Kétszemélyes kórterem

Hónom alatt egy bohókás, mosolygós plüssvirággal keresem a kórtermet, ahova jöttem, a recepciós lány már megismer, és kedvesen mosolyog rám.
- Korábbra vártuk - jegyzi meg leheletnyi dorgálással a hangjában, de mosolyog. - Milyen helyes ez a virág... Biztos örülni fog neki.
- Jaj, tudom - húzom a vállam közé a nyakamat, mint egy rossz kiskamasz - De hát nézzen ki az ablakon, drágám, borzalmas ez az ónos eső, alig bírtam jönni. - csóválom a fejemet, aztán belebámulok a virág mosolygós kis pofácskájába, és megvonom a vállam. - TUdom, egy ilyen komoly hölgynek, mint ő, nem igazán a leg testhezállóbb ajándék, de tudja annyira gyűlölöm a vágott virágot. Sajnálom őket nagyon. Ez meg legalább - tréfásan megbiccentem a virág fejét, mintha bólogatna - Örökre így fog vigyorogni.
A recepciós lány egyetértően bólint.
- Egyébként hogy van, Mr. Winter? Jön valamikor kontrollra?
- Megvagyok köszönöm - vonok vállat - CSak a szokásos. De látja! - felemelem a kezem, jelezvén, hogy a kesztyű most is rajtam van - Minden óvintézkedés maximálisan be van tartva.
Helyeselve biccent egyet.
- Nagyon helyes, Mr. Winter. - mondja kedvesen, aztán bocsánatkérően elmosolyodik, mert új látogatók érkeztek, így átfordul hozzájuk.
Szóval, most a kórteremhez igyekszek.
A plázabeli robbantás roppant mód megrázta a közvéleményt, mint ahogy minket, embereket is, és csak egy apró véletlenen múlt, hogy jómagam, vagy Xavier nem volt ott a robbantás pillanatában. Úgy volt, együtt megyünk karácsonyi bevásárlásra, de végül neki bent kellett maradnia az étteremben egy rendezvény miatt, egyedül meg nem volt hangulatom hozzá, így mégis csak otthon maradtam.
Az ismerőseink azonban nem voltak ilyen szerencsések.
Catherin sem.
Megborzongok, nem is szeretek arra a napra gondolni, a jeges félelem még mindig vasmarokra szorítja a szívem, ha eszembe jut a pánik, amivel sorra próbáltuk hívni az ismerőseinket azon a napon, hogy jól vannak -e.
Hát... Nem volt mindenki jól.
Nagyon halkan nyitok be a kórterembe, hátha alszik, és szinte lábujjhegyen osonok be, nagyon óvatosan téve be magam mögött az ajtót.
- Hahó, hercegnő - köszönök kedvesen - Bocs, hogy késtem, ítéletidő van kint!

Nem szeretek aludni, azóta nem. Nincsenek rémálmaim, nem ez az oka, inkább az, hogy úgy vélem, ha menekülök a valóság elől, azzal nem oldok meg semmit. Minél inkább szeretném ízlelgetni, tapasztalni az új létemet, hát ennek fényében csak akkor hagyom, hogy elnyomjon az álom, ha már nagyon nem bírok magammal.
Sajnos nem olvashatok, s nem is nézhetek semmilyen képernyőt, nehogy túlerőltessem ép szememet. Éppen ezért általában - hogy halálra ne unjam magam - azzal múlatom az időmet, hogy a kórterem nyitott ajtaján kívüli világot, jövés-menést figyelem. Így eshet meg az, hogy Samet már a kopogása előtt észreveszem, hát lelkesen integetek neki.
- Jaj, te csirkefogó! De örülök, hogy látlak!
A lelkesedésem őszinte és gyermeki, éppen annyira, mint a plüss virág, amit a kezében cipel. A robbantás óta még mindig nem sikerült mindenkit azonosítaniuk a romok között dolgozóknak, éppen ezért minden nap reszkethetek valamiért. Azt tudom, hogy a húgom jól van, hogy Adam biztosan nem volt a Plázában és a szüleink sem, de például Samről semmit nem tudtam, amíg az imént be nem dugta buksiját a szobám ajtaján.
- Csüccs és mesélj! Mi újság veled?
Eddig is ülő helyzetbe volt emelve az ágyam fejrésze, szóval nem kell nagyon ugráljak - nem is tudnék - azért, hogy elférjen mellettem.
- Semmi baj, igazán nem csinálok mást, csak várok, szóval csak örülök, hogy jöttél. Legalább nem hagysz tovább unatkozni. Rémes egyébként, hogy félvak boszorkaként mennyire korlátozottak a szórakozási lehetőségeim. Hogy a mozgásteremről ne is beszéljek ezzel a csudás fekvőgipsszel. - kedélyesen igyekszem beszélni, a szokásos vidámsággal, de azért hallhatja a hangomon, hogy fakóbb, mint lenni szokott.
- Örülök, hogy nem voltál vásárolni aznap. - szakad fel belőlem a szavakba öntött megkönnyebbülés. Hogyha engedelmeskedik hívó mozdulatomnak, s közelebb hajol, akkor röviden megölelem, mielőtt visszaereszkednék a párnámra. Mindenkiből mást hozott ki a tragédia. Én talán lejjebb vetkőztem sündisznóságomat, alkalmilag.

