HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

226-os kórterem

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: 226-os kórterem
Szomb. Ápr. 30, 2016 11:37 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:54 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Vas. Május 01, 2016 2:07 am
 



 


Hogy mi vezetett ide, magam sem tudom…
Elmerültem a jeges folyadékban. A fagy a csontomig hatolt, béklyóba szorított. Vizet nyeltem, tüdőmbe került. Fulladozva köhögtem fel és haraptam az éltető oxigént. A szemembe folyt víztől és sós könnyeimtől megvakulva vizslattam a szökőkút körülöttem kavargó mocskos vizét, amelyben fekete az arcomon lefolyt szemfestékemmel és véremmel elegyedett. Némán zokogtam. Nem a hideg rázta vállaimat, hanem a fékezhetetlen sírás. Véget akartam vetni mindennek. Testem nem volt más, mint lélek nélküli túlcsorduló tartály. Az életemnek értelmét nem láttam sohasem, ezért akartam eldobni magamtól. Hasztalan voltam, létezésem senkit sem érdekelt, hiányom pedig keveseknek fájt volna meglehet, hogy észre sem vették volna. A mellkasomból feltörő párafelhő meleg levegőként simogatta arcomat, amikor felnéztem a szökőkút tetejét díszítő angyalt formáló szoborra. Keserédes mosolyra húzódtak ajkaim. Közelebb kúsztam az emelvényhez, melybe átfagyott ujjaimmal kapaszkodtam és nyújtózkodtam, mintha megpróbáltam volna elérni. Bágyadt, könnyes tekintettel néztem fel rá, majd hordoztam végig tekintetemet a park ezen részén. Elhagyatott, ápolatlan, elvadult természet látképe tárult elém. Nem volt szép hely, de mégis kellemes volt a lelkemnek; itt jól éreztem magamat, mintha menedékre leltem volna és itt rátaláltam saját magamra: egyedül voltam, pedig körülöttem minden más élő és eleven volt. Mindeddig akárhányszor ide jöttem egyetlen alkalomnál nem találkoztam többször senkivel sem, akkor is egy hozzám hasonló öngyilkos jelölt volt itt, akit elijesztettem. Később megtalálták: egy fára akasztotta fel magát, kezében egy bocsánatkérő levéllel. Azt mondják, hogy sokáig szenvedett. Átfagyott ujjaim lecsúsztak a szobrot tartó oszlopról. Egyre kevésbé éreztem a fojtogató hideget magam körül, pedig egyre inkább vacogtam. Most már nem fájt, nem éreztem a hideg víz csípését és égetését a bőrömön. A körülöttem lévő világ, a madarak csicsergése pedig egyre távolabb került a tudatomtól – még hallottam, de már nem érzékeltem teljesen. fejem előre billent, végül a szökőkút lapján koppant, amikor izmaim felengedtek és ellazultak.


– Biztos, nem éhes?
– Nem, nem vagyok éhes.
Suttogtam megszámolhatatlanul sokadik alkalommal a nővérnek, aki továbbra is aggodalmas tekintettel nézett rám. Habozott elvenni a tálcát, amit gondosan helyezett a mellettem lévő szekrényre valamivel korábban. Éhes voltam, gyomrom szorított és korgott. Az igazság az, hogy letörtem a kenyérből egy darabot, azonban amint lenyeltem hányingerem lett. A nővér végül magamra hagyott az üres szobában; azt mondta, hogy nemsokára visszajön és megkérdezi, hogy éhes vagyok-e. Hangjában hallottam remény bujkált. Megráztam a fejemet – szükségtelen volt fáradozása. Nem értettem, hogy az emberek miért nem engedik el azokat, akik nem akarnak élni, hogy miért foglalkoztak velük mások – idegenek. Nem értettem, hogy az a férfi miért mentett meg… csak homályosan derengett, foltokban elevenedtek fel a hirtelen bevillanó képek, azonban nem tudtam összetenni őket… beszélt hozzám, amikor kirángatott a vízből. Megmaradt erőmmel tiltakoztam, mindent megtettem, hogy a vízben maradjak; felkészültem a végre ellenére annak, hogy nem tudtam mi jön utána. Lezártam az életemet, számot vetettem és magamban mindenkitől elnézést kértem, akitől tudtam, hiába. Éltem, fizikailag. Nem törődtem bele még most sem, hogy ismételten nem sikerült meghalnom… nem kellett volna már sok… egy kicsiny lökés választott el a végtől, mégsem sikerült pedig a sötétség már majdnem bekebelezett. Én könyörögtem neki, hogy ne tegyen semmit… először csak ilyen keveset kértem, majd azt ne értesítsen senkit a családomból. Megtette. Anyám meg is látogatott; nem kellett mondani a semmit ahhoz, hogy megértsem: nincs több esély. Magamra hagyott, hiába akartam neki megmagyarázni, hogy mi történt. Elhallgattatott, kiabált velem. Feladta. Nem értett meg. El akartam neki mondani, hogy mennyire sajnálom és hamis ígéreteket tenni, hogy többé nem teszem, azonban ezúttal torkomra forrt a szó. Beszélni akartam, de mikorra hangot préseltem ki mellkasomból, már nem volt kihez. Egyedül ültem a kórteremben és csak magamnak magyarázkodtam; az érzelmeim vadul hajítottak és taszítottak egyik véglettől a másikig.
Vissza az elejére Go down
Raoul Marquis Roux
avatar
Inaktív

Avataron : Chris Evans
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Csüt. Május 05, 2016 7:34 pm
 



 

Pattie and Raoul

Másfél órával ezelőtt akasztottam helyére a köpenyt egy közepesen nehéz nap után..
Kedvelem a hajnali órákat, az autók hangját, a sínen haladó metró menetszelét és zötykölődését hallgatni a napközbeni nyüzsgés után. Kikapcsol, csakúgy, mint a park közepe felé felerősödő csend, a halk neszezések. Most is ezt az időpontot választottam a futáshoz és épp megálltam, hogy egy korty vizet igyak a magammal hozott palackból, amikor a közelben lévő szökőkút vízcsobbanására lettem figyelmes. Először nem tulajdonítottam neki jelentőséget – kellett volna..? Kellett. Az utolsó kortynál realizáltam magamban mennyire megfeledkeztem erről a nap folyamán és mennyire mérhetetlenül jól esett a szomjoltás. Ellenőrzésként megráztam az üveget, de csak az alján maradt minimális mennyiség vert visszhangot, ehhez csatlakozott egy újabb alig hallható víz visszhangja.
Másodjára sem foglalkoztam vele..
Csak emlékeztetőként szolgált: a futásra, a hozzá szükséges folyadékpótlására, a két héttel ezelőtt visszakapcsolt ivóvíz ellátásra közvetlenül a gránitfaragványok mellett. Oda indultam, az volt az eredeti célom. Csak a víz miatt. Nem számítottam és számíthattam rá, hogy mi lesz a szökőkútéban, hiába figyelhettem volna fel rá kétszer is. Csendes hullámzásnak hittem és alig pár méternyire a földösvényen észleltem, hogy a fagyos víz felszínét nem csak a gyér fények tánca foglalják el. Összeszűkült tekintettel néztem, noha tisztán láttam a női alakot – egy másodpercig nem voltam képes hinni a szememnek –, majd gyorsítottam a lépteimen, emelkedett hangerővel érdeklődtem afelől mit csinál, míg oda nem értem.
A víz színe sötét volt, körülötte annál is sötétebben gomolygott – közvetlenül a szétnyílt csuklójából..


Kevesebb, mint két órát voltam távol a kórház épületétől és a korai konzílium miatt úgy döntöttem a maradék pár óráért kár is lenne hazamennem. A maradás és a megfelelő fáradtsági szinttel kényelmesnek mondható ügyeleti ágy mellett döntöttem. A gyógyszerek pár órára elkábították a nőt, különösen a gyomormosást követően, a tovább fokozódó erőtlensége miatt, amit az infúziókkal igyekeztek kompenzálni. A vér és folyadék pótlására Ringer-oldatos infúzió formájában. A hozzátartozóinak beengedését csak a kezdetleges ébredése esetén hagytam jóvá, tekintettel a heves ellenkezésére, ellenkezéseire a behívásukra vonatkozóan.
Tudatmódosító szer hatása alatt, komoly vérveszteséggel, életveszélyes állapotban.. Nem, ez nem az az állapot, amikor a megfelelő és helyén való, jogilag elfogadható döntések születnek. Kötelességeim listájára egy újabb strigula került fel az értesítéssel – pontosabban a nővérnek.
Egy nagy adag kávéval a kezemben tartok a kórterem felé, lecserélve a futóöltözékemet a benti váltóruháimra. A konzíliumnak vége, ahhoz nem kellett felvennem a köpenyt, így most a kényelmesebb fehér póló, farmer kombinációban tartok a beteghez. A látogatást követően, pedig haza, hogy rendbe szedjem magam a nap hátra levő részéhez.
Csontig hatolt a jeges víz érintése, ahogy beléptem kihúzni az elernyedt, önmagát megadó testet. Egy bágyadt fájdalommal teli, elgyötört tekintet nézett vissza a vizes tincsek mögül. Feketén maszatos arccal, könyörgőn..
Ahogy a folyosóra érek kifordulni látom a nővért a szobából és csak egy fejdöntéssel jelzi, hogy magánál van a nő, nem alszik. Egyúttal a jelzés azt is jelenti, hogy nincsenek nála látogatók. A cukor és tej nélküli kávéba kortyolva biccentek az információért, hogy a következő perc elérkeztével már a saját szememmel is láthassam a szoba lakóját. A visszanyert vértől piroslóbb valójában. Szabad kezemmel megkocogtatom az ajtófélfát, ahogy beljebb lépek egyet.
- Odakint azt mondták nem eszik. Ugyanakkor azt is, hogy nem jelentkezett szédülés az ébredés után, ami jó hír, de nem marad így sokáig üres gyomorral. – az állapotáról már értesítettek fél órával ezelőtt. Ekkor még, ha minden igaz jelen voltak a szülők, a szülei. Nem tudom pontosan hányan – vagy éppen kik – jöttek megnézni hogy van a kapott tájékoztató ellenére, amiről kiderült: nem ez volt az első eset, hogy okként szolgált a bejövetelükre.
Nem kérdezek rá nyíltan hogyan érzi magát, tudom, hogy a válaszában nagy valószínűséggel kiforgatná a szavaimat. Ez már csak így megy, nem is lepődök meg rajta, hanem megelőzöm. Egy kockányi csokoládét szoktam javasolni a betegeimnek, amikor étvágytalanságra, hányingerre hivatkozva hagynák ki a gyógyuláshoz elengedhetetlen étkezést. Ez a lehetőség most is fennáll, a simlis adag odakint van a nővérnél „saját fogyasztású” címszóval, de egyelőre várat magára.
- A víz dermesztően hideg volt; elég merész húzás. – nem tenyerelek bele a kellős közepébe, hogy egyből megtaláljam a tüskét. Nem rendelkezem pszichológusi végzettséggel, kellő tapasztalattal azonban igen, hogy tudjam, az esetek nagyobb százalékában kevesebbet árt ez a módszer, mint a párja.
Türelmesen állok meg a helyemen, ahol az imént megálltam. Egy hosszabbra nyújtott lépéssel az ajtótól, mert ha egyértelműen a távozásomat akarja eszem ágában sincs erőltetni. Nem tisztem, de azt hiszem teljesen egészséges kíváncsiságnak számít, ha valaki meg akarja érteni mi történt, miért.. A hangomban nem volt semmi elismerő, megállapításnak szántam, mert igen, annak fényében különösen merész húzás volt, amit tett.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Május 07, 2016 1:29 pm
 



 


Az ágyon ültem, törökülésben. Éppen összekuszálódott tincseimet fonogattam, amikor rövid kopogás hangjára lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet. A megilletődöttség következtében ráncoltam a homlokomat, mivel rögvest azon kezdtem töprengeni, hogy ki lehetett az érkező. Megannyi név ugrott be, mégis mindenkit elvetettem, aki eszembe jutott. Kénytelen voltam mindenkiről megfeledkezni és lemondani a látogatókról, mivel szüleim nem csak a családom többi tagját nem értesítették, hogy baj történt – ez általában később szokott kiderülni, családi összejövetelek és hasonlók alkalmával – hanem barátaimat sem. Megértettem, hogy miért nem dicsekedtek senkinek sem szörnyű tetteimmel. Ez szégyen volt számukra, az ő makulátlanul irányított életükbe, pedig ez nem volt más mint egy fekete folt. Így hát, kíváncsian nyújtogattam a nyakamat, míg nem az illető belépett. Zavarodottan pislogva néztem rá. Nem ismertem fel az arcot, azonban azzal tisztában voltam, hogy ismertem. Felvillanó képek gyötörték elmémet. Megjelentek, majd tova illantak. Nem volt időm, hogy bármit is fel tudjak ismerni, ráadásul homályosak és egybefolyóak voltak, követhetetlenek. Várakozásra kényszerültem. Időbe telt, mire felelevenedtek az események – nem is minden szokott a helyére kerülni. Rettegtem, féltem. Sohasem tudtam, hogy mit fogok újra megtapasztalni, látni – most sejteni véltem, nem kellett a csuklómra pillantanom. Nem kellett látnom, hogy tudjam: sokkal mélyebb volt, mint eddig bármikor. A feszítő érzés húzta a bőrömet, ezért óvatosan mozgattam. A fájdalom emlékeztetett – mint ahogyan az a rengeteg sebhely is, hogy megint engedtem annak a borzalomnak. Megszámolni sem tudtam már, hogy hányadik alkalom volt. Sokadik. Viszont sohasem jártam még ilyen közel, ez pedig rémülettel töltött el. Hideg borzongás tekergett a gerincem mentén.
– Megpróbáltam enni – közöltem csendesen, valamivel hangosabban, mint erőtlen suttogás – de nincs értelme, ha nem bírom magamban tartani. – Tudtam, hiszen nem az első alkalom volt. Idővel, majd helyreáll. Ha újra szembe tudok nézni önmagammal… – Tehát, nem azzal van a baj, hogy nincs étvágyam. Nem… nem tudok most még enni, pedig sokakkal ellentétben szerintem nem olyan rossz a kórházi étel; a leveseket általában válogatás nélkül megeszem, és a gyors étkezdékkel ellentétben itt legalább a rizs finom, úgyhogy talán majd ebédnél valamit sikerül fogyasztanom. – A reggelivel sem volt semmi problémám. Fájt a szívem a friss, ropogós kenyérért és a szeletke húsért, viszont sajnáltam volna elpazarolni is. Belém kár volt az étel.
Felnéztem.
Megdermedtem a mozdulat közepette.
– Oh…
Most már emlékeztem. Most már tudtam, hogy az ismeretlen ismerős arca nem volt másé, mint a megmentőmé. Néztem őt, azonban magam sem tudtam volna eldönteni, hogy miként: csalódottan, dühösen netalántán szégyenkezően? Mindezek külön kivehető érzelmek voltak, ugyanakkor egyként kavarogtak bennem, mint amikor egy álló pocsolyába követ hajítanak. Az alján megtelepedő mocsok felbolydul, megszínezve az egész vizet. Dühösen néztem rá, jelezvén: nem kívánt személy, azonban ezt követően szégyenkezve sütöttem le szemeimet, nem csak tulajdon tettem miatt, hanem azért mert meg kellett volna köszönnöm neki, hogy segített annak ellenére, hogy nem szorultam rá, végül azonban nem maradt mást, mint az üres csalódottság és a kérdés, hogy miért.
– … viszont, enyhített minden más fájdalmat.

