- Semmi nem változott, de legalább lakáson kívül vagyunk. – Mondanám, hogy van az a pont, amikor már a karácsonyt is imádni vagyok képes, de ez nem igaz, egyszerűen kellett valami egyéb inger, mert úgy éreztem, már megzöldülök ott nála. Egyszerűen túl sok. Hiába imádom Josht, mi több, rajongok érte, egy lakásban élni vele borzalmas, még a megannyi szabály ellenére is. Tudom, hogy jót akar, valahol értékelem, de bár ne így lenne… néha nagyon szeretném igazán, minden porcikámmal gyűlölni, amiért olyasmire kényszerít, amit nem akarok. Nekem nagyon jó volt abban a majdnem állandó kábulatban. - Te paraszt, még neked áll feljebb? – Esnék neki rögtön a tagnak, alapállapotban is elég hirtelen haragú pulykatojás tudok lenni, de amióta még droggal sem pumpálom magam, még rosszabb a helyzet. Mennék is neki, nem mintha az a pár boksz edzés sokat segített volna az erőnlétemen, meg a technikámon, de nagyon bátornak érzem tőle magam, annyi szent. Mindenesetre a harcihörcsög üzemmódot hamar letöri a robbanás ténye, repülni ugyan nem repülök, ellenben rám a mennyezet egyes elemei igen, és a föld is vészesen közeledik. A fülem cseng, szinte fel sem fogom a dolgokat, még azt sem, ami velem történik, olyan sok az inger, és mind rettenetes. A fájdalom hangos sikolyt csal az ajkaimra, bár én ennek nem vagyok tudatában, és abból kiindulva, hogy én nem hallok semmit, szerintem mások sem ezzel lesznek elfoglalva. Fogalmam sincs, mi történhetett a lábammal, de van egy olyan érzésem, hogy addig jó nekem. Rosszul érkeztem, a csuklóm is olyan szinten fáj, hogy máris könnyben áznak a lélektükreim, és merő kétségbeesés köszön vissza belőlük. Nem gondoltam ám komolyan, hogy inkább meghalnék. Tényleg nem… A bal lábam nagyon fázik, de talán csak beképzelem, mindenesetre lassan eljutok oda, hogy megnézzem a lábamat, és agyon horzsolt jobb kezemmel rögtön befogom a számat, nehogy megint sikoltsak egyet önkívületemben. A vérmocskos nadrág, a lyuk a combomban, és a felfoghatatlan tény, hogy hátul jött ki a csont… úristen, az fel sem merül bennem, hogy lehet sosem fogok többé lábra állni, én már a gyászharangokat hallom. Mégis ki az isten mentene meg pont engem ebben a káoszban? El fogok vérezni. Forog velem a világ, és pillanatok alatt ájulok el abban a biztos tudatban, hogy halottakat és a szétroncsolt lábamat láttam utoljára az életemben. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, azt sem tudom, hogy ájultan, félájultan összevissza motyogok összefüggéstelen dolgokat, hisz a Josh, az adjál már, ne kínozz, szeretlek, hülye majom, nem bírom... aligha vonhatók össze, vagy vonatkoztathatók egy valakire. Végül arra eszmélek, hogy már hallok, de bár ne hallanék, hiszen mindenki jajveszékel, szűkölve nyögi fájdalmát, én csak a poros mocskot érzem a számban, por hintette arcomra már barázdákat vontak a korábbi könnyeim, és a jó ég tudja, mennyi vért vesztettem az elmúlt percekben. Felköhögök egy kisebb adag koszt, de beszélni képtelennek érzem magam, egyszerűen még mindig fogva tart a korábbi látvány, és hiába akarom nagyon megkeresni Josht, innen én sehova sem megyek, az rohadt biztos.
Olyan dél körül rácsörögtem Nyssára, hogy ne aggódjon: a ma este, ha törik, ha szakad, nem múlhat el úgy, hogy ne látnánk egymást, de minden bizonnyal kések, nem is keveset, meg be kell ugranom néhány cuccért a plázába is, szóval ha van valami, ami kell, most mondja, mert... mert a napokban annyira kitöltötte az időmet (meg a fejemet) a meló, hogy elérkezett a szenteste, én meg itt ácsorgok ajándékok nélkül. Viszont ekkora retkes nagy tömegre nem számítottam, nem voltak illúzióim, de elég hamar felhúzom magam a sok gyereknyígáson, meg a kínaiaktól lopott elárasztós technikán. Korai agyvérzést elkerülendő, megpróbálok előzgetni, ha van rá mód, minekután olykor neki is ütközök egy-két embernek, de hát az élet kemény... Mintha csak egy titkos varázsigét mondtam volna ki valami hülye poénokkal teletűzdelt Marvel-filmben, másodpercre rá, vészjósló robaj hallatszik, megremeg alattam a talaj, és a világ egyszerre dermed mozdulatlanná és kapcsol követhetetlen robotpilótára körülöttem. Éles fájdalom nyilall a hasamba, a törzsem megrándul, de odakapni-odanézni sincs időm, magába szippant a robbanás és a káosz. A fejemet ért ütés után minden bizonnyal kiesik némi idő, mert mikor újra magamhoz térek, a konstans, mindenhonnan érkező égő-bizsergő, kellemetlenül feszítő érzésen kívül alig tudok tájékozódni valamiből. A fülemet kitöltik az egyenletes zúgásba olvadó pánik hangjai „Marion”, „segítség”, „mondj valamit”, „nem szabad kihúzni”, egyelőre csak tompán, mintha valami búra alól ébrednék a világra. - Mit? – reagálok megkésve, alig hallhatóan az első mondatra, amit ténylegesen be tudok azonosítani magam körül. – Mi van a filmekben? – szinte belekapaszkodok ebbe a falatnyi józanságba, de hamar rájövök, hogy az én fülemmel van a baj, mikor nyomát sem hallom vissza a szavaimnak. Kinyitom a szemem, de csak akkor kezdek igazán pánikolni, amikor a látásom sem óhajt működni, két kézzel, türelmetlenül próbálom meg eltörölni magam elől az akadályt, érzem is, hogy az ujjaim valami langyos folyadékba futnak, hamar megértem: az arcomat borító vértől és mocsoktól sötétlik minden. De a hangok egyre biztosabban eljutnak hozzám. „nem szabad kihúzni”, „hall engem?” „a nevem Cat”, „mindenki beszéljen” Mintha még a saját nevem is hallanám valahonnan. Bármennyire fájdalmasan hatnak az idegrendszeremre ezek a pánikkal teli foszlányok, örülök, hogy hallom, hogy beszél, és engem is egyre jobban visszarángat az öntudatba. A telefonom ismerős dallama pár másodpercre mintha keresztülfurakodná magát a zajokon, ha valaki megtalálja, „Nyssa” feliratot olvashat rajta, de felvenni én biztosan nem tudom. Erőltetem, hogy újra kinyissam a szemem, bár szinte biztos, hogy azonnal be fog gyulladni attól, ami fogad: irdatlan, kavargó por, mocsok és vér maradványai. Embereket nem látok magam körül, csak az üzletsor maradványait. Ekkor tűnik fel az is, hogy nagyon kényelmetlenül fekszem, és valami mocorog is alattam. Mozdulnék, de amint leteszem a kezeimet, hogy támasztékot keresve felnyomjam magam, nem sikerül jól a művelet, az izmaim annyira bénultak, hogy mindössze annyit érek el, hogy valamivel arrébb fordítom magam, és a hasi sérülésem – amit egyelőre se nem látok, se nem érzek, a sokk hatására az agyam blokkolja a fájdalmat –, még erősebb vérzésnek indul. - Cat, igaz? – fordítom oldalra a fejem, és bár nem látom, keresem az előbbi, pánikkal telt hang gazdáját. Úgy tűnik, egyedül nem fog menni, és egyelőre tőle számíthatok segítségre. Ő is azt kérte, hogy beszéljek hozzá. Ebben hasonlítunk, így nekem is könnyebb, amíg beszélhetek, addig nem pánikolok annyira. - Ha nem haragszik meg... azt most nem teszem hozzá, hogy örülök, hogy megismerhetem – nyögök aprót, és kénytelen-kelletlen lenyelek egy adag mocskot, remélve, hogy könnyít kicsit levegőhöz jutni. Menni fog ez. – De Bradley vagyok. Brad – helyesbítek. – Jól van? Mondja el, hol sérül meg. – Tekintve, hogy valószínűleg mögöttem van, amit pedig magam körül látok, leginkább egy háborús csatatérre hasonlít. - Tudna segíteni? – próbálom megkeresni az övét a kezemmel.
Pontosan, mint mindig! Egy perc, és máris a kávézóban vagyok, a megbeszélt helyen és időben. Egészen jó teát képesek készíteni, ahhoz képest, hogy egyáltalán nem angol teafűből készítik. Abból minden egyes otthoni látogatásnál szert teszek jó pár csomagra. Amely esedékes lesz holnap, a Karácsony helyett az Újévet szavazta meg a család, apám kerek évfordulója lévén, január harmadikán. A robbanásra odakapom a tekintetem, a hang és a látvány irányába legalábbis, aztán pedig máris felfelé tekintek a mozgólépcsőn, megkapaszkodva a korlátba. Egyből kapom is le a tekintetem, ahogy az üveg elkezd záporozni. Látom a lezúduló üvegdarabok hatását, azonnal cselekszem is, mégpedig egy hátraarc, fedezéket keresni az üvegszilánkok elől, elég durva halálnem, amit az előbb láttam. Auch, ez fájhatott ! Beazonosítom a növekvő árnyékot a zörejben. - Mindenki le a lépcsőről! – ordítom, és integetek a karommal, ugyanis a sikítások a csengő fülem miatt még mindig nem jutnak el hozzám, gondolom, így máshoz sem. Az emberek birkanyáj, ha nincs gondolkodás, akkor a szavakra cselekszenek. Aztán már csak azt látom, ahogy elegánsan megérkezik az árnyék gazdája, változást indítva a lépcső megjelenésében, por ide vagy oda. Szent Egek, ez nem fog egyben maradni! Megragadom újfent a korlátot, azaz csak fognám, mert egy sodródó (vagy repülő?) test keze az enyémre kulcsolódik, nekivágva a lépcsőnek . Ó Jézus, a karomat azért ne vidd le, arra nekem is szükségem van! A roppanást érzem, a fájdalom még nem ért el, s ami kési, nem múlik. Talán pont a roppanásnak is köszönhetem a nagy lendületen kívül, nem tudom megtartani a kapaszkodót. Az utolsó, amit láthat rajtam, a döbbenet. Nem ehhez vagyok hozzászokva, akárhogy is gondolják rólam. A Tiszta Célpont, A Nyugalom, A Csend. Nem ez, ami itt van (még akkor is, ha egy küldetés általában tele van rohanással és öldökléssel, zajjal). A vér, a mindenhol jelenlévő vér, belső testrészek, végtagok, test nélkül is akár, civilek ordítása, sikoltozások. Az üzemmód azonban beindul belül. A Hideg Logika elkezd dolgozni, körbenézek. A lépcső, annak lehetséges teherbírása, dőlés után érkezése, a becsapódás, kirajzolódik bennem. - Akik fent vannak, kérem, haladjanak feljebb, akik lent vannak, azok pedig le. Most, ha kérhetem! – ordítok, bele a sikolyokba, a kezemmel is jelzem, a ballal legalábbis. Gyors villanásokkal pásztázom végig a testeket, ezúttal nem a tökéletes találatért. Bár, ha úgy veszem, akár az is lehet. Hárman vannak. Egy nyakban üveggel teljesen át, kihúzva. Másik: tökéletes szívszúrás, azonnali halál, kihúzva. Harmadik: lélegzik, elérhetőségi idő: teljesítésen belül, ami egyenlő a lehetséges omlással. - Ha megbocsát – próbálok a lépcsőn úgy mozogni, hogy ne essek el, felnyalábolva a pár fokkal feljebb lévőt, előzetesen megnézve, ne úgy emeljek rajta, hogy még rontok is a helyzetén. Aztán pedig mielőbbi lépcsőelhagyás, messzebbre, a talpazat egy részét bizonnyal magával fogja rántani a lépcső. A jobb vállam és a karom már jelez, majdnem leborítom, ahogy lépnék egyet, az erő kifut egy pillanatra a jobb kezemből. - Párdon. Feltérképezem a környezetet, lehetséges veszélyek után, mint például víz, áram, tűz és gáz. Na és persze az embereket sem hagyom ki, köztük azt, akit felkaptam. - Tud mozogni? Biztonságos helyre kéne vonulnia – nem mondom, hogy rendőr vagyok, még nem. Nyuszi a bokorból. Vannak olyan alakok, akik szeretnek visszajönni a pusztítás helyszínére, talán éppen az lehet, akit a karomban tartok, vagy akivel beszélek. A telefonom keresem, hívnék, teljes sikertelenséggel. Mérlegelek, mit tudok tenni: menteni, külvilággal kapcsolatot keresni (elvonni a figyelmem a látványtól). A teadélutánnak lőttek, mint azon a bizonyos hajnalon, Bostonban.
Telefon csörgésének zaja üti meg a fülem és arra felfigyelve indulok meg abba az irányba, amerre sejtem. Közben próbálom magamra is felhívni a figyelmet, nagyon sokan vannak, akiknek segítség kell, de orvos nem vagyok – hamarosan ők is itt lesznek –, az én dolgom a törmelék alól kiásni a túlélőket. Lehajolok az egykori pincérnőhöz, leveszem a kesztyűmet – nem divatdarab, az egyenruhám része –, hogy kitapintsam a pulzusát, de nem érzem jelét, hogy verne a szíve. Megyek tovább, a telefon hangja pedig hirtelen megszakad. Újra elkiáltom magam és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy hallottam-e valami választ, nyöszörgést vagy sem. - Tűzoltóság, kiáltson, hogy megtaláljam! – más alapján nem tudok tájékozódni, csak, ha kiabál vagy legalább valami zajt csinál. Visszaveszem a kesztyűt és egy nagyobb fémlemezlapot tolok arrébb a roncsok tetejéről, hátha látok alatta valamit, bármit, ami arra utal, hogy van itt valaki. Beletelik vagy egy percbe, mire sikerül annyira eltávolítanom az útból, hogy némi résen keresztül láthassak a romok alá. Zseblámpával világítok be és ekkor veszek észre egy női testet. - Látok valakit ez alatt! – kiabálok át a törmelékhalmaz másik oldalán lévő kollégának. - Életben van? – jön a kérdés szinte azonnal, miközben egy nagyobb betondarabot lökök arrébb, megemelnem nem kell, csupán rásegíteni, hogy a gravitációnak köszönhetően lejjebb csússzon és el az útból. - Mozog. – ergo még él, de, hogy mennyire sérült, arról innen nem sok fogalmam van, elvégre mocsok és vér borítja. - Maradjon nyugton, itt a segítség, kiszedjük onnan! – a nő felé intézem a szavaimat és leveszem a sisakom, hogy megszabadulhassak a maszktól, a por lassan leülepszik, a füst pedig nem akkora, hogy szükségem legyen rá, így pedig nem segíti a munkámat. A sisakomat visszateszem, a maszkot pedig az egyenruhámra erősítem. - Hol fáj? Tud beszélni? Érti, amit mondok? – a kérdések nem csakúgy vakvágtában érkeznek, próbálom felmérni, hogy mekkora a baj, vagy legalábbis mennyit érzékel belőle, egyáltalán érti-e a nyelvet – lehet külföldi is – és nekiállok kiásni a törmelék alól. Közben Henders is ideér, hogy ugyanúgy cselekedjen, ahogyan én.
Most kezdem érezni az arcom, úgy ég, mintha olajjal öntötték volna és utána meggyújtották volna. A vér inkább látványosabb rajta, mintsem sok. A bokámat még nem érzem, rálépni viszont már nem tudok, ezért is jobb lenne sietni, mielőbb kiemelni Siget. A mosolyát viszonzom, benne a vigyorgás is: túléltük! Eddig legalábbis. Bólintok, gondolatban már a vállamra, derekamra koncentrálok és az egy, épen maradt bokámra, ami erősen igénybe lesz véve. A fájdalom hirtelen robban szét bennem, kiindulva a vállból, összekapcsolódva a derékkal, háttal, de ki akarok tartani. Ritka, hogy sérülten kelljen menteni, talán ezt is gyakorolni kéne. Nem ordítok, sosem ordítottam, ha fáj, sokkal inkább bent tartottam a levegőt, mint most is. Leteszem a rudat, letérdelek, hogy ne dőljek el, figyelmem Sigmundé. Értetlenül nézek rá, aztán a rám nézésére megértem, rám érti. - Bal lapocka, vágás, jobb bokám tropa – a derekam meg simán fáj, azt most kihagyom. Siget akarom inkább ellátni, keresek még egy rudat. Amíg mozgok, cselekszem. - Ezek meg fognak felelni – tartom az imént használt rudat a kezemben, majd egy másik felé nyúlok, sikerrel, leküzdve a zúgást a fejemben, ami a váll és hátsérülésből ered. - Így hallasz? – emelem feljebb a hangom, igaz elköhögöm a végét ismét, a tüdőm már kezdi szokni a port, meg nem is foglalkozom már vele. Valószínű, hogy a készülék is sérülhetett Signél, a fülét is meg fogom nézni, előbb a lábát látom el. - Előbb téged, rendben? - mielőbb rögzíteni kell a lábát, amit azonnal meg is nézek, s ahogy veszi le a felsőt, s szaggatja szét, helyezem a két tárgyat a láb két oldalára, hogy rögzítsem, s közben megnézem, szükséges-e szorító- vagy nyomókötés a lábára. Gyorsan, a lehetőségekhez mérten, és igyekszem pontosan dolgozni, s ha kell, az övem is leveszem, hogy minél jobban rögzítsem a lábát. - Megnézem! – mutatok a fülére, majd megvizsgálom, s csak ez után engedem, hogy megnézze a hátam, leveszem a kabátot és a felsőt is, a trikót még hagyom alatta, az inget átadom neki, ha tud kötést tenni a lapockámhoz. A derekamon is láthatóvá válik a zúzódás. - Ha tudok mozgatni sérültet, hozzád hozom ellátni – nézek Sigre. Járni nem fog tudni, de tudom, hogy benne van a segítés, és így gyorsabban is lehet haladni. A pánik, ha kialakulóban is van, inkább formálom tettekké, majd utána összeomlok. Addig nem lehet.
II. EMELET [Enril, Eva] - Baszod, mi a faszomat szoptatok előtte? Azért adja a kis… - csaj? Csávó? Nekem ez még mindig nem megy. – Sz’al Ganja adja, na. Röhögök fel, de valójában nem is a faszságaira koncentrálok, mert már rég erős extázisban vagyok. Mindig is feldobott ez a faszom felszínes szar, az idióta rénszarvasok, havas díszek, értelmetlen fenyők, idióta dalok és végtelen költekezés, pedig családom, na az sose volt. Viszont En kezét fogva elég poén végigjárni a plázát, megvenni minden faszságot, amivel aztán jól felbaszok mindenkit, aki megkapja, és még a lakásunkat is egy nagy világító izévé teszem. Már mindenkiét, akiében megfordulok. - Egy kibaszott izzót csinálok a kéglinkből. Meg a tiédből. – muhaha. – Te, az ott nem…? Nem mintha alkalmam nyílna befejezni a mondatot, a tüdőm ugyanis hirtelen nyomódik össze, épp csak arra van időm, hogy felemeljem a karom, mielőtt ezernyi szilánk zúdulna a pofámba. Szédülök, a hangok elmosódnak, mintha eldugult volna a fülem, tompa zajok szűrődnek át a sikoltások egybefúló moraján, a legkivehetőbb azonban az az idegtépő reccsenés, amelynek a forrása csak a következő pillanatban válik nyilvánvalóvá. En kezéért nyúlok, de nem érem el, mielőtt elveszteném az egyensúlyomat.
Nem tudok mozdulni… egyáltalán van még mit mozgatnom? Az arcomat érzem, talán, mintha bizseregne, zsibbadna,talán elolvadt, vagy fasz tudja, elég sok horror kép tárul elém, egy része a képzeletemben, másik pedig a valóságban. Kiáltani próbálok, vagy legalább lehunyni a szemem. Egy idő után sikerül felfognom, hogy a testem az, ami időről időre megrándul, újra megkísérlem a mozgást, de képtelen vagyok rá… mintha… mintha maga alá temetne valami, de a légzés is nehézkes, agyamat elönti a vér szaga, na meg az égett emberi húsé. Velőtrázó ordítást hallatnék, de csak gyér nyöszörgés jön ki a torkomon, ahogy elér a kezdetben észre sem vett fájdalom, ami most úgy hasít a térdkalácsomba, mintha egy kibaszott baltát vágtak volna bele. Viszont most már érzem a lábamat… agyam egy távolabbi szögletéből még csak most szökik fel a gondolat, hogy nem egyedül voltam. Próbálom megtalálni Ent, de kibaszottul nem látom. Hol a faszomban van?! A fejemben végigfut egy sor ismeretlen ember halála, olyanoké, akiknek nem láttam az arcát, talán csak nem akartam, talán nem tudtam végignézni… láttam, ahogy a nővérét elcsapja a vezeték… bőgni tudnék, de erőt veszek magamon, a zsibbadó arcom előtt egyelőre nem teljesen tiszta a kép, de meglátok egy fekete foltot, ami biztosan ő. Annyira kapaszkodom ebbe, amennyire csak tudok, szinte szuggerálom, ugyanakkor amint megpillantom, olyan hirtelen rántással próbálkozom megmozdulni, hogy egy pillanatra mintha szétszakadna a testem, és ajkamon is vér ízét érzem… azt hiszem, elharaptam a szám. Ahogy megfordul, nagyjából bele is döglöm a megnyugvásba, ha nem fájna ennyire kurvára a lábam. - E..n.. – nem tudom, hogy ez most tényleg olyan siralmas suttogást volt-e, amilyennek én hallottam, és vajon az arcom annyira el van-e deformálva, ahogy érzem. - Nem tudok. – nyöszörgöm, és ahogy kimondom, a felismerés szinte maga alá temet, azzal együtt, hogy kezdek rájönni, mi a fasz az, ami zsibbasztja az arcom… a víz ugyanis kezd apadni körülöttem, a szenvedés hangjai pedig erősödni, nem beszélve a kézzel fogható feszültségről, ami önmagában is menekülésre késztet. Viszont En él, láthatóan hangja is több van, de a’sszem azt is simán eltitkolná előlem, ha a fél teste felrobbant volna… - Te…? Egyben? – húzom össze a szemöldököm, amint képessé válok rá, mert mellettem már inkább csak a kosz kúszik, és rövid idő múlva az is megakad. Szinte felröhögök a megkönnyebbüléstől, ahogy a patkány pszichopata nővére ordibálni kezd, bár fel nem fogom, hogy a faszba csinálja. - A nővéred még most se százas. Nem mintha sokáig tartana az örömöm, mert ahogy felemelem a fejem, hogy megkeressem a hang forrását, a torkomon akad még az a rekedtes hang is, szembenézve azzal a méretes getva döggel, ami felénk kúszik… pár tetemen át. - Baszki. – most már elég nyilvánvaló, hogy szétharapdáltam a számat, bár azt az enyhe csípést szinte meg sem érzem a lábamat kínzó fájdalom mellett, és most még ez is. Hogy a faszomba rázzak le egy ekkora kibaszott tetves kígyót, ha fél centit nem bírok mozdulni? - En, tudsz mozogni? - nyöszörgöm, bár előle talán még kitakarja a vezeték. Szóljak neki? Ne? Mi a faszt csináljak? Kétlem, hogy itt hagyna, és kurvára nem is akarom, de elküldeném a faszba. Ah, leszarom, úgy is azt csinálja, amit akar, meg azért meg is hallom valahonnét a visszhangot a nyöszörgések között. - A büdös nagy sikló… az már kígyó, nem? – fingom sincs a különbségről, de nekem egyik sem szimpi.