- Hát szervusz, te gyönyörűség - köszönök fülig mosollyal Cat-nek, és nagyon óvatosan az ágya szélére ülök. - Nézd csak, hoztam Neked valamit, bár nem olyan szépséges, mint Te, de egy kicsit azért van olyan bájos, nem? Ide teszem, hogy mosolyogjon rád - bohóckodok neki, de egy kicsit azért összeszorul a torkom, ahogy látom, milyen sápadt, milyen elesett, és különösképpen, ahogy eszembe jut az aggódás, az az aggódás, ami jeges marokra szorítja a szívedet, és el nem engedi.
Nagyot nyelek.
- Hogy vagy, mesélj, fáj valahol? - kérdezem, majd válaszolok az ő kérdésére is - Ó köszönöm, drágám, én megvagyok, minden rendben... CSak a szokásos, készülünk az új bemutatóra, és már háromszor dobták vissza a díszletet, mármint, ilyen apró hülyeségeken vitázunk csak, de akkor is bosszantó... Xavier is megvan, bár most egy kicsit náthás... De hát... Azt hiszem, ez igazán semmiség. - vonom meg egy kicsit a vállam, magamhoz képest igazán dől belőlem a szó, inkább a hallgatás embere vagyok.
- Szegénykém. Biztos nagyon unatkozol. Hozzak be neked valamit? Valami jó könyvet? - zakóm zsebében mindig akad valami könyv, tapogatózva keresek utána. - Nézd, van nálam egy verses kötet. Európai költők versei. Gyönyörűek. Hát aztán, milyen a koszt? Azt mondják, ebben a kórházban egész jó a kaja... És...
Elhal a hangom, mire jó ez a komédiázás. De nem tudom, mit mondjak. Fecsegjek tovább semmiségekről? Vagy beszéljek arról a napról? Hogyan tehetnék jót...? Nincs benne gyakorlatom.
De akkor ő oldja meg a helyzetet.
- Ó, ne is mondd . - sóhajtom, majd hozzáhajolok, és szorosan megölelem - persze csak annyira, amennyire egy nagyon törékeny dolgot csak megölelhetsz. - Még mindig nem tértem magamhoz, és... Nem tudom, mit is mondhatnék. Azért viselkedek ilyen hülyén, én... ne haragudj...

Felnevetek a kedveskedésére. Van ebben némi önirónia, hiszen sok mindennek érzem magam, csak gyönyörűnek nem (és nem, nem csak most nem), főleg nem egy kórházi ágyon fekve. Közölném vele, hogy na azt el tudom képzelni mennyire, de nem akarom tromffal elütni azt, amit tudom, hogy abszolút kedvességből mondott nekem. A nevetés elég.
- Nagyon helyes darab, köszönöm szépen! - nyúlok a virág után, s hogyha átadja, akkor eljátszom, hogy meg is szimatolom, mintha nem plüssből lenne. A képzelet csodákra képes, s bár nem éppen egy színházi emberrel - ha nem színész, akkor is - szemben kellene megcsillogtatni nem létező színi tudásomat, azért engem szórakoztat az egész.
- Nem veszélyes. Ha már átlépné a fájdalomküszöbömet, akkor kapok rá gyógyszert, de nem vagyok a híve a fájdalomcsillapítóknak, szóval inkább hanyagolom a kérést. - legyintek. Az igazság az, hogy nem szeretem bevallani, hogyha gyenge vagyok, így inkább nem is szólok, ha fáj valamim. Elviselhetetlen nem volt eddig semmi sem.
- De mi nem megfelelő számukra? - tök hülye vagyok a díszletekhez és a színházhoz is, ám imádom, amikor mesél a munkájáról. Izgalmasnak tartom, azon kívül pedig jó hallgatni, ahogy mesél. Nincs olyan "apró hülyeség", ami ne érdekelne Samből.
- Jobbulást kívánok neki! - mosolyodom el. Nem zavar, hogy egy férfivel van együtt, a mai világban ez teljesen elfogadott - részemről régebben élve se lenne más, ez elvi kérdés - és az sem furcsa, hogy a náthájáról beszélünk. Nem hiszem, hogy azért, mert én kórhézban vagyok, nem lehet másnak is baja. Egyébként meg két betegség van, amitől haldoklom. Az egyik a gyomorfájás - mert rettegek attól, hogy hányni fogok.. gyerekkori para - a másik meg a torokfájás, úgyhogy a náthájához tényleg mielőbbi gyógyulást kívánok, mert ha fáj mellé a torka is, akkor az rémes lehet. Hiába.. mindenkinekm más a fájdalomtűrése, az enyém az említett részemen igen alacsony, másutt meg magas.
- Sajna nem olvashatok. A doki szerint nem szabad terhelnem az ép szememet, különben nagyon sokat ártok neki. Se tévé, se számítógép, se könyv addig, amíg le nem veszik a kötést és utána is csak módjával. Elvileg egyszer még megmátik majd a szememet, de nem kecsegtettek semmi jóval. - vállat vonok, mintha nem érdekelne az egész. Valójában nagyon is zavar, hogy a félvakság fenyeget, de próbálom megszokni. Hiszen ezzel kell együtt élnem, nem igaz? Mondjuk remélem, hogy nem örökre lettem megfosztva az előbb felsorolt dolgoktól, mert akkor komoly bajban leszek azért.
- A zselét imádom, az isteni. Egyébként a többi is viselhető, bár nem tzdom, hogy más kórházakhoz képest jó-e. Versek? Azokat szeretem. Van kedved felolvasni nekem belőle azt, amelyik neked a legjobban tetszett? - kérem, s hogyha belemegy, akkor ámulattal hallgatom. Fura amúgy. Rég nem olvastak már nekem.
- Nem haragszom, egyáltalán. Nincs semmi baj. Élünk, nem igaz? Nem vesztettünk el senkit. Önzőség ezt mondani, hiszen sokan haltak meg, de mindenki annak örül, amije van. Utólag visszagondolva nem is tűnik annyira szörnyűnek. Ott lenni és nem tudni mi lesz a vége.. az sokkal rosszabb volt.