Megérkeztem.
A köd jótékonyan rejtette el a szökőkutat a kíváncsi szemek elől. A napfelkelte vidám színei festették az égboltot, ahogy felnéztem. Remény. A szökőkút peremén térdeltem, ahonnan saját képmásom nézett vissza rám. Pislogtam, ő is pislogott. Oldalra döntöttem a fejemet, ő sem tett mást. Mindent ugyan úgy csinált, mint én. Kérdésemre, azonban némasággal felelt. Átfagyott ujjaimat összedörzsöltem, és megérintettem a vizet. A hidege égette, marta a húst. Ez elbizonytalanított már korábbi alkalmakkal, most azonban gondosan összehajtogatva terítettem le a kissé elnyűtt pulóvert és léptem ki a cipőmből, így nem maradt más rajtam, mint egy a térdemet súroló szoknya és egy ing. A szökőkút peremén sétálva tettem egy kört, majd egy újabbat és még újabbat. Meg akartam tenni, mélyről jövő vágy égetett, hogy megszabaduljak ettől a világtól, azonban tudatom szüntelenül az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni. Tudtam, hogy ez csak pillanatnyi, hogy nem fog örökké tartani… gyenge voltam és erőtlen. Fuldokoltam ebben az örökös sodródásban. Véget akartam vetni ennek a borzalomnak. Összeszorított foggal és szájjal léptem bele a vízbe. A lábam begörcsölt, beestem.


– Tovább kellett volna sétálnia. – Tudtam, hogy mi lesz a válasza, illetve sejteni véltem tekintettel arra, hogy most már tudtam mi a foglalkozása. – Maga orvos, ugye? – Kérdeztem, okkal. Szinte biztosra véltem, hogy az. Nem azért, mert rajta volt a köpenye – hiszen nem is volt rajta, hanem mert úgy sétált be ide, mintha tökéletesen ismerné a helyet, mint aki idetartozott. Ez volt mindössze a magyarázatom. Ha nem is orvos volt akkor minden bizonnyal egy olyan személy, aki egészségügyben dolgozott. Mentős. Hasonlók. A legtöbb ember, kétségbeesett amikor egy haldoklót kellett volna ellátnia… Ő… tette, amit tennie kellett. Makacsul. Meg sem hallva a kérésemet…

– Nem akarok élni! Engedje, hogy meghaljak! Kérem! – Fogalmam sem volt, hogy hol voltam, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Esdekeltem, könyörögtem. Nem akartam mást, csak meghalni… véget vetni ennek az örökös tébolynak. Nem a keserűség beszélt belőlem. Tiszta volt a tudatom.

– Nem tudom eldönteni, hogy meg kellene-e köszönnöm…
Az illem azt hiszem, hogy ezt diktálta viszont nem voltam benne biztos, hogy tényleg éreztem-e hálát. Egy kicsit igen… alapvetően, nem akartam meghalni, a magam módján szerettem az életemet és nem akartam volna eldobni, mégis… amikor ez a dolog megtörténik… mintha egy kapcsolót megnyomnának; kifordulok önmagamból és elveszítem valódi mivoltommal a kapcsolatot.
– A helyzethez képest pedig, jól érzem magam. – Előztem meg a kérdést. Általában ez, vagy ehhez hasonló szokott jönni. Leszámítva a megalázottságot. Nem szerettem szembe nézni azokkal, akik segítettek. Szánalmat keltő érzés volt, ha magamra néztem. Mások is ezt látták.
Vissza az elejére Go down
Raoul Marquis Roux
avatar
Inaktív

Avataron : Chris Evans
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Május 21, 2016 11:53 pm
 



 

Sajnálom.
Minden egyes alkalommal sajnálom az ilyen eseteket, hiába nem tudom megérteni őket. Nem tudom az okokat. Nem ismerem a múltjukat. Nem tudok az ég egy adta világon semmit sem róluk a kórlapjukon szereplő adatokon és a hozzátartozók szavainak élében megbújó információk kivételével. Ezt a fajta gondolkodást alkalmazom, mióta az eszemet tudom és tisztában vagyok vele mennyire megnehezítem általa a saját dolgomat, mennyire összeegyeztethetetlennek tűnik a munkámmal. (Igen, néha magam is annak érzem.) Az ajtó közelében állva ezen elmorfondírozva elhúzom kissé a számat, miután mindent elmondtam, amit akartam. Ez a fajta érdeklődés magától értetődő, ha már egyszer kapcsolatba kerül az ember bárkivel is – vagy nem?
Apró bólogatással tűzdeltem meg a figyelmes hallgatásomat. Teljesen jogosnak tartom bizonyos szempontból a „nincs értelme” kifejezést, ha továbbra is túl érzékeny a táplálékra a gyomormosás miatt, ami néhány órával ezelőtt volt esedékes. A nővérnek majd szólok, hogy intézkedjen ennek megfelelően kiegyenlíteni az infúzióban lévő vitamin-koncentrációt.
- Értem. Minden esetre kis léptekben haladva idővel hozzászokik a gyomor. Tíz percenként egy falat kenyér is nagyszerű haladásnak minősül és muszáj próbálkozni a mielőbb gyógyulásért. Az a kis segítség – bökök a tekintetemmel a folyékony koncentrátumot tartó állványra a tekintetemmel. – nem elég a szervezetének. Ha érdekli van egy módszerem, ami szokott segíteni az étvágy visszaszerzésében: érdekli? – hivatalosan nem az én felügyeletem alá tartozik. Nem utasíthatom, dönthetek helyette a kórházban folytatott étkezési szokásairól. Épp olyan vagyok a számára kijelölt szobában, mint bármelyik másik látogató. Elküldhet bármelyik pillanatban és nem is ellenkeznék a kívánságával, nem tisztem.
Csendesen figyelem a tekintetén végigrohanó érzelmeket, amik szemmel láthatóan számára okozzák a legnagyobb zavart. A dühe, a csalódottsága, a szégyene nem érint személyesen – csak közvetetetten váltottam ki, eszköz módjára, amire rá lehet fogni mindezeket. Halkan szusszanok, de nem áll mögötte sürgetés vagy más, rá nyomást gyakorló szándék. A saját értetlenségem megnyilvánulása mindössze, amit most a kávémba folytok két korty erejéig. Látom a kavargó ellenérzéseket, amik körbe járják a jelenlétem tényét, de a szemmel verés eredménytelen: ki kell mondania, ha komolyan gondolja. Csak úgy, mint minden mást az életben.
- Ideiglenesen.mint az alkohol.. Keserű pirulaként lenyelem le a saját gondolatomat és igyekszem változatlan arccal nézni Ms. Pearce-re, mielőtt félreértené. Nem vádoltam meg, nem akartam kihúzni a lába alól a talajt vagy kényelmetlenséget okozni, de ez egy tény. És jobb szeretném, ha tisztában lenne vele, a nélkül tagadás nélkül, ami idáig vezetett.

A sötét víz fodrozódása most is bogárként ciripel a fülemben. A víz hidegét fantomként érzem a karjaimon, a vádlimra telepedni és hangosabban ver éket ebbe az egyvelegbe a kisebb erek folyása, a csermelyeké, amik a nedves hajáról, vizet magába szívó ruháiról csorog vissza a forrásba. Az abban a fényben fekete tintának tűnő vére, pedig, ami a fakó bőrével kontrasztot alkotott.. Nem a látványa okozta a gyomorszorítást, hanem a csík, amiből fakadt.
Néhány fűszál, levél is rátapadt a piszkosabb vízből. A szőke szálak közé egy kisebb gallydarabka is odafészkelte magát és megszúrta a felkaromat a nagy ellenállás idején. Az erő nem tért vissza belé. Próbálkozott, de a vérveszteségtől egy karma vesztett macska igyekezetével ért fel minden engem lerázni kívánó mozdulata.
(…) Nem akarok élni! (…)
Nem csitítottam ez irányban. Nagy kapkodással azon voltam, hogy a pulóverem anyagával körbecsavarjam a felvágott területet és csökkentsem a vérzés mértékét, míg a mentő oda nem ért.


- Igen, az vagyok. – bólintással adok nyomatékot a mondatnak, amiben már benne van a válasz is a helyben hagyott megjegyzésére. Nem véletlenül nem reagálok: a foglalkozásom már önmagában magyarázatként szolgál a cselekedetemre. Tovább sétálni? Nem opció. A műtőasztalt sem hagyjuk ott, amíg meg nem állapítható a végóra pontos ideje.. Szidhatja a szakmai ártalmamat. Nem bánom, vállalom. Megingathatatlan véleménnyel és állásponttal állok ott, pontosabban egy lépéssel már beljebb. Ennyit megengedtem a magam számára. Csak egyet, hogy a nővér ne tekergesse kint a nyakát, amiért nem lát többet, nem olvashatja le a számról mit mondok a betegnek.
- Ha úgy érzi nem akarja megköszönni: nem kell. Nem azért tettem, nem várom el, de az életéért legyen hálás. – nem értem, félre értés ne essék. Igyekeztem aszerint fogalmazni, hogy ezt elkerüljem. Továbbá különbség van a szidás és aközött a hangsúlyozás között, amit használtam. Az enyém csak egy erős, ámde szerény javaslat, amit nem vagyok rest tudatosítani hogyan is értettem: körbe hordozom a tekintetemet. Kórházban vagyunk. Más körme szakadtával küzd azért, amit ő el akart dobni magától. Nem egy donor szívért, nem egy májért, tüdőért.. Egy életért.
Kicsal belőlem egy biztató, féloldalra visszafogott mosolyt.
- Ennek örülök. Az eredményei is rendben voltak, csak egy kicsit kell összeszorítania a fogait az erővételhez, hogy ez egy fokkal jobb legyen. – nem fogom áltatni azt, aki nemrég öngyilkossági kísérletet akart tenni azzal, hogy néhány mosollyal meg könnyed problémakezeléssel minden visszaáll a régi kerékvágásba. A jóba. Igenis tennie kell érte, de nem vagyok pap. Nem prédikálok többet.
A székre terelem a tekintetem.
- Szabad?
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Csüt. Május 26, 2016 1:07 am
 



 



Bizonytalanul keresve a szavakat kezdtem bele.
– A nővér… korábban említette, hogy ebédre húsleves lesz… abból igyekszem, majd valamivel többet fogyasztani. – Addig volt még időm hozzászoktatni a szervezetemet a gondolathoz, hogy ennem kell. Kellett. Kötelező szükségszerűség volt. A reggelire még nem álltam készen – túlságosan friss volt a gyomormosás emléke; még mindig éreztem gyomorszájam kéretlen erőltetését és a torkomban, számban a gyomortartalom keserű ízét. A leves könnyű fogás volt – bíztam abban, hogy le tudom azt küzdeni, mert hiába feszítette gyomromat a mardosó éhség, ha a leerőszakolt kenyérdarabra is görcsbe rándult. A nővér kedves és segítőkész volt, azonban okkal kérte, hogy egyek. Idővel segítséggel tért volna vissza, hogy más módszert alkalmazva erőszakolják belém az ételt. Nem kívántam ezt. Tapasztaltam korábban, s nem akartam újra átélni. Elengedhetetlen kényszer volt. – Az attól függ, hogy mi az a módszer… – Ennek a tudatnak a fényében válaszoltam végül. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tudni akartam mi lenne az a bizonyos módszer, ezért gyanakvó ugyanakkor feszült kíváncsisággal néztem az orvosra.
– Örökre… – Leheltem, inkább csak magamnak szánva mintsem neki, azonban biztosra véltem, hogy egyetlen elhaló szavamat sem nyomta el a mellettem terpeszkedő gép időnkénti pittyenése és néma zúgása. Mélyen, az elmém legsötétebb elzárt helyén talán hajlandó voltam igazat adni, ugyanakkor a vak makacsság és önmagam sötét, torzult képe nem engedte ezt elismerni kiváltképpen most, hogy valóban közel jártam ahhoz, hogy véget vethessek ennek a szűnni nem akaró gyötrelemnek. Nem rémített meg az előttem álló végtelen semmiség, a kopár üresség. Nem akartam visszajönni. Ő hozott vissza, pedig… készen álltam a végére…

