nem tétlenkedem, én is nekikezdek a sitt elhordásának, ezzel „tágítva” a helyet, ahol ki tudjuk hozni majd a beszorultat.
- Aha, jobban, mint eddig. – közelebb helyezkedem és a zseblámpámmal világítok be. Amit azonban látok, az kicsit sem nevezhető szerencsésnek.
- Nyugodjon meg, kivisszük innen! – hullik ugyan valamennyi törmelék és por és Lee is felhívta a figyelmét a nőnek, hogy ne essen pánikba, de szükségét érzem annak, hogyha jelenleg máshogy nem is, szavakkal támogassam. Igyekszünk kiásni, amilyen gyorsan csak tudjuk, a levegőben lévő gázszag azonban semmi jóval nem kecsegtet.
- Bemászom én. – jelzem, amikor már elég széles a rés ahhoz, hogy beférjen rajta valamelyikünk, közelebbről is megvizsgálva a sérültet – nyilván nem orvosilag –, és tartani benne a lelket, amíg ide nem ér egy doki.
- Nagyon jól csinálja! Az én nevem Elliott, hát a magáé? – mikor a tűzoltótársam kikérdezte, én még a liftek felé voltam, így erről az infóról lemaradtam. Mindenesetre próbálom nyugtatni és szóval tartani, amíg befelé mászok.
- Pár perc és kint lesz innen, ígérem. – amit igyekszek be is tartani majd és bár tudom, hogy ígérni sosem szabad, úgy gondolom a különleges körülmények felülírhatják ezt, a mostani pedig minden tekintetben kimeríti a különleges eset és helyzet fogalmát.
Vészjósló, a hangosan reccsenő-roppanó hang, de már semmit sem tehetek, olyan gyorsan történik minden. A bal lábamra rázuhan valami nehezebb, a fejem fölé, önkéntelenül kapott karomra és hullik rendesen a por és a törmelék és valami cifra káromkodás is elhagyja a szám, bár nem igazán tudom, hogy mi, mert rohadtul nem arra figyelek. Ha ezt túlélem, esküszöm áldozok valami jótékonysági szervezetnek, szentnek vagy a faszom se tudja minek…
Iszonyatosan fáj a lábam, amit nem tudok elrántani, mert beszorul és a legkevésbé sem kényelmes pózban feszít, a kezeimmel próbálok megkapaszkodni valamiben – nem sok sikerrel – és bár nem állt szándékomban letérdelni, egyre inkább hajlok arra, hogy megteszem..
- Jól vagytok? – kiáltok hangosabban, amikor már úgy tűnik, hogy a nagyobb darabok nem zúgnak tovább a nyakunkba, a felvert portól pedig alig látok valamit, hiába a zseblámpa.
(…)
Gőzöm sincs mikor is ér el hozzánk a segítség, de tény, hogy végtelen hálás vagyok neki. Ha a sérült nő nem ájult el, akkor próbáltam szóval tartani, csak jobb, ha nem veszíti el az eszméletét. Közben pedig megpróbálom kiszabadítani a beszorult lábam. Nem a legegyszerűbb feladat ebben a kicsavart pózban, de megteszem, amit tudok.
- Itt a segítség! – hallom a nő hangját, még ismerősnek is tűnik, az viszont egyértelmű, hogy a doki az; vagyis hamarosan tényleg kint leszünk innen mind.
Rendben, tényleg nem nyugtat meg a halottkém gúnya, amit visel, de ajándék lónak ne nézd a fogát.., vagy ahogy mondani szokták..
- Üdv! Elliott Davenport, Kétezer-tizenhat, december huszonnegyedike, a pláza és a bal vádlim és sarkam, az utóbbi inkább... kérdés nélkül sorolom az összes választ a feltett kérdésre.
- Nem hiszem, hogy volna és máshol nem. – orvos ugyan nem vagyok, de nem éreztem akkora ütést, hogy feltételezzem belső sérülésem volna.
- Kösz doki! – egy bólintással kísérve köszönöm meg az ellátást. - Beljebb van még egy nő. – más esetben mennék vele, de mivel pont a lábam sérült, így csöppet bajossá válik a dolog és be kell lássam inkább vagyok útban, mint volnék segítség, így pedig kénytelen kelletlen az én utam kifelé vezet ebből a lyukból.

II. emelet - To Enril, Eva

Elértem arra a pontra, hogy már kurvára nem érdekel semmire, és nem is akarok belegondolni, kik lehetnek még az épületben, akiket valamilyen úton-módon ismernék, vagy jelentenének számomra valamit… inkább hagyom, hogy támogassanak, mint egy redvás nyomorékot, habár esélyesen az is leszek… erről, meg a fájdalomról elég nehéz elterelni a gondolataimat.
- Ha tudtam volna, hogy Eva is jön, minimum terepmintásban jövök. – röhög Enre, mert most azért kurvára kell az a feszültségoldás, ami meglehetősen nehezen megy egyébként. Még a nevetés is gyérre sikeredik, erőm sincs sok, és legszívesebben kurvára eldobnám magam itt helyben. Lehet, hogy meg se kellett volna mozdulnom… de abba meg lazán beledöglöttem volna, ha omlik még egy kicsit a placc. Ilyenkor kurvára nem lehet jó döntést hozni… max kevésbé rosszat.
- Brad?! – torpanok meg én is, meg persze rohadtul nem is lenne más választásom, mert ez a két másik rokkant tart talpon, baszki. Eléggé szarul áll a bátyja szénája, és az ideg úgy mászik fel a gyomromba, hogy innen kurvára nem mozdulunk sehová. Egyrészt eléggé sokkal lógok neki, másrészt meg kurvára szeretem. Faszom.
- Na nem. Ez kurvára nem fasza. – nyögöm, merthogy nem miattam fog megdögleni a bátyja, az hétszentség. És kurvára nem fogom itt hagyni sem, és bár vágom, hogy ennek a nőnek kibaszottul nincsenek érzései, attól még kurvára ne szóljon, hogy velünk majd mi a fasz lesz. Nem elég a fájdalom, a látvány, meg a nyomasztó tudat, még rápakolnak hat lapáttal.
Az egész épület megremeg, ahogy elindulnánk, mintha helyettünk akarna dönteni, felordítok, ahogy látom a bátyját lezuhanni, majd megérzem a rántást, még épp időben érünk át a fal tövébe, és bár a megérkezés kurvára fájdalmas, a por elönti a tüdőmet, és szétharapom a számat, még élünk. Remegve karolom át a térdem, a szemem előtt újra és újra lejátszódik a jelenet, és tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Nem akarok megszólalni… mert kurvára nincs mit mondanom. Csak megszorítom a kezét.

To Sigmund, Tristan – Első emelet


- Nincs rá szükségünk – ingatom a fejem a nyakmerevítőre. Ráadásként könnyebben lehet nélküle mozogni. Vannak súlyosabb sérültek is, tisztában vagyok azzal, hogy ha saját lábon nem jutunk le, márpedig Sig miatt én innen el nem mozdulok, idő, míg értünk jönnek.
Elsápadok, némileg a világ is sötétebbé vált, és távolabbra kerül, ahogy Tris elmondja, Joël is itt van.
- Hála az égnek! – szakad fel belőlem a sóhaj, az aggodalom megmarad. Nem éppen szívderítő volt az utolsó találkozásunk, éreztem, hogy távolra kerültünk egymástól, mindketten a saját bajaink okán egyáltalán nem figyeltünk a másikra. Szeretem Joëlt, akármi is történjen.
- Hogy? – révedésből Tris kérdése ránt ki, értetlenül bámulok egy rövid időre. – Nincs rá szükség – másnak sokkal inkább kell, a fájdalom az évtizedek alatt megszokott vendégemmé és lakótársammá vált.
Összeszorítom a fogam, ahogy a bokámat vizsgálja, a hátammal könnyebben ment, az arcomé égése meg elmúlt, inkább azt érzem rajta, mintha két fejem lenne.
- Rendben – nehezen ígérem meg, nem tudok nyugton ülni, és csak nézni az egészet, eszem ágában sem lesz.
A gyerek felé addig figyelek, míg el nem tűnnek. Egyszerre sírok fel magamban és könnyebbülök meg. Ő már biztonságban van. Csak élje túl.
Felállni készülök, mert ahogy elterveztem, úgy is fogok cselekedni.
- Me... – a recsegésre felkapom a fejem, majd Sigre borulok, közelebb rántva a falhoz, reménykedve abban, hogy van annyi mázlink, az emeletnek legalább egy kis része meg fog maradni. A zaj, a fülsüketítő lárma, majd a sötétség és a por együttesen két dolgot jelez nekem. Túléltük, de meddig.
- Megvagy, Sig? – még nem merem elengedni, csak miután megszólalt.
- Megpróbálok körbenézni – köhögök, megint, ezúttal nehezebben megy, így is tele van már mindennel.
A minden mozdulatra lezúduló porra, törmelékre azonban feladom a próbálkozást, az eddigi tapasztalataim szerint csak rontanák a helyzeten.
Zajt hallok átszüremkedni, teli torokból ordítani kezdek, aztán köhögni, végül megint összeszedem magam és újból kiabálok, megértve, hogy a mentőcsapat érkezett meg.
Sigre figyelek végig, hogy a újabb lezúduló por és törmelék ne érje annyira, és őt engedem ki először, a mentőnél is, a sérülésem nem olyan súlyos, mint az övé.

//Köszönöm a játékot! *.* //

Bradley - Nyssa

Minden egyes pillanatban azt kívánom, bár elájulnék, akkor nem kellene a fájdalom mellett a nővéremért aggódnom, akiről nem tudhatom, hogy él-e vagy hal, bár a hangját hallani véltem, de túl messze volt, semmiben sem lehetek biztos. Bradleyről legalább tudom, hogy él, legalábbis most még, de holt biztos, hogy az esés az ő sérülésein sem segített. A könnyeim sorra záporoznak, véres, mocskos arcomra barázdákat szántanak. Kétségbeesésem, tehetetlenségem valósággal maga alá temet. Mit nekem a romok, sokkal rosszabb ez a bizonytalanság, és félek a holnaptól. Félek a hírektől. Nem a saját épségem aggaszt, nem hinném, hogy a sérüléseim halálosak, de mindkét társam a bajban ramatyul festett, sokkal rosszabbul, mint én magam, s azt még nem is tudom, mi történhetett velük a zuhanás miatt.
Bradleyt leemelik rólam, illetve, csak egy nő van, aki próbálja ellátni. Rajtam keresztülnéz. Nem hibáztatom, ő sokkal rosszabbul van, mint nálam. Mostanra valósággal állandósult nyöszörgésemet megkísérlem megszüntetni, de nehéz, hisz a fájdalom nem szűnt meg. Az eszem tudja, hogy vannak, akik nálam sokkal rosszabbul jártak, de nem engedelmeskedik semmilyen szinten a belső kussolj parancsra. Idővel szerencsére berekedek, fáradt vagyok, így egészen elhalkulok.
A nevemet mondja, és van ebben valami kifejezetten ironikus. Most… a legnagyobb tragédia közepette magához térvén pont az én nevemet mondja ki először. Beleástam magam a zsigereidbe, igaz? Nem akartam, és bizonyára te sem akartad, de ott motoszkálsz mindig, akár tetszik, akár nem.
- Itt vagyok. – A hangom rekedt, meggyötört, de nem jobban, mint bárki másé a sérültek közül. Ellenben a meginduló kezét látom, és képes vagyok mozdulni, hogy saját épp kezemmel ráfogjak az övére. Egymásba kapaszkodni olyasmi, ami ebben a nehéz helyzetben határozottan jól jön.
- Itt, itt. Foglak. – Valami baj lehet, érzem a hangjában, mintha a pánik igyekezne átenni az uralmat éppen. - Hogy mi? – Lesápadok, ám ez aligha látszik a vérmocskos bőrömön, zokogni támadna kedvem ismét, de tartanom kell magam, legalább addig, míg egyedül nem maradok valami francos kórteremben legalább pár percre.
- Ssssss, nyugalom, már vizsgálnak, és ha jól hallottam, hívtak még segítséget hozzád. Rendben leszel. – A hüvelykujjammal simogatom a kézfejét, nem hiszem, hogy jelen helyzetben segítene bármit is, de ennyire vagyok képes, így hát ezt teszem. Csak vigyék mihamarabb kórházba, és mentsék meg…

JOSH

Mintha olyan könnyű lenne nem elaludni, mikor olyan hívogatóan egyszerűnek tűnik, tudja jól, hogy én mindig az egyszerűbb utat választom, lévén gyenge jellem vagyok. Ellenben hamarosan valóban megérkezik a segítség, én meg csak tűröm, bármit tegyenek velem. Semmivel sem lehet rosszabb, mint mikor egy gyűlölt férfi gyűr maga alá…
- Oké. – Rebegem csendesen Nyssának arra, hogy már csak egy kicsit kell kibírnom. Szörnyen fájt egy ideig, de az elmúlt percek alatt olyan tompa lett minden, mintha a saját testemet sem érezném. Kinéztem egy pontot a tetőn, ami még épen maradt, és igyekeztem arra koncentrálni, máskülönben egyszerűen esélyem sem lett volna arra, hogy ne ordítsam tele a környéket. Megteszik elegen helyettem is.
Valamelyest sikerül felmérnem, hogy mit művelnek velem, de őszintén, csak arra vágyom, hogy elájuljak végre, akkor legalább nem érezném ezt a fojtogató kétségbeesést. Arra mégis képes vagyok, hogy elutasítsam a morfiumot, holott még reggel is megesküdtem volna rá, hogy bármi hasonlót azonnal beadnék, adatnék magamnak, ha lehetőségem lenne rá. Ez azért bíztató, bár mit számít, ha mondjuk soha nem fogok többé lábra állni… Fogalmam sincs, mi az a benzoizé, de ha nem jár olyan mellékhatásokkal, ami a drogfogyasztásra hasonló, akkor mit bánom én. Josh is rábólint, szóval biztos minden rendben van vele ezt illetően. Arra nem volt kedvem rákérdezni, mi lesz, ha rosszul méri ki az adagot.
Kétségbeesett tekintetem még Joshéba kapaszkodik, amikor a hordágyra téve elindulnak velem. Remélem, látom még valaha, bár mivel elvisznek, biztosan nem vagyok menthetetlen. Ugye nem vagyok? Hamarosan rájövök, hogy Josh ott jön mögöttünk, viszont alig haladunk valamit, gondolom nehéz ezen a terepen, sok a sérült is, szóval nem türelmetlenkedek, bár az a vörös jelzés a nyakamban eléggé zavar, igaza volt Joshnak, hogy rögtön annak titulált, szóval ilyen téren rettenetesen aggódom.
Borzalmas dolgok történnek pillanatról pillanatra, még mindig, félelembe taszítva talán azok szívét is, akik eddig még kitartottak. Szerencsére ilyen oldalt fekvésben csak az egyik felét látom a rettenetnek, így a becsapódó embert nem, ugyanakkor azt sem, hogy mi zajlik a második szinttel, ellenben azt határozottan megérzem, amikor az egyik engem cipelő megadja magát valaminek, ami neki repül. Ugye nem egy test volt az? Mindenesetre ezen nem igazán van módom agonizálni, mert én meg lezúgok ennek hála a hordágyról, és felkiáltok az újabb adag fájdalomhullámtól, ami eléri a testemet. Azonban ez az a pillanat, amikor már a tudatom feladja a küzdelmet az újabb kínoknak köszönhetően. Még épp hallom, ahogy Josh riadtan a nevemet ordítja, mielőtt tökéletesen elsötétedik a világom, s ki tudja, felnyílnak-e még valaha a lélektükreim…

//Én is köszönöm szépen, imádtam. <333 Bocsi a késői zárásért! :* //

To Brad & Marion

Minden pillanatban, amikor épp nem orvosi eszközt fogok, remegek. Nem csak a kezem, az egész testemet rázza a visszafojtott zokogás, aminek itt és most nem engedhetek utat. Még rengetegen számítanak segítségre és meg kell mentenem a testvéremet is. Nem eshetek szét. Logikusnak kell maradnom. Ami sokkal jobban menne, ha kicsit nagyobb csend lenne. Azt mondtam korábban, a leghangosabbakhoz érdemes hamar odaérni, hogy az orvosok idegeit feleslegesen ne ők borzolják és ez meg is történt. Most mégis a nőt érzem annak, számomra az ő nyögései olyanok, mint sikolyok, miközben nem tudom magamat rávenni, hogy komolyabban észrevegyek bármit is belőle. Mert olyan súlyos sebei nem lehetnek. A karját nem látom, de minden más testrésze egyben van és nem is állnak ki fémek belőle. Nem úgy mint az öcsémből, aki felette fekszik és én rettegek mindentől. Félek, hogy ha nem hozom elég gyorsan szállítható állapotba, akkor vörös kártyától függetlenül el fog vérezni. És félek, hogy ha túl gyorsan csinálom, akkor a nyomókötés nem lesz elég stabil és attól súlyosbodik az állapota, ha megmozdítom. A félelem folyamatosan összeszorítja a torkomat és nem vagyok tőle messze, hogy fulladozni kezdjek. Mégis folytatom a munkát. Gyorsan, biztosan, könnyek nélkül. Felmérek, tapogatok, vizsgálok, kötözök és írok. Már rég letéptem a papírt és piros jelölést adtam Bradnak, a tűzoltók nincsenek messze, hordágyakkal várják, hogy szállíthatónak tüntessem fel és segítsek alácsúsztatni. Csak nem merem. Sérült a koponyája és attól félek a gerince is. Speciális ágy kell, amit meg is mondok, miközben minden létező energiámmal a hisztéria ellen küzdök. Egyszerre szeretnénk mindent és semmit. Nem véletlenül kértem Tristant és remélem, hogy be is ér. Imádkozom, ha úgy tetszik. Csak nem keresztényien. Az a vallás számomra soha nem jelentett semmit, sokkal inkább nagyanyám és anyám által tisztelt Buddha segítségét várom. Vagy bárki másét, aki képes ezt megadni.
Kicsi választ el a sikoltástól, amikor Brad egy nyögés után magához tér. Megtántorodom, majdnem fenékre esem, ahogy a szemeit figyelem, amelyek kinyílnak, de fókuszálatlanul forognak. Próbálok belevilágítani, hátha sikerül megvizsgálnom, de mielőtt megfoghatnám az arcát, megszólal. Elsőre azt hiszem, semmit nem mond, aminek értelme lenne, másodikra azonban egy női név hagyja el a száját, ami egyszerre ér hideg zuhanyként és megkönnyebbülésként is. Magánál van és tudja mi történt, nagy eséllyel. És Mariont keresi. Egy nőt, akiről fogalmam sincs, ki lehet és mi köze hozzá. Mert előttem még soha nem ejtette ki a nevét. Mégis nagyon fontos neki. Fáj és megrémiszt a tudat. Kiránt a dermedtségből. Ahogy a kijelentése is, hogy nem lát semmit. Francba, ide tényleg kelleni fog egy ct is. Meg nekem valami nyugtató, mert a mellette lévő nő mozdulására szinte az egekbe ugrik a pulzusom is. Ő az, akit eddig nem akartam észrevenni. Akinek végig hallottam a nyögéseit. Akivel olyan kegyetlen voltam...
- Brad, Nyssa vagyok, itt vagyok veled. Maradj nyugton, megnézem a szemedet - erővel kell elkapnom az állkapcsát, az egyik helyet, ahol még nem sérült meg és kényszerítenem rá, hogy tartsa a fejét megfelelő szögben, amíg egy lámpával ellenőrzöm a szemeit. Sérülés nincs, sem homályosodás, így felé lendül a kezem, mintha meg akarnám csípni. Automatikusan behunyja. A reflexei jók. Ez nem látóideg gond. Hanem agyi. - A szemed rendben van, a vakság ideiglenes, a fejsérülés miatt. Most kivisznek innen, egyenesen a kórházba, ki kell szedni a fémet. Hamarosan látni is fogsz. Kérlek nyugodj meg, nem adhatok neked semmit be, ahhoz túl gyenge vagy - simítok végig az arcán, miközben intek a tűzoltóknak, hogy jöhetnek. Még két szó a kezére, ami lassan teljesen tele lesz írással és már segítem is a hordágy alá csúsztatását és az öcsém kiemelését. Többek között azzal, hogy a lányt is próbálom megnyugtatni. - Nyugalom, orvos vagyok. Ez most nagyon fog fájni, de Bradet nem mozgathatjuk túlságosan, így egy pillanatra a hordágyat is a sérült kezére kell engedni, mielőtt elvinnék. Utána azonnal ellátom és adom a fájdalom csillapítót. Mehet? Három, kettő, egy... - számolok vissza, majd segítek a tűzoltóknak és próbálok nem rá gondolni, hogy az a sok vér, ami éppen könyékig beborít a testvéremé. Amint biztosan rajta van és rögzítik, kapom le a kesztyűimet, veszek tisztát és fordulok a nő felé is. Életjelek ellenőrzése, test vizsgálat, kérdések. A szokásos, amit ma már több tucatszor megcsináltam. És egészen jól megy magától is. - Rendben, Marion, meg tudja mondani a teljes nevét? Tudja hol van és mi történt? - már a pupilla reflexeknél tartok a kérdezés mellett, gondosan kerülve a sérült karja mozgatását. Minden más jónak tűnik itt. Azért a nyakmerevítőt ráadom és utána vizsgálom meg a kezét. - Ez eltört, adok egy kis morfiumot és rögzítem, utána, ha minden más rendben van, kiviszik. Ne próbáljon felállni, a bokája is kificamodott. Más sérülése nincs, gyorsan meg fog gyógyulni - biztatom, miközben a szabad kezére kezdek írni és a sárga jelzésig tépem a papírt. Semmi súlyos, de nem is karcolás, egy röntgen kelleni fog, talán műtét is. De ő jól lesz. Ellentétben Braddel, akiről fogalmam sincs. A legszívesebben utána kiáltanék, hogy ha meg mer halni, akkor felajánlom a testét kezdő orvosis diákoknak a sebvarrási technikák gyakorlására. Vagy valamelyik hullakertnek, ahol a rothadás fázisait tanulmányozhatják rajta kutatók...

//részemről itt vége, köszönöm, hogy nem hagytátok lezuhanni az öcsémet, lányok!

Eddig is szörnyűek voltak a katasztrófa hangjai, de így, hogy makacs sötétség társul hozzá, ha lehet, még bizarrabb. Másodszorra ébredek ebben a nyomorult plázában, de az a józan kontroll, ami az előző magamhoz térésnél még megvolt, mostanra elveszett valahol útközben. Minden eddigi sokk közül ez a legerősebb, és az esés következtében kiújuló fájdalom is görcsbe ránt.
Érzem, hogy vannak körülöttem, de fogalmam sincs kicsodák, ideért-e már a segítség, vagy újabb segítőkész sérültek próbálnak ellátni. Arra végképp nem gondolok, hogy épp Nyssa próbál kétségbeesetten életben tartani. A kezem, amivel némi tájékozódás reményében kitapogatni igyekszem, mi zajlik körülöttem, megtalálja Mariont, és bár a feszültségtől drasztikusan remegek, ösztönösen rámarkolok az övére. Fogalmam sincs, vele mi lehet, de válaszol, szóval él, a hangja viszont rettenetesen elgyötört. Ha jobban magamnál lennék, talán egy másodpercre átfutna az agyamon, hogy hálát adjak, amiért nem láthatom, min megy keresztül. Mégis engem próbál nyugtatni. Kevés sikerrel, eddig is nehéz volt a levegővétel, de most a vakság miatti pánik mintha még jobban elzárná a torkom.
Nyssa hangjára viszont felfigyelek. Nem vagyok benne biztos, hogy csakugyan jól hallom, vagy mostanra már képzelgek is, végül is, mostanra ott tartok, hogy bármi lehetséges. De a szavai, a precíz, határozott, lényegre törő informálása meggyőz róla, hogy mégis őt hallom. Ezernyi kérdés önt el, hogy megkérdezzem, ő mit keres itt, hogy jól van-e, biztosan visszakapom-e a látásom, ám azon kapom magam, hogy mostanra már nehezemre esik megszólalni.
De hiszek neki. A szavai valóban megnyugtatnak, legalábbis amennyire tudják, enyhítik a pánikot, ha ő mondja, úgy kell lennie. A szemem rendben van. A vakság ideiglenes. A fejsérülés miatt. Ez logikusnak tűnik. Hamarosan látni fogok, összpontosítok, próbálom fixálni ezt a gondolatot, és nem újra belecsúszni a zűrzavarba. Mégis, leginkább az a röpke, kapkodós, de gondoskodó simítás nyugtat meg, amit engedélyez magának a sérültet ellátó orvos mögül.
Ez is az utolsó éles emlékem a történtekről.

/Nem mondom, hogy most már nem ébredek fel legközelebb, de már csak a kórházban. Köszönöm a mentőexpedíciót. <3/

Tökre elegem volt már a mai napból! Kezdjük ott, hogy reggel nyolckor kellett kelnem, ami felér egy merénylettel, hiszen szombat van könyörgöm, és már benne gázolunk a tanítási szünetben könyékig! Felvettem egy ritmust, mely azzal kezdődik, hogy nem nyolckor, kilenckor vagy tízkor kelek fel, hanem dél felé, amikor már annyira eluralkodnak rajtam a biológia folyamatok, hogy képtelen vagyok tovább visszatartani. Értem én, hogy ez talán kicsit sok és túl személyes, de része a napi rituálénak. Reggelire egy tál gabonapehely, kedden és szedrán csokis, a hét többi napján pedig fahéjas. Ne, ne kérdezd! Úgysem értenéd meg. Hidd el, már próbálkoztam többeknek is elmagyarázni... Tehát ha minden úgy menne, ahogy az elmúlt két hétben ment, akkor most félálmosan, kócos hajjal és zombihörgéssel lapátolnám magamba a reggelimet, de ehelyett itt unatkozom a plázában, mert anyámnak az a fixa ideája, hogy nem elég nőies a ruhatáram. Mondtam neki, hogy eddig is rendkívül ügyesen válogatta össze a nekem nem tetsző darabokat, most is el lesz egyedül, de ragaszkodott hozzám. És különben is, olyan kevés időt töltünk el együtt. És ez kinek a hibája?
Na mindegy, már a negyvenkettedik üzletet túrjuk fel, mert anyámnak egyik ruha sem tetszik. Nem nekem, neki! Megáll az ész, mégis ki fogja hordani ezeket a barokkos túlzással is mosléknak nevezhető ruhákat? Ha magának akar venni valamit, akkor ugorjon be délután melóból hazajövet, engem pedig hagyjon lógva, mert dolgom van. Mindig van dolgom!
Egy hosszanti irányban csíkos blézerrel támad, amit hárítani tudok egy nyelvöltéssel, de amikor a nadrágot is megmutatja, már nem elégek a praktikáim, muszáj vagyok bemenni a próbafülkébe. Annyira nem akarok most itt lenni, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak, sem több szóból álló kifejezések, anyám mégis arra kényszerít, hogy bohócnak öltözzek és még mosolyogjak is hozzá. Pedig olyan szívesen mondanám neki, hogy nekem elég lesz öt fekete póló, majd úgy is szitanyomatok rá valami klafa motívumot. Meg talán még egy fekete farmer és egy acélbetétes, térdig érő bakancs. Ó Istenem, vegyél nekem egy acélbetétes, térdig érő bakancsot! Janis Joplin biztosan nem örül neki, hogy így kiforgatom a dalszövegét, de akkor is! Kijár nekem egy acélbetétes, térdig érő bakancs. Nem kell szegecsekkel kiverni, és semmilyen minta nem kell rá, csak legyen egyszerű fekete, fehér varrással és fehér fűzőkkel.
- Na hogy áll Mimi?
- Anya, szó szerint három másodperce jöttem be a fülkébe! - még a cipőmet sem volt időm kifűzni, nemhogy felpróbálni a szettet. Szóval - tettel és gondolattal - először a cipő, aztán a nadrágom, amit saját magam tettem azzal tönkre, hogy mindkét térdénél felvágtam keresztbe, utána pedig a Zerg logós pólóm, amit még a Blizzardtól rendeltem. Ott álltam a tükör előtt egy szál fehérneműben, de gyorsan elkaptam a tekintetemet, mert gyűlöltem, ahogyan kinézek. Annyira semmilyen, undorítóan hájas és holtsápadt. Gyűlöltem!
Először a nadrágba bújtam bele, majd jobb híján a melltartóra vettem fel a blézert, hogy aztán vegyek egy nagy levegőt és kilépjek a fülkéből. - Tetszik? ... ANYA?!

// Valami ilyesmit kell elképzelni, póló nélkül és egy fekete melltartóban

Nem láttam azonnal, hogy hirtelen közönségem lett, így olyan magabiztosan totyogtam ki a fülkéből, hogy majdnem fellöktem valamit. Illetve valakit, mert az az izé megszólalt, a nevemen szólított és olyan ismerős volt a hangja, hogy ezer közül is tudtam volna, hogy kicsoda az. - Dia?
Kérdeztem vissza, majd pár másodpercre le is fagytam azzal a lendülettel, hogy kimondtam a nevét. Ez a rövid szünet elég volt arra, hogy értékeljem a helyzetet, megfelelő és hozzám mérten is kimért választ adjak az adott felfordulásra, de bármennyire is törekedtem az előbb felvázolt dolgokra, pánik fogott el és visszaugrottam a függöny mögé, majd amilyen gyorsan csak tudtam, bezártam az ajtót.
- Nem is én vagyok! Csak beképzeled magadnak! - suttogtam, majd megvakartam a fejemet, hogy az eddig is kócos hajam még jobban hasonlítson egy szalmaboglyára. Arra a kevésbé normális, tornádótól felkotort, erdő szélén hagyott boglyára, ami már senkinek sem kell, és kitaszította a társadalom, a szerettei megvetik, a barátai gyűlölik. Szegény hajam!
Azért kezdett kicsit cikivé lenni a dolog, így kidugtam a fejem a függöny takarásából, szemeim keresték Dianat, majd amikor megtalálták, vöröslő fejjel figyeltem őt. - Anyámmal vagyok itt. Ő választotta, de arról volt szó, hogy itt megvár.
Fanyar arcot vágtam, majd lehorgasztottam a fejem és hatalmasat sóhajtottam. Még mindig a padlót kémleltem, amikor megráztam a fejemet, s mivel kezdett tényleg cikinek hatni az egész helyzet, széthúztam a függönyt és újra megmutattam neki magam. Azért nem volt ez olyan mérhetetlenül rossz, a seggem pedig jól nézett ki benne. Már amennyit a tükörből láttam, hiszen a tudomány jelenlegi állása szerint nem tudom leszedni a fejem és a hátsóm mögé tenni, hogy jó alaposan megcsodáljam az ülőgumóimat.
- Tényleg ennyire szörnyű? - nem tetszett a gondolat, hogy nem tetszik neki a ruha. Ajkaim lebiggyedtek, majd a hátammal a fülke falának dőltem. Fejemet hátravetettem, és néhányat még kopogtam is vele a faberakáson, amikor egy újat sóhajtottam. - Anyám azt mondja, hogy öltözhetnék kicsit nőiesebben is és eddig ez volt a legjobb ötlete erre. Az még hagyján, hogy nekem nem tetszik, de ha neked sem, akkor itt a világ vége.
Mosolyogtam rá végül, majd a nyelvem is kiöltöttem, hogy végre teljesen magam mögött hagyjam az előbbi ijettséget.
- Te is ruházkodni? Ha gondolod, anyám neked is segíthet megtalálni a legrosszabb darabokat! - mosolygok rá újra, majd ellököm magam a faltól. - És nézzenek oda, emlegetett szamár...
- Jaj, Mimi, olyan jól áll rajtad! - örvendezett anyám, amikor közelebb lépett, majd hátulról is szemügyre vett, hogy biztos legyen a dolgában.
- Egyáltalán nem áll jól, Diana is megmondta!
- Diana?
- Diana... Egy suliba járunk. - mutatok a lányra, majd közelebb vonom kettőjüket, s anyám már tartja is a kezét kézfogóra. - Diana, anyám ... anyám, Diana!
- Lorelei Boone, örvendek a szerencsének! Örülök, hogy végre megismerhetem Mimi egyik barátját. - mosolygott ezer wattos vigyorral, majd elengedte Dianát a kézfogó után, és egy hosszú, kínos, csendben eltöltött időszak közetkezett, nekem pedig az járt a fejemben, hogy mégis mi a péklapát legyen most?

Szóval ő is látja, hogy jó fenekem van benne! Okés, most hirtelen vennem kéne egy hideg zuhanyt, mert annyira izgató, hogy végigmérte a testemet és megtetszett neki valami belőle. Okés, jól van, most ezt úgy mondtam, mintha a következő pillanatban rám vetné magát és vad csókokkal halmozná el ajkaimat a próbafülke magányában, de akkor is volt benne valami tökre izgató. Még sosem éreztem ilyet korábban, hogy valaki megdícsérte valamimet és nekem meg forróság öntötte el a szívem. Mindezek ellenére úgy fordultam, hogy a lehető legkevesebbet lássa a hátsómból és amikor a póló hiányát emlegeti összébb is húzom a blézert.
- Annál hülyébbnek nem tarthatnak, mint amilyen hülyének most tartanak. - vágom rá csípőből, majd el is fintorodik az arcom, mert csak. Így van és nem tehetek ellene semmit, na nem mintha akarnék, de az teljességgel más tészta. - Szerintem is cikis, de anyám ellen nincs orvosság. Ha egyszer valamit kigondol, akkor annak úgy is kell lennie. Ezért van például egy farmeringem is, habár még az életben nem vettem fel.
Nevetem el magam, majd visszagondolok arra a förmedvényre, amit az első adandó alkalommal vissza kellett volna vinnem a boltba, de mégiscsak anyám vette nekem, nem tehettem volna meg vele. Így jól elvan hosszú hónapok óta a szekrényemben, várja a sorsát, hogy egyszer majd valami jótékonysági gyűjtésnél valaki megtalálja magának.
- Igen, Mimi. - szűröm ki a fogaim között, fintorral nézve anyámra, majd figyelem kettősük bemutatkozását. Mindkettejüknél magasabb voltam, bár csak centiméterekkel, így egy pillanatra óriásnak éreztem magam a törpék között, s amikor felsőbbrendűségemnek hangot is adtam azzal, hogy jól kihúztam magam, a Birodalmi induló indult el a fejemben. Darth Mimi! De hülye vagyok!
- Nem is tudom, ez lett volna a különleges napunk együtt...
- Na, anya, lécci-lécci-lécci! Ígérem, holnap nem kockulok egész nap és segítek főzni is! Naaa...
Anyám nem tudott nekem ellenállni, és ezt minden alkalommal ki is használom. Viszont egy pillanatra megint belepirultam abba, amit Diana mondott. A barátnője... Tudom, hogy nem úgy értette és tudom, hogy ő sosem fog úgy tekinteni rám, mint ahogyan most én rá a ruhabolt félhomályában, de akkor is!
- Egy feltétellel! Ha vesztek egy szoknyát is. - anyám először rám nézett, majd miután eszébe jutott, hogy én akár az összes csillagot is leígérném neki, aztán nem tartanám be a fogadalmamat, inkább Dianatól várt választ, majd ha ő beleegyezett, a tárcája után nyúlt és némi költőpénzt nyomott a kezembe.
- Köszi-köszi-köszi ... annyira köszi! - majdnem ugrálni kezdtem örömömben, de azért visszafogtam magam, mégiscsak emberek között vagyok.
- Érezzétek jól magatokat Mimi! Szia Diana! - mosolygott anyám mindkettőnkre, majd megölelt és kifelé vette az irányt a boltból. Dianara mosolyogtam, végigmértem alakján, majd nagyot sóhajtottam és visszaléptem a fülkébe.
- Azt hiszem, ettől jobb, ha minél előbb megszabadulok. - vigyorogtam el magam. - Jössz vagy megvársz idekint?