Egyenletesen ki. Egyenletesen be. Persze, marhára könnyű erre ügyelni, miközben folyamatosan nő a vérnyomásom és ténylegesen érzem, hallom, ahogy a fülemben dobog a szívem. Fájdalom elnyomása ide vagy oda, előbb jelzi a problémát, minthogy az elvonná a figyelmem a körbekémlelés egy rohadtul vérszegény utánzatától. A jobbra levő kéz látványát erősen kerülöm, a hirtelen mozdulat azon nyomban böjtöt szül és grimaszba fordul a szám, mire visszább kell döntenem a fejem. Lehet a seb szélét is belenyomtam a fejemnél érzett törmelékbe. A legkisebb problémám is nagyobbnak ítélem ennél, lévén egyedül baszottul semmire nem fogok menni a tüdőmet alulról inzultáló vassal a mellkasomban. A mozgolódást szinte némán követem a tekintetemmel egy darabig, mire összeszedem magam és lenyelem a siketségemből fakadó ingerültségemet. ..meg a saját gyomortartalmam is, ami mocorogni kezd a megcsapó szagtól, mert a vele járó görnyedtségből nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy hányt. Ne, ne így bassz ki velem. A visszatartott inger miatt megfeszülő hasfal viszont rohadtul nem hiányzott, kurvára fáj a rúd bemeneténél és máris zavartabban kapok levegő után. Joël..? Hunyorogva próbálom beazonosítani és látom, hogy beszél.. Kissé érthetetlenül, de a lényeget csak kiveszem: kurva szarul festesz. - Kössz, máris jobban érzem magam. Fényévekkel.. – megszívom a fogam, ahogy félrehajol ismételni és fordítom magam is a fejem, de most is változatlanul szar ötletnek bizonyul. A képembe toluló hús, a csengő fájdalom a koponyámban és hogy újfent vissza kell tartanom.. Nem, baszd meg, ha beledöglök is a helyén marad a kajám. - Te is ótvarul nézel ki.. – iktatok a folytatás elé egy nyelésnyi szünetet. - Ne érezd magad hátrányban. – egyenletesen be és ki. Erőltetem a folytonosságot, de nagyon kevésnek érzem és egyre inkább értelmetlennek. Igazítok a fogásomon a belém álló tárgyon, finoman megpróbálom mozdítani is, hogy kitapasztaljam mennyire mélyre ment, de hamar abba hagyom, mert az a kevés levegő is belém reked tőle. Az meg, hogy milyen hangerővel szóltam az előbb.. Felét értettem, felét nem a saját beszédemnek. Jobbá nem. Csak sejtettem. - Figyelj, te vagy az orvos.. – kiszáradt torokkal reszelem. - Könyörgöm mondd, hogy kiszedhetem. Jobb, ha kiszedem. – még szép, hogy világos mit akarok és rohadtul azt is akarom tőled válaszként visszakapni, ami hordoz magában egyfajta kétségbeesett élt is, mert így nem fogok felkelni. Hogyan tudnék..?! Rossz mozdulat és ki tudja mekkora további kárt okoz a belső szerveimben a már meglévők mellé az vasbetonból elszabadult darab. Addig viszont megőrülök, mire valaki ideér. Márha ideér.
- Örömhír. – Nyilván nem érzi jobban magát, rajtam sem segít, hogy mozdulni sem bírok, különben úgy megborul a cucc a fejemben, hogy rögvest kihánynék mindent, azt is, amit már nem lehet. Szánalmas. Ki az a féreg, aki képes a karácsony előtti napon bombát robbantani egy emberekkel tele lévő bevásárlóközpontban? Vajon mennyire kell ehhez elbaszottnak lenni? Az, hogy itt fekszik egy haverom, hogy a barátnőm is az épületben van, csak a jéghegy csúcsa. Mi van, ha itt vannak a lányok? Vagy Angie Daisyvel? Vagy bármely családtagom? Nyssa? Utálom a karácsonyt, és ha ezek után bárki ünnepelni óhajtja majd, elküldöm a picsába. Minimum. - Nem sokon múlt a szemem… – Nem mintha számítana, mert nem vagyok beljebb attól, hogy látok, de lassan megemelve a kezemet kitapogatom a jobb szemem környékét, és arra a következtetésre jutok, hogy ezt most nem piszkáljuk, mert ha valamelyik beljebb megy, eltalálhatok vele olyasmit, amitől tényleg nem fogok aztán látni. Határozottan nem kellene. Mit nekem, hogy a karom és a kézfejem úgy néz ki, mintha üvegdarabokban fürödtem volna, és gyanítom, a vérem sós íze köszön vissza a számból is. Alapvetően mégsem vagyok olyan szarul szerintem, csak feküdnöm kéne, és kiszedegetni a szemem körül a szilánkokat. Mindez azonban nem fog egyhamar megvalósulni, és hajt a tenni akarás, mert ha Ron elpatkol itt mellettem attól a szartól, én többé tükörbe nem nézek, az száz. A kurva életbe már. - Dwayne. Kurvára remélem, hogy nem azt csinálod, aminek látszik. – Szólok rá erélyesebben, már amennyire jelen állapotomból futja, hangosnak nem nevezném, de remélem, legalább a tudatáig eljut. Gyanús, hogy nem teljes mértékben, mert megkérdezi a maga kis faszságát, pedig holt biztos, hogy neki is elmondták elsősegély oktatáson, hogy semmit nem húzgálunk ki sehonnan, amíg nincs orvos a közelben. Már olyan orvos, aki meg bír mozdulni. - NEM. Hagyd ott. Rögzíteni kellene, hogy még véletlenül se mozduljon el. – Kérdés, hogy ő hogyan fogja megcsinálni magának, én megoldanám valahogy, de úgy nehézkes lesz, ha fel sem bírok kelni. - Csak feküdj nyugodtan. Oké? – Próbálom felmérni, mi lehet még Ronnal, és hihetetlen mértékben örülök neki, hogy nem kell azt gondolnom, fekete cédula járna neki. - ORVOS. VÖRÖS. SÁRGA. – Kezdem el ismételgetni olyan hangosan, ahogy csak bírom, mert ide még nem jött senki, márpedig szerintem már valahol erre kell motoszkálniuk az első egységeknek, és dögöljek meg, ha hagyom, hogy kimaradjunk a szórásból. Körülöttünk csupa halott, mondhatni, mi még szerencsések is vagyunk.
Fejben futottam éppen végig, hova is kellene beugranom, rangsoroltam az üzleteket, hogyan végezhetnék a leghamarabb. Nem vagyok kifejezetten vásárlós típus, pláne nem ilyen időben, amikor az átlagosnál jóval több ember próbál utat törni magának a kiszemelt üzlethez. Meg is van a végeredmény, melyik lesz az első célpont, ami felé lépteim irányítom a mozgólépcső tetejére érve, csakhogy a hirtelen bekövetkező változások csúnyán félresöprik a terveimet. Megrázkódik a mozgólépcső, nekem pedig először fogalmam sincsen, mi történik, mert egyik kezemmel a gumikorlát felé kapok, hogy ne sodorjon magával a lendület és a belém kapaszkodó kéz se rántson magával, míg másik kezem automatikusan emelem egyre gömbölyödő hasam elé, hogyha elesnék, akkor azt védhessem. Időm sincs felocsúdni, vagy felfogni, mégis mi a szar történt, mert hangos robaj hallatszik a fejem fölül és pillanatokon belül ismét meginog a talaj alattam. Hangos sikkantás kíséretében vágódom el, ösztönösen kapva másik kezem is a hasam elé. Újabb sikkantás szökik belőlem, amikor talajt érve beverem az államat és az alkarjaim is a lépcsőhöz csapódnak. Nem érdekel, mennyire szakad szét a blúzom, vagy vérzik-e az állam, sokkal inkább izgat az, hogy a hasam hála égnek nem vertem be. Ezúttal sincsen időm szinte levegőhöz jutni sem, mert a figyelmem magára vonja az a morgó hang. Ó, az a rohadt dög! Felemelem a fejem, azon könyörögve magamban, hogy basszus, mondd, hogy csak a fülem cseng és képzelődöm a morgás tekintetében, de ahogyan meglátom a kutyát, a páni félelem újabb hulláma söpör rajtam végig. - Kurva életbe... - érkezik a káromkodás, ahogyan igyekszem a megcsavarodott lépcsőn feltápászkodni. - Jó kutya, okos kutya - remegő hangom elnyomják a sikítások és a káosz hangjai, ahogyan próbálok hátrálni, mert én ugyan semmi pénzért nem megyek el a dög mellett. Nem véletlenül nem tudott Connor rávenni egy kutyára, nem túlzottan rajongom a bolhásokért. Csak akkor kapom hátra a fejem, amikor valami puhát érzem a csizmám talpa alatt, a szám elé kapom a kezemet, ahogyan észreveszem, hogy egy kézre tapodtam rá és mivel nem mozdult meg a lábam alatt, ezért esélyesen a gazdája vagy nincsen magánál, vagy már nem is él. Basszus, basszus, basszus! Ekkor veszem észre azt is, hogy ami az előbb a lépcsőbe csapódott, az egy egy vasdarab volt és minden bizonnyal már nem bírja túl sokáig a szerkezet a hatalmas súlyt. Ráadásul az a hülye kutya is itt van mögöttem.. Mennem kell, muszáj, különben vagy az a dög fal fel, vagy lezuhanok a lépcsővel együtt és valljuk be, egyik sem túl kellemes opció. A korlátba kapaszkodva igyekszem átjutni az áthidaláson, micsoda mázli, hogy várandósan már nem hordok magassarkú cipőket és habár remeg kissé a lábam, jóval biztosabban tudok a csizmában közlekedni. Adja az ég, hogy ne pont abban a pillanatban törje ketté a lépcsőt a gerenda, amint át kívánok lépni fölötte. Még egy kicsit bírd ki, oké?
Elliott Davenport
Avataron : Keegan Allen Kor : 33
Tárgy: Re: Belvárosi Pláza Csüt. Dec. 29, 2016 12:24 am
[LEE; NADIYA & TARA]
Az asztalomnál ülve próbálom meg legyűrni a papírmunkát, amikor a riasztás eléri az őrsöt is; robbanás rázta meg a belvárosi plázát, a szolgálatban lévők majd' 90%-át pedig azonnal a helyszínre vezénylik. Magamra kapom a kabátom – az egyenruha tartozéka – és a többiekkel együtt vonulok a protokoll szerint a sisakomért és csatolom fel ezúttal a szúrás álló mellény helyett a kevlárt – ki tudja mire számíthatunk – majd pedig irány a szolgálati autó. Mivel az új, de állandó társam szabadnapos, így kénytelen vagyok egy másik kollégával kiérni, a helyszínen kapott eligazítást követően pedig a dolgomat tenni. Az egyik tűzoltó mellé osztanak be, életemben először látom a tagot, ami egyébként nem lényeges, főleg nem ebben a percben. Mindketten ugyanazért vagyunk itt, mint mindenki más; menteni, aki még menthető és úrrá lenni a káoszon. A robbanás már vagy tíz perce, hogy bekövetkezett, csak az első mentőalakulatok értek még ki, akik a közelben állomásoztak, de biztos vagyok abban is, hogy hamarosan a második hullám is meg fog érkezni, tényleg csak percek kérdése az egész. A káosz és a fejetlenség természetesen hatalmas. Néhány kolléga a bámészkodókat hivatott távol tartani az alapjaiban megroggyant épülettől, megint másokat pedig befelé vezényelnek, mint ahogyan engem is. A parancsot vettem és értettem, a tűzoltó után megyek, feltett sisakkal és a lehajtott hülye kifejezés rá, de ez a neve műanyag, ütésálló sisakrostéllyal. - Üdv, Davenport vagyok, merre indulunk? – nem ragozom túl a dolgot és hiába katasztrófa helyzet, a kapanyél csak ne álljon már ki a pofámból, ha együtt kell dolgozzunk. Menet közben felhúzom a kesztyűket is a kezeimre, aztán amerre a tűzoltó kolléga indul, arra megyek magam is, elvégre ő járatosabb abban, hogy merre lehet biztonságos, én max a józan paraszti eszemmel állapíthatom meg, lévén egészen más az, amit napi szinten tudnom szükséges a munkám ellátásához. Ahogy belépünk, nem tudom figyelmen kívül hagyni a fejbe vágó gázszagot az egyébkénti por, égett szag egyvelegén túl, amit csak tetéz a holttestek, leszakadt végtagok és az épület romjainak látványa. Az egyveleg roppant felkavaró. Azonban a szag és az, ami a szemünk elé tárul, ebben a helyzetben kevésbé gyomorforgató, minthogy vannak emberek, akik még ilyenkor is azt nézik, hogyan tehetnének a maguk kedvére. - Seattle-i rendőrség, azonnal hagyják abba! – nem az automatában lévő dollárok a lényeg, hanem basszus, gázszag van, omladozik az épület, emberek haltak meg vagy haldokolnak, húzzanak innen a vérbe és éljék túl ezt a szart.. Ha/amikor elhúznak, a következő, ami mellett – én a magam részéről – nem azonnal tudok elmenni, a földön heverő fickó, aki még ugyan él, de a rajta lévő vasbetonból ítélve nem húzza már sokáig. Nem szívesen hagyom hátra, de tisztában vagyok vele, ilyenkor azokat kell menteni, akiknek még lehet esélyük a túlélésre. Viszonylag némán haladok a tűzoltó mellett, nem pont most van az, amikor szívesen cseverésznék, de természetesen válaszolok neki, ha úgy adódik. (...) - Hallod te is? – nehéz volna nem észrevenni az ismétlődő tititi-tátá-tititi koppanásokat. Egyértelmű, az SOS morze jelei, tökéletesen kivehetőek. - Arra. – mutatok az irányba, ahonnan hallani vélem és el is indulok, amint pedig megközelítjük az oszlopot, mögötte egy férfit fedezek fel, aki nagy mutogatásokba kezd. - Nyugodjon meg, itt a segítség, kivisszük innen. Érti, amit mondok? – guggolok le mellé, de választ nem kapok, a mutogatást pedig nem nagyon tudom első körben mire vélni, így pár pillanat múlva értetlen arckifejezéssel fordulok a tűzoltó kolléga felé, hátha ő okosabb lesz, mint jómagam. Visszanézve a fickóra, követem a tekintetemmel azt, amerre mutat és, ha nehezen is, de lassan leesik a tantusz...
//hölgyek, bocsánat, hogy nektek ez még nem ad sokat, de kis időeltolódásban vagyunk //
Gyomromból kúszik felfelé torkomig a harctéri ideg, amint meglátom a pláza állapotát. Minden egyes bevetésnél így terjed szét bennem a feszültség, szinte ismerősként köszöntöm. Aki azt mondja, hogy ezt hideg fejjel végig lehet csinálni és teljesen kikapcsolt érzelmekkel, az szerintem vagy hazudik, vagy festi magát. Én úgy vagyok ezzel, hogy az érzelem jó, az adrenalin jó, engem segít abban, hogy maximálisan jóra törekedve tudjam elvégezni a munkámat. A rendőr felé biccentek, aki mellé beosztottak, de a bemutatkozást csak aztán abszolválom, hogy megkaptuk az eligazítást. - Niffenegger, de a rövidebbség miatt inkább Lee. Üdv! – nem azért mondom meg neki a keresztnevem, mert feltétlenül ismerkedésre szánom az időt, hanem azért, mert tudom, hogy van az a helyzet, amikor egymás után kell üvöltenünk, s az én vezetéknevem nem éppen az, amit gyorsan és hatékonyan lehet ordítani úgy, hogy a másodperc törtrésze alatt odafigyeljek rá. Felteszem a fejemre a sisakot, a védőfelszerelésemet fixálom, miközben reagálok Davenportnak. - Arra! – mutatok irányt, kinézve a törmelékek között azt a helyet, ami szerintem további omlatás nélkül is megközelíthető. Nem azt mondom, hogy duhajkodni lehetne itt, de legalább nem fenyeget minket az a veszély, hogy azonnal ránk omoljon az épület. Megint. A gázszag és az emberi hülyeség brutális elegye nem jut el tudatomig annál mélyebben, mint amennyire mélyen tudomásul kell ezt vennem. A rendőrre hagyom, hogy intézze az idiótákat, én közben a törmelékeket pásztázom tekintetemmel, azok állapotát és terhelhetőségét mérem fel, úgy-ahogy. Csak egy pillantást vetek a földön fekvő testekre, nem nézem hosszan se a holtakat, de a haldoklókat. Megtanultuk, hogy mik a prioritások, s bár nem vagyok orvos, igyekszem én is tartani magam a lehetetlen és a lehetséges fogalmához. - Visszajövünk magáért és segítünk. – jegyzem meg szándékosan hangosan, hadd hallja akárki, aki a közelünkben van. Lehet, hogy ez lesz az utolsó mondat, amit hall életében, szeretném, ha nyugalomban mehetne el, ha menthetetlen, akkor is. Ennyi empátia szorult belém. Talán néha sokkal – túl sokkal apám szerint – több is. Feltartott mutatóujjal jelzek pillanatot, s kezdek a hangra koncentrálni, ami először csak halkan, aztán egyre ütemesebben jut el hozzám. Bólintással jelzem, hogy igen, de megállítom a rendőrt még mielőtt nagyon megindulna. Nem, mintha olyan nagyon rohangászna, félreértés ne essék. Amíg Elliott a sérült mellé guggol, én magunk mögé nézek, hogy utolért-e már az orvosteam minket. Akit nem lehet kivinni, annak számára itt kell biztosítani a terepet az ellátáshoz, éppen ezért először nem a mutogatás irányába tekintgetek, hanem az oszlop stabilitását ellenőrzöm óvatosan. Mindegy szinte mellékesen tekintek abba az irányba, amerre a férfi akarja terelni a figyelmünket. - Ellenőrzök valamit. – elindulok a gerendák felé, az elsőt megmozgatom, minek hatására megannyi por és kisebb törmelékhalom is megindul. Elhúzom a számat a sisakrostély alatt. - Hahó! – hajolok be a gerendák között, hogy még kívül, a biztonságos(abb) zónában állva hívjam fel a figyelmet a jelenlétemre. Elpakolni esélyünk nincs a törmeléket, de ha van bent valaki, be kell jutunk oda. - Hall engem valaki? Seattle-i tűzoltóság. Segíteni jöttünk. Adjon valami jelt, ha van odabent valaki. Akárki! Davenport! Ide! Jól hallom vajon.. ? – szólok neki, több fül többet hal alapon..
TARA:öt perccel Elliot és Lee érkezése előtt Öt perc elteltével sem érkezik segítség, amiről újra s újra ismétlődően biztosít a lift audióhangja és a plázából kimenekülő emberek az orrukat pánikszerűen megfacsaró gáz, épületet megrázkódtató esemény hatására gondolkodás nélkül tartanak a kijárat felé. A félre esőbb emelő szerkezet felé csak néhányan néznek, de a szemükben lévő kétségbeesés és túlélésre csillanó vágy erősebb a segíteni akarásnál, ami újabb percek múlva sem fog változni, ha magad nem teszel érte. Saját történeted áldozataként és főhősnőjeként vársz a szorult helyzetben.
Ellátó orvos: NYSSA
Sérülések: Nincs változás az eredeti állapotokhoz képest.
Enril & Elijah & Eva - II. emelet
EN & ELIJAH: A folyamatosan csökkenő vízmennyiségnek hála egyre fogy a hozzátok szolidabb erejű áramot vezető anyag és a belé futott, izmokat összerántó erő, ami a mozgásban akadályozott benneteket. Hosszú percekig még nehézkes lesz a koordinált, normális tagmozgatás számotokra, de nem kivitelezhetetlen. A felülés, a tápászkodás, húzódzkodás, karemelés menni fog – Elijah kivételével, akinek a szorult helyzete további aggályokat vet fel a tovább erősödő fájdalom miatt. A lassan kúszó, villás nyelvűről nehéz megállapítani kifejezetten a hüllőkre kiterjedő tudás nélkül milyen fajtából való, de kisebb megnyugvást hozhat - vagy épp ellenkezőleg: nagyobb nyugtalanságot -, hogy az Elijah-tól fél méterre lévő nőn nem merészkedik túl. Vélhetően irányt váltott - vagy máshol keres magának utat a továbbiakban.. A hívó szándékkal elővett telefon kijelzője pixelesen villan be a billentyűzár feloldását követően, majd rögtön ront az esélyeiteken a zéró jelerősséggel az akkumulátor mostanra sárgába hajló ikonja mellett. Hirtelen le is zuhan pirosra, valószínűleg a feszültség babrálta meg. Első sorban.
EVA: A beléd futott áram erőssége fájdalmas görcsben hagyja az izmaidat ahhoz, hogy a kúszással két méternél messzebbre ne tudj menni a fekvő testek miatt korlátozott mozgástereden és erőd sem lesz a korlátba kapaszkodót behúzni. A fegyveredet is merev tartással tudod a kezedbe erőltetni. Csak bő percek múltán, amikorra komoly erőfeszítés árán, de a feltérdelést sikerrel, ólomként sajgó tagokkal, enyhült szédüléssel kísérelheted meg, némi megkönnyebbüléssel a feszültségtől zsongó izmaidban. Távolabb, a vizes területeken egy a kirakatból kiszakadt, közel hetven centiméter hosszúságú fémszárba botolhatsz a tekinteteddel, mint potenciális segédeszköz, amivel talán odébb tudnád parancsolni a vezetéket, de a rajta végigrohanó nedvesség okán ez alaposan átfontolandó. A kiáltásodra nem érkezik válasz. Ellenben a közvetlen közeledben megmozdult az egyik ember. Harmincas éveiben járó nő, szőke, fehér bőrű, a domesztikált fajtából, amiről öltözékének minősége és műkörme árulkodik a robbanás következtében zilálttá váló külseje ellenére. Segítségkérőn mar a bal karodba, erősen és kétségbeesetten néz rád. A szája túl zsibbadt, szó nem jön ki rajta és láthatóan zavart a tekintete - bevérzett. A hallásod eddigre helyre áll, Enril-pisszenésre emlékeztető hang fogja megütni a feled abból az irányból ahonnan legutóbb őt és a barátját láttad.
Ellátó orvos: TRISTAN
Sérülések: Kollektívan tisztul a tudatotok és fokozatosan minimalizálódnak az izom-összehúzódásaitok. Evának lassabban, de az ő kilátásai is határozottan, fájdalmasan javulnak. A kezdeti szédelgése a következő kör végére teljesen megszűnik. A többi változatlanul érvényben van.
Megan & Qetsiyah & Nick - II. emelet
MEGAN: Az álladról kisebb csíkban folyik le a véred, míg a blúzod kisebb helyeken elszakadt rostszéleit az alkarjaidnál lassacskán vörösre festi. Sajog, zsibbad, de a könyököd megúszta és nem fog akadályozni a mozgásban, az eltervezett mászásban, aminek megtételére az egyre közelebb lépdelő terrier kényszerít, ahogy a pofáján lévő kosarat próbálja lepofozni, tépni. A hátrálás következtében emberi kézre történő lépésnél egy pillanatra elveszíted az egyensúlyod, de könnyen vissza tudod nyerni. A botlás azonban felbuzdítja a kutyát, két fokkal lejjebb ugrik és ügyetlenül beleakad a saját lábába, az átkelési szándékoddal átellenes oldalon kenődik fel a vasgerenda oldalába, ami renyhén moccan ennek következtében. Az egyik lába beszorul aközé és a lépcső közé, szabad utat biztosítva ki tudja mennyi ideig az átjutásodhoz. Mocorog, nyekereg a fém, de a ránehezülő súlyodat elbírja miután Nick felhívó szavára az az egy ember is elhagyja a szerkezetet, aki a morgó jószág mögött helyezkedett el a szerelvény legtetején, saját könnyeivel küszködve a karjába állt üveg okán. Az utolsó pillanatban, mikor átemelnéd a lábadat fog nagyobbat szólni az alattatok lévő szerkezet, a szemed is könnybe lábad a rád törő pániktól, ami gyorsabb haladásra ösztökél. Egyenesen a lábával sínylődő Qetsiyah felé, akit menekíteni próbál a káoszban szemmel láthatóan nálatok jóval összeszedettebbnek elkönyvelhető férfi.
QETSIYAH & NICK: Mindketten halljátok a fentről érkező morgást, annyira kirí az együttesen zengő siralomhangok közül. A túloldalon lejátszódó jelenetből a szőke üstököt álló helyzetéből fakadóan egyedül Nick látja, ahogyan ő az egyetlen, aki jelenlegi állapotának és az utasításai következtében majdnem kiürülő lépcsőmenet okán segíteni tud a mozgásképtelen segélyvonali munkatárson. A korlátba való kapaszkodást nem teszi egyszerűvé a hirtelen megrökönyödése az alattatok lévő vasnak, de egyelőre nem csavarodik jobban. Qetsiyah felemelése nem egyszerű feladat, ingatag hozzá a talaj, rengeteg a törmelék, ami a rácsvonalak közé ékelődve nehezíti a járást, főként plusz súllyal a kezek között. Az instabilitás miatt megfontolandó valóban karba kapva érdemes leszállítani a fémtestről vagy a sérült lába oldalán megtámogatva tenni rá kísérletet, kiszlalomozva a vértől mocskos testek között az első emeletre. Vagy a néhány másodperc múltán érkező, mászásából még lendülettel rendelkező Megan-nal is kalkulálni..
Ellátó orvos: NYSSA
Sérülések: Nincs változás az eredeti állapotokhoz képest. Javaslat a történet futtatásához: Megan írjon előbb.
MARION :: BRADLEY :: 2. EMELET (lényegében bárki a teljes 2. emeleten)
- Nem fáj, hidd el nekem, nem fáj! – hárítok azonnal, s megszívesebben odaugranék Marionhoz, hogyha nem lenne közöttünk akadálynak a férfi, akinek a testi épségét nem tudom garantáltnak venni sem jelen állásban, sem semmiképp. Nem akarom, hogy aggódjon, nem akarom, hogy úgy lásson, ahogy vagyok, legszívesebben eltakarnám az arcomat a húgom elől, de akkor még annyit sem látnék, mint most. Egyébként nem hazudok, tényleg nem érzek fájdalmat, egyelőre az idegesség még nem juttatta el a fájdalmat a zsigereimbe és azzal sem érek rá foglalkozni, hogy valaha visszanyerem-e a látásomat vagy épp mi állt bele a szemembe. - Az álruhás pap? – szalad ki a számon a döbbenet, miközben a férfi mellé térdelek. Először a fejéhez nyúlnék, de visszahúzom a kezem. Kapkodok, mint Brenát a ménkűhöz, de végül arra jutok, hogy beszélek hozzá. Hozzájuk. Nem vagyok orvos, mást nem tehetek egyikükért sem. - Ó, hála az égnek, hogy van hangja! – sóhajtok fel a férfi motyogását hallva. Nem tudom eldönteni, hogy az én hallásom romlott-e vagy tényleg halkan beszél-e, de nem is érdekel. A lényeg, hogy él. És remélem nem csak még él, hanem élni is fog. Bár ezzel a fémmel a testében.. - A testbe fúródott darabokat. Nem akarom réd hozni a frászt, de akad benned valami, ami nem odavaló. És bocs, hogy tegezlek, de akin fekszel, az a húgom. Marion. Ismered, a csini szőke sminkes. Szóval izé. Bradley! Meg tudja tartani magát? Ki kellene szedjük a húgom lábát a hátad alól. – egyszer tegezem, egyszer magázom. Nem kicsit vagyok összezavarodva. - Próbeálok segíteni, igen. Bocs, ha fájni fog, tényleg! Nem tudom.. vagy maradjunk így, amíg jön a segítség? Tanácstalan vagyok, nem is kicsit. Ám ha Marion még mindig küzd a lábával, megpróbálom felemelni Bradley felsőtestét annyira – felnyalábolva őt – hogy oldalirányba ki tudja húzni jobban a lábát Marion alóla. Hátrafelé nem csúszhat, hisz ott koppanásig vagyunk. Visszaeresztem Bradleyt a földre, s amint szabaddá válik mindkét kezem, levetem magamról a pulóveremet, hogy összegyűrve párnának a férfi feje alá tehessem. - Hé! Hahó! Van orvos a közelben? – kiáltom hangosan, hátha ebben a nyamvadt törmelék- és porfelhőben eljut a hangom valakihez, aki nálam kompetens. Amíg a válaszra várok, visszapillantok Bradleyre. - Jól vagyok, igen. Azt leszámítva, amit a szemem környékén látsz, nincs gáz. Tudok mozogni, azt hiszem ez így teljesen oké. Marion! Lábad? Ficam, törés, rándulás.. nem értek hozzá. Nyílt törése nincs, azt látom, de azon felül fogalmam sincs, hogy mi baja lehet. - Idébb tudsz csúszni? – a keze után nyúlok, ha igen, Bradley kezébe teszem a húgom kacsóját. - Körülnézek, oké? Hátha találok segítséget. Nem megyek messzire.. – jegyzem meg, s azzal a lendülettel kelek is fel mellőlük, hogy pár lépést tegyek. Vajon milyen látvány tárul a szemeim elé?
Sajog és zsibbad és enyhe melegséget érzek a karjaimon és az államon is, de kisebb gondom is nagyobb ennél, úgyhogy nem foglalkozom a vérző részekkel. Első és legfontosabb célom, hogy épségben lekeveredjek erről az istenverte szerkezetről és minél hamarabb magam mögött tudjam azt a hülye bestiát. Egyik kezemmel a korlát felé kapok, amikor megbillen az egyensúlyom a kézre való rálépésnél, a másikkal pedig a számat fogom be, nehogy megint sikítsak. Bár annyira mindegy, sikítok-e, vagy sem, hiszen éppen elég sok a zaj és sikoltás körülöttünk, ha az a kutya rám akarja vetni magát, akkor rám fogja, már így is kellőképen felhívtam magamra a figyelmét. Próbálom nyugtatni magam, amikor a kutya lejjebb ugrik és magamban azért fohászkodom, bárcsak átbucskázna a korláton és a mélybe zuhanna. Legszívesebben én ütném agyon, amikor belecsapódik a vasgerenda oldalába és az megmoccan emiatt. Erősebb kapaszkodásra és gyorsabb mozgásra ösztökél, egyrészt mert ki tudja, mennyi ideig bírja még a szerkezet, másrészről pedig azért, mert így egy időre le van foglalva azzal, hogy kiszabadítsa a lábát. Egyre szaporábban veszem a levegőt, tiszta őrület, hogy ezen a szaron lépkedek, ami bármelyik pillanatban leszakadhat a súlyom alatt. Már épp megkönnyebbülnék, hogy elbírt, amikor az utolsó pillanatban nagyobbat szól a szerkezet. Sikítva szorítok rá a korlátra, könny szökik a szemembe, rohadt szar lenne itt és most meghalni. Nem fogok itt és most, ilyen röhejes körülmények között meghalni, úgyhogy szaporázni kezdem a lépteimet és egészen addig jól is megy, amíg oda nem érek a férfi és a nő párosához. - Gyerünk, gyerünk, húzzunk már innen! - a félelem hadaróssá teszi a szavaimat, színtisztán kivehető belőlük a felettem uralkodó pánik. Mély levegő. - Segítek, emeljük fel, vagy nyújtson neki támaszt, úgy egyszerűbb! - próbálkozom a hirtelen jött ötletekkel. Elbírni én aligha bírnám, legfeljebb a földről tudom felhúzni, de a karban cipelést én sem tartom jó ötletnek. Nehézkes és sokkal veszélyesebb, mintha csak támaszt nyújtana neki. Mindegy, mit csinál, láthatólag ő sokkal összeszedettebb, mint én - a másik nő nevében nem tudok nyilatkozni -, ezért övé a végső szó, én csak próbálok segíteni. Egyrészt nem hagynám itt én se a nőt, másrészt meg húzzunk már le erről a rohadt mozgólépcsőről!
- Nincs az az isten. – Sem az, hogy elhiggyem, sem az, hogy nem fáj. Nemes egyszerűséggel képtelenség. Vagy sokkos állapotban van. Nem mintha tudnám, milyen az, gőzöm sincs róla, de más okot nem tudok elképzelni. Azt gondolom észlelte, hogy nem lát az egyik szemére. - Igen, ő. – Nyöszörgöm, és félek, hogy mindjárt elbőgöm magam, mert ehhez én túl gyenge vagyok. Nagyon aggódom Cat miatt, és ugyan tudom, hogy nem lenne szabad összezuhannom, mert azzal őt is hátráltatom, de mégiscsak én vagyok a kistesó. Ami azt illeti, soha ilyen kicsinek még nem éreztem magam. Azon azért nekem is sikerül megkönnyebbülnöm, hogy Bradley megszólal, de tőlem szokatlanul rendkívüli módon csöndes vagyok, mert nem tudok mit mondani, és szentül hiszem, hogyha építő jellegű jelen helyzetben nem tudja elhagyni a számat, akkor inkább semmi se tegye. - A csinit most vitatnám. – Lévén a képem szerintem majdnem mindenütt vérfoltos, de az tuti, hogy nem érdekel, mi is lesz az arcommal, csak Cat meg Bradley állapota miatt aggódom, lévén ők szerintem sokkal szarabbul festenek, bár az is igaz, hogy magamat nem látom. - Nem tudom, mi lenne a jobb, ha úgy gondolod, hogy veszélyes megmozdítani, amúgy szerintem az, akkor még bírom. – Kibaszottul fáj, ez nem is kérdés, de ha ránézek arra a kiálló akármire Bradley hasfalából, akkor erősen biztos vagyok benne, hogy inkább elviselem, mintsem azt kockáztassuk, hogy elmozdul a cucc. Amennyiben Cat végül felemeli Bradet annyira, hogy meg tudjak mozdulni, akkor kihúzom alóla a lábamat, de azonnal rászólok, hogy elég, amint bírok mozdulni. Az én lelkemen senki halála ne száradjon, nem bírnám elviselni. Ezt a sármos szemétládát meg még kedvelem is pluszban, szóval felettébb szarul tudna esni. - Nem tudom, mi van vele, ficam talán, de inkább nem próbálok meg ráállni. – A kurvára fáj szó együttest az ő sérüléseik mellett nincs pofám használni. A kérdésére próbálkozom, és a kezeimmel azért sikerül arrébb navigálni magam, de azért az erősen megdöbbent még pluszban, hogy Bradley kezébe teszi az enyémet. Némi feszülést érzek a gyomromban, de ezt sem én csináltam szándékosan, nem az én hibám, nem én értem hozzá, nem mintha ez most számítana… basszus, annyira ijesztő érzés belegondolni, hogy aggódom érte is. - Cat… … ne menj el, lehet sosem látlak többet. Ahogy a könnyeim sűrűsödnek a szemgödrömben, úgy kezdenek sorra kibuggyanni, nem akarom, hogy eltávolodjon, legszívesebben rákiabálnék, hogy ne tegye, de nem lehetek ilyen önző, erőt kell vennem magamon. - Ne mozogj, jó? És meg ne merj nekem halni. – Ennél jobban nem akarom kifejezni, hogy féltem az ő seggét is, de közben tekintetem Cat hátát fixírozza, bízom benne, hogy nem kerül látótávolságon kívül.
Amennyire tudok, annyit segítek neki, amíg emeli az ajtót, addig én mozdulok, mit sem törődve a fájdalommal csúszom hátrébb, amíg csak képes vagyok rá ütközés nélkül. Így nem is kell megpróbáljam – és amúgy is esélytelen lenne – behajlítani a lábaimat, de ki is kerülhetek a satuból. - Tökéletes, kösz! – bólintok mind a hangerőre, mind pedig a rudakra, amiket szerzett. Levetem a pulóveremet, hogy alóla a viselt ingem ujját tudjam leszaggatni, jó lesz kötszernek. Ha rögzítem a csontot, akkor legalább elmozdulni nem tud, s helyzetet tudok változtatni úgy, hogy több hasznom legyen. - Hagyd csak, annak mindegy, már évek óta hallókészüléket viselek. Elromlott. – adok magyarázatot arra, hogy miért nem hallok 100%-osan. Nem vagyok siket arra a fülemre se, csak ha abból az irányból jön a hang, hallókészülék nélkül válok lényegében majdnem azzá. - Előbb a hátad, aztán a bokád. Ha megfordul, hogy kézre essen, minden ruhaanyagot, ami útban van finoman eltávolítok a seb környékéről. Fertőtlenítő és orvosi táska nélkül nem sokat tudok tenni vele, de ha úgy ítélem meg, hogy többet ártana a mozgással, semmint használ, nem fogom engedni neki. - Varrni kell majd, de szerencsés helyen van a seb. Lehetőség szerint ne nagyon rángasd a bal kezed. Tudom, esélye annyi, mint amennyit használ egy halottnak a csók, főleg mert épp én voltam az egyik, aki miatt meg kellett erőltesse magát. - A bokádat viszont helyre kéne tenni. – a rudat – mert még nem rögzítettem vele a saját lábamat – átnyújtom neki vagy így, vagy úgy. Ha arra támaszkodik, akkor tud haladni, én meg legfeljebb csúszom. Fenéken. A törmeléken át nem lesz kellemes, de erősebb bennem az orvos, mint a szenvedés. Étienne bokáját a levetett pulóverem rácsavarásával és közésével próbálom rögzíteni, hogy oldalirányban ne mozoghasson el. Még egy fémlapot is felhasználok a kötés erősítésére, a törmelékből szedem össze. (Ha Étienne ellenkezik, akkor persze nem teszek ilyet.) - Hallod a hangokat? Tegyük hasznossá magunk, amíg megjön a segítség. Van járóképes személy errefelé? – a kérdésem nem halk és nem is költői. Étienne jelen állapotában nem alkalmas arra, hogy testeket cipeljen és van az a sérülés, amit nem is mozgathatunk igazán. Könnyebb lenne, ha engem támogatnának el odáig. Vagy legalábbis logikusabb. Hiába kéne megüljek a seggemen, akármilyen fájdalmaim is legyenek, nem vagyok képes rá.
Étienne: Ha nagyon figyelsz, akkor hamarosan fulladozó-nyeldeklő-szörcsögő hangot fogsz meghallani. Halk ugyan és nem is lehetsz teljesen biztos benne, hogy merről is érkezik. Körül kell nézni hozzá, mire feltűnhet, hogy a lifttől balra lévő, az épület széle felé nyúló félfolyosó – ami egyébként zsákutcába fut, egy-egy kisebb üzlet kapott ott helyet – felől érkezik az elsőre talán felismerhetetlen hang. Amint befordulsz, azonnal értelmet nyer, mit is hallottál; az épület ezen részén nagy méretű ablakok vannak, amibe szó szerint beleépített a robbanás egy babakocsit és egy gyermek fuldokolva nyöszörög benne. A babakocsi egyik fele kiér a plázából és a semmiben lóg, a másik fele még bent van, az üveg na meg a szentlélek tartja a helyén. Benne egy gyerek, 2-3 éves körül lehet, üvegszilánk állt a torkába, amitől nem nagyon kap levegőt. A feje lassan kék színt vesz fel az oxigénhiánytól. Az rögtön látszik, ha a kocsit mozdítod, akkor kitörhet az üveg és azonnal lefejezi a gyereket, ha viszont a kicsit próbálod csak meg kiszedni, félő, hogy tovább rontasz a sérülésén.
Sigmund: A kiabálásodra egyelőre nem érkezik felelet – vagy nem hallod meg –, viszont a férfi, akibe a kések és húsvillák álltak még él és viszonylag magánál van. Érthető szavakat már nem tud mondani, de így is jól kivehető, hogy segítséget kér, noha egészen biztos, hogy ő nem fogja túl élni a mai napot, valószínűleg a következő 15 percet sem már.
Ellátó orvos: TRISTAN
Sérülések: Nincs változás az eredeti állapotokhoz képest.
Minden december huszonnegyedike ugyanarról szól közel tizenegy éve az ünnepekre való készülődés mellett. Az az évi Super Bowl ismétlésének megtekintéséről. Családi szent és sérthetetlen tradíció, amiből nem akartam eredetileg engedni G-nek, hogy megbontsa az eltervezett atlantai útjával, ahova a kölyköt is vinné. Már az ő szava járásával élve. Holnap reggel visszaviszem, hogy korán indulhassanak, de a mai nap az enyém. Eredetileg ez volt a terv. Éjfélig bezáróan és utána egyébként sem vágna neki az útnak autóval, ismerem ahhoz, hogy tudjam nem vállalná be a több órás éjszakai vezetést a kényszerpihenővel a folytatás előtt. A Denver Broncos és a Pittsburgh Steelers meccsét már kívülről fújom, így magamra vállaltam az elfogyott sör-, nasskészlet utánpótlását. Emiatt jöttem a bevásárló központba és emiatt keveredtem bele a karácsonyi rémálomba. Hála az égnek, hogy egyedül. A hangos robajjal, az emberek egyként felbődülésével együtt az üvegablak csörömpölése is visszacseng a fülemben, ahogy a kirakaton átlök a robbanás ereje. A karomba fúródó szilánk és törmelékdarabok fájdalmasra nyújtják a képemet, de nem veszítem el a fejemet vagy a gyakorlatiasságomat a váratlan helyzet ellenére sem. Se hülye, se öntelt nem vagyok, hogy egyértelműen kijelentsem a csak gyakorlatokon belénk vert mozdulatoknak köszönhetem, hogy időben ki tudok gurulni a lezúgó mennyezetelemek alól. Egy jó adag szerencse is benne volt a pakliban. Ebből az adagból, pedig nagyon úgy fest csak nekem jutott ki. A földön fekve kell egy, de inkább két másodperc, amíg örülök a megállásnak és egy gyors önellenőrzés után fejben összeszedem, hogy egyben vagyok, semmim nem tört el, csak az üveg hasította fel a bőrt a karomon. A többi meg a jelenlegi helyzetben nem veszek tudomást, elenyészőek és figyelmen kívül hagyhatóaknak ítélem őket. A vállam fáj, de nem halok bele. A kinti pánik hangulata itt is érződik, az üzletben tartózkodók zavartságról, kétségbeesésről tesznek tanúbizonyságot és a hátsó tér felé tolakodnak. Egymáson taposva, mint az állatok. Csak a szám rándul a gyorsnak is nevezhető talpra kecmergéskor, amit a por miatt egy kisebb köhögőroham követ és ekkor veszem észre a megmozduló kezet. Gondolkodás nélkül lépek oda. A benti hangzavarral most nem tudok törődni, szó nélkül a biztonsági őrre bízom. Ha jól láttam van és beljebb nem ütött be annyira a krach, mint itt. Megszorítom a kilógó kezet, hogy tudassam a kéz alapján férfival, hogy észre vettem. - Mindjárt kiszedem. Tartson ki. – nem látom értelmét a kérem és mindenféle udvariaskodó szó használatának. A legfelső mennyezeti darabbal kezdem, ügyelve arra, hogy ne okozzon lavinát az eltávolítása, márha meg tudom mozdítani azt. Tisztában vagyok vele nem kapkodhatom le a lezuhant anyagokat csak úgy válogatás nélkül, amelyiket a kezem éri, mert a végén nagyobb kárt okozok, mintha hagytam volna. A belső oldalról igyekszem megszabadítani a ránehezedő súlytól az illetőt, nem kevésszer pislogva felfelé is, nehogy valami váratlanul további meglepetésként szakadjon kettőnkre. A fej kiszabadítását nevezem ki legfontosabbnak, hogy normálisan juthasson levegőhöz. A tőle telhető legnormálisabban. A tenyerembe ment szilánkok miatt többször is felszisszenek, de folytatom a rakodást és ha azt látom mozogni akar a tag rögtön rászólok. - Ne mozogjon. Beszéljen, mit érez vagy mit nem és hol, rendben? Segítek. Kiszedem innen. - beszéd közben nem állok meg. A kinti kiáltásokat nehezen értelmezem, nem tudom tisztán kivenni a kajabáló és a bolt közti távolság miatt, amihez még hozzácsapható a törmeléktorlasz velem szemben. A rohadt élet, hogy fognak ide bejutni a mentőcsapatok időben? Azt se tudom a személyzeti bejárat hátul járható utat biztosít nekik vagy se. A telefonommal nem is próbálkozom. Emlékezzünk csak a szilveszterre. Minden idők szilvesztereire éjfél tájt.
Csak a hüvelykujjamat tartom fel, a hangerőt tartogatva egyelőre. Hallja, ez a lényeg. - Ó – készülék nélkül most éppen nem a legjobb, a hangok az egyik legjobb veszélyjelzők, vagyis Sig extra figyelmet érdemel. Próbálom kizárni a fájdalmakat, egy részéhez hozzá lehet szokni, egy szintig. Bólintok, s megfordulva engedem ellátni a hátam, levéve a kabátot és az inget, majd az inget hátraadom Signek, azzal még tud valamit kezdeni. Elmosolyodom, hogy pihentessem a bal kezem. Most éppen nincs idő rá. A kabátot visszaveszem, a mozgás egyre nehezebben megy. - Előbb téged. A rudat elveszem tőle, amit átnyújt, s rögzítem a lábát, nem engedve egyelőre, hogy velem foglalkozzon, a lába a fontosabb, mint a kiment bokám és a hátam, már így is sok időt vesztegettünk rám az előtt, hogy a lábát elláthattam volna. - Ha helyre rántanád, az lenne a legjobb – tartom a lábam felé, kibújva a cipőből, most kivételesen belebújóst vettem fel. A levegőt újfent benntartom, míg visszarántja a helyére. Először értetlenül tekintek rá, majd megértem, hogy engem akar kímélni, halványan elmosolyodom. - Maradnod kéne Sig – azzal kotrok még két támasztékot, és ha megy, felsegítem Siget, s átnyújtom neki az egyik dísz faoszlop maradványt, vagy nem tudom mit, míg a másikra én támaszodom. Ha ülni akar, akkor békén hagyom. S ha igényli, akkor másik oldalt felajánlom a vállam. Sig öblös hangját hagyom kiengedni s utána fülelek, ordítani most nem menne, így egészen jól megosztjuk a feladatot. Halkan, de egy ismerős jelenséget adó szörtyögés üti meg a fülemet, Sigre nézek, majd elindulok a hang felé, majd megállok, ahogy bekanyarodok, összeszorul a torkom. A gyereksérülések a legnehezebben feldolgozhatóak, nekem mostanában mindenképpen. Talán éppen ezért önt el az adrenalin, hogy gondolkodjak, s cselekedjek, félrenyomva minden sérülésemről érkező jelzést. A babakocsit nem mozdíthatom meg, s úgy hozzányúlni a gyerekhez, hogy ne sérüljön tovább, lehetetlen. Viszont cselekedni kell, minden egyes másodperccel veszít a lehetőségéből. Körbenézek lehetőségek után, s ha nem találok semmilyen üreges, hengeres tárgyat, a nadrágom zsebére tapogatok, majd a kabátom belső zsebébe nyúlok. Rohadt toll, összecsukható. De, egy pillanat, csak egy része kell úgyis. Amilyen gyorsan csak tudom, széttekerem, kirázok az alsó részéből mindent, nem érdekel, merre gurulnak és a zsebembe teszem a tollat, és odalépek a gyerekhez. Az üveg éppen ott állt bele, és úgy, hogy a segítségemre lehet. - Segíteni jöttem, akármi is történik, ne mozogj – nem mondom, hogy fájni fog, nem mondom a nevem, arra nincs idő. Feltérképeztem, hol tudok úgy alányúlni, hogy minél kevesebb sérülést adjak neki, s ki tudjam onnan rántani. Általában többen csináljuk, de csak egy ember fér hozzá most. Kéne Sig segítsége, nagyon, de csak rontunk az esélyén és idő sincs rá. Ha nem kap oxigént az agy, maradandó károsodása lesz. Kirántom, s azzal a lendülettel lépek arrébb, leteszem a földre és máris elővéve a tollat a torkában lévő sérülésbe tolom. - Lélegezz, vegyél levegőt, úgy, mintha a torkoddal lélegeznél. Menni fog, nagyon bátor voltál. Lélegezz! – teljes feszültséggel térdelek a gyerek fölött. Ne vedd őt el, ne vidd őt el, kérlek! Nem akarok a vetélésekre gondolni, arra, hogy a legidősebb éppen olyan korú lenne, mint ő.
Karen-nel megbeszéltük, hogy a plázában találkozunk, még kellene néhány holmit vásárolnunk és mivel bevállalta az ünnepi lakoma megfőzését, ezért ő is kellene hozzá, hogy mégis mi a fenét vásároljunk, mert listát azt nem írt. Megrezzen a telefonom, félrehúzódom az embertömeg vándorlásából, hogy nyugodtan elolvashassam a kapott üzenetet. Karen késik. Pompás. Rögtön egy másik üzenet is befut ezt követően. Be kellene menjek a szerkesztőségre, mert valamit nagyon elcsesztek és szükségük volna rám. Rohadt jó. Épp kezdenék bele a válaszok megírásába, amikor hirtelen áll a feje tetejére az egész világ, az én gondolataim közül pedig egy pillanat alatt röppen ki a morgós válasz. Meglódulok, pedig nem léptem semerre, nekivágódva az üvegnek adja meg a lap magát a belecsapódó erőnek. Érzem, ahogyan a szilánkok kicakkozzák az arcom, a nyakam, a mellkasom, automatikusan szorítom össze a szemeimet, így tulajdonképpen fogalmam sincsen arról, minek is csapódok neki az üvegen túl, de piszok mód mellbe vág az érzés és sajnos nem csak átvitt értelemben. Valami a földnek szegez, jobban mondva a próbababának, amit sikerül felismernem, miután kinyitom a szememet. Levegőt vennék, de iszonyatos fájdalom hasít a mellkasomba. Mégis mi a szar történt? Ki az az elmebeteg, aki december 24-én áll neki robbantgatni? Nincs jobb dolga, bassza meg? Fogalmam sincsen, mit csinálhatnék, gondolkodni sem igazán tudok rajta, mert egyelőre nem jutok tovább a ténynél, hogy baromi nehezen kapok levegőt. Ugyan a környezet hangjai elnyomják a sípolásomat - mint egy kicseszett gumikacsa -, de a tényen semmin sem változtat, hogy fáj és nehéz is a levegővétel. És akkor a földhöz szegező súlyról még csak szót sem ejtettem. Valami megszorítja a kezemet, vagyis feltehetőleg valaki, mert mintha hangot is hallanék, nehéz kivenni a szavak jelentését, de legalább van mire koncentrálnom és van, ami segít összeszedni a gondolataimat. Egy pillanatra merül fel bennem a gondolat és a megkönnyebbülés, hogy Karen ezúttal késik, mert így legalább távol marad ettől az átkozott plázától. Hallom és valamennyire talán érzékelem is, hogy valaki tényleg azon van, hogy kiszabadítson, de mivel nem sokat látok, ezért fogalmam sincsen, mennyire reménytelen a helyzetem. Amint érzek némi enyhülést a rám nehezedő súlyból, persze, hogy mozdulnék, de mivel az illető rám szól, ezért inkább abbahagyom. Ő jobban látja a szitut, úgyhogy csinálom, amit mond. - Mindent érzek, túlságosan is - a beszéd sem túl kellemes, a szavak formálása közben erősebbé válik a szúró érzés a mellkasom tájékán. - A mellkasom kurvára fáj, amellett minden más eltörpül - próbálok lényegre törően beszélni, egyrészt, hogy ő is megértse, másrészt meg azért, mert nem is nagyon tudnék többet. - Mintha átszúrták volna - nem igazán látom, mi történik körülöttem, úgyhogy a másik férfire vagyok bízva, amúgy sincsen túlságosan táncos kedvem, úgyhogy attól nem kell tartania, hogy majd ellenkezni, vagy hadakozni fogok vele.
Első próbálkozásra nem sikerül visszanyerni az uralmat az izmaim felett, így előbb pihentetem a dolgot, s csak azután veselkedek neki megint. Fáj, persze, de hé, a különleges erők katonai kiképzése után az ilyesmi már nem képes meglepni. Az a helyzet a fájdalommal, hogy sosem lehet rá felkészülni előzetesen, de ha már ott van benne az ember, és tudja, mi a pálya vele, akkor már kezelhető. És ahogy sikerül kezembe erőltetni a fegyvert, az addig félrekalapáló szívem is megnyugszik valamelyest, még mindig szarul vagyok, de a világom sokkal kerekebb, ha kezemben a stuki. Megpróbálok felhúzni valakit, de nem jön össze, és három másodpercig üres aggyal meredek a lezuhanó test után, döbbenten saját kudarcomtól. Ezt a megtorpanást is betudom a zavarodottságomnak, aztán egyszerűen hagyom, hogy az agyam kategorzálja az esetet: áldozat menthetetlen, halál oka, halál ideje. Nem állok le gyászolni vagy önmarcangolni, nem jellemző rám, inkább nézek körül, mi van még, ki van még, mit tegyek inkább. És ahogy küszködöm és a gondolataim tisztulnak, arra is rájövök, hogy tulajdonképpen mázlista vagyok, meg egy kicsit hülye is, de sebaj. Mostanra biztossá válik, hogy a jól látható felfegyverzettségem ellenére sem fog senki rám lőni, úgyhogy megállhatok rendesen végiggondolni a helyzetet. Közben automatikusan keresek a kabátzsebemben dilibogyót, hogy a nyelvemre toljam, ha ugyan akad még nálam. A leszakadt elektromos kábel nem lehet magasfeszültségű (ami saccperkábé húsz kilovoltot jelentene), legfeljebb valamivel erősebb a normális hálózati áramnál. Talán háromszázhatvan volt, olyanokkal szokták mondjuk a lifteket működtetni. Sosem hallottam olyanról, hogy nagyvárosi környezetben ötszáznegyven voltnál nagyobb feszültség lenne egy kábelben, de az is inkább ipari vagy nehézgépek közelében, például a metróban fordulhat elő. Jelenleg a háromhatvan és a kettőhúsz a legvalószínűbb opciók. A nagyobb kérdés az amper. A villámcsapást is azért élik túl az emberek, hiába eszméletlen mértékű feszültség halad át rajtuk, mert közben alacsony az áramerősség. Persze, ha a szíven fut keresztül, akár még a töredékértékű amper is lehet halálos. Legalábbis tudomásom szerint, de azért elég pöpec és sok mindenre kiterjedő kiképzésem volt. Szóval a puszta tény, hogy még élek, azt jelenti, hogy az áram egyetlen létfontosságú szervemen se haladt keresztül (szemben körülöttem a nagyon is hulla pechesebbekkel), mert abban az esetben még az én modifikációimmal is beadtam volna a kulcsot. Persze olyan nagyon szerencsés se vagyok, mert lehetett volna olyan mákom is, hogy egyáltalán nem érzem meg a találkozást a vezetékkel. Ha például a vastag vászonból készült katonai gyakorlónadrág lett volna rajtam... francba. A vezeték nem egy tőr, nem vág át semmit - ha nem ért volna a bőrömhöz, akkor nem csapott volna meg. Persze még örülhetek a farmerommal, mert egy fullműszálas vacak nagyon szép, szikrázó fényjelenségek közepette nyírt volna ki. Visszakényszerítem gondolataim a tárgyra, mielőtt túlságosan elkalandoznék. Lényeg: a vezeték a víz miatt veszélyes. Kell valami, amivel kipiszkálhatom onnan. A fém nem jó, lévén erősen vezető hatású, a mozgólépcső valószínűleg túl messze van, pedig a fogódzó gumiborítását le tudnám vágni. Mi van még? Üveg. Kedvem lenne fejbe vágni magam, hogy nem jutott eszembe hamarabb. Az üveg nem vezeti az áramot, és ha elég ügyes vagyok... Feltérdelek - örömmel konstatálom, hogy ha nehézkesen is, de már képes vagyok erre - és szinte megszállottan nézek körül, a legnagyobb szilánkokat keresve. Csak annyi a lényeg, hogy ne kelljen a) a vízbe b) a vezeték szikrázó végéhez érnem. Azért a gumiborításával se nagyon próbálkoznék, mert franc tudja, hol sérült meg, de ez a fő prioritás. Nem egyszerűsíti le a helyzetem, hogy még mindig szédelgek, hogy a testem súlyos teherként nehezedik rám könnyed precizitás helyett, de életek múlhatnak rajta, hogy sikeresen cselekedjek, szóval nem foglalkozhatok most ezzel. Egyszerűen mennie KELL. Úgyhogy ha sikerül legalább alkarnyi hosszúságú szilánkot találnom, lehetőleg kettőt is, akkor nekiállok visszaindulni a vezeték, a víztócsa és Enrilék felé, és közben kénytelen-kelletlen elteszem a fegyveremet. Menet közben megállít a belém kapaszkodó nő, azonnal felé fordul a tekintetem, és amennyire az állapotom engedi, ütésre lendül a másik kezem. Szerencsére sikerül időben visszafognom, így nem töröm be még én is az orrát, az lenne csak a szép. Egy pillanatra bosszúsan összeszorítom a szám, aztán veszek egy mélyebb lélegzetet. - Nyugalom, úton van a segítség - hazudok a szemébe gond nélkül. - Engedjen el, segítek ott és rögtön visszajövök - a hangom a szituációhoz képest szerintem meglehetősen nyugodt, hiszen nem veszítettem el a fejem, de ha sokáig feltart a némber, akkor még megtehetem. Szeretném, ha hallgatna a szép szóra, és ennyi elég lenne, de ha nem, akkor üveget ledobva a nyaka két oldalára szorítom a kezem, összeszorított foggal, hogy a ballal is képes legyek a műveletre. Amatőr szemlélő azt is hihetné, hogy pulzust ellenőrzök, azt azonban minden hülye tudja, hogy csak egy oldalon lenne szabad. Mindkét agyba vezető ér útját elszorítom, vagyis maximum fél perc alatt el kell ájulnia a nőnek az agyi oxigénhiány miatt - a körülményeket tekintve valószínűleg hamarabb is -, és én mehetek dolgomra, de közben benne sem teszek kárt. (Le is üthetném, végtére. Vagy bepánikoltathatnám. Vagy... De tényleg jó lenne, ha elég lenne a szép szó. Az ájulás meg ebben az esetben nem hosszan tartó, és valószínűleg még jól is jár vele.) Bár azt a tényt, hogy az öcsémet folyamatosan perzseli az áram, igyekszem kizárni a tudatomból. Ha ezt túléli, nem tudom, mit csinálok vele. Megölelem. Megölöm. Valami ilyesmi. De először is ki kell kotornom a vízből a kábel végét, elég messzire ahhoz, hogy megszakadjon a kapcsolat a víz és az áramforrás között. Ezt az egyik, pulóveremben megtörölt üvegszilánkkal tervezem kivitelezni - az sem baj, ha az éles szegélyek a tenyerembe vájnak -, a másik szilánk a biztosíték, hogy ha oda kell kapni, akkor véletlenül se puszta bőrömmel tegyem, mert az aztán cseberből vederbe szitu lenne, az ösztönök viszont erősek, különösen ilyen helyzetben. (Persze az tényleg a végső gáz, lévén a bal kezem duplán tropa, egyrészt a nem teljesen begyógyult törés, másrészt a friss, egyelőre katalogizálatlan új sérülés miatt, szóval örülök, ha rá tudok markolni arra a vacak szilánkra, és bőszen remélem, hogy ennél többre nem lesz szükség.) Halkan dúdolok magamnak, mondhatni kedvtelésből - Are you scared? Are you scared? Are you scared?, mint egy mantra, végtelenül -, amíg dolgozom. Ha sikerül, amivel próbálkozom hurrá. Akkor végre rá is nézek majd Enrilékre. - Maradjatok még nyugton egy kicsit, míg az izmaitok lenyugszanak! Enril, Elijah, mondjátok el, milyen sérüléseket éreztek magatokon! - utasítom őket, ismét csak emelt hangon. Közben persze mindenki más is nyög, jajgat, kiáltozik, et cetera az egész épületben, ami nem meglepő, de az én türelmem is véges, úgyhogy ha és amennyiben immár rendesen működik a tüdőm és a hangom, elbődülök. - Mindenkinek kuss! Akkor ordít, amikor megérkezik a mentőegység, addig helyzetet felmér, a közvetlen környezetének segít! Aki alól nem omlik az emelet, az marad a seggén, nem csámborog! Aki alól omlik, az elkúszik onnan, nem áll talpra! Beékelődött tárgyakat senki nem húz ki magából! Világos voltam?!- Az emberek fura idiótaságokra képesek stresszhelyzetben. Én meg valószínűleg egy érzéketlen ribanc vagyok, de ez is csak olyan, mint egy háborús övezet, számomra legalábbis. Azzal a nehezítéssel, hogy aránylag kevés a kiképzett katona és kurvasok a fegyelmezetlen, veszélyes civil a helyszínen. És akkor az elszabadult állatokkal még nem is foglalkoztam, amik normál esetben nem lennének agresszívek, de belőlük is fene tudja, mit hoz ki a sokk. (A kígyót még nem vettem észre feltehetően.) Ha nem sikerül... nos, akkor valószínűleg úgyis még nagyobb gáz lesz. Nem szeretném még inkább megcsapatni magam az árammal, de első körben sem kértem, mégis megkaptam az áldást.
Jah. Gondolatban bólintok rá. Karácsonyi kibaszott örömhír. Ha tehetném falba verném a fejem, de ez márcsak azért sem kivitelezhető, mert add egy messze a fal, add kettő ahhoz minimum meg kellene tudnom annyira emelnem a most is méhkasként zengő koponyámat, hogy megtehessem.. Vagy add három, nem kellene ennyire lekötnie a légzésem egyenletessé tételének meg a gyomrom lenyugtatásnak. Kifújom magam. - Látsz vele? Már rendesen. – nem tudom megmondani ebből a szögből, a jelenlevő fényviszonyok mellett mi van vele. Hmpff, még ennyivel se tudom kisegíteni. A por világosabb rétegén a vérét kiveszem, valószínűleg az festi sötétebbre az arcának jobb felét szemkörnyéken, de az üveg vágta-e meg vagy felrepedt a bőre a szemöldökénél.. Ugyanannyira nem tudom, mint azt, hogy egy az a baszás mennyire mélyre ágyazódott a szerveimbe. Eszembe jut és csak ez a kis lökés kell hozzá, hogy egy adag önkontrolltól megszabadulva, konokul figyelmen kívül hagyjam a józan eszemet. A középtájékon szétterjedő fájdalomhoz lassan hozzászokok, mit még az a kevés, nem? A lófaszt. Nem veszem ki tökéletesen Joël szavait. A nevem megüti a fülemet, rohadtul utálom a használatát, de nem hangoztatom csak egy kipréselt válaszmorgással veszem tudomásul – azaz kevésbé veszem.. lem, csinálod, látszik – ez érthető. Jól. Tulajdonképpen egyre joban, a jobb fülemet már nem dugítja el a nyomásváltozás. Elsőre sem mondanám jónak tűnt az ötlet, de mit tudnék csinálni? Fekszem baszd meg, mint a jól idomított kutya. A felszólító nem-re meg abbahagyom. Arra is. Csak ellentámaszként fogom továbbra is a vasdarabot, nem feszegetem. Nem fogom. Hangos szusszanással törődök bele. Végre meg is üti a dobhártyám a rögzítési javaslattal karöltve, rohadt jó. - Rögzíteni.. Mivel? Ezzel a kurva jobb karral a másik oldalamon? Ezt az egyet elérem. – kínomban nem tudom röhögjek-e, de az inger megindul és belém nyilall, hogy nem kéne. - Bocs. – a helyzetnek morgok, nem őt akarom csesztetni. - Mást úgyse tudok csinálni, nem? Értettem doki. – fekszem. Nyugodtan. Az utolsó részével bajok vannak, de mély lélegzetvétellel emlékeztetem rá magamat, hogy ezen korrigáljak. Valamennyire megy. A jelző kiáltásokat már fél fülre tisztán hallom, ami aztán komoly biztató erővel rendelkezik azaz marhára nem és kicsit elfordulok tőle. Mozgást még mindig nem látok a szemem sarkából sem a környéken. Kussban ingatom meg a fejem, majd grimaszolok. - Veled mi van? A lábad vagy a fejed? – csak a mutatóujjammal bökök az említett testrészek felé és célzok arra miért nem mozdul, van hasonló testhelyzetbe, mint én. Ha tud inkább mennie kéne, mielőtt a tartószerkezet megadja magát, mert nincs afelől kétségem, hogy meg fogja. Központi helyre került a bomba, csak abban reménykedem az a szarházi is itt van valahol cafatokban az áruházban.. A többi ismerősöm meg kurvára távol márcsak a környéktől is.
Egyedül vagyok. A törmelékeken át nem sokat látok, és az egyetlen mentőövem a tőlem alig pár méterre fekvő halott nő telefonja. A volt kávézó épületdarabjai maga alá temettek, és jelenleg az is felér egy szerencsével, ha rám találnak. Nem érzékelem a lábaimat, az alsó állkapcsomból erőteljes fájdalom sugárzik ki a szájpadlásom felső részéig, keveredve egy kis fémes ízű folyadékkal. Egyértelmű, hogy a vérem az, kinyitni már nem is tudom a számat. Fél oldalt nyál csorog ki. A látásom homályos, de ki tudom venni nyújtózkodás közben, hogy karcolások borítják a felkaromat, az arcomon ragacsos massza kezd kialakulni. A közelben valaki kiabál, keresi a túlélőket. Feléled bennem az élni akarás ösztöne, de nem vagyok benne biztos, hogy a testem is képes kivitelezni a belsőmben dúló harcot. A jobb kulcscsontom furcsán lüktet, mintha kisebb tűkkel szurkálnának. A rám nehezedő súlytól, meg a számba toluló por kavalkádtól a tüdőm munkája megkétszereződik. A hangok formálásáról már le is mondtam, mert egy kisebb helyzetváltoztatás is kínszenvedéssel ér fel. Nem bírok körülnézni, nem tudom, hogy a mentősereg tagja rám fog-e találni, de próbálkozom, a végső leheletemmel küzdök, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A közelemben nemsokára megmozdítanak egy kődarabot, miután elhallgat a karácsonyi csengőhang, és egy maszkos alak tűnik fel a látóteremben. A fülem zúgni kezd, és szédelegve keresem a megmentőmet, de egyelőre nem látom őt. A megnyugtatása az egyetlen olyan mozzanat ebben a pillanatban, amibe kapaszkodhatok. Nem hinném, hogy magamtól képes lennék elmenekülni, a pláza területe valószínűleg egy roncshalmaz. Félelem burjánzik szét a belsőmben, és sírni lenne kedvem, de azt hiszem, hogy a szemem sarkában megszáradt könnycseppek maradnak az utolsók, melyek életre keltek a robbanás óta. A sisak levétele közben egy barna hajzuhatag tűnik fel, tehát egy nőhöz van szerencsém. Hálát repesnék neki, hogy rám talált, de ahogyan visszakerül rá a sisak, és a kollégájával együtt látnak neki, hogy kihúzzanak, már kár minden erőlködésem. - Ööö… - vér ömlik ki a számon, és eltorzul az arcom a kíntól. A nyelvem végigszánt az alsó fogazatomon. Több meg is van lazulva, és attól félek, ha még egy hirtelen mozdulatot teszek, akkor le fogom nyelni őket. - Ééé… - nem erőltetem tovább, csak a két tűzoltót figyelem, néha fekete pöttyök táncolnak a szemem előtt, de a mellkasom hamarosan felszabadul, és újabb köhögés tör rám, ezzel egy időben érzem, hogy a hátsó fogam megbillen a számban.
- Pap? – próbálom értelmezni a mellém térdelő nő kérdését, miközben egy-két elnagyolt mozdulattal úgy ahogy letisztítom a szememből és az arcomról a rárakódott mocskot. Úgyse jön le, de legalább most már látok. – Köszönöm, nem kérek. Még nem haltam meg – bár lehet, igaza van és csak percek kérdése. Mindenesetre ezt inkább nem teszem hozzá. Egyre jobban magamhoz térek a sokkból, amiben a mellettem térdelő nő szövegelése sokat segít. A tompaságom csaknem teljesen elmúlt, az érzékeim is újra működnek, egyedül a fájdalom az, ami késik. A gyomromba ékelődött fémdarabokat nem is észlelem addig, amíg meg nem említi. Megpróbálom kicsit megemelni a fejem, hogy láthassam, elég gyérre sikerül a mozdulat, de azt felfedezem, hogy valóban igazat szólott, továbbá azt is, hogy vérzek, mint az állat, és minden egyes mozgással csak ráerősítek. Rögtön vissza is helyezem magam, bár azt is sejtem, hogy ez sem lesz a megfelelő pozíció, a sérülésem túlságosan megfeszül, és az alattam fekvő nőnek is teher vagyok. Mindenképp mozdulni kell. Ekkor sikerül kihámoznom az infóáradtból, hogy történetesen, nem is egy idegenről van szó, hanem... - Marion? – döbbenek meg, és az arcomon többfajta érzelem is átsuhan. Hogy kerül ő ide? Nem mondod, hogy itt is sikerült összefutnunk? De azt is érzem, hogy ez az első alkalom, hogy cseppet sem örülök a jelenlétének. Ahogy megszólal, már nekem is feltűnik, hogy tényleg ő az. Egyelőre csak a hangjából tudok tájékozódni, az pedig ezúttal ijesztően más tónusú, mint amit megszoktam, a sokk és a pánik teljesen eltorzítja, és a fájdalmat sem nehéz kihallani belőle. Már a nyelvemen van, hogy megkérdezzem, ő hogy van, de aztán leesik, hogy a fájdalmat valószínűleg én okozom neki. Szóval perpill sürgősebb, hogy valahogy lekászálódjak róla. A bal kezem alulról rá is kulcsolom a nő karjára, késlekedés nélkül, hogy valamiben megkapaszkodjak, és amennyire tőlem telik segíteni tudjam az elmozdítást. Egyedül nem tudok helyet változatni, de ha segít felemelni a törzsem, sikerülhet. - Nem – az esélytelen, hogy megtartsam magam –, de így talán menni fog. Fel tud emelni? – Én sem figyelek a tegeződés-magázódásra, használom, amelyik a megszokás alapján előbb a nyelvemen van. Különösebb fájdalmat még mindig nem érzek, inkább csak húzódást és kellemetlen égő-feszítő bizsergést, az arcom inkább az erőlködéstől torzul el némileg az emelkedés pillanatában, a tagjaim és az izmaim ugyanis még mindig elég bénák, de a művelet sikerrel jár. Immár a padlón fekszem, az áhított vízszintesben, a fejtámláért pedig küldök egy hálás pillantást. - Kösz. – De épp csak ennyit sikerül kipréselnem, mert ahogy nagyobb levegőt veszek, azonnal rám tör a köhögés. Eddig is birizgálta a torkom a levegőben úszkáló-kavargó irdatlan pormennyiség, de eddig nagyrészt egyenletes tempóban tudtam tartani a légzésemet, amibe ez a helyváltoztatós procedúra eléggé belezavart. Ami csak azért gáz, mert minden egyes köhögésnél mozdulnak egyet a hasamba beleállt jövevények. Nem lesz ez így jó. Megpróbálom a számra szorítani a jobb kezem, hátha segít valamit, a balban pedig hamarosan egészen mást érzek. Ahogy oda fordulok, most már látom is az arcát, a vágásokat, a sok vért és a feszültségtől kibuggyanó könnyeket. Jelenleg nem tudok megszólalni, de rámarkolok a kezére, tudom, hogy nem egy elveszett csajszi, és nekem sincs momentán túl sok lehetőségem, de azért hátha számít valamit. Elfog az érzés, hogy szeretnék segíteni és megnyugtatni valahogy, sosem bírtam jól a női könnyeket, de momentán levegőért küzdök, és a rándulások sem tesznek jót, szóval ezt a köhögést kurvagyorsan abba kéne hagyni. - Nem tudsz te... olyan könnyen megszabadulni tőlem – szúrom be, mikor kicsit csillapodni látszik, próbálom lefojtani a zihálást, és egyszerre rövideket, a kilégzéssel együtt beszélni. – Mint látod... felrobbanni sem tudsz nélkülem. Elég beteg humorra vall... nem? Már a sorstól. Mégis mennyi esélye volt, hogy pont itt és pont most? Pont mi. Szeretném, valamelyes elterelni a figyelmét, hogy a pániknak legyen egy kis ideje lejjebb ereszkedni, amíg megérkezik a segítség. Mást úgysem tehetünk. - De ne mondd, hogy sosem fantáziáltál róla... hogy a lábaid előtt heverek – mosolyodom el halványan. – Mert én igen - pillantok fel rá. - És nem is olyan rossz, mint képzeltem - mozdul egy hangyányit szélesebbre a mosolyom a pimasz kettősségtől.
- Hé, uram, hé! - nem is tudom, már hanyadik ember után kiáltok, de senki sem áll meg segíteni. Mondjuk megértem őket, én is inkább menekülnék, hiszen egy robbanás nem holmi aprócska baleset, hanem végtagokat letépő, beleket kiforgató, fejeket leszakító élmény, ami inkább egy rossz napra hasonlít Boszniában, mintsem pár kalandos órára a parkban. - Hé, figyeljetek már ide srácok! Persze, hogy nem figyelnek, engem meg már kezd idegesíteni a vörös fény és a kikapcsolhatatlan vészjelző. - Hogy elmenne mindenki a rákba! Kiáltom el magamat, majd megelégeltem a hercegnő szerepét a vártoronyban és nem vártam tovább a felmentősereget. Első lépésnek a feszítővasat néztem ki magamnak, amit elérni könnyebb volt, mintsem megszerezni. Nem volt nálam semmi, amivel kitörhettem volna az üveget, így a pulóveremet levettem és a jobb alkaromra tekertem, hogy azzal védjem ki az üvegszilánkokat. Azt nem tudom, hogy mennyire voltam sikeres, hiszen az adrenalin most a végtelenségig dolgozik bennem, viszont a második próbálkozásra engedett a ládikó és a kezembe foghattam a vasat. Húzza a kezemet, persze, hogy húzza, de azért meg tudom emelni, annyira azért nem vagyok gyenge. Ugye az egyik fele ilyen hegyesre faragott vagy mi, a másik fele meg ilyen laposkásra ütlegelt, inkább az utóbbival próbálkoztam meg, annak láttam több értelmét. Beakasztottam, nyomtam, és semmi. Megint beakarsztottam, de most olyan mélyen, amennyire csak lehetett, és húztam. Előre, hátra, előre, hátra ... kicsit úgy éreztem magam, mintha megerőszakoltam volna valamit, de csak nem akart mozogni az istenátka! Már éppen feladtam volna, ott voltam, hogy itt a nemes halál és a dicső vég kezdete, az elmúlás, a felejtés, az utolsó lélegzetvétel, amikor az ajtók engedtek, nekem meg kiesett a kezemből a vas, egyenesen a lábamra. Sajnos nem acélbetétes munkavédelmi cipő volt rajtam, szóval fájt. Nem kicsit, nagyon... - Booyah! - szakadt ki belőlem, majd már rohantam volna tovább, úgy mint a többiek, de akkor arra a nőre kellett gondolnom, akit az előbb hallottam. Legyek olyan leszarom, mint a többi ember és hagyjam a sorsára? Legyek én is annyira nem törődöm, mint akik velem voltak azok? - Itt van még? Válaszoljon, merre van? Kiáltottam el magam, de nem mozdultam. Vártam, hogy megszólaljon és elindulhassak a hangja felé.
Kezdőlap 
Tárgy: Belvárosi Pláza
//