Az első prozac bevételét követte a másik… míg nem ki nem ürült – nem volt benne sok, a doboz felét már korábban elhasználtam, majd bevettem egy altatót és megpróbáltam nyugovóra térni az őrült napot követően. Sok minden történt. Több rossz, mint amennyi jó. Folyamatosan kattogott az agyam. Nyugtalanul, álmatlanul forgolódtam az ágyban. Tehetetlenül vergődtem. Torzult gondolataim nem hagytak nyugodni – nem engedték, hogy békére leljek egyetlen kolibri szárnycsapásnyi időre sem. Kimerültté, erőfosztottá tettek – saját magamat szolgáltattam ki magamnak. Ez már a vég volt, tudtam. A tükörbe néztem… saját magammal néztem farkasszemet a hideg vizes fürdő után pedig egyre inkább azt hajtogattam: minden rendben lesz. Nem lett semmi sem rendben helyette minden nap egyre rosszabb és rosszabb lett. Az önámításban remekeltem: szinte észre sem vettem magamon a változást. A vörös, kialvatlan szemeket. A semmiért átsírt éjszakák a mindennapjaim részévé váltak… Kezdetben el tudtam vetni a gondolatot, elég volt – egy időre, később jött az első szem gyógyszer majd másnap a következő, most pedig már egy pohár vízzel öblítettem nyelvemet lemosva a fanyar ízt. Hat darab szem volt. Nem ért semmit. Az orvosság tulajdonképpen rosszabbá tett mindent. Az elmúlt hetek… önpusztítással teltek. A felmerülő képzeteket elnyomtam magamban, de eltüntetni nem tudtam. Magamat roncsoltam. A lelkem legérzékenyebb, legsötétebb mélyét sebeztem. Észre sem vettem, pedig mindvégig tisztában voltam azzal, hogy mi felé sodródtam… A csontjaimban éreztem, a bőröm alá fészkelte magát a gondolat, hogy meg kell tennem… Mindig velem volt – gondos szülőként kézen fogva vezetett. Bennem élt. Velem lélegzett. Hónapoknak tűnő végtelen hosszúságú hetekbe telt mire a késztetés elérte végső stádiumát… alattomosan, azonban egyre erősebben és gyorsabban burjánzott szét maga uralma alá vonva testemet és elmémet… Meggyőzött. Elhittem, hogy helyesen teszem, ha megölöm magam. Racionális gondolataim néma győzködése ekkor már nem ért semmit. alul maradtam. Aludni akartam…
Fél kettő múlt, mikor bezártam a lakás ajtaját és elindultam…


Orvos. Pislogtam tehetetlenül magam elé. Orvos! Ha bárki más sétált volna arra… akkor talán szerencsém lett volna; nem tudta volna elállítani kellőképpen a kezemből ömlő vérpatakzást, netalántán nem lett volna kellő lélekjelenléte ahhoz, hogy hívja a mentőket és ezáltal nem kaptam volna meg a szakszerű kezelést, netalántán egyszerűen csak tovább sétált volna – a legtöbben talán ezt választották volna félelemből vagy mert manapság ez így volt szokás. Lehajtott fejjel tovább sétálni, nem törődve senkivel. Ezúttal értékeltem volna, de ezúttal nem volt ilyen szerencsém. Önmagamon ironizálva mosolyodtam el, képtelen voltam elhinni, hogy pont egy orvos talált meg, s nem egy véletlen arra tévedő hontalan. Pedig… már majdnem meg is feledkeztem arról, hogy milyen kegyetlen az élet eleve.
Ez ennél bonyolultabb… Kezdtem volna, amennyiben megszólaltam volna. Néma maradtam. Bolondos ábrándokat kergettem pusztán azzal, hogy egy napon valakinek elmondhatom az igazat – azt, ami valóban történt és ami miatt most vélhetően itt tartottam. Élve, de a halál után vágyakozva. Olykor-olykor. Titkolni nem tudtam, azonban hazudni igen. A családom nem hitt nekem. Az, aki elhitte volna még idő előtt magamra hagyott… Túlzás, s önzőség volt ezt érezni azonban a tényeken és érzéseimen ez mit sem változtatott. Nem hibáztattam, nem volt miért azonban mégis elárulva és magamra hagyva éreztem magamat.
– Még itt vagyok… nem igaz? – A kezemen való vágások voltak a tanújelei annak, hogy voltak egyszerűen jobb és rosszabb alkalmak. Most valóban véglegesen feladtam. Nem volt bennem annyi, hogy továbbra is ellent mondjak saját magamnak. A sötétség ezúttal, olyan mélyre rántott magához, ahol már fény sem pislákolt, míg a láthatatlan, érezhetetlen feketeség biztatóan húzott magához azt sugallva: vége. Most a fényben, bűntudatot és gyűlöletet éreztem – nem ellene irányult, hanem magam ellen mind azért mert nem sikerült és mind azért, hogy újra megpróbáltam.
Töprengve irányítottam a szemeimet a székre.
– Nyugodtan. – Böktem ki.
A helyzet… idegen volt számomra; a nővéreket leszámítva nem gyakran fordult elő, hogy bárki is bejött volna hozzám – az igazat megvallva túlontúl hozzá szoktam ahhoz, hogy egyedül legyek és később magyarázkodjak. Ilyenkor rendszerint elszámoltam magammal, eltöprengtem és próbáltam elraktározni magamban, hogy jobban szerettem az életemet, mint ahogyan az általában mások számára látszódhatott. Próbáltam optimista lenni… megtalálni a kapcsolatot magammal, amit ilyenkor rendszerint elveszítettem.
– Ne gondolja azt, hogy az életemet csak úgy el akarom dobni magamtól… alapvetően szeretem, úgy értem… nincs okom panaszkodni. Saját lakásom van, az állásom pont nekem való és többnyire jól érzem magam… a családom, velük sokszor nehéz, de szeretem őket… mégis, amikor ez megtörténik… tényleg nem vágyom másra csakhogy vége legyen. Nem tudom irányítani. Egy rémálom az elejétől a végéig. Újra és újra. – Nem vártam, hogy megértse. Normális ember számára nem volt ez érthető, még én sem értettem, pedig… benne éltem. – Nem számít. Tudja, hogy nem… nem kötelező itt maradnia, mármint… megszoktam egyedül… és gondolom akad fontosabb dolga is… meg vagyok, meg leszek.
Vissza az elejére Go down
Raoul Marquis Roux
avatar
Inaktív

Avataron : Chris Evans
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Csüt. Júl. 14, 2016 10:30 pm
 



 

- Jól teszi, hogy hallgat rá: kedves, de a látszat ellenére igen aljas praktikákkal rendelkezik. – dőlök hátra egy kicsit, hogy oldalra pillantsak a folyosón lévő recepciós pultra, egyenest a – vélhetően – szóban forgó nővérre. Meghallotta-e vagy se.. Azt csak egyetlen valaki tudná megmondani és ő nincs köztünk, hogy tudtomra adja valóban csak elmélyedt-e a munkájában a kollegina. A figyelmemet nem sokáig tartom rajta, egy másodpercig se, egy gyors ellenőrzésről volt szó a folytatás előzményeként.
- Nem kell valami nagy, talán kellemetlen módszerre gondolni. – félrehessintem a hangjából kiérezhető bizonytalanságot a felvetésem iránt. – Csokoládé. Egyetlen kocka, hogy az érzékeny gyomrot ne tegyük ki terhelésnek. – beleiszok a fekete levesbe, amit egyre inkább úgy érzek, hogy egyedül megszokásból iszok. Pontosabban berögződésből, kiváltképp, ha nem magamban vagyok. Függőségnek nem nevezhető, placebonak ezzel szemben igen, amire ismét rájövök abban a pillanatban, hogy az elsuttogott válaszreakció közben nyelem le a kortyot.
Hallottam. Sajnos tisztán és mégis úgy teszek, mintha ez nem így történt volna. Nem csak nem tisztem beleszólni, nyíltan szembe menni a véleményével és rábírni arra, hogy meggondolja magát: nem is engedélyezett a kórházban. Ezt a határt másnak kell átlépnie, újra és újra, míg jobb belátásra nem bírja a nőt.

Volt már betegem, aki a morfiumkezelést elutasította. A szervezete befogadta, reagált rá, de az agy nem tudta feldolgozni az információt, a tényt, mi szerint nem kellene éreznie azt az elviselhetetlen fájdalmat, ami ennek ellenére komoly rohamokat váltott ki. A folytonos hőhullámok, a megemelkedett szívritmus, az újra és újra megfeszülő izmok, az állandó fejfájás, a torokégetés.. Mind az agy szüleménye volt, mert olyan erősen kapaszkodott az addigiakhoz, a konstans érzésbe, az egyetlenbe, amit évek óta ismert. A sugárkezeléstől fájtak a csontjai, elszíneződött a nyelve, rengeteget vesztett a súlyából és komoly küzdelemnek számított minden egyes falat legyűrése a torkán, amin ha le is ment egy kisebb adag, úgy érezte csiszolópapírral dörzsölik a nyelőcsövét..
..és hogy ezzel hová akarok kilyukadni..?


- Igen, itt. – bólintással kísérem a megerősítést és szüntelenül igyekszem a megfelelő szóhasználatot alkalmazni, amivel nem adom alá a lova, de nem is húzom ki a lába alól a talajt. Sem a szőrszálhasogatásra való felbuzdulás, sem a helyzetét súlyosbító mértékű letargia nem fogja előrébb vinni a jó irányba, ha erősebben lököm a kelleténél. Nem akarom lökni, csak az útirányjelzőt mutatom meg..
Nem az én páciensem – hála az égnek, őszintén –, nem láttam a kórlapját és nem is fogom megnézni futólag. Nem olvastam a kórtörténetét, csak a főbb információkat osztották meg velem a kollégák, a mentősök, de ha azok sem hangzottak volna el: egyértelműen nem ez az első eset. A beletörődöttség árulkodón foglal helyet a vonásain, a kényszer mozdulataiba az élet szégyene mellett és ez az, ami arra sarkall, hogy a szabad szék után érdeklődjek. Nem emelnék hangot rögtön a köszönő biccentés után ültömben, hagynám hadd nyújtózkodjon kicsit a csend és szokja a kéretlen, de ki végül nem utasított társaságomat, amikor is egy egészen apró szakadás keletkezik. Egy miniatűrnyi, ami talán nem is szalad tovább magától, de határozottan megindult és ahogy hallgatom most pótlásra kerül az a keserűbb ízű mosolykonc. A családi részt azt hiszem megértem, sőt.. A kihúzott testtartásom megváltozik, előre dőlök, hogy a térdeimre támaszkodhassak, két kezem között lötybölve meg a kávét.
- Bármennyire is nem fog hinni a válasznak: jelenleg nincs. Bizonyos szempontból persze fontosnak tekinthető az otthoni mosogatás, de.. Azt hiszem átérzi, amikor azt mondom, hogy ráér, hm? – nem hagyom figyelmen kívül a vallomását, egyszerűen csak nem folyhatok bele ennyire közvetlenül, nem mondhatok véleményt és ezt többek közt azért sem szeretném megtenni, mert ez kevés. Ítélkezés lenne és ugyan hogyan ítélhetném meg kit mennyire terhel meg ugyanaz a dolog? Számtalan alkalommal láttam már, hogy ezerféleképpen dolgozzák fel, kinek sikerül, kinek nem. Nem udvariatlanságból nem szólok hozzá, teszek hozzá gondolatot, de.. Azt hiszem erre Ms. Pearce is rá fog jönni.
- Van egy betegem. Egy harminchét éves nő, akinek van egy nyolc éves fia. Kedves, félénk természetű, többnyire szótlan és próbál erősnek tűnni az anyja előtt, magába zárja a gondolatait, az érzéseit, nem akar aggodalmat okozni - úgy érzi ezzel problémát jelentene neki. Tudja mit mondott neki az édesanyja az utolsó kezelése után? – a költői kérdések.. Mindenki tudja, hogy mire valók: időnyerésre, idő adásra, gondolkodásra és pontosan ezt adom meg Ms. Pearce-nek. – Rendben van, ha annyira dühös, hogy nem tud megszólalni sem. Nincs ezzel semmi baj, ez természetes, de ha úgy érzi.. Ha igenis úgy mindent össze szeretne törni maga körül, mert szüksége van rá a kezeléséhez: ne tartsa vissza. Törjön, zúzzon, mert így másban tesz kárt és nem magában. – nem, nem, megfogadtam nem tartok hegyi beszédet és nem is teszek így. Csak mesélek. Nem kell semmi mélyen szántó gondolatot hozzá tennie vagy hangosan kimondania bármilyen konklúziót, rákérdezni sem mit jelentett valójában az az utolsó kezelés. Elég, ha végig hallgatja és nem érzi tolakodásnak, hogy ellopva a széket elmondtam mindezt a történet komolysága ellenére kifejezetten derűvel színezett nyugodtsággal. A keserű részét már két éve lenyeltem – halványan elmosolyodom, megvonom a vállamat.
- A fia közvetlen ezután, pedig darabokra törte a kölcsön kért tollamat és elkezdett teli torokból üvölteni, csak úgy zengett tőle a folyosó. Sosem hittem volna, hogy egyszer olyan üvöltözésnek leszek fültanúja, ami egyáltalán nem fog zavarni. – nem volt vidám, nem volt örömteli látvány. Borzalmas volt, a mai napig annak tartom, de valahogyan annyira maradandó, annyira emberi és az igazságtalanság ellenére megkönnyebbült érzést hagyó az idő múlásával.. Talán másnak is.
- Önnel már előfordult ilyen? – szelíden érdeklődöm és igyekszem nem azt éreztetni vele, hogy felelnie kell a kérdésre, bármire, ami elhangzott az imént. Magamból kiindulva néha több, mint elég társaság az, ami mellett nem kell szóra nyitnom a szám és mégis úgy érezhetem ott vagyok. Hátradőlök a székben és megtámasztom a térdemen a kávés poharat, ahogy keresztezem a lábaimat.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Hétf. Szept. 19, 2016 5:32 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szer. Okt. 26, 2016 10:48 pm
 



 

[ultrahangon]

Nem voltam egy túlzottan izgulós fajta, de a gyerek téma már az első alkalommal is kellő mértékű izgalmat és aggódást tartogatott. Ezt az érzést próbáltam meg a magazin lapozgatásával elpalástolni, amíg arra vártunk, hogy behívjanak. Időpontra érkeztünk, szóval minden bizonnyal nem kell sokat várnunk, de inkább egy újsággal foglalom le magam, minthogy fel-alá járkáljak a folyosón, végig a hajammal babráljak, vagy Emmett kezét szorongassam. Így volt némi kis álcám, ami mögé elbújhattam a várakozás idejére, habár fogalmam sem volt róla, mit olvasok, a betűk nem álltak össze szavakká bennem, csak néztem ki a fejemből. Szinte megváltásként ért, amikor a nővérke az én nevemet mondta ki, egyből összecsapva az újságot tettem vissza a helyére, hogy aztán Emmett előtt lépkedve meginduljak a mutatott ajtó felé.
A nővérke kinyitja előttünk az ajtót, a doki meg felállva a kis pörgős székéről lép elénk, hogy kezet nyújtva, mosolyogva üdvözöljön bennünket.
- Megan, örülök, hogy megismerhetem a kedves férjét is - először az én kezem, majd Emmett-ét rázta meg. - Dr. Burke vagyok - mutatkozott be neki is. Egyszer már jártam nála még az elején, amikor Jackie-vel összefutottunk odalent. Az egyik anyuka ajánlotta az oviban a dokit, ő mind a három gyerekét nála szülte és elmondása szerint az egyik legjobb a szakmában ezen a vidéken.
- Azt javaslom, kezdjünk is bele. Kérem - intett az asztal felé, úgyhogy arra irányítottam a lépteimet. A táskámat, a kabátomat és a pulcsimat letettem a székre, a csizmámat lerúgtam és fel is ültem, majd feküdtem az asztalra.
- Kíváncsiak arra is, hogy fiú, vagy lány lesz-e?
- Igen, mindenképpen szeretnénk tudni - pillantottam Emmett-re, aki remélem eközben már közelebb jött hozzám és a monitorhoz egyaránt. Ezután pedig nem volt más hátra, mint előre, a doktor a hasamra nyomta a zselét, majd jött a kis műszer és hamarosan már mind a hárman a képernyőn bámulhattuk a pici kis csöppséget.
Vissza az elejére Go down
Emmett Brooks
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Boyd Holbrook
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szer. Okt. 26, 2016 11:16 pm
 



 

Már az első kölyöknél is jöttem-mentem, ahová Meg rendelt. Vizsgálatokra, ultrahangra, meg a pöcsöm tudja még hová. Lehet, hogy szar alak vagyok – nem tagadom –, de a kis szaros nagyon is szeretem és sosem volt kérdés, hogy akarom-e, ahogyan a másodiknál is így vagyok ezzel. Így amikor közölte, hogy mikor is van az UH, nem volt kérdés, jövök én is. Ha más nem, akkor legalább láthatom a kis pacát, amit összehoztunk és elmondhatja a doki, hogy faszásan minden rendben van. Kurvára ajánlom neki, hogy ezt közölje.
Egy szó, mint száz, ott dekkolok a váróteremben az asszonnyal. Időpont ide vagy oda, azért csak sikerül valamennyit megvárakoztatniuk.
- Izgulsz? – nézek végig a nejemen, mert ezt a magazin-olvasgatás-szarságot nem veszem be. Ismerem annyira, hogy tudjam, nagy ívben szarja le az évszak sminktippeit – jah, beleolvastam a kezében tartott újságba közben –, így pedig feltételezem, hogy azért nem teljesen nyugodt. Mondjuk szerintem nincs min idegeskedni, de hát ez én vagyok.
Mikor szóltak, hogy bemehetünk, előre engedem és kezet rázok én is a dokival.
- Üdv! – vakkantom oda röviden az orrom alatt, majd a mancsomat visszaszerezve lépek Meg mellé, amikor már felhelyezkedett az ágyra és megfogom a kezét.
- Jah, szeretnénk tudni a nemét. – legyőzöm a kísértést, hogy kis pöcsösnek és -puncisnak tituláljam a gyereket, ne égjen miattam Meg, meg amúgy se vagyok full paraszt, mint aminek a legtöbben gondolnak.
- Meg azt is, hogy minden oké vele. – teszem még hozzá, mert ez sem mellékes, hogy rendben van-e a kölyök.


don't judge me. you can't handle half of what i've dealt with. there's a reason i do the things i do,  there's a reason i am who i am.
don't ever get it confused. you don't know me. you know what i choose to let you see about my life. that's all, nothing more. ..promise.
Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Csüt. Okt. 27, 2016 2:22 pm
 



 

- Eléggé, jah - pillantottam Emmett-re egy röpke pillanat erejéig. - Tudom, hogy nincs miért, de ez már csak ilyen - fordítottam fejem ismét a magam felé. Nem tudom, más anyák miként élik meg az ultrahangokat, de én azért paráztam kissé attól, hogy minden rendben lesz-e. No meg az sem mindegy, hogy most fogjok megtudni a gyerkőc nemét és habár ugyanúgy örülök majd neki, ha fiú, ha lány lesz, azért van bennem némi izgalom ezt tekintve is.
- Persze, mi sem természetesebb - bólintott a doki Emmett kérésére. Amíg vártunk a válaszokra, a férjemre pillantottam, apró mosoly játszott a szám sarkában, mielőtt ismét a kijelzőt bámultam volna én is.
- A szívhang, mint az hallják is, teljesen rendben van és ahogyan látom, a baba egyaránt - pillantott ránk a hapsi, hogy aztán újból elmerüljön a képernyő tanulmányozásában. - Apuka, anyuka, gratulálok, kislányuk lesz!
Olyan megkönnyebbülés áradt szét bennem a csupa jó hír hallatán, amilyet elmondani sem igazán tudnék. Rettentő szükségem volt végre ilyen hírekre, történésekre is az elmúlt időszak hatalmas szarkupacai után. Az, hogy kislányunk lesz, aki nem mellesleg makk egészséges, rövid időre minden gondomat elfeledtette velem. Emmett kezére szorítva pillantottam fel rá, immáron széles mosoly terült el a képemen. Másik kezemmel a nyakához nyúltam, hogy közelebb húzva magamhoz csókban is kifejezzem örömömet, cseppet sem törődve a dokival. Minden bizonnyal nem szokatlan látvány neki az ilyesmi, de ha az lenne, akkor sem érdekelne túlzottan.
- Kislányunk lesz - suttogtam Emmett ajkaira, továbbra sem eresztve őt el, csak egy újabb kis csókot követően. - Minden rendben van akkor, ugye, doktor úr? - fordultam Dr. Burke felé, aki heves bólogatások közepette biztosított arról, hogy tényleg minden rendben van. Jobban felénk fordította a képernyőt és megmutatta, hogy a kislányunk szíve, feje, lábai, kezei és még képet is nyomtatott nekünk, amin szépen kivehető, mi is látszik pontosan a szürke képen.
- Bármi kérdés még esetleg? - én a magam részéről a fejemet ráztam, ha Emmett-nek volt, akkor övé a terep, ha neki sem akadt, akkor indulhattunk is.
Vissza az elejére Go down
Emmett Brooks
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Boyd Holbrook
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Okt. 29, 2016 8:27 pm
 



 

Lassan megcsóválom a fejem, de azért egy mosoly ott ragad a pofámon. A térdére támasztom a mancsom nyugtatásképpen.
- Minden fasza lesz, jó?! – kijelentésként hangzik el a mondat várakozás közben. Faszom fog azon idegeskedni, hogy valami nem oké. Majd, ha azt mondja a doki, akkor bőven ráérünk emiatt aggódni, de addig kurvára felesleges és pont.
Mikor bemehetünk végre – hát nem csipkedte magát az orvos –, akkor félre állok, nem akarok útban lenni, csupán elpofázom azt, amit a magam részéről fontosnak tartok megemlíteni és ennyi. Egy bólintással veszem tudomásul a doki szavait, a nejem pillantását pedig röviden viszonozom.
Amikor kimondja lányunk lesz, akaratlanul is széles vigyor mázolódik a képemre. Közelebb lépek Meghez, a keze után nyúlva és amikor jelzi, hogy szeretné, ha megcsókolnám, gondolkodás nélkül teszek eleget ennek a lehető legnagyobb örömmel.
- Az bizony. – térek vissza a tejbetök jellegű vigyorhoz, majd az ágy szélében megtámaszkodva nézek a dokira, várva a választ a nejem kérdésére. A magam részéről mást nem akarok tudni, amit szerettem volna, azt hallottam. Egészséges és lány. Ennyi nekem bőven elég.
- Megvárlak kint. – fordulok még vissza az asszony felé, mielőtt kilépnék a rendelőből. Mit tudom én milyen megbeszélnivalójuk akad(hat) még a dokival és ami azt illeti, bőven jó helyen vagyok addig kint.
Mikor Meg végez és kilép, a dereka után nyúlok és azt átkarolva kezdem a lift felé vezetni.
- Örülsz a kiscsajnak? – pillantok le rá oldalvást haladtunkban. Az én fejemen ott a válasz, miszerint jepp, a magam részéről megvan az a bizonyos kibaszottul nagy öröm.
Megnyomom a lift hívógombját amikor odaérünk a felvonók ajtajához.
- Connornak mondtad már a hírt vagy még várni akarsz vele? – ebben meghagyom őt az illetékesnek, hogy végül is mikor akarja tudatni a fiunkkal, kishúga érkezik, belőle pedig báty lesz.
- Meg kéne beszélnünk az összeköltözést is... – nem mellékesen vetem fel ezt is, főleg most, hogy ennyire kézzelfogható a dolog; megint gyerekünk fog születni, akinek családra lesz szükséges. Apára is.




don't judge me. you can't handle half of what i've dealt with. there's a reason i do the things i do,  there's a reason i am who i am.
don't ever get it confused. you don't know me. you know what i choose to let you see about my life. that's all, nothing more. ..promise.
Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szer. Nov. 30, 2016 10:25 pm
 



 

- Oké - bólintottam, arcomra apró mosoly szaladt, kezemet pedig az övére helyeztem, amikor rátámasztotta a térdemre. Tudom, hogy minden rendben lesz, de kell a doki megerősítő szava, addig meg ez van. Amolyan természetes jelenség ez szerintem a nők körében, nincs mit tenni ellene.
Ugyanolyan tejbetök vigyor ül a képemen, mint a férjemén, a csókunk előtt és után egyaránt. Kislányunk lesz, el sem hiszem, eszméletlen. Alapból az, hogy újabb gyermekünk lesz. Az örömhír pedig egyelőre minden más szarságot elfeledtet velem, most csak én vagyok, Emmett és a kislányunk. Aki nem mellesleg teljesen egészséges, nincsen hát miért tovább aggódnom.
- Rendben - bólintottam aprót, amíg a doki még néhány kérdést feltett és bepötyögött a számítógépbe. Nem tartott tovább öt percnél és én is kiléptem a rendelő ajtaján, hogy aztán Emmett oldalán induljunk meg a liftek felé.
- Naná, hogy örülök! Egy kisfiúnak is éppen annyira örültem volna, de azért mégiscsak más egy fiú után egy lányka. Te hogy vagy vele? - még mindig ott virít a széles mosoly a képemen, ahogyan felpillantok rá. A rendelőben látott vigyorából ítélve éppen annyira örül a hírnek, mint én, de szeretném hallani is.
- Nem még. Biztosra akartam menni, hogy minden rendben, de szerintem ma este el is mondhatjuk neki - szeretném együtt, már amennyiben képesek leszünk megállapodni ebben az egész összeköltözős dologban.
- Meg bizony - sóhajtottam fel, mert ezzel együtt szépen lassan minden szarság visszakúszott a boldogság buborékomba, ami az elmúlt időszak alatt felgyűlt körülöttem. - Beülünk valahova egy kávéra? Vagy menjünk haza? Csinálok reggelit, ha gondolod - magunkból kiindulva lehet jobb, hogyha nem mások szeme láttára, füle hallatára kezdünk bele ebbe, mert ki tudja, mennyire leszünk képesek ezúttal normálisan lekommunikálni ezt az egészet. A reggeli ötlete pedig nekem is csábító, így ha Emmett rábólint, akkor indulhatunk is hazafelé.
- Amennyiben képes vagy betartani néhány szabályt, akkor gyere. Költözz vissza hozzánk - mondtam, amikor már nyugodtabb környezetbe értünk, akár a kocsiba, akár haza. És hogy mi az a néhány szabály? Együtt meghozhatjuk őket, mert van, amiből továbbra sem fogok engedni.
Vissza az elejére Go down
Emmett Brooks
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Boyd Holbrook
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szer. Dec. 14, 2016 11:46 pm
 



 

- Úgy, hogy kibaszottul örülök neki. – faszom se fogja ragozni, ha megint kis pöcsösünk születne, akkor annak is ugyanannyira örülnék, mint most a kiscsajnak. Tudja. Már Connor születése előtt sem volt soha kérdés, hogy akarjuk-e vagy megtartjuk-e. Ha már felcsináltam és összejött, akkor persze, hogy marad és felneveljük, ez sosem volt kérdés. Most sem az. Örülök a lánynak, örülnék a fiúnak is. Lehet, hogy nem vagyok se tökéletes, se szent, de a kölykünket szeretem, szeretni fogom a másikat is.
- Velem együtt akarod vagy inkább egyedül? – mondjuk kurvára úgy gondolom, hogy ehhez ketten kellünk, de a faszom se tudja már követni, hogy mi a picsát tart helyesnek vagy elfogadhatónak a közös gyerekünkkel kapcsolatban. Jah, faszán kizár egy csomó mindenből, aminek kurvára nem örülök, de most mi a pöcsömet tudok kezdeni a dologgal, ha rájött éppen az ötperc – ami sokkal régebb óta tart, mint az említett időintervallum – és nem akar a kölyök meg a maga közelében hosszasabban?! Faszomat már…
- Húzzunk inkább haza.. mármint gondolom hozzád. Ott nyugodtabban meg tudjuk beszélni, amit meg kell. – nekem mondjuk rohadtul nem ott van a haza, de nem állok le ezen vitázni vagy pörögni.
Pláne azok után, ami kiesik a száján és amivel magára vonja a teljes figyelmem. Mondjuk eddig is figyelemmel követtem a szavait, de ezúttal még felé is fordulok, hogy minden szívbaj nélkül vizslassam a vonásait közben.
- Milyen szabályokra gondoltál? – szűkülnek valamelyest összébb a szemréseim, mert hiába is örülök, mint majom a faszának, hogy benne van az újbóli összeköltözésnek, nem tudok elmenni a tény mellett, hogy vannak feltételei. Oké, én mondtam, hogy megváltozom és nem is gondoltam átbaszni ezzel, vagyis komolyan gondoltam minden egyes kibaszott szót, de ez nem jelenti, hogy teljesen kifordulni készülök önmagamból. Amikor összejöttünk, már akkor tudta mekkora fasz vagyok, sosem rejtettem véka alá, nem kapott zsákba macskát, szóval az elejétől tudta mekkora pöcs vagyok és az nem járja, ha teljesen meg akar változtatni. Meglátjuk.
- Ülj be a kocsiba, otthon megbeszéljük. – megyek elébe a magyarázkodásnak, mert sem itt a folyosón vagy a liftben, sem pedig vezetés közben nem vagyok hajlandó a ránk váró szájtépésre. Majd nála, nyugodtabb körülmények között neki eshetünk, ahol nem áll fenn a veszélye annak, hogyha elönti a szar az agyam, azzal mondjuk veszélyeztetem az ő és a kölyök életét. Mert vezetés közben, ha felbaszom magam, akkor a faszom se tudja, hogy mennyire leszek képes biztonságban tartani őket...


don't judge me. you can't handle half of what i've dealt with. there's a reason i do the things i do,  there's a reason i am who i am.
don't ever get it confused. you don't know me. you know what i choose to let you see about my life. that's all, nothing more. ..promise.
Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szer. Dec. 28, 2016 11:04 pm
 



 

Válaszára csak szélesebbre szalad a képemen a mosoly, egy pillanatra állok csak meg, hogy tarkójához nyúlva húzzam le magamhoz egy csókra. Nem is számítottam másmilyen válaszra, mert tényleg teljesen mindegy a neme, a lényeg, hogy a mi gyermekünk és éppen úgy fogjuk szeretni, mint Connort. Én legalábbis biztosan és a válaszából ítélve Emmett sem vélekedik másként a dologról.
- Veled - érkezik egyből a válaszom, mindenféle habozás, vagy gondolkodás nélkül. Bármennyi szarság is volt közöttünk az utóbbi időben és bármennyi döntésemmel nem ért egyet, Connor és a kislány is a miénk, vele együtt szeretném közölni a hírt a kicsivel, ez nem is kérdéses számomra.
- Oké - bólintok, mert tényleg kényelmesebb otthon, arról nem is beszélve, hogyha megint elborul valamelyikünk agya, akkor már inkább otthon essünk egymásnak, mint egy kávézóban.
- Otthont mindent elmondok - nem hiszem, hogy a lift, vagy a kocsi volna alkalmas ennek a megbeszélésre és úgy tűnik, ő is hasonló véleményen van, úgyhogy nincs más hátra, mint előre, a lift után be a kocsiba, aztán meg a lakásba, hogy a kabátom és a cuccaim ledobása után a konyhában álljak neki az emlegetett reggelinek és annak a beszélgetésnek.
- Szóval.. Nem akarlak megváltoztatni, Emmett, ezt te is tudod jól, de van egy-két dolog, amiből nem engedek. Nem akarom, hogy Connor részegen, vagy teljesen összeverve lásson. És nem azért, mert nekem bajom lenne vele, hanem azért, mert nem szeretném, hogy egy olyan kép alakuljon ki benne rólad, hogy alkoholista vagy és állandóan összevernek. Ha ilyen történik, akkor inkább ne gyere haza, csak akkor, ha már normalizálódik a helyzet - tartok egy kis szünetet, amíg előhalászok egy tányért, amibe beletörhetem a tojásokat. Ha ellenvetése van, akkor annak itt van a helye és az ideje, hallgatom.
- Szeretném, ha néha eljárnál érte az oviba és minden vasárnap valami közös családi programot csinálnánk - kunkorodik feljebb a szám széle, mert habár nem hinném, hogy ezt szabálynak kellene nevezni, de lássa, nem csak szörnyű dolgokra gondoltam.
- Illetve Emmett.. - tettem le a villát a kezemből, amivel nekiálltam a tojásokat felverni. Felé fordultam, a szemeibe néztem. - Szeretném már most tisztázni, hogyha börtönbe kerülsz, akkor elmegyünk - az előbbi játékos „szabály” után ez komolyan érkezik, már a szám sem kunkorodik mosolyra. Legyen bármennyire nehéz is ilyesmit kimondanom, muszáj, ebből nem engedek.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szer. Júl. 19, 2017 8:12 pm
 



 




Játék vége



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Feb. 03, 2018 12:40 pm
 



 



Gaspar x Selena



Egyszerűen képtelen voltam ép ésszel felfogni azt, amit telefonon keresztül próbáltak a tudomásomra hozni. Az első 5 percben biztos voltam benne, hogy téves számot hívott a férfi és voltaképpen nem is engem akart elérni, hanem valaki mást, akinek úgyszintén született egy Mateo nevű fia. Egészen addig, amíg a korházban kómában fekvő férfi nevét hozzá nem tette. Akkor koppant bennem valami, de nagyon nagyot. Fogalmam sem volt, hogy játszam meg a belülről hirtelen feltörni készülő érzéseket, amiket a hír váltott ki belőlem, a mellettem játszadozó kisfiú előtt. A karantén végett kialakult szituációt is alig tudtam beadagolni neki óvatosan, vagyis legalábbis azt megértetni vele, hogy nem hagyhatja el a korház területét, ahogyan a korteremét sem, egészen addig, míg biztonságos nem lesz mindannyiunk számára a kimenetel. De ez.. elmondani neki, hogy az édesapja egy korteremben fekszik kómában.. Ezt a hírt nem nekem kellene megosztanom vele. Viszont, kire háríthatnám át a dolgot? Végül inkább úgy döntöttem, elnapolom ezt a beszélgetést és először bemegyek meglátogatni Gaspart, megnézni, hogy van és Mateo-val csak azután leülni beszélgetni, hátha.. kihagyhatom a történetből a kómába esős részt.
Az alatt az időszak alatt, amíg a karantén tartott lehetőségem adódott igazán megismerni Gaspar kisfiát. Végig magam mellett tartottam, fél percre sem vettem le róla a szememet, arra gondolva, hogy ha bármi történne vele, az apukája azt sosem bocsájtaná meg nekem. Legalábbis az elején ezt próbáltam beadagolni magamnak, miszerint ez váltotta ki belőlem az aggodalmat. Ám, az igazság ennél összetettebb volt. Megszerettem a kisfiút. Az aranyos pofijával, illetve imádnivaló személyiségével sikerült a szívembe vésnie a nevét. Ahogyan az apukája is a sajátját.. amit sokáig nem akartam beismerni magamnak, gondolván, hogy hibát követnék el azzal, plusz nem is lenne helyes lépés..
Ám, ezek a váratlanul feltörő érzések az irányába, plusz amik rám törtek a karantén alatt, mialatt ő valószínüleg halálra izgulta magát amiatt, hogy mi lehet a kisfiával, én pedig képtelen voltam tájékoztatni őt a helyzetről.. valamit megváltoztattak bennem. Látnom kellett a saját szemeimmel, hogy milyen állapotban van. Így hát, Mateo-t egy jóbarátnőmre bízva, úgy döntöttem meglátogatom Gaspar kortermét. A karanténes eset miatt, plusz hozzátéve azt is, hogy eleve a korházon belül dolgozom, könnyű volt elintéznem, hogy bemehessek hozzá, még úgyis, hogy nem voltam a hozzátartozója. Az ápolók és orvosok tudták, hogy a fia végig mellettem tartózkodott az alatt az időszak alatt, amíg a város egy szörnyű vírusnak volt az áldozata.

Vegyes érzésekkel léptem át a 226-os kórterem küszöbét. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, vagy tehetnék, amivel javíthatnék Gaspar helyzetén. Ez volt a legrosszabb. A tehetetlenség érzete. Jobb ötlet híján végül úgy döntöttem, hogy közelebb húzok egy széket az ágya széléhez és helyet foglalok rajta, miközben az egyik kezemet óvatosan az övére helyezem.
- Sajnálom.. - Suttogom ezt az egy szót halkan, egyszerűen képtelen voltam többet mondani.


Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Feb. 03, 2018 3:06 pm
 



 

(Gaspar és Selena)


Olyan volt, mint egy nagyon hosszú álomból ébredni... Hallottam a pittyegő géphangot, és éreztem a fertőtlenítőszer szagát magam körül. Zavartak. Mindkettő. Hallottam magam körül a neszezést, a lépéseket. Éreztem valaki jelenlétét a közelemben. Ami viszont megnyugtatott.
És mindamellett viszont... zavart. Mert nem stimmelt a hang. Sőt, egyik hatás sem stimmelt. Nem otthon vagyok, ez biztos, hisz ott nincs ez a pittyegés, nincs ez a szag, és biztos, hogy senki nem neszezne így a közelemben. Az egyetlen, aki körülöttem van otthon, ha alszok, az Mateo, de ő nem így csap zajt. És már rég keresztülmászott volna rajtam, illetve, ujjacskájával az arcom nyomkodná, vagy a szemhéjam feszegetné, hogy ébredjek már fel, és játsszunk. Mindeközben pedig végig mondaná a magáét.
Nem. Ez egészen más. Ez biztosan nem az otthonom. És nem a fiam van velem. Valami történt...
Ekkor villant be. Mint egy hiper-szuper gyorsra állított reklámfilm, zúgott a rádió, karanténról, vírusról beszélt, láttam magam előtt a feltorlódott kocsisort, aztán önmagam, amint próbáltam épp bejutni a lezárt területre, és azt is, amint a mélybe zuhantam. A katonát hallottam, amint arról beszél, nem engedhetnek be. Az orvost, amint már az autóban voltunk, és a kórház felé tartottunk, el a karantént lezáró válaszfaltól, és azt bizonygatta épp nekem, hogy minden rendben lesz. De nem hittem neki, és a tehetetlenség majd szétfeszítette a fejemet belülről.
Csak később jöttem rá, egész pontosan az utolsó pillanatban, hogy talán mégsem a tehetetlenség tehetett csak a fájdalomról...
Kívülről láttam magam, ahogy mankót adtak a kezembe, és utamra bocsátottak, én pedig már azon agyaltam, mint lehetnék még képes beszökni a karantén területére, így, fél lábon evickélve, mankókkal felszerelkezve... Felmerült bennem az ejtőernyős ugrás, a kommandós zsoldosok, a nemzetközi kapcsolatok, és így a külföldi nyomás a kormányra, a nem megfertőződöttek kimenekítésére a veszélyeztetett területről...
Aztán a fájdalom elhatalmasodott, s néhány pillanat múltán elmerültem az eszméletlenség habjai közt. Felülről láttam magam, ahogy a földre csuklok, mire körém gyűlnek orvosok, nővérek, és tanácstalanok, mi is történt, hisz csak bokatöréssel hoztak be...
Nem mondtam az engem ellátó orvosnak, hogy a fejem is fáj, s mikor kérdezte, hogyan szereztem a sérülést, csak annyit mondtam, elestem. Nem fejtettem ki neki, hogy próbáltam beszökni a karanténba, és ezért lezuhantam, egy "kissé" magasról. Nem tekintettem fontosnak, hogy tudjon róla. Úgy éreztem, minden másodperc, amivel többet töltök ott, tétlenül ülve, az a fiamat és Selenát veszélyezteti. Ki akartam jutni az épületből, hogy mielőbb folytathassam a feladatom.
Nem számoltam vele, hogy épp ezzel akadályozhatom meg a gyors kijutásom.
És akkor hirtelen felnyílt a szemem. Nem, nem képletesen, vagy átvitt értelemben, hanem tényleg kinyílt. De a hirtelen fénytől rögtön vissza is csuktam, s egy nyögés szaladt ki a számon, kezem megrándult.
Egyszeriben csak, megéreztem a kezet a kezemen. Nagyobb volt, mint amit megszoktam, úgyhogy biztos nem Mateóé... vagyis csak egy lehetőség maradt, ami eszembe juthatott... de nem, az nem lehet...
Újra villant a fény, egy pislogásnyi időre, csak hogy magam mellé pillantsak, ki az...
- Selena... - suttogtam. Hangom gyönge volt, a torkom pedig száraz. De láttam őt. Itt van... bárhol is vagyunk... Talán sikerült? Mi történt...? De nincs nála, nem láttam, nem hallottam őt, akkor hol... - Mateo... - nyeltem nagyot. Tudnom kell hol van, tudnom kell, mi van vele! Hol a fiam?!
A pittyegés felgyorsult körülöttem, ahogy a szívem hevesebben kezdett verni az idegességtől, mely hirtelenjében rám telepedett.
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Feb. 03, 2018 4:23 pm
 



 



Gaspar x Selena



Ott ültem az ágya szélénél, a kezem az övén pihent és közben végig az járt a fejemben, hogy mi történhetett vele, amivel ilyen állapotba sodorhatta magát. Esetleg ő is bekerülhetett a karantén területére? Kétlem, mert akkor az első útja a korház területére vezetett volna.. vagy útját álták? De ha nem jutott be, akkor mi okozhatta a mostani helyzetét? Netalán az igyekezete, hogy bejusson? Nagyon remélem, hogy nem volt annyira kétségbeesett. Vagy lehet, hogy végig itt volt és mi nem tudtunk róla? Kizárt dolog, az orvosok értesítettek volna engem, látták, mennyire magam alatt vagyok az egész Mateo-szituáció miatt.
Próbáltam szavakba foglalni az érzéseimet, mivelhogy állítólag a kómában levő páciensnek jót tesz, ha beszélnek hozzá, de fogalmam sem volt mit mondhatnék. Aztán, mielőtt még bármit is szólhattam volna, hirtelen megelőzött engem. Meghallva a gyenge férfi hangon felcsendülő nevemet, a tekintetemet rögtön az irányába fordítottam, illetve reflexszerűen a kezén pihenő tenyeremet is megszorítottam. Ez meg honnan jött? Mindenesetre egyelőre nem enyhítettem a szorításomon.
Az ijedt arckifejezése láttán, ami azután jelent meg, mikor tudatosult benne, hogy Mateo nincs velem, ösztönszerűen próbáltam megnyugtatni őt.
- Jól van. Nem kell aggódnod miatta, biztonságban van. - Enyhítek egy aprócskát a kezének szorításán. - Egy barátnőm vigyáz rá. Én.. nem szóltam neki rólad.. egyelőre. Nem tudtam, mit mondhatnék és nem akartam ráhozni a frászt. - Magyaráztam kicsit zavartan. - De ha akarod, elmehetek érte.. - Ajánlottam fel, közben az arcát elemezve, mert ha nem fedezek fel rajta tiltakozásra utaló jelet, már indulok is a fiáért. Gaspar felébredt a kómából! Ennek gondolatára hirtelen egy széles mosoly is végigfut az arcomon az örömtől.
- Jobban vagy? Mi történt veled? - Kérdezek rá érdeklődően. - Én.. aggódtam. - Nyelek egy nagyot, miközben kimondom a szavakat. Hogy miért tettem ezt hozzá, nem tudom, de úgy éreztem, ki kell mondanom..
Aztán ismét eszembe jutott Mateo és inkább róla kezdtem el beszélni, beszámolva neki mindenről, ami a karantén alatt történt velünk.
- Végig velem volt, egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. A korházban voltunk, amíg fel nem oldották a.. karantént. Viszont az lehetetlen, hogy téged is behoztak az alatt az idő alatt, mert arról tájékoztattak volna engem. Tudták, hogy a fiad nálam van.. - Ismét nagyot nyelek, miközben visszagondolok arra, hogy egy kész idegroncs lehettem.. legalábbis a munkatársaim társaságában, Mateo mellett meg kellett őriznem a nyugodtságomat.


Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Feb. 03, 2018 8:33 pm
 



 

Újra pislogtam. Már nem bántott úgy a fény a harmadik próbálkozásra. Féltem belegondolni, mióta lehetett csukva a szemem, ha így bántotta a fény ébredés után... Éreztem, miként szorítja meg a kezem Selena, s ez egyszeriben végtelenül jó érzéssel töltött el. Itt van mellettem. Arcának látványa, még ha nem is mondott még semmit, máris némi megnyugvást adott. Úgy éreztem... azt reméltem, ha Mateóval bármi lenne, az az arcára volna írva... Azt sem tudtam, pontosan mi történt velem, miért érzem magam ilyen erőtlennek, és a tagjaimat olyan elgémberedettnek, ám de az mindenképpen jó érzés volt, hogy az ő jelenlétére ébredhettem.
- Hála az égnek... - könnyebbültem meg, egy mély sóhaj kíséretében, amint megnyugtatott, Mateo jól van, és jó helyen. - Ahh... nem baj... úgysem értette volna. És azt hiszem, nem is akarom még, hogy meg kelljen értetni vele, mit jelent a... szóval... bármi is, ami velem történt - fejeztem be, kissé zavartan, mert most eszméltem csak rá, hogy nem is tudom, mi lett velem pontosan. - Mióta fekszem már itt? - néztem körbe tanácstalanul, felmérve a helyiséget, amiről most már nyilvánvaló volt, hogy egy kórházi szoba. És a tagjaim zsibbadt ernyedtsége és erőtlensége alapján... nem öt perce az én szobám...
- Igen! - vágtam rá először gondolkodás nélkül, de aztán gyorsan vissza is szívtam. - Nem... ne, még ne, mégse. Előbb hadd szedjem kicsit össze magam. Nem akarom, hogy féljen - magyarázkodtam sietve. Mikor elvesztette az anyját, még túl kicsi volt megérteni a helyzetet, csak azt érzékelte, hogy az anyja eltűnt mellőle, én meg... kikészültem. Most már sokkal többet megértene a helyzetből, de míg én sem tudok mindent, és ilyen erőtlen vagyok, nem hozattathatom ide, nem ijeszthetem meg őt. Önzőség volna részemről.
Jólesik látnom Selena mosolygós arcát. Viszonzom is, egy, bár gyenge, de hálás mosollyal.
- Szép a mosolyod - dicsértem meg, arra jutva hirtelenjében, hogy ha választhattam volna, mire térjek magamhoz ebből a... roppantul nem kívánt helyzetből, az ő mosolya garantáltan a TOP2-ben lett volna. Főleg, miután azt mondta, aggódott miattam... amitől némileg újra csak hevesebben kezdett el verni a szívem, amitől a pittyegés ismét kicsit gyorsabb lett... Hm... meglehetősen árulkodó ez a gép itt mellettem.
- Jobban. Én... mm... nem is tudom... pontosan mi lett velem. A kórházba tartottam hozzátok, de lezárták az utakat, és a rádió bemondta, hogy egy vírus miatt karantén alá vették az adott városrészt - kezdtem el lassan, darabjaiban felidézni/visszaidézni, hogyan is kerülhettem ebbe az ágyba. - Megpróbáltam bejutni, de... nem sikerült... elég nagyot estem... - meséltem elkeseredve, szégyellve, hogy még erre sem voltam képes. - Arra emlékszem, hogy nem tudtam lábra állni egymagam, és aztán elvittek egy másik kórházba. Ellátták a lábam, és éppen kifelé indultam, mikor... - összevont szemöldökkel koncentráltam, de nem volt más emlékem. Semmi több. - Ezután filmszakadás. Azt hiszem összeestem... talán... szólnom kellett volna az orvosnak, hogy fáj a fejem... Beverhettem, mikor leestem. Mást nem tudok, ami miatt ide kerülhettem... - és ekkor eszméltem rá, hogy ez az a kórház, ahová végig próbáltam bejutni... Hát tessék, nesze nekem, sikerült, csak... később, és másként, mint ahogy tervezve volt. Nem éppen a sikeres apa és megmentő mintaképe volnék, annyi szent...
- Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, hogy vele voltál, és vigyáztál rá... - szorítottam meg kicsit én is Selena kezét, hálám jeléül. - Ha te nem vagy, talán... - be sem mertem fejezni a mondatot. - És én is aggódtam miattad. Kicsit... lehet, hogy jobban kedvellek, mint azt illene, vagy... amennyire te szeretnéd - vallottam be, mert hát, úgy voltam vele, ha már itt fekszem pizsamában, egy kórházi ágyban, csövekkel, gépekkel, akkor már... mindegy, hogy tudja-e, mennyire... fontossá vált nekem. Nem tudom, ő hogy van vele, de azt hiszem, én lehet hogy beleszerettem. És azután, amik mostanában történhettek volna velünk, talán jobb volna végre tennem az ügy érdekében, mármint... még mielőtt nyakunkba szakadna még egy katasztrófa. Első lépésként talán meg kéne vennem a kórház épületét, és a környező épületeket, hogy máskor, ha ne adja az ég, ilyesmi történik, ne zárhassanak ki, mert nagyobb eséllyel volnék én is épp itt. Talán a vállalat épületét is át kéne helyeznem...
- Nem, míg állt a karantén biztosan nem - ráztam a fejem egyetértőn. - Nekem vagy tucatszor elismételték, hogy azt teszek, amit csak akarok, úgysem engednek be, így hát... gondolom, miután feloldották a zárlatot, és visszaállt a rend, a kórház visszakapta a maga területi státuszát, és így... ide hoztak, onnan, ahol ezelőtt voltam... - elmélkedtem együtt vele, bár kissé zavaró volt, nem tudni, hol és meddig voltam, s mi történt velem, míg eszméletlen voltam. Szerencse, hogy nem emlékszem, érzékeltem-e a világot magam körül, és tisztában voltam-e vele, miről maradok épp le, mert ha igen, biztos, hogy kész idegroncs voltam...
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Vas. Feb. 04, 2018 2:00 pm
 



 



Gaspar x Selena



Annyira hihetetlen, hogy Gaspar pont azután ébredt fel a kómából, hogy én bejöttem hozzá. Ilyen véletlenre is kevésszer kerül sor az életünk során. Más kategóriába aligha sorolhatnám a történteket, hiszen azt kétlem, hogy az én jelenlétem váltott volna ki belőle valamiféle késztetést, hogy magához térjen. Biztos Mateo-ra gondolt.. talán, a kómában fekvő betegek néha szoktam álmodni, legalábbis a filmekből kikövetkeztetve, ott szoktak...
Mindenesetre az aggodalmát látva, miután magához tért ösztönszerűen próbáltam megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van Mateo-val, hiszen nem hiányzott volna, hogy a végén még a fia iránt táplált aggodalma is rosszabbítson a jelenlegi helyzetén. Azt sem bocsájtanám meg magamnak, mivelhogy én lennék a hibás, ha az bekövetkezne.. én vagyok az egyetlen, aki vele van, ezt a felelősséget aligha háríthatnám át valaki másra. Persze, nem kéne a bogárból elefántot teremtsek most, mikor már magához tért és látszólag meg is nyugodott.
Kicsit meglepődtem, látva, hogy nem egészen tudja összefoglalni a vele történteket. Beüthette a fejét? Aztán, miután arról kezdett el érdeklődni, hogy pontosan mióta is fekszik itt, ennek a korteremnek az ágyán, hirtelen fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék.
- Valószínüleg az után szállíthattak át ide, hogy feloldották a karantént. - Próbálok értelmes válasszal előrukkolni a kedvéért, mert igazság szerint fogalmam sincs mikor is eshetett kómába.
A határozott válaszára, miután megkérdeztem tőle, szeretné-e ha behoznám hozzá a fiát, már pattantam is fel a székről, hogy Mateo után induljak, ám ekkor mintha hirtelen meggondolta volna magát. Kérdőn fordultam vissza hozzá, de a magyarázatát hallva, megértettem, miért változtatott a véleményén és inkább visszaültem az ágyához közel húzott székre. - Érthető, persze. - Bólintok, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ismét a kezére helyezem a sajátomat. Mi a fene ütött belém? Ilyet nem szabadna..
- Köszi. - Felem kissé meglepődve a bókjára, majd miután a gép pittyegő hangja hirtelen felgyorsult, reflexszerűen hajolok kicsivel közelebb  én is hozzá. - Jól vagy? - Kérdezem, mert ha.. ezt én váltottam ki, lehet jobb lenne, ha inkább elmennék. - Talán, jobb lenne ha magadra hagynálak. Nem szeretnélek felzaklatni. - Javaslom, s ha egyetértést vélek felfedezni az arcán, már pattanok is fel a helyemről.
Aztán kisvártatva mesélni kezdett, de én az egészből csak annyit voltam képes felfogni, hogy megpróbált bejutni a karantén terülere.
- Hogy micsoda? Neked teljesen elment az eszed? - Bukik ki belőlem a felháborodásom, mi a szösz.. ez meg honnan jöhetett. - Mármint, bocsi.. nincs jogom ítélkezni, érthető miért tetted.. Mateo.. Egyébként próbáltalak elérni, de nem igazán tudlalak, ne haragudj.. - Kezemet ezek után inkább leemelem az övéről és visszahelyezem magam mellé, illetve a pillantásommal is a padlót kezdem el tanulmányozni. Ha el tudtam volna érni.. ha többször próbálkozom, lehet elkerülhettük volna a mostani szituációt.
- Nem kell meghálálnod, szívesen tettem. - Mosolygok rá kedvesen. - Jó hatással volt rám, mert visszatartott attól, hogy egy idegronccsá váljak a karantén ideje alatt.. - vallom be neki szemforgatva. Majd miután bevallotta, hogy ő is aggódott értem.. egy pillanatra mintha a szívem kihagyott volna pár ütemet, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag. Ettől az érzéstől meg is szégyellem magam, aminek az lett az eredménye, hogy az arcom is elvörösödött.
- Mint amennyire én szeretném? - Kérdezek vissza meglepetten. Ha tudná, hogy most mit gondolok, lehet nem mondaná ezt.. - Itt az mellékes, hogy én mit szeretnék.. Mateo a páciensem. - Döntök inkább a felnőtt, felelősségteljes gondolkodás mellett, még úgyis, hogy alig voltam képes kimondani ezeket a szavakat. - Habár a karantén óta annál többnek érzem... - Bukik ki belőlem. Egy másik mondat, amit nem kellett volna kimondanom, remek.
- Látszik, mennyire szereted Mateo-t. - Mosolyodom el a hallottakra. Nem ítélkeztem, mert idővel abba is belegondoltam, hogy én mit tettem volna fordított esetben helyette.. mármint ha az én fiam lett volna távol tőlem egy ilyen szituációban.


Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Vas. Feb. 04, 2018 9:07 pm
 



 

Őszintén belegondolva, legnagyobb aggodalmam az volt, ahogy ott feküdtem, és hallgattam Selena feleletét, nem is az volt, mióta vagyok itt, inkább az, mi történt volna, ha nem ébredek fel? Mateo Selenával volt a karantén alatt, ami talán csak kicsivel tartott kevesebb ideig, mint amíg én itt eszméletlenül hevertem. Az arcomon érzett, szakállnak is simán beillő szőrzetből arra tippeltem, nekem volt igazam, és az a két nap, amit a katona és mindenki más ígért a karantént illetően, kicsit sem volt pontos saccolás. Ez nem két nap volt...  Ez idő alatt mind a hárman nagyon sokszor meghalhattunk volna, és azt hiszem, kész csoda, hogy mind a hárman jól vagyunk, élünk. Selenának hála a fiam is rendben van... s csak remélni merem, hogy nem hitte szegény, hogy elhagytam őt, vagy én is eltűntem, mint az édesanyja. Az, hogy Selenával volt, okot ad a reménykedésre, hogy a fiam nem sínylette meg annyira ezt a helyzetet lelkileg, mint amennyire lehetett volna, ha ő nincs ott vele. Mateo szereti őt, bízik benne, szóval én is bízhatok abban, hogy a helyhez kötöttségük és a hiányom a lehető legkevésbé volt megrázó neki, míg tartott.
- Milyen hónap van most? - kérdeztem, miután rábólintottam az enyémmel hasonlatos tippjére. Sajnos, abból még nem tudtam megsaccolni, meddig tarthatott a teljes, eszméletlenségben töltött időm, és ezzel együtt... az az idő, míg ők is komoly veszélyben voltak. Lehet jobb is volna, ha még nem tudnám meg, míg nem ismerem a konkrét állapotomat, de én mégis tudni akartam, meddig voltam távol a gyerekemtől.
Elgondolkoztatott, amikor visszaült mellém, és újra megfogta a kezemet. Jólesik, és örömmel töltött el, meglepő módon talán, de mégsem zavart kicsit sem, hogy egymáshoz érünk. Korábban tartottam tőle, hogy megcsalásnak érezném, árulásnak, a feleségem emléke miatt, de... őszintén szólva, hiányzott ez a fajta érintkezés. És úgy láttam, Selena sem sokat gondolkozott a mozdulat előtt.
- Igen, jól vagyok. Egyre jobban - feleltem, bár kicsit kétértelműen, lévén, ez igazából attól is függött kissé, hogy közelebb hajolt, mikor a gép pittyegése jelezte, gyorsabban ver a szívem, mint eddig. De ezt igazából eddig is ő váltotta ki, és az, hogy némileg megfogyatkozott közöttünk a távolság, csak "rontott" a dolgon, csak hát kínos volt, hogy ilyen könnyedén elárul egy kütyü, így próbáltam kissé visszafogni a szívem. Mit lehet mit tenni, rég nem volt már ilyen hatással rám egy nő sem.
- Ne, nem akarom, hogy elmenj! Épp ez az... - intek kezemmel a buta gép felé őszintén, úgy döntve, leleplezem magam egészen, ha már a gép úgyis elkezdte. - Jólesik, hogy itt vagy. Hevesebben ver a szívem a jelenlétedtől - vallottam meg neki. Talán már korábban kellett volna. De nem volt hozzá bátorságom. Magam miatt sem, és talán Mateo miatt sem. Nem tudtam, mi sülne ki belőle, és ha én elszúrom, a fiamnak is meg kellett volna válnia tőle, pedig tudom, látom milyen jó hatással van rá, mindig, mikor Selena foglalkozik vele.
Elnevettem magam kissé a kirohanásán. Végülis igaza is van, talán nevezhetjük így azt az akkori állapotot, ami rám tört, de... a gondolat, hogy ők ketten bent voltak, én pedig kint legyek, az egészen egyszerűen elviselhetetlennek tűnt.
- Nem, nem csak Mateóról volt szó. És nem a te hibád - kezdtem el rögtön rázni a fejem, és azon nyomban hiányérzet alakult ki bennem, mikor visszahúzta a kezét a kezemről. Utánanyúltam ugyan, de nem értem el, ő gyorsabb volt nálam. Bár ott hagytam kinyújtva a kezem, hátha visszaadja az övét, egy próbát végülis megér... - Nem gondolkoztam. Nem bírtam. Először tényleg csak arra gondoltam, ha bármi történik, nem lehetünk külön... Talán nem én tehetek róla, hanem a munkám, de... sosem vagyok a fiam mellett, amikor szüksége volna rám. Elvesztette az anyját, és én épp dolgoztam. Munkából siettem hozzájuk. Most bennrekedt egy gyilkos vírussal fertőzött karanténban, és azért volt egyedül, mert én épp dolgoztam, és munkából siettem hozzátok... - magyaráztam, keserűen gondolva bele, hogy szánalmas dolog mindig a munkámmal takarózni, de a fenébe is, nem direkt csinálom. Próbálok minél több időt a fiammal lenni, mindig, ha csak lehet, vinni magammal, vagy a lehető leghamarabb visszaérni hozzá, de valahogy mindig akkor üt be valami, ha én nem vagyok ott, de épp hozzá sietek. És mindig elkések. Az, hogy most senkinek nem lett baja, kész csoda... nem is tudom, hogyan háláljam meg, hogy bár elkéstem, de nem veszett oda egyikük sem...
- Félek, hogy legközelebb nem leszek ilyen szerencsés. Mateo két esetet is túlélt, mikor elvehette volna őt tőlem a sors, és most... valami csoda folytán az a nő is túlélte a veszélyt, aki fontos nekem - néztem szemeibe, némileg aggódva, hogy majd most fogja azt mondani, ne tovább, és kiviharzik innét. Nem is az, megérteném, hiszen vonzom a katasztrófákat, de... mégsem akarom, hogy távozzon.
- Igen, Mateo jó hatással van az emberekre, mikor el akar pattanni egy húr a fejükben. Ismerős - helyeseltem, emlékezve, hányszor fogott vissza engem is a teljes idegrohamtól. Hiszen őelőtte mégsem akadhat ki az ember, nem adhatja át magát a kétségbeesésnek, a dühnek, aggodalomnak egészen. A gyerekek mindent megéreznek, és az bizony sosem jó, ha átveszik az ember érzéseit ilyenkor, így tartózkodnunk kell az összeomlástól.
Láttam, mint önti el pír az arcát a megjegyzésemtől, de nem bántam, hogy elmondtam neki. Szerettem volna, ha tudja. És piroskás arccal csak még jobban tetszett. De a válasza meglepett. Talán lehetséges, hogy...?
- Ez gondolom akkor volna igazi probléma, ha Mateo kezdene ki veled - válaszoltam, habár, persze, még mindig fennállt a lehetőség, hogy előbb-utóbb elhajt a fenébe, és aztán már a fiamat sem akarná kezelni. Ami tényleg baj volna...
- Én úgy látom, te is szereted őt - mondtam, mert abból, ahogy beszélt róla, a vele eltöltött időről, és a kifejezéstől, ami kiült az arcára... úgy éreztem, az én fiam iránt másként érez, mint a többi páciense iránt.


A hozzászólást Gaspar Mateo Solano összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 10, 2018 8:07 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Feb. 10, 2018 7:44 pm
 



 



Galena <3



- Február. - Felelem, mikor arról kérdezett, hogy milyen hónapot írunk jelenleg, gondolván ezzel azt próbálta kikövetkeztetni, hogy mennyi ideig lehetett kómában. Hm, ebből azt is megtudhatjuk, ép maradt-e a memóriája. Mármint, sosem lehet tudni.. bár, remélem nem estek ki az emlékei. Mondjuk Mateo-ra emlékszik, illetve rám is, tehát ha homályba is merültek bizonyos emlékképek, valószínüleg a rövid távú memóriájával lehetnek gondok, de persze remélem erre nem került sor.
Magam sem igazán értettem a mozdulatom okát, miközben a kezemet újból az övére helyeztem. Nem kellene ilyet tennem.. nem szabad. De valamiért mégsem voltam képes rá, hogy elemeljem a kezemet az övéről. Egy amolyan furcsán jól eső érzés kerített hatalmába, miközben megérintettem.
Elmosolyodtam a kijelentésén, mikor azt felelte, egyre jobban van. Örülök ennek. Majd, a gépezet felgyorsult pittyegő hangjára egy pillanat alatt a mosoly is eltűnt az arcomról, illetve a helyét az aggodalom vette át. Már azon voltam, hogy elhúzódjak és elmenjek, mikor a válasza teljesen megváltoztatott egy pillanat alatt bennem mindent. Hevesebben ver a szíve a jelenlétemtől. Nem tudtam visszatartani, akaratlanul is visszaköltözött a mosoly az arcomra. Ez.. egyáltalán nem számítottam erre, habár.. be kell valljam, az érzés azt hiszem kölcsönös.. Ez megmagyarázná azt a fura kirohanásomat is, hogy megfogtam a kezét..
- Olyanokat mondasz, hogy itt mindjárt elpirulok. Nagyon beüthetted a fejedet.- Próbálom elviccelni a kialakult kissé kínos szituációt, de valamiért úgy éreztem mondanom kell még valamit neki.. Viszont féltem, hogy ha beismerem, hogy én is vonzódom hozzá, azzal megszegek valamiféle szabályt. A fia a páciensem.. nem igazán lenne helyes közel kerülnünk egymáshoz.. vagy..?
A kirohanásomat abban a pillanatban megbántam, amint kimondtam a számon. Nem volt jogom ítélkezni felette, nem tudhatom mit élhetett át, hiszen nekem nincsen gyermekem, nem tudok azonosulni vele olyan szinten, mint kellene, s az nem számít, hogy az útóbbi időben Mateo-t igazán megszerettem. Ő nem a sajátom.. Viszont az kellemes meglepetésként ért, hogy nem küldött el a fenébe a kirohanásom után, sőt inkább elnevette magát és próbált megnyugtatni, hogy az egész nem az én hibám volt. Hogy nem én tehetettem róla.. talán nem egészen, de részben igen.. jobban kellett volna próbálkoznom, hogy valahogy elérjem őt.. a galamb posta lehet működött is volna.. vagy a bagoly posta, ha szerencsém van és találok egy barátságosabb, Hedwig-hez hasonló példányt?!
- Megértem és habár maximálisan nem tudom átérezni amit átélhettél, de együtt érzek veled. És nem lesz legközelebb! Mateo-val nem történhet semmi baj. Én itt vagyok, s vigyázok rá, amíg te dolgozol.. - Biztosítom róla, és közben a kezemet újból az övébe helyezem amolyan biztosíték gyanánt, de miután kijelentette, hogy fontos vagyok neki, egy aprócskát meg is bicsaklott a hangom, s inkább elhallgattam, a szemeimmel pedig a padlót kezdtem el méregetni.  Ennek az egész látogatásnak a jellege kezd átmenni valami olyanba, amire nem vagyok egészen felkészülve. Túl sok érzelmet érzek körülöttünk.. én pedig nem akarom elveszíteni a fejemet mellette, amire lehet sor fog kerülni, ha így folytatja.
- Ugye? Ezzel maximálisan egyetértek. Egy gyerek jelenléte a legjobb terápia. - Érvelek mosolyogva. - A pszichológusoknak is ajánlani kellene a módszert, én már csak tudom, velük foglalkozom. - Nevetek jókedvűen.
Kicsit úgy éreztem, legszívesebben bebújnék az ágya alá, miután az orra előtt pirultam el.. de végül sikerült visszatartanom a késztetést és a helyemen maradnom.
- Ööö.. nem hiszem, hogy az esete lennék. - Nevetek fel, már csak attól, amint belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha a kis Mateo kikezdene velem. - Na de visszatérve.. igen, akkor lenne az igazi probléma, de ígyis eléggé az... - kezdem, de megakadok. Miért vagyok annyira ellene? Azt hiszem, egy részem fél belemenni egy ilyesmibe.. mert ha végül rosszul sülne el az egész.. érzelmileg sérülten jönnék ki belőle. A legtöbb eddigi kapcsolatommal így volt. Mindig én szerettem jobban, amit a végén meg is bántam. Kivéve azt az esetet, mikor kiderült, hogy egy nagyranőtt gyerekkel próbálok dűlőre jutni. Nem igazán vagyok szerencsés, ha kapcsolatokról van szó.
- Hát, igen.. valami olyasmi, ezt nem is próbálom letagadni. Tudom, nem kellene érzelmileg kötődnöm egy pácienshez, dehát... olyan édes és szeretnivaló kis legényke.. nem lehet nem szeretni őt. Mondjuk, én minden pöttöm páciensemet megkedvelem pár találkozás után. - Magyarázkodom neki, magam sem értve miért. Ők ketten.. bizonyos értelemben teljesen megváltoztatták az életemet. Nagyon is jó értelemben persze.


Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Feb. 10, 2018 9:47 pm
 



 

Február.
Úgy visszhangzott ez a szó a fejemben, mintha egy végtelenített szalagot hallgattam volna. Úgy ismétlődött, mint egy rossz rémálom, vagy ártó mantra, amit nem tudok kiverni az elmémből.
- Augusztus volt, mikor... felállították a karantént, és én be akartam jutni már első nap. Aznap történt... Tehát a fiam... - mély lélegzetet vettem, így próbáltam megnyugtatni magamat. De egyszerűen megrémisztett a gondolat, hogy Mateo ilyen rengeteg ideig volt életveszélyben, és... ráadásul egy ekkora gyerek esetében ennyi idő rengeteg, talán már az arcomra sem emlékszik, és az övé is annyit változhatott, hogy nem is tudom, hogyan képzeljem el, olyan más lehet, mint volt, mikor utoljára megöleltem.
Most aztán tényleg csak az nyugtatott meg, hogy Selenát közel tudhattam magamhoz. Tudva, hogy várnom kell még, hogy nem lehetek önző, és nem rángathatom ide Mateót, csak úgy, így most... még hálásabb voltam a gondolatért, hogy nem volt teljesen egyedül, és olyannal volt, aki mindkettőnknek fontos, és aki mind a kettőnket képes megnyugtatni.
Ami esetemben ugyebár igen nagy teljesítmény, amikor a gyerekemről van szó.
- Ahh, lehet... talán eléggé beütöttem, de az az igazság, hogy már a fejem beütése előtt is így gondolkodtam, és így éreztem, csak... nem volt hozzá bátorságom, hogy ki is mondjam. Mert nem voltam... biztos, önmagamban sem, és... abban sem, hogy készen állok-e arra, hogy valaki újra... fontossá váljon a számomra, mármint... - megvontam kissé a vállam. Tény, ami tény, zavarban voltam, amiért az érzéseimről beszélek neki, pedig most már igazából azt nem értettem, előtte miért és hogyan voltam képes magamban tartani mindezt. Most úgy éreztem, szétvet belülről, ha nem mondom meg neki, hogy másként érzek iránta, mint szabadna. Még ha őrültségnek is tűnik, és még ő maga is csak egy fejsérülés következményének szeretné hinni. Talán jobb volna meghagynom őt és magamat is ebben a hitben, hogy csak a baleset miatt mondok ilyeneket, de... még ha a fejem el is tudta volna ezt fogadni, a szívem aligha.
- Azt hiszem, tartottam attól, hogy egy gyenge pillanatom miatt Mateo elveszthet téged az életéből, ha elszúrom, pedig tudom milyen jó hatással vagy rá. És persze... ha elszúrom, vagy elijesztelek, akkor én sem látnálak többé a kezelések alkalmával - vallottam színt, ha már egyszer úgyis beleugrottam a vízbe, most már nem akartam belefulladni. Talán, ha el is hajt, maradhatunk barátok, és hajlandó volna továbbra is kezelni a fiamat.
- Hálás vagyok neked, Selena, tényleg, nagyon hálás, tudom, hogy... ennyi jóságot talán már meg sem érdemlünk tőled. Azt hiszem, elég kevés az olyan ember, akivel olyan biztonságban érezném Mateót, mint veled. Nagyon kevés az az ember, akiben bízom, ha róla van szó, de te... te egészen más vagy - mondtam, és nagyon is éreztem, hogy ez mennyire igaz. Visszagondolva, eddig hány emberre bíztam rá a fiam jó szívvel, őszinte biztonságérzettel a szívemben, nos... borzalmasan rövidnek mondható az a bizonyos lista. Még listának nevezni is rövid. És azt hiszem, nincs senki azon a "listán", akiben jobban bíznék Selenánál. Őszintén szólva, senki. Vagyok én, és van ő. És bármilyen furcsának is tűnik, még kettőnk közül is azt hiszem ő áll nyerésre, végtére is, én... már legalább tucatszor bebizonyítottam, hogy alkalmanként komplett őrültségekre vagyok képes, ezzel szemben ő... ő mindig olyan higgadt, és összeszedett, rátermett, és... Nem is tudtam volna jó jelzőt találni, ami egészen kifejezi. Talán csak egyet, de azt... nos, az egy nagyon különleges szó volna. És nem tudtam kitalálni, nem-e sértenék meg vele valakit. Talán kicsit őt is, de nem csak őt.
Mindent egybevetve, nem akartam volna kockáztatni, hogy ténylegesen elijesszem őt magunktól.
Elmosolyodtam, és megdobbant a szívem, mikor visszakaptam a kezét. Ezt... azt hiszem, jó jelnek éreztem. Talán zavarban van, azért nem néz rám, viszont az, hogy mégis hajlandó velem a fizikai kontaktusra, mégis csak kell, hogy jelentsen valamit, nem? Biztosan van oka a dolognak.
- Igen. Igaz. Nem is tudom, ki az ügyesebb ilyenkor, a gyerek, vagy pedig a pszichológus, hiszen... ha belegondolunk, néha, amikor a szülők pszichológushoz fordulnak a gyerekükkel, igazából nem is a gyereknek van baja, hanem a szülőknek, és ilyenkor mégis, a pszichológus, ahelyett, hogy elküldené őket haza, és azt mondaná a szülőknek, hogy kezelés helyett inkább csak több időt kéne tölteniük a gyerekükkel, hogy minden rendbe jöjjön, helyette... kezelni kezdi a gyereket, és rettentően trükkös, és ügyes módon, megleli a módját, hogy miközben úgy tűnik, a gyereket kezeli, igazából a gyerekkel összefogva, együtt kezelik a szülőket, illetve... néha csak egy szülőt. - Próbáltam nem átlátszóan kezdeni, de a végére igazából határozottan éreztem, hogy nem igazán sikerült elfedni, hogy most tulajdonképpen hármunkról beszélek. Nem vagyok egészen ostoba, csak egy kicsit... tudom, hogy igazából kettőnk közül nem Mateo szorult segítségre, és biztos vagyok benne, hogy ez sosem volt titok Selena számára sem, ő mégsem mondta, hogy bolond vagyok, és menjünk haza. Ehelyett csak... foglalkozott Mateóval, és elérte, talán tudatosan, vagy sem, de az, hogy láttam, ővele milyen jól van Mateo, meggyőzött róla, hogy akármelyikünk miatt is vittem be a rendelőbe azon a bizonyos első napon, de jót tett nekünk. Neki, mert nem egy zaklatott és elmebeteg apával kellett élnie, és nekem, mert... megnyugtatott a tudat, hogy ha elszúrom, van aki észrevegye ezt idejében. Amikor Selena velünk van, csak akkor nem félek, hogy rossz apa vagyok. Arra volt szükségem, hogy Mateóval legyek, többet, mint előtte, és lássam a saját szememmel a pánik fátyla nélkül, hogy jól van. És jól lesz, még úgy is, hogy csak én vagyok neki. Selena tulajdonképpen végig engem gyógyított, és a gyógyszer Mateo volt. Mert a gyerekeknél nincs jobb gyógymód, olyanok, mintha varázserejük volna, bármilyen sebre gyógyírt hoz, a velük eltöltött idő.
- Hát, az ő esetét még nem ismerjük, de ha meghúzza a hajad, az gyanús lehet, úgyhogy vigyázz - próbáltam elviccelni a dolgot. Végülis, Mateo korában még kb. az felel meg az udvarlásnak, ha homokot szór egy lány hajába, vagy meghúzza a haját, vagy... eldugja a cipőjét. Minél jobban piszkálják egymást, annál biztosabb, hogy ez másról szól. Közben persze, a lányok most még boszinak számítanak, és véletlenül sem merülhet fel, hogy azért piszkálnak a fiúk egy-egy kislányt, mert tetszenek nekik, nem, ezt sosem vallanák be. Még nem. De ezzel együtt is, el kellett gondolkodnom azon, hogy én már nem vagyok gyerek.
- Ugyan, szerintem... volna megoldás erre a problémára. Mi lenne, ha mondjuk... nem csak hozzá kötődnél érzelmileg, hanem például hozzám is? Az javítana a helyzeten? - kérdeztem, ártatlanságot színlelve, mintha még véletlenül sem azt akarnám kipuhatolni, érez-e irántam bármit is, ami hasonlíthat az "sz" betűs szóra. Ha már eljutottunk odáig, hogy tudom, Mateót szereti, hátha több is van még ott, ahonnan ez jött.
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Hétf. Feb. 26, 2018 8:22 pm
 



 



Galena <3



Miután kimondtam, hogy milyen hónapot írunk, hirtelen azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon jót tettem-e azzal, hogy őszintén válaszoltam a kérdésére. Hiszen.. lássuk be, nem tegnap és valószínüleg nem is két héttel ezelőtt kerülhetett ide. Szőrnyű lehet neki a tudat, hogy itt volt mialatt.. odakint szörnyűségek történtek a világban. Habár, azzal sem igazán javítanék a helyzeten, ha hazudnék. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Ami eltelt, az elmúlt. Jobb nem siránkozni miatta.
- Jól van. - Fejeztem be a mondatát helyette, miközben a tenyeremmel picit együttérzően megszorítottam az övét. - Jól van és te is jól vagy, csak ez számít. Lesz még időtök bepótolni az eltelt időt. - Juttatom eszébe, hogy semmi katasztrófális nem történt, amin ne lehetne javítani idővel. Oké, Mateo változott az eltelt idő alatt, de egyáltalán nem annyit, hogy Gaspar ne ismerje fel a viszontlátás pillanatában. Illetve azt is kétlem, hogy Mateo ne ismerné fel az édesapját.
Egyszerűen képtelen voltam megszólalni azok után, hogy színt vallott előttem. Próbáltam kitalálni mi lenne a leghelyénvalóbb reakció az általa mondottakra.. de nem igazán jutott eszembe semmi kiemelkedő gondolat. Végül, mikor meghallottam, hogy azt feltételezte, miatta esetleg visszautasítanám a fiát.. muszáj volt visszaszólnom neki. - Hogy micsoda? Soha nem hagynám, hogy a kis Mateo igya meg a levét egy felnőtt összetűzésnek. - Mondom határozottan, holott igenis lehetségesnek találtam az állításom ellenkezőjét is. Simán bekövetkezhetne.. abban az esetben, ha összejönnénk és valamilyen okból kifolyólag nem működne a dolog közöttünk. Az egésznek Mateo inná meg a levét. Pont miatta nem eshetek bele abba a hibába, hogy engedjek a gyengeségnek és.. Gaspar kívánatos ajkaira hajoljak. Nem szabad. Maradj erős.
- Ugyanmár, nem kell hálálkodnom, igazán nem esett nehezemre vigyázni a kishercegre. Plusz, mint azt már említettem, jót is tett nekem, Mateo-nál jobb módszer nem is létezik az idegesség levezetésére. - Mosolygok rá kedvesen és ártatlanul és közben végig.. próbálok erős maradni. Ah, ez annyira nehéz. Miért akarom én annyira az ajkait a sajátjaimon érezni.. kész rejtély. Miért mond ilyeneket, csak megnehezíti a szavaival a dolgomat..
- Ez most kicsit úgy hangzott, mintha az egész az én ördögi tervem része lett volna  - nevetek fel hirtelen. - De ha végig tudtad, akkor.. miért.. - próbálom kipuhatolózni az okát annak, hogy miért hozta el hozzám Mateo-t újra és újra annak tudatában, hogy az ég világon semmi baja sincsen. Vagyis ha jobban belegondolok, tudtam az okát. Nem akarta elszúrni. Félt, hogy árthat a fiának. - Jól tetted, hogy elhoztad hozzám. Mert az igazság az, hogy nem csak én segítettem nektek, de ti is segítettetek nekem. - Vallok színt én is, hogyha már a szín vallásnál tartunk. - Az előtt, hogy felbukkantatok volna az ajtóm előtt.. hát, nem igazán volt minden rózsás az életemben. - Nagyon csúnya véget ért a legutóbbi kapcsolatom. Talán, ha Mateo és Gaspar nem kopogtatnak be a rendelőm ajtaján azon a bizonyos napon.. lehet én sem lennék most ennyire józan. Veszek egy mély lélegzetet és próbálom ezt minél lényegretörőbben és tisztábban neki is elmondani, holott.. erről még senkinek sem beszéltem. - Csak a szokásos sztori. Szakítás, rossz ismeretségi kör.. csak egy kicsin múlott, hogy nem vetettem véget az eddigi karrieremnek ilyen gyorsan - csettintek egyet az újjaimmal. De a kábítószerre inkább nem térek rá. Még megvetne, azt pedig nem akarom. Csak egyszer próbáltam azok után, hogy borzalmasan véget ért a 2 éves kapcsolatom. Egyszer és mégis majdnem a függője lettem. Nem is tudom konkrétan milyen szer volt, de immár nem is érdekel, hogy megtudjam.
- Oké, mindenképpen figyelni fogok a jelekre - nevetek fel ismét, kicsivel később, miután témát váltottunk és ismét Mateo került terítékre.
Aztán.. nem jutottam szóhoz, miután meghallottam a legújabb 'felvetését'. Hogy mi.. éreztem, ahogy a pír az arcomra szökik, én meg úgy pirulok, ahogy csak tudok..
Aztán, mint aki totálisan megbolondult ennyit mondok: - Hmm - és közben lassan az arcommal közelebb hajolok az övéhez, nagyon lassan.. minden létező végkimenetelre felkészülve, hiszen ha mégsem akarná ezt és inkább elhúzódna.. még épp időben tudjak én is visszahúzodni, viszont erre nem igazán került sor, aminek az lett a vége, hogy az ajkaimmal végül egy apró puszit leheltem az övére.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
226-os kórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: