HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

226-os kórterem

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: 226-os kórterem
Szomb. Ápr. 30, 2016 11:37 pm
 



 

First topic message reminder :



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:54 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Kedd Feb. 27, 2018 4:59 pm
 



 

Pillantásom rögtön az övét kereste, abba kapaszkodott, ahogy befejezte a mondatomat, s megéreztem lágy érintését. Olyan volt kicsit, mint egy apró napsugár. A félelem és aggodalom sötét mocsarában ő volt a felsejlő fény az égbolton.
- Jól van - ismételtem meg, amit ő mondott. Mintha csak biztos akarnék lenni benne, hogy ezt mondta ő is. Igen, a fiam jól van, ebben szemernyi kételyem sem lehet, hisz ha egyszer Selena vigyázott rá, ő volt vele minden percben, akkor ennek így is kell lennie, sőt, csakis így lehet. Hittem, hogy Selena nem hazudna nekem. És azt is, hogy ha Mateóval bármi baj volna, ő már tudna róla. Tehát nem lehet baj. A fiam jól van, csak... eltelt egy kis (sok) idő, de... jól van, ő is és én is, és amint kijutok majd innét, mindent szépen rendbe hozunk. Remélem Selena segít majd nekem, és... remélem Mateo nem hitte, hogy elhagytam én is.
- Mi lenne velem nélküled? - kérdeztem, egy mély, kissé reszketeg sóhajjal, ahogy igyekeztem tudatosítani magamban, mindazt, amit Selena is elmondott nekem.
Egyetértően kezdtem el bólogatni, mikor kijelentette, nem engedné Mateo rovására menni a dolgokat. De közben mind a ketten tudtuk, ebben biztos vagyok, hogy hiába szeretné az ember azt hinni, hogy mindent kivédhet, ez nincs így. Most azt mondjuk, így lesz, megvédjük őt, de vannak dolgok, amikre nincs ráhatásunk. Ha egymás életének részeivé válnánk, jobban, mint eddig, az mindenképp hatna Mateóra is, akár jól, akár rosszul sülne el, lévén, ő az életem középpontja. Minden cselekedetemben ott van ő is. Vagy mind benne vagyunk egészen, vagy... nincs is miről beszélnünk. Az lehetetlen, hogy Selenával lehessek, de közben megóvjam Mateo érzéseit, és vita, szakítás esetén változatlanul meg tudjam őrizni az életét. Tudom, hogy szereti Selenát, és ha ennél is jobban megszeretné, de aztán el kéne szakadnia tőle, minden értelemben, az... nem hiszem, hogy azt meg tudná nekem bocsájtani. És hiába hisszük, hogy menne, de ha összejönnénk, aztán szétmennénk, elég biztosnak tekinthető, hogy a kezelések is véget érnének, egyikünk vagy másikunk miatt.
Na persze, ki az aki úgy vág bele egy kapcsolatba, hogy már eleve a szakításra készül? Azt hiszem, nincs a világon még egy ilyen pesszimista páros, mint mi... Ez majdnem olyan, mint mikor a párok az esküvő előtt házassági szerződést írnak. Gyakorlatilag szó szerint borítékolják a hitüket, hogy az a kapcsolat válással ér majd véget, és/vagy megcsalással. Az olyannak csak rossz vége lehet. Mikor az ember eleve elvárja a rosszat. Mikor elvettem a feleségem, fel sem merült bennem, hogy szerződést írassak alá vele, mondván, ha szétmegyünk, nem viszi el a vagyonom felét, ami rám várt már akkor is, ha egyszer rám maradt volna - ahogy rám is maradt - apám cége. Szóba sem került közöttünk, hogy ha megcsalja egyikünk a másikat, vagy csak simán elválunk majd egyszer, akkor ennyi és ennyi pénzt kaphat, ilyen és olyan feltételekkel. Egyszer kérdezte meg tőlem az apám, még az esküvő előtt, hogy felmerült-e közöttünk a szerződés. Az volt az utolsó vitám apámmal, amit élete során lefolytattunk. Megmondtam neki, hogy ha tönkremenne a házasságom, felőlem mindent elvihetne a feleségem, mert semmi sem érne annyit, mint ő.
Most viszont nem egy rakás pénz és a cégem a kérdés, hanem annál valami sokkal értékesebb. Mateo. És az ő boldogsága. Most nem igazán az a kérdés, bízom-e az érzéseimben, és a reményemben, hogy ez egy jó kapcsolat lehetne Selenával, hanem az, hogy ha valamiért mégsem jön össze, hogyan hatna az a fiamra?
- Az a baj, hogy a sorsunk kifürkészhetetlen. És bár hiszem, hogy meg tudnánk oldani egymás között, ha balul sülne el, mégis... hogyan védesz meg valakit az életedben dúló esetleges viharoktól, ha az a valaki az életed minden területén kitörölhetetlenül jelen van, és jelen is kell lennie? Te is tudod, én is tudom, Mateo is sérülhetne, abban, ha mi elrontjuk. Épp ez az, ami nekem is megnehezítette mindig a dolgomat, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy te és én... hiszen szülő vagyok, a fiam a mindenem, úgy kell gondolkodnom, hogy mindig előbb rá gondolok, és csak azután magamra, mert minden döntésem kihat az életére. És mindenre csak egy dobásom van. - Kicsit haboztam. - De a helyzet az, hogy beléd szerettem - kimondtam, és nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtettem.
Mosolyogtam rá. Hálás voltam, amiért ő nem vár hálát... de így is hálás voltam. Mert mint mondtam, a fiam az életem középpontja, ő a Nap, és én a Föld, és nem tudok máshogy élni, képtelen vagyok létezni, ha nem körülötte foroghatok. Ez a helyzet. Selena az én személyes életforrásomat védte, s... egy élet is kevés volna meghálálnom ezt neki. Habár, próbálkozni lehet.
Igaz. Bár ördöginek nem tekintettem a tervet, de tervnek mindenképp tekinthettük a dolgot, ami zajlott. Az már más kérdés, hogy orvosilag, emberileg, vagy... személyre szabottan lett-e kitalálva, mindenesetre, bevált.
- Szükségem volt rád - foglaltam össze a választ, a lehető legegyszerűbben, mégis... hozzá kellett tennem. - Most is szükségem van. Nem akarom, hogy vége legyen.
Az már más kérdés volt, hogy a kezeléseknek, vagy annak, hogy még ha nem is olyanban, amilyenre egészen pontosan vágyom, mégis kapcsolatban vagyunk egymással. Látom őt, minden alkalommal találkozunk, mikor a kezelésekre megyünk. De hogy ez elég-e...
Kérdőn figyeltem arcát, hallgattam amit mondott. Meglepett. Az is, amit mondott, és az is, hogy elmondta nekem. Ebbe eddig nem gondoltam bele, eszembe sem jutott, hogy... De hát tulajdonképpen én sokkal kevesebbet is tudtam az ő életéről, mint ő az enyémről. Már bánom, hogy nem kérdeztem tőle többet, de... igaz, talán nem is mondott volna semmit. Hiszen nem volt rá oka, hogy bízzon bennem, annyira, hogy így megnyíljon. Mondjuk... most mégis megtette, vagyis... talán bízik bennem.
Én is megszorítottam kicsit a kezét. Hogy éreztessem, vele vagyok, és sokat jelent nekem, hogy ezt elmondta.
- Talán úgy rendeltetett, hogy találkozzunk, és segítsünk egymáson - vetettem fel a gondolatot.
Talán... ha nem is egy felsőbb hatalom - bár ki tudja -, de esetleg a sorsunk... az volt, hogy ne engedjük egymás életét rossz véget érni. Nem tudom hol volnék ma, ha ő nincs. Talán elvették volna tőlem a fiam, és én talán lecsúszott alkoholistaként tengettem volna a szánalmas napjaimat, miközben tönkrement volna a cégem amit apám hagyott rám, és én magam is tönkrementem volna mindezek nélkül. Főleg a fiam nélkül. És őnélküle.
Örömmel, reménnyel töltötte el szívemet a nevetése. Még ha ingoványos talaj is, ahol most vagyok, még ha nem is biztos, hogy jó vége lesz... mégis, ő olyan volt most nekem, mint csillag az égen.
Mondjuk, azt hiszem, attól nem kell félnünk, hogy Mateo kikezd vele, de... hogy én kikezdtem vele, az már nem is kérdés. Hogy jó ötlet volt-e? Az még kérdés. De annyi minden történt velünk, hogy... úgy érzem, meg kell próbálnom.
Elpirult. Én pedig ezt jó jelnek vettem, még azelőtt, hogy bármi más is történhetett volna. Ha elpirult a szavaimtól, akkor csak érez valamit emiatt ő is, nem igaz? Láttam rajta. Muszáj volt, hogy érezzen valamit.
Az idő hirtelen lassult le. Még az engem figyelő gép csipogásának hangja is, mintha lassabb lett volna, mint eddig valaha, pedig gyanítom, hogy igazából ez csak érzéki csalódás lehetett, mert kizárt dolognak tartottam, hogy a szívem heves kalapálását ne érezze meg a gép is, miközben Selena egyre és egyre közelebb hajolt. Lassan mozgott, mintha csak félne attól, mit reagálok. Mintha kérdés lehetett volna, és várná, mit fogok lépni viszonzásul. Mintha azt várta volna, hogy ellenkezni fogok. De nekem eszem ágában sem volt ellenkezni. Inkább attól tartottam, ő lesz az, aki visszakozik, még jobban elpirul, elhúzódik, sőt, talán ki is menekül a szobából, és eltűnik még a környékről is.
De nem így lett.
Ajkai leheletfinoman érintették meg a számat, mint egy kósza, varázserejű fuvallat, ami mégis úgy hatott rám abban a percben mint egy áramütés. Esküdni mertem volna rá, hogy szikrázik körülöttünk a levegő.
- Azt hiszem... - vettem mély lélegzetet, egy másodperccel ajkaink szétválása után -, most volna itt az ideje, annak, hogy azt mondjam... - folytatásként pedig egészen finoman végigsimítottam jobbommal az arcán, míg balom a tarkójára siklott, és gyöngéden ugyan, de csak magamhoz húztam, és ezúttal én csókoltam meg őt. Mézédes ajkai közé bebocsájtást kérve, remélve, hogy azt fogok kapni, nem pedig pofont a szemtelenségemért.
- És ha benne vagy, erről még szívesen beszélgetek hosszabban is, amint... visszakapom a ruháimat, és... nem leszek ágyhoz kötve - javasoltam, miután szétváltunk, mert még ha nagyon is vágytam volna arra, hogy ezt hasonlóképpen folytassuk, vagy... bármi mást megpróbáljak javasolni, amit még csinálhatnánk, de... lássuk be, bármi jobb lett volna úgy, ha nem lóg infúzió a karomból, nem kórházi ágyban fekszem, és fel vagyok tisztességesen öltözve... szóval, ha csak kicsit is lehetőségem van embernek érezni magam, mikor egy gyönyörű nőt csókolok éppen meg, amire nem is tudom mióta vágytam már.
- Nincs kedved megszöktetni innen? Ha kell, szerzek az ügy érdekében magángépet - kacsintottam rá egy cinkos kis vigyorral a képemen, hátha. Akár ezt ismételnénk meg, akár megbeszélni szeretné amit elkezdtünk, bármit jobb szeretnék máshol csinálni.


A hozzászólást Gaspar Mateo Solano összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 31, 2018 6:08 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Márc. 31, 2018 12:48 am
 



 



Galena <3



- Igen, jól van. - Bólintottam egyet újból megerősítve az előbbi kijelentésemet, egy megnyugtató mosolyt is hozzá címezve a szavaimhoz. Persze, Mateo-nak hiányzott az apukája jelenléte, amit az együtt töltött időnk alatt amíg a karantén tartott nem egyszer szavakba is foglalt nekem, de erre nem igazán akartam most rátérni. Mindketten jól vannak és ez a fontos. Lesz idejük bőven bepótolni az elmulasztott időt. Nincs értelme annak, hogy Gaspar ilyen felesleges dolgok miatt is elkezdjen idegeskedni. A fia jól van, ennyit elég tudnia.
- Oh, ugyanmár, nem kell túlozni. Nem csináltam én semmi nagy dolgot, ugyanezt más is ugyanúgy megtette volna a helyemben. - Legyintek a szavaira, holott nem egészen voltam biztos a szavaim helyességében. Bárki megtette volna ugyanezt? A korház egy másik ápolója esetleg.. de mindenki azért nem. Nem vagyok annyira naiv, hogy ilyesmit feltételezzek mindenkiről.
Mindketten tudtuk, hogy annak, ha esetleg ennél is közelebb kerülnénk egymáshoz és a dolog idővel balul sülne el, ijesztően rossz következményei lehetnek Mateo-ra nézve.. persze nem valami ajánlott rögtön a rosszat keresni mindenben, tudom jól, de.. itt most nem csak rólunk van szó, hanem egy kifiú sorsáról is. Azt szeretném a legkevésbé, hogy a végén ő sérüljön. Ha Gaspar és én.. szóval, ha lenne olyan, hogy Gaspar és én.., majd tegyük fel fél év múlva vége szakadna..  nem tudnám tovább kezelni Mateo-t, holott szeretném, de tudom.. ismerem magamat, képtelen lennék rá Gaspar miatt.. és tessék, bekövetkezne az, amitől a legjobban tartok. Mateo inná meg a levét az egésznek. Habár felajánlhatnám egy ismerősömet, de senki nem ismeri annyira jól őket, mint én.. Nem kockáztathatunk. Legalábbis egészen addig biztos voltam ebben, amíg Gaspar ki nem mondta azt a bizonyos mágikus mondatot. Belém szeretett?
Akaratlanul is nyeltem egy nagyot a hallottakra. Nem, erre egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy hallani fogom tőle.. Ez mindent megváltoztatott.
- Én.. nekem is fontosak lettetek. Mindketten. Túlságosan is.. de.. Mateo... ha rosszul sülne el, nem hagyhatjuk, hogy ő igya meg a levét.. - próbálok összehozni egy értelmes mondatot kisebb nagyobb sikerrel, de az igazság az volt, hogy inkább kifogásokat kerestem. Én is belé szerettem. Viszont a legútóbb mikor kimondtam azt a bizonyos nyolc betűs szót.. rosszul sült el a dolog, nem igazán mertem újra megkockáztatni. Még nem, de helyette inkább újból megszorítottam a kezét.
- Én sem szeretném, hogy vége legyen. - Ismerem be habozás nélkül, még mielőtt végiggondoltam volna, hogy mit mondok. Igazat mondtam, tényleg nem akartam őket elveszíteni.
Magam is kicsit meglepődtem azon, hogy ennyire megnyíltam előtte, de egyáltalán nem bántam meg még utána sem, ahogy kimondtam. Megbíztam benne. Nagyon régóta nem éreztem már, hogy bízhatok valakiben ennyire, ami fura.
- Igen, ez lehetséges. - Mosolygok rá kedvesen. Az tény, hogy mindkettőnknek jót tett a találkozásunk. Habár Mateo-nak nem volt orvosi ellátásra szüksége, Gaspar-nak annál inkább.. mármint.. valakire, aki elhiteti vele, hogy a fiával az ég világon semmi gond nincsen. Nekem azonban valóban jót tett a jelenlétük.. a betoppanásukkal némi vidámságot csempésztek a mindennapjaimba.
Talán a korábbi színt vallása lehetett rám ilyen hatással, vagy az érzéseim iránta törhettek felszínre.. mindenesetre azzal, hogy megcsókoltam határozottan átléptem pár határt a kapcsolatunkban. De nem bántam.. mert abban a pillanatban, amint az ajkaim az övéit érintették.. mintha... mintha egy elkallódott puzzle darabka hirtelen a helyére került volna. Minden korábbi ellenvetésemet hirtelen semmisnek éreztem abban a pillanatban.
Amint egy pillanatra elváltak ajkaim, egy részem attól kezdett el tartani, hogy ennyi volt.. meggondolta magát.. de aztán meg is könnyebbültem, mikor közelebb húzott magához és ezúttal ő csókolt meg szenvedélyesen. Nem tiltakoztam, ha akartam sem tudtam volna.. annyira helyesnek éreztem ezt a lépést, amit talán pár perc múlva már.. amint a józan eszem ismét visszatér a normális kerékvágásba a rózsaszín köd felszállásával, bánni fogok. Vagy nem. Talán azt fogom bánni, hogy nem fogom megbánni.
Csak mosolyogni tudtam a javaslatára, miután az ajkaink elváltak és kicsit eltávolodtunk egymástól.
- Vigyázz, még a szavadon foglak. - Jegyzem meg, majd ismét közelebb hajoltam hozzá, de ezúttal az ajkai helyett az arcát tűztem ki célomul és egy apró puszit leheltem rá.
- Szó sem lehet róla, neked most pihenned kell. Ígyis már túl sokáig feltartottalak.. - jut eszembe, hogy talán aludnia kéne. - Viszont ha szeretnéd, maradhatok, amíg el nem alszol, aztán mire újból magadhoz térnél már Mateo is itt lesz velem, mit szólsz az ötlethez? - Kérdezem kíváncsian, mert tudtam, nagyon látni szeretné már a fiát.



Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Márc. 31, 2018 7:53 pm
 



 

- Oké, hiszek neked - adtam meg magam ha már ennyire szilárdan állította, jóllehet, ő az egyetlen ember a világon, akinek ezt teljes lelki nyugalommal, valóban el merem hinni. És nem, nem azért, mert orvos, még csak nem is azért, mert a fiam orvosa, inkább amiatt az érzés miatt, ami a bensőmben keletkezik, amikor rá nézek, meghallom a hangját, vagy épp megérintem. Az az érzés súgta nekem, hogy bízhatok benne. Ha ezt mondja, így is van. Neki elhittem.
- Talán - bólintottam. - De azt nem tudhatom. Azt viszont tudom, hogy te megtetted. És ez sokat jelent nekem - feleltem, biztosítandó őt, hogy akármit is mondjon, nem felejtem ezt el neki. Talán hihetünk ennyire az emberekben, talán nem, az én tapasztalatom mindenesetre nem kedvező, ha az emberek együttérzését vesszük górcső alá, ezért is rekedtem kinn a kordonon kívül... Ő ellenben mindent megtett, ami csak lehetséges volt, hogy vigyázzon a fiamra, és neki hála, jól vannak mind a ketten. Mindketten, akik számítanak az életemben. Bárhogy nevezzük is, ez akkor is olyasmi, amiért hálás lehetek, és vagyok is neki, s attól, hogy ő ezt nem várja el tőlem, csak még nemesebb lett a szememben, pedig eddig sem néztem kevésnek a személyét.
Tudom, tudtam, hogy amit mondok, önzőség. Igen, önző módon muszáj voltam megmondani ennek a nőnek, hogy beleestem, mint vak ló a vizesárokba, hogy elcsavarta a fejem, és megbabonázta az érzékeim teljes tárházát. Tudom, hogy önzőség, és felelőtlen, és hogy ha elszúrom... a fiam bánja majd meg a leginkább, de... mi van, ha sikerül? Mi van, ha... működne? Ha a sors rendelte így? Ha van fenn valaki, aki úgy döntött, mi jól ellennénk együtt egy életen át? Ha valahol, valaki írt rólunk egy regényt, amiben ő Júlia, én Rómeó, és nincs sem viszály, sem halál, csak szerelem? Mi lenne, ha...?
- És ha nem sülne el rosszul? - kérdeztem meg tőle hangosan is, ahogy az enyémekhez hasonló aggodalmakat fogalmazott meg ő is. - Ha feltételezzük, hogy pozitívan állunk a lehetőséghez, én... tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de lássuk be, már ismered a legrosszabb oldalam... a legjobbat még nem, de... talán csak annyiban más ehhez képest, amit már ismersz, hogy többet mosolyog az az énem. Ismersz engem, tudod milyen vagyok, nem árulok zsákbamacskát. Talán az egyedüli, amit nem tudsz rólam, hogy mindig is szerettem volna húsvéti nyuszinak öltözni, de félek nem állnának jól a nagy fülek - vontam meg a vállam, mintha csak tréfa volna. De tényleg. Komolyan gondoltam. Ismer engem. Most már azt is tudja, mit érzek iránta. Tudja, hogy milyen ember vagyok, és már azt is, mire volnék képes a szeretteimért. Nem mondható, hogy vakon mennénk bele a dologba.
- Nem csalódsz bennem. Talán jobban ismersz, mint bárki. És én sohasem ártanék neked. Szándékosan biztosan nem - simogattam meg egyik ujjammal a kezemet szorító kezét. Jó, azt talán nem tudja, hogy hajlamos vagyok/lettem volna az alkoholizmusra, de az sosem voltam, csak gondoltam rá... bár, azt hiszem, gyászában sok mindenre gondol az ember, amit egyébként nem tenne meg beszámítható valójában. Mindenesetre... azt tudja rólam már, hogy milyen vagyok a padlón, és milyen vagyok, mikor kezdek onnét felállni. Talán, ha kapok tőle egy esélyt, azt is megtudhatja, milyen vagyok, mikor... jól vagyok.
A csók jó kezdet, én legalábbis annak értékeltem. Talán ő is, mert visszacsókolt. Talán ezt vehetem annak a jeléül, hogy nem üti félre teljesen és tökéletesen a lehetőséget, és talán mérlegeli a gondolatot, hogy adjon egy esélyt nekünk, arra, hogy talán menne a dolog. Talán tudnánk boldogan élni. Talán meg tudnánk mutatni egymásnak a boldog oldalunkat is. És azt, amelyik szeretni is képes.
Ezt súgta a szívem, ami annyira... annyira odaillőnek érzett mindent, ami történt. Úgy tűnt, esküszöm, mintha a karjaim közé teremtették volna őt. Mintha egy kifaragott szobor két szereplője volnánk, akiket direkt így, együtt, egyben alkottak meg, amint csókolják egymást. Talán igaz lehet... talán vannak, akiket arra teremtettek, hogy együtt legyenek boldogok... mert együtt lehetnek teljesek, egészek.
- Csak nyugodtan. Tartom a szavam - mosolyogtam rá, bár el lehet hinni, nekem sokkal jobb ötleteim is lettek volna, mint a puszi... khm... Persze az is roppant jólesett, mégis... valahogy közben érzékeltette is velem, hogy még mindig egy kórházban vagyok, mint beteg... pedig egyáltalán nem éreztem magam ideillőnek. Pff... azt sem tudom, mikor voltam így utoljára, nem hogy egy nő szeme láttára, aki iránt ennyire komoly érzésekkel viseltetek. Kicsit sem az a helyzet volt ez, amit szerettem volna magam köré. Magunk köré pedig főként nem.
Talán ezért is vághattam olyan csalódott képet, amikor kijelentette, nem segít megszökni innét... Szép, kellett nekem doktornőt csókolgatni, még ha nem is "olyan" doktornő...
- Hm... feltartottál? - vontam fel fél szemöldököm, és egy cinkos kis mosolyt villantottam rá. - Kérem, hölgyem, én ezt egészen másnak neveztem volna... FENNtartásaim viszont nekem is vannak, a tervet illetően, ha már a kifejezésnél tartunk. Nehogy komolyan gondold, hogy ezek után tudnék aludni... - csóváltam a fejem makacsul, s egyben kérlelőn. - Különben is, eddig aludtam... ne is emlegessük mennyit... - Még a gondolattól is megborzongtam, mióta vagyok ágyban. Nem tudtam elképzelni, hogy tovább itt maradjak, miközben egyáltalán nem éreztem rosszul magam. Meggyőződésemnek éreztem, hogy bármi bajom is esett az eséskor, az már rendbe kellett hogy jöjjön ennyi idő alatt, azért is térhettem magamhoz. Különben nem ébredtem volna fel, ha nem volnék jól.
- Kérlek, ne kérd tőlem, hogy... - karjaim széttárva néztem körbe a szobában, szinte esdeklőn pillantva rá. Közben tovább ingattam a fejemet. - Nem, én erre nem vagyok képes. Készséggel pihenek, ha az a kitűzött cél, de ezt a saját ágyamban akarom megtenni, és a saját ruhámban. Azt örömmel venném, ha ott is hajlandó volnál mellettem maradni... - vetettem fel a lehetőséget, amire én bizonyosan maximálisan igényt tartottam volna. Örültem volna, nagyon is, ha velem marad. Hát még, ha már Mateóval is együtt lehetnék, mikor legközelebb felébredek. De haza akartam menni.
- Ha kell, aláírok bármilyen papírt, csak hívj ide nekem egy orvost, aki engedélyezheti, hogy elmenjek. A kocsimat biztosan elvontatták a karantén határától, miután otthagytam, biztos nem hagyták ott az út közepén hónapokon át, de... a taxi hazavisz, meg sem kell magam erőltetnem, és otthon feküdni fogok, megígérem, ameddig csak akarod, csak... segíts nekem hazajutnom. Kérlek... - néztem rá nagyon szépen, és kérlelőn simítottam meg kezét, hátha meghatom vele, és belemegy.


A hozzászólást Gaspar Mateo Solano összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 26, 2018 5:45 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Ápr. 21, 2018 4:07 pm
 



 



Galena <3



Akaratlanul is elmosolyodtam és közben kezemmel picit megszorítottam az övét, mikor kijelentette, hogy hisz nekem. Jó érzéssel töltötte el a szívemet, hogy bízik bennem és nem gondolja azt, hogy hazudnék neki. Valóban nem tenném, amúgy sem mennék vele sokra, a hazugság előbb utóbb amúgyis napvilágra kerülne.
Szó nélkül figyeltem őt, miközben beszélt, majd ismét lepillantottam az összekulcsolt ujjainkra mikor kijelentette, hogy mennyire sokat jelentett neki mindaz amit tettem. - Szívesen tettem. - Feleltem az ujjainknak végül. Más aligha jutott eszembe, az igazságon kívül.
Aztán.. mikor érvelni kezdett, teljesen belém folytotta a szót. Akaratlanul is belegondoltam abba, mennyi jó is történhetne velünk akkor, ha adnék egy esélyt nekünk. Elképzelve őt és engem kettesben valami szép helyen.. nehéz volt visszalökni magamat a valóságba, ezzel az általam kreált fantázia világot hátrahagyva.
Igen, valóban ismertem őt.. és nem is attól tartottam, hogy ő lenne az aki megbántana idővel. Nem, valami egész mástól tartottam, magam sem tudom megmagyarázni konkrétan mitől, talán csak egyszerűen féltem, hogy ez a kapcsolat is szív töréssel érne véget, mint a legutóbbi kapcsolatom. Abból is csak épp, hogy ki tudtam keveredni.. Az a baj velem, hogy ha egyszer elkezdek törődni valakivel, megszeretni valakit, onnan nincs visszaút. Ha én szeretek, akkor nagyon szeretek, nem tudok félig szeretni, félig benne lenni egy kapcsolatban, vagy benne vagyok egészen, vagy sehogy sem.
A nyuszifüles poénja hallatán akaratlanul is felnevettem.
Nem igazán tudtam eldönteni, mi lenne a helyes válasz a szavaira, úgyhogy végül a csók mellett maradtam. Finoman ráhajoltam ajkaira és csókolni kezdtem azokat. Annyira.. tökéletesnek tűnt ez a pillanat.. hogy nehezemre esett elhúzódni a közeléből, még akár egy rövid ideig is. De nem a korház volt a legtökéletesebb helyszin a csókolózáshoz, tudtam jól.
- Örülnék ha működne ez a dolog köztünk. - Haraptam az alsó ajkamba végül, egy apró hamiskás mosollyal megfűszerezve. - Tényleg. Viszont félek is.. nem akarok pesszimistának tűnni, de nem igazán vagyok szerencsés a kapcsolatokat illetően. - Teszem hozzá szomorkásan elhúzva az ajkamat. Pedig pont annak tűnhettem most a szemében. Olyannak, aki mindenben a rosszat keresi.
- De.. esetleg megpróbálhatjuk. - Megyek bele végül az ötletbe. A szívem és a józan eszem általában egész mást tekintenek jó döntésnek, de most.. valahogy a szívem  által sugallt érvek erősebbnek tűntek.
A kérlelésére fogalmam sem volt, miként kellene döntenem. Segíteni akartam neki, viszont azt nem szerettem volna, ha aztán.. később én leszek a hibás miatta, ha én veszem rá az orvost arra, hogy korábban elengedje.
- Nem szeretném ha később miattam lennének következményei  annak, ha korábban kiengednek.. - Kezdem, de végül bele gondolok abba, hogy voltaképpen mennyire is szeretné látni már a fiát. Megértem miért érez így, ahogy, ahogy azt is, hogy miért akar már inkább a saját ágyában pihenni  a kortermében levő helyett. Úgyhogy végül egész másképpen folytattam. - De megpróbálhatom. - Állok fel és indulok el a kijárat felé, lassú léptekkel haladva arra az eshetőségre is felkészülve ha esetleg meggondolná magát.. még visszafordultam egyszer hozzá, de mivel nem vettem észre rajta semmi arra utaló jelet, hogy fenntartásai lennének az ötletet illetően, végül kiléptem az ajtón, majd olyan tíz perc múlva egy orvossal az oldalamon tértem vissza a korterembe.


Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Csüt. Ápr. 26, 2018 7:43 pm
 



 

Szerencse. Halovány, szomorkás kis mosollyal ingattam meg a fejem a szavait hallva. Amennyire el tudtam képzelni, még ha ő többet is tudott az én életemről, mint én az övéről, mégis... úgy éreztem, ha kettőnk közül van valaki, aki igazán peches, az én vagyok. Rajta kívül egyetlen nő volt, akit szerettem életemben, és az a nő meghalt, s az ő halála révén ismertem meg Selenát, akit valószínűleg soha meg sem ismertem volna, ha a nejem nem hal meg, illetve, ha meg is ismertem volna, sosem alakult volna ki közöttünk az, ami most volt köztünk, mert fizikai képtelenség lett volna, hogy bárkibe is beleszeressek a feleségemen kívül, míg ő velem volt. Sőt, tulajdonképpen ez most is csak azért történt, mert ő már nem él, mert a szeretet, amit éreztem egykor, most is megvan, sosem fog elmúlni, egészen egyszerűen csak, amit... amit Selena iránt érzek az egy másfajta, de hasonlóan erőssé válható szerelem... ami mellett megfér az az egykori szerelem is, hiszen az, aki iránt azt érzem, már csak a szívemben és a fiamban él tovább.
De lényeg, ami lényeg, hogy ha azt nézzük, ki az, akinek az élete szerelmi, vagy akár emberi kapcsolatok terén zűrösebb a másikénál, akkor az én vagyok, úgy hiszem...
- Azt hiszem, kettőnk közül inkább én okozhatok aggodalmat e téren, hiszen a statisztikám szinte hibátlan, ha az emberi kapcsolatok peches alakulása a kérdés... a szüleim halottak, a nejem halott, a fiam pedig kétszer is majdnem meghalt, pedig még az iskola kapuját sem lépte át. Inkább amondó vagyok, nekem kellene aggódnom, hogy mi érhet téged, ha mi ketten... - megráztam a fejem. Épp hogy pozitívan akartam hozzáállni a helyzethez, a vágyainkhoz, nem még több aggodalomra adni okot...
- De hiszem, hogy mi változtathatunk ezen. Te meg én. Megtörhetjük ezt a pechsorozatot - folytattam, újult reménnyel, és... egy, az előzőnél sokkal bizakodóbb mosollyal reagálva arra, amikor ő is azt mondta, megpróbálhatnánk a dolgot...! Úgy örültem, hogy ezt hallottam a szájából! Amire válaszul nem tudtam nem odahajolni, és megcsókolni őt újra, ezúttal némileg hevesebben és szenvedélyesebben, mint az első alkalommal. Szerettem volna belesűríteni ebbe a csókba annyi, de annyi mindent... szavakat, ígéreteket, reményt, vágyat, hitet, bizalmat, és töménytelen mennyiségű érzést, melyeket még szavakba önteni is végtelenül hosszadalmas lett volna, nem még átadni, de azért én próbáltam beleoltani mindezt ebbe a csókba. Hogy érezhesse, mennyit jelent nekem... Ő, és amit mondott.
Mikor végül elhúzódtam, reméltem, hogy nem veszi rossz néven a kirohanásom, és egy kis mosollyal reagáltam aggodalmára.
- Hát... ha nem segítesz, akkor kénytelen leszek egymagam megszökni... és így még nem, de akkor tényleg a te bűnöd volna, ha szökés közben mondjuk... elrabolnak a földönkívüliek, vagy megtámad egy radioaktív pók és mutáns szuperhőssé változok, vagy... vagy valami efféle, úgyhogy én a helyedben inkább rajtam tartanám a szemem - kacsintottam rá, egy hamiskás vigyorral, és ahogy ravaszul villant a szemem, éreztem, hogy győztem. Amúgy is reméltem, hogy nem hagy itt szenvedni, miközben én tényleg nagyon szeretnék hazamenni, de... mégis jólesett, ahogy rábólintott a dologra.
- Köszönöm neked! - mosolyogtam rá hálásan, és szívem szerint már ki is ugrottam volna az ágyból, de... valahogy visszafogtam magam. Gondoltam, ha csak úgy kiugrok innét, és el találok tanyázni, avagy esetleg a hosszú ideig tartó fekvés után megszédülnék a hirtelen mozdulatok miatt, akkor utána már leshetném, hogy kieresszen innét, akár ő, akár az orvos... Úgyhogy igyekeztem nyugton ülni, amíg ő elment, és akkor is, amikor visszatérve, vele érkezett egy fehér köpenyes nő is.
- Áhh, Mr. Solano. Dr. Julia Ewerett vagyok. Örülök, hogy ismét köreinkben üdvözölhetem. Hogy érzi magát? - kérdezte, miután az ajtó becsukódott mögöttük, és ő odajött hozzám, majd mustráló pillantással végigmért.
Én pedig jó beteg módjára kedvesen és udvariasan ugyan, de azért határozottan kijelentettem, hogy köszönöm szépen, remekül vagyok, szóval én megyek is haza.
Úgy vélem, le kellett volna fotózni a hölgy arcát, amikor ezt meghallotta, mert bizonyosan nem hall ilyet sűrűn kómából ébredt betegektől... se... meg mástól sem sűrűn, gondolom, ezért is nézhetett rám úgy, mintha megőrültem volna.
- Na de... Mr. Solano, ez nem így működik, hogy csak... Hiszen maga alig néhány perce ébredt fel egy... - hebegve kezdett volna el lebeszélni a vágyamról, és elmagyarázni, miért is olyan rossz ötlet ez, de én nem engedtem neki, hogy végigmondja. Még félő volt, hogy ha belelovalja magát a gondolatba, hogy megállíthat, akkor meg is teszi... Így inkább rövidre zártam a kérdést, azzal, hogy a saját felelősségemre kívánok távozni, jól érzem magam, kérdezhet bármit, hogy igazoljam, épeszű vagyok és a memóriám ép, szóval tegye meg, hogy hazaenged. Aláírok bármilyen papírt, hogy őt ne terhelje a felelősség, ha hazaenged, illetve, ha kívánja, bármilyen vizsgálatra befáradok a kedvéért a közeljövőben, ha cserébe most elmehetek.
Persze próbálkozott még, legalább tíz hosszú percen át sorolta, mi történhet, ha csak úgy elmegyek, de... nem tudott megijeszteni. Végül azzal nyertem meg a csatát, hogy kérésére megígértem, minimum az első néhány napra fogadok magam mellé egy otthoni ápolónőt, és nem maradok egyedül, illetve ha az általa felsorolt tünetek közül bármit is produkálni kezdenék, akkor azonnal hívom vagy hívatom a mentőket, és visszatérek a kórházba, és akkor aztán addig hagyom magam vizsgálgatni és megfigyelni, ameddig csak ő kívánja.
Mikor mindezzel megvoltunk, némileg még mindig morgolódva ugyan, és rosszallóan nézve vissza rám, de csak kiment a szobából, hogy elintézze a papírjaimat. Így ismét kettesben maradtunk Selenával.
- Mond, van programod a következő néhány napra? - néztem rá ravaszul, hiszen... megígértem, hogy lesz felügyeletem... meg ápolónőm... és ő meg megígérte, hogy ha akarom, mellettem marad... Igaz ugyan, hogy ő mostanról beszélt, és nem napokról, de... ez csak egy apró eltérés végülis...
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Hétf. Ápr. 30, 2018 10:55 am
 



 



Galena <3



A szavaiból csöpögő tömény pesszimizmust kiszűrve csak egyetlen dologra voltam képes. Meggyőzni őt az ellenkezőjéről, arról, hogy amiket itt összehordott nem voltak több fals következtetéslevonásoknál.
- Hogy micsoda.. - de végül csak ennyit tudtam kiejteni az ajkaimon.
És hiába tette hozzá a többit, mert tudtam, hogy az előbbieket is teljesen komolyan gondolta. Ez nem normális, hogy ilyen módon gondol vissza a történtekre.. oké, elismerem, nem lehetett könnyű megbírkóznia mindezzel.. de ezeknek a szerencsétlenségeknek a sorozatára nem miatta került sor. Nem ő volt a peches, csak a körülmények voltak azok.
- Ez nem igaz. - Emelem ekkor hirtelen egyik tenyeremet az arcára. - Nem gondolhatod ezt, mert.. ez badarság. Nem te voltál a peches, csak a körülmények. Mateo pedig ép és egészséges, semmi baja nem esett. Nem is került olyan helyzetbe, ahol baja eshetett volna, ne gondold túl a dolgokat. Kérlek, ne ostorozd magad ilyenek miatt feleslegesen. - Küldök egy apró bátorító mosolyt felé, közben az arcát cirógatva.
- Velem sem fog semmi történni, ebben egészen biztos vagyok. Tudok vigyázni magamra. Különben is, talán ezt még nem tudtad rólam, de..  - Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy valóban meg akarom e osztani vele az információt amit kimondani készültem, de végül csak vontam egy aprót a vállamon és kimondtam. - 19 éves koromtól rendszeresen járok box edzésekre. - Bököm ki a nagy titkomat. Ha önvédelemről van szó, nem félek, kivéve persze, ha öten jönnek nekem, de még ha olyanra sor is kerülhetne, abban biztos vagyok, hogy legalább egyet közülök magammal vinnék a túlvilágra.
Aztán, mikor újra közelebb hajolt hozzám és az előzőnél sokkal hevesebben és szenvedélyesebben kezdett el csókolni, azok a bizonyos pillangok újra szárnyra kaptak a gyomromban, akaratlanul is eszembe juttatva ezzel azt az apróságot, hogy hiába voltam oly' hosszú ideig együtt az előző barátommal, ha, egyszer sem tápláltam ehhez hasonlóan erős érzéseket az ő irányába. Soha. Fura tudom, de igaz. Emiatt is félek annyira attól, ha esetleg ez a dolog köztünk nem jó véget érne.. És bár, megviselt a szakításunk, nagyon is.. és az is eljuttatott a szakadék szélére, de bele sem merek gondolni, mi történhetne akkor, ha esélyt adunk ennek a dolognak Gasparral és a mi kapcsolatunk is hasonló sorsra jut majd.. ha a Javierrel történtek azt váltották ki belőlem amit...  nem, nem és nem, nem szabadna ilyenekre gondolnom.
Talán emiatt is mentem bele abba, hogy segítsek neki hamarabb elhagyni a korházat. Emiatt hagytam el a kortermét és tértem vissza kicsivel később egy orvossal a hátam mögött. Viszont a győzködést rábíztam. Bár, semmi kétségem nem volt affelől, hogy ne tudná esetleg meggyőzni a dokit az igazáról, de azért.. egy apró részem reménykedett abban, hogy ne tudja. Nem akartam, hogy amiatt essen baja, ha korábban elhagyja a korház területét. De végül mégis sikerrel járt.
Én pedig akaratlanul is felnevettem, miután a doki maga mögött hagyta a szobát.
- Te kis sunyi.. - kezdem, de egy huncut mosoly is megjelenik az arcomon kicsivel később. - Persze, hiszen, ha úgy vesszük meg is ígértem.. bár, nem így, de.. ha már ígéretet tettem nem hátrálhatok ki belőle. - Folytatom, egy apró hirtelen csókkal is megpecsételve a szavaimat. Ehhez a mozdulathoz hozzá tudnék ám szokni.



Vissza az elejére Go down
Gaspar Mateo Solano
avatar
Felső tízezer

Avataron : Justin Baldoni
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Szomb. Május 05, 2018 6:52 pm
 



 

Csak egy félmosollyal vontam meg a vállam feleletére. Persze, az arcára volt írva, hogy mit gondol erről. És persze, gondolom a legtöbb ember rávágná nekem, hogy csak beképzelem, hogy ez a negatív hatás tőlem eredt, de lássuk be, mi volt a közös pont ezekben az emberekben? Én. Rendben, persze, édesanyám beteg volt, amit talán tényleg nem én okoztam, de neki meg én voltam a mindene. Ahogy minden szülőnek a gyereke. De meghalt, és apával magunkra maradtunk. Vagyis, velünk volt már akkor a nejem is, Julianát az iskolából ismertem, de akkor még nem voltunk házasok, csak iskolatársak. Utána meghalt apa, mikor az apjától örökölt zsebóráját védelmezte egy rablótól, amit nekem szánt. Ő meghalt, és nekem csak az óra maradt utána. Azután már csak a nejem és én maradtunk. És jó darabig ketten is voltunk csak. Utána jött Mateo, Juliana pedig nem sokra rá elment... és úgy halt meg, hogy amikor utoljára beszéltünk, veszekedtünk. Vagyis ő veszekedett velem, mert a munkám és az apaság feladatai között nekem épp katyvasz volt... Nem, ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy a munkám fontosabb volt, mint a fiam, csak... őrült nap volt, és nem gondolja az ember ilyenkor, hogy egy ilyen őrült nap valakivel az utolsó lehet, ezért el kéne dobni mindent, mert aztán már nem lesz mód rá, hogy rendbe hozzuk, amit elszúrtunk. Juliana azt mondta nekem utoljára életében, hogy sosem vagyok ott. Aztán pedig meghalt. És nekem már csak Mateo maradt, aki szintén majdnem meghalt az anyjával együtt... és most jött ez az átkozott karantén, amibe azért keveredett egyedül a fiam, nélkülem, mert megint őrült napom volt... és a fene sem gondolta, hogy emiatt ennyire hosszú időre elszakadunk egymástól Mateóval, és ő ekkora veszélybe kerül... És itt van Selena, aki talán ott sem lett volna aznap, ha mi nem vagyunk... ha mi nem keveredünk az életébe, talán ő sem került volna veszélybe. Isteni csoda, hogy mindketten épek és sértetlenek, pedig ilyen helyzetekben a szeretteim inkább meghalni szoktak, ők most mégis... valami végtelenül nagy csoda folytán élve megúszták... és Selena végig vigyázott a fiamra, amíg én... megint nem voltam vele, amikor kellett volna.
Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy a munkám egyszer az életünkbe fog kerülni... De ezt nem akartam neki elmondani. Láttam Selena arcán, hogy bolondnak nézne érte... így inkább nem mondtam ki mindezt hangosan. Megtartottam magamnak.
- Nem tudom... vagy velem van baj, vagy a cégemmel, de mivel nem az általunk épített épületekben szoktak odaveszni a szeretteim, csak én maradok. Tudod, azt hiszem, ez ilyen szakmai ártalom, hogy... szülőként, ha a fiamnak bármi baja eshet, az csak az én hibámból lehet, mert nekem kellene megvédenem őt minden bajtól - mondtam csak ennyit aztán, ahogy selymes bőre az arcomhoz ért. Kedves volt tőle, és talán kicsit szakmai ártalom is, hogy megpróbálta eloszlatni a baljós gondolataim, de... az évek és a rutin... azokhoz egy pár szó kevés. Ha túlél mellettem egy emberöltőt, akkor elhiszem, hogy igaza van... Azt semmiképp, hogy a fiam nem volt veszélyben, hisz ő és Mateo is nagyon is veszélyben voltak... még ha mindent meg is tett, hogy ne lehessen bajuk. A veszély ott volt velük összezárva. És nem tudom minek köszönhetem, hogy jól vannak, de... egy életen át adózhatok érte hálával. Meg is teszem, csak jól legyenek. Kettőből kettőnél teljesen és tökéletesen tisztán látható, hogy én és a munkám voltunk a bűnösök, amiért Mateo nélkülem került ezekbe a helyzetekbe, vagy egyáltalán beléjük került. Hisz ha ott vagyok vele, talán utol sem éri a veszély... de ezt már nem tudhatom meg, hiszen mindkétszer elkéstem...
Ez ellen tennem kell valamit, mert senki nem garantálhatja, hogy harmadszor is megússzuk.
De hiába minden baj és félelem, arra, amikor Selena megvallotta nekem titkát, muszáj voltam elnevetni magam.
- Ahh, nos... akkor téged már tényleg nem érhet baj, leküzdesz bármit és bárkit, ha ezt megtanítod Mateónak is, onnantól újra nyugodtan alhatok - mosolyogtam rá, hálásan, amiért igyekszik felvidítani, és egy kis hitet önteni belém. Nem akartam letörni a lelkesedését, hogy ezer meg ezer olyan veszélye van a világnak, mely ellen a box kevés. Ilyen a betegség, a pisztoly csöve, egy baleset, vagy egy kósza halálos vírus... de olyan kedves volt, nem akartam lehervasztani a hangulatát. És jólesett hogy próbálkozik. És én is inkább szerettem volna optimista lenni... hiszen hamarosan újra láthatom a fiam, és szeretném, ha még az árnyékát sem fedezné fel rajtam a borús gondolatoknak. És ez igazából Selenára is igaz volt. Most, egy új reménybeli kapcsolat hajnalán inkább nem szeretném, hogy olyan embert lásson bennem, aki csak a rosszra tud gondolni. És nem is volna igaz... most ezekben a dolgokban tényleg borúsak a gondolataim, de ez nem azt jelenti, hogy csak effélék vannak bennem. Sok egyéb is van, amiket talán észre is vett a csókunkból. Sok remény, és vágy, szenvedély és hit. Ezeket szeretném feléjük sugározni. A démonjaimmal majd megküzdök menet közben.
Azután, hogy az orvos megérkezett, és sikerrel legyőztem az elém állított akadályait, büszkén és boldogan fogadtam Selena válaszát a kérdésemre. Őszintén bíztam benne, hogy megadja magát, mert tényleg szerettem volna, ha hazajön velem, és nem hagy ott bennünket Mateóval. Meg úgy egyébként sem megy el. Annyi időt elpazaroltam az önsajnálatra, hogy most már nem szeretnék egy percet sem elvesztegetni, amit velük is tölthetnék inkább.
- Hát, tudod... üzletember volnék, vagy mi, ki kell használnom a kínálkozó lehetőségeket - kacsintottam rá, de azután kezemmel glóriát rajzoltam a fejem fölé. - De cserébe én megígérem, hogy jó leszek, és szófogadó, és... azt teszem, amit a doktornő parancsol - ajánlottam, egy jól nevelt úriember mosolyával társítva. Végülis, ha már kicseleztem... őt és az orvosom is, annyi jár, hogy eloszlassam félelmét, hogy bajom eshet, ha hazamegyek. Nem akarom, hogy végig azon kattogjon majd az elméje, vajon mikor csuklok össze holtan. Nem akarom, hogy féljen mellettem. Azt akarom, hogy ő is jól legyen, és mi is. Lehetőleg mindhárman.
Mikor ajkait hirtelen az enyémeken éreztem, mosolyom kiszélesedett, és elkaptam a derekát, hogy magamhoz húzva tarthassam meg, ám mielőtt még bármi folytatáson is törhettem volna a fejemet, az ajtó újra kinyílt, és ezúttal egy nővér jelent meg a szobában, azzal, hogy jött kivenni az infúziót a karomból, lekapcsolgatni a pittyegő gépekről, meg effélék, és megkérte Selenát, hogy a folyosón várakozzon, amíg ezekkel elkészülünk és átöltözök, azután a nővérpultnál átvehetjük a zárójelentésem, meg aláírhatom a papírjaimat, és utána mehetek is haza. Amitől én már most örvendeztem a gondolatra is, hogy elhagyhatom az épületet, és hazamehetek, ráadásul újra a fiammal lehetek! És Selenával!
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Avataron : Gina Rodriguez
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
Pént. Jún. 22, 2018 10:30 pm
 



 



Galena <3



Egyáltalán nem tetszett, amiért önmagát okolta a történtek miatt, hiszen semmi ilyesmiről nem volt szó. Egyszerüen csak szerencsétlenek voltak a körülmények, ennyi az egész. Megesik néha az emberrel. Még a legszerencsésebbekkel is. Különben is, én nem hiszek a szerencsében. Igaz, néha történnek pechesebb események is, de attól még nem leszünk szerencsétlenek.. ha erősek maradunk minden nehéz helyzetből képesek leszünk kimászni előbb utóbb. Ilyen az élet. Ki kell hoznunk a legtöbbet azokból a kártyákból, amiket nekünk kiosztottak annak idején a születésünk pillanatában.
- Ugyanmár, ez badarság. Ne hárítsd magadra a felelősséget! Azzal senkinek sem lesz jobb, de kiváltképp neked nem. Ami történt, megtörtént, a legtöbb amit tehetünk utána, ha leszűrjük a tapasztalatokat, ha vannak, elfogadjuk, majd továbblépünk. - Próbáltam jobb belátásra téríteni, hiszen egyáltalán nem tetszett az, ahogyan önmagát látta hibásnak. Persze, amilyen makacs tudott lenni néha, nem hiszem, hogy ennyi elég lett volna neki ahhoz, hogy meggoldolja magát, de azért én nem adtam fel.
- Én szívesen átadom Mateo-nak  a tudásom. - Kacsintok rá kacéran. - Most komolyan, a problémák bármikor bekövetkezhetnek, az ellen sok mindent nem tehetünk, sőt.. ha folyton mindenben a rosszat lássuk, azzal csak pont azt is érhetjük el, hogy bevonzuk a bajt az életünkbe. Úgyhogy maradj optimista, ha azt akarod, hogy Mateoval ne történjen semmi baljós. - Csavarom ki ügyesen a szavaimat, amolyan meggyőző beszédképpen.
Tudtam, hogy csak viccelődik velem, de valamiért mégsem bántam. Azt hiszem, túlságosan is megkedveltem Gaspar-t, ami biztos vagyok benne, hogy a mostani viselkedésemen is látszik. Túlságosan is fontosak lettek a számomra Mateo-val.
- Remélem is, hogy szótfogatsz, mert igenis lesz veszíteni valód, ha rossz leszel. Hozatlak vissza! - Juttatom eszébe íncselkedően kiöltve rá a nyelvemet.
Aztán ismét elmerültünk.. khm egymás társaságában, de nem tudtunk egészen utat engedni a feltörő vágyainknak, mert kis időn belül az ápolónő visszatért a korterembe a szükséges intézkedések miatt, engem közben arra kérve, hogy odakint várakozzam a páciensünkre. Akkor, abban a percben még teljesen a korábbi jelenet hatása alatt voltam, így beletellett egy-két percbe amíg leesett, hogy mit is mondott a kolléganőm. Kicsit kínosan éreztem magam utólag, dehát na.. megértheti, biztos ő is volt már hasonló cipőben, mint én most.
Ahhoz képest, hogy előbb távozik Gaspar a korházból mint kellene, minden túlságosan is zökkenőmentesen alakult.
Miközben  a nővérpúltnál a zárójelentését intézték, majd aláírta a papírokat, az én  torkomban is egyre nagyobb gombóc kezdett el nőni. Oké, kiengendték, ez eddig szép és jó.. viszont innentől teljesen az én felelősségem lesz ha bármi is történni fog vele. Készen állok én erre a feladatra? Hiszen pszichológus vagyok és nem pedig ápoló..


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: 226-os kórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
226-os kórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: