Stúdió (Seattle Film Intézet)

- Leállunk! – kiáltom el magam. Felállok a székemből és jelenetben lévő két színészhez lépek. Richard és Chris mindketten nagyon tehetségesek és nem is volt nagy probléma, csak az összeverekedésük nem olyan volt, amilyennek az életben lennie kellene, vagyis látszik, hogy nem természetes. Persze senki nem várja el tőlük, hogy szó szerint laposra üssék egymást, az viszont igen, hogy úgy játsszák el, mintha valódi lenne. Higgyem el, hogy valódi.
- Fiúk, kezdjük ezt elölről, Hannah te pedig légy szíves menj ki és nézd meg, hogy Norman nem ért-e még ide. Köszönöm! – fordulok az asszisztensem felé, aki egy nagyon lelkes fiatal nő, filmgyártás szakos hallgató, nálam tölti a gyakorlatát, köszönhetően az egyik régi egyetemi tanáromnak, akivel ma is jó a kapcsolatunk és olykor elküldi hozzám egy-egy tehetségesebb diákját.
Normant korábban csörögtem fel, megtudakolva, hogy esetleg lenne-e egy kis ideje ránk – rám – a mai napon a délelőtti órákban. Nem először dolgozunk már együtt, kifejezetten szeretem, amikor ő koreografál meg valamit, mert az tényleg élet-szagúra és reálisra sikerül. Nagyon ügyes a kaszkadőr kolléga, de más, amikor valaki iskolában szerezte meg a tudását és más, amikor valakinek élesben kellett használnia azt, mondjuk pont egy közelharcban. A legjobb a kettőt ötvözni, az összedolgozásból még baj sosem származott és Jeff sem az a fajta, aki idegbajt kap, ha mást is megismer.
- Kérem a csapótáblát. – hamarosan a kamera elé kerül a fekete-fehér tábla, a kijelzőjén a dátum és idő, ráírva filccel a letörölhető részre a projekt – a film címe – neve és a jelenet elnevezése. A csapó hangja egyértelmű jelzés és újrakezdik a srácok és míg a jelenetet – ma már negyedszerre – újravesszük, bízom abban, hogy hamarosan a húgom kedvese is befut. Amúgy is beszélni szeretnék vele, nem csak munkáról.

zene


A kocsim ledöglött. Reggel még elindult, mint aminek semmi baja, most azonban nem akar.
Fejem a kormánykeréknek illesztem és lemondóan sóhajtok egy nagyot, majd előveszem a telefonomat. Hívhatnék taxit is, ez is opció volna, de nem ez az első gondolatom és jelen pillanatban – tekintve, hogy a fagyos tundrán is kellemesebb az éghajlat, mint, ami közöttünk van az utóbbi időben – nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.
Mindenesetre smst küldök neki, bízva abban, hogy csak nem hagy itt vagy passzolja vissza, hogy fizethetek is azért, hogy haza tudjak jönni, mellékelve valamelyik taxi társaság telefonszámával.
- Szia! Lerobbant a kocsim. Értem tudsz jönni?
Az üzenet rövid és lényegre törő. Számításaim szerint vagy már végzett vagy még nem, attól függően, hogy éjjel tíz körülig bent akaródzott-e neki maradni vagy sem.
Mindenesetre az smsére – esetleg a hívására(?) - várok a volán mögött ülve a stúdió oldalában, amikor is valaki megkopogtatja az ablaküvegemet.
(…)
Amikor/ha megérkezik, még mindig az autóm motorháztetejének támaszkodok és hosszú idő először, jól esően, szívből nevetek azon, amit a velem szemben álló mondott. Régóta ismerem, jobban is annál – igazság szerint egy darabig együtt éltünk –, minthogy most egy filmen dolgozunk. Én rendezem, övé a társ főszerep. Azért „csak” társ, mert a film témáját tekintve a főszereplőm egy nő – mint mindig –, Richard pedig férfi.
Egy öleléssel köszönök el tőle, amit én rövidre tervezek, ő viszont annál kevésbé. Mi a…?
Amikor végre sikerül elszakadnom tőle vagyis neki tőlem, jó éjszakát kívánok és megindulok Keith felé.
Fázósan húzom össze magamon a kabátot, noha nincs annyira hideg.
- Szia! Kösz, hogy értem jöttél. – állok meg előtte, ha kiszállt a kocsiból, ha nem, akkor beülve mellé az anyósülésre.

Nem különösebb étvágytól telve nyitom ki a hűtő ajtaját, hogy megkésve ugyan, de bepótoljam az elmaradt ebédemet. A perceken át tartó nézelődés után a választás végül ugyanarra esik, mint az elmúlt napok bármelyikében – kitöltök egy pohár vizet és elmarok egy almát a tálból. A látszat kedvéért vagy magam sem tudom, megszokásnak is mondhatnánk.
Egy nagy levegővétel előzi meg a pohár egy szuszra történő kiivását, mielőtt belekezdenék a zöld héjas gyümölcs elfogyasztásába, amit az asztalra kitett telefon jelzése akaszt meg az első harapásnál.
Önnek egy új üzenete érkezett:
Halkan koppant a készülék alja a bútorlapon, ahogy megtámasztottam egy másodpercre, míg lenyeltem a számban lévő falatot. Bosszant, hogy nem tudom megmagyarázni miért lepődök meg az sms-en, a szövegén vagy magán az érkezésén – fogalmam sincs, lényeges egyáltalán? Ahogy ellököm magam a pulttól a szemetes felé indulok a választ pötyögve.
Nem elhanyagolható részemről rákérdezni, mert az csak a szerencsésebbik eset, ha nem az egyik lámpánál, a piros zöldre váltására várva állt le a motor és számos lámpa van, számos hely, ahol megállhatott. A kabátomat a fogason hagyom, az autóban nem látom szükségét fűtés mellett. Egyedül a kocsikulcsot veszem ki a zsebéből az iratok mellett, hogy azok a zsebembe süllyesztve végezzék.
Az esti kényelmes forgalom egy laza tíz percre kerekítette le az utat és pont akad hely a mellékutcai parkolóban, hogy megálljak. A hintó előállt.. Elfordítom a kulcsot azt megelőzően, hogy kiszállok és egy rövid üzenetet küldjek vissza, amiben az áll: „Itt-itt.” Az ajtókilincsen egy másodperccel mégis tovább időzik a kezem utána tekintve, mintsem egyből becsuknám.. Rövid fújtatás képében fordítom el a fejem és húzom el a számat, hogy csak ennyivel rendezzem le magamban a búcsúzkodás látványát – tudom, felesleges frusztráció; manapság úgyis olyan sok minden akad, ami miatt feleslegesen feszítem az idegeimet általánosságban.. Erről tudom, hogy valóban így van és emiatt kényszerítem magam az eleresztésére, nehogy kelletlenül terítékre kerüljön, mint téma.
Látszólag nyugodtan állok meg az anyósülés felőli oldalon, hogy idővel kinyissam neki a Volvo ajtaját, amint ideér. Csak a pulóver ujját igazítom feljebb az alkaromon.
- Szia! Nem tesz semmit. – a fejemmel bökök a jármű irányába és az ajtónyitási szándékomra utalok, amihez egy lépést mindenképp meg kell tennie oldalra, ha nem akarja, hogy nekiütközzön a karom a tényleges tárási mozdulatkor. - Megnézzem a motort vagy úgyis hívsz szerelőt reggel, hagyjam? – mintha mindegy lenne alapon érdeklődnék, csak ne kelljen más körül kattognia az agyamnak.. S valóban. A mélyebb tartalmú beszélgetések amúgy is csak fejfájást okoztak az utóbbi időkben.. Hagyom, hadd forgasson elég időt a döntésébe meddig akarja még ezt húzni - én nem erőltetem, hogy ezt később a szememre hányja.. Megtehetném, sőt, szívesen meg is tenném, minek után az aznap esti holléte felőli kérdésemre, mi szerint az egyik húgánál volt-e azóta se válaszolt lényegében egy „Nem.”-nél bővebben, de nem teszem.
Megtehetném, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kellene csak, mert így van..

Ahogy megérkezik az sms, írom is vissza a választ, ami kimerül egy Igen, ott. Köszi. – ban. Halkan szusszanok, mielőtt a készüléket a zsebembe süllyeszteném.
Értem jön.
Nem tudom, hogy az zavar-e, amiért nem érzek megkönnyebbülést vagy az, hogy nem tudok felhőtlenül örülni ennek, pláne, hogy én kértem, de talán nem is lényeges.
Valamivel később összerezzenek, amikor zizegni kezd a mobil a zsebemben, jelezve, hogy újabb rövid szöveges üzenettel gyarapodtam.
Itt van.
Elköszönök hát és elindulok az épület elé a stúdió oldalából, amikor meglátom őt, tehát következésképpen ő is látott engem, minket és tekintve, hogy mostanában milyen rózsás a hangulat közöttünk, gőzöm sincs, hogy lesz-e ennek bárminemű következménye.
Oldalra lépek egyet, a tekintetem pedig magára vonzza a kérdésével.
- Öhm… hát, ha van kedved, akkor köszönettel örömmel venném, ha nincs, akkor ne fáradj vele. – dobom vissza a felajánlásra a választ, úgy, ahogyan kaptam. Mintha minden mindegy lenne, pedig egyáltalán nem az.
Attól függően, hogy rá akar-e nézni vagy sem, megyek mellette, vissza a kocsimhoz vagy ülök be az övébe.
- Milyen napod volt? – ha a könnyed témáknál maradunk, akkor azt hiszem nekem is illik ehhez tartani magam. Mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy meg akarja-e beszélni egyáltalán, amit meg kellene beszélnünk. Pár napja nem úgy tűnt, pontosabban közölte, hogy majd máskor, én meg azt hiszem hagyom, hogy ő döntse el mikor is legyen az a máskor.
Túlságosan mélyen belém égtek az erkélyen elhangzott szavai.
És mégis mindent egybe vetve van valami, amiről szólnom kellene, illene és ez esetben magamtól. Csak épp azt nem tudom miként is vezessem fel.
Ha az autóm felé indultunk megállok valamivel mögötte, ha nem, akkor csak egy idő után mellette töröm meg a csöndet mielőtt még hazaérnénk.
- Keith… – és ahogy belekezdek, úgy fogy el a lendület is. Egészen a következő légvégvételig, ha mást nem, a figyelmét gondolom sikerült magamra vonni.
- Akarsz gyereket? – bukik ki belőlem a kérdés gyakorlatilag minden egyéb felvezetés nélkül és ez még csak a kezdet.
- Mármint, erről sosem beszéltünk, pedig azt hiszem kellene, illetve nem csak hiszem, tényleg kellene és tudom, hogy azt mondtad majd máskor megbeszéljük a dolgokat, de vitatkozunk, szinte mindig vitatkozunk és gőzöm sincs mikor kérdezzek erre rá, pedig ezt nem egy veszekedés közepén akarom megbeszélni veled. – megállok és levegőt veszek.
- Szóval, akarsz gyereket? – hallgatok el végül. Ennyit arról, hogy ma csak a habkönnyű beszélgetés lesz terítéken.

Kurtán bólintok a válaszára és az eredeti szándék szerint neki nyitott ajtót kihasználom, hogy a kesztyűtartóból kivegyem a reggeli pára miatt néha jó szolgálatot tevő rongyot, valamint a zseblámpát. A jelenlegi fényviszonyok mellett szükségem lesz rá és rá, hogy tartsa azt. A kulcsot is magamhoz veszem a gyors vizsgálat idejére.
- Akkor lássuk. – visszaegyenesedve átnyújtom neki a megfelelő világítást biztosítani fogó eszközt. Csak, akkor indulok el ténylegesen a járműhöz, ha az gazdát cserélt. Van-e kedvem? Őszintén.. Szívesen lekötöm magam az autó átnézésével anélkül, hogy zavarna a vékonyabb felső öltözetemet kóstolgató hűvös vagy az esetleges olaj, ami a kezemre kerülhet eközben. Mást, ami nem emlékeztet arra mennyi üvegszilánkot szórtunk el egymás körül nem igen tudnék megnevezni és e tekintetében igen, van kedvem hozzá. A következő gondolataim is már akörül forognak hol kezdjem a motorháztető felnyitása után a hiba keresését, amikor a napomra terelődik a szó. Ez az átkapcsolás, pedig egy tarkónyomorgatást eredményez.
- Nem volt semmi különleges benne. A főnökség mindent most és egyszerre akar, úgyhogy talán, ha tíz percet ültem egész nap. – nem, mintha szokásom lenne hosszú ideig egy helyben maradni, akkor különösen, ha megbolygatták a lelki békémet.. Van, mire fogni. Ennyi előnye volt, van és lesz a hét hátralevő részében biztosan, főleg ha a húgomat is hozzáveszem.
Egy hanyag vállrándítással zárom a magam részéről, tényleg nem tudnék érdemben többet hozzátenni.
- A tied? – oldalra nézek egy pillanatra a visszakérdezéskor, illetve egyúttal a szabad kezemet nyújtom a kulcsáért, ha a pár méterre lévő autót nem nyitotta volna még ki. Anélkül nem tudom önerőből orvosolni a problémát.. Ezt, amit még tudnék is.
Érzékelem, hogy a lépte elmarad az enyém mellett, de nem szakítom meg a lendületemet egészen addig, amíg elhaló hangon nem szólít. A vállam felett fordulok hátra első ízben, ahonnan is látom, hogy a tüdejéből kifogyott levegő pótlása nem csak élettani jelentőségű lesz. Megállok, szemtől szembe megkapja a figyelmemet. Az arcomra előbb íródik ki a reakció, minthogy realizálódna bennem pontosan milyen témával is állt elő és mindazt milyen kontextusban köríti. Meglepődés, döbbenet, értetlenség.. Ez a három vegyül első sorban a mimikába, a szemöldökráncolásomba egész biztosan, egyaránt az enyhe hátrahőkölésembe – hogy tessék..? A „hideg zuhanyként ér” nem a megfelelő kifejezés a helyzetre, de nem találok jobbat rá és ahogy továbblendíti a mondandóját azzal kapcsolatban mennyire fontos lenne erről most beszélnünk.. Az az úr lássa a lelkem, amelyikben nem hiszek, hogy csak arra tudok asszociálni.
A nyomatékos ismétléskor fújom ki először a levegőmet, észre sem véve meddig tartottam bent. Nem tudnám tagadni, hogy egy kicsit sokkol mindezzel és ösztönösen nyúlnék – megint, immár kevésbé fájdalmas következménnyel – az orrnyergemhez.
- Persze. (…) Mármint nem most, majd egyszer, de persze, akarok. – teszem hozzá a második felét a nagy meggondolást nem igénylő első kibökéshez. Nem beszéltünk róla valóban, de annyi minden van ezt a kérdéskört – véleményem szerint – megelőzően a sorban, hogy előbb odáig kellene eljutnunk. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy elbagatellizálnám.. Eszemben sincs és nem is arról van szó, hogy elhanyagolhatónak találnám, csak nem véltem idejét. Vele ellentétben úgy néz ki.
Finoman megrázom a fejemet, mielőtt többet képzelnék bele annál, mint amennyit közölni szeretne.
- Mit szeretnél ezzel egész pontosan mondani? – megfogalmazom hát a pillanatnyi zavar, az önfelrázásomhoz elengedhetetlen másodpercek után. Nem akarom előre kimondani magamban azt, amit csak most fog és újabb lovat adni a félreértések alá..

- Oké. Kösz. – átveszem a zseblámpát, amikor a kezembe adja és a társaságában indulok el a saját kocsim felé, míg a kulcsaimat veszem elő közben a zsebemből. Amit át is nyújtok majd neki készséggel, amint megvannak.
Közben pedig igyekszem figyelemmel kísérni a szavait, főleg, ha már én kérdeztem őt a napjáról.
- Min dolgoztok épp? – gondolom valami fontos és nagyobb dolgon, ha ennyire nagy a hajtás. Bár, amióta meghiúsult az a bizonyos útja, gőzöm sincs mennyire szeretné az ilyesmit megosztani velem. Minden esetre, ha igen, akkor érdeklődve állok elébe.
- Elment. – foglalom össze röviden és szeretném hozzátenni, hogy orvosnál is jártam, nem csak itt, de az egyelőre még várat magára.
- Ma gyakorlatilag jó napunk volt, főleg stúdiómunka és csak két felvétel. – előbbi nem feltétlen, utóbbi viszont igényelte a jelenlétem és egy hosszúra nyújtott ebédszünetet – meg a rendezőasszisztens segítségét – kihasználva jutottam el Dr. Rouxhoz.
És nagyjából ezen a ponton állok meg. Jobban szeretném magamban tartani ezt az egészet, de akkor aligha változna bármi is az életünkben. Én és a titkaim ugyebár… Ezúttal másként döntök és igyekszem beavatni őt is, főleg azért, mert valahol értelemszerűen érinti a dolog.
Hát kérdezek és csak akkor esik le szavaim két értelme, amikor meglátom az arcát és fogalmam sincs örüljek-e vagy sem annak, ami a vonásaiban tükröződik.
Vagy, amit pár pillanaton belül hallok is. A vállaim megereszkednek és a zseblámpát kezdem el babrálni.
Valójában egyetértenék vele, tényleg bőven ráérnénk még ezt megbeszélni, csakhogy az élet közbeszólt és azt gondolom, erről még most tudnia kell. Kellene.
Tekintetem elveszem róla, a kérdése már így ér, a kezemet és az abban lévő, elemmel működő, fényt adó szerkezetet figyelem, ahogy kezeim közt forgatom.
- És mi van, ha nem lesz? – a hangom jelentősen veszít az erejéből és noha a suttogásig nem halkul el, lágyabb és megtörtebb lesz.
Újra ráemelem a tekintetem, újabb levegőt véve, nem túl nagyot, csak annyit, ami a folytatáshoz kell.
- Ha esetleg nem lehet? – nekem, bár ezt már nem teszem hozzá, azt hiszem magától is kitalálhatja. Hiába próbált Dr Roux pozitív lenni, nekem ez már nem ment ilyen egyszerűen, főleg, hogy azt megerősítette, biztosan műtétre fog kerülni a sor. Jobb esetben az esküvő után. Rosszabb esetben inkább ahelyett.
Itt és most, ebben a percben és pillanatban, ahogy előtte állok, végtelenül szégyellni kezdem magam. Hiába tudom, hogy nem tehetek róla, akkor is.

- Az egyik játékban többdimenziós hiba merült fel, ami komoly biztonsági rést üt a rendszerbe, amikor kapcsolódik a hálózathoz. A társosztályok nem tudják eldönteni melyikőjük nem javította ki időben.. Lényegében a kódokat kell bújnunk most. Kommunikálni. – előre fordulok, majd egy kényszeredett és pillanatnyi mosollyal nyugtázom ahelyett, hogy a fogamat szívnám és egy rövid összefoglalóval szeretném hasonló terjedelműre fogni a kifejtését. A IP-cím és egyéb gépadatok kinyerése különben sem valami izgalmas téma egy laikus számára. Tehát nem is igazán a „min dolgozunk”, hanem a „minek a megoldásán”, de ez mindegy.
Egy bólintással veszem tudomásul a rövid tájékoztatást, azt a minimális feszültséget, ami a végén várakozik és úgy fest akadályt képez a folytatásnak. Egy darabig mindenképp, egy bizonyos szintig.
- Csak ne robbant volna le a végére az autód. – nem teszem hozzá a nyilvánvaló rosszat, ami ezzel jár, járt. Egy jó beszélgetés azért láthatóan enyhített az ügy felfogásán.. Megdobom a kezemben a kulcscsomót és odakészítem az ujjamat a nyitógombra, amikor is feltűnővé válik a lemaradása, amikor jót kevésbé ígérő erőtlenséggel hagyja el ajkát a nevem.
Ha bárki megkérdezte volna tőlem számba vettem-e a gyerek kérdéskör lehetőséget, mint okot, a válaszom egyértelműen a „nem” lett volna.. Nem ütötte fel a fejét a dolog egészen eddig a pillanatig és ez a hirtelen természetű előhozakodás elültette bennem az aggódás csíráit. Önkénytelen, de a számos megoldatlan problémánk mellett nem könnyű máshogyan gondolni rá, döbbenettől vegyes értetlenséggel, amit talán időben veszek észre magamon ahhoz, hogy ne vegye rossz néven. Ne vegye magára – vett már eleget.. Látom a megereszkedett tartásán, a kényszeres mozdulataiból, hogy kényelmetlenül érzi magát. Sokkal jobban, mint amekkora meglepetést talán nekem okozott a felvezetést nélkülő rákérdezésével egy eddig fel sem merülő témával kapcsolatban. A lesütött szempárja erősít meg a feltételezésben.
A részletek lassú összeállása valahol könnyebbséget hoz magával, de olyan elenyésző mértékűt, hogy nem lehet figyelembe venni, nem is érzékelem valójában. Csak az alattomosan gyomorszájon vágó felismerést, ami beindítja a nyelési ingert. Abban a pillanatban mérhetetlenül kicsinyesnek érzem az engem zavaró dolgokat.. Csak arra az időre szakítom meg a megszületett szemkontaktust – vagy épp azt megelőzőn térek ki előle –, amíg gyors pillantást vetek a piszkált zseblámpára. A mozdulat láttán szorítok rá a kezemben lévő rongyra és alig láthatóan megrázom a fejemet. Első sorban a magam részére szánom.
- Ugye nem hiszed, hogy bármennyivel is kevesebb leszel emiatt? – a félreérthetetlen jelek leolvashatóak az arcáról, a kéztartásából, tükröződik a szemeiben és pontosan ezek miatt nagyobb adagnyi komolyság vegyül a hangomba. Több, mint amennyit lágyul az eddigi beszélgetéshez képest, jobban kiérezhetőbben. A távolságot fokozatosan csökkentem, finom megközelítéssel és kutakodom a szembogarai után, ha más irányba terelné őket.
- Támadtak nehézségeink az utóbbi időkben, ostoba lennék tagadni és.. – rezignáltan szívom be a levegőt a tüdőmbe, mintha csak ólomból lenne. – Beismerem, nem könnyítettem meg a dolgodat.. – bizonyos tekintetben talán rá tudattalan nehezítettem is rajta.. -  De nagyon remélem nem hiszed azt, hogy bármiben is változott az hogyan érzek. – ha apró léptekkel hátrált is, ha nem, nem számít. A zseblámpát babráló kezekért nyúlok és nem hagyom másmerre nézni. Ez nem az a momentum, amikor megtehetem.
- Komolyan mondom. – tudatosítani akarom benne és éppen ezért szóvá teszem, nem hagyom a szőnyeg alatt elkallódni, hogy a legkönnyebben félreérthető kimondatlan kéretlen gondolatokkal gyötörje. Őszintén?
- Nem vonhatom vissza, amit az imént mondtam, hogy egyszer szeretnék gyereket, de Anna.. Te kellesz, te számítasz és nem az, ami.. Nincs. -  a legjobb megfogalmazást igyekeztem összehozni, ami se nem túl nyers, se nem túl diplomatikus. Arra a gondolkodó másodpercre, amit megigényelt még talán sutának is tűnik, de ezzel tisztában vagyok és oda is ül a fizimiskámra egy szájelhúzás, majd egy hibát beismerni hivatott, kínosabb mosoly képében, amit egy sóhajtás követ.
Hogy nem emésztenének az imént elhangzottak? Dehogynem, jézus, legszívesebben fogcsikorgatva vezetném le a miattuk keletkező feszültséget, de mi lenne vele, ha hagynám, hogy ennél is jobban lássa..?
Nem eresztem a kezeit, ha gyengéden próbálkozna kiszabadítani őket sem szívesen tenném meg..

Amióta ismerem, és főleg amióta az életem fontos részét képezi, mindig igyekeztem érdeklődéssel osztozni a munkájában és kíváncsisággal állni mindahhoz, amit megosztott – és megoszt – velem, akkor is, ha sokszor csak nyomokban tudom pontosan követni, hogy miről is van konkrétan szó.
- És, hogy haladtok vele? – akár rövid választ kapok, mint a jól-rosszul-lassan stb, akár kifejtősebbet, mindkettőt érdeklődéssel és csendesen hallgatom mielőtt a saját napomról számolnék be sokkal tömörebben és velősebben, mint ő. A vágás azonban azt hiszem nem igényel túlzott kifejtést, ráadásul szóban kevésbé érdekes- vagy akár értelmes –, mint gyakorlatban, amikor szemmel látható, hogy mi is történik pontosan.
- Na igen. Reggel és napközben még semmi baja sem volt, így elképzelésem sincs mi történhetett. – szusszanok egyet halkan, azt is elárulva, hogy nem egész nap voltam a stúdióban, de ebben talán nincs sok meglepetés, egyébként is gyakran jövök-megyek, akár külső felvételek miatt, akár egyéb okból kifolyólag, ami a filmgyártáshoz kötődik. Casting, tárgyalások a producerekkel és a színészekkel, helyszín bejárások és esetenként interjúk is, ha éppen azt szervezik be az utolsó pillanatban. Valójában hiába tűnik úgy, hogy egy rendező szava az utolsó mindenben, valójában engem is zsinóron rángatnak sok esetben azok, akik pénzt fektetnek a filmbe, hiszen nélkülük nem lenne se film, se forgatás, se semmi. Ma azonban nem a film kapcsán nem voltam végig itt, ezt azonban egyelőre még megtartom magamnak.
Talán jobb lett volna valahogy másként felvezetni ezt az egész témát és kérdést, okosabban megválasztva a helyét és az idejét, de ez alkalommal nem akartam várni, nem annyit, mint más esetben tettem volna, pont annak okán, hogy éppen Ő tolta le a torkomon, soha semmit nem osztok meg vele időben. És akármennyire is szeretném, hogy ez ne így legyen, be kell lássam, igaza van. Tényleg jobb szeretem megtartani magamnak a dolgokat és egyedül kezelni, de tartok attól, ha folyamatosan kizárom, akkor hamarosan esélyem sem lesz arra, hogy beengedjem.
Nem könnyű sem a kérdést feltenni, sem pedig a válaszát hallani. Nem tudok örülni annak, hogy idővel majd akar gyereket, annak sem, hogy nem most. Ebben az egészben nem létezik jó válasz, mindegyik ugyanúgy összetör valahol és mind másért. Nem hibáztatom érte, Ő aztán végképp nem tehet róla, magamat viszont kellőképpen hibásnak érzem.
Nem megy ránézni és a szemébe mondani, mert félek attól, amit íriszeiben látnék, ha lélektükreit látnám. Ezért inkább a zseblámpát piszkálom és annak teszem fel meg vallomásnak is beillő kérdéseim többségét. Könnyebb így.
Kivéve az utolsót, amikor ráemelem pillantásom, de úgy tűnik ő is kerüli az enyémet, mert arról lemaradok, hogy épp csak elvette a sajátját és ettől másként értelmezem a dolgot. Így pedig újra a zseblámpa lesz érdekesebb látnivaló – nem, valójában nem az – és, ahogy babrálom, tekintetem arra réved, noha valójában minden figyelmem az övé.
A kérdését hallva oldalra fordítom a fejem, minden erőmmel azon dolgozva, hogy visszapislogjam az időközben szemeimet maró könnyeket – mostanában gyakrabban járok így, mint eddig az elmúlt egy évben összesen – és bár jobban vonz a gondolat, hogy csendben maradjak – ahogyan azt szoktam – ez alkalommal, nem megy.
- Mégis, hogyan ne lennék ettől kevesebb? – visszafordítom felé az arcomat, de csak amíg meg nem rázom a fejemet némiképp talán értetlenül. Nem csattanok fel, a hangom megtartja a lágy tónusát, a határozottság pedig elveszik belőle, inkább hasonlít a kétségbeeséshez és felüti benne a szégyenkezés is magát.
Hallom szavait és egyre nehezebb lesz megállni előtte. Most először érzem azt, hogy szívesebben fordulnék sarkon és szaladnék el, pedig egyáltalán nem támad vagy bánt a szavaival, mégis a bőröm alá férkőzik velük.
Mikor megérint, akkor pillantok fel a szemeibe újra és az utcáról benyúló gyér világításban is azt hiszem jól látni mennyire vadul csillognak íriszeim az el nem ejtett könnyek alatt.
Hangtalanul nyelek egyet, ahogy tovább figyelek a szavaira, de nem akasztom meg. Valójában, ha akarnám, sem biztos, hogy képes volnék rá, hogy volna hozzá elég hangom vagy erőm, hogy kimondjam, ami egyre inkább mardos belülről. Várok hát, amíg egyértelművé nem válik, hogy nincs tovább mondanivalója és amíg végre képesnek is érzem magam a megszólalásra.
- Nem tudom Keith. Tényleg nem tudom. – húzom feljebb a vállaimat, de nem érdektelenségből, sokkal inkább tanácstalanságból, amelynek a vonásai az arcomra is kiülnek.
- Nem tudom, hogy mit higgyek vagy gondoljak, nem tudom, hogy hogyan érzel vagy mit gondolsz és nem, koránt sem vagyok már biztos abban, amiben akkor voltam, mikor a gyűrűt az ujjamra húztad. – mintha átszakadna egy gát lelkem egy részén, mert a szavak utat találnak maguknak és tudom, hogy még koránt sincs vége annak, amit elkezdtem.
- Mert miattam érzed rosszul magad és lenyeled a büszkeséged és sehol sem érzed magad hozzám képest. Mert ezeket mondtad. És igen, azt hiszem, hogy megváltozik körülöttünk minden és talán mi magunk is és nem tudom miért gondoljam azt, hogy… – hogy még ugyanúgy érzel, azonban nem tudom hozzátenni a mondat végét, nem hangosan. Nyelek egyet, szusszanásnyi levegőt véve és nem realizálva közben, hogy kibuggyannak azok a könnyek és kövéren gördülnek alá arcomon.
- Ma az orvosnál ülve, miközben azt hallgattam, hogy jobb esetben lehet még... – levegővétel -… hogy lehet még gyerekem, de biztosat majd a műtét után mond, azon gondolkoztam, hogyan fogok eléd állni és elmondani vagy egyáltalán megkérdezni, hogy akarsz-e, terveztél-e. Mert úgy gondoltam és úgy is érzem magam, hogy legszívesebben elsüllyednék… és borzasztó nehéz itt állni előtted és megfogalmazni azt, hogy de igen, kevesebbnek érzem magam ettől és gyűlölöm ezt az érzést. – nem csak azt, hogy kevesebb vagyok, hanem azt is, hogy nem érzem annak a biztonságát, bármit elmondhatok és mégis hihetetlen nyomás feszít szét, mert ha nem beszélek, ha továbbra is megtartom a titkaimat, akkor mi lesz velünk?
- Gyereket akarsz. Amit nem biztos, hogy meg tudok adni. – és nem olyasmi, amin egy vállrándítással túl léphetünk.
- Honnan tudod, hogy fél-, egy-kettő- vagy öt év múlva is úgy lesz, hogy akkor is én kellek majd, amikor gyakorlatilag mostanában semmit sem tudunk megbeszélni? – elhalkulok a mondatok végére, végül pedig csendben is maradok miközben egyáltalán nem bizonyos abban, hogy jó ötlet volt-e mindannak hangot adnom, amit megosztottam vele...

Nem fut át az agyamon bármiféle gyanúnak a gondolat, amikor a lerobbanást az esti órákra szorítja. Tisztában vagyok vele nem csak munkába járáshoz kell, többször használja, mint én, de én ugye egyetlen épületben tartózkodom egész idő alatt. Nem kell helyszínről helyszínre járnom és feszített tempóban megtennem az utat az időspórolás miatt. A számos különböző okról nem beszélve, ami a stúdión kívülre küldheti az embert. Pár szóval rendezem le, nem sokára kiderül meg tudom-e egymagam is állapítani a motor el nem indulására vonatkozó problémát vagy sem. A gyújtógyertyára tenném elsőre a szavazatomat, de..
Hogyan ne..?
- Ember vagy és nem követtél el semmit. Ettől. – nem vagyunk tökéletesek.. Ezt nem mondhattam, olaj lett volna a tűzre és nem fér kétség ahhoz, hogy megragadna most minden alkalmat a lángra robbantásához. A vizenyős tekintetében lévő bizonytalanság daccal keveredve.. Nem szeretnék fegyvert adni neki, mert azt keres, minden egyes kimondott frázisban, míg ezzel szemben – vagy éppen párhuzamosan..? – kapaszkodót keres, keresne. Közelebb lépek és igyekszem megtenni a tőlem telhetőt, de először csak a legkevesebbet: érzékeltetni, hogy itt vagyok. Változatlanul.
Másodjára sokkal erőteljesebbnek érzem a gyomorszájamra mért „ütést”. Kezének tartásába szószerint belefagy a sajátom, csak a hüvelykujjam rándul reflexből egy egészen aprót és azt is egyszer. Egyetlen egyszer, amikor tova lódul a szavakkal és technikailag bevallja, hogy mekkorát fordult a velem kapcsolatos világa. Visszafelé. Összeszorított fogakkal hallgatom, olykor visszatartva a kikényszeredett nyelési vagy meglepődési ingert, ami megdobná a szemöldökvonalamat. Nem tudom miért gondoljam azt, hogy.. (...) Váo, piszok találat volt. Azon a ponton magamra erőltetem, hogy ne adjak hangot neki, kiszakadt sóhaj formájában sem a döbbenettől vagy húzzam el az állkapcsomat fogcsikorgatva. Zsebkendő után kutakodni lenne az első.. Cselekedetem, nem is gondolatom. A fogaskerekek, mintha megakadtak volna mindattól függetlenül, hogy hallom, értem mit mond. Azonban, ha keresném is, tudom, hogy nincs nálam egyetlen darab sem, amivel az elsírott könnyeket felitathatná. A pulóverem ujjának vége.. Talán az.
- Oké. – elengedem a kezét és lehúzom az ujjamon lévő gyűrűt, aminek a párja valahol máshol pihen.. – Akarod ezt? Akarod, hogy működjön?
Mert ha igen, akkor nem azon kellene törnöd a fejed, hogy ezer meg ezer okot találj arra miért nem lenne lehetséges a jövőben és ezzel gyakorlatilag félsikerrel máris meggyőzni magad róla. Anna a jelenben élünk és nem hiszem, hogy egy kis eséllyel felmerülő probléma fényében, annak alapján kellene meghoznod a döntéseidet, az alapján kellene megítélned engem. Vagy fordítva, egy átmeneti időszakra alapoznod. – nem permanens, nincs kőbe vésve az ég szerelmére. Miért kell úgy beszélnie róla, mintha ezen nem lehetne változtatni? Minden jogom megvan haragudni rá és nem ez az, aminek aggodalmat vagy rosszabb esetben kétségeket kellene kiváltania benne, hanem az ellenkezőjének. Közömbösség jelét tudtommal nem mutattam, egyszer sem.
- Attól félsz, hogy emiatt elhagynálak majd? Emiatt a rajtad kívül álló ok miatt elítéllek és hibáztatni foglak majd? Nem fejtetted ki bővebben, de feltételezem nem tehetsz róla.. Ezért érzel – szükségtelenül – szégyent, nem nézel végig a szemembe és piszkálod a zseblámpát. Szívás. – jelentem ki a nyugodt hangszíntől jóval távolabb álló alttal az előzőekhez képest, de ez a levegővel együtt távozik. Nyomatékosítással együtt a ténynek szól, nem neki. – Elképesztően nagy szívás és nem, nem veszem félvállról, de hogy emiatt félsz, szinte rettegsz attól, ami még meg sem történt és nem is fog? Miért nem elég neked, amit most mondok, amit most akarok? Miért nem vagy képes hinni nekem, amikor szóvá teszem mit gondolok?
Tudod, hogy felhúztál a legutóbb? – nem az vagyok, akit megérdemelnél.. Igen ez volt a beszélgetés elhalasztásának oka. Semmi más. Sejtenie kell, hogy erre gondolok. A magával szembeni kishitűségére, amivel akarva-akaratlan nem csak a döntésemet, de engem is félresöpör.
- Nem, valóban nem tudom előre mi lesz fél, egy, két vagy több év múlva, de miért baj ez? Te tudod? Mások tudják? Tudni kéne? (…) Te mit szeretnél két év múlva? Én sajnálom, de csak téged tudlak felhozni és ez úgy néz ki nem elég neked. Többet nem tudok biztosra. – ha viszont az ő biztosában nem szerepelek, akkor nem fogok megint egy olyan vonat után futni, ami nem vár meg és saját maga, egyedül dönt az indulásról.. Nem, egyszer elég volt és tisztelem magamat annyira, hogy ne ismételjem meg.
Egyértelműen próbálom kifejezni magamat, hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba. Talán nem hibáztathat érte. Én sem élvezetből húztam-vontam a dolgokat, de a mostani pillanat a bizonyíték arra, hogy ezzel a módszerrel fikarcnyi jót sem értünk el. Csak az ellenkezőjét, idejét látom változtatni, mielőtt kezelhetetlenné fajulna. Kezelhetetlenebbé.. Nem torkolltam le a beszélgetés folyamán, nem vádoltam semmivel, nem emeltem fel a hangomat, a szavaimba vegyülő határozottság nem utalt türelmetlenségre, csakis tartásra és arra, hogy én igenis tisztában vagyok vele mit akarok.
Míg ő.. El tudja ugyanezt mondani magáról..?
Nem bántani akartam azzal, hogy nem reagáltam minden kis részletre, hanem átfogóan álltam hozzá a válaszadáshoz.. Nem degradálom a véleményét, a meglátását, a szubjektív gondjait. Új meglátás, erre van szükség. Neki. Nekem.

Ez nem ilyen egyszerű, válaszolnám, de torkomra forrnak a szavak. Ez nem ennyire könnyedén, fél kézzel félresöpörhető valami és nem tudom attól másképpen érezni magam, mert elmondja, amit én is tudok. Nem követtem el semmit, mégis én vagyok, akit cserben hagy a saját teste. Roppant kicsinyesnek érezném felhozni, így nem teszem, de azt hiszem fordított esetben sem lehetne ennyire egyszerűen napirendre térni a dolog felett, ha kiderülne, talán nem képes arra, hogy gyereket nemzzen. És hiába van ott a „talán”, amely magában hordozza a lehetőséget és az esélyt arra, hogy mégis legyen egyszer valamikor, most és itt, ebben a pillanatban, aligha segít vagy szolgál pozitív gondolat- vagy kapaszkodóként.
Nem így élem meg, nem így érzek. Számomra ez sokk, mert elveszítek magamból valamit, ami számára ezek szerint csak ennyi, nem követtél el semmit.
Szeretném rávágni, hogy hát persze, mégsem teszem. Ajkamba harapok és lassan rázom meg a fejem mielőtt megtalálnám a hangom újra és el nem mondanám neki – vagy legalábbis kísérletet teszek rá –, amit érzek és gondolok. Nem kell, hogy közbe vágjon, észlelem a változásokat rajta, benne, kezének egészen merevvé válását, ami az enyémet tartja, hüvelykujjának rándulását.
Gyakorlatilag levegőt venni is elfelejtek, amikor leveszi a gyűrűt az ujjáról és ezzel együtt szorul görcsösen össze az a kezem, amelyiken annak a párját viselem.
Megfordul velem a világ, fülemben lüktet a szívverésem, hallok minden dobbanást, az ütemet, amit diktál és hirtelen nem vagyok biztos abban, hogy ténylegesen is megtartanak a lábaim. Pedig igen, kívülről nincs változás, leszámítva talán a tekintetemet, de belülről… százszor halok bele ebbe a pillanatba.
Épp ez az… a jelen az, amiben nem vagyok biztos, ami megingat, ez (is), ahogy itt áll előttem a lehúzott gyűrűvel a kezében. A látvány és a tudat, hogy ennyi, neki ennyi csak, ilyen könnyedén veszi le és kérdez engem arról, én akarom-e, hogy működjön. Kettőnknek kellene akarni, mégis úgy tűnik, hogy ez ennyire csak rajtam áll és a súlya alatt lassan fuldokolva roppanok össze.
Némán nyelem tovább a szavait, csupán szemrebbenéssel fogadva minden egyes újabb marást, amit az elhangzottak ejtenek rajtam, bennem.
Ennyire távol még sosem éreztem magamhoz.
És megint én vagyok az, aki őt felhúzta. Az pedig, hogy okkal mondok vagy teszek dolgokat, mindig okkal, az, hogy amint mondtam válasz volt arra, amit tőle hallottam, valahogy eltűnik a semmiben. És félek attól, hogy ezekkel együtt lassan én magam is.
Nagyon kevés választ el attól, hogy ténylegesen is megtegyem, amire vágyok; megfordulni és elszaladni, mert hiába próbálok bármit is mondani, nem hallja meg a szavaimat.
És mégis maradok.
- Miért az a kérdés, hogy én akarom-e, hogy működjön? Te akarod? – halkan kérdezek vissza dac nélkül, sokkal inkább megsemmisülten.
- Mert ha akarod, miért nem érdekel, ha nem megyek haza? – továbbra sem dacból kérdezek, de hihetetlenül fáj az, hogy látszólag ennyire sem érdeklem. Nem kérdezett rá konkrétan, mint akinek teljesen mindegy, nem számít, hogy azt mondtam, nem a húgaimnál voltam. Ennyiben hagyta.
- A jelenben élek Keith és a jelenünk nem áll másból, csak ebből. – tárom szét a kezeimet. Ebből, a vitákból, egymás bántásából, hogy haragszunk a másikra és önmagunkat toljuk előtérbe, kettőnk helyett. Mert ezt nem tolhatja át rám, ezt nem vállalom, ebben mindketten részesek vagyunk.
- Elvileg össze fogunk házasodni, mégis én vagyok az, aki ezzel kapcsolatban bármit is intézni próbál. És ne hidd, hogy nem értem meg, számodra nem olyan fontos milyen a meghívó vagy a helyszín vagy bármi, de miért csak akkor segítesz, ha kérem, miért csak akkor választasz, ha kérdezlek? Tudom, hogy neked ez nem az első, de nekem igen. És nekem ez is a jelen. – ha már borul a bili, akkor ne csak a felszínt lötyögtessük ki. Nem támadni akarom, nem is teszem, nincs a hangomban vagy a kérdéseimben bántó él, egyszerűen csak vágyódom a válaszok után, ennyi az egész.
- Dühös vagy. Sokszor és igen, belátom, én tehetek róla gyakran, de megígértem, hogy helyre hozom, ehhez azonban nem adtál se időt, se teret. Nem tehetek arról, hogy Haleigh felbukkant nálunk, arról sem, hogy megütött, mégis megtettél bűnbaknak. Rajtam kívül állt akkor és ott ez az egész és tudom, hogy máshogyan kellett volna sok mindent csinálnom az elmúlt hónapokban, de az időt nem tudom visszaforgatni és hiába mondom el, hogy sajnálom, ha ezerszer is ejteném ki a szót a számon, az sem volna elég. Mert nem elég… Nekem ez is a jelen. Mert meghallom, amit mondasz, amiket mostanában mondtál. – nem vetek a szemére semmit, nem akarok, nem is ez a lényeg. De amire hivatkozik, amit mondott, éppen azokat tartom szem előtt épp ez az, ami miatt gőzöm sincs, hogy mit gondoljak vagy mire számítsak. Nem tudom.
- Nem, nem tudom, hogy mi lesz később, de azt igen, hogy nem ezt szeretném két év múlva. Se neked, sem pedig magamnak. Nem akarok vitatkozni, nem akarlak újra és újra megbántani. Nem akarom megint így érezni magam, miközben előtted állok. – szusszanok végül. Fáj minden egyes szót kiejtenem, de beleragadni egy olyan körforgásba, ami csak abból áll, hogy az életünk semmi másról nem szól, kizárólag a problémákról, még jobban fájna. Mert az nagyon kétlem, hogy az utóbbi időben említeni tudna egy olyan momentumot, amikor tényleg boldog volt, velem. Jelenleg nem vagyunk azok. Én nem érzem.
- Sosem mondtam, hogy nem vagy elég, mert az nem igaz. – szusszanok végül csendesen. Nem tudja elképzelni, hogy mit jelent Ő nekem. Sokkal többet, mint hinné, többet, mint gondolná.

”(…) Because I've realized that no matter where you are, or what you're doing, or who you're with, I will always, honestly, truly, completely, love you.''

Hallottam? Hallottam. Értettem? Értettem. Tudatosult bennem? Úgy vélem. Rendesen..? Nos..
Az én rendelkezésemre nem álltak órák a feldolgozásához, csak a mostani percek, amik jelentősen megosztottak kettőnket – a terítéken lévő témával egyetemben. Sejtésem sem volt róla, hogy baj van, nem szólt róla és ahogy gondolatban átfutom az elmúlt időszakot nem találom a nyomait az emlékeim között.. Neheztelek-e rá a mostani hallgatásért? Nem, ebbe én hajszoltam bele – én kellett legyek, nem igaz..?
Lehúztam a karikagyűrűt az ujjamról, hogy önmagában mutathassam fel. Nyomatékosítani akartam, egy kézzel tapintható biztos ponton felmutatni, amire könnyebben lehet összpontosítani, mintha csupán a balomat emeltem volna fel – mire a mondandóm végére visszakerül a fehérarany, ha nem is egyből, de vissza és ennek a késedelemnek a szememben nincs jelentősége, nincs miértje. Az övéből azonban más tükröződik vissza, egyaránt a hangjából, ami megdöbbenést vált ki, ahogy formát kölcsönöz a gondolatainak. Miből szülte le, hogy én nem akarom..?
- Itt vagyok és mindvégig ott voltam. Otthon, a kórházban.. Mindig, akkor is, amikor a legszívesebben elmentem volna, hogy levezessem a mérgemet. Én nem mentem el. – nem én mentem el.. – Azután is ott voltam, hogy te igen és amikor rákérdeztem a húgaidnál voltál-e egyetlen szóval rendeztél le, mintha közöm nem lett volna hozzá. Nem mondtad el akkor és azt hittem időre van szükséged, hogy magadtól tedd meg, ne kelljen harapófogóval kiszednem belőled, ne kelljen számon kérővé válnom, amivé egyértelműen nem akarok – most sem. Én vártam arra a pillanatra, időt adtam neked, mert nekem is arra volt szükségem, hogy lenyugodjak, tiszta fejjel gondolkozzak és megpróbáljak túllépni a sérelmeimen, amikről igen, előzőleg beszéltünk, de Anna.. Közvetlen utána máris kaptam az emlékeztetőt, amin még nehezebbé vált túltennem magam, amihez idő kellett volna. – ..és ismét csak ugyanoda térünk vissza; idő. – Sík ideg voltam és vagyok miatta hol voltál.. – megadtam azt, amire viszont vágytam, amiről azt feltételeztem szüksége van és ezt kihasználva elment. Nem volt ott, nem erőltette, én se. Csak míg az ő elképzelése máshol valósult meg.. Az utolsókat csak morzsolom, karcos beismerésként. Ha mindezek után, a magyarázatom után azt hiszi nem érdekelt..
Az előző házasságom legkisebb mértékű szóba hozásával azonban olajat csepegtet kettőnk közé. Alig észre vehető, ahogy még jobban kiegyenesedek a hallatán. Ez felért számomra egy sárral dobálózással, függetlenül attól annak szánta-e és ennek jeleként feszül meg az állkapcsom, ahogy néhány szekundumra elemelem róla a tekintetemet. Hallgatom, hosszabban, szótlanul, idő közben a rongy csücskét a farzsebembe téve, hogy ne gyürködjem kényszeresen.
- Nézd.. – lehunyt szemmel nyomorgatom az állvonalamat és hagyom a levegőt darabosan, hangosan távozni a mellkasomból. – Azt hiszem nem fogok nagy meglepetést okozni azzal, hogy férfiból vagyok. Az esküvőszervezés nem az én világom és ennek semmi köze ahhoz, hogy már egyen túl vagyok. Számomra nem lényeges milyen színe lesz a szalvétának vagy dísz a székeken, virág a sor szélén, et cetera, míg tudom ez számodra – a nők számára általánosságban.. – fontos. Én úgy érzem segítettem, segíteni akartam, hogy az elképzeléseid szerint valósuljanak meg a dolgok. Ha ezt kevésnek érzed, elismerem, az én hibám. Sajnálom. – megadón tartom fel a kezemet, mielőtt folytatnám a következő szekcióra reagálva. – Viszont azt ne mondd, hogy nem adtam időt és teret. Az elmúlt időszak kész idő és tér volt, vagy el kellett volna mennem, hogy ne nyomjam el? Nem, az orrom egyáltalán nem érdekel, nem rágódom miatta, megtörtént és pont, de mint mondtam: emlékeztető volt számomra. – ez az én tanácstalanságom nagy jelenete, amikor is széttárom a karjaimat. Talán az alatt a pár nap alatt teljesen meg kellett volna feledkeznem róla, egészében lezárni magamban, mintha mi sem történt volna..? Nem tudok egyik percről a másikra nem haragudni rá, de elmondtam, hogy tisztában legyen vele; megbeszéltük az azt megelőző estén és igen, az enyhített az addig fokozatosan erősödő, fortyogó epémen..
- Tudom, hogy sajnálod, de te is tudd, hogy az eset előtt a folyamatosan a megbocsájtáson voltam – a húgod véletlenszerűen, de egyszerűen csak rossz időben jött. Istenem, egy év alatt nem használom ennyit ezt a szót.. – túrok fáradtan a hajamba a felismerés momentumában és egyúttal hátra döntöm a fejemet, hogy az égre nézzek. Idő.. Elegem van belőle. Összekulcsolom a tarkóm mögött a kezeimet, jobb híján, nem akarok most ösztönös fel s alá járkálásba kezdeni. Nem vagyok teljesen nyugodt, nem, de a közelében nem vagyok annak, mint amilyen a teraszon voltam. Ez a feszültség normális mértékű, azt hiszem.
Ki akarná ezt, így..?
Evidens a válasz.
- Nem, félre értesz akkor. Azt kérdeztem mit szeretnél, nem azt, hogy szerinted mi lesz, mi az, amit nem szeretnél, ha bekövetkezne. – nincs kötekedő jellege a pontosításomnak. Egyáltalán nincs, de úgy látom a forró kását kerülgeti a körbeírással. Én sem akarom, hogy így érezze magát, hogy folyton vitatkozzunk.. Ugyan már, fel sem tettem volna a kérdést emiatt.

”Én nem mentem el.” Ez visszahangzik legtovább a füleimben, miközben hallgatom őt. Nem, valóban nem ő volt. Én voltam.
Elmentem otthonról, mert minden ki nem mondott üzenetével azt éreztette – vagy úgy éreztem –, hogy a háta közepére sem kívánja a társaságomat vagy a jelenlétemet. Nem kellettek a szavak hozzá, azt mindenki érzi, amikor feleslegessé válik és tekintve, hogy akkor és ott öt perccel előtte kaptam meg, miattam nyeli le újra és újra a büszkeségét… én csak nem kívántam, hogy többet nyeljen. Sosem kértem erre, ahogyan azt sem kívántam vagy szerettem volna egyetlen pillanatig sem, hogy úgy érezze magát, ahogyan azt akkor és ott megosztotta velem. Ezért inkább leléptem. Időt hagyva neki, amire szüksége volt, amit akkor is éreztem és értettem és amit most is megemlít. Mégis úgy tűnik, bármit próbálok tenni, az sosem lesz elég jó. Ha maradtam volna, akkor valószínűleg az lett volna a baj. Lassan már nem tudom merre léphetek, mert úgy tűnik tojáshéjakon járok körülötte. És ebbe lassan és apránként belefáradok.
- Sajnálom. – végül ennyi gördül le ajkaimról, miközben inkább a betonra téved a tekintetem kettőnk között, a kezemet pedig az arcomhoz emelem, elmaszatolja tenyeremmel és kézfejemmel a könnyeimet, majd pedig egy nem létező tincset simítok a fülem mögé.
Nem sorolom fel mit is sajnálok pontosan vagy mire értem, beillesztheti ahová szeretné. Ő ott volt, amikor én nem. Ő időt adott és nem számonkérővé válni. Ő ideges volt azért, mert nem mentem haza, mégsem keresett vagy kérdezett, leszámítva azt, hogy a húgaimnál voltam-e. És mindeközben én… Ezen a ponton azt hiszem, ha bármi mást mondanék, csak elbeszélnénk egymás mellett. Mindkettőnknek más az, ami fáj és én ezt nem akarom tovább folytatni, itt az ideje, hogy ez alkalommal én nyeljem le a büszkeségem és annyit mondjak sajnálom. Ami így is van.
Nem csak ez a beszélgetés vagy az elmúlt napok, de konkrétan a mai nap túlságosan is összetört ahhoz, hogy tovább fejtegessük ezt az egészet. Egyszerűen csak nem megy.
Kezeimet a farzsebeimbe csúsztatom és így hallgatom őt tovább, csupán olykor rápillantva, de az idő nagy többségében inkább leemelve róla a tekintetem.
Gyakorlatilag már bánom, hogy felhoztam az esküvőnk – ami a kettőnké – szervezésével kapcsolatban bármit is. Hiszen úgy tűnik az én elképzeléseim szerint valósulnak meg a dolgok és nem a kettőnk elképzelései szerint. És éppen ez az ami miatt egyáltalán felhoztam a dolgot. Tudom, hogy férfi, hogy nem érdekli a sok apróság, hogy nem lényeg, és valószínűleg ostoba és túl nagy kérés volna, hogy úgy tegyen, mint akinek lényeges az egész. Hiszen – a szavaival élve – nem az.
Bólintok egyet arra, hogy sajnálja. Nem tudnék mit hozzátenni ehhez, talán nincs is mit.
Ez alkalommal én emelem meg mindkét kezemet a megadás jelenként. Az elmúlt napok tényleg időről és térről szóltak, nem is erre értettem, amit mondtam. Iszonyat pipa volt Hales felbukkanása után, noha arról, hogy a húgom beállított és ahogyan beállított, tényleg nem tehettem. Ha azonnal helyre akartam volna rántani a dolgainkat, akkor se lett volna esélyem, hogy az előbb színt valljak Haleighnek, minthogy átjött volna. Innen hiányzott az idő, volt helyette viszont olyan düh és olyan, addig ki nem mondott szavak, amelyek túl mélyre szaladtak.
- Hidd el, hogy tudom. – jobban, mint hinné vagy sejtené. Felfogtam, megértettem még érzem is. Kiszárad a torkom, a hangom pedig reszelősebbé válik emiatt.
Az utolsó szavai elhangzása után nem szólalok meg azonnal, most viszont ráemelem íriszeimet.
- Téged. – halkan, de annál őszintébben hagyja el ez az egyetlen szó ajkaimat, miközben a vállaim megereszkednek.
Mert akármi is történt vagy érezzem magam bárhogyan, ez most is így van.
És a fene egye meg azt, hogy folyton egymásra várunk, ez alkalommal nem teszem, előre indulok és ha hagyja – vagy nem tesz/mond olyat, amivel megakasztana – akkor mellkasához simulva ölelem át.
Ha engedte, hogy ez a mozdulatsor bekövetkezzen, akkor egy darabig így maradok vele és fogalmam sincs mennyi idő múltán szólalok meg ismét.
- Itt voltam. – adom meg a választ arra értve, hol töltöttem aznap az éjszakát, amikor nem mentem haza. Hagyok némi szünetet és bár megtehetném, hogy ennyiben hagyjam a dolgot és elhallgassam a folytatást, mégsem teszem. Tényleg próbálom felszámolni a titkaimat.
- Nem egyedül.

Kéretlenül, kelletlenül hozzászoktam a zsigereimbe kapaszkodó feszültséghez, az állandó gyomorgörcshöz, a folytonos légszomjhoz, mintha valami visszafogná a tüdőkapacitásomat – nevetségesen furcsa érzés, ahogy ezeknek az egy része fokozatosan leépül, a helye, pedig felszabadul.
Sajnálja. Tudom.
Sajnálom. Sajnáljuk..
Lesütött tekintetét néha én magam is a földön kerestem beszéd közben, abban reménykedve nagyobb sikerrel kapom el a betont pásztázva, mintsem szemtől szembe, amit nagy gonddal igyekezett elkerülni. A másik tartásából nem mindig lehet olvasni, a csendből sem és azon kevés pillanatok egyike volt ez, amikor hezitáltam. Eldönteni jó vagy rossz jelként tekintsek rá, egyúttal eleget vagy túl sokat mondtam-e.. Egyszerűen csak nem akartam elkönyvelni az ő megerősítése nélkül, éppen ezért apró szusszanásal, fáradtan nézek az alakjára az égtől elszakadva. Fogalmam sincs hogyan lehetséges ennyi mindenen elcsúszni, hogyan tudtuk ennyire félreérteni egymást, talán önmagunkat is.
Azon az estén valóban nem akartam megbeszélni a történteket, a vörös köd miatt képtelen lettem volna rá. Nem akartam egyetlen szóval sem és igen, nem vágytam a társaságára. Közvetlenül nem. Se pár méterre, se pár szó erejéig, de mélyen talán abban reménykedtem ennek ellenére dacolni fog velem, az akkor elviselhetetlen természetemmel csak azért, hogy végül lecsillapítson. Ne hagyjon békén, amíg át nem beszéltük, ne hagyjon időt még jobban elmélyedni a gondolataimban és igen, megtaláltam a paradoxont..
Még mindig töretlen próbálkozással kutatnám a szembogarait, ha hagyná és fájdalmasan száraznak érzem a torkom, a légcsövemet is, mintha órák teltek volna el a másodpercekkel mióta utoljára kinyitottam a számat. Benedvesíteni készülnék épp, de meggondolom magam és figyelek helyette ahogy fogyni látom az árnyékot az arcán. Nem hiszem, hogy tudná azzal az egy szóval mekkora adag aggodalmat tépett ki. A megkönnyebbülésbe belesajdul az összefonva tartott kezem, aminek még jobban nekidöntöm a fejemet – ekként ér az ölelése is – és végül ki is szakad belőlem.
- Határozottan állíthatom, hogy sírba fogsz vinni egyszer. – leengedem a karjaimat, hogy az egyiket a lapockái alatt fektessem el, míg a másikkal a tarkójánál, az ujjaimat a tincsei közé fúrva húzzam jobban magamhoz és az államat megtámaszthassam a fejbúbján. Veszettül hiányzott és ez sokszorosan visszaköszön az ölelésben. Nem engedem el, gyógyírként oldja az illanó mérgem, mintha nem is létezett volna.
- Még egyszer sajnálom.. – ismétlem el második alkalommal, másodjára is beismerve, hogy lényegében mindent ráhagytam az esküvőszervezéssel kapcsolatban – is, talán inkább is.. – és meg sem fordult a fejemben jobban bevonni magamat. A kibukó információra nem számítottam, pontosabban a vallomástételre, nem tudnám megmondani, hogy most vagy ámblokk, de nem érdekel, mert nem kérdeztem rá, nem kényszerítettem ki  belőle, mert magától mondta el.
„Dolgozni jöttél..?” tenném fel a kérdésemet, mert hacsak arra gondolok én mennyire vágytam valamire, ami eltereli a figyelmemet a történtekről, ez tűnne logikus magyarázatnak, de a hangja visszatartja az enyémet még. A tartásomon lazítok és úgy dőlök, hogy ha felnéz a szemébe nézhessek. Nem, nem fogom túlreagálni, de biztatóbban hatna a mondani valója, ha nem a mellkasomnak mormolná.
- Feltételezem valaki higgadtabb társaságát igényelted. – ami teljesen érthető, de.. – Viszont fejtsd ki kérlek, ha belekezdtél, mert nem akarom túlgondolni a rövid közlés miatt és nem akarom, hogy fennálljon a veszélye.. - kicsit elhúzom a számat, kérlelve őt a folytatásra, mielőtt visszaforgatnánk a hallgatásokkal az eseményeket abba az ördögi kerékbe, ahová jutottunk, amiből kilábalni próbálunk. Ő mondja meg mit gondoljak - jobban járunk vele mindketten.

Máskor egészen biztosan volna valami replikám a szavaira, értékelve a keserű humort(?), de ma valahogy nem megy. Csendesen ölelem át, bújva karjai közé és mélyen lélegzem be illatát. Most érzem csak igazán mennyire nagyon hiányzott, milyen sajgón fájó volt minden érintésének elmaradása, mennyire egyedül éreztem magam az elmúlt időszakban.
Szeretnék elveszni karjai között és megrekedni abban lebegésben, ami átjár tetőtől talpig. Nincs más csak mi, ő és én és ez leírhatatlanul gyönyörű a maga egyszerűségében.
Megrázom a fejem, én is sajnálom, végtelenül az egészet. Mindent, ami fájt, ami kimondott vagy kimondatlan sérelemként szántott lelkünk mélyére. Én tényleg nem akartam, hogy ez legyen, hogy így legyen, hogy neki – vagy nekem – át kelljen ilyesmit élnie. Én is sajnálom.
Kéretlenül szakad ki belőlem az el nem hangzott kérdésre adott válasz, hol is voltam. Szeretném, akarom, hogy tudja.
Ahogy lazábbá válik karjainak tartása köröttem, úgy eresztem én is el őt, így pillantva fel rá és hallgatva tovább. Várnám a folytatást, a megkezdett mondat befejezését, de úgy tűnik nem osztja meg velem, helyette inkább az én kifejtésemet kéri.
Elengedem teljesen és hátrébb lépek, egészen az autómig, aminek neki is dőlök. A még mindig magamnál tartott zseblámpát babrálom újra és ez a tekintetemet is leköti, míg mély levegőt engedek tüdőmbe szökni. Hajam előre hullik, mégsem tűröm őket vissza a fülem mögé.
- Nem különösebben vágytam senki társaságára. Pontosabban, nem a lányokéra. Mindegyiküknek megvan a maga élete, a maguk… dolgai. Marlie babát vár, Hales és Callie pedig… egy éve úgy tűnik eljátszották a kicseréljük egymást játékot, úgysem jön rá senki… – elhallgatok és megrázom a fejem.
- Kérlek, ne most kérdezd. – pillantok rá. Ez olyasmi, amibe végképp nem tudok belemenni ezen az éjszakán, ráadásul úgy érzem elárultam őket azzal, hogy megemlítettem az egészet, másrészről viszont felfogtam, ha tovább titkolózom Keith előtt, akkor végképp sosem fogunk kiszállni ebből a mókuskerékből.
Marlieról sem szóltam eddig, nem volt rá mikor alkalom. Míg ő és Norman család lesznek, addig mi lehet, hogy sosem és ez sem olyasmi, amit különösebben körül szeretnék ma járni. Nem menne. Nem megy.
- Úgyhogy csak beültem a kocsiba és a végén itt kötöttem ki. Nem igazán volt sok hangulatom dolgozni, de úgy gondoltam, valamit majdcsak találok majd, ami lefoglal. Munka helyett végül egy üveg tequila lett az. – az most talán lényegtelen, hogy miként is – nem nagy történet, szemben van egy vegyesbolt – és nem is kívánok jobban belemenni, kétlem, hogy ez érdekelné igazán.
Újabb levegőt veszek és továbbra is inkább a zseblámpát matatva folytatom az este részleteit.
- Richard felhívott a másnappal kapcsolatban, hallotta a hangomon, hogy valami nem oké és fél óra múlva felbukkant itt. A tequila látványa meg gondolom csak megerősítette a feltételezést. – vonom meg a vállamat. Nem szoktam inni, ha viszont nagy ritkán igen, azt is mértékkel. Szóval igen, az alkohol és én valóban a nem jó passzról árulkodnak, főleg annak, aki még ismer is
- Itt maradt velem, hogy ne legyek egyedül. – és a történet nagyjából ennyi lenne, de még nincs vége, a folytatás azonban nem konkrétan ahhoz az estéhez tartozik.
- Nem történt közöttünk semmi, ha erre értetted a túlgondolás veszélyét, viszont van közös múltunk, még azelőttről, hogy megismertelek volna téged. – fejezem be végül és az eddig oly' érdekesnek tűnő zseblámpáról Rá emelem lélektükreimet.
Elhallgathattam volna a történet egészét vagy egyéb részleteit, de nem akarom, nem akartam…

Ahogy megrázta a fejét még jobban belopta magát az orromba a rá jellemző sampon és a parfüm illatának puha egyvelege. Az ágyneműn ragadt lenyomat a közelében sem ért.. Mély lélegzetvétellel telítem meg a tüdőmet, miközben finoman morzsolgatom a fejbúbjához szorított hajszálakat. Az eltávolodást csak amiatt kezdeményeztem, hogy jobban láthassam és ne egymás hátának, mellkasának címezzük a szavainkat – nem szívesen eresztem, amikor megérzem az ez iránti szándékát közvetlenül a levegőben hagyott mondatom után. Fogalmam sincs jó vagy rossz ómenként tekintsek rá.
A kezeimet a nadrágzsebembe csúsztatom és egy fél lépést közelítek az autónak dőlt alakjához. Értem, hogy vannak dolgok, amiket könnyebbnek érez nem a szemembe mondani.. Tényleg, de ennek ellenére – nem ettől függetlenül.. – töretlenül próbálkozom, apró bizakodással a szám sarkában, hogy újból megtaláljam a kék párjának világát és érdeklődéssel figyelek mindenre, ami elhagyja a száját. Az elhangzottak meglepődést váltanak ki belőlem, de csak egy alig észrevehető fejdöntés formájában nyilvánul meg, egy egészen apróéban, amit azon nyomban bólintássá avanzsálok: rendben, nem kérdezek róla, ha a mondani valója végére ért. Lenne mit – szeretnék –, nem azzal kapcsolatban miért csak most mesél mindezekről, kirakós módjára tárva elém az információkat, amikből már önmagában sejteni véltem, hogy Devonshire-bonyolultságra utal.. A kérésének megfelelve mégsem teszem. Csak hallgatom. Nem szólok közbe, egyszer sem, az árnyalatnyival hosszabbnak érződő szünetnél sem, ahol érzékelhetően tartogatja a folytatás.
A feszültség magvait elszórta már a legelején azzal, hogy nem volt egyedül. Nem gondoltam semmire, nem tudtam konkrét képet festeni a fejemben és azt hiszem ez így volt jól. Most az el-elszórt morzsákból már építkezni kíván a képzeletem, meglehetősen rossz tanácsadóként ragasztja össze a darabokat, foghíjasan, féligazságokként, míg újabb szegmenshez nem jut. Először annak a ténye, hogy kiemelte. Utána az általa ritkán fogyasztott alkohol szóba hozása, aminél óhatatlanul is elhúztam a számat – ennyire nem akartam túllőni a célon.. –, végül az egymás után katonasorba álló „richardok”. A telefon, az aggodalmas iderohanása, a maradása.. Nem tehetek róla, abból építkezem, amihez hozzá jutok, ha furcsállás közepette – nos, hát úgy. Lehetőséget adok a cáfolatra, ami a végére magától odakívánkozik és egy megkönnyebbülő, óvatosan kiengedett sóhajt eredményez.
Megingatom a fejemet, ahogy feljebb szegi az állát és megtalálja magában a bátorságot, hogy rám nézzen. Nem, nem. Nem fog rosszallással találkozni a vonásaimban, legalábbis nem abban az értelemben, amitől tartva lesütötte a tekintetét. Lendületesebben mozdulok, hogy mellette - a bal oldalán - foglaljak helyet csakugyan, mint ő: az autó orrának dőlve. Nem állok szemben, nem ott akarok lenni.
- Tudod egy pillanatra megingattál a félreérthető felvezetéssel. Vártam a tetőpontot, mikor mondod ki az abból kikövetkeztethetőt, amit nem nagyon akart elfogadni az agyam se, mert nem te vagy, nem tudnám elképzelni.. – húzom elő a jobbomat az eddig melengetett helyéről a kísérő gesztikulációhoz. Haragos, vádló él? Nyomuk sincs az altomban.
- Erre kihozod a végére, hogy vigyázni maradt rád és ez lényegében a történet vége. Aljas vagy. – lesek oldalra megjátszott komolysággal, ami mögött azért bőven akad valódi is, de az nem aggodalomból gyökerezik. A könyökömmel finoman oldalba bököm, hogy oldjam a rajta szemmel láthatóan eluralkodott mértékűt. Nem harapok még most sem, amiért tettem nemrégiben.. Más miatt volt, amit felhizlalt egy nagyobb adagnyi makacsság is többek között.
- Nem zavar. Mármint persze, zavar, mert ha nem vágok annyi mindent és olyan stílusban a fejedhez, akkor ez a sztori a tequila előtt befejeződött volna.. – eszközölök egy gyors toldozás-foldozást. – Viszont ha azt mondod semmi nem történt és nincs is semmi, ami miatt mégis kényelmetlenül kellene éreznem magam: már miért ne hinnék neked? – kifejezetten kedélyes felhanggal cseng a visszakérdezésem a szemöldökborzolásom ellenére is. Ne butáskodjon.. – Bízom benned. – az egymás hegyire hátára növekedő titokhalom, az események rossz sodrása sem változtat ezen hosszú távon. Felemelem a hozzá közelebb eső kezemet, a zsebszabadult jobbat s nyílt tenyérrel tartom kettőnk közé, némán kérve az övét. Azt amelyikre felhúztam a karikagyűrűt.
Elástam a csatabárdot, itt vagyok.
Nem feledkeztem meg az orvosról.. Szó sincs róla, egyáltalán nem erről van szó, de előbb vissza akarom szerezni a bizalmát, hogy ne érezze magát sarokba szorítva, amikor a részletekről kérdezek - gombóccal a torkomban.. Mert érdekel, annyira érdekel, hogy az megrémít és részint leblokkol.

Végtelenül hálás vagyok neki, amiért nem most kérdez, pedig talán lenne mit azon apró részletek után, amelyeket kissé kuszán, kissé homályosan jegyzek meg ezen az estén. Egyelőre még azzal sem tudok mit kezdeni, hogy miként is szakadjak ketté; legyek egyszerre lojális a húgaimhoz – és az ő titkukhoz, amit megígértem, hogy megtartok – és Hozzá is, akihez életemet kötni vágyom. Miért ennyire nehéz ez az egész?!
Arra pedig ebben a pillanatban végképp képtelennek érzem magam, hogy összeszedjem mit tudtam meg a lányoktól és mire jöttem rá magamtól, csupán csak azzal, hogy összeraktam a számomra is csak részletekből álló történetet.
Folytatom a vallomásom, igyekezve egyszerre tényszerű maradni és mégis elég részletet elmondani arról, hogy mi is történt akkor, azon az éjszakán. Nem tudom megjósolni, hogy miként is fog elsülni az egész a végén, hogyan fogja fogadni a történetet.
Lopott pillantást vételezve van esélyem meglátni, ahogyan elhúzza a száját és ettől valahogy elönt a szégyen kellemetlenül ragadós és mélyen a húsba szántó érzése.
Hallom azt a megkönnyebbült sóhajt, ami elhagyja ajkait és nem tudom eldönteni, zavar-e az, hogy egyáltalán bármit feltételezett – már ha egyáltalán feltételezett és azt cáfoltam meg és ennek köszönhető a tüdejéből előszökő lélegzet – vagy egyszerűen csak örülök és én magam is engedem, hogy elhagyja a lelkemet nyomó teher érzésének egy része azáltal, hogy megszabadultam még egy titkomtól.
Kissé talán félszegen, de szavaim végeztével megint rápillantok. Csupán a szemeim nyílnak tágabbra, ahogy hirtelen mozdul és végül mellettem dől az autónak ő is.
Most rajtam a sor, hogy némán, de figyelemmel hallgassam őt, el nem szalasztva egyetlen szót sem. Nyelek egyet, mikor aljasnak titulál. Most valahogy nincs kedvem humorra venni a dolgokat, ebben a pillanatban nagyon nem megy. Nem szándékosan tettem és ami azt illeti, engem is zavar, hogy kimaradtam éjszakára, hogy nem szóltam neki, hogy napokig tartott bevallani hol jártam és kivel, akkor is, ha nem történt közöttünk semmi olyasmi, amire esetleg a felvezetés utalt volna.
Az oldalba bökésre nyelek egyet és gombóc gyűlik a torkomba. Tudom, ismerem, érzem, hogy oldani kívánja a helyzetet vagy csak engem, a feszültségemet, de valahogy az egész úgy sül el, hogy legszívesebben bőgni lenne kedvem, amit nagyon nem akarok. Könny marja a szemeimet és nyelek egyet, de nem engedem, hogy könny csorduljon alá lélektükreimből.
Halvány mosolyt csal ajkaimra, mikor zavarja és nem zavarja egyszerre a dolog.
Tovább fűzi a szavakat és hirtelen szökik oxigén a tüdőmbe ettől és attól is, ahogy felemeli a kezét, amit üzen vele. Itt van.
Felemelem a bal kezem és tenyerébe csúsztatom a sajátomat, ujjaimat az övéi közé fonva.
- Tényleg meg akarsz ríkatni. – a sírás közeli állapotba csúszik bele egy mosoly és ezzel együtt el is engedem az imént megfogott kezét, hogy inkább újra megöleljem, ha engedi. Hogy megint karjai közé bújhassak, érintve, érezve őt és így próbálva meg elrejteni, hogy kizárólag előtte mennyire szét tudok esni, pedig nem akarok.
- Úgy sajnálok mindent. – ölelésébe sóhajtom ismételten bocsánatkérésemet. Hálás vagyok, amiért hisz nekem, mostanában nem mondhatni, hogy nagyon rászolgáltam volna a bizalmára és nem azért, mert ne lettem volna őszinte, hanem, mert túl sok mindenből zártam ki, túl sok titkom van előtte.


//szerintem ez lehet záró, ha úgy gondolod és kezdhetünk másikat *-* köszönöm Életem, hihetetlenül élveztem megint //

Bradley & Marion

- Most komolyan ez az, amire a leginkább kíváncsi vagy?
- Naná, most gondold el, amióta meghalt az a nő, SEMMIT sem pletykálnak róla. – Megcsóváltam a fejemet, a mi világunkban valljuk be, sokkal több az érzéketlenség, mint lennie kellene. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy egy színésznek mi zajlik a magánéletében, abszolút nem érdekel, hogy ki-kivel kavar, vagy épp kivel nem. A magánélete legyen már mindenkinek szent, és sérthetetlen. Mélységesen felháborít, milyen felületes, érzelemmentes, kegyetlen világban élünk.
- Talán… mert gyászol? Nem tudom, erre nem gondoltál? Elég kézenfekvő. – Röpke szemforgatással jelzem, mennyire nem értek egyet. Épp a tükör előtt ülök, a hátam látszik csak belőle, és a lábamat lógatom. Amíg nem szállingóznak a forgatásra az emberek, nincs dolgunk, és nyilván csak pletyizni lehet, vagy legalábbis Beckie nagyon ráállt erre a témára. Nem díjazom, nem szokásom kibeszélni másokat, maximum, ha ott vannak előttem.
– Vagy csak jól titkolja.
- Hihetetlen vagy, és a lehető legrosszindulatúbb. - Engem sem teremtett épp naiv léleknek az ég, de azért nem szokásom ilyen szinten negatív színben feltüntetni másokat, titkai mindenkinek lehetnek, bizonyára a fodrászlánynak is van, és nekem is akadnak. - Inkább szívok egy kis friss levegőt. – Nem dohányzom, bár jelen pillanatban egészen sajnálom ezt az aprócska tényt, érzem, hogy a csaj nagyon le fogja szívni az agyam. Lendületesen sétálok ki az épületből a friss levegőre, általában igyekszem felvenni megjelenésben a versenyt a színésznőkkel, nem tehetek róla, az egom nem engedi meg, hogy kevesebbnek érezzem magam, ugyan sietségemben kicsit bosszant, hogy a papucsom nem a legbiztosabb viselet. Reggel nem ebben jöttem, de épületen belül nem okoz kifejezetten gondot.
Mindenhol felmutatom a hülye belépőkártyámat, ezt az egyetlen dolgot nem szeretem, mert állandóan a nyakamban kell virítania, ellenben legalább rajta van a nevem, és hogy milyen funkciót töltök be erre, ami valljuk be, nagyon is jól jön sokszor, mert nem kell magyarázkodnom, miért vagyok itt, bár nem vagyok ismeretlen arc a szakmában, sőt, két éve oscarra is jelöltek, igaz nem én nyertem, de nekem már ez is nagy szó volt.
Kiérek, és a járdán az épület falának dőlök, bár előtte ellenőrzöm, nem fog-e a vakolat, nem tenne jót a fekete ruházatomnak. Szerencsémre nem frissen festett vakolatról van szó, így nyugodtan nekidőlhetek, előkapva a táskámból a telefonom, kezdek el sms-t pötyögni a legjobb barátnőmnek, nagyjából arról, hogy egy hülye picsával ragadtam egy szobában, és ráadásul eddig nem is mentett meg senki tőle, holott felettébb tudnék örülni annak, ha valaki mással is szót válthatnék, nem pusztán vele. Legközelebb inkább kések. Azt kell mondjam, az esetek többségében jól jártam az időszakos kollegáimmal, de most úgy fest, fordult a kocka. A válaszára hangosan elnevetem magam, nem foglalkozva az esetleges járókelőkkel, sosem zavartattam magam az érzéseim, véleményem kapcsán. Szeretem megélni a pillanatokat, a velem való történéseket, úgy egy az egyben az életemet, mondhatni, Carpe Diem. Máshogy nem is lenne értelme.
A következő sarkon hangos dudaszó harsan, sokan odasietnek, túlságosan kíváncsian, de érthetetlen számomra, miért, ha valami fajsúlyos történik, akkor másnap úgyis benne lesz holnap az újságokban. Mindenesetre az utca ezen része pillanatok alatt kiürül, és meglátom az elsötétített autóból kiszálló alakot, már érkezik is elég egy készséges alkalmazott, hogy beálljon az autójával, lévén a nyakbaakasztós marhaságokat mindenkinek fel kell venni, szóval a főbejáraton lehet egyelőre csak az épületbe lépni.
- Egész hatásos figyelemelterelés. – Szólalok meg mosollyal vonásaimon, lévén én még itt vagyok, szóval száz százalékosnak nem mondható a dolog, igaz, ami igaz, én nem is szomjazom semmiféle szaftos sztorira vele kapcsolatosan, maximum arra, hogy kicsit őt is megismerjem, a szokásos, felületes, együtt dolgozunk, de aztán sosem látjuk egymást módon. Esetleg integetünk a díjkiosztókon. Be kell vallanom, élőben éppúgy meglehetősen nehéz nem észrevenni, milyen jóvágású, mint a róla megjelenő sajtóanyagok kapcsán.

- Nem vagyok az a hódoló típus. – Sem meg, sem sehogy, meg úgy egyáltalán, én lennék a nő, szóval nem szokásom, kiváltképp azért, mert meghódítani sem vágyom senkit, az egy más műfaj, én meg nem kifejezetten rajongok a feszültségtől terhes levegőért, az épp nem tudok mit mondani dolgokért, azért, hogy valaki még reggel is ott horkoljon az ágyamban, és ne essen le neki, hogy na pont nem én vagyok az a nő, aki megfeszül a további társaságáért, és rá akar ragadni, mert az kell az önbecsüléséhez, hogy egy pasi a tenyerén hordozza. Az enyémhez nem szükségeltetik, csodálatosan önálló, felnőtt nőszemély vagyok.
- Legalább megdolgozik a pénzéért. – Egyébként lilám sincs arról, mennyit keres egy ügynök, de azt sejtem, hogy százalékos bérezésen mozog a legtöbb, úgy van értelme, hogy műveljenek is valamit, minél jobban megy a protezsáltjuknak, annál jobban megy nekik is. Ő például még feltörekvőben lévő reménysége az iparnak, szóval van benne potenciál, mármint, gondolom én, mondom, hogy nem értek hozzá.
- Pech, de nekem pont itt van dolgom, és nem vagyok híve a csordaszellemnek sem. – Inkább választom az ellenkező irányt, mert tényleg szeretek kiríni a tömegből, és nem a megszokott dolgokat választani, vagy épp szokványosan reagálni bármire is. Szeretem, ha az életem zajlik, és ha már így, hát különbözzön is az átlagemberekétől.
- A fogadóbizottság nem én vagyok, én majd az arcát fogadom némi kenceficével való ellátásra, ha épp szükséges. A lelkes gyakornokok egy fallal beljebb várják áhítatos sóhajjal, hogy a látóterükbe kússzon. – Villantok felé egy mosolyt, nos, én nem az a típus vagyok, akinek szokása rajongani, lévén két lábbal állok a földön, és nem táplálok olyan illúziókat, hogy én majd vonulok valakivel karöltve a vörös szőnyegen, mert egyébként vonulok én magamtól is, egyre felkapottabb vagyok, szóval még ilyen téren is megállok a saját lábamon. Az álmodozásból meg rég kinőttem, talán voltak gyermekkoromban olyan színészek, akik után ácsingóztam, de felnőttem, és már volt alkalmam azt is megtapasztalni, hogy egyes hollywoodi nagyágyúk milyenek a valóságban.
- Rossz helyen kopogtat, megrögzött antidohányos némber vagyok, szóval nem tudom kisegíteni, de szerintem erre is akad majd számos lelkes jelentkező. – Húzom el a számat, amolyan elnézéstkérő jelleggel, bár eszem ágában sincs sajnálkozni azért, mert nem sokkolom a tüdőmet ilyesmivel. - Én inkább a friss levegő híve vagyok, kicsit elgurították a gyógyszerem. – Eszemben sincs panaszkodni, csak legalább legyen már valami oka annak, hogy itt szobrozok.

- Ohh, attól függ, mit értünk hódító alatt. Bevenni egy várat közel sem ugyanaz, mint bekukucskálni a bejáraton. – Ami engem illet, sosem voltam szívbajos, lehet, hogy sokan túlságosan is nyíltnak vagy épp könnyűvérűnek tartanak, de azért túlzásba sosem vittem a pasi ügyeimet, nem adom be a derekam mindenkinek, közel sem, de ha valaki minden kis listán lévő pontomba beleillik, akkor nem szoktam kéretni magam. Ettől függetlenül tudom, amit tudok, és eszemben sincs komolyabban belemenni ebbe a kérdéskörbe, tekintettel arra, hogy a barátnője vagy talán menyasszonya volt már? Nem is tudom pontosan, a lényeg mindenképpen az, hogy már nem él, és ez kétségkívül hatással volt a férfire, különben még mindig a kalandjaitól lenne hangos a sajtó.
- Embere válogatja. – Engem aztán mások portája egyáltalán nem érdekel, de valljuk be, akadnak, akiknek büdös a munka, bármilyen legyen is az.
- Túl szép is vagyok hozzá, ha engem kérdez, bár általában hagyom, hogy mások formáljanak rólam véleményt, legyen az akármilyen. – Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, nekem is, de mindezek mellett azért értékelhető, korrekt és őszinte embernek tartom magam, akivel ráadásként még beszélni is lehet, és a slussz poén, hogy küllemileg sem vagyok elhanyagolható jelenség. Oké, szerény sosem voltam, de hát istenem, kellenek olyan nők is, akik tisztában vannak magukkal, nemde?
- Körbevezetést nem kért, de rajtam ne múljon, vállalom az esetleges megkövezést, velem egyébként is jobban jár, mint a tapadós kisasszonyokkal. Már, ha élhetek eme feltételezéssel. – Mármint, hogy zavarja, ha mégsem, akkor egyébként azonnal kihasználná a helyzetet, és elképzeléseim szerint nem keresne kibúvót. - A magam részéről azt vallom, hogy aki dohányzik, gondoskodjon róla saját magának. – Emiatt én nem fogom sajnálni, miképp nekem senki más se nyavalyogjon, hogy nem jut cigihez, mert totálisan hidegen hagy a dolog.
A kérdése különösképpen nem olyan, amire ne akarnék válaszolni, úgyhogy megosztom vele a csöppet sem egyedinek számító titkot, van valaki, akitől falnak megyek. Ritka egyébként, de a rosszindulatú pletykás csajokat tényleg nem bírom, és nem is értem, hogy az ilyenek miként maradhatnak meg ebben a közegben. Nagyon ásznak kell lennie, hogy még senki sem akarta kívül látni.
- Arra azért nem hagytam neki elég időt, hogy teljesen felhúzzon, inkább kijöttem. – Mondta volna szerintem még napestig.
- Van olyan ember ebben a városban, vagy úgy bárhol a világon, aki nem kávézik? Szeretném megismerni. Naná, hogy kávézom. – Ebből kifolyólag nem vagyok rest élni a meghívással, úgyhogy már indulhatok is befelé. - Egye fene, elmesélhetem, nagyvonalakban, részletek nélkül. – Felnevetek a Frisslevegő Párt megjegyzésen, és egészen hamar arra a döntésre jutok, hogy humora mindenképp van a pasasnak. - Megegyeztünk. – Azzal már indulok is be, és megvárom, míg a kötelező köröket lerendezi, felveszi a belépő kártyáját, meg ilyenek, vagy tudom is én, túlvan-e már a procedúrán.
- Büfés vagy automatás? – Totál nem mindegy, van aki mindkettővel elvan, olyan is, aki nem issza meg az automatás cuccokat, engem igazából nem foglalkoztat, amíg van benne koffein, már jóban vagyok bármelyik feketével.