Parkoló (Good Bar)

Roux
& Roux

Összefutottam Desmonddal, elég gyér állapotban volt, bár tudom az okokat és elég szomorú a dolog. Felakartam vidítani a hapekot, tulajdonképpen Raoul legjobb spanja, ismerem én is évek óta, de nem melegedtünk össze, mint azok ketten. Elhívtam egyet dumálni, sétálni a parkba, majd beültünk egy kis frissítő sörre, egy kicsit piálni, meg dumálni. Na meg foci meccset nézni. Szidtuk mindkettő csapatot, mert eléggé böszmék voltak és strucc-politikáztak is közben.
Szarok voltak. Bemelegedtünk.
Dartsoztunk. Egyszer én vertem meg, aztán rögtön vagy hatszor ő, kétszer én, tizenkétszer ő. Hát ez se az én játékom. Tulajdonképpen nem sok játékban vagyok jó, max csak fogadásokban, de az…sallangos. Neki állt végül mesélni a feleségéről és amiket együtt átéltek. Eleinte hallgattam, aztán már azt figyeltem mennyi mindent rendelt. Oké én is ittam, de ő? Megittam egy üveg sört, meg egy kis pálinkát, ő meg ennek a tripláját issza most! Fizetni akartam, hogy most már maradjon annyiban ez a meglódultsága, de ő csak magyarázott tovább.
Pötyögtem egy SMS-t Raoulnak.


A mobilt hamar eltettem, majd a csávókám mellé léptem, azért ódzkodtam attól, hogy nehogy lerókázzon. Nem tenne jót. A szavait elengedtem a füleim ellett, páron csak mosolyogtam egy jót. Bírom a részegeket. Lassan kivezettem a bárból, hol el kellett kapnom, hol meg taszigálnom és húzogatnom kellett hogy végre kiérjünk az ajtón. Sokan bámultak minket, de ez ezzel jár. Kint pedig neki állt ökörségeket magyarázni, hogy szeretne a felesége után menni, pár másodperccel később meg valami mentőst akart kitépni a bőréből.
Újabb SMS-t küldök.


Desmond neki állt magyarázni nekem fenyegető ujjas mutogatással, magam mögé néztem és csak sasoltam, mi van? Már a sárkányt is látja? Akkor már gondok vannak a fejeddel édes! Nagyon megindult, de visszatartottam valami lelkesítő tréninggel. Szarul vette és az ütései ugyan elindultak, de amolyan lányos pofonok lettek a levegőben elszállva…
Többet nem viszem el sehová sem! Majd a nagy cimbi elviszi!
Így akarjon jót az ember. Újabb lendülettel jön, de elveszíti az egyensúlyát és a földet nyalja fel… én meg csak megkönnyebbülten fújok egyet. De csak térdepelve magyaráz valamit az orra alatt. A hajamba túrok és körülnézek. Jöhetnél már komolyan!

Roux kontra Roux

A heti nagy bevásárlásról tartottam haza fele három zacskóra való élelmiszerrel, amik közül egyet a bal alkarommal tartottam meg, amikor jelezte a beérkező üzenetet a telefonom. A pár lépésre lévő gyalogos átkelőhöz érve halászom végül elő a zsebemből, hogy kihasználjam a pirosra váltó lámpát. A képernyő zár elhúzása előtt csak egy kevésbé fajsúlyos furcsállás költözik az arcomra, ahogy a bátyám nevét olvasom, ami az sms-hez jutva már egészen haragossá válik. Hangosan elkáromkodom magam, miközben taxitársaság után kutakodok a kapcsolati listámban, itt kell lennie valahol az egyiknek..
- Jó estét, a STITA Taxit hívta, hová és mikor mehetünk Önért?
- Estét, a Howell és a tizenkettedik utca sarkára kérnék egy autót. Lehetőleg minél hamarabb.
- Máris nézem.. A közelében van az egyik fuvarozónk, értesítem, öt percen belül ott lesz.
- Köszönöm.
Egyből megszakítottam a vonalat, nem vártam választ a túlvégről és csak ezután kezdtem bele a válasz megírásába. Nem vagyok egy hirtelen haragú ember, de a mostani húzásával látatlanba is kihozott a sodromból Ralf. Nem is kicsit teszem hozzá. Felnőtt ember létére nem vette észre, hogy nem egy általános rossz napról van szó Desmond-nál? Gondolom az alkohol szokásosan elnyomta az arcszesz illatát is, márha használt egyáltalán, mert még egy józanabb pillanatában megborotválkozott aznap. Csakis megszokásból..
Nem kezdtem bele fejtegetésbe, bővebb válaszadásba. Egyáltalán nem láttam értelmét, a szükséges információk benne szerepeltek az üzenetben. Alany, állítmány, idő. Ezt tudja értelmezni legalább. Idegesen feszülnek rá a telefonra az ujjaim, amíg meg nem pillantom a taxist, aki várakozón megáll a sarkon az előbb hívott társaság matricájával az ajtaján. Intek neki és sietős léptekkel teszem meg a maradék távolságot.
Önnek egy új üzenete érkezett:
Cseszd meg?
Nem méltatom válaszra a sürgetését. Abba bele sem gondolt különben, hogy az én munkaidőm az övével ellentétben nem kötött és talán onnan próbálok meg elszakadni? Mázlija van, hogy mára végeztem, amikor befutott az első megkeresése. Rohadt nagy mázlija, különben ennél is jobban felhúznám magamat. A bár parkolójához érve jelzem a taxisnak, hogy ne menjen el, hanem várjon meg, amíg felszedem a második utast és egyúttal biztosítom a pótdíjról, amit kifizetek, ha incidens történik a kocsi belterében.. Ez a legkevesebb, nem? A cuccaimat a hátsó ülésen hagyom, a kelleténél valamivel hangosabban csapom be magam mögött az ajtót a kiszállás után.
Kicsapta magát. Megint. A földön fekszik, ő meg csak áll mellette, mint valami parádézó majom. Megáll az eszem.. Hány éves, tizenkettő?
- Mennyit ivott? – préselem ki magamból a kérdést, mindenféle köszönés és köszönet nyilvánítást mellőzve a szembe találkozásunkkor. Nem kell sokat találgatnia ahhoz, hogy leolvassa rólam mennyire hasonlítok azokhoz a bombákhoz, amiket ha rosszul piszkálnak meg egyből felrobbannak.
Nem kérem a segítségét, az kéne még. Látom hova vezetett az ő segítői készsége. Egyedül próbálom meg ülésbe feltornázni Des-t és megpofozom kicsit élénkítőleg, hogy valamelyest eszméletéhez térjen, ha maradt annyi józan esze, ami nincs az ital befolyása alatt.
- Hogy a fenébe nem vetted észre, hogy nem csak arról van szó, hogy rossz bőrben van?! Az Isten szerelmére, fényes nappal sem néz ki - sokkal - jobban ennél. - morgom a vállam felett neki a mondandómat, de csak a második felénél nézek ténylegesen a bátyámra. Mindig igyekszem a dolgok jó oldalát nézni, ami igaz az emberekre is, de jelen pillanatban az engem elöntő méregtől semmi ilyet nem látok, ahogy ráemelem a pillantásomat.. Ekkora hülyeséget még sose csinált. Ekkorát tudomásom szerint nem, ami nem csak őrá van hatással.

Tesó végre befut, aminek roppant mód örülök, nem nagyon parádéznák egyedül egy részeggel… nem is tudok vele mit kezdeni az az igazság… kihozni még kitudtam, de ha neki áll felesleges köröket futni, hát én nem megyek utána. Eskü! Bár amilyen barom vagyok, akkor próbálkozok valamelyest. A tesómért mindent, ha már a haverja került ilyen rongy állapotba.
Kérdésére sóhaj szakad fel belőlem, láthatja, kikészült, de válaszolok, örüljön neki. - Eleget. - figyelem, ahogy felpofozza nagyjából, majd folytatom. Legalább egy kissé lényegesebb infóval… - Két üvegsör, 4 stampedli pálinka, meg szerintem volt is még benne. – vakartam meg a tarkóm ártatlanul, honnan a faszomból szoptam volna ki, hogy volt benne pia…mert tiszta olyan volt a tag, mint egy józan seggdugasz! Erre meg tessék… én vagyok a szar szemét állat. Soroljam még? Leolvasom Raoul arcáról, hogy jól belenyúltam pár dologba, de majd kiheveri ezt is. Azzal hogy kiüt, azt meg túl élem. Köztünk ez már megszokott, hogy egymás torkának ugrunk, de tökre jól megértük egymást. De Ő az orvos, állapítsa meg a dolgokat, vagy ez már annyira nem megy neki?
- Maradj már! - csattanok fel kicsit hangosabban és széttárom a karom. - Honnan tudtam volna, hogy nem áll meg ennyinél? – a karom eközben leeresztem. - Nem volt a kurva homlokára írva, nagy betűkkel, hogy hahó, ma már ittam, kösz nem kell több. - pillantok a csávóra egy kisebb sóhajjal, talán megmarad talán nem. - Azt meg rohadt mód nem említetted egyszer sem, hogy azóta rendszeresen iszik, mert a kinézete olykor nem mutat erről tanúbizonyságot Raoul! – rá kenném? Ugyan. Tisztában vagyok hogy meghalt a felesége, de arról már nem tudtam, hogy rendszeresen iszik és megakar ölni egy ártatlan mentőst, vagy kit… - Gondolkodtál már, hogy elvonóra vidd? Mást úgy se tehetsz érte…. – pillantok öcsém vonásaira és igen, sejtem hogy ez nem megengedett egy barátságban … ha a legjobb pajtija, akkor nézze már az érdekeit is. Ha így folytatja Desmond ezt a piálást, előbb utóbb kinyír valakit. Vagy saját magát.
Ezt meg egyikőnk sem akarja.

Nem csak a túlzott mennyiségű alkohol miatt nehéz egyenesbe hozni és felültetni Des-t. Ismét rátelepedett az agónia, ismét a földet nézi ahelyett, hogy fentebb tartaná a fejét és ez nem csak a fogyasztásának köszönhető, ez egy makacs döntés a részéről, amin a helyre pofozgatás sem segít. Az hagyján, hogy a bátyámra haragszom, rá is kezdek, de mindent csak sorjában – amíg van lelki nyugalmam ezt a tervezetet megvalósítani.. A kérdésemre kapott válasz hallatán összeszorítom a fogaimat, nehogy hasonló stílusban vágjam hozzá a véleményemet arról mennyire hasznos információt osztott meg. Jó, hogy nem kezd magyarázkodásba, mi szerint csak vizet ivott, amit a gyomrába érve Jézus urunk borrá változtatott.. (Már meg ne haragudj a komolytalan gondolatért odafent.)
Megragadom az ing nyakát, hogy ne annál fogva tartsam meg, mielőtt újra felnyalja a földet, mert nem akarja ugyanezt magától megtenni.
- Még szép, hogy volt benne. – nem keresem Ralf tekintetét, rá sem nézek a visszafogottabban elmorzsolt megjegyzésemnél, ami sokkal inkább szól most a velem szemben lévő idiótának. Egy szóra sem fog emlékezni belőle másnapra, az este történései jó, ha nagy vonalakban be voltak képesek ágyazódni a szürkeállományába. A részletek több kapacitást igényelnének, aminek a leépítéséről volt ki gondoskodjon.
Könnyű nem észre venni magad körül a dolgokat, nem igaz? Élni bele a nagy világba, mint aki senkinek sem tartozik semmivel és akinek a következmények nem számítanak, mert mindig lesz egy balek, aki foglalkozik velük, megoldja a felmerült problémát.
- Honnan..? Talán kinyithattad volna a szemed. Nagyon könnyen takarózol azzal, hogy oh, te nem tudtad, nem láttad rajta, amit mindenki más érdekesen módon igen, észrevett. – fordulok egészen hátra és továbbra sem eresztem el a kapaszkodómat, hogy az elveszített egyensúly miatt mindketten dőljünk, amikor magával ránt guggolás közben. A friss levegő általában segít, főleg az esti  hűvös abban, hogy nap végére  visszaszerezzem a megszokott nyugalmamat, hátra hagyva a felgyülemlett feszültséget, de ez most kevés. Ennek az eredményét tapasztalja Ralf is. Talán egy fokkal erősebben, mint azt megérdemelné.
- Nem egy rohadt idegenről van szó, aki szembe jön veled az utcán és teszel rá milyen állapotban van, nem a te dolgod. Persze, azon hogyan is látnál változást? Nincs viszonyítási alapod, de könyörgöm.. Tényleg ennyire csak azzal foglalkozol mi lesz a következő szórakozásod? – a vádló él elképedéssé alakul át a végszóhoz érve. Finoman fogalmaztam, nem borítottam rá az egészet és meg-megrázom a fejemet, mielőtt a ráérkező replika következhetne. Des mellé lépek és a hóna alá nyúlva, kezét a vállamon átvezetve igyekszem felszedni a padkáról.
- Persze, hogy gondoltam rá. (…) Többször is, de egyéni döntésen alapszik: akkor távozik, amikor akar. Az első nap végét sem várná meg, mert nem ismeri be. Az alkoholizmus ne haragudj Ralf, de nem olyan dolog, amit külön körbe fogok kürtölni, hogy „oh, figyelj rá, vigyázz vele”. – állok meg egy pillanatra, amíg talpra állítom az alkoholt gőzölgőt az oldalamon. Nem, nem fröcsögök, nem indulatból szóltam. Ez már távol áll tőle.
- Más viselkedés, más hangulat, újonnan felvett szokások, külsőleg is megmutatkozó hanyagság, piaszag, hadd ne soroljam, mindegyik érzékelhető kis odafigyeléssel.. Ah, valószínűleg te fizettél mindent, nem igaz? Biztos jó mókának tűnt az elején. Hadd gratuláljak. – nyújtanám a kezemet, hogy demonstráljam, de.. Mindkettő foglalt. Ismételten megingatom a fejemet. Nem, tényleg nem tudom megérteni az ő szemszögéből milyen tűnhetett, mert számomra magától értetődő, természetes, hogy nem megyek el a látható problémák mellett..

Volt benne. Hát azt kurvára leplezte, elég jól ami azt illeti, mert szín józanul dumált mindenről és még magához képest is jó kedvű volt. Vagy tényleg csak én nem vettem észre mert nem mindennap látom? Fogalmam nincs ami azt illeti, de nem biztos, hogy öcsikének van igaza. Mert a legjobb haverja. Újabb szavak törnek fel Raoulból, amire már kisé összeszűkül tekintetem, de nem szólok…még nem.
Figyelem a mozdulatot, amivel felakarja segiteni a földről, nagyjából sikerül is, Des meg sem szólal, semmi nem jön ki belőle…egy néma rongyként csüng Mar-on…tiszta K.O. az ember. Most ezt tényleg rám akarja kenni?
Ne már? Kenőkést hozott magával?
Anélkül nem fog menni. Nem okolhat engem…
Elképedése kérdezésekor egy kést szúr a szívembe és jóformán kettészeli azt… a bátya vagyok és ennyire utálja azt, hogy olyan vagyok amilyen.
Jó hát elismerem, nem sokan bírják ezt a stílust, amit megengedek olykor magamnak, de mégis csak jobb, mint törni, zúzni minden egyes anyázásnál… vagy épp szétcsapni valakinek a fejét.
Az öcsém kifejezetten gyűlöli ezt, amit mutatok, nem egyszer tette már szóvá, de leszartam finoman fogalmazva.
Nekem ez és így lett az életem. Fel kellene nőni, ez annak lehet már a jele…
De Desmondnak már rég elvonón kéne lennie, említést is teszek rá, de persze, hogy a barát viszonyukat hozza előtérbe és nem azt, hogy neki mi is lenne a jó.
- Mi vagy te, valami pszihomókus? Nem áll jól! - gondolok itt a pszichológusra… mert amit itt most ledarált nekem, ez teljesen úgy hangzott, mint valami elmi képzés. De komolyan, ha a haverja, akkor tennie kéne valamit érte. Mert az, hogy haza viszi, mint ahogy most is teszi, azzal ez a probléma nem oldódik meg…
Folytatja az okoskodást, mintha mindent tudna úgy viselkedik, kezd bennem is felmenni a pumpa…mert azt hiszi, hogy móka az egész világ számomra. Hát baszd meg, de komolyan.
- Raoul! Befejezted!? - dörrenek rá szavai végén, mert ami sok az sok, de tetőzöm egy újabb komolytalansággal, de élesen csendülnek továbbra is a szavak. - Bocs, hogy nem hajolok meg a gratulációd előtt, de fel is dughatnád, nem megyek vele semmire. - egy gyerekes mosoly terül el képemen, amivel csak tovább hergelem az öcsémet.
- Annyira okos vagy, ugye? Akkor mond már meg nekem, hogy mit akarsz kezdeni vele? Bedobod az ágyba, hogy újra elismétlődjön ez? Megéri? Neked biztos, mert amíg alszik semmi dolgod vele, ugye? - addig van nyugtod. Tenném hozzá, de így is olajjal akarom oltani a lángokat. Ezt a kettőnk közé ékelődött falat, csak mi tudjuk lebontani. olykor sikerül félig, de ilyenkor újra épül.
Testvéri viták.. elkerülhetetlenek. De az hogy meggyűlöljön tulajdon öcsém…elviselhetetlen lenne.

Egy másodpercre sem fordul meg a fejemben felvenni a pocskondiázó megjegyzését. Ez nem érv, ez nem releváns, ez csak egy nagyra nőtt gyerek megnyilvánulása, aki nem tud mit érdemben hozzáfűzni a felnőttek dolgához és próbál olyanba kapaszkodni, amit ismer, tud: hasonlítgatás, a nyilvánvaló megállapítása.. Pszichológus? Valóban? Talán jobban fest tőle Des, hogy ezt kiadta magából vagy én ki vagyok segítve? Messze menően nem. Válasz nélkül marad a felszólalása, akad fontosabb dolgom, mint ezzel foglalkozni, mert a következő pillanatban kiszalad az erő ennek a majomnak a lábaiból és a teljes súlya rám szakad, amit meg kell tartanom. A karját igyekszek még jobban áthúzni a vállamon, hogy stabilitást szerezzek neki, mire újfent megcsapja az orromat a pia szaga – nem, a magára fújt pacsuli sem nyomja el.
Az utolsó csepptől még nem bucskázott át a víz a pohár peremén, sikerül higgadtsággal elfednem a haragot, amiről – mit sem sejtek, hogy – hihetetlenül rövid időn belül le akarja rántani a leplet a felháborodásával. Nem segít, ott áll és kérdőre von mindazok után, ami az ő készséges közreműködésével ért be ebbe a célba, ahol nem tudom mennyin múlhatott volna, hogy nem a saját hányadékában fetrengve találtam rá. A hosszas lajstrom után, amit a fivéremre zúdítottam csak egy halk nyöszörgést képes kipréselni magából az ittas idiótája, míg Ralf.. Nem kell találgatnia ahhoz, hogy vajon milyen vélemény ül ki az arcomra, mitől tartom vissza magam egy mély lélegzetvétel képében. Befejeztem-e..? Be. Teljesen, mert nincsen értelme a számat tépnem az ő esetében.
- Meghallod, amit meg akarsz, nem igaz? – összeszorítom a fogaimat, az állkapcsomat, ami hangosan roppan a nyomás következtében. A gratuláció, az én módszereim, az én érdekeim. Elfordítom az arcomat és elképedten fújtatok egyet, miközben feljebb tornázom ezt a rongyként rángatható szerencsétlent az oldalamon. Eszem ágában sincs belekezdeni, hogy kidolgozom a belem is és emiatt nincs időm mindent egymagam intézni, kocsmázásra főleg nem. A sárral dobálózást kihagyom, kössz. Folytassa csak ő.
- Háríts nyugodtan azzal, hogy mihez tudsz és mihez nem kezdeni, mit hogyan és hogyan nem tudok megoldani, de ne merd számon kérni rajtam, miközben még arra sem voltál hajlandó, hogy felszedd a rohadt földről vagy nekem segíts benne! Állsz, nézel, kényelmesen beszólogatsz abba hogyan intézem, amikor tehettél volna valamit kívülállóként intézted, nem vettél róla tudomást, nem figyeltél oda és most rákérdezel én mit fogok csinálni annak érdekében, hogy ez változzon? Megmondod mi lenne a legjobb, miközben halvány fogalmad sincs mi mindent próbáltam már? Nem Ralf. - indulok meg egyenest a nem messze álló taxihoz Desmond-ból kicitálható leghatározottabb léptekkel. - Menj vissza a kocsmába, kössz, hogy hívtál. Jó éjt! – hiába vagyok dühös, hiába csak a töredéke látszódik rajtam, míg a visszafogott hangomból már több sejthető ki.. Értékelem a hívást, de ennyi. Nem tájékoztatom a testvéremet, hogy nem a házába fogom vinni, hanem a kórházba infúzióra a sorozatos dehidratáltság miatt. Most van megürült kórterem, ahova egy éjszakára be lehet fektetni.
Intézem. Megyek vele és addig is erőt veszek magamon ahhoz, hogy elkezdjem bármihez is hasonlítgatni a bátyámat, aki remélem nem fogja az utunkat keresztezni a járműig. Mi a legjobb Desmond-nak? A rohadt életbe, azt vesztette el. Mi neki a legjobb.. Leszakad a képem.

Tisztában voltam vele: a múltat átírni úgyse tudjuk, de tanulni tanulhatunk belőle. Az elveket néha félre kell tenni a fontosabb cél érdekében. Főképp, ha nem látjuk, mi zajlik a színfalak mögött.
Gondolataim teljesen üresek voltak: tudtam, hamarosan úgyis kiderül, miről fog szólni az öcsém eszmefutatása.
Nem voltam a felesleges eszmefuttatások embere. De ő meg kimondja amit gondol, akár tetszik, akár nem… még felém is. Leszarom különben.
A testvéri szeretet erősebb a szememben, de neki megyek ha olyanunk van.
Zsigerből jönne, hogy ellenkezve fellépjek kijelentésével kapcsolatban. Pusztán csak annyi gátol meg benne, hogy bármilyen igazságtalanul hangzik is, de származik igazság a szavaiban.
Bármilyen ellenszenves, és viszketeg az idegeimre menése... a fenébe is, de igaza van!
De ugyan milyen tulajdonságbeli változást várna tőlem, amitől rokonszenvesebb lehetnék a szemében? Akkor az egész lényemet át kéne formázni ahhoz... az pedig még önzőbb dolog volna!
Nem gondolom, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás az ügyben.
Az, hogy szembesít a hibáimmal, még nem kelt bennem annyi tettvágyat, hogy tegyek is ellene valamit.
Hiszen tudva tudom, hogy hiába tennék ellene, mert ez egy tulajdonságom, amit nem lehet hipp-hopp kiűzni a testemből. Velem jár együtt.
Ha elkapja az embert a hév, akkor igen nehezen tud megálljt parancsolni a szájának.
Ez köztudott tény.
Megint csak a miért, az egyértelműen miért a miért-re. Egy ilyen katartikus magyarázatot, nem lehet csak két szóval szépen kisemmizni. A miért maga is egy érhetetlen fogalommal bírt. Ezt a gondolatot, még ha meg is lehetne ragadni, csupán csak homoknak tűnne a szemünkben.
Semmi jelentéssel. Semmi jelzővel. Az én miértem, ahogy a hasonló miértekhez sem egyszerű, és megfogalmazható. Egy indokom volt... azért mert más életet él. Mást, mint az enyém. Hiába a közös vér… más. Figyelem a taxiba való beülésüket.
… Jó éjt. …
A hajamba túrok  és az induló kocsi után nézek… nem hiszem el Raoul… menj a túróba. Velem együtt. Egy kőbe rúgok bele, majd haza indulok… nem kellett volna egyikünknek sem mindez.



// Köszönöm a játékot ÖcsiPók!!  Majd még ütközünk.    //

Így egészen konkrétan fingom nincs, hol vagyok. Addig még tiszta, hogy a crew szerzett egy kis fasza shrooms-ot és mindet benyaltuk, aztán szétrobbant a fejünkben az akvarell, de onnan kisikálták a testemből a valóságot és alig két perce arra térek észhez, hogy egy Harleynak öltözött csaj feje tesped az ölemben, ami tigriscsíkos. Mármint az ölem. Kell jó öt perc, hogy rájöjjek, miszerint egy belebújós, tigrises kezeslábas van rajtam, aztán levakarom magamról a bigét, átmászom a szőnyegen heverő bekómált testeken, majd rábámulok a vastagon csillámporos pofámra. Hát bazdmeg, miről maradtam le? Egy röhögés azé' elhagyja a számat, majd előkerítem a konyhát, ami vastagon úszik a színes konfettiben, amiből mondjuk a hajam is kapott, meg a talpam, me' nem vágom, cipőben indultam-e el Bug kecójából, vagy mi van. Remélem, nincs újév bazdmeg, me' piros szerpentin lóg a nyakamban és egy újabb adag konfettit köpök rá a konyhapultra, de aztán elnézek a falon függő naptárra, ami november végét mutat, szóval... Végül sikerül red bull-t túrnom, de a Reese's helyett be kell érnem egy szaros Toblerone-al, amit már csak az utcán sikerül kibontanom, ahogy a papírját a földre kúrom, majd elkezdek nyammogni rajta. Így első blikkre késő éjjel lehet, de nem mernék rá megesküdni, aztán belegyalogolok egy tócsába, magam mögött hagyva némi csillámport és fűzöld, meg ibolyakék flittert. Egyébként még mindig fingom nincs, hol lehetek, ráadásul a mobilomat sem találom, de biztosra veszem, hogy Bug íróasztalán kallódik a zsebem helyett. Bár jobb is, mert elnézve a helyzetet, esélyesen elhagytam volna, amikor megbaszott az a csillámpóni, hogy a végén ráverje a fejemre. Elhaladok pár padkára okádó tini mellett, meg elhajítom az üres lónyál dobozát, de mivel egy értelmes arcot sem találok az utcán, így megindulok a távolabbi bár irányába. A kocsisor helyett a motoroknál állapodom meg, de nem balfaszkodni akarok, me' ha egy alapos verés után még a kórházba is eljutok, akkor a bratyóm még jó tíz évig ezzel fog basztatni. Már, ha ugye megélem azt a tíz évet, ami nem túl reális, de há' ezen most nincs is sok idő agyalni.
- Csá - harapok a csokimba, majd fejem a legnormálisabbnak tűnő pasi felé fordítom, hátha. - Nem vágod, hol a faszomba' vagyunk? Mármint, a város még megvan. A'sszem... - hunyorgok, mert aztán ki tudja, de nem dereng, hogy bármiféle kocsiba beültem volna, vagy nem'tom. Elég sok minden nem dereng, szóval azon se akadnék különösebben fenn.
- Amúgy nincs egy cigitek? - Az pláne rám férne, baszki.

Enril és Étienne

A tagokkal még a hegyekben találkoztam, már akkor lepacsiztuk, ha erre járnak, akkor gurulunk egy nagy kanyart. Ez az idő most érkezett el. Fogalmam sem volt, hogy a városban létezik egy ilyen banda, kocsmába beülős annyira nem vagyok, mégis, most jó bandázni és jó kiülni sörözni. A döntésem következményeit most szívom, ha lehet a szóval élni. Akkor húztam el a belem, amikor a legjobban lett volna rám szükség. Vagy csak én hiszem magamról? Tök mindegy. Ez van, osszam be, s ennyi. Így aztán inkább nyeregbe pattantam, amilyen hamar csak lehet, s éltem a lehetőséggel. A nagy kanyar nagynak sikerült, félig lefagyott a kezem, ahogy a hegyek felé vettük az irányt, azt pont nem gondoltam volna, hogy arra is kanyarodunk.
A békés ücsörgés egy kis sör mellett, moci mellett, igazán üdítő élmény, végre melegednek az ujjaim is.
Annyit érzékelek, hogy erősen szuggerálják a hátam mögötti területet, így pont felé fordulok, a hirtelenjében nem is tudom, minek nevezzem kölyök felé. Végigmérem. Fojtott röhögést sem hallani, azért ők sem mennek a szomszédba, tajrészegeskedésért, értik, mi az ábra a kölyökkel.
- Ott biztos nem – ejtek felé egy halvány mosolyt. Mentős véna, lazán lepörgetek minden nehéz szitut magamról, még ha ez nem is annak tűnik. A végigmérésemben némi szakmaiság is benne rejlik. Ha totál K.O. azonnal viszem a detoxikálóba.
- Igen, melyik város? – kérdezek vissza egyből, mintegy ellenőrzésként. Azért egészen jól elvan, ha már ilyen helyzetfelismerő képességgel rendelkezik. Menőzni ugyan nem fogok a hivatásommal, elvégre, ha másnapos, akkor olyan mindegy, ha szétlőtte magát, akkor még inkább, ha meg részeg még mindig, akkor is olyan mindegy.
- Van. És kérsz is? – a belső zsebembe nyúlok a cigis dobozért, Billy az öngyújtóját nyújtja felé.
- Sör? – ha piát ivott, éppen az segít neki még jobban visszabillenni. Kutyharapást szőrivel.
- Egyedül vagy? – nézek körbe, s ha kért piát, landol a kezében egy bontatlan doboz a társaságtól, egy vállveregetős röhögés közepette, s hallani a csoportban a jó kis buli lehetett megjegyzéseket is.
- Jules – nyújtom felé a kezem.
– Egy fuvar szabad hazáig, ha úgy gondolod – nézek a motoromra, amivel itt nem lógok ki annyira. A srác annál inkább, úgy bele fognak kötni, ha így vonul végig, hogy valóban kórház lesz a vége.

Attól függetlenül, hogy esélyesen még a segglyukamban is csillámpor van annyira nem necces a helyzet, mint mondjuk egy átlag csütörtök éjszaka, de azé' a mobilom hiányát megérzem. Ja, meg persze kéne még egy pakk Reese's és cigi is, de azt majd később, elsőre próbálok magamhoz térni, ahogy mezitláb slattyogok végig az utcákon, majd beterpesztek a motoros banda fészkébe. Meglepődöm, hogy nem állnak le agyatlan kötekedni, de hát a faszom tudja, mit hoz még a hajnal. A szószóló tag poénos elszólalását elsőre nem is értem, de há' alig fél órája tértem magamhoz, szóval ezen senki sem csodálkozik. Ennek ellenére a bámulását kiszúrom, de mivel nem megbaszni akar vele, különösebben nem érdekel.
- Heh - vigyorgok a képébe, majd enyhén felvonom a szemöldököm. Innen nem nehéz összerakni, miszerint izgatja az elmeállapotom, meg hogy mennyire vagyok képben. Eleget vittek má' a sittre és a kórházba ahhoz, hogy levágjam a rutinkérdéseket. Pechére nem vagyok annyira szarul, és ezek szerint a gomba se ütött túlzottan be, ami mondjuk fura. Jó, a komplett parti kiesett, de hát faszom. - A pálmafákból ítélve Miami - mutatok körbe a parkolón, majd röhögve csóválom meg a fejem. Ebből azé' csak lejön neki, hogy szórakozom.
- Ja - veszem át a szálat, hogy a pofámba nyomjam, majd eldőlök a felkínált tűz felé. Na, milyen kurvarendes egy társaság ez, tüdőzöm le mélyen az első slukk nikotint. - Azt most passzolom, de még egy karton red bull jól esne - fintorgok, me' az az egy minden volt, csak vígasztaló nem. Másnaposan amúgy is behányok a sörtől, szóval nem erőltetném. Na, nem mintha alapjáraton mástól nem okádnám szét a belem, de ez van.
- Hát - lesek a hátam mögé, majd felemelem a talpam, hogy csekkoljam a rákeneődött csillámos gecit -, nagyon úgy fest. Mé', bevesztek a bandába? - röhögök, az meg tök mellékes, hogy rohadtul nincs jogsim, de még csak mocit vezetni se tudok, lol.
- Milyen buzis egy név ez - fogadom el a jobbost, majd rákenek egy adag flittert a markára. - En - viszonzom a bemutatkozást, meg tényleg nem kötekedni akarok, csak ami a szívemen...
- Wow, mi ez a vendégszeretet? Ha nem állsz le vele, dude, akkor összehatódom itt magam - vigyorgok, mint a vadalma, de mivel fingom nincs, hol vagyok, ezé' nyilván nem utasítom el. - Pöpec. De ezt a motort én a helyedben nem vinném be az Aurora gettójába, szóval vágod, merre van a Pike Place Market-en az Union Street? A SAM mögött - hunyorgok, me' a művészeti múzeumról azé' csak összerakja és onnan én se lakom már olyan gecimessze. Abban mondjuk nem lesz köszönet, ahogy mögé mászom, me' frankón rá fogok cuppantani egy zsáknyi csillámport a hátára. Ha ad bukót, felveszem, ha meg nem, esélyesen leszarom. Nekem amúgy se fontos ez, meg rühellem is, ha van valami szar a fejemen. Innen az út lehetne zökkenőmentes is, akár, meg próbálok ugye nem unikornisokat felöklendezni, de aztán valamerre bekapunk egy pirosat és ütemesen zúg be mellénk egy randa nagy járgány. Ül benne pár feka, meg a kötelező white trash, és valamit nagyon beszólogathatnak, de há' eléggé lefosom. Válaszul felbaszom a talpam a redva ablaküvegükre, ha má' így a seggünkben állnak, majd vidáman mutatok be a pofájukba.
- A'sszem érdemes lenne gázt adni - veregetem meg a csávó vállát, meg röhögve nézem végig a már alapból felbaszott kompániát. Faszszopók.

A röhögés megérkezik a válaszára, nem tőlem ered, én csak elmosolyodom, majd hunyorítok egyet.
- Egészen jól tudod, hogy Miamiban nőnek pálmafák. Kevesen jutnak el eddig – veszem a lapot, ami azt jelenti, hogy gáz nincs annyira, hogy sürgősen bármit kéne tennem.
- Redbull? Így is szállsz, Ikarus meg már elhúzott – koffein tud segíteni, nem ezek a szaros löttyök, amitől kifordul az én gyomrom is.
- Nem – én se megyek szomszédba a rövid lecsapásokért. – Csak ha nem egyedül vagy, a társad is biztos Paff, a bűvös sárkányozik.
Szemöldökömet felvonva nézek bele a tenyerembe, a csillogó flitterekre.
- Mondja ezt egy flitterekkel teleszórt, nem kevésbé buzisnak hangzó, En nevű fiú – vágok hozzá egy képet, jelzésként, hogy még okés a menet, belefér, most is vettem a lapot.
- Azért ennyire kedvesek nem vagyunk – mozdul meg az egyik tag a következőre, még ha vigyor is van a képén. Értik a dolgot, ám vannak náluk is határok. Ránézek, de már tudom, hogy jobban úgysem fog közbeszólni, ránk hagyja.
- Tudom merre van. Gettó – jót mosolygok rajta. Ha tudná, hányszor hívtak oda műszakban, nem csak részeg és szétlőtt művészekhez, mindenféle értelemben. Nem kispályás vagyok duma terén, mentősként pont nem verekedni fogok és elveszteni a türelmem.
A sisakot hagyom, a friss levegő legalább használ neki, így vagy úgy, aztán egy intés után máris a sötét szalagon fut a radiál.
A hang, ami mellénk kúszik, nem törődök vele, arra már igen, ahogy megmozdul, az én fejem is a mozgása felé, mert először azt hiszem, hogy lebucskázni készül. Magam elé kellett volna ültetnem, de olyan vidám a hátam mögé ficánkolt, mint egy szivárványhal. Csak azoknak van annyi eszük, hogy a morgóhalakat békén hagyják. Nagyot sóhajtok. Kurvajó. Nem szólok semmit. Nyugigyerek vagyok, ám ha arról van szó, hogy valakit móresre tanítsak, nem szólok előre, mit teszek. Így azonnal gázt adok, meg sem várva a zöldet, belehajtok a sárgába. A chopperekkel szemben egy előnye van ennek a járgánynak: pöpec gyorsan felgyorsul. Ha közben a félig potyautas lekenődik az aszfaltra, pucér lábbal, flitteres marokkal, ez esetben megtörtént a móresre tanítás. A következő akkor jön, ha utolérnének bennünket. Ami nem fog menni, mert a batár kurva lassan gyorsul fel, s mire észbe kaphatnának, addigra már be is nyeltek pár olyan pirosat, amibe muszáj beállniuk, mert a nagy hal kis hal mondás rájuk is érvényes.
A SAM felé veszem az irányt, a visszapillantóba nem nézegetek, nem szokásom, vezetésből meg rutinom van, lévén én vagyok a sofőr a kocsiban is, és ott nagy döggel és beteggel kell kettőhússzal száguldani az életéért. Ez ahhoz képest vasárnapi sétagalopp.
Ha meg utolérnek, még mindig van másféle lehetőség. Elvégre a kisgalamb itt van a hátam mögött, majd vele lerendezik a műsorszámot, az már nem az én dolgom
Lehúzódom az egyik járda mellé, ahol lehet parkolni és leállítom a motort. Hogy hogy nem, egy kórház előtt van.
- Innen már hazatalálsz, mezítláb is – mutatok a kórház felé, de felőlem oda veszi az útját, ahová neki jólesik. Annyira rosszul nem volt, de sosem lehet tudni.
Ha összeflitterezte a kabátom, abban nem túl sok köszönet lesz.

Visszahunyorgok rá, me' ezt azé' minden gyökér ötéves tudja, ha mást nem is, de értem én, mire megy ki a játéka és igazán nem akarok belerondítani, szóval a hajamba túrva mérem végig a környéket már így ötödjére is, hátha. Legalább a társaság humoránál van, ami kúl, ugyanis rühellem a begyöpösödött, érzelemhiányos menyéteket. Egész jól ellennék velük, ha más lenne a szitu és akadna a környéken egy automata tömve red bullal, de há' ezt pörgette a szerencsekerék, fahszom bele.
- Mi a pöcsöm az az Ikarus?! - vonom fel a szemöldököm, ugyanis kezdem elveszíteni a fonalat és lassan olyan érzésem lesz, mintha a gomba utóhatása fecskendezne abszurd szitukat az agyvelőmbe. Bár abban mondjuk helyet kapna pár pink sáskán pampázó elefánt és egymásba forduló virágtölcsér, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem a túlságosan is realisztikus látványvilág miatt.
- A haverjaim a'sszem félúton egy másik házibuliban kötöttek ki a többi gedvát meg leszarom - vonok vállat, me' onnan elég esélyesen csak homályból ismerek egy-két tagot, aztán valahol leesik, miszerint az egyik kis nyomorék tetű hívott el ebbe a szemétbe. Akkor valami fanbuli lehetett, zsír.
- Há' majdnem, me' biszex vagyok, de aztán néha pont emiatt megy egyre - vigyorgom a képükbe, ahogy végigkenem a tenyerét csillámmal. Sose tempóztam túl a partnereim nemét, mert amíg ihletet ad a szex, addig ott vannak az ecsetek, meg a vászon, mostanság meg úgyis ebben az extrémen groteszk nyitott szarban tolom, szóval ja, megsérteni nem fog. - Amúgy meg Enril, ha ez jobban nyelvre fekszik, vagy patkány. Utóbbi a street art nevem - röhögök, de kétlem, hogy ismernének.
- Ja, hát az kár - vágom rá csalódottan, de a hirtelen mozdulatoktól má' rég nem szarok be. Egyrészt, mert elég ratyik a reflexeim ahhoz, semmint ki tudjam védeni, másfelől pedig már hozzászoktam a verésekhez, most meg úgyis kábé úgy érzem magam, mint egy rongy, amivel húgyba kevert csillámport mostak fel egész geci este. - Aha, a gettó. Mondjuk a múzeum környéke már pont nem tartozik bele, szóval esélyesen nem karcolják végig a mocidat - biztosítom, ha már ilyen szívélyesen hazaránt.
Mákjára a bukót lespórolja a fejemről, amit jól tesz, ugyanis egész úton nyűgnék miatta, így meg csak marad a hátára tapadás, de azé' elveszett kiscsajként nem fogok rajta csüngeni, még ha erre is hajt. Egy ponton azért neki is leeshet, mennyire messze is állok ettől, ahogy talpam a mellénk hajtó kocsi üvegére toppan, a benti nyomorékok meg habzó szájjal fröcsögnek rám némi áldást. Az egyiket aztán még így a menetszél előtt kiszúrom, és túlságosan is ismerős a negró feje ahhoz, semmint szöget üssön a kobakomban. Nofaszom, ezt így is, meg úgy is meg fogom szívni, könyvelem el, amikor már átgaloppozunk pár lámpán és magunk mögött hagyjuk a vidám társaságot. Mondjuk kurvásul kell kapaszkodnom, le ne toszódjak, de szerencsére nem sikerül betont nyalnom és még az érkezés is kellően ironikusra sikeredik. A kórházat mondjuk ettől még passzolom, thenkjú.
- Ja, bár haza már nem mehetek - hunyorgok a háta mögé, hátha felbukkan az a tragacs, benne a megrakott verőlegényekkel, akik frankón be fognak sátorozni a műtermem elé. Öröm az ürülékben, miszerint Ganja ma melózik, de Bugékról fingnyi infóm nincs, a csóri pasim meg nyilván turnén veregeti a seggét a színpadon. Mehetnék Bradhez is, de múltkor elég csúnyán szakadtunk el egymástól, Ruben meg világmegvált és a rühes menedzserem is előbb baszna tarkón egy vibrivel, mint hogy kávét adjon. Opció még van, kedv má' azé' kevesebb. - Te, nem hívsz fel magadhoz? - dobom be, és nem igazán mozgat a tény, miszerint alig öt perce, ha ismerem. Ez sose szokott, őt talán inkább, ezé' még hozzáteszem: - Ma este már nincs hová mennem, viszont jót tenne a koffein - dobom még mellé, hátha, aztán vidáman a képébe vigyorgom. - Plusz, ha most elengedsz, a redva életbe nem sikálod ki a kabidból a csillámport.
Na, nem mintha így igen, de a szándék. Azé' a zsebembe túrok, hátha. Végül előhúzok belőle egy csomag foszforeszkáló óvszert, két, kólaízű nyalókát, egy lakáskulcsot, amiről fingom nincs, kié, meg az LSD mellett ott figyel egy kulcstartónyi Adventure Time figura, mint Finn és Marceline, de az a két dolcsi fog leginkább meg. - Fizetni is tudok, ha kell - libbentem fel a zsét, pofámon büszke vigyorral. Vackeráj kávéra még futja.
Na, mekkora egy jófej vagyok így hirtelen, banyek.

- Nem mi, hanem ki – többel nem szolgálok Ikarusszal kapcsolatban, ha érdekli, akkor majd utánanéz, lexikonnak nem született az agyam.
- Oké, tehát egyedül vagy, mint a kisujjam. És mezítláb – nézek a csupasz lábra. Fantasztikus megfázási előrejelzés, valahol ez sem az én bajom, nem vagyok az anyja.
- Attól még buzis – kacsintok rá. Nem foglalkozom azzal, ki kivel és hogyan, az mindenki magánügye. – Patkány? – illik rá, ki nem mondom.
- Kösz, a mocim nevében is – gyorsulási versenyeket, terepen bucskázást is kibírt már.
Egy képet vágva nézek rá, ahogy leveszem a kesztyűt és a tartóba dobom.
- Ne mondd. Akkor nem számított, amikor megkínáltad a talpaddal a muksó kocsiját? – mindenkinek több arca van, mentősként és riderként is ragadnak rám a helyi szókincsek és stílusok. Egy olyannal, mint Enril, szart sem érek a pezsgős partik finomkodó stílusával.
- Nem. Gondolkodtál volna előbb, hogy a lábad elindult. Ami mellesleg, meztelen – mutatok rá.
- Most, hogy mondod, mégis fel tudlak hívni magamhoz – biccentek a kórház felé.
– Kaphatsz huszonnégy órás megfigyelést, saját szobával és annyi kávét tolsz magadba, amennyit nem szégyellsz.
Sosem viszek haza „pácienst”, szakmai ártalom. Ha zűrben van, azt magának okozta, mint ahogy én is a sok szarságot, ami most a fejemre borult.
- Nem mondod – nézek rá. A kabátomnak már úgyis olyan mindegy.
A következő azonban mosolygásra késztet. Rendes kölyök ez, csak nem találta még meg a helyét a világban és lázadással remélni kitölteni az űrt.
- Hagyd a picsába– legyintek. – Ha már ennyire nincs kedved a csinos nővérkék szoknyája alá nyúlkálni, akkor más megoldás van. Pattanj fel.
Újból felhúzom a kesztyűt, ami valójában semmit sem ért az út alatt, de legalább nem fagyott oda a kezem a kormányhoz. Pár utcával arrébb megállok egy motel előtt.
- Van kiadó szobájuk. Ez elég lesz neked holnapig, egy tonna kávéval is – nyújtok felé jó pár dolcsit. – Meg egy cipőre is. Ha hálálkodni mersz, én ütlek le.

A válasza kellően misztikus ahhoz, hogy egy flitteres szemöldökfelvonás után pont leszarjam. Rá fél percre meg már el is felejtem - má' a kérdést -, aztán marad a nyomorék vállvonás, amit a szerinte hátrányos helyzetem összegzése követ, vagy mi a faszom van. A tekintetét azé' követem, de nem vágom, min akadunk most így kiscsoportosan fenn. Elvégre már az csoda, ha egyáltalán néha van rajtam zokni.
- Aha. Mert mi van vele? - bámulom meg a sötétkék festékben úszó lábujjaimat, ami legalább támpontot ad arra nézve, hogy az est folyamán volt szerencsém festeni. Na, frankó, a stricim örülhet, ha egyáltalán megvan még valamerre az a vászon és nem valakinek a kocsiját sikerült megint kipreparálnom, netán a partiszervíz kecójának a falát, vagy egyéb végtelen opció.
- Akkor ezek szerint mindketten buzisak vagyunk - röhögök fel, csak akadjunk már le erről a homározásról, meg különben is vigyorognom kell a képén, amivel a street art nevem illeti. Lerí, mennyire találónak találja, de há' ezért is ragadt rám, nincs ezen mit túlmagyarázni, lolz. - Menő, mi? - Esélyesen nem tartja annak, vagy csak szimplán más fogalmaink vannak a menőségről, bár nem most fogok leállni erről eszmét cserélni, és egyéb fölös balfaszkodás. Ha érdekli, úgyis rákérdez.
- Igazán nincs mit - ejtek meg egy tökvigyort, ami akkor is ott horgonyoz a pofámon, amikor lemászom a penge kis járgányáról. Elvinném még úgy két körre, de esélyesen nem jutnék tovább öt méternél, szóval ezt most passzolom. [color:a1d9=#skyblue]- Nem vágom, mi a bajod. Szó nélkül tűröd, hogyvalaki farokságokat fröcsögjön a képedbe? - túrok a hajamba, de csak azt sikerül elérnem vele, hogy egy félmarék csillámot szórok az arcomra, ami a szemembe megy, így meg levágok egy sor gyorsütemű pislogást és szemdörzsölést, bár még így is a szemgolyómra tapadva forgolódnak tovább.
- Hallod, valami lábfétised van, vagy mé' nem tud túllépni a segged azon, hogy nincs rajtam csuka? - kérdezek rá az elkerülhetetlenre, me' kezd gyanús lenni az ürge. Na, nem mintha bajom lenne a kifordult perverziókkal, de csak tisztább, ha letudjuk a frankót és megmondja. Közben azé' elég hamar elveszi a maradék reményeimet is, pedig szerintem elég kúl haverkodós sablonokkal rendelkezem, de ha nem, há' nem. A lepattant kórházba viszont zicher, hogy nem megyek, akármennyire gyúr is rá itt nekem. - Valahogy hadrendbe bassza magát a szőr a karomon - mutatom fel neki a kezeslábasba bújtatott testrészemet, ha már ennyire érdeklődik irányomba -, ha ilyen huzamosan és passzívan figyelnek. Nameg, egy órát nem bírnék ott fetrengeni, mint valami partra baszott medúza, banyek - ver ki a víz még a gondolattól is. Brrr. Azé' még bepróbálkozom, elvégre nem olyan könnyű engem lerázni, pláne, ha őt kábé annyira vonza a zsé, mint mondjuk engem.
- Néztél már az épületre? Ebben csak lelakott, aszott banyák cserélik a katétert - forgatom meg a szemem, de persze egyből visszapattanok és még azt a két dolcsit is mélyen visszasüllyesztem a zsebembe, jó lesz az még ínséges időkre, vagyis úgy három óra múlva. Messze mondjuk nem megyünk, hanem a helyi motelig. Ennyi még gyalog is ment volna, de inkább nem teszem szóvá, meg aztán a markomba nyom egy köteg lét.
- Ezeknek mindig van kiadó szobájuk, mert nem győzik mosni a lepedőből a vért - vonom meg a vállam, de nem undorít, csak a tényeket közlöm. Azé' a pénz mindig jól jön, még ha innen három sarokra is lakom, vigyorogva nyomom a többi kacat mellé. - Hallod, frankón jófej vagy - ugrom rá, hogy röhögve nyomjak le egy bordaropogtató ölelést, de az idillt elbassza a felvillanó reflektorok fénye, meg az a bődületesen fosadék zene, amit a mélynyomók hánynak ki magukból.
- Te... ezek nem azok a niggerkurvák, akiket leráztál? - kérdem, ahogy szépen bekerítenek minket, így csak a hátam mögött rogyadozó motel marad, meg az előttem ácsorgó fószer, akit belerántottam ebbe a szemétbe. Fáradt sóhajjal vakarom meg a nyakam, majd szedem elő az egyik nyalókát, hogy a nyelvemre dobjam. Ez van. - Na, mi a faszom kéne, te kecskebaszó rohadék buzeráns kis geci? - vigyorgok, meg cuppogok a cukron, ahogy ezek szép sorban kilépnek a betonra és ujjal mutogatnak ránk, bár fasz tudja, minek. Biztos, ez is valami rituális pöcsömködés, meg mondjuk, úgyis csak annak van ismerős feje a társaságból, akinek volt szerencsém köszönni.
- Elmész te az anyádba, En! - ordítja a white trash, akit a jelek szerint mégis ismerek, bár most így nem vágom, de kábé mindegy is. - Megmondtuk múltkor! Még egy stikli és megdöglessz!
- méregetnek, aztán leesik, hogy ez az a gyökér, akinek a múltkori acid bulin lenyúltam a ketaminját és beleszórtam az akváriumba. Pedig csak 20 gramm volt, amit a kezdők tolnak, ezé' még meg is köszönhetné, hogy nem sikerült beégetnie magát a bulák előtt. Túl azért nem készítem magam, esélyesen öt perc és a járdát nyalom, de azért Étienne kap egy 'ezt beszoptuk, sry' pislantást, mielőtt kirobbanna a balhé.

- Most már semmi – vonok vállat. Ha annyira be van állva, hogy leszarja a mezítlábasságát, az már nem az én bajom.
- Nem, nem menő – csapom le a labdát, hirtelen elkomolyodott arccal. Cseppet sem érdekel, ki milyennek talál egy nevet, a nevemet szeretem, onnantól kezdve meg leszarok minden más véleményt.
- Ha olyan iqval bírnak, mint azok többkeréken, lazán. Őket szinteli, nem engem. A hülyéket meg én vagyok hivatott felvilágosítani – vonok megint vállat.
Az alacsony létformákat lazán kezelem, számomra nem léteznek, addig csupán, míg a kórházba szállítom őket. Még egy kivert kutya is több figyelmet kap tőlem, mint ők.
Hagyom, hogy szenvedjen a szemével. Ha volt olyan marha, hogy hagyta a flittereket a képén és a haján, akkor szenvedjen is meg vele. Ennyit a mentősségemről.
- Segge a kacsának van – a többire nem válaszolok. Ha valóban leszarja, hogy tíz fok alatt ácsorog mezítláb, akkor hagyom.
- Oooké – tárom szét a karom, ha nem akarja, akkor nem. Nincs olyan gázban, mint látná elsőnek az ember. – Aha, mert mást meg tudsz fizetni – szerintem még biztosítása sincs, de szintén nem az én asztalom.
Türelmem van bőven, nem vágom a képébe, hogy ő meg frankón vinnyogós királykisasszony, akinek semmi sem jó, a panaszkodás az fekszik. Mindez az ő baja, nem az enyém.
Amikor ugranak, csak ellépek, hogy ugorjon a levegőbe, ha kedve van, de ölelgessen mást. Zsebbe dugom a kezem.
- Az vagyok – a családom perpill mást mondana, amiben nagyon igazat tudok nekik adni.
A reflektorfényre felnézek, aztán körbe.
- Szerintem máshogy hívják őket – a fény, a dübörgés, és hogy a mocival nem fogok tudni elhúzni, olyan szépen körbeálltak, már csak egyfelé viszi a végeredményt. Ha futni nem lehet, és döglöttnek sem tudom magam mutatni, akkor nem marad más hátra, mint a bunyó. Fasza.
Én aztán nem szólok bele a dumájukba, még akkor sem, ha az ilyen stílust sosem komáltam. Nekik ez a mindennapos, megszokott, művelni nem fogom, ebben biztos vagyok.
Bazdmeg Étienne, ezek ismerik egymást! Mi a lótúrót gondoltam én, hogy csak úgy játsziból kínálja meg a kocsit? Én marha.
A nézésére egy jelentőségteljes pillantást kap. Mert, hogy ebből nekem is fog jutni, az tuti.
- Bocs, ebből kimaradok – azonban már későn hallom a suhogást és egy isteneset kapok a tarkómra.
- Késő, pajti.
A világ megbillen, egyik kezemmel zsigerből nyúlok a támadó felé, hogy elkapjam a kezét, amivel a baseball ütőt suhintotta, kicsavarni a kezéből, közben a másik kezem tenyerével az álla alá ütök, hogy felboruljon. A mozdulat rutinos, beivódott, a Krav Maga hatékony védekezésben, semmi kedvem nincs kinyírni bárkit is, így hosszas keresgélés után, vívódással együtt, választottam jó tíz éve a harcnemet, amiről nem árulkodom. Kellett a mentős léthez, sok állat hiszi ilyenkor azt, hogy bárkit legyőz, ami, ha nem is jön be, engem az első időkben tett munkaképtelenné, mert benyaltam egy-egy taslit.
Most már nem szövegelek, értelme nincs. Az egyik szemem a támadón, a másik a környéken, ki tart még felém, közben berakom a látótérbe Enrilt is, akit perpill kedvem nincs megvédeni, a nagy szája miatt én csapnám le legszívesebben.

Frankón nem vágom, mé' kéne fennakadnom a lábaimon, de ha ő ennyiben hagyja, akkor engem pláne nem érdekel a dolog. Talán fel sem tűnne, ha nem mondja, de ez má' a jövő zenéje marad, szerencsénkre. Azt mondjuk nem vágom, mitől megy át kioktatóba, me' tudtommal semmi gázos dolgot nem vágok le, legalábbis még nem... - Aha, oké? - vonom fel a szemöldököm, meg hunyorgok körbe-körbe, hátha rájövök, mit basztam má' megint el, de á, esélytelen.
- Ezt most így kompletten nem értem, dude - magyarázom, de há' talán mert nekem is köbö annyi IQ-m lehet, mint azoknak, akiket épp leszólt. - Te, hallod, mivel is foglalkozol? - Me' a'sszem, innen fúj a szél és nem csak a hiányzó tagadószó vágja ki nálam a biztosítékot. Még egyszer végigmérem, de ennyiből nyilván nem fogok rájönni, hacsak el nem árulja. Szívesen asszisztálnék hozzá, de leköt a szemgolyómra tapadt csillámhányadék, amit végül a masszív könnyezés próbál megoldani. Lassan tényleg elkezd foglalkoztatni, mi a vihar történt az este. Lassan...
- A kacsának - ismétlem, mert néha olyan, mintha 50+-os ürge lenne, jön ezzel az Ikrával, meg a faszom tudja. Ha nálam lenne a mobilom, rákötném egy fordítóra, de há' azt már baszhatom. Azé' próbálok becsatlakozni az érvelésébe, de nem tehetek róla, hogy hajlamos vagyok az elkalandozásra testben és lélekben egyaránt.
- Há', ha bejön a biznisz, akkor végül is van pénzem - vonom meg a vállam, mert tényleg. Csak elég sokat kell basztatnia Adamnek, hogy időre gyártsak le pár festményt, ami meg az esetek többségében büdös, meg mondjuk három nap alatt bármennyi zsét elbaszok, ehhez má' tehetségem van. Há' az ölelésem azért elég frankón hárítja, így csak a morcos fejét kapom csokorra, de hát nem is mindenki olyan közvetlen, mint én. Ettől még nem akadok fenn a dolgon, inkább röhögve megölelem helyette magamat, mint egy kis buzi, és még egy nyomi táncot is letolok ott a betonon. Még bennem van a bugi, akár egy jó kis partiba is elmennék, ha több red bull és nikotin lenne bennem, de így marad az utcai lötyögés. Azé' jófej, mert nem hagy ott megrohadni, bár esélyesen öt kerek percre rá már azt is megbánja, hogy leállt velem pofázni, de akkor má' mindegy.
- Gondolod? Szerintem illik rájuk a niggerkurva - vigyorgom, pedig le kéne esnie, miszerint necces a helyzet, viszont ilyenkor az agyam minden józanságot ignorál. Ha nagyon muszáj, úgyis elvernek máskor és másutt, szóval essünk túl a dolgon és csumi van. Később azé' leesik, hogy ismerem a tagot, de ettől még nem lesz meghittebb a téma, sőt. Na, végül is leszarom.
- Ja, jó. Hát akkor csá, Étienne! - integetek vigyorogva, neki nyilván nincs köze az én saramhoz, bár a csürhe másként lehet ezzel, mert nem úgy tűnik, mintha túlzottan el akarnák engedni. Mikor tarkón vágják figyelmeztetni sem tudom, ugyanis nem veszem észre, de látványosan szarok a reflexeim, amit két pillanattal később azzal prezentálok, hogy alaposan gyomron küldenek.
- Még a nyálam is csillámos, basszam meg, kit szophattam le, most frankón - egyszerre köhögök, meg vinnyogok, me' eléggé adja a téma, de aztán a következő öklös elől egy hirtelen gondolattal gurulok ki, ami eléggé csodaszámba megy. A csávó is így gondolhatja, me' faszán térden rúgom, onnan meg arcon is, aztán talpra pattanok, mint aki jól végezte a dolgát, pedig a mocis tag nálam százszor pöpecebbül tolja. Mondjuk ki nem?
- Hallod, hogy volt ez a mozdulat? - kérdem, meg próbálom utánozni, de há' csak nem megy. Bár nem is ez a legjobb pillanat rá, mert az egyik előrántja a bicskáját, ez a gyökér meg nem veszi észre. Mondjuk szólhatnék, de aztán azon ritka esetek egyike történik, amikor a testem előbb reagálja le, de azt már nem vágom, hogyan védjem ki a dolgot, ezért egyszerre lököm el a white trash-t, meg esem neki Étienne-nek, ahogy a penge felszabja a pöpec kezeslábasom oldalát és vele együtt az oldalamba is belekap. Nincs új a felhők alatt, banyek.
- Nafaszom. Pedig ez a szerkó úgy a szívemhez nőtt már - nyomom rá a kezem a vágásra, aztán leseggelek, me' majdnem ismét pofán basznak, bár a mocis tevékenységének hála csak egy csoki van úgy, ahogy talpon. - Szerinted megvarrható? - nyűglődőm, na, nem mintha értenék hozzá, vagy mondjuk lenne cérnám, de bakker. Aztán elér az agyamba a fájdalom, meg kezdek vérezni is, vagy már vérzek egy ideje, nem'tom. A helyzet mindenesetre rózsás. Frankó kis flitterekkel.

- Nem számít – nem látom értelmét most magyarázni, főleg, hogy nem érti. Majd megérti, egyszer. A hiányzó nem szócskával is, ami azért jelzi a kölyöknél, hogy gógyi azért szorult belé, rendesen. Mert hogy ez is teszt volt a részemről, mentális állapotát illetően, abban hiba nincs.
- Azzal biztos nem, amivel te – félmosolyt villantok rá.
Egy pillanatnál tovább időzöm rajta a kacsa szó után, aztán elkanyarodok erről. Néha vannak mélypontok, ez is az lehet.
- Ha – ismétlem most én a szót és meg is nyomom. A ha nálam azt jelenti, hogy nem. Erről én tehetek és így élve az életem, sokkal több mindentől kíméltem meg magam. Így hullott a nyakamba rendesen.
Némán figyelem a pantomimnak beillő mozdulatsorait. Ebből kórház lesz, ha még jobban beüt nála a krach. Aztán meg már egészen biztosra megyek, abban is, hogy ha nem tudom megoldani a helyzetet, akkor én is csatlakozni fogok hozzá. Szóban esélytelen bármit is tenni, egyből a lényegre térnek.
- A helyedben nem sértegetném a túlerőt – nézek rájuk, majd Enrilre.
Köszönni már nem megy, helyette mozgásba lendülök én is.
Nem hallom Enril szövegelését, a verekedésre figyelek, így felőle is csak annyit látok, hogy lendül felém. Tudom, hogy nem fogom tudni elkapni, egészen máshogy áll, hogy felé tudjak forogni, pár pillanattal később azt is megértem, hogy miért felém lendült.
- Beljebb is mehetett volna – akkor meg nem is tudna már keseregni.
Enril a földre kerül, ez nekem most éppen kapóra jön, érzem, hogy a tarkóvágás utóhatása el fog érni előbb-utóbb, és addig kell még mozognom. A kölyök még mozog, tehát vész nincs, ezt még kiszúrom a szemem sarkából. Valaki mást is, villanással együtt, már csak beleállni tudok, a jobb vállamba beérkezik az ipse kése. Balhoroggal még tudok válaszolni, nem érdekel, hogy ívesen vagy sem, csak ne legyen a közelünkben. A zuhanását a fém hangja kíséri, ahogy kirántja a vállamból, felmordulok és összeszorítom az állkapcsom. A fájdalmat túl jól tűröm.
- Nem sebész vagyok – az adrenalin löket még dolgozik bennem, rövid időre még kiiktatva a fájdalmat a vállamból érkezőt legalábbis, de a szédülés már elért.
Fogalmam sincs, ki van talpon és ki nem, körbenézek. Mentőt kéne hívni, a bal kezem a kabátom belsejébe nyúl, kitapogatva a mobilt. Pedig legszívesebben Enrilt ütném le, amiért ilyen balfasz. Őrá is rátekintek, egyben van-e még.

A'sszem, nem fullon homályként kellene belemásznom viszonylag komplex beszélgetésekbe, me' egy red bull nem teremt nyarat, meg amúgy is zsibbad még a fél agyam. Szerencsére nem tűnik annak a faggatós fajtának, amit perpill amúgy sem viselne túl jól a szervezetem.
- Há' azt mindjárt gondoltam - forgatom meg a szemem, bár most így frankón nem értem, mit kötözködik. Szimplán kértem egy cigit, meg csevegtünk az időjárásról, há' kúrjatok meg érte... De, ha nem akarja elmondani, akkor nekem úgyis egyre megy. Általában nem töröm magam, hogy kiderítsek másokról számukra fontos dolgokat, meg azt kérdezzem, amit épp kellene, vagy a faszom tudja. Épp elég nagy tehetség lenne kitalálni, merre sikerült az éjszaka eltoszódnom, ugye.
- Ha-ha-ha - vigyorgom, me' ennél több erőfeszítést tőlem ugyan ma nem kap. Amúgy is lefosom, van-e zsém vagy sem. Ha néha sikerül tartani valami csoda folytán a határidőket, akkor költekezem, mint állat, máskülönben pedig megoldom, de kölcsön pölö még sose kértem, noha csöveztem x hónapot, amikor New Yorkból lecuccoltam, meg minden. De akkor má' inkább éhen döglöm.
Egyébként meg az ingerszegény emberek amúgy is előbb nyírnak ki, ahogy a pókerképét bámulom, de ez még nem rontja el a semmiből előrittyentett bugit, me' mert épp ehhez van kedvem. Riszálnám én a seggem egész álló hajnalban, de há' társaságunk akad, akik kábé annyi humorérzékkel rendelkeznek, mint a motoros ürge. Tiszta lehúzás ez a nap, banyek.
- Szerintem fel sem fogják, amekkora gyökerek - röhögök, noha a helyzet nem valami lélekemelő. Mondjuk az sem, ahogy gyomron basznak, de legalább várni azé' várom. Így is meglep, hogy viszonylag épen keveredek ki a balhéból, vagyis hát addig, míg lendületet nem vesz a testem, pedig csak figyelmeztetni akarom a nyomit, aki miattam bukott bele ebbe a szartengerbe.
- Látod - eresztek meg egy gyönge mosolyt -, még erre sem képesek, akkora kis nyomorék buzik - vonom meg a vállam, amitől elkezd fájni az oldalam, de há' ülve úgyis szebb most az élet. Míg a sebeim nyalogatom, addig ő tipik menőcsávóként tolja tovább a harcot, lol, aminek egy kúl kis sérülés lesz a vége. Frankón lekapnám, ahogy kiáll belőle a kés, de hiába kotrok a mobilom után, nyilván nem találom, ezé' inkább négykézláb kerítem elő a számból kiesett nyalókát. Kicsit kavicsos, de hát ettől még nem lesz szarabb az íze.
- Ja, úgyse árulja ám el, hogy mivel foglalkozik. Ő ilyen misztikus Zorro, baszod - kiáltom oda a csóriknak, ahogy nyöszörögnek a betonon. Kedvem lenne befeküdni közéjük, de a gedva előrántja a mobilját és kétlem, hogy az otthon szunyáló barinőjét hívja. - Dude, frankó ne hívd ide a mentőket - röhögök, pedig az elég tré, ha velük befutnak a zsernyákok is, akik ismét berántanak az őrsre és lazán szívják le a nyálam, vérem, pisám, ami kell, márpedig a cucc, amit toltam esélyesen nem túl legális. Gyorsan csekkolom a sebet, de hát annyira nem vészes, csak vérzik, meg minden. Talán varrni kell, talán nem, de inkább talpra vágódom és a tenyerem hozzápréselve kutatom szememmel a környéket.
- Mák, hogy nem lakom messze és van ragtapaszom, bakker - csóválom meg a fejem, ahogy elindulok az egyik sikátor mellé. - Ja, ha te bevárod a mentőket, akkor további szebbet és jót meg csá! - intek a véres kezemmel, majd dúdolva kaptatok bele a sötétségbe. Ha nagyon akar követhet, de há' könyörögni senkinek sem fogok, lolz.

Ráhagyom a hülyeségét, egyszerűen nincs kedvem vele már bajlódni. Éppen elég, hogy hagytam magam az egészbe belekeveredni. Kis taknyos. Az ilyeneket szeretem magukra hagyni, sosem volt bennem pesztra érzés. Csak tudnám, hogy akkor most meg mi a huzatért tettem meg. Most már olyan mindegy.
Verekedni sose ment, ezt is most is érzem, különben nem álltam volna bele balfék módjára a nyüves késbe. Már az is lefoglal, hogy ne tapossak Enrilre, ott legalább jó helyen van.
Zúg a fülem, a kezem még nem remeg, az idegeim edzettek a szar helyzethez, holott most én vagyok bajban. Enril javaslata még eljut hozzám.
Teszek arra, mit akar. Kezd elegem lenni a kölyök szájalásából, a szintet még nem ütötte meg, inkább kezdem elengedni a hülyeségét, ezért sem válaszolok neki, a jobb kezemben tartva a mobilt, nyomkodni kezdem a három számot. Talán már mások is hívták a mentőket meg a rendőrséget, bár ez éppen olyan környék, ahol pont nem fognak telefon után kapkodni, egy-egy balhét látva.
A kijelentésére máris lendül a kezem és jól tarkón verem Enrilt. Nem fog innen sehova menni, nem én leszek, aki megneveli, az eszét a helyére rántja. Azért nem engedem el, mert a baj forrásaként ő tud tisztázni engem, így nem fogom elengedni sehová.
- Szarba kevertél öregem, ki is viszel onnan. Igazi patkány vagy, elhagyod a süllyedő hajót. Bocs, nevet kell majd változtatnod ezek után – szédülök, istenesen. – Igen... itt Jules Étienne Roux... – körbenézek, bemondom a helyszínt és a lehetséges sérülteket, majd elengedve a mobilt, Enrilre zuhanok, nem tudom magam tovább tartani s a dőlés irányát sem tudom módosítani.

Egy idő után kezd érezhetővé válni, hogy koloncnak tart, akivel kár vesződni, de há' ő ment bele, most már hiába fáj miatta a feje, baszki. Jótékonykodni meg nyilván nem fogok, szóval bárhogyan is nézem, de ezt most jól beszopta. A szerencsétlensége aztán csak mélyül, amikor beérnek minket azok a nyomoronc gecik. Viszonylag gyorsan a földre kerülök, bár az átlaghoz képest még így is elég sokáig húzom azé', panasz ma magamra nem sok lehet, lolz. Ő viszont próbál továbbra is kihozni valami értelmeset ebből az éjszakából, aminek elég tré vége lesz, ahogy bekapja azt a pöpec kis pengét. Már majdnem megsajnálnám, ha a mobilja után nem matat, ezt a mentős témát meg nyilván nem fogom neki végigasszisztálni, szóval... vígan lelépnék, ha tarkón nem baszna. Be azé' nem ájulok tőle, de bakker, ez azé' fáj. Egy elnyújtott grimasszal fogadom a ragaszkodását, bár elég evidens a szitu. Nyilván, neki az az érdeke, hogy csevegjek a zsernyákoknak. Nafaszom, nekem meg pont nem.
- Meg vagy húzatva?! - röhögök fel. - Eleget csöveztem az utcán, hogy tudjam, mindenki a saját kibaszott bőrét menti, ahogy most perpill te is, bakker. Nyisd má' ki a szemed! - Ezzel a névváltoztatással meg fasz tudja, mire céloz, amikor alapból is patkány vagyok, gec'. Még sikerül beleszólnia a retek mobilba, aztán frankón koppan az a szar a betonon, ő meg ráájul a mellkasomra. Nem mondom, sikerül földre baszódnom vele, me' frankón nem várom, hogy lesmárolja a nyakamat. Ezt intézhetné szebben is, lol, de hát így legalább begyűjtöm a telót, majd egy fájdalmas nyögéssel kaparom össze, mert ha itt hagyom, akkor prímán beköp ez a nyomorék retek, amikor majd magához tér a kórházban. Mák, hogy nem lakom messze, és még a szirénák előtt sikerül behúznom egy sikátorba, de mondjuk ide nem is rohannak túlságosan a mentősök, sz'val.
- Ha ezek után kitalálod, hogy meg is erőszakoltalak, eskü, szétbaszom a képedet - morgom az orrom alatt, aztán hagyom elfeküdni a földön, ahogy kirángatom a műtermem ajtaját. Onnan húzom tovább, végig a vásznak és festékek között, de az emeltre már a faszom vonszolja, így rálököm a dohányzóasztal melletti kanapéra. A saját bekapott sebem is épp elég frankó, de az övé két fokkal még így is gázosabb, Adam pedig tutira kinyírna, ha valaki megdöglene a kecómban... Szóval megnyitok egy red bullt, majd két pizzarágcsálás között - amit a földön hempergő dobozban találok -, rántom elő az elsősegélydobozt. Miattam van itt, bár nem én vettem, a'sse tudom,egyáltalán hol árulnak.
- Na - bontok egy Gravity Falls-os tagtapaszt és rányomom, de két pillanat alatt ázik át az egész a picsába, szóval az egyik legjobb haveromhoz fordulok segítségért, vagyis a Guglihoz.
- Asszongya, hogy fertőtlenítsük le. Ja, tényleg - én általában megnyalom, de ez most nem adja, szóval öntök rá egy kis alkoholt, majd rányomom a gézlapot és körberagasztom, hogy tutira ott maradjon. Mikor végzem vele még azé' kap egy Dipperes ragtapaszt rá, oszt' csókolom. Talán varrni még nem kell, bár aztán fasz tudja.

Nem terül el Enril, amit most valahogy nem is bánok, nem is azért tettem, hogy sérülést okozzak neki, mindössze meg akartam állítani. A jobb vállam azonban érdekesen kezd viselkedni, ugyanis érezni érzem, mozgatni viszont nem megy.
- Nyisd ki a magadét. Ha nem lettem volna itt, most nem röhögnél ilyen vígan a képembe, ne gyere nekem a kemény srác vagyok, utca nevelt fel dumával, azok pont nem így viselkednek, mint te – védtem a seggét, erre meg itt hagyna, szépen vagyunk.
Valami azonban nem stimmel. Egy szimpla vállszúrással nem kéne ennyire szédülnöm, tarkón meg csak nem vágtak annyira, hogy baj legyen. A dőlést még érzem, aztán egy ideig mást nem, csak a velem forgó képeket, míg elér a filmszakadás.
A fekvés segít, sokféle értelemben. A vér, ami még nem távozott a vállamon keresztül, már a fejembe is normálisan érkezik, ennek örömére megérzem az alkohol érkezését a sebre, aminek következtében, megrándul a jobb vállam, hogy a fájdalom forrását kiiktassam, s csak utána nyitom ki a szemem. Egy ideig meredek Enrilre, részben a fájdalomtól is, hangját nem szoktam adni, ha valami fáj, volt alkalmam gyakorolni.
- Te mit keresel itt? – ha már a kórházban vagyunk, nem éppen fölém kéne hajolnia.
Aztán rájövök, nem kórházban vagyunk, lenézek a vállamra.
- Mit csinálsz, hol vannak a mentők? – a vehemencia eltűnt belőlem, zúgások kísérik a fejmozdulataimat.
- Megvesztél! Tudod, mit csináltál? – meg kell várni a mentőt, rendőrséget, ha kihívja valaki. Így viszont én is gyanúba keveredtem, még nagyobba, mint eddig voltam.
Felülök, a szédüléstől oldalt dőlök. Vagy mentőt kell ide is hívni, vagy én megyek el innen, amíg el nem vérzek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy tehette ezt a fiú. Megnézem ismét a vállam.
- El kéne látni, ha nem hullát akarsz bejelenteni – nyomom a vállamra a tenyerem, fogalmam sincs, mennyi vért vesztettem.
– Vannak kötszereid? Hol a telefonom? – nem éreztem, hogy nyomna a zsebemben. Megpróbálok felállni egy kis pihenés után, dolgozik bennem a megoldásba burkolt túlélési ösztön, úgy vélem, jobb innen lelécelni, hogy mentőt hívjak.

Nem'tom, mit vár, amikor tarkón basz, de ennyitől megtoszódni még ugyan nem fogok, bakker. Persze, attól még jól nem esik, pláne így sérült oldallal, meg minden. Csak az vigasztal, hogy épp neki se túl jó.
- Ja, mert te nyilván pont vágod a komplett élettörténetem - vigyorgok le rá, ne balfaszkodjon már itt velem. Rühellem, amikor hozzá hasonló nyomorékok tesznek úgy, mint akik olyan kurvára a cipőmben járnának, hogy ilyen lazán beszólogassanak és megmondják, mit hogyan kéne. Nyilván, álljak itt vele, míg ránk nem jönnek a zsaruk, hogy bevigyenek, míg ő lazán hazasétál majd a balhéból. Háthogyne.
Ezen a ponton frankón otthagynám a picsába, de pont ezt a percet választja, hogy rám ájuljon, mint valami elcseszett hercegnő. Nem mondom, laza lenne a betonon hagyni szétrohadni, de nem akarom, hogy köpjön, ezé' felmarkolom, majd kínkeserves lemondással vonszolom el a műtermembe, onnan pedig ráküldöm a kanapéra, hadd szunyáljon kedvére. Sőt, még olyan baromi jófej is vagyok, miszerint leápolom; má' a magam módján. Ennél többre belőlem ugyan nem futja, lolz. Két rándulás között azé' lesz ideje magához térni, amit egy kelletlen fintorral jutalmazok. Még jól esett volna pár percnyi kuss, de há' ez van.
- Itt lakom. Tudom, meglepő... - forgatom meg a szemem, de legszívesebben bebasznék valami erőset, amit ez itt leművel nekem, bakker. - Szerinted? Leszek rendes rendbe tenni a sebed, de lassan má' így minek? Hálátlan fasz - morgom az orrom alatt, és ja, kurván nem vágom, mit művelek le. Mégis ott kellett volna hagyni, aztán max. letagadom, ha kérdik, benne voltam-e a balhéban. Nyilván, úgy is bevinnének, de addig legalább lett volna pár óra rinyamentes pillanatom. Ezt beszoptam; megint.
- Elláttam, nem látod? - mutatok a kötésre, mert belőlem ennél profibbat nehezen ránt elő. - Ja, vannak... - túrok a hajamba, frankón a véres kezemmel, de há' ennek má' mindegy. Megkapja a dobozt, túláradó szeretettel, de a mobilja közelébe egy ideig ugyan nem engedem. - Kérsz vizet? - pattanok talpra, na, nem a jó szándék vezérel, csak addig se mellette baszom a rezet. Ráadásul a sajátomra még kábé rá se néztem; fájdalom. Mindegy, beverek egy red bullt, meg rágyújtok, míg ez összeszenvedi itt magát előttem. Persze felhívhatnám Lothtot, de jelenleg nem látom annyira tragikusnak a helyzetet.
-Kell segítség? - Talán úgy hamarabb összekaparja magát és lelécel, vagy nem'tom. Elég sok figura megfordult má' a kecómban, de nem örültem mindnek, ezzel meg pláne nem tudok mit kezdeni. Olyan, mint egy elbaszott sün.
- Vagy inkább idehívjam az egyetlen Uberes arcot, aki kérdés nélkül elvisz a kórházba? - jobb ötletem má' tényleg nincs, szóval gyorsan találja ki, különben fellépek szunyálni egyet, és ríhat tovább magában.

Mondanék még valami szépet, pillanatnyilag azonban más közbeszól.

Becsukom a szemem, ez nem lehet igaz, hogy ez elvitt onnan! Szuper.
- A hálátlan faszságról én is tudnék regélni neked – megmentem a hátsóját és beszólogat. – Kösz. A mentő azért jobb lett volna – ha nem jutok kórházba, vagy nyomom el a vérzést, kivérzek. De jót röhögne a markába az öreg odafenn!
Pislogva nézek rá, tiszta vér a keze. Az enyém, vagy...?
- Te is megsérültél? – ahogy mozdítanám a kezem, rá kell jönnöm valamire. Érzem a kezem, mozdítani viszont nem megy. A jobbat, legalábbis.
- Inkább kötszert – a vízzel lassan semmit sem érek.
El kell húznom innen, itt el fogok patkolni, ha tovább maradok. Nem várhatom mindenkitől, hogy profin lásson el egy sebet, egy kézzel meg rohadt nehéz szorítókötést csinálni.
- Mentőt – inkább felállok, akármennyire is forog velem a világ, a fehér arc már megvan, lassan jönnek a cseppek is a homlokomra, arcomra. Visszaveszek az ingerültségemből, vagy miből, a kölyök láthatóan segíteni akar és a saját irháját is menteni. A kettő együtt nem fog menni, hacsak nem az én káromra, és hacsak közbe nem lépek, míg képes vagyok mozogni.
- Kösz, mindent, inkább lépek – a feltételezett bejárat felé veszem az irányt.
- Mondhattad volna, hogy a seggedet félted, a sok hallgatás közé ez is befér nálam – csessze meg.
A mobilom nincs meg, egy telefonfülke elég lesz, meg, ha elérek odáig, hogy legalább benyögjem, jöjjenek. A többit meg majd kitalálom.
Ha segíteni akar, hárítom, most már inkább arra akarok figyelni, hogy lejussak, és eljussak egy fülkéig. Utálom az öreget fenn, de legalább most tényleg kiderül, akar-e még tőlem valamit, vagy csak basztatni szeret.