226-os kórterem

Pillantásom rögtön az övét kereste, abba kapaszkodott, ahogy befejezte a mondatomat, s megéreztem lágy érintését. Olyan volt kicsit, mint egy apró napsugár. A félelem és aggodalom sötét mocsarában ő volt a felsejlő fény az égbolton.
- Jól van - ismételtem meg, amit ő mondott. Mintha csak biztos akarnék lenni benne, hogy ezt mondta ő is. Igen, a fiam jól van, ebben szemernyi kételyem sem lehet, hisz ha egyszer Selena vigyázott rá, ő volt vele minden percben, akkor ennek így is kell lennie, sőt, csakis így lehet. Hittem, hogy Selena nem hazudna nekem. És azt is, hogy ha Mateóval bármi baj volna, ő már tudna róla. Tehát nem lehet baj. A fiam jól van, csak... eltelt egy kis (sok) idő, de... jól van, ő is és én is, és amint kijutok majd innét, mindent szépen rendbe hozunk. Remélem Selena segít majd nekem, és... remélem Mateo nem hitte, hogy elhagytam én is.
- Mi lenne velem nélküled? - kérdeztem, egy mély, kissé reszketeg sóhajjal, ahogy igyekeztem tudatosítani magamban, mindazt, amit Selena is elmondott nekem.
Egyetértően kezdtem el bólogatni, mikor kijelentette, nem engedné Mateo rovására menni a dolgokat. De közben mind a ketten tudtuk, ebben biztos vagyok, hogy hiába szeretné az ember azt hinni, hogy mindent kivédhet, ez nincs így. Most azt mondjuk, így lesz, megvédjük őt, de vannak dolgok, amikre nincs ráhatásunk. Ha egymás életének részeivé válnánk, jobban, mint eddig, az mindenképp hatna Mateóra is, akár jól, akár rosszul sülne el, lévén, ő az életem középpontja. Minden cselekedetemben ott van ő is. Vagy mind benne vagyunk egészen, vagy... nincs is miről beszélnünk. Az lehetetlen, hogy Selenával lehessek, de közben megóvjam Mateo érzéseit, és vita, szakítás esetén változatlanul meg tudjam őrizni az életét. Tudom, hogy szereti Selenát, és ha ennél is jobban megszeretné, de aztán el kéne szakadnia tőle, minden értelemben, az... nem hiszem, hogy azt meg tudná nekem bocsájtani. És hiába hisszük, hogy menne, de ha összejönnénk, aztán szétmennénk, elég biztosnak tekinthető, hogy a kezelések is véget érnének, egyikünk vagy másikunk miatt.
Na persze, ki az aki úgy vág bele egy kapcsolatba, hogy már eleve a szakításra készül? Azt hiszem, nincs a világon még egy ilyen pesszimista páros, mint mi... Ez majdnem olyan, mint mikor a párok az esküvő előtt házassági szerződést írnak. Gyakorlatilag szó szerint borítékolják a hitüket, hogy az a kapcsolat válással ér majd véget, és/vagy megcsalással. Az olyannak csak rossz vége lehet. Mikor az ember eleve elvárja a rosszat. Mikor elvettem a feleségem, fel sem merült bennem, hogy szerződést írassak alá vele, mondván, ha szétmegyünk, nem viszi el a vagyonom felét, ami rám várt már akkor is, ha egyszer rám maradt volna - ahogy rám is maradt - apám cége. Szóba sem került közöttünk, hogy ha megcsalja egyikünk a másikat, vagy csak simán elválunk majd egyszer, akkor ennyi és ennyi pénzt kaphat, ilyen és olyan feltételekkel. Egyszer kérdezte meg tőlem az apám, még az esküvő előtt, hogy felmerült-e közöttünk a szerződés. Az volt az utolsó vitám apámmal, amit élete során lefolytattunk. Megmondtam neki, hogy ha tönkremenne a házasságom, felőlem mindent elvihetne a feleségem, mert semmi sem érne annyit, mint ő.
Most viszont nem egy rakás pénz és a cégem a kérdés, hanem annál valami sokkal értékesebb. Mateo. És az ő boldogsága. Most nem igazán az a kérdés, bízom-e az érzéseimben, és a reményemben, hogy ez egy jó kapcsolat lehetne Selenával, hanem az, hogy ha valamiért mégsem jön össze, hogyan hatna az a fiamra?
- Az a baj, hogy a sorsunk kifürkészhetetlen. És bár hiszem, hogy meg tudnánk oldani egymás között, ha balul sülne el, mégis... hogyan védesz meg valakit az életedben dúló esetleges viharoktól, ha az a valaki az életed minden területén kitörölhetetlenül jelen van, és jelen is kell lennie? Te is tudod, én is tudom, Mateo is sérülhetne, abban, ha mi elrontjuk. Épp ez az, ami nekem is megnehezítette mindig a dolgomat, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy te és én... hiszen szülő vagyok, a fiam a mindenem, úgy kell gondolkodnom, hogy mindig előbb rá gondolok, és csak azután magamra, mert minden döntésem kihat az életére. És mindenre csak egy dobásom van. - Kicsit haboztam. - De a helyzet az, hogy beléd szerettem - kimondtam, és nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtettem.
Mosolyogtam rá. Hálás voltam, amiért ő nem vár hálát... de így is hálás voltam. Mert mint mondtam, a fiam az életem középpontja, ő a Nap, és én a Föld, és nem tudok máshogy élni, képtelen vagyok létezni, ha nem körülötte foroghatok. Ez a helyzet. Selena az én személyes életforrásomat védte, s... egy élet is kevés volna meghálálnom ezt neki. Habár, próbálkozni lehet.
Igaz. Bár ördöginek nem tekintettem a tervet, de tervnek mindenképp tekinthettük a dolgot, ami zajlott. Az már más kérdés, hogy orvosilag, emberileg, vagy... személyre szabottan lett-e kitalálva, mindenesetre, bevált.
- Szükségem volt rád - foglaltam össze a választ, a lehető legegyszerűbben, mégis... hozzá kellett tennem. - Most is szükségem van. Nem akarom, hogy vége legyen.
Az már más kérdés volt, hogy a kezeléseknek, vagy annak, hogy még ha nem is olyanban, amilyenre egészen pontosan vágyom, mégis kapcsolatban vagyunk egymással. Látom őt, minden alkalommal találkozunk, mikor a kezelésekre megyünk. De hogy ez elég-e...
Kérdőn figyeltem arcát, hallgattam amit mondott. Meglepett. Az is, amit mondott, és az is, hogy elmondta nekem. Ebbe eddig nem gondoltam bele, eszembe sem jutott, hogy... De hát tulajdonképpen én sokkal kevesebbet is tudtam az ő életéről, mint ő az enyémről. Már bánom, hogy nem kérdeztem tőle többet, de... igaz, talán nem is mondott volna semmit. Hiszen nem volt rá oka, hogy bízzon bennem, annyira, hogy így megnyíljon. Mondjuk... most mégis megtette, vagyis... talán bízik bennem.
Én is megszorítottam kicsit a kezét. Hogy éreztessem, vele vagyok, és sokat jelent nekem, hogy ezt elmondta.
- Talán úgy rendeltetett, hogy találkozzunk, és segítsünk egymáson - vetettem fel a gondolatot.
Talán... ha nem is egy felsőbb hatalom - bár ki tudja -, de esetleg a sorsunk... az volt, hogy ne engedjük egymás életét rossz véget érni. Nem tudom hol volnék ma, ha ő nincs. Talán elvették volna tőlem a fiam, és én talán lecsúszott alkoholistaként tengettem volna a szánalmas napjaimat, miközben tönkrement volna a cégem amit apám hagyott rám, és én magam is tönkrementem volna mindezek nélkül. Főleg a fiam nélkül. És őnélküle.
Örömmel, reménnyel töltötte el szívemet a nevetése. Még ha ingoványos talaj is, ahol most vagyok, még ha nem is biztos, hogy jó vége lesz... mégis, ő olyan volt most nekem, mint csillag az égen.
Mondjuk, azt hiszem, attól nem kell félnünk, hogy Mateo kikezd vele, de... hogy én kikezdtem vele, az már nem is kérdés. Hogy jó ötlet volt-e? Az még kérdés. De annyi minden történt velünk, hogy... úgy érzem, meg kell próbálnom.
Elpirult. Én pedig ezt jó jelnek vettem, még azelőtt, hogy bármi más is történhetett volna. Ha elpirult a szavaimtól, akkor csak érez valamit emiatt ő is, nem igaz? Láttam rajta. Muszáj volt, hogy érezzen valamit.
Az idő hirtelen lassult le. Még az engem figyelő gép csipogásának hangja is, mintha lassabb lett volna, mint eddig valaha, pedig gyanítom, hogy igazából ez csak érzéki csalódás lehetett, mert kizárt dolognak tartottam, hogy a szívem heves kalapálását ne érezze meg a gép is, miközben Selena egyre és egyre közelebb hajolt. Lassan mozgott, mintha csak félne attól, mit reagálok. Mintha kérdés lehetett volna, és várná, mit fogok lépni viszonzásul. Mintha azt várta volna, hogy ellenkezni fogok. De nekem eszem ágában sem volt ellenkezni. Inkább attól tartottam, ő lesz az, aki visszakozik, még jobban elpirul, elhúzódik, sőt, talán ki is menekül a szobából, és eltűnik még a környékről is.
De nem így lett.
Ajkai leheletfinoman érintették meg a számat, mint egy kósza, varázserejű fuvallat, ami mégis úgy hatott rám abban a percben mint egy áramütés. Esküdni mertem volna rá, hogy szikrázik körülöttünk a levegő.
- Azt hiszem... - vettem mély lélegzetet, egy másodperccel ajkaink szétválása után -, most volna itt az ideje, annak, hogy azt mondjam... - folytatásként pedig egészen finoman végigsimítottam jobbommal az arcán, míg balom a tarkójára siklott, és gyöngéden ugyan, de csak magamhoz húztam, és ezúttal én csókoltam meg őt. Mézédes ajkai közé bebocsájtást kérve, remélve, hogy azt fogok kapni, nem pedig pofont a szemtelenségemért.
- És ha benne vagy, erről még szívesen beszélgetek hosszabban is, amint... visszakapom a ruháimat, és... nem leszek ágyhoz kötve - javasoltam, miután szétváltunk, mert még ha nagyon is vágytam volna arra, hogy ezt hasonlóképpen folytassuk, vagy... bármi mást megpróbáljak javasolni, amit még csinálhatnánk, de... lássuk be, bármi jobb lett volna úgy, ha nem lóg infúzió a karomból, nem kórházi ágyban fekszem, és fel vagyok tisztességesen öltözve... szóval, ha csak kicsit is lehetőségem van embernek érezni magam, mikor egy gyönyörű nőt csókolok éppen meg, amire nem is tudom mióta vágytam már.
- Nincs kedved megszöktetni innen? Ha kell, szerzek az ügy érdekében magángépet - kacsintottam rá egy cinkos kis vigyorral a képemen, hátha. Akár ezt ismételnénk meg, akár megbeszélni szeretné amit elkezdtünk, bármit jobb szeretnék máshol csinálni.

- Oké, hiszek neked - adtam meg magam ha már ennyire szilárdan állította, jóllehet, ő az egyetlen ember a világon, akinek ezt teljes lelki nyugalommal, valóban el merem hinni. És nem, nem azért, mert orvos, még csak nem is azért, mert a fiam orvosa, inkább amiatt az érzés miatt, ami a bensőmben keletkezik, amikor rá nézek, meghallom a hangját, vagy épp megérintem. Az az érzés súgta nekem, hogy bízhatok benne. Ha ezt mondja, így is van. Neki elhittem.
- Talán - bólintottam. - De azt nem tudhatom. Azt viszont tudom, hogy te megtetted. És ez sokat jelent nekem - feleltem, biztosítandó őt, hogy akármit is mondjon, nem felejtem ezt el neki. Talán hihetünk ennyire az emberekben, talán nem, az én tapasztalatom mindenesetre nem kedvező, ha az emberek együttérzését vesszük górcső alá, ezért is rekedtem kinn a kordonon kívül... Ő ellenben mindent megtett, ami csak lehetséges volt, hogy vigyázzon a fiamra, és neki hála, jól vannak mind a ketten. Mindketten, akik számítanak az életemben. Bárhogy nevezzük is, ez akkor is olyasmi, amiért hálás lehetek, és vagyok is neki, s attól, hogy ő ezt nem várja el tőlem, csak még nemesebb lett a szememben, pedig eddig sem néztem kevésnek a személyét.
Tudom, tudtam, hogy amit mondok, önzőség. Igen, önző módon muszáj voltam megmondani ennek a nőnek, hogy beleestem, mint vak ló a vizesárokba, hogy elcsavarta a fejem, és megbabonázta az érzékeim teljes tárházát. Tudom, hogy önzőség, és felelőtlen, és hogy ha elszúrom... a fiam bánja majd meg a leginkább, de... mi van, ha sikerül? Mi van, ha... működne? Ha a sors rendelte így? Ha van fenn valaki, aki úgy döntött, mi jól ellennénk együtt egy életen át? Ha valahol, valaki írt rólunk egy regényt, amiben ő Júlia, én Rómeó, és nincs sem viszály, sem halál, csak szerelem? Mi lenne, ha...?
- És ha nem sülne el rosszul? - kérdeztem meg tőle hangosan is, ahogy az enyémekhez hasonló aggodalmakat fogalmazott meg ő is. - Ha feltételezzük, hogy pozitívan állunk a lehetőséghez, én... tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de lássuk be, már ismered a legrosszabb oldalam... a legjobbat még nem, de... talán csak annyiban más ehhez képest, amit már ismersz, hogy többet mosolyog az az énem. Ismersz engem, tudod milyen vagyok, nem árulok zsákbamacskát. Talán az egyedüli, amit nem tudsz rólam, hogy mindig is szerettem volna húsvéti nyuszinak öltözni, de félek nem állnának jól a nagy fülek - vontam meg a vállam, mintha csak tréfa volna. De tényleg. Komolyan gondoltam. Ismer engem. Most már azt is tudja, mit érzek iránta. Tudja, hogy milyen ember vagyok, és már azt is, mire volnék képes a szeretteimért. Nem mondható, hogy vakon mennénk bele a dologba.
- Nem csalódsz bennem. Talán jobban ismersz, mint bárki. És én sohasem ártanék neked. Szándékosan biztosan nem - simogattam meg egyik ujjammal a kezemet szorító kezét. Jó, azt talán nem tudja, hogy hajlamos vagyok/lettem volna az alkoholizmusra, de az sosem voltam, csak gondoltam rá... bár, azt hiszem, gyászában sok mindenre gondol az ember, amit egyébként nem tenne meg beszámítható valójában. Mindenesetre... azt tudja rólam már, hogy milyen vagyok a padlón, és milyen vagyok, mikor kezdek onnét felállni. Talán, ha kapok tőle egy esélyt, azt is megtudhatja, milyen vagyok, mikor... jól vagyok.
A csók jó kezdet, én legalábbis annak értékeltem. Talán ő is, mert visszacsókolt. Talán ezt vehetem annak a jeléül, hogy nem üti félre teljesen és tökéletesen a lehetőséget, és talán mérlegeli a gondolatot, hogy adjon egy esélyt nekünk, arra, hogy talán menne a dolog. Talán tudnánk boldogan élni. Talán meg tudnánk mutatni egymásnak a boldog oldalunkat is. És azt, amelyik szeretni is képes.
Ezt súgta a szívem, ami annyira... annyira odaillőnek érzett mindent, ami történt. Úgy tűnt, esküszöm, mintha a karjaim közé teremtették volna őt. Mintha egy kifaragott szobor két szereplője volnánk, akiket direkt így, együtt, egyben alkottak meg, amint csókolják egymást. Talán igaz lehet... talán vannak, akiket arra teremtettek, hogy együtt legyenek boldogok... mert együtt lehetnek teljesek, egészek.
- Csak nyugodtan. Tartom a szavam - mosolyogtam rá, bár el lehet hinni, nekem sokkal jobb ötleteim is lettek volna, mint a puszi... khm... Persze az is roppant jólesett, mégis... valahogy közben érzékeltette is velem, hogy még mindig egy kórházban vagyok, mint beteg... pedig egyáltalán nem éreztem magam ideillőnek. Pff... azt sem tudom, mikor voltam így utoljára, nem hogy egy nő szeme láttára, aki iránt ennyire komoly érzésekkel viseltetek. Kicsit sem az a helyzet volt ez, amit szerettem volna magam köré. Magunk köré pedig főként nem.
Talán ezért is vághattam olyan csalódott képet, amikor kijelentette, nem segít megszökni innét... Szép, kellett nekem doktornőt csókolgatni, még ha nem is "olyan" doktornő...
- Hm... feltartottál? - vontam fel fél szemöldököm, és egy cinkos kis mosolyt villantottam rá. - Kérem, hölgyem, én ezt egészen másnak neveztem volna... FENNtartásaim viszont nekem is vannak, a tervet illetően, ha már a kifejezésnél tartunk. Nehogy komolyan gondold, hogy ezek után tudnék aludni... - csóváltam a fejem makacsul, s egyben kérlelőn. - Különben is, eddig aludtam... ne is emlegessük mennyit... - Még a gondolattól is megborzongtam, mióta vagyok ágyban. Nem tudtam elképzelni, hogy tovább itt maradjak, miközben egyáltalán nem éreztem rosszul magam. Meggyőződésemnek éreztem, hogy bármi bajom is esett az eséskor, az már rendbe kellett hogy jöjjön ennyi idő alatt, azért is térhettem magamhoz. Különben nem ébredtem volna fel, ha nem volnék jól.
- Kérlek, ne kérd tőlem, hogy... - karjaim széttárva néztem körbe a szobában, szinte esdeklőn pillantva rá. Közben tovább ingattam a fejemet. - Nem, én erre nem vagyok képes. Készséggel pihenek, ha az a kitűzött cél, de ezt a saját ágyamban akarom megtenni, és a saját ruhámban. Azt örömmel venném, ha ott is hajlandó volnál mellettem maradni... - vetettem fel a lehetőséget, amire én bizonyosan maximálisan igényt tartottam volna. Örültem volna, nagyon is, ha velem marad. Hát még, ha már Mateóval is együtt lehetnék, mikor legközelebb felébredek. De haza akartam menni.
- Ha kell, aláírok bármilyen papírt, csak hívj ide nekem egy orvost, aki engedélyezheti, hogy elmenjek. A kocsimat biztosan elvontatták a karantén határától, miután otthagytam, biztos nem hagyták ott az út közepén hónapokon át, de... a taxi hazavisz, meg sem kell magam erőltetnem, és otthon feküdni fogok, megígérem, ameddig csak akarod, csak... segíts nekem hazajutnom. Kérlek... - néztem rá nagyon szépen, és kérlelőn simítottam meg kezét, hátha meghatom vele, és belemegy.

Szerencse. Halovány, szomorkás kis mosollyal ingattam meg a fejem a szavait hallva. Amennyire el tudtam képzelni, még ha ő többet is tudott az én életemről, mint én az övéről, mégis... úgy éreztem, ha kettőnk közül van valaki, aki igazán peches, az én vagyok. Rajta kívül egyetlen nő volt, akit szerettem életemben, és az a nő meghalt, s az ő halála révén ismertem meg Selenát, akit valószínűleg soha meg sem ismertem volna, ha a nejem nem hal meg, illetve, ha meg is ismertem volna, sosem alakult volna ki közöttünk az, ami most volt köztünk, mert fizikai képtelenség lett volna, hogy bárkibe is beleszeressek a feleségemen kívül, míg ő velem volt. Sőt, tulajdonképpen ez most is csak azért történt, mert ő már nem él, mert a szeretet, amit éreztem egykor, most is megvan, sosem fog elmúlni, egészen egyszerűen csak, amit... amit Selena iránt érzek az egy másfajta, de hasonlóan erőssé válható szerelem... ami mellett megfér az az egykori szerelem is, hiszen az, aki iránt azt érzem, már csak a szívemben és a fiamban él tovább.
De lényeg, ami lényeg, hogy ha azt nézzük, ki az, akinek az élete szerelmi, vagy akár emberi kapcsolatok terén zűrösebb a másikénál, akkor az én vagyok, úgy hiszem...
- Azt hiszem, kettőnk közül inkább én okozhatok aggodalmat e téren, hiszen a statisztikám szinte hibátlan, ha az emberi kapcsolatok peches alakulása a kérdés... a szüleim halottak, a nejem halott, a fiam pedig kétszer is majdnem meghalt, pedig még az iskola kapuját sem lépte át. Inkább amondó vagyok, nekem kellene aggódnom, hogy mi érhet téged, ha mi ketten... - megráztam a fejem. Épp hogy pozitívan akartam hozzáállni a helyzethez, a vágyainkhoz, nem még több aggodalomra adni okot...
- De hiszem, hogy mi változtathatunk ezen. Te meg én. Megtörhetjük ezt a pechsorozatot - folytattam, újult reménnyel, és... egy, az előzőnél sokkal bizakodóbb mosollyal reagálva arra, amikor ő is azt mondta, megpróbálhatnánk a dolgot...! Úgy örültem, hogy ezt hallottam a szájából! Amire válaszul nem tudtam nem odahajolni, és megcsókolni őt újra, ezúttal némileg hevesebben és szenvedélyesebben, mint az első alkalommal. Szerettem volna belesűríteni ebbe a csókba annyi, de annyi mindent... szavakat, ígéreteket, reményt, vágyat, hitet, bizalmat, és töménytelen mennyiségű érzést, melyeket még szavakba önteni is végtelenül hosszadalmas lett volna, nem még átadni, de azért én próbáltam beleoltani mindezt ebbe a csókba. Hogy érezhesse, mennyit jelent nekem... Ő, és amit mondott.
Mikor végül elhúzódtam, reméltem, hogy nem veszi rossz néven a kirohanásom, és egy kis mosollyal reagáltam aggodalmára.
- Hát... ha nem segítesz, akkor kénytelen leszek egymagam megszökni... és így még nem, de akkor tényleg a te bűnöd volna, ha szökés közben mondjuk... elrabolnak a földönkívüliek, vagy megtámad egy radioaktív pók és mutáns szuperhőssé változok, vagy... vagy valami efféle, úgyhogy én a helyedben inkább rajtam tartanám a szemem - kacsintottam rá, egy hamiskás vigyorral, és ahogy ravaszul villant a szemem, éreztem, hogy győztem. Amúgy is reméltem, hogy nem hagy itt szenvedni, miközben én tényleg nagyon szeretnék hazamenni, de... mégis jólesett, ahogy rábólintott a dologra.
- Köszönöm neked! - mosolyogtam rá hálásan, és szívem szerint már ki is ugrottam volna az ágyból, de... valahogy visszafogtam magam. Gondoltam, ha csak úgy kiugrok innét, és el találok tanyázni, avagy esetleg a hosszú ideig tartó fekvés után megszédülnék a hirtelen mozdulatok miatt, akkor utána már leshetném, hogy kieresszen innét, akár ő, akár az orvos... Úgyhogy igyekeztem nyugton ülni, amíg ő elment, és akkor is, amikor visszatérve, vele érkezett egy fehér köpenyes nő is.
- Áhh, Mr. Solano. Dr. Julia Ewerett vagyok. Örülök, hogy ismét köreinkben üdvözölhetem. Hogy érzi magát? - kérdezte, miután az ajtó becsukódott mögöttük, és ő odajött hozzám, majd mustráló pillantással végigmért.
Én pedig jó beteg módjára kedvesen és udvariasan ugyan, de azért határozottan kijelentettem, hogy köszönöm szépen, remekül vagyok, szóval én megyek is haza.
Úgy vélem, le kellett volna fotózni a hölgy arcát, amikor ezt meghallotta, mert bizonyosan nem hall ilyet sűrűn kómából ébredt betegektől... se... meg mástól sem sűrűn, gondolom, ezért is nézhetett rám úgy, mintha megőrültem volna.
- Na de... Mr. Solano, ez nem így működik, hogy csak... Hiszen maga alig néhány perce ébredt fel egy... - hebegve kezdett volna el lebeszélni a vágyamról, és elmagyarázni, miért is olyan rossz ötlet ez, de én nem engedtem neki, hogy végigmondja. Még félő volt, hogy ha belelovalja magát a gondolatba, hogy megállíthat, akkor meg is teszi... Így inkább rövidre zártam a kérdést, azzal, hogy a saját felelősségemre kívánok távozni, jól érzem magam, kérdezhet bármit, hogy igazoljam, épeszű vagyok és a memóriám ép, szóval tegye meg, hogy hazaenged. Aláírok bármilyen papírt, hogy őt ne terhelje a felelősség, ha hazaenged, illetve, ha kívánja, bármilyen vizsgálatra befáradok a kedvéért a közeljövőben, ha cserébe most elmehetek.
Persze próbálkozott még, legalább tíz hosszú percen át sorolta, mi történhet, ha csak úgy elmegyek, de... nem tudott megijeszteni. Végül azzal nyertem meg a csatát, hogy kérésére megígértem, minimum az első néhány napra fogadok magam mellé egy otthoni ápolónőt, és nem maradok egyedül, illetve ha az általa felsorolt tünetek közül bármit is produkálni kezdenék, akkor azonnal hívom vagy hívatom a mentőket, és visszatérek a kórházba, és akkor aztán addig hagyom magam vizsgálgatni és megfigyelni, ameddig csak ő kívánja.
Mikor mindezzel megvoltunk, némileg még mindig morgolódva ugyan, és rosszallóan nézve vissza rám, de csak kiment a szobából, hogy elintézze a papírjaimat. Így ismét kettesben maradtunk Selenával.
- Mond, van programod a következő néhány napra? - néztem rá ravaszul, hiszen... megígértem, hogy lesz felügyeletem... meg ápolónőm... és ő meg megígérte, hogy ha akarom, mellettem marad... Igaz ugyan, hogy ő mostanról beszélt, és nem napokról, de... ez csak egy apró eltérés végülis...

Csak egy félmosollyal vontam meg a vállam feleletére. Persze, az arcára volt írva, hogy mit gondol erről. És persze, gondolom a legtöbb ember rávágná nekem, hogy csak beképzelem, hogy ez a negatív hatás tőlem eredt, de lássuk be, mi volt a közös pont ezekben az emberekben? Én. Rendben, persze, édesanyám beteg volt, amit talán tényleg nem én okoztam, de neki meg én voltam a mindene. Ahogy minden szülőnek a gyereke. De meghalt, és apával magunkra maradtunk. Vagyis, velünk volt már akkor a nejem is, Julianát az iskolából ismertem, de akkor még nem voltunk házasok, csak iskolatársak. Utána meghalt apa, mikor az apjától örökölt zsebóráját védelmezte egy rablótól, amit nekem szánt. Ő meghalt, és nekem csak az óra maradt utána. Azután már csak a nejem és én maradtunk. És jó darabig ketten is voltunk csak. Utána jött Mateo, Juliana pedig nem sokra rá elment... és úgy halt meg, hogy amikor utoljára beszéltünk, veszekedtünk. Vagyis ő veszekedett velem, mert a munkám és az apaság feladatai között nekem épp katyvasz volt... Nem, ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy a munkám fontosabb volt, mint a fiam, csak... őrült nap volt, és nem gondolja az ember ilyenkor, hogy egy ilyen őrült nap valakivel az utolsó lehet, ezért el kéne dobni mindent, mert aztán már nem lesz mód rá, hogy rendbe hozzuk, amit elszúrtunk. Juliana azt mondta nekem utoljára életében, hogy sosem vagyok ott. Aztán pedig meghalt. És nekem már csak Mateo maradt, aki szintén majdnem meghalt az anyjával együtt... és most jött ez az átkozott karantén, amibe azért keveredett egyedül a fiam, nélkülem, mert megint őrült napom volt... és a fene sem gondolta, hogy emiatt ennyire hosszú időre elszakadunk egymástól Mateóval, és ő ekkora veszélybe kerül... És itt van Selena, aki talán ott sem lett volna aznap, ha mi nem vagyunk... ha mi nem keveredünk az életébe, talán ő sem került volna veszélybe. Isteni csoda, hogy mindketten épek és sértetlenek, pedig ilyen helyzetekben a szeretteim inkább meghalni szoktak, ők most mégis... valami végtelenül nagy csoda folytán élve megúszták... és Selena végig vigyázott a fiamra, amíg én... megint nem voltam vele, amikor kellett volna.
Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy a munkám egyszer az életünkbe fog kerülni... De ezt nem akartam neki elmondani. Láttam Selena arcán, hogy bolondnak nézne érte... így inkább nem mondtam ki mindezt hangosan. Megtartottam magamnak.
- Nem tudom... vagy velem van baj, vagy a cégemmel, de mivel nem az általunk épített épületekben szoktak odaveszni a szeretteim, csak én maradok. Tudod, azt hiszem, ez ilyen szakmai ártalom, hogy... szülőként, ha a fiamnak bármi baja eshet, az csak az én hibámból lehet, mert nekem kellene megvédenem őt minden bajtól - mondtam csak ennyit aztán, ahogy selymes bőre az arcomhoz ért. Kedves volt tőle, és talán kicsit szakmai ártalom is, hogy megpróbálta eloszlatni a baljós gondolataim, de... az évek és a rutin... azokhoz egy pár szó kevés. Ha túlél mellettem egy emberöltőt, akkor elhiszem, hogy igaza van... Azt semmiképp, hogy a fiam nem volt veszélyben, hisz ő és Mateo is nagyon is veszélyben voltak... még ha mindent meg is tett, hogy ne lehessen bajuk. A veszély ott volt velük összezárva. És nem tudom minek köszönhetem, hogy jól vannak, de... egy életen át adózhatok érte hálával. Meg is teszem, csak jól legyenek. Kettőből kettőnél teljesen és tökéletesen tisztán látható, hogy én és a munkám voltunk a bűnösök, amiért Mateo nélkülem került ezekbe a helyzetekbe, vagy egyáltalán beléjük került. Hisz ha ott vagyok vele, talán utol sem éri a veszély... de ezt már nem tudhatom meg, hiszen mindkétszer elkéstem...
Ez ellen tennem kell valamit, mert senki nem garantálhatja, hogy harmadszor is megússzuk.
De hiába minden baj és félelem, arra, amikor Selena megvallotta nekem titkát, muszáj voltam elnevetni magam.
- Ahh, nos... akkor téged már tényleg nem érhet baj, leküzdesz bármit és bárkit, ha ezt megtanítod Mateónak is, onnantól újra nyugodtan alhatok - mosolyogtam rá, hálásan, amiért igyekszik felvidítani, és egy kis hitet önteni belém. Nem akartam letörni a lelkesedését, hogy ezer meg ezer olyan veszélye van a világnak, mely ellen a box kevés. Ilyen a betegség, a pisztoly csöve, egy baleset, vagy egy kósza halálos vírus... de olyan kedves volt, nem akartam lehervasztani a hangulatát. És jólesett hogy próbálkozik. És én is inkább szerettem volna optimista lenni... hiszen hamarosan újra láthatom a fiam, és szeretném, ha még az árnyékát sem fedezné fel rajtam a borús gondolatoknak. És ez igazából Selenára is igaz volt. Most, egy új reménybeli kapcsolat hajnalán inkább nem szeretném, hogy olyan embert lásson bennem, aki csak a rosszra tud gondolni. És nem is volna igaz... most ezekben a dolgokban tényleg borúsak a gondolataim, de ez nem azt jelenti, hogy csak effélék vannak bennem. Sok egyéb is van, amiket talán észre is vett a csókunkból. Sok remény, és vágy, szenvedély és hit. Ezeket szeretném feléjük sugározni. A démonjaimmal majd megküzdök menet közben.
Azután, hogy az orvos megérkezett, és sikerrel legyőztem az elém állított akadályait, büszkén és boldogan fogadtam Selena válaszát a kérdésemre. Őszintén bíztam benne, hogy megadja magát, mert tényleg szerettem volna, ha hazajön velem, és nem hagy ott bennünket Mateóval. Meg úgy egyébként sem megy el. Annyi időt elpazaroltam az önsajnálatra, hogy most már nem szeretnék egy percet sem elvesztegetni, amit velük is tölthetnék inkább.
- Hát, tudod... üzletember volnék, vagy mi, ki kell használnom a kínálkozó lehetőségeket - kacsintottam rá, de azután kezemmel glóriát rajzoltam a fejem fölé. - De cserébe én megígérem, hogy jó leszek, és szófogadó, és... azt teszem, amit a doktornő parancsol - ajánlottam, egy jól nevelt úriember mosolyával társítva. Végülis, ha már kicseleztem... őt és az orvosom is, annyi jár, hogy eloszlassam félelmét, hogy bajom eshet, ha hazamegyek. Nem akarom, hogy végig azon kattogjon majd az elméje, vajon mikor csuklok össze holtan. Nem akarom, hogy féljen mellettem. Azt akarom, hogy ő is jól legyen, és mi is. Lehetőleg mindhárman.
Mikor ajkait hirtelen az enyémeken éreztem, mosolyom kiszélesedett, és elkaptam a derekát, hogy magamhoz húzva tarthassam meg, ám mielőtt még bármi folytatáson is törhettem volna a fejemet, az ajtó újra kinyílt, és ezúttal egy nővér jelent meg a szobában, azzal, hogy jött kivenni az infúziót a karomból, lekapcsolgatni a pittyegő gépekről, meg effélék, és megkérte Selenát, hogy a folyosón várakozzon, amíg ezekkel elkészülünk és átöltözök, azután a nővérpultnál átvehetjük a zárójelentésem, meg aláírhatom a papírjaimat, és utána mehetek is haza. Amitől én már most örvendeztem a gondolatra is, hogy elhagyhatom az épületet, és hazamehetek, ráadásul újra a fiammal lehetek! És Selenával!