Kevesen mondhatják el magukról, hogy nem oly hosszú életem során hosszabb-rövidebb időszakokra úgy igazán érdekelt, mi van velük. A felszínes világban, ahol felnőttem, nem volt értelme barátságokat kötni, hisz ott szúrják hátba az emberek egymást, ahol csak tudják. Ritka kivétel mégis akadt. Manapság már kicsit nyitottabb vagyok, hisz szélesebb rétegből szerezhetek ismeretségeket, de még így sem olyan egyszerű ismeretségeket szerezni, olyat, ami megmarad hónapokig, sőt, inkább évekig, netán halálunk napjáig. Meglehetősen hiányolom az ilyesmit, vannak haverjaim, de inkább felszínes ismeretségeknek mondanám azokat is, sokan még azt sem tudják, hogy az a Henderson vagyok, akinek az apja olyan szégyentelenül gazdag. Mindebből pusztán azt akartam kihozni, hogy amikor megtudtam, hogy apám kedvenc üzlettársa, és egyben barátja elhunyt, egyből eszembe jutott Savannah, holott évek óta semmit sem tudtam róla. A temetésen ott voltunk, de olyan sok ember jelent meg – a felét abszolút nem az elhunyt érdekelte -, hogy nem nyílt lehetőségem szót váltani az egykor barátféleségemmel. Igazából nehéz behatárolni, mik voltunk egymásnak, szerelem nem szövődött köztünk, bár a kezdeti bukdácsolós kamaszos tapasztalatokban azért segítettük egymást, de ez idővel elmaradt, és inkább haveri szinten kötöttünk ki. Aztán elhagyta a várost, és bármi is fűzött minket össze, elszakadt. Ez azonban nem akadályozott abban, hogy most felkerekedjek, és bekopogtassak a birtokra, ahol számos alkalommal volt jelenésem a családommal együtt, de még többször csak Savannah miatt. Évek óta nem jártam erre, mégis gondolkodás nélkül tettem meg az idevezető utat a motorommal, és parkoltam le a bejárat előtt. A sisakomat már az ajtó felé lépkedve vettem le, és fogtam meg végül balomban, a motoros dzsekit valamelyest kioldottam, hogy jussak némi levegőhöz, most már nem fagyasztott a menetszél. Szabad kezemmel csengettem, és türelmesen várakoztam, lévén valljuk be, batár nagy volt ez a ház, még ha itthon van valaki, akkor is beletelhet percekbe, míg ideér az ajtóhoz. Azt nem tudom, hogy akad-e még itt valami személyzet, vagy egyáltalán bárki, csak reménykedem benne, hogy nem tévedek nagyot, és nem utazott még vissza a ki tudja hová. Egy ilyen vagyonos ember életében azért akad egy, s más, amit el kell rendezni a halála után. Amíg várakozom, körbenézek, sok minden nem változott, a kertész vélhetőleg más, a bokrok formája miatt gondolom, de még mindig szépen karban van tartva. Hiába, az öreg kényes volt a látszatra és a részletekre.
Voltak olyan elborult pillanataim újabban, amikor másra sem vágytam, csak hogy sajnálhassam magam egy kicsit. Egyik percben még bizakodva tekintettem a jövőbe, és reménykedtem, a következőben meg mindent borúsan láttam, és kezdett elnyelni az önsajnálat lehúzó mocsara. Szörnyű váltakozás volt ez, ráadásul most már azért is kezdtem kétségbeesni, mert a várható örökség egyre messzebb került tőlem amiatt, hogy a mostohatestvérem még mindig nem dugta haza az orrát azóta se, holott a végrendeletben ez volt a kikötés. Hogy a fenébe lehetett ennyire nemtörődöm?! Ezen a gondolaton annyira sikerült felhúzni magam, hogy a nappaliban bicegve ugyan, de fel-alá járkáltam, hátha attól lenyugszom. Nem sok sikerrel persze, még a bor sem segített, amit azért vettem elő a pincéből, hogy gyógyír legyen a háborgó idegeimre, és a béka feneke alá került hangulatomra. Mintha semmi nem akart volna használni, ráadásul az sem tűnt fel, hogy talán az éhség miatt is feszültebb vagyok a szokásosnál. Kedvem lett volna törni-zúzni, helyette viszont csak leültem reményvesztetten a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, hogy elterelje a figyelmem. Egyik adó után kapcsoltam át a másikra, hátha találok valami értelmes műsort, de egyelőre nem jártam sikerrel. Annyira pedig még én sem voltam mazochista, hogy most családi videók nézésébe kezdjek, meg régi fellépéseimet idézzem vissza. Tegnap emiatt fordultam be teljesen, hogy pár éves cikkeket olvastam a sikereimről. Ebből sürgősen ki kellett rángatnom magam, márpedig az egyedüllét nem sokat segített a helyzeten. Nem túl lélekemelő gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Egy ideig vártam, de nem hallottam semmiféle mozgást odakintről, úgyhogy nagy duzzogások közepette erőltettem meg magam. Folyamatosan szidtam az orrom alatt az egész személyzetet, míg el nem értem az ajtóig én magam. Hihetetlen, hogy nekem kell mindent megcsinálnom, mikor azért vannak fizetve, hogy az efféle apróságokat elintézzék helyettem. Ennyire azért még nem volt késő… Borospoharammal felszerelkezve tártam hát ki a nagy bejárati ajtót az érkező előtt. Csupán a szerencsén múlt, hogy nem ejtettem el a poharat a csodálkozás miatt, ami valószínűleg az arcomra is vígan kiülhetett. Szemeim nagyra nyíltak meglepettségemben, mert mindenkire számítottam, csak éppen arra nem, aki a küszöbön ácsorgott. Na, jó, igazából senki másra sem számítottam ma este, de Cole Hendersonra különösen nem. - Cole… - nyögtem ki végül csupán a nevét, mert többre nem futotta hirtelen. A következő gondolatom pedig máris az volt, hogy mennyit változott, azt követően pedig eszembe jutott, milyen borzalmasan festhetek. Kócos haj, kinyúlt ruhák, a nagy valószínűség szerint elfolyt szemfestékről már nem is beszélve. Mint egy alkoholista, befordult némber. Remek vagy, Savannah, komolyan! – Hát te mit keresel itt? – bukott ki belőlem az értetlen kérdés, miközben szabad kezemmel a hajamba túrtam. Talán nem volt a legszívélyesebb üdvözlés, de írjuk csak a meglepettségem számlájára.
Láttam a mozdulatot, ahogy döbbenetében megbillen a pohár, de még időben sikerült orvosolnia az apró problémát, ami szerencsés helyzet, mert legalább nem reppent szét ezernyi szilánk a földön, és mellé nem fojt szét a bor. Kár lenne érte. Mármint a borért, a pohár annyira nem érdekel, anyámék házában annyi van belőle, hogy egy kisebb országot be lehetne ablakoztatni velük. Egészen mulatságos volt figyelni a vonásait, mikor konstatálta, hogy én vagyok az, szerettem szélsőséges érzéseket kiváltani az emberekből, és többnyire sikert arattam ilyen téren. Igaz, inkább kedvemre való volt a kicsattanó öröm, mint a szólni képtelenség a döbbenettől, de majdcsak megszokja majd a fejem újra. Már hogyha igényt tart rám, ha nem, nos erőszakkal senki életének nem vágyom a részese lenni semmilyen viszonylatban. - Hú, már megijedtem, hogy be kell mutatkoznom. Ugratom, sosem voltam egy begyöpösödött figura annak dacára sem, hogy mennyire vagyonos rétegből származom, és apám milyen másnak képzelt el megfogantatásom napjától kezdve. A látványa közel sem volt szívderítő, és ez volt az a pillanat, amikor arra a következtetésre jutottam, jól tettem, hogy benéztem hozzá, mert szüksége lenne némi támaszra. Nem mondom, hogy pont rám, fene tudja miként gondol rólam újabban, de egy próbát szerintem megér a dolog. Elvégre, régebben mondhatni barátfélék voltunk egymásnak, és én nem felejtem el azokat, akiket egyszer már a bizalmamba fogadtam. - Talán nem okozok túl nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy téged. A kertelés sem jellemző rám, és nincs kedvem most hatezer kört lefutni a lényegig, mikor határozottan látszik, hogy nincs jól. A kérdés már csupán az, hogy mennyire hajlandó elfogadni a segítséget, azonfelül, hogy én képes leszek-e ezt megadni neki. Ezért jöttem, és úgy érzem, nem tettem fölöslegesen. A többi rajta múlik. - Sejtettem, hogy még a városban lehetsz, és úgy gondoltam, talán jól jön egy régi „kedves” ismerős. Tudtommal sosem zúgott belém annak ellenére, hogy megvolt a magunk kalandja, szóval bízom abban, hogy ő sem nehéz szívvel gondol rám, hanem vittem némi jót az életébe, miként ő az enyémbe. - Szóval, beengedsz, vagy próbálkozzak holnap is, amíg nem ismered be, hogy egyedül borozgatni otthon nem a legnyerőbb ilyenkor? Meglehet, kegyetlenül őszinte vagyok, és talán pofátlan is némileg, de szerintem egyetlen nő sem ül így otthon senki társaságában. Egyértelműen látszik, hogy megviselték a történtek, és őt ismerve próbál rajta egyedül túllendülni, csakhogy szerintem ez nem igazán lehetséges.
Valószínűleg már az első pillanatban kiültek a gondolataim az arcomra, de most nem voltam olyan állapotban, hogy megpróbáljam palástolni őket. Semmi kedvem nem volt úgy tenni, mintha nem lepődtem volna meg, vagy esetleg minden rendben lenne velem. Nagyon nem volt, és ezt általában akkor éreztem meg a leginkább, amikor egyedül voltam a gondolataimmal. - Nem, én csak… - megráztam a fejemet gyorsan. – Csak nem számítottam rád. Meg úgy senkire sem ma este. – böktem ki végül, ami az igazság volt. Nem volt szokásom kertelni, általában még akkor is kimondtam a véleményemet, ha tudtam, hogy a másik nagy valószínűség szerint meg fog miatta bántódni. Ez van. Sosem voltam az a típus, akit el lehetett nyomni, de Los Angeles az utóbbi időben csak még keményebbé edzett. – Igen, erre magamtól is sikerült rájönnöm. – bólintottam, továbbra is elfelejtkezve a jó modorról, miszerint illene őt beinvitálnom a házba. - A kérdésem inkább arra irányult, hogy miért. – pontosítottam, ha már ilyen frappáns válaszokat adott. Nem akartam bunkó lenni, de egyszerűen siralmas volt jelenleg a hangulatom, legalább annyira, mint a külsőm. És ez roppant mód frusztrált, mivel szerettem jól festeni. Főleg akkor, ha régi ismerősökbe botlottam, akik ráadásul az erősebb nem képviselői. Na, ez volt az a határozottan felfokozott helyzet, amikor szerettem volna jobb arcomat mutatni, erre most rajta lettem kapva a legrosszabb pillanatomban. - Értem! – biccentettem, ahogy válaszolt. – Még jó ideig itt is leszek. – tettem hozzá, bár magam sem tudom, hogy miért. Talán egyelőre még én is próbáltam megbarátkozni ezzel a gondolattal, de nem sok sikerrel. Hol örültem, hogy itt vagyok, hol a pokolba kívántam az egész pénzt, a végrendeletet, meg úgy mindent. Az életemmel az élen. – Nincs szükségem arra, hogy kioktassanak, Cole! – szúrtam vissza barátságtalanul. Én is tudtam, hogy ezzel a borozással magányomban nem érek el semmit, de bíztam benne, hogy könnyebb lesz. - Jól van… gyere be! – adtam be végül pár másodperccel később a derekam, mert rá kellett jönnöm, hogy túlzásba vittem. Márpedig ő jó szándékkal jött át, és különben sem tehetett a saját nyomoromról. Kár lett volna őt büntetni emiatt. – Talán, ha már nem egyedül fogok inni, akkor nem tűnik olyan vészesnek a helyzet! – vetettem hátra a vállam felett, ahogy elindultam a nappali irányába. Egyrészt ismerte már a járást, másrészt gondoltam, majd ő becsukja maga után az ajtót. – Jó lesz a vörös? – kérdeztem rá azért udvariasságból, miközben próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ne legyen túl látványos a bicegő mozgásom. - Hogy vagy? – válaszától függően vagy töltöttem neki vöröset, vagy szereztem egy palack fehéret a hűtőből. Már bekészítettem előre, mikor a jelenleg megbontott üveget felhoztam.
Cole Henderson
Avataron : Dylan O'Brien Kor : 34
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Kedd Ápr. 25, 2017 12:39 am
Savannah & Cole
Szervusz, idegen!
- Ezt valahogy sejtettem. Úgy gondoltam, hogyha felhívlak, akkor úgyis leráztál volna. Nem mintha így nem tehetnéd meg. Ettől még remélem, nem fogja, bár tudomásul venném, ismer azért eléggé, nem vagyok az a pióca alkat, és felfogom, ha valahol nem kívánatos személy vagyok. Nem szeretem érezni, az tény, és szerencsére ritkán fordul elő, de szoktam érteni a szép szóból. Igaz, ha valaki tahó módon próbál elküldeni melegebb éghajlatra, az hasonló viselkedést fog visszakapni tőlem, de ezt Savannahból azért nem nézem ki. A miértet is igyekszem megválaszolni a számára, de szerintem adja magát a dolog, bár ki tudja, talán én gondolkodom rosszul a régi, pozitív kapcsolatok természetéről. Azon már egy jó ideje túl vagyok, hogy nem mondott annyit sem, fapapucs, mikor elköltözött, ám attól még nem váltunk el rosszban, egyikünk sem bántotta meg a másikat, szóval nem láttam okát, miért ne fejezhetném ki felé az együttérzésemet, és próbálhatnék segíteni valamicskét, ha megengedi. Éreztem, hogy elég csípős hangulatban van, de aligha csodálkozhattam rajta, magamra venni sem fogom, sejtem én, hogy nem nekem szól, sokkal inkább a jelenlegi helyzetének. Egyébként sem voltam sértődős fajta, ahhoz túlságosan teste magabiztossággal áldott meg az ég. Kevés dolgot veszek igazán magamra, de ahhoz már szükség van egy jó adag személyeskedésre, mondanom sem kell, ismeretségi köröm mondhatni majdnem egésze közel sem ismer annyira, hogy bármivel betaláljon nálam. - Bár a körülmények határozottan szerencsétlenek, én azért ennek örülök. Ha bevallom, ha nem, hiányzott, bár ezt azért nem fogom az orrára kötni, főleg nem ilyen fagyos hangulatában, még a végén erre is csak valami nyegle választ kapnék, az meg azért nem esne jól a pici szívemnek. - Távol álljon tőlem, hogy kioktassalak. Emelem meg a két kezem magam mellé, miközben a fejemet csóválom. Az alakoskodás nem rám vall, ennyire már ismer, éppen úgy, ahogy ő, én is meg szoktam mondani az őszinte véleményem, és szerintem Savannah pont nem az a típusú nő, akinek látványosan, lesajnálón nyalogatni kell a sebeit. Úgy hiszem, őt inkább kirángatni kell ebből az állapotból, ott lenni neki, ha úgy dönt, hajlandó beszélni, de nem erőszakoskodni semmilyen tekintetben, mert még a végén lecsapja az embert, mint a taxiórát. Végül bebocsátást nyerek, ami az előző kifakadása után kicsit meglep, inkább adta volna magát, hogy elküld melegebb éghajlatra, de azzal tényleg csak azt érte volna el, hogy jövök máskor, remélve, hogy akkor kicsit jobb hangulatban csípem el, és ha úgyis elküld, akkor felhagyok a próbálkozással. - Ez mindenképpen előrelépésnek tűnik. Igaz, akkor itt kell hagynom a motoromat, de nem gond érte jönni holnap délelőtt, úgyis csak délutánra vagyok beosztva. - Tökéletes lesz. A világért sem hagynék egyedül iszogatni egy hölgyet, és egyébként jobban szeretem a vöröset, mint a fehéret. Talán azért, mert apám fehérboros, én meg szeretem mindennek az ellenkezőjét tenni, mint ahogy ő viszonyul a dolgokhoz. - Én jól vagyok, a saját két kis kezemmel keresem meg a napi betevőmet. Vetem fel rögvest, hátha ezen is csodálkozik egy sort, mert szerintem a világon senki nem gondolta volna, hogy Cole Henderson egyszer majdnem mindenki kedvenc pizzafutára lesz. - Viszont engem jobban érdekel, hogy veled mi van. Hogy viseled? Már a nyilvánvalón túl, mert az, hogy látszólag elég szarul, egy dolog, de azért jobban szeretném az ő szájából hallani. Talán most még nem fog túl sokat beszélni róla, de szeretném, ha rádöbbenne, hogy ha szüksége van valakire, aki meghallgatja, én itt vagyok. Ismertem az apját, jobban, mint talán sokan, akikkel azóta jó viszonyt ápol.
- Igen, valószínűleg… - bólintottam kurtán, egy pillanatig sem tagadva, hogy jelenleg a hátam közepére sem kívántam szegényt. Nem ő tehetett róla, egyszerűen csak rossz pillanatomban kapott el, és úgy látszik, hogy túl átlátszó voltam számára, amiért így meglepett. Tényleg elküldhettem volna, és még most is erősen gondolkoztam azon, hogy így teszek. Szépen megmondom, hogy nincs kedvem társalogni, aztán bevonulhatnék vissza a nappaliba, hogy sajnáljam magam a továbbiakban is. Nem is tűnt olyan rossz lehetőségnek így estére. - Akkor ezzel azt hiszem, hogy egyedül vagy. – mert én aztán nem voltam odáig a gondolattól, hogy egy éven át itt kell élnem. És szerintem másokat is hidegen hagyott, hogy éppen a városban vagyok-e, vagy sem. De jól is volt ez így, legalább annál könnyebb lesz újra a távozás mezejére lépni, ha letelt az idő. Csupán a szemeimet forgattam arra, hogy nem akart kioktatni, mivel számomra elég kioktatás-szagú volt a megjegyzése, miszerint egyedül borozgatok itthon. Nekem teljesen megfelelt így, vagy legalábbis magamnak semmiképpen nem vallottam volna be az ellenkezőjét. Magam sem tudtam amúgy, hogy miért invitáltam végül be. Valószínűleg tényleg azt akartam csupán elkerülni, hogy napokon át a nyakamra járjon. Sokkal egyszerűbb lesz most letudni a kötelező köröket, aztán lehet, hogy feladja így is, és többé nem keres. Belül mélyen reméltem, hogy nem ez fog bekövetkezni, de eszem ágában sem volt hangot adni ennek. - Örülök neki, hogy elégedett vagy, ha már így meghívattad magad. – továbbra is szurkálódtam. Az ember azt hihette volna, hogy jól esik és szórakoztat, de nem erről volt szó. Nem akartam én szándékosan bántani őt, egyszerűen csak az előtt csúsztak ki automatikusan a szavak a számon, hogy jobban átgondolhattam volna, mit beszélek. Vagy éppen kivel. Azt hiszem azt akartam, hogy ha nekem rossz, akkor legyen mindenki másnak is rossz. Tudom én, hogy roppant önző hozzáállás, de nem érdekelt. - Komolyan? – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel, miközben töltöttem neki is egy pohárral a borból. – Mi a fene… - dünnyögtem az orrom alatt, közben átnyújtva neki a vöröslő nedűvel teli kristályt. – És mivel keresi a két kezével a kenyerét Cole Henderson? – érdeklődtem, megpróbálva leküzdeni az elutasító viselkedésemet. Nem volt egyszerű, pedig olyan aprócska dolognak tűnhet ez a többség szemében. Valamilyen oknál fogva azonban tényleg kíváncsi voltam, hogy mit csinálhat. Talán az apjával dolgozna? – Érezd magad otthon! – intettem egyet, hogy így kínáljam hellyel. Közben én is újra letelepedtem a kanapéra, felé fordulva. - Mármint mit? – kérdeztem a homlokomat ráncolva, mert aligha tudhatott arról, hogy mi történt velem. Nem vertem nagy dobra, és nem is ez volt a nagy belépőm újra a városba. – Ja, az apám halálát? – világosodtam meg, hogy vajon mire is gondolhatott. Szinte kedvem lett volna felnevetni, mivel ez volt jelenleg a legkisebb gondom. Kegyetlenség lehet ezt mondani, de attól még így igaz. – Semmi extra… - vontam meg végül a vállaimat. – Már évek óta nem találkoztunk. – fűztem hozzá, hogy ő is értse, miért nem zuhantam szét a halálhíre hallatán. Oké, azért megviselt, de annyira mégsem, mint esetleg ő gondolta. Így viszont könnyedén felmerülhetett benne a kérdés, hogy ha nem a gyász, akkor mégis mi bajom van? Nem voltam benne biztos, hogy beszélgetni szeretnék róla, még ha elkerülhetetlennek látszott is. - Nagyon furcsa újra itt lenni. Ebben a nagy házban, személyzettel… - megráztam a fejemet. Tényleg nem voltam ehhez a luxushoz szokva az utóbbi években. Igazából nem is ebbe születtem bele, csak pár évre csöppentem ide, amíg az anyámmal együtt élt itt a nevelőapám. Aztán én elmentem, az anyám is meghalt, nekem pedig nem volt miért jönni.
- Gondolom, nem tervezted, hogy valaha visszajössz. Vonom le az egyszerű következtetést szavaiból eredeztetve. Nem kifejezetten örülök ennek, de végülis az ő dolga, hol szeretné leélni az életét. Én sokszor úgy gondolom, hogy itt fogok megöregedni, sosem vágytam máshová, világot látni igen, de költözni, s máshol letelepedni eszembe sem jutott soha. A szemforgatását inkább figyelmen kívül hagytam, mert aligha értettem a dolgot, nagyon jól ismert régiben, sosem tartozott hozzám mások kioktatása, véleményem azonban van a dolgokról, csakúgy, mint neki, és éppen annyira nem szoktam véka alá rejteni, mint ő a sajátját. - Nagyon epés a kisasszony. Egyébként meg mintha említettem volna, hogy el is küldhetsz. Igaz, ami igaz, abban az esetben máskor is próbálkoztam volna, ám nem a végtelenségig. Mindig belátom, ha valaki tényleg nem akar a közelében tudni, de nála ebben még közel sem voltam biztos. Abban sokkal inkább, hogy neki sem tesz jót, ha itthon emészti magát egyedül. - Tudod, hogy szokták mondani, vannak még csodák. Sosem találnád ki… pizzafutár vagyok. Majdnem én magam is elröhögtem a dolgot, mert elég abszurd volt, ha azt vette figyelembe az ember, hogy mekkora vagyon örököse vagyok. - Igazából azt vettem a fejembe, hogy mással akarok foglalkozni, mint amivel apám, és valahogy a pizzák közelebb állnak hozzám, mint a szállodák. Idővel nyilvánvalóan nem a kiszállítás lesz a célom, hanem hogy kiépítsek valami jól csengő nevű pizza birodalmat. Ez még rendkívül hosszú idő, rengeteget kell tanulnom, de nem áll szándékomban feladni. A szállodaipar a kisujjamban van, abban nőttem fel, de nem vágyom rá, és ezért keresek más lehetőséget. Én magam is leültem a borral együtt a kanapéra, és kissé döbbenten néztem rá, amikor megkérdezte, hogy mire irányult a kérdésem. Ahogy visszakérdezett, pillanatok alatt biztossá vált számomra, hogy közel sem az apja miatt van ennyire kikészülve. Nem tudtam, de ez nem csoda, fogalmam sincs, mikor találkoztunk utoljára, istentelenül régen volt. - Vagy úgy. Akkor nem a halála készített ki. De ha nem… akkor mi? Adok egy esélyt a kérdésnek, hátha beavat, ha mégsem, hát legalább megpróbáltam, ennyi. Fura, de valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy ez a baja, viszont tény, hogy semmit sem tudok róla jó ideje, annyi minden lehet még mögötte. - Hol is éltél ennyi ideig? Élek a gyanúval, hogy idővel vissza fog menni, de azt most még inkább nem pedzegetem, mennyi ideig fog még maradni, láthatóan nem lelkesedik azért, hogy itt kell lennie, szóval kivárom a megfelelőbb alkalmat. - A személyzet mintha mára szabadságot vett volna ki. Célzok arra, hogy az ajtót Savannah nyitotta ki, holott ez bizonyosan nem az ő feladata lett volna. Azt azért nem hiszem, hogy mindenki a ház egykori urát gyászolja.
Savannah S. Callahan
Avataron : Emilia Clarke Kor : 33
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Hétf. Május 01, 2017 7:59 pm
- Ezt így nem mondanám, hogy soha nem jöttem volna vissza, de még jó darabig nem terveztem ilyesmit. – vallottam be őszintén, mert kár lett volna tagadnom. Nyilván rájött abból, hogy látszott rajtam, mennyire nem örültem annak, hogy itt kell lennem. Azt annyira mondjuk nem akartam kifejteni, hogy mi az oka a maradásomnak, de még nem lehet tudni, merre kalandozik majd a beszélgetésünk. Végül is, nem titok ez annyira, inkább csak egy teher, az is kizárólag nekem. - Sajnálom, ha nem felel így meg a társaságom, de nem kötelez rá senki, hogy maradj és elviseld. – én magam sem tudtam, hogy miért voltam ilyen borzasztóan házsártos és elutasító vele, mikor csak érdeklődni érkezett hozzám. Talán értékelnem kellett volna, hogy van még olyan ezen a világon, akit érdekel a sorsom, az, hogy élek-e, de egyszerűen ma annyira magamba fordultam, hogy még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy jó pofát vágjak egy váratlan vendéghez. Még akkor is, ha a vendég személye kifejezetten nem idegesített alapjáraton. - Hogy mi vagy? – először kis híján kibukott belőlem egy nevetés, de annyira meglepett a válasz, hogy végül mégis csak a szemeim kerekedtek el a döbbenettől. – Ne hülyéskedj már velem, Cole! – ezúttal már megráztam a fejemet, elég nehezen hittem el, hogy tényleg így van. – Ugyan mi szükséged lenne neked egy efféle állásra? Azt hittem, ilyet csak a diákok vállalnak el, egy kis zsebpénz miatt. – nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. Még mindig nem hittem el neki, hogy tényleg ebből él egy Henderson. - Akkor miért nem vettél egy pizzériát? – kérdeztem őszinte elképedéssel, mert hát tényleg olyan evidens volt a dolog. Simán futotta volna rá, ha éppen ahhoz van hangulata, hogy ő most pizzákkal akar foglalkozni. De hát kit mi tesz boldoggá ugyebár, sokan engem sem feltétlenül értettek meg, hogy miért rajongok annyira a táncért, de ez engem soha nem tántorított el egy pillanatig sem. Biztos Cole is úgy volt vele, hogy ő most a fejébe vett valamit, ezért azt kezdte csinálni. Csak éppen nem pont ezt várta volna tőle az ember lánya, valljuk be. - Dehogy! – ráztam meg hevesen a fejemet, az apám halálával kapcsolatos kérdésére. – Jó, azért nyilván nem hagy hidegen… - tettem hozzá, mert azért ne tűnjek már teljesen érzéketlennek. Tényleg sajnáltam az öreget, ezt kár lett volna tagadnom, de akkor sem az küldött padlóra. – Néhány hónapja derékba tört a karrierem, Cole. Szerintem ez elég indok, nem? – zavartan mosolyogtam rá, szabad kezem remegő ujjaival túrva a hajamba. – Los Angelesben. – válaszoltam meg a kérdését. Nos, igen, nem nagyon köszöntem el senkitől, ez tény. - Igen, nekem is úgy tűnik, pedig nem emlékszem, hogy bárki is szólt volna arról, hogy szeretne elmenni. – pillantottam hátra a vállam felett kelletlenül, kissé morcosan. – Nos, mindegy is. Akkor gondolom már elköltöztél a szüleidtől. És képes vagy pizzafutárként fenntartani egy lakást? – kíváncsiskodtam, ha már így szóba kerültek ilyen dolgok is. Abból, amit mondtam, sejthette, hogy én eddig nem pont ilyen színvonalon éltem. Nem panaszkodhattam, teljesen jól megvoltam a bérelt lakásomban, de fényévekre volt ettől a pompától és gazdagságtól, amibe újra belecsöppentem. Azt mondják, hogy könnyű megszokni a jót, ám nekem eddig mégsem ment teljesen zökkenőmentesen. És mi lesz még akkor, ha Rowan felbukkan? Már ha egyáltalán idedugja az orrát még ebben az életben…
Cole Henderson
Avataron : Dylan O'Brien Kor : 34
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Pént. Május 12, 2017 11:54 am
Savannah & Cole
Szervusz, idegen!
Nem forszírozom a kérdéskört, jobbnak látom nem bolygatni, azt sem igazán értem, mi a gond Seattle-vel, de gondolom a munkája lehet az oka, vagy nevezzem inkább hivatásnak, szenvedélynek, bármelyiknek is, azt elhiszem, hogy nem szeret távol maradni tőle. Éppen ezért itt lenni talán mondhatni átok, bármi legyen az oka, hogy még mindig a városban van. Talán kiderül majd számomra is, de meglehet, túl régen találkoztunk ahhoz, hogy beavasson. Ez tiszta sor egyébként, én sem feltétlenül bíznám rá a leglényegesebb titkaimat jelen állás szerint. - Húha. Inkább most nem lövök el valami tőlem megszokott poént, mert a végén még nem marad a fejem a nyakamon. Megfordul a fejemben, hogy inkább tényleg lelépek, ha ebben a banya üzemmódban marad, mert valljuk be, elég elviselhetetlen, és akármi is a nyomora, arról határozottan nem én tehetek, lévén évek óta nem láttam. Kezdem bánni, hogy érdekelt, mi van vele. Lehetséges, hogy ennyiben kellene hagynom, de ha már idejöttem, még húzom egy kicsit, hátha békésebb vizekre evezhetünk. - Nem hülyéskedek, tök komoly. Megrántottam a vállam, de legalább majdnem röhögött rajta egy jót, még ha nem is vicc. A reakciója nem lep meg egyébként, a legtöbben hasonlóképp hülyének néznek miatta, szóval nem újdonság. - Azért nem, mert ahhoz, hogy vegyek és elvezessek egy pizzériát, ismernem kell a működését, ez meg az én megítélésem szerint csak akkor működik, ha alulról kezdem. Ha tudom, hogy a jövőbeli alkalmazottaimnak min kell keresztülmenniük, mit várnak el a megrendelők, és egyéb nyalánkságok. Termeim közt szerepel, hogy lesz pizzériám, de nem csak a tulajdonosa akarok lenni. Hovatovább, egész hálózatban gondolkodom, de ahhoz sokkal jobban bele kell ásnom magam a témába, nekem nem szégyen, ha ehhez némi ideig pizzát kell kihordanom, komolyan jól esik. Plusz legalább tényleg jóval szélesebb rálátásom nyílik az emberekre is, pizzafutárként nem egy Henderson vagyok, hanem csak a kis nyomi, aki kihozza a kaját. Mindenki sajnál, kicsit talán le is néz, hogy ilyen szar melóm van, én mégis élvezem, mert legalább így senki sem azért keresi a társaságom, akinek születtem. - Húha, ez elég nyomós indok valóban. Mi történt? És biztosan vége, vagy van még esély rá, hogy folytathatod? Érdeklődöm csendesen, pocsék lehet ez így együtt, bár a magam részéről külön-külön sem élvezném éppenséggel, akármennyire semleges apámmal a kapcsolatom. - Biztos nincsenek képben, hogy mire számíthatnak tőled, és azt hiszik, cincoghatnak, ha már apád nincs. Vagy csak gyászolnak, de ezt azért nem hinném, az alkalmazottak sosem rajonganak kifejezetten a munkaadójukért, az én szüleimet speciel ki nem állhatják, és a magam részéről ezt tökéletesen meg is értem. Ezt viszont nem boncolgatom, mert ki tudja, mennyire harapná le érte a fejem, meg lényegesen jobban ismerte nálam az apját, szóval lehet, rá nem pikkeltek a dolgozói, ezt nem tudhatom. - Elköltöztem, néha hazamegyek megmutatni magam, de nem szoktam ott aludni. Ötven négyzetmétert meg röhögve kifizetek pizzafutárként is, de félreértés ne essék, pénzem attól még van, csak a munkafolyamatokat szeretném megtapasztalni, nem a csóróságot. – Azért nem szórom két kézzel a pénzt, igaz ez soha nem volt rám jellemző, miért kezdeném el hát most? Ha kell valami, még mindig ott a vaskos bankszámlám, de jobbára igyekszem kigazdálkodni magam abból, amit megkeresek. Eddig még nem volt problémám belőle.
Savannah S. Callahan
Avataron : Emilia Clarke Kor : 33
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Szomb. Május 13, 2017 7:15 pm
- Ne aggódj, nem fogom leharapni a fejed! – épp csak azt nem tettem hozzá, hogy nem ér meg nekem annyi fáradtságot a dolog. Mert jelenleg annak éreztem volna, és talán egy ideig segítene, ha levezetném rajta a dühömet, de csakhamar újra magam alatt lennék úgyis. Szóval, jobb a békesség, és talán nagyobb esélyem lesz arra, hogy elterelődjön a figyelmem a bajaimról és az önsajnálatról, ha beszélgetek vele. Ugyan semmi kedvem nem volt hozzá, de lehet, hogy ezt tekinthetjük a kisebbik rossznak. Hogy úgy mondjam. - Aha… - kezdtem elhinni, hogy tényleg nem viccnek szánta, hogy pizzafutárként dolgozik, de még mindig hihetetlennek tűnt ettől függetlenül. Ő nem annak a típusnak látszott, aki majd úgymond ilyen alantas munkával keresi a kenyerét. Nem néztem én le, csak el tudtam képzelni, hogy mit szólt ehhez az apja. És azt is sejtettem, hogy Colet mindez teljes mértékben hidegen hagyta. Sőt, talán direkt azért csinálta, hogy borsot törjön az öreg Henderson orra alá. Nem lett volna meglepő, hogy őszinte legyek. Annak idején is láttam már rá példát tőle, de valahogy sosem jött úgy ki az apjával. Én ezen a téren szerencsére nem panaszkodhattam, noha a távozásom és anyám halála után eléggé eltávolodtam a mostohaapámtól. - Értem. – nem nagyon értettem az elképzelését. Jobban mondva értettem, csak belőle nem néztem ki, hogy így gondolkozik. Úgy látszik, hogy az egymástól távol töltött évek alatt benőtt a feje lágya, és kész felnőtt lett belőle. Még mindig egészen hihetetlennek látszott a dolog, és szerintem ez a vonásaimra is kiülhetett, ahogy kedélyesen iszogattam a boromat. – A legtöbben nem vesződnek ilyen apróságokkal, csak beruháznak egy üzletbe, és kész. Furcsa, hogy milyen érett lettél, Cole Henderson! – állapítottam meg, önkéntelenül is megingatva a fejemet. – Vannak konkrét terveid, és céljaid az élettel. Ritka, hogy a gazdagok nem a szülők által kijelölt utat követik… - azért engedhettem meg magamnak, hogy így nyilatkozzak a társadalmi rétegével kapcsolatban, mert az utóbbi években én is a saját lábamon álltam, másrészt eleve nem is ebbe születtem bele, csak időszakosan csöppentem bele az ő világába. - Autóbaleset. Úgy sérült meg a lábam, hogy nem táncolhatok többé. – igazából azt sem tudtam, hogy tudja-e, hogy mi volt az én hivatásom. Mert egyértelműen annak tekintettem. – Nem sok. Az orvosok nem voltak túl bizakodók, még mindig járnom kell kontrollra és kezelésekre. Lenne egy kísérleti műtét, de az sem ígér biztos gyógyulást, és amúgy is rengeteg pénzre lenne szükségem hozzá. – vontam meg a vállaimat, arra pedig nem tértem ki, hogy valójában emiatt vagyok még a városban. Az örökség miatt, amiből talán képes lennék fedezni az eljárást, amit még csak most teszteltek. Nekem akkor is megérte volna. - Vannak itt a régiek közül páran, szerintem tudják. – futólag elmosolyodtam, most már egészen szélesen. Nem voltam azért kegyetlen, házsártos főnök, de azért félteni sem kellett, ha a határozottságról volt szó. Talán ma ez azért történhetett meg, mert annyira magammal voltam elfoglalva, hogy tényleg nem feltételezték, hogy egyáltalán jelen állapotomban feltűnik a hiányuk. Pedig feltűnt, és szándékomban állt holnap ezt szóvá is tenni az illetékesnek. - Ó, így már más! – világosodtam meg hirtelen. – Szóval használod a családod pénzét, csak közben próbálsz dolgozni. De nem teljesen magadat tartod fent… - talán azt gondolhatta, hogy elítélem emiatt, de nem így volt. – Egy időben én is ezt csináltam, miután Los Angelesbe mentem. Aztán már nem igazán volt rá szükségem, miután sikerült megszereznem az első pár munkámat. – árultam el neki, ezzel is azt bizonyítva, hogy nem gondolok rosszat róla azért, mert élvezi az előnyöket is. – Akkor gondolom, neked sincs még családod… - akkor lepődtem volna csak meg igazán, szerintem egyből dobnék is egy hátast.
Cole Henderson
Avataron : Dylan O'Brien Kor : 34
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Pént. Május 19, 2017 11:53 am
Savannah & Cole
Szervusz, idegen!
- Nem is leharapásról beszéltem, szerintem ennél lényegesen kreatívabb is tudsz lenni, amennyiben akarsz, a magam részéről egyáltalán nem féltelek ilyen tekintetben. Igaz, hogy nagyon régen volt alkalmunk találkozni, de attól még aggódom miatta, bár ezt nem fogom kifejteni, mert az eddigiek sem alakultak túl jól, még a végén jönne nekem valami nagyon kemény dumával, hogy nincs szüksége senki aggodalmára, nagyon jól megvan ő egyedül, nagylány, meg minden, semmi baja. Simán kinézem belőle. - Van ez így. Látszólag érdektelen vállvonásba torkollott az érettségem megvitatása, de ilyen tekintetben sosem ismertem tréfát. A szállodaipart félelmetesen jól ismerem, ami pontosan elég nekem ahhoz, hogy tudjam, nem akarok benne dolgozni. Meglehet, hogyha valami kreatívabbal ütném el az időt, nem az igazgatással, jobban kedvelném, de úgyis örökölni fogok, és aligha szórakozhatok majd azzal, hogy a vendégeknek találok ki mindenféle érdekes programot, és levezénylem esetleg, ha a nagyobb képet kell majd néznem, és a láncot egyben tartanom. Igaz, bármennyire legyen ez a gondolat ellenszenves apámnak, vélhetőleg kiadom majd az igazgatását külső kézbe, én meg maradok a tulajdonos. Tényleg nem vágyom rá egyáltalán. Ellenben a pizzákat mindig imádtam, és komolyan a túl merev szállodázás után – lévén minden nyaramat, szünetemet ott dolgozva töltöttem – kész felüdülés, szeretem csinálni, még ha mások alantasnak is gondolják. - Lehet furcsa, de sosem szerettem a tényt, hogy nekem semmiért nem kell megdolgoznom. Egyébként meg, anélkül aligha jutnék bármire, ha nem ismerném a terület csínját-bínját, illetve nem tudnám, mit szeretnek, várnak el az emberek. Lehet, hogy érettebb lettem, tudom is én, de így egyre közelebb a harminchoz azért már mondhatjuk, hogy ideje a jövőmre gondolnom, és nem csak az adott napnak élni. - Basszus. Szalad ki a számon, mert ez bizony határozottan rossz hír, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán miként lehet ezt feldolgozni, ahogy elnézem, neki sem sikerült még, nem csoda, nagyon súlyos dolog, ha az embernek kettétörnek az álmai. - A kísérleti műtétek elég kockázatosak, lehet még annál is rosszabbul járnál, mint ami most van. Bár gondolom számodra nincs annál rosszabb, minthogy többé nem táncolhatsz. Legalábbis nem úgy, hogy abból él meg, de a tingli-tanglizást a különböző rendezvényeken én sem nevezném táncnak. Nekem is van némi affinitásom hozzá, de profi szinten sosem űztem a dolgot, és nem lesz ez másként eztán sem, annyira nem vágytam rá sosem. Sava volt a nagy táncos álmokat kergető egyén. Most meg… nos, közel sem lep meg ennek fényében, hogy ennyire harapós. Azt egyelőre nem ajánlom fel, hogy szívesen besegítek anyagilag, mert sejtéseim szerint most még csuklóból elutasítaná, bár szerintem a világon bárki, akinek van gerince, nyilván túl sok pénzről van szó, mi pedig jelenleg még barátoknak sem mondhatjuk magunkat. Elvigyorodom a szavaira, kétségeim sincsenek afelől, hogyha ő azt akarja, hogy rend legyen, akkor itt bizony rend lesz, de jelenleg bizonyosan kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy pár alkalmazottat ráncba szedjen. - A dolognak nem az a lényege, hogy nélkülözzek, hanem a tapasztalatszerzés, az emberek igényeinek felmérése, a vendéglátás ezen részének mélyebb ismerete. Pénz nélkül egyébként sem tudok majd semmilyen franchiset elindítani, de szerencsére apám nem ellenkezik a törekvéseim ellen, inkább csak csendes derűvel szemlél, nyilván arra számít, hogy majd elbukom. Lenne mit csinálnom utána is, de határozottan nem tervezem, hogy felsüljek, remélhetőleg nem apám elképzelései fogna beigazolódni. - Ha sikerülnek a terveim, akkor szerintem nekem sem lesz szükségem a családom pénzére, még az örökségemre sem. Úgy legyen, szerettem volna apám orra alá füstölni, és bebizonyítani, hogy nem csak az ér valamit, amit neki sikerült véghezvinni. Arra, hogy nincs családom, első körben kénytelen vagyok felröhögni. - Ennyire azért nem lettem érett. Még nem tartok ott… gőzöm sincs, mi kellene hozzá, talán csak egy olyan nő, akiről el tudom képzelni, hogy ne csupán az érzékeimet borzolja fel, hanem az elmémre is üdítő hatással legyen. Nem nehéz kitalálni, hogy ezt még senkinek sem sikerült elérnie, máskülönben már lenne valaki az oldalamon. - Lehet, csak szerencsétlen vagyok ilyen téren, de valahogy még nem találkoztam hasonló nővel. Ezek szerint te sem bővelkedsz kérőkben. Nyilván akkor nem egyedül lenne, és talán könnyebben dolgozná fel a vele történteket is.
Savannah S. Callahan
Avataron : Emilia Clarke Kor : 33
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Pént. Május 19, 2017 1:07 pm
- Ez igaz… - ismertem el, egy kicsit azért jól szórakozva azon, hogy ezt feltételezte rólam. Jó, tényleg tudtam elég kemény lenni, ha arról volt szó, de kegyetlen azért nem kifejezetten. Maximum akkor, ha munkáról volt szó, de ugye ez a veszély itt most nem állt fenn, ráadásul annyira azért nem is dühített fel, maximum csak bosszantott egy kicsit, hogy beállított ide hozzám ma este. Főleg úgy, hogy nem is tudtam rá felkészülni, hogy egy régi baráttal kell majd beszélgetnem. - Ezt meg tudom érteni, bár veled ellentétben én nem ebbe születtem bele. Az átlagos örökösökre azért inkább az a jellemző, hogy szeretnek a seggükön ülni, és learatni a babérokat olyanért, ami csak úgy az ölükbe hullott. – nem voltam túl jó véleménnyel róluk, erre nyilván ő is rájött a szavaimból. Mondjuk ezt sohasem rejtettem véka alá, még akkor sem, ha igazából most én is gazdag örökös lettem, meg az voltam életem felében. Akkor sem volt teljesen az enyém ez a világ, ezért úgy éreztem, hogy mindez feljogosított az ítélkezésre, főleg mivel bele is láttam abba, hogy milyen ennek a háttere. - Pontosan! – bólintottam kurtán. – Ha csak egy kicsi esély is van arra, hogy újra visszatérhetek a pályára, akkor nem szívesen szalasztanám el, akkor se, ha kockázatos. Látod, már autóba ülni is kockázatos, pedig annyira a napi rutinunk része… - mert hát én sem úgy készültem, hogy aznap balesetem lesz, arról már nem is beszélve, hogy eleinte az én nyakamba akarták varrni a felelősséget, pedig sokat veszítettem én magam is. - Igen, valószínűleg azt hiszi, hogy csak fellángolás nálad, és majd rájössz, hogy őt kellene követned. De ez még talán a jobbik eset, hogy nem próbál meg akadályozni. Pedig azt hittem, hogy emiatt sokszor összekülönböztök. – határozottan meglepett a dolog, de jól hangzott igazából. Azt csinálta, amit akart, szórakoztatónak ítélte meg a munkát, és közben mégsem kellett összehúznia azt a bizonyos nadrágot, mert kiválóan elboldogult így is. Én bezzeg itt ültem, és nem csináltam semmit. Egyáltalán nem éreztem magam még hasznosnak, bár annyira meg nem volt nagy a baj, hogy elmenjek ilyen munkát vállalni. Nem is bírtam volna pár óránál tovább szerintem. - Mit gondolsz, hány éven belül tudod majd megvalósítani? Vagy egyáltalán meddig akarsz pizzafutárkodni? – érdeklődtem kíváncsian, hogy mennyire átmenetire tervezte ezt a dolgot. – Jó, talán hülye kérdés volt… - vontam meg a vállaimat. Nem is számítottam más válaszra, mert ahhoz talán még tényleg fiatal volt ő is, meg nekem is volt még időm, hiába nyaggattak néha emiatt. – Hát, igen. Egy nő határozottan nem árt ahhoz, ha családot akarsz. – futólag megrebbentek az ajkaim, afféle mosolyra görbülve. – Nem, nem mondhatnám. – vallottam be, mert kár lett volna előadnom azt, hogy milyen sok férfi van körülöttem. - Hébe-hóba akadtak ugyan férfiak, de semmi említésre méltó. Most pedig pláne nem ezzel akartam foglalkozni, bár legalább valami képes lenne elterelni a figyelmem. – gondolkodtam hangosan. – Csak ülök itt egész nap, és sajnálom magam, pedig lenne ezer meg egy dolgom. Nem tudom, hogy emlékszel-e Rowanre, de állítólag fel kéne itt bukkannia neki is… - utaltam a mostohatestvéremre.
Cole Henderson
Avataron : Dylan O'Brien Kor : 34
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Vas. Május 28, 2017 8:35 pm
Savannah & Cole
Szervusz, idegen!
- Ez így van. Bocsásd meg nekem, hogy nem vallom magam átlagos örökösnek. Az sosem volt éppen jellemző rám, hogy a seggemen üljek. Apám nem is engedte volna meg, már kamasz koromban besegítettem a szállodában, tulajdonképpen ott nőttem fel, ha nem Seattleben, akkor az ország legkülönbözőbb pontjain, nagyon sokat utaztunk mindig, éppen ezért nem jártam klasszikus iskolákba sosem, az első az egyetem volt, amit a normál körülmények között végezhettem el, és imádtam minden percét. Amúgy igaza volt, a legtöbb gazdag kölyök pont olyan, amilyennek leírta őket, én ezért nem szívlelem a leginkább a világunkat, ezzel a hozzáállással sosem tudtam azonosulni. - Szimplán a járdán sétálni is kockázatos, bármikor elüthet egy barom. Elég egy kis alkohol, bármi egyéb tudatmódosító szer és kész a baj. S persze szinte mindig ártatlan emberek fizetnek más hibáiért, ami rohadtul nem fair, de attól még így megy. - Áhh, meg van győződbe róla, hogy kudarcra vagyok ítélve, és majd a szállodáit menedzselem a továbbiakban, amire még mindig van esély, mert az aztán a kisujjamban van, de sosem akartam csak így beleülni a jóba, tényleg nem volna fair. Szóval bizakodom, és remélem, nekem is sikerül valami maradandót alkotnom saját magam. Némi segítséggel, mert az tény, hogy pénzem viszont nem lenne rá önerőből, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megkapom majd a kezdő löketet, hogyha úgy alakul, beindíthatom a vállalkozást, ebben már megegyeztem apámmal, utána meg nem igénylem majd a hátszelet, tényleg a saját erőmből szándékozom tovább vinni majd a dolgaimat. - Pizzafutárkodni, pizzát sütni és rendeléseket felvenni még nagyjából fél-egy évig, attól függ, mikor sikerül kiütnöm a nyeregből a főnökömet, utána már inkább azt tanulnám, miként kell mindent egyben és kézben tartani. Én olyan 3-4 évet mondanék, ha nagyon alapos szeretnék lenni, márpedig így tervezem. Ha ezt elkapkodom, nem fogok még egy esélyt kapni. Apám még egyszer nem várná ki, hogy mit kontárkodom össze, neki sem jó, ha nincs fix örököse, elvégre az időt nem lehet pénzzel megállítani, öregszik sajnos, mint mindenki más. - Azért ott még nem tartok, hogy akarjak. Bár szerintem ez az egész csak a megfelelő nő kérdése, biztos meggyőzhető lennék, ha életem szerelme kérne rá. Hú, de sziruposan hangzott. Mindenesetre tutira nem mostanság lesz. Azért ez olyan ki tudja kategóriás, röhögnék, ha beszáguldana a felvázolt hölgyemény, eltarolna, és pár éven belül már ott lenne egy kis szaros is a közvetlen környezetemben. Igencsak nehezen tudnám ezt egyelőre elképzelni. - Hihetetlen, hogy nem találtál senkit. Bár, gondolom a tánc előrébbvaló volt számodra mindig, mintsem romantikázzál, és az elvonja a figyelmedet. Talán tévedek, de általában a nőknél ez így megy az ő szakmájában, lévén egy bizonyos kor után már nem lesznek olyan keresettek, szóval nem lehet elvesztegetni ilyen téren az éveket holmi szerelemre. Igaz, ami igaz, én általában úgy gondolkodom erről, hogyha jön, úgysem lehet megállítani. Ezek szerint neki sem jött. - Emlékszem. Valóban? Ezek szerint nem sieti el a dolgot. Őt kevésbé ismertem azért, már csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy mindig inkább nőneműekkel haverkodtam, de azért képben vagyok nagyrészt. - Gondolom, rá is hagyott valamit nevelőapád. Más ötletem nincs a miértre, meg igazság szerint túl sok közöm sincs a dologhoz, de ha már megemlítette, akkor merek tippelgetni az ügy kapcsán.
Savannah S. Callahan
Avataron : Emilia Clarke Kor : 33
Tárgy: Re: Nappali (Brighton-birtok) Szer. Május 31, 2017 11:03 pm
- Az biztos, bár korábban nem pont ilyen értelemben nem ültél meg egy helyben! – mosolyodtam el szélesen, mert nem bírtam ki, hogy ne így tegyek. Rossz kedvem volt, de azért voltak egészen kellemes emlékeim Cole-ról. – Egyébként tényleg nem vagy az. Mármint átlagos… - tettem hozzá, és hogy ezt bóknak vette, vagy valami rosszindulatú megjegyzésnek, azt már rábíztam. Igazából magam sem tudtam pontosan, inkább csak afféle tényközlésnek szántam. Nem ez volt a megszokott a hozzá hasonló fiatalok között, na! Láttam belőlük eleget az Álomgyárban, sokan azt hitték, hogy bármit megkaphatnak a pénzükért. Én nem vagyok bármi. - Igen, sajnos ez igaz. – húztam el a számat kelletlenül, de hát velem mégsem ez történt. Ha így lett volna, akkor talán nem félnék beülni a volán mögé, de azóta ez is nehézségeket jelentett nekem, és nem feltétlenül azért, mert megfájdult a lábam a vezetéstől. Annyit azért még így is bírtam. – Akkor gondolom, most már csak dacból sem hagynád, hogy igaza legyen. – suhant át egy halovány mosoly árnyéka az arcomon. – Szerintem nincs rá sok esély, meg fogod csinálni azt, amit megálmodtál. – ez persze csak az én szerény véleményem volt, ami lehet akár téves is. Most azonban nagyon határozottnak és céltudatosnak tűnt. - Hát, úgy látom, akkor tényleg nagyon konkrét elképzeléseid vannak. Már mindent elterveztél, mi? – azért kíváncsi lettem volna, hogy miféle helyet szeretne. – Azért kíváncsian várom, hogy mit fogsz mindebből kihozni. Még ha jelenleg nagyon messze van is az, hogy megvalósítsd az álmodat. Egyébként csodás érzés, amikor összejönnek a dolgok úgy, ahogy szeretnéd… - azt pedig már nem tettem hozzá, hogy mennyire pocsék, amikor egy pillanat is elég ahhoz, hogy minden összeomoljon, és amit elértél, az egyetlen csapásra semmivé váljon. - Igen, ez most tényleg! – ismertem be, és végre elnevettem magam, amiért a megjegyzését még nőként is nyálasnak ítéltem. – Koncentrálj csak arra, ami igazán érdekel, aztán lesz még időd erre. A férfiak amúgy is később érnek. – forgattam meg a szemeimet rosszallóan, még ha igaz is volt az állításom. Talán nem veszi majd magára, ha meg mégis, hát így járt. Attól még nem lesz kevésbé igaz, hogy megsértődik rajta. De nem gondoltam őt ilyen érzékeny lelkűnek, illetve régebben nem volt az. Manapság lehet elpuhult itt a nagy futárkodás, meg önmegvalósítás közepette. - Miért, ugyanezt rólad is el lehetne mondani. – mutattam rá a nyilvánvaló tényre, miszerint ő is egyedül van. Vagy csak nekem jött le úgy. – De igazad van, tényleg a táncra koncentráltam. Annyira, hogy más nem is számított nekem. A szakma megkövetelte, és jó úton is haladtam nagyon. Bíztak bennem, látták azt, amire képes vagyok, aztán… - kedvem lett volna elsírni magam, de végül csak félbehagytam a mondatot, és megvontam a vállaimat, afféle teljesen mindegy mozdulattal. – Hát nagyon nem, pedig határidőt szabtak. – forgattam a szemeimet újraéledt dühvel, ahogy szóba hoztam Rowant. - Semmit nem tudok róla, pedig sok forog kockán, ha nem tolja ide a képét. – töltöttem magamnak még egy kis bort, de olyan erősen szorítottam a poharamat, hogy az ujjbegyeim elfehéredtek. – Igen, hagyott, csak éppen eleve meg sem jelent a végrendelet felolvasásakor. Teljesen kiborít. Természetesen vannak dolgok, amiket ő kap, lévén, az egyetlen fia. De van egy kikötés is arra, hogy a legnagyobb részét megkapjuk az örökségnek. Egy éven át itt kell laknunk együtt, és fellendíteni a vállalkozást. Azt se tudom, hogy kezdjek hozzá. Vagy ő mit fog mondani, vagy… áh! – csaptam rá kínomban a combomra.
- Tény, bár az meg nem változott. Semmilyen értelemben nem ülök meg egy helyben. – Ami a mi kis ismeretségünket illeti, eleinte csak a szüleink révén találkoztunk olykor, de én még élénken emlékszem a két kamaszra, akik egymás társaságában próbálgatják a szárnyaikat. Réges-régen többet is el tudtam volna képzelni Savával, de valahogy a kezdeti élénk érdeklődés a pár együtt töltött éjszaka ellenére inkább barátságba fordult, amit egyébként azóta már rég nem bánok. - Köszönöm szépen. – Átlagosnak lenni véleményem szerint halálosan unalmas, én meg nem szeretek unatkozni, szóval ez csak jó. Az sem érdekelt volna, ha epés él kúszik a megjegyzésébe, mert tény, hogy én ezt semmilyen értelemben nem tartom rossznak, ha valaki nem átlagos. - Eszemben sincs hagyni, így igaz. És ha én valamit a fejembe veszek… – Elég makacs kisdisznó tudtam lenni, és apámmal kapcsolatban különösképpen az vagyok. Szó nem lehet róla, hogy ezzel kapcsolatban alul maradjak. Egyszerűen bizonyítani akarok, hogy az orra alá dörgölhessem, nesze, anélkül is boldogultam, hogy akár egy percre hittél volna bennem. Szar ez így egyébként, szerettem volna mindig ideális apa-fia kapcsolatot, de a szüleim nem éppen a támogatási képességeikről híresek, vagy épp arról, hogy olyan sokat gondoskodtak volna a fiukról. - Jól esik, hogy kinézed belőlem, köszi! – Valóban, kiváltképp úgy, hogy még a rossz kedve ellenére bíztat, ami ennek fényében még többet ér. - Vannak még homályos foltok, van olyan is, amibe még bele sem mertem gondolni, nehogy előre igyak a medve bőrére. – Például nevet sem adtam még, és azt is tudom, hogy eleinte csak egy kis családias helyet szeretnék, ahol még házhozszállítás sincs, vagy ha mégis, akkor én magam vinném ki a rendeléseket, és minimális mennyiségben. Egyelőre még tényleg sok minden vár megvalósításra, előbb felmérem a terepet, és megtanulom a műfaj csínját-bínját, hogy aztán felépíthessem a saját birodalmamat. - Nem mostanság lesz, de én türelmes vagyok, nem szabad elsietni, a rohanás hibát szül, márpedig én most nem szúrhatom el. – Egy esélyem van, és a jövőm a tét, nagyon alapos igyekszem lenni éppen ezért, és most a fontolva haladást okosabb ötletnek gondolom, mint a csapjunk bele a lecsóba, és lesz ami lesz hozzáállást. - Ez tény, és rám is igaz. Nem mintha annyira ellenemre lenne, de hát ha egyszer senki nem volt képes annyira befészkelni magát a gondolataim közé, hogy hirtelen meg akarjak érni… – Azért abban hiszek, hogy lesz olyan nőszemély, aki jobban fog érdekelni a többinél, csak azt nem tudom, mikor kerül majd elő. - Igen, de mint mondtad, a férfiak későn érő típusok. – Eresztettem meg felé egy kacsintást. A nők azért hamarabb jutnak el arra a pontra, hogy megállapodjanak, vagy legalább megforduljon a fejükben. Azt viszont szörnyen sajnálom, hogy Sava ennyire rosszul járt a karrierjét illetően, őszintén azt kívánom neki, hogy legyen még visszaút neki a táncparkettre. - Mennyire szűk az a határidő? Meg mire vonatkozik? Rowan megjelenésére? – Ez még nem tiszta a számomra, éppen ezért kérdezek ennyit. Egyre ködösebb a sztori így, hogy csak csepegteti az infókat, bár végső soron azt is mondhatná, hogy a világon semmi közöm hozzá. Aztán amikor végül felvázolja a dolgot, eltátom a számat. - Hát ez szívás. – Vakarom meg a tarkómat, az tuti, hogy én sem tudnék mit kezdeni a helyében. - Akkor tényleg jó lenne, hogyha sürgősen felbukkanna, mert így te is jó nagyot buksz a dologgal. – Az örökség vélhetőleg már egész sokat segítene abban a műtétben, amit említett, így meg… Tényleg a szívás a legjobb szó, ami eszembe jut, hisz ő itt van, és tenni akar az ügyben, míg Rowan sehol sincs.
- Hát, azért kíváncsi leszek, hogy miként viszed véghez a terveidet! – mosolyogtam rá elgondolkozva. Igazából tényleg szívesen megnéztem volna, már ha itt leszek még a közelben akkorra. Nem bántam volna egyébként, ha nem, mert az azt jelentené, hogy sikerrel jártam, a műtétem is jól sikerült, és visszatérhettem a saját világomba, a szakmámhoz. Még nem adtam fel teljesen a reményt, bármennyire tűntem is elkeseredettnek. Egyik napom ilyen volt, a másik meg olyan. Mindig ingadozott a hangulatom, de ezt akár az egyik gyógyszer is okozhatta, amit szednem kellett. Habár erősen kételkedtem benne, inkább csak én magam voltam túlontúl szeszélyes néha. - Idővel szerintem minden sorra kerül majd a tervezés során. Mire észbe kapsz, már ott fogsz tartani, hogy az apró részletek is a helyükre kerültek, és te meg is valósíthatod őket. – azt kívántam, hogy sikerüljön, hogy tapasztalja meg, milyen az. Nekem egyszer már sikerült, de talán nem túlzás azt kérni a sorstól, hogy másodjára is legyek ilyen szerencsés? De, valószínűleg hatalmas túlzás volt, de nem bántam. Mindig is nagyratörő terveket dédelgettem magamban, akárcsak Cole. - Ami késik… - mosolyodtam el ismét, nem fejezve be a mondatot. Mind a ketten tudtuk, hogyan végződne. Előbb-utóbb úgyis rátalál arra a nőre, vagy ha ő nem is, majd a nő találja meg őt. Aztán mire észbe kap, már úton is lesznek a közös élet felé, mert ez már csak így szokott menni. Én ugyan nem tapasztaltam meg, de a környezetemben azért nem egy, és nem két olyan ember akadt, aki már családot alapított. Nem mondhatnám, hogy irigyeltem őket, viszont azt sem jelentettem volna ki nyugodt szívvel, hogy az van rendben, ahogyan én éltem eddig. De hát kinek mi a fontos, igaz? - Igen, a megjelenésére. Meg arra is, hogy mennyi időnk van eleget tenni a záradéknak. – magyaráztam elmerengve. – Egyébként egy hónapot kaptunk arra, hogy mind a ketten itt legyünk. Ha egyikünk nem jelenik megt addig, akkor elbuktuk. Márpedig ő nem úgy néz ki, mint aki annyira sietne. Valószínűleg nincs szüksége az örökségre, így aztán magasról tesz az egészre… - forgattam a szemeimet morcosan. Nem lepődtem volna meg igazából, ha így alakul a dolog. Semmit sem tudtam Joról, pedig vártam minden áldott percben a felbukkanását. - Nekem mondod?! – kérdeztem vissza, keserű nevetést hallatva. – Igen, nagyot bukhatok. Túl nagyot, ráadásul azt sem tudom, hogy ő mennyire van képben. Sok éve nem hallottam már felőle, és ha ugyanúgy nincs lövése erről a gazdálkodás-dologról, mint nekem, akkor nagyon nagy bajban vagyunk! – szusszantam hosszan. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ekkora szerencsém. Pedig jócskán megkönnyítette volna a helyzetünket, de a sors mostanság nem volt túlzottan kegyes hozzám. - Ha valaha befut, szerintem azzal fogom kezdeni, hogy beledugom a képét odakint a legelső földkupacba! – füstölögtem tovább az orrom alatt, magam elé képzelve a jelenetet. Máris jobban éreztem magam. – Te sem nagyon konyítasz ehhez, mi? – valójában egyáltalán nem is vártam, hogy igennel fog válaszolni.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (Brighton-birtok